AUDIO-KULTÚRA 0 ÓRA 0 PERC 0 MÁSODPERC

        A  zene  persze  mindenkié, de tegye szívére a kezét az Olvasó, és
    valljon:  mikor  volt  utoljára koncerten? akár beat-koncerten? Mert a
    Zene  ma már mindenki számára egyre inkább csak Gépzene. Így jutottunk
    el  a  demokratizmusnak  egy  sosem  álmodott  magas  fokára,  amelyen
    bármiféle zene bárki számára bármikor hozzáférhető.
    Éppen csak a lényeg ment veszendőbe: az akusztikus élmény.
    Mindenki (még a zsebrádió csiripelésében, még a Wurlitzer bummogásában
    is)  ezt az elveszett élményt vadássza - csak éppen kevésbé tudatosan,
    kevésbé   intenzíven   és   lényegesen   kevesebb   sikerrel,   mint a
    hifi-rajongók.

    Hifi, hifibb, leghifibb

        A szó -az angol High Fidelity rövidítése- nálunk is meghonosodott.
    Azt  jelenti:  élethű  hangvisszaadás.  A  mérnökök nem szeretik ezt a
    túlontúl is elkoptatott kifejezést, hiszen egy lemezjátszó, egy magnó,
    egy  hangszóró  önmagában  véve  nem lehet hifi, legfeljebb hifibb egy
    másiknál.  Leghifibb  pedig  nyilván  nem létezik: az élő zene varázsa
    reprodukálhatatlan. Ámde megközelíteni, éreztetni, illúziókkal pótolni
    igenis  lehet a muzsika eredeti hangulatát. Ez tehát a hifi: technikai
    médium,   de   elválaszthatatlan  a  zenei  kultúrától.  Számos  eleme
    hazánkban    is    fellelhető:    már    országszerte   megkedvelték a
    sztereofóniát,   szívesen   vásárolják   a   hangdobozokat,  százezren
    vadásznak  zenére  magnóval.  Hanglemezeinket pedig a határokon messze
    túl   is   ismerik.   Ezeken   a   pilléreken   épülhetne  fel  az  az
    audio-kultúra, amelynek fórumát most kívánjuk megteremteni.

    A Technika hatalma

        A  hifi  a  technika  ajándéka.  Mire az eliramlott szimfónia vagy
    popkoncert   újra  megrezegtetheti  a  levegőt  (meg  a  ház  falait),
    tranzisztorok   és   elektroncsövek,  kondenzátorok  és  ellenállások,
    mágnesek  és  tekercsek  adják  kézről-kézre  az  elektronokat. Minden
    megmérhető, kimutatható, műszaki nyelvre fordítható.
        "A zene pedig nem Lelkesedés és Szenvedély, hanem Kvartszextakkord
    vagy Bővített Szeptim" - mondja a zenész.
        "A   hifi  pedig  nem  Dejóabasszus  és  Hűmicsodatérhatás,  hanem
    Oszcilloszkóp és Frekvenciaanalizátor" - mondja a mérnök.

    A Technika korlátai

        És  mégis,  néha  az a lemezjátszó szól szebben, amelyik kétszerte
    jobban  nyávog, avagy az az erősítő, amelyik sokszorta többet torzít a
    másiknál. A hangminőség tehát mégsem irható le a technika nyelvén?
        A  válasz:  igen  is,  meg  nem is. Ha a feladatot a sánta ördögre
    bízzuk,   az   ő  műszerei  bizonyára  mindent  kimutatnak.  Sajnos, a
    gyakorlatban  mindíg  él  a  gyanú,  hogy  nem  kellene-e  még valamit
    megmérni.  (Ez nem mentegetődzés: a Hifi Magazin műszerekkel is ki fog
    tenni  magáért,  hála  a  Magyar  Elektrotechnikai  Ellenőrző  Intézet
    támogatásának.)  Még  sajnálatosabb,  hogy  az erősítők, lemezjátszók,
    hangszórók   nem   jellemezhetők  néhány  egyszerű  adattal,  mint  ha
    romantikus  drámák főszereplői volnának. Kitartva hasonlatunk mellett,
    ha  Kunigunda  szebb,  okosabb,  ügyesebb és jellemesebb, tehát minden
    tekintetben  kívánatosabb  Rozamundánál,  akkor  nyilván  ő az ideális
    hősnő.  Csakhogy  mi  van  akkor, ha Kunigunda csinos, de kétbalkezes,
    Rozamunda  pedig  talán  szexisebb,  de nem tolakodott, amikor az észt
    osztogatták... Olvasóink tetszésük szerint bonyolíthatják a képletet.

    (Egy kis kitérő)

        Mint    Olvasóink    már   észrevehették,   szívesen   folyamodunk
    hasonlatokhoz,  hogy  megvilágítsunk  egy-egy műszaki motívumot. Ezt a
    praktikát tudatosan űzzük. Jelmondatunk:

                    A Mi Hasonlataink Sohasem Sántítanak!

        Nagyon  reméljük,  hogy  Olvasóinknak  egy kulcsot adhatunk a hifi
    elvarázsolt  kastélyához.  Sétáljanak  bátran  a  technika csodalényei
    között,  ne  zavartassák  magukat  a  babonák  huhogásától,  a  reklám
    kísértetsikolyaitól,  és  ha  elidőznek egy-egy esztétikai remekműnél,
    tudjanak betekinteni a díszletek mögé is.
        Persze,  a  hifi  mégiscsak műszaki nyelven beszél, a nyelvtanulás
    pedig  fárasztó.  Dehát  mindenért  meg  kell  dolgozni,  még  a zenei
    élményért is. ("Avagy Bach Sebestyént talán ingyen adják?" - írja Füst
    Milán.  A  Hifi  Magazin  első  száma: ugrás a mélyvízbe - de azért jó
    olvasmány   lesz   annak   is,   aki   most   kíván  megismerkedni  az
    elektroakusztikának legalább a konyhanyelvével.

    Normák, garancia nélkül

        A  szabványokra  ezekután  nem  érdemes  túl sok szót vesztegetni.
    Például  mit garantál a nyugatnémet DIN 45500, a sokat emlegetett Hifi
    Norma?  Nos,  ha  valamely  készüléken  rajta  van  a  "kutyajegy", ez
    körülbelül annyit jelent, hogy a vendégünk tud legalábbis köszönni. De
    hogy énekelni is hajlandó-e? és ha igen, megkímél-e bennünket a csúnya
    gikszerektől?  -erre  még  a spanyol etikett sem nyújt garanciát.

        Arra  azért kétségtelenül jó a DIN szabvány, hogy kijelölje azokat
    a  készülékeket,  amelyek  egyáltalán  figyelmet  érdemelnek, minthogy
    megfelelnek a korszerűség minimálkövetelményeinek.

    Meghallgatni - az se rossz

        Miután  a  műszaki adatokból nem feltétlenül dönthető el, hogy két
    készülék  közül  melyik  a  jobb,  marad  a Kolombusz tojása: meg kell
    hallgatni  őket  -  csakhogy  korrekt  körülmények  között.  Az  ilyen
    próbákat   iszonyúan  nehéz  megszervezni  (és  meglehetősen  fárasztó
    végigülni!), ezért a szubjektív összehasonlításnak sok az ellenzője.
    Részben joggal, arra hivatkoznak, hogy mindenkinek más az ízlése; hogy
    minden   szoba  akusztikája  más  hangszórónak  kedvez;  hogy  másképp
    hallanak  a  komoly-  és  megint  másképp  a könnyűzene kedvelői; hogy
    eltérően ítél a hangmérnök és a kívülálló, a zenész és a nem-zenész.
        Egy  hangmérnöktől  egyszer  megkérdeztük,  illetékesnek  tartja-e
    mondjuk  egy  karmester  ítéletét arra nézve, hogy két hangszóró közül
    melyik  szól  természetesebben.  "Nem  -  mondta diadalmasan -, mert a
    karmester  általában  más pozícióból hallja a zenét, mint a közönség."
    Ez az érvelés kitűnően demonstrálja, micsoda csúcsteljesítményre képes
    az emberi elme, ha valamit eleve nem akar elfogadni.
        Bármilyen nehéz is objektíven végezni a szubjektív próbákat, ez az
    egyetlen  módja  annak,  hogy  ellenőrizhessük:  mit  érnek  a műszaki
    adatok?  például  megérik-e  azt  a  tízezer forintot, amivel az egyik
    rádió  drágább a másiknál. Erre igyekszünk hát felkészülni, mert ebben
    látjuk a Hifi Magazin legértékesebb szolgáltatását.

    Aranyfül, ezüstfül, bádogfül

        Gyakran  hallani, hogy a hifi-rajongók, ezek az aranyfülű gyerekek
    (van  rájuk  drasztikusabb kifejezés is) olyan árnyalatokra vadásznak,
    amelyeket  a  normális  emberi  fül  nem  is  igen  hall meg. Ajánljuk
    Olvasóinknak az alábbi gondolatkísérletet.
        Tegyük Edison fonográfját a Lánchíd pesti hídfőjénél mondjuk a bal
    oldali   oroszlán  elé.  Tegyünk  mellé  -észak-keleti  irányban-  egy
    valamivel  későbbi  típust.  Majd  egy még újabbat. Aztán még egyet. A
    Gresham-ház  környékén  áttérhetünk  a  lemezjátszókra. Mire kiérünk a
    Kacsóh Pongrác úti lakótelepre, ahol ünnepélyesen lezárhatjuk a sort a
    mai legmodernebb készülékek egyikével, összesen 16 723 (más számítások
    szerint  16  724)  lemezjátszót  hagytunk el. Mindegyik éppen csak egy
    árnyalattal  jobb  az  előzőnél.  De  aki  a  két  szélsőt  nem  tudja
    megkülönböztetni egymástól, fülorvos azon már nem segít.

        Egyébként  mi  nem is hiszünk sem aranyfülekben, sem pléhfülekben,
    legfeljebb némi tréningben. Két-két lemezjátszó, erősítő, magnó hangja
    többnyire   nagyonis   eltérő.   És   a  hangszórók...  néha  könnyebb
    összetéveszteni két karmestert, mint két hangszórót.
        Mert  a hifi nem csupán azt jelenti, hogy a magas és a mély hangok
    aránya  megfelelő és a zenét nem fedi sok zaj. Hanem azt is, hogy ahol
    tucatnyi  hangszer szól, ott annyit halljunk és ne csak nyolcat. És az
    oboát  az  angolkürttől  is  meg  lehessen  különböztetni,  ne  csak a
    klarinéttól.  És  ne  cseréljük  össze a brácsát a hegedűvel. (Bár egy
    zeneakadémista   ismerősünk   szerint  a  kettő  között  csak  annyi a
    különbség, hogy a brácsa "tovább ég".)
        A  popzenében  -és végtére is, ez a népszerűbb- csaknem ugyanilyen
    sok    múlik    az    elektroakusztikai    eszközökön.   Ami   pedig a
    dzsesszrajongókat  illeti,  némelyikük szerint a hifi-berendezésnek az
    az igazi próbája, hogy kihalljuk-e: eléggé illuminált állapotban van-e
    már a zongorista.

    Világpiac, de melyik?

        A hifi -az autó és a fotó/film után- a harmadik legnagyobb üzlet a
    világon.  Ezernyi  cég  minden évben tömérdek készüléket dob piacra. A
    felirat - "hifi", vagy éppenséggel: "studio". A magnókon tucatnyi gomb
    és  műszer. A lemezjátszók valósággal érzéki vágyat keltenek. A rádiók
    előlapjánál  már csak az adatlapjuk csillogóbb. Reklámjuk: lehengerlő.
    Átlagos   hangminőségük:   figyelemre   méltó.  Jónéhányat  nálunk  is
    ismernek, főleg nyugatnémeteket és japánokat.
        Kissé  félrehúzódva  a bolytól, de gyakran nem kevésbé agresszíven
    hirdet  a  néhány  száz  speciálcég.  Nevüket  idehaza  egyáltalán nem
    ismerik.  (Tessék  próbát  tenni:  ARC,  Beveridge,  Breuer  Dynamics,
    Cotter, Dahlquist, DB Systems, Dayton-Wright, Denon, Electrocompaniet,
    Fidelity  Researc,  Futterman,  GAS,  Grace, Grado, Hegeman, Infinity,
    Janis,  KEF,  Koss,  Linn, Luxman, Mark Levinson, Magnepan, Michaelson
    and  Austin,  Naim,  Ohm,  Paragon, Pyramid, Precision Fidelity, Quad,
    Rappaport,  Stax.)  Áraik:  a  csillagos  égen.  A  hangminőség?  Nos,
    többnyire tényleg ezek bocsátják ki a legjobb készülékeket, de gyakran
    még  az  ő vevőik is kénytelenek belátni, hogy a magas ár sem garantál
    semmit.  Különösen, hogy a kommersz cégek -üzleti taktikából- maguk is
    piacra dobnak megfizethetetlen árú berendezéseket.
        Örvendetes   viszont,   hogy  időnként  egy-egy  viszonylag  olcsó
    készülékről   váratlanul   kiderül,   hogy   isten   tudja  miért,  de
    nagyon-nagyon  megközelíti  a  legjobbakat.  És  ez  az, amire érdemes
    odafigyelni.

    Magyar piac 1979-ben...

        Amikor  azt  latolgattuk,  hány  olvasóra számíthatunk, először is
    arra  voltunk kíváncsiak, hogy hány hifi-lemezjátszó van az országban.
    (Már  megint  az  az  ominózus  DIN-szabvány!)  Ezekből  a  magnetikus
    hangszedővel  ellátott,  ötezer forintosnál drágább készülékekből 1975
    óta  csaknem  40  ezret  hozott  be  az  ELEKTROIMPEX  külkereskedelmi
    vállalat. Becslésünk szerint magánúton is bekerült vagy 20 ezer darab.
    Ha  kissé  megalkuszunk,  és  lejjebb  húzzuk  meg a vonalat, legalább
    100-120  ezer  olyan berendezés lehet hazánkban, amelyre többé-kevésbé
    illik ez a semmitmondó szó: korszerű.
        Hangszóródobozt   három  gyárunk  is  készít,  nem  is  rosszakat,
    ráadásul  viszonylag  olcsón.  (Azért  olcsón,  mert a vevők kezdetben
    sohasem  hiszik  el, hogy jó hangszórót csinálni legalább olyan nehéz,
    mint  jó  magnót!) Egyébként a magyar hangdobozok 1978-ban több mint 1
    millió dollárt hoztak az ELEKTROMODUL külkereskedelmi vállalatnak - és
    ez még csak a kezdet.
        Lényegesen rosszabb a helyzet az erősítőberendezésekkel. Általában
    -kompromisszum!-   rádió-erősítő  kombinációkat  láthatunk,  különálló
    erősítőt  alig;  szeparált  elő-  és  végerősítő,  illetve rádióegység
    (tuner)  nincs  is  a  boltokban.  A  mulasztás eddig még menthető, ha
    mással  nem,  hát  azzal,  hogy  a  tranzisztortechnika csak most kezd
    kilábalni  gyermekbetegségeiből,  és  miért mi fizessük a tanulópénzt.
    De  most  már nagy szükség volna nívós hazai elektronikákra! Kár lenne
    ezekre   dollárt   pazarolni   (nem  is  igen  van  erre  a  célra.) A
    kereskedelmi  vállalatok  inkább  olyan cikkekre tartogathatnák kemény
    devizájukat, amilyenek idehaza nem készülnek: magnóra, hangszedőfejre,
    lemezjátszóra.  (Sajátos  helyzet:  a  magyar ipar különleges minőségű
    magnót  és lemezjátszót gyárt stúdiócélokra, a hifi területről viszont
    teljességgel visszavonult.)
        Az   a   legjobb   berendezés,   amelyet   ma  a  hazai  boltokban
    összeállíthatunk, átlagos hifi-középkategóriának tekinthető.

    ...és az érintkezési felületek

        Annak  ellenére, hogy lemaradásunk tekintélyes, van néhány bíztató
    jel:  piacunk  itt-ott  érintkezik  a világpiaccal. Például Angliában,
    ha valaki megírja a hifi-magazinoknak hogy pénze nemigen van, de azért
    mégis  valami  elfogadható  hangszórót  szeretne  következetesen ezt a
    választ  kapja:  "ott  a  Videoton  Minimax  II.,  vedd  azt!" Amit az
    audio-kultúra  egyik  fellegvárában  elfogadnak  minimumnak, azt mi is
    jóváhagyhatjuk.  És  a Minimaxnál persze klasszissal jobb hangszóró is
    készült már Magyarországon. Az egyik -sajnos, már kifutott- típus 1600
    forintért   jobb   hangot   produkált,  mint  számos,  5000  forintért
    megszerezhető nyugati doboz.
        A  lemezjátszók  közül  6-8 importált modell kétségtelenül hifinek
    minősíthető;  hogy  mennyire  hifinek,  máris  vizsgáljuk. Ami viszont
    audio-kultúránk  Akhillész-sarkát,  az elektronikákat illeti, egyelőre
    csak  arra törekedhetünk, hogy tisztábban lássunk. És bár most még nem
    tudunk  rámutatni a kirakatban szinte egyetlen igazán jó modellre sem,
    tanulságos  lesz  elolvasni riportunkat, amelyben összehasonlítunk egy
    extraklasszisnak   tűnő   nyugati  elektronikát  egy  15  éves,  öreg,
    elektroncsöves magyar stúdióerősítővel.

    Információ és pénz

        A  hifi  drága  hobbi.  Ezért  minden technikai magyarázat, minden
    képes  vagy  képtelen ismertetőanyag a zsebek és a takarékbetétkönyvek
    mélyére  hatol.  Ismeretterjesztő  folyóiratainkban  eddig elkerülte a
    figyelmünket minden olyan, hifiről szóló cikk, amely ne terhelte volna
    meg  tucatnyi  tévedéssel,  babonával  az olvasó fejét. Még az elvétve
    megjelenő  szakkönyvek  sem  százszázalékosak;  még is vagyunk akadva,
    amikor ajánlott olvasmányt szeretnénk adni olvasóink kezébe. A legjobb
    lesz, ha mindent elölről kezdünk.
        A  fejedelmi többes természetesen nem a Hifi Magazin szerkesztőire
    vonatkozik.  Univerzális  szaktekintélyt,  sajnos,  nem  állíthatunk a
    hátunk  mögé -az ilyet Nyugaton is lámpással kell keresni!- de egy-egy
    területen   számíthatunk   néhány   igazán   felkészült   konstruktőr,
    hangmérnök,  kutató  szellemi  támogatására.  A  Hifi Magazin amúgysem
    katekizmus,  hanem  fórum,  amelyen  bárki hallathatja a véleményét és
    ellenvéleményét.  Örömmel  fogadjuk  a  vitapartnereket. Mi is gyakran
    vitatkozunk majd. Nagyon szeretünk vitatkozni.

    Némi iparpolitika

        Tulajdonképpen   eddig  mindenkit  sikerült  megnyerni  ügyünknek,
    egyetlen   iparvállalatot  leszámítva.  A  visszautasítás  okát  abban
    látjuk,  hogy  az ipar nagyon is jól érzi: felelősség terheli a magyar
    szórakoztató-elektronikai  kultúra  mai  színvonaláért.  Ez  nemcsak a
    -jelenleg-   egy-kétszázezer   hifi-hívőt   érinti,   hanem  a  teljes
    vevőközönséget,   tehát  azokat  is,  akik  esetleg  hiába  keresnek a
    boltokban  egy olcsó rádiót. "Majd a külkereskedelem behozza!" Honnan?
    Miből?
        Az  ipar  elsődleges  feladata az, hogy gazdaságosan termeljen, és
    amit előállít, azt bárhol jól el lehessen adni. Tévednek azonban, akik
    azt  hiszik,  hogy  ezen  felül  már  semmivel nem tartoznak azokért a
    milliárdokért  és  azért  a  szellemi  tőkéért,  amelyet  a társadalom
    időközben  a kezükbe adott. (A hifi nálunk már csak melléküzemága nagy
    professzionális  híradástechnikai  vállalatoknak!) A legkevesebb, amit
    elvárhatunk, hogy a lehetőségek határain belül, minimális kockázattal,
    de   legalább  megkíséreljenek  prosperálni  a  hifiszakmában  is.  Ha
    elsorvasztják  az audio-vonalat, amelynek egyébkent üzleti távlatai is
    lennének, néhány év múlva súlyos szemrehányást tehetnek maguknak.

        Viszont a magyar hifi-rajongó sem képzelheti, hogy potom pénzért a
    szuperkészülékek   választékát   terítik  elébe.  Az  agyonreklámozott
    hifi-világpiac  fényes,  de  iszonyúan  irracionális; a mi piacunk -ha
    megteremtik-  csakis racionális lehet. Más szóval: tudnunk kell, mihez
    ragaszkodjunk és miről mondjunk le, mit érdemes megfizetni és mit nem.
    Ezt  ma  még  sem a vevő, sem a kereskedő, sem a gyár nem tudja. És ez
    az,  amiben  mi  tanácsot  próbálunk  adni, annak, aki hozzánk fordul.
    Gyárnak  és  kereskedőnek  ettől  még nem lesz több forintja, sem több
    dollárja,  de  amije  van,  talán okosabban használhatja fel, ha közös
    platformra hozzuk a vevőközönséggel. A vevőnek kényszerűen együtt kell
    sírnia-nevetnie  az  eladóval;  nos,  a  nevetésre  eddig  nem sok oka
    volt... talán majd ezután.

    Zárszó és ajánlás

        Végül   is  a  magyar  zenekedvelők  döntik  el,  szükségük  van-e
    ismeretekre     a     hifi    igazi    világpiacáról,    a    technika
    csúcsteljesítményeiről,  a  hazai rejtett forrásokról; szükségük van-e
    tájékoztatásra bármiféle, hifivel kapcsolatos ügyben, ideszámítva akár
    a  studiótechnikát  és  a  lakásakusztikát  is;  szükségük  van-e  egy
    hifi-vevőszolgálatra vagy legalábbis megbízható tanácsokra. Következő,
    decemberi kiadásunkig ez már kiderül.

                                      *

    Címképünk:
    Thorens TD 126 MK III. lemezjátszó
    Sanyo FMT 450 K tuner
    Revox B 77 magnó
    Sanyo DCC 3001 előerősítő
    Marantz Model 250 M végfok
    JBL 4333 hangdobozok

    A  Hifi  Magazin  köszönetet mond a mérésre, meghallgatásra, fotózásra
    kölcsönkapott készülékekért:
    Binder Gusztávnak a Shure V 15/III-ért,
    az ELEKTROMODUL-nak az Ortofon FF 15E/II. hangszedőkért,
    Geri Lászlónak az Akai 4000 DS magnóért,
    Horváth Csabának az Ortofon MC 20-ért,
    a  Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetnek - a méréseken kívül- a
    Marantz  Model  250  M  végfokért,  a Nakamichi és Uher magnókért és a
    Tannoy Arden hangszórókért,
    Prohászka Bélának az EA 057 végfokokért,
    a RAVILL-nak az Akai GX 4000 D magnóért,
    a RAMOVILL-nak a Sanyo DCC 3001 előerősítőért,
    Székely Róbertnek a Bose hangszórókért,
    lemezjátszó-tesztünkhöz a RAVILL-nak az Akai, Sanyo, Sony és Tesla,
    a RAMOVILL-nak a Lenco L 830 DD,
    Kosárszky  Andrásnak,  Kosárszky  Lászlónak,  dr.  Molnár Attilának, a
    Magyar  Hanglemezgyártó  Vállalatnak  és  a  Szinház- és Filmművészeti
    Főiskolának pedig a régebbi lemezjátszókért,
    s  végül,  de  mindenekelőtt  Petike  Lajosnak a Sonus-Radford-Spendor
    vonalért,   lakása  felfordításáért,  számos  teszt  levezetéséért  és
    számtalan csésze kávéért.