Hifi országutakon és audio ösvényeken




    Első   lelkesedésünkben   elhatároztuk,   hogy  -csak  bele  a  dolgok
    közepébe!-    haladéktalanul    bemutatjuk   Olvasóinknak   az   egész
    hifi-világpiacot,  legalább  dióhéjban.  Pillanatokon  belül kiderült,
    hogy  ez  képtelenség.  Ezért  úgy  gondoltuk,  többre  megyünk,  ha a
    hifi-technikának  inkább  a  fő  tendenciáit  mutatjuk  meg,  és ennek
    tükrében villantjuk fel a világpiacot.


    "Adj nekem egy szilárd pontot"

        Az  volt  a célunk, hogy felmérjük: mit ér a technikai tökély; hol
    húzódik  a  határ,  amelyen  belül  minden  javítás  valóban  a  Zenét
    szolgálja.   Hiszen  a  fő  feladatunk  nyilván  az  lesz  majd,  hogy
    kikeressük   Olvasóink   számára   a  hazai  piacon  elérhető  legjobb
    készülékeket,  avagy  azokat,  amelyek  talán gyengébbek valamivel, de
    sokkal  olcsóbbak.  Ehhez  keressük  az  etalont: a magas, de legalább
    elvben megközelíthető mércét.
        Mert   a   hifi-berendezések   úgy  szaporodnak,  mint  a  nyulak.
    Minduntalan  új  üzemek  jelentkeznek  a  világpiacon,  éa a régiek is
    évről-évre  új  sorozatokat  bocsátanak  ki.  Nemegyszer persze csak a
    karosszéria változik. (A készülékek tehát vedlenek... hasonlítsuk őket
    inkább  a  hüllőkhöz?)  Néha  meg éppen a típusjel és a márkanév marad
    meg,  és  csak egy római szám jelzi, hogy újabb kiadásról van szó. Így
    például  a  legdrágább  Shure  hangszedő ma a V 15/IV névre hallgat. A
    budapesti   színházakban  is  használatos  ReVox  A77  magnó  negyedik
    verziója  tizennégy  apróbb  módosítást  hozott  az  előzőhöz  képest,
    mielőtt a piacon megjelent a B77 jelű modell is.
        Az   újdonságnak,   az  ebben  a  pillanatban  felülmúlhatatlannak
    hatalmas  reklámereje  van,  ezért  a speciálcégek is gyakran meglepik
    ilyen  modifikációkkal  a  tisztelt  kuncsaftot,  aki nyilván boldogan
    olvassa  a magazinokban, hogy tavaly vásárolt, 700 dolláros, Technikai
    Maximumnak  hirdetett  erősítőjét  a  gyár  potom 400 dollárért (plusz
    postaköltség  és  biztosítás)  hajlandó  Most  Már Tényleg Naprakésszé
    varázsolni...
        Egyes   típusok   azonban   meglepően   jól  állják  az  idő  és a
    vetélytársak  ostromát.  Ezek  valóságos  kultusz tárgyát képezik mint
    többé-kevésbé  megbízható  referencia-modellek.  Persze  sohasem lehet
    tudni,  mennyi  ebből  a Propaganda: a reklám lólába minden prospektus
    alól  kilóg.  Igaz,  a gyárak inkább a legfrissebb darabokat szeretnék
    eladni,  és  maguk  is  gyanakvással figyelik rég kifutott készülékeik
    dicshimnuszát. Különösen így van ez a régi elektroncsöves erősítőkkel,
    amelyek  reneszánszukat  élik.  (Régi  Marantzok  és  McIntoshok 6-700
    dollárért  cserélnek gazdát az Egyesült Államokban.) Az angol Radford,
    amikor  néhány  más  céghez hasonlóan újra egy elektroncsöves jószágot
    hozott  piacra, így hirdette: "No de most már ne kérdezősködjetek a 15
    éves modellünk után!"
        Érdemes  figyelemmel  kísérni  ezeket  a  széles körben elfogadott
    készülékeket,  mert a nemzetközi audio-sajtóban ezekhez mérik az újabb
    termést.  Közülük  néhányhoz  nekünk  is  volt már szerencsénk, és így
    nagyjából  -olyan  ez,  mint  egy keresztrejtvény!- kontrollálhatjuk a
    külföldi hifi-kritikusokat: melyikben mennyire bízhatunk.
        Például   ha  Franz  Unmusikal,  akinek  a  véleménye  szavatoltan
    ellenkezik  a mi tapasztalatunkkal, agyba-főbe dicsér egy hangszórót -
    nem  fogjuk  a  nyakunkat  törni,  hogy  meghallgathassuk. Ha ellenben
    ugyanezt  a  dobozt  a  szókimondó  Yoal'O Damond ajánlja figyelmünkbe
    akinek  a füle eddigi tapasztalataink szerint ugyanúgy működik, mint a
    miénk...  és  ráadásul  az  elismert  prof. Elvis La'Borba is felkelti
    figyelmünket néhány hitelt érdemlő laboratóriumi eredménnyel... nos...
    odarohanni, mint Olvasóink sejtik, akkor sem áll módunkban. De mindent
    elkövetünk,   hogy   összehasonlíthassuk   az   új   csodabogarat  egy
    régebbivel, amelyet már ismerünk.
        Attól  nem  tartunk,  hogy  kontroll-berendezésünket  ne  tartanák
    szalonképesnek   szinte   bármely  külföldi  audio-fórumon  is.  Pedig
    igyekeztünk  elkerülni mindent, amiről azt tartjuk, hogy már elvben is
    túllépi   a   józan   ész,  a  praktikum  vagy  akár  a  háziasszonyok
    tűrőképességének  határát.  (Nagyon  fontos  szempont!)  Félreértés ne
    essék:   beszámolni   azért   beszámolunk   Olvasóinknak   a  technika
    csúcsteljesítményeiről,  még  ha  azok pillanatnyilag csak megszállott
    milliomosok   számára  hozzáférhetők  és  csak  valamiféle  lovardában
    tárolhatók is.
        Tartunk   viszont  attól,  hogy  Olvasóink  esetleg  ezt  vágják a
    fejünkhöz: "Szép, szép ez a sohasem hallott nevű sok mindenféle holmi,
    de  bezzeg  a  szomszédomnak  van  egy  japán  rádiója... azt hallanák
    egyszer!"  Ezért  védekezésül (a 20. oldalon) felsoroljuk néhány tucat
    olyan  hifi-készülék  típusjelét, amelyet -sok egyéb között- módunkban
    állt   megmérni,   meghallgatni.  Az  árukat  is  megadjuk,  lehetőleg
    egységesen,  a nyugatnémet évkönyvekből (ha ott nem szerepelnek, akkor
    az angol vagy az amerikai katalógusokból).
        Kérjük  a  Olvasót:  nézze el, ha itt-ott erősebb összpontosításra
    kényszerítjük.   Kérjük   a   Szakembert:   nézze   el,   ha   itt-ott
    egyszerűsítünk,  s  nem  mindig  a  megszokott  szóhasználattal élünk.
    Kérjük   mindkettőjüket,   vegyék   figyelembe:   még  így  is  jobban
    megközelítjük  a  problémák  lényegét,  mint  eddig  a hazai szaklapok
    bármelyike.


    I. A forrás: a lemezjátszó

        "A   lemezjátszó   egységes  egész:  az  a  legjobb,  ha  egyetlen
    konstruktőr   tartja   érte   a   hátát."  Ezt  mondja  az  elmélet. A
    gyakorlatban viszont nemigen fordul elő, hogy valamely gyár egymagában
    különleges  minőségű  lemezjátszóval rukkol ki. Többnyire a főegységek
    sem  kifogástalanok,  s  ritkán  van  meg köztük az összhang. Az egyik
    tekintélyes  angol  hifi-szakíró nemrég vagy 60 lemezjátszó tesztelése
    után  kijelentette,  hogy szerinte a lemezjátszó-technika ma tart ott,
    ahol a hangszórótechnika 20 évvel ezelőtt. Ami elég nagy sértés.
        Így  aztán  a  legjobb  készülékeken  nem ritkán 3 embléma is van:
    más-más  gyártmányú  a hangszedőfej, a kar, a futómű. Ezeket a vevőnek
    magának      kell     összeválogatnia-összeszerelnie     több-kevesebb
    szakértelemmel.   Ha   ügyetlenül  csinálja,  esetleg  hiába  áldozott
    többszörös pénzt a lemezjátszójára.
        Hogy  mit  tekintsünk  ideális  lemezjátszó-futóműnek, arról élénk
    viták   zajlanak,   olyanok,   mint   a   homouzion-homoiuzion  vagy a
    Fradi-Honvéd   viták.   A   kötélhúzás   a   direkthajtású,  illetve a
    hagyományos szíjhajtású futóművek hívei között folyik. A direkthajtású
    futóműben,  mint  ismeretes,  a lemeztányér magán a -percenként 33 1/3
    vagy  45 fordulatú- motoron ül; a hazai boltokban ilyen a Lenco 830. A
    szíjhajtású modellekben a motor egy gumiszalag-áttétellel forgatja meg
    a  tányért  (Lenco  L85,  Tesla  NC440). Egyébként elég jó eredménnyel
    működik néhány régi, dörzskerekes modell is, mint nálunk a Lenco L75.
        A direkthajtású lemezjátszóknak -különösen az egyszerűbbeknek- két
    hatalmas előnyük van. Az egyik az, hogy könnyebb gyártani őket, de ezt
    a   gyárak   nem  kötik  a  vevő  orrára.  Másik  előnyük  a  gyönyörű
    specifikáció,   különösen   a   nyávogásuk   alacsony,  legalábbis  az
    egyszerűbb  mérések  szerint.  Főleg  Japánból  érkezik  Európába  sok
    direkthajtású készülék.
        A másik kaszt viszont azzal érvel, hogy a szíjhajtású lemezjátszók
    szebben,  "zeneibben"  szólnak. Ez elég misztikusan hangzik, bár lehet
    találni  rá  műszaki  magyarázatot is, ha nagyon muszáj. A hagyományos
    konstrukció  legfőbb  prófétája  a  spártai  kivitelű  futóművéről  és
    kolosszális  reklámjáról  híres  angol  Linn  cég.  (Már megint azok a
    konzervatív  szigetlakók!) Sajtótájékoztatók egész során demonstrálta,
    hogy futóműve bármiféle hanglemezről "zeneibb" hangot produkál, mint a
    direkthajtás  Nagy Arany Etalonja, a Technics SP10/II. A két futóművet
    Keith  Monks  karral  szerelték  fel,  ez arról nevezetes, hogy minden
    további   nélkül   leemelhető   a   talapzatáról.   A   karokat  tehát
    ellenőrzésképpen meg is cserélhették.
        Valószínű,  hogy  a  kísérletnek semmi köze a futóművek fajtáihoz,
    sokkal   inkább   az   akusztikus  visszacsatoláshoz.  A  lemezjátszók
    rendkívül érzékenyek mindenféle zajra, rezgésre, különösen a hangszóró
    hangjára:  ha  ezek  átterjednek  a barázdában futó tűre, elszínezik a
    hangot.  (Magnósok  is  tudják,  hogy  jobb lesz a felvétel, ha közben
    lehalkítják  az  erősítőt.) A Linn Sondek, bár távolról sem tökéletes,
    jobban  fel  van  vértezve  a külső zajok ellen, mint a szokásos japán
    masinák.   A   módszer  immár  15  éves:  az  alapkészülékre  belülről
    rugalmasan  felfüggesztenek  egy pót-sasszét, és erre építik a tányért
    és  a  kart.  Hasonló  szerkezetű  a  Thorens játszók többsége, vagy a
    nálunk  is forgalomban volt Philips 408. Az akusztikus visszacsatolást
    azonban  így  sem  tudják kivédeni olyan mértékben, mint a legjobb -és
    persze hatalmas tömegű- stúdióberendezések.

    

    A  motor  vagy  dörzskerék,  vagy gumiszíj segítségével forgatja meg a
    lemeztányért,   vagy   pedig   úgy,  hogy  a  tányér  ráépül  a  motor
    forgórészére. (Thorens-ábra nyomán)

    

    Bár    nem    a    testvére,   de   legalábbis   unokaöccse   a   nagy
    EMT-stúdiómodelleknek  a  Thorens  TD  126/III.  (egyazon  gyártelepen
    készülnek). A hangkar tőből leszerelhető, ez előnyösebb, mintha csak a
    hangszedőfej nyakánál lehetne kioldani a szerelvényt.

    

    A  brit  misztérium: a Linn Sondek. Egyetlen kapcsoló, és aztán semmi.
    Nincs   rajta   automatika,   nincs   elektronikus   vezérlés,   nincs
    finomszabályozás   -   a   fordulatszám   pedig  kizárólag  33  1/3. A
    különlegesen csapágyazott tányér azonban 4 kilós. Rendkívüli műgonddal
    felfüggesztett  pót-sasszé  tartja  a lemeztányért és a (természetesen
    külön beszerzendő) hangkart.

    

    A  japán  Luxman modelljei (a Technics-lemezjátszókkal együtt) gyakran
    voltak  szenvedő  alanyai a Linn-féle szubjektív teszteknek. Az új Lux
    444  azonban  már  nem  csak  a  direkthajtás  legújabb technológiáját
    nyújtja: erősen védekezik az akusztikus visszahatás ellen is. Képünkön
    a 9 és 12 collos SME-karral látható

    

    A közvetlen hajtású rivális: Technics SP10/II.

    

    Nem  kábelek,  hanem  higanyban  úszó  érintkezők vezetik ki a pick-up
    jelét  a  Keith  Monks  hangkarból.  Így  az  egész  kar  leemelhető a
    talapzatáról

        Akik   ezt   az  egész  okfejtést  kétkedéssel  fogadják,  azoknak
    elmondjuk,   hogy   az   amerikai  Cotter  nemrég  piacra  hozott  egy
    lemezjátszó-aljzatot,  vagyis egy rugókra felfüggesztett, akusztikusan
    holt  anyagból  készült,  60  kilós  platnit.  Az ára 1300 dollár (nem
    tévedés,  két  nulla  van a végén). A kuncsaft 7-800 dolláros Technics
    vagy  Denon  sasszéja  szétszerelendő,  a  futómű és a kar az aljzatba
    beépítendő,   a   szíj-kontra-direkthajtás  vita  pedig  elfelejtendő.
    Megnyugtató  megoldás,  csak  egy  kicsit  drága.  De legalább sejteni
    engedi,  mi  mindent  lehet  kijavítani egy-egy lemezjátszón, ha már a
    konstruktőr annak idején hiányzott az óráról...
        A Hifi Magazin, noha hozzáférhet több direkthajtású lemezjátszóhoz
    is,  referencia-célokra  egyelőre  a  Thorens-csúcskészülékeket  fogja
    használni,   nem   mintha   ezek   volnának  a  létező  legjobbak,  de
    megbízhatóak és világszerte ismertek. Érdekes, hogy nemcsak a 126/III.
    és  az előző, 125/II jelű modell áll a rendelkezésünkre, hanem 15 éves
    elődjük,  a  Thorens  TD  124/II.  is.  Még  érdekesebb,  hogy erről a
    tankszerű   építményről  Mr.  Chris  Frankland,  az  angol  audiosajtó
    fenegyereke  nemrég  azt  írta, hogy fölébe helyezi a Linn Sondeknek -
    pedig  ennél  sokkal  kevesebbért is kigolyózzák az embert a jobb brit
    hifi-körökből.  Ezért  ki  fogjuk  próbálni  ezt a régi csatahajót is,
    azzal  a  javítással,  hogy akusztikusan jobban izoláljuk. Ehhez főleg
    néhány  rugóra van szükség és egy kis számtanra, amiben Rothman György
    és  Babos  György,  a  Mechanikai  Láboratórium stúdió-lemezjátszóinak
    konstruktőrei siettek a segítségünkre.
        A  lemezjátszó  hangjáért  persze  elsősorban mégis a hangszedőfej
    (pick-up) a felelős. Ezért aztán meg is kérik az árát. Vajon mit fizet
    meg  a  vevő  egy  közepesnél  jobb,  80-100 dolláros hangszedőben? Az
    anyagot?  A tizedébe kerül. A munkabért? Ennyit az sem ér. A kutatást?
    A  gondos  ellenőrzést?  Talán - de sokkal inkább a reklámot. Egyelőre
    nem  ismeretes  semmiféle mérési eljárás, amellyel biztosan ki lehetne
    mutatni  a  hangbeli  különbséget  az első- és a másodosztályú pick-up
    között!  Ami dönt: az auditív próba, feltéve, hogy betartják a műszaki
    játékszabályokat.  A Hifi Magazin nagyon reméli, hogy a hangszedőfejek
    vizsgálatával    még    hasznos    információkat    adhat    nemcsak a
    hifi-kedvelőknek, hanem a külkereskedőknek is.
        Tucatnyi  fajta  hangszedő  létezik, de hifi-célokra gyakorlatilag
    két  alaptípus  vehető  számításba:  a  magnetikus  és a dinamikus. (A
    kristály  és  kerámikus  rendszerek  messze  a vonal alatt maradnak, a
    felvégen   pedig  néhány  futurisztikus  modell  még  nem  állta  ki a
    gyakorlat  próbáját.)  A két típust még ismeretterjesztő folyóirataink
    is   hajlamosak  összecserélni,  minthogy  a  barázdákat  tapogató  tű
    mozgását mindkettőben a mágneses indukció alakítja elektromos jellé. A
    dinamikus hangszedő tűje azonban tekercset mozgat mágnes erőterében, a
    magnetikus  modelleké  pedig  pont fordítva: az erőteret mozdítja el a
    tekercshez képest.
        A hazánkban kapható összes gyártmány - Shure, Philips, Supraphon -
    mind  magnetikus,  akárcsak  a  világszerte fellelhető hifi-hangszedők
    többsége. Előnyük, hogy a tűt könnyűszerrel cserélni lehet bennük. Nem
    csatlakozhatnak  közvetlenül  a  hagyományos magnókhoz vagy rádiókhoz,
    szükségük  van  egy közbülső erősítő (egyben korrekciós) fokozatra, az
    úgynevezett  fono-előerősítőre,  ez  azonban  már  eleve be van építve
    minden  valamirevaló  erősítőbe  vagy  rádió-erősítő  kombinációba. De
    külön   is  árulják;  nálunk  Philips-  és  Lenco-gyártmányúak  voltak
    forgalomban.
        A  dinamikus,  avagy  MC-hangszedők  (Moving  Coil, Mozgó Tekercs)
    számos  elvi  előnyt  kínálnak  néhány  nagyon is gyakorlati hátrányuk
    fejében.  Tűjüket  csak  a  gyár  cserélheti.  Még  rosszabb,  hogy az
    MC-hangszedők  és  a  fono-előerősítő közé be kell iktatni egy további
    elektronikát,   az   elő-előerősítőt   (head   amp),  vagy  pedig  egy
    úgynevezett  illesztő-transzformátort. Ezáltal újabb idegen test kerül
    az   elektromos   jel  útjába.  Ennek  ellenére  nem  haboztunk  volna
    MC-hangszedőt  választani  referenciának,  ha  meggyőződhettünk  volna
    abszolút  felsőbbrendűségéről.  Erről  viszont  szó  sincs. Az olcsóbb
    típusokról  egyébként  sem  állítja  senki,  hogy többet érnek, mint a
    legjobb  magnetikus  hangszedők.  Voltaképpen  elég  kevés  név  forog
    közszájon:  Denon,  Supex,  Fidelity Research, Ultimo (Onlife), Coral,
    EMT, Ortofon, illetve legfrissebb modelljei után a JVC.

    

    Megtakarítja   a   transzformátort  az  Onlife  cég:  az  Ultimo,  bár
    MC-hangszedő,  nagyobb  jelet  ad  le  a  szokásosnál, így -akárcsak a
    magnetikus típusok- közvetlenül dolgoznak az előerősítőkre


        Nos,  ha  többet  nem,  egyet  azért ezek közül is jól ismerünk. A
    világ egyik legelismertebb stúdiócége, a nyugatnémet EMT néhány éve az
    amatőrök számára is hozzáférhetővé tette pickupját, "aprópénzre váltva
    a   tehetségét",   már   amennyiben  400  dollár  aprópénznek  számít.
    Hangminőségére  nézve  ez  a modell -az audio-főpapok szerint- csak az
    abszolút   csúcskategória  mögött  marad  el.  Márpedig  idehaza  is a
    Rádiótól   a  Hanglemezgyárig  mindenütt  EMT-hangszedőt  használnak a
    stúdiókészülékekben.  Sőt,  a  Mechanikai Laboratórium -ha a vevők így
    kérik-  szintén  ezt  a  robusztus, rendkívül megbízható modellt építi
    stúdiólemezjátszóiba.  A  gyár  szívességéből  összehasonlíthattuk  az
    EMT-t néhány elsőrangú magnetikus hangszedővel.
        Az  eredmény:  tiszta,  "sima"  hangja ellenére az EMT alulmaradt.
    Minthogy  mi  tiszteljük  a  tekintélyt,  már-már  a  saját  fülünkben
    kezdtünk kételkedni. Aztán arra gondoltunk, amit valahol így írtak le:
    "az  EMT  irgalmatlanul  kimutatja  a  gyengébb elektronikák hibáit" -
    csakhogy   mi   meglehetősen   jó   elektronikákat  használtunk.  És a
    kifogásunk  egyébként  sem  valamiféle durvább torzításra vonatkozott,
    hanem olyasmire, hogy az EMT nem tudja eléggé "leképezni" a színpadot,
    meg  hogy  a  basszusgitárjában  nincs  elég  "graft".  Hasonlókat már
    régebben  is  hallottunk  rebesgetni a Magyar Rádióban, csak eddig nem
    hittük el.

    

    Kooperáció:     EMT-hangszedő     Thorens-karba    építve.    Mellette
    transzformátor is, elő-előerősítő is... tulajdonképpen melyik a jobb?

    

    Talán  a legismertebb stúdiómodell: az EMT TSD 15. Vállalkozó szellemű
    fonobarátok  időnként  kiszerelik  az  amatőr célokra nem használható,
    gyári   fejtartóból,   máskor   meg   modernebb   tűtípust  építenek a
    konzervatív, eredeti kúpos tű helyébe

        Ezért  aztán, bár alaposabb szubjektív próbákon bevetjük még ezt a
    hangszedőfejet,  sőt  -ha  kölcsönkapjuk-  nyilván örömmel kipróbálunk
    néhány  újabb  szupersztárt  is  - a mozgótekercses pick-upot egyelőre
    leírjuk   a  bezzeg-ha-kapható-volna  listáról.  Talán  ha  különleges
    elektrosztatikus hangszórókat használnánk (még szó lesz róluk); azokon
    észlelni  tudnánk  azt  a  különbséget, amiért néha öt-hatszoros pénzt
    kell  fizetni  annak,  aki  a  hifi-csúcskategóriából át kíván lépni a
    szuperosztályba.
        Az  ismert  magnetikus  típusok  közül  ugyanebből  az  okból  nem
    foglalkozunk    a    Gradókkal:    horribilis    árukat    nyilvánvaló
    marketing-fogásnak  tartjuk.  Jól  ismerjük  viszont  az AKG, az Audio
    Technica,  a  Decca  (AEC), az Empire, a JVC, az Ortofon, a Philips, a
    Sonus  legjobb,  a  Shure-nak pedig szinte valamennyi modelljét. Szóba
    kerülhettek   volna   még  a  legfrissebb  Pickeringek  éa  Stantonok,
    amelyekkel sajnos még nem találkoztunk, valamint az ADC újabb típusai,
    amelyekről  viszont  ismeretes,  hogy  felépítésükben-hangminőségükben
    szoros   rokonságot   tartanak   a   Sonus-hangszedőkkel.   (A   Sonus
    konstruktőre  az  ADC-től  "származott  el".)  Eddigi  próbálkozásaink
    alapján  végül  is  a  Sonus-csúcsmodellt  ("Blue  Label") fogadtuk el
    referenciának. Hogy mennyire volt megalapozott ez a döntésünk, azt még
    felülvizsgáljuk, de sokat nem tévedhettünk.
        És  rögtön  egy másik referenciát is választottunk: az Ortofon cég
    FF  15E/II.  jelű  modelljét.  Nem  mintha elérné a legjobb hangszedők
    minőségét, de ahhoz képest, hogy mibe kerül, egészen jól szól. Például
    kétségtelenül  jobban,  mint  a  másfélszer drágább, nálunk is kapható
    Shure-ok.  A  Shure  egyébként, és ezzel a tapasztalatunkkal korántsem
    állunk egyedül, mintha inkább a mérnökök, és nem a zenebarátok számára
    dolgozna.  Félreértés  ne  essék: bárcsak minden magyar zenekedvelőnek
    már ilyen pick-upja volna... hogy aztán lenne honnan továbblépnie. Aki
    viszont  most  vásárolja  élete  első magnetikus hangszedőjét, esetleg
    megtakaríthat egy kerülőutat.

      

    Bal   oldalon:   A   híres   Shure   V  15/III.  (Csak  szólna  kicsit
    levegősebben...)
    Középen: Shure V 15/V. (Kép a "Szeánsz-ból")
    Jobb  oldalon:  Két évig a Hifi Magazin etalonja volt: Sonus Gold Blue
    (Kép: a "Szeánsz"-ból)

        A   hazai   hifi-lemezjátszók   vizsgálatát  már  első  számunkban
    elkezdjük.  Később  szubjektív tesztekkel igyekszünk kimutatni, melyik
    szól  szebben,  de  valószínűleg  az  lesz  a nyertes, amelyikben jobb
    pick-up  van. Ezért végül azt is kipróbáljuk majd, hogyan mérkőzik két
    lemezjátszó,   ha  mindegyiket  ugyanazzal  -de  a  sajátjánál  jobb!-
    hangszedővel  szerelik  fel.  Hiszen  a  pick-up könnyen cserélhető, a
    lemezjátszót   viszont   (ha   jót  talál  az  ember)  érdemes  sokáig
    megtartani.
        A  lemezjátszókar  olyasfajta  találmány,  mint az oroszlán farka,
    amely  állítólag csak azért kell, hogy az a bizonyos bojt ne fityegjen
    a  levegőben.  A  hangszedő  arra  szeretne haladni, amerre a barázdák
    vezetik,  és  nagyon-nagyon  rossz  néven veszi, ha a kar önállóskodni
    kezd.  A hangkartól tehát azt várjuk, hogy lehetőleg ne tegyen semmit,
    amit nem muszáj.
        Pedig  tesz,  éppen  eleget.  Például szöghibát idéz elő, amelyről
    most  csak  röviden  írunk.  A hangszedőnek a lemez fölött úgy kellene
    közlekednie,  mint  a  lemez  készítésekor  a  vágófejnek: egy egyenes
    mentén,  arra  mindvégig  merőlegesen. A karok azonban, minthogy egyik
    végükön  rögzítve  vannak, egy körív mentén vezetik a pick-upot, körző
    módjára.  Ebből  adódik  a szöghiba. Torzítást okoz, amit kiküszöbölni
    csak  az  úgynevezett  tangenciális karokkal lehet: ezek segédmotorral
    vagy  anélkül, de az ideális pályán vezetik a hangszedőfejet. Tekintve
    azonban, hogy ezeket általában nem jegyzik a legjobbak között, nyilván
    még  más is kell az üdvösséghez. Manapság fontosabbnak tartják, hogy a
    kar  szuperkönnyű legyen, és mégis olyan szilárd, mint a Gellért-hegy,
    ami   antagonisztikus   ellentmondás.  A  robusztus,  merev  dinamikus
    hangszedők  még  elviselik,  sőt gyakran kifejezetten szeretik a nehéz
    karokat,  de  a többnyire igen "engedékeny" -könnyen mozgó- magnetikus
    hangszedőfejek  elvárják,  hogy  a  kar minél könnyebb, tömegeloszlása
    minél  kedvezőbb  legyen.  Miután  mi  -akárcsak Olvasóink- elsősorban
    magnetikus   pickupot   használunk,  természetesen  a  könnyű  karokat
    keressük.   Kevésbé   rokonszenvezünk   a  régebbi,  viszonylag  nehéz
    típusokkal, mint amilyen a Thorens TP 14, az Ortofon AS 212 vagy éppen
    az  agyonreklámozott  SME,  amit  maguk az anglomániás angolok is csak
    néhány házilag kivitelezhető módosítás után tartanak jónak, és még így
    sem lelkendeznek érte.

    

    A  B  &  O-féle  tangenciális  hangkar. Segédmotor és (a kísérő karon)
    fotocella tartja a hangszedő tengelyét mindig a lemezbarázda érintőjén

    

    A  különösen  engedékeny  ADC-hangszedőkhöz ajánl a gyár egy különösen
    könnyű karbonfiber ADC-kart. (Ez a lemezjátszás ADC-je?)

        Sajnos,  a  karok  kikönnyítése  a  szilárdságuk rovására megy; az
    újkeletű,  karbonfiberből  készült  modelleket  is  éri ilyen kifogás.
    Thorens   TD   126/III.  futóművünkhöz  egyébként  megvan  az  eredeti
    "Isotrack"  karbonfiber-hangkar.  Referenciának  azonban  végül  is az
    angol   Hadcock  gyártmányát  választottuk.  Ez  végtelenül  primitív,
    rendkívül  könnyű  és  kimérhetően  rezgésmentes  -  ezért  is  örvend
    hírnévnek.  Elvi kifogás ezt is érheti: egytűcsapágyas, márpedig egyes
    szakírók  idegenkednek  ettől  a  konstrukciótól.  Ám a gyakorlatban a
    Hadcock nagyon jól beválik, és mind az "engedékeny", mind a viszonylag
    merevebb  hangszedőket  is  kedveli. Vannak a világon ötszörte drágább
    karok is, de aligha szólnak lényegesen jobban.

    

    Hadcock GH228 hangkar: egytűcsapágyas, egyenes, merev

    

    A   klasszikus   SME   3009/II.   Elegáns   vonalvezetés,   cserélhető
    fejszerelvény


        Baloldalt  látható  képünk  nem  rádiót  ábrázol,  hanem "tunert",
    vagyis  olyan speciális sztereo rádióegységet, amelyet nem kombináltak
    erősítővel.  Tehát éppen úgy kell használni, mint az ugyancsak erősítő
    nélküli lemezjátszót vagy magnó-decket: erősítőberendezésre kapcsolva.
    Őszintén  beismerjük,  hogy  a rádiók (tunerek) világpiacát viszonylag
    kevésbé tudjuk megítélni, de ennek nagyonis érhető oka van.
        Idehaza  az  OIRT-normás rádiókészülékeken csak a három hazai adót
    lehet  fogni,  többnyire  elég  könnyen, bár a sztereo műsor az ország
    területének  még mindig csak a felén vehető. A határok mentén bejönnek
    más  adók  is,  de  a  popzene  kedvelőit érdeklő osztrák és jugoszláv
    programokat  csak CCIR-normás készülékek fogják. Sajnos, Budapesten az
    osztrák sztereo-adás az esetek nagyrészében még különleges antennákkal
    is  élvezhetetlen.  Ezek után nagyon kevéssé hoz lázba bennünket, hogy
    például  Nyugat-Európa  kellős  közepén  a  világ  legdrágább tunere a
    Sequerra  és a tébolyítóan szép Yamaha CT7000 versenyében vajon melyik
    képes 25 és melyik csak 23 adót szelektálni...
        Nehezíti dolgunkat, hogy az igazán drága külföldi rádiókat idehaza
    nemigen  tudjuk  kipróbálni magyar programmal: vagy OIRT-CCIR adaptert
    kell  használni, és ez sohasem működik tökéletesen, vagy pedig át kell
    hangolni  a  készülékeket.  Akkor  viszont  a  tulajdonosnak  le  kell
    mondania az osztrák (sztereo) adások vételéről.

    

    A  világ  legnevesebb  tunere,  a  Sequerra.  Izgalmas  lenne  egyszer
    meghallgatni OIRT-normán...

        Noha  mi  általában  a  szeparált  készülékek  -külön tuner, külön
    előerősítő,    külön   végerősítő-   dicshimnuszát   zengjük,   hiszen
    összeépíteni  ezeket  mindig kompromisszum, talán mégsem alkuszunk meg
    túlságosan,  ha  a  hazai piacon fellelhető rádiókat (és tunereket, ha
    lesznek!)  egyelőre  a jobb külföldi receiverekhez, azaz rádió-erősítő
    kombinációkhoz viszonyítjuk.
        A  rádiónak  általában  azokat  a  képességeit  szokás  vizsgálni,
    amelyek  a  tiszta,  zavartalan  vételért  felelősek. Ez is éppen elég
    munkát  ad  a  konstruktőröknek  és a tesztelőknek. (Nekünk is.) Azzal
    szinte  sehol  nem  foglalkoznak,  hogy  ezek a bonyolult elektronikák
    -zavartalan  vétel  esetén- mennyire tartják meg az eredeti hangképet.
    Ez nyilván csak másodlagos. De megpróbálunk erre is figyelni.

    

    Dán formatervezés: a Bang & Olufsen gyártmányait fél mérföldről is fel
    lehet  ismerni,  annyira  elütnek  akár a hagyományos európai, akár az
    utóbbi  évtizedben  divatba  jött  japános  külalaktól. Az áramvonalas
    Beomaster   4400-on   logarlécszerű  kezelőszervekkel  szabályozható a
    hangerő, a hangszín, a balansz, sőt a rádiórész is így hangolható

        A magnó tulajdonképpen szintén csak másodlagos műsorforrás. Hiszen
    a szalagra vagy lemezt játszunk át, vagy rádióműsort - amely többnyire
    megintcsak  lemezfelvétel. De ne feledkezzünk meg a hangvadászokról, a
    diaporámaműsorok  készítőiről  sem: nekik a magnó a legfőbb fegyverük.
    Sőt,  sok  tízezer zenekedvelőnek csakis magnója van, rájárnak a mások
    lemezjátszójára,  esetleg  a  magnósklubokéra. Egyáltalán, a hifizés a
    magnóvásárlással kezdődik.

                  "Mondottam, ember, előbb hangszórót végy!"

    - hangzik az Úr szava. Ezt mindenki szentül megfogadja, és aztán mégis
    előbb   magnót   szerez  magának.  Később  megbánja,  mert  amikor  jó
    hangszórókhoz  jut,  felfedezi,  hogy  eddigi  felvételei  gyatrák, és
    mindent  előlről  kell  kezdeni. Mindegy, a magnó a nagy játékszer. Ha
    úgy tetszik: a szabad akarat szimbóluma.
        Az  etalon:  a  stúdiógép.  A  világpiacon fellelhető, amatőröknek
    szánt  szalagjátszók szinte egyenletesen töltik ki azt az űrt, amely a
    legolcsóbb,  csak  9,5 cm/s szalagsebességgel működő magnók, illetve a
    nagy,  38  vagy  akár  76 cm/s szalagsebességű stúdiókészülékek között
    tátong. (Tudvalevő, hogy mennél több szalagot használunk el ugyanannyi
    műsorra,  annál  jobb  lesz  a felvétel.) Persze, nehéz eldönteni, hol
    végződik  a  hifi  és  hol  kezdődik  a  stúdió.  Hiszen  nem  is  egy
    rádióállomás  már  kazettás  magnóról sugározza egésznapos popműsorát.
    Igazából  viszont  nemhogy  a  jólismert Grundigok, Philipsek, Uherek,
    Tandbergek,  Akaik,  Sonyk,  Sanyok nem számítanak stúdiógépnek, hanem
    még a Studer magnók kisöcsikéi, a ReVoxok sem.
        Szerencsére   a   Mechanikai   Laboratóriumtól  ígéretet  kaptunk:
    alkalmanként   rendelkezésünkre   bocsátanak  egy  mobil  stúdiógépet.
    (Félsáv,    sztereo,   38   cm/s.)   Ezen   lejátszhatjuk   a   Magyar
    Hanglemezgyártó   Vállalattól   kapott   mesterszalagkópiákat,   tehát
    rendkívül  jó  minőségű  műsorforráshoz  jutunk a hangszórók, erősítők
    tesztelésére.  Sőt,  még  a  lemezjátszókat  is vizsgálhatjuk vele: ha
    egyszerre  indítjuk  a  szalagot  és  a  róla  készült lemezfelvételt,
    kihallhatjuk, mire képes a hangszedő.
        Az  amatőr készülékeket persze igazságtalan volna a stúdiómagnóhoz
    mérni. Referenciának ezért általában a ReVoxokat tekintjük (A77, B77),
    minthogy ezeket világszerte jól ismerik, és nálunk is ezeket használja
    egy  sereg klub és színház. Érdekes lesz kipróbálni, hogy vajon sokkal
    jobban  szólnak-e  a  három-ötszörte olcsóbb készülékeknél, például az
    időnként    nálunk   is   kapható   Akai-deckeknél,   avagy   inkább a
    megbízhatóság, az üzembiztonság, az extra szolgáltatás ilyen drága.
        A  hifi réme változatlanul: a szabványosítás hiánya. Azért kell ma
    sebességet  váltani  a  lemezjátszókon,  és részben azért bukott meg a
    kvadrofónia  is,  mert  nem sikerült közös nevezőre hozni a nagy cégek
    érdekeit és műszaki elképzeléseit. A kazettás magnó ügye csak annyiban
    kivétel,  hogy  a  világ  viszonylag  hamar  elfogadta  a Philips-féle
    kazettát   és  vele  a  4,5  cm/s  szalagsebességű  készülékeket,  így
    remélhetőleg  legalább  Európában ennél maradunk. Igaz, ami igaz: ez a
    sebesség  meglehetősen  kicsi,  a  szalag  pedig  túlságosan  keskeny.
    Érthető,  hogy  Amerikában elterjedt a szélesebb, 8 sávon használható,
    9,5  cm/s  szalagsebességű  típus,  újabban pedig a Sony-féle Elcaset,
    amely  ugyancsak 9,5 centiméter, normál szélességű szalagot használ el
    másodpercenként,   és   így  nyilván  jobb  hangminőséget  ad,  mint a
    Philips-rendszerű  készülékek.  Tekintve azonban, hogy a jó hifihez ma
    is  legalább  19 centiméternyi szalag kell másodpercenként, logikusnak
    látszik,  hogy  aki  kifogástalan  hangot  akar, maradjon meg az orsós
    magnóknál.  A  nálunk  is  elterjedt kazettás magnó viszont legalábbis
    elfogadható    kompromisszumot   kínál,   és   összehasonlíthatatlanul
    praktikusabb az orsósnál.
        A   kényelemért  azonban  mindig  nagy  árat  kell  fizetni.  Csak
    tájékoztatásul:  a  kazettás  magnók egyik mintaképe, a Nakamichi 1000
    körülbelül  kétszerannyiba kerül, másfélszer annyit nyom és még mindig
    nem  szól  olyan  jól, mint az orsós ReVox A77 - ami persze műszakilag
    magától értetődik. De azért elég jól szól... olyannyira, hogy miután a
    Magyar  Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetnek birtokában van az eggyel
    kisebb,  Nakamichi  700  jelű  modell,  lesz  mihez mérnünk a kazettás
    magnókat.

    

    A  japán  Nakamichi  jött  rá  legelőször, hogy a kazettás magnókba is
    érdemes három fejet építeni, de sok pénzt is lehet kérni értük. Ma ezt
    már  nagyon  sokan  tudják,  ennek  ellenére a Nakamichi 700 bárhol jó
    referencia

    

    A  funkció  diadala.  Minden  gomb,  minden  kapcsoló,  minden  műszer
    pontosan  a  helyén.  Számunkra  12  év óta az ergonómia eszményképe a
    ReVox A77 - habár elődje, a régi, csöves G36 mintha jobban szólt volna

    

    Szebbnél-szebb  és  drágábbnál-drágább  kazettás magnók jelennek meg a
    piacon;   a   legjobb  esetben  sikerült  is  átlépniük  a  hifi  alsó
    határvonalát.


    II. Voltok és Wattok: az erősítő

        "Mi az ördögnek kell ehhez még erősítő is?" - kérdik sokan, miután
    a  zsebrádió  vagy  magnó  már  így  is majd' megtébolyította őket, és
    sehogyan  sem  értik,  hogy  férjük, fiuk, vejük (nem kívánt törlendő)
    miért akar ennél hangosabb zenét. A válasz egyszerűen az, hogy erősítő
    még  a  legolcsóbb lemezjátszóban, rádióban, magnóban is van, csak nem
    eléggé  jó.  Mennél torzabb a hang, annál fárasztóbb is. Ennélfogva az
    50-100  Wattos hifi-erősítők gyakran kevésbé zavarják a családot, mint
    a  zsebrádiók,  zsebmagnók és más gonosz törpék. A Wattokról még bőven
    lesz  szó,  egyelőre  csak  annyit,  hogy  nem  kell tőlük megrémülni:
    elsősorban  a hangminőséget szolgálják és csak másodsorban a hangerőt.
    15-20  Wattosnál  kisebb erősítővel a legtöbb hangdoboz csak vinnyogni
    képes.
        A    receiver   -a   rádió-erősítő   kombináció-   olyan,   mint a
    nappal-fotel-éjjel-ágy:  egyiknek sem kifogástalan. De még a különálló
    erősítő   is  megalkuvás,  mert  így  is  túl  sok  minden  van  benne
    összeépítve.  Ajánlatos  legalább  két  részre  bontani:  az  előfokra
    (előerősítő  fokozatra),  amely  fogadja,  szabályozza  a jeleket és a
    végfokra (végerősítő fokozatra), amelynek az a dolga, hogy meglengesse
    a  hangszóró  membránját.  (A  funkciójuk  teljesen  eltérő:  az egyik
    feszültséget   szolgáltat,  a  másik  teljesítményt!)  A  különépített
    egységek  általában  -de  nem  garantáltan!-  jobbak,  hiszen  kevésbé
    zavarják   egymást,   és   a   konstruktőrnek   is   kevesebbre   kell
    összpontosítania  a  figyelmét.  Ezért aztán magasabb áruk ellenére is
    bizalomgerjesztőek.

    

    Az  elő-  és  a  végerősítő  mégis  csak két független darab, és ezért
    lehetőleg  külön-külön kell őket megépíteni - ahogyan az Audire cég is
    teszi

        "Nem is rossz ötlet -mondták erre a nagy kommersz cégek-, miért ne
    építenénk  mi  is  széjjel  egyetlen  receivert  három darabba? Többet
    kérhetnénk  érte!"  És  a  hifi-piacon  megjelent  az  állvány-montázs
    divatja:   stelázsiszerű   alkotmányba   egymás   fölé   betolható  az
    uniformisba bújtatott rádióegység, előfok, végfok, lemezjátszó, magnó.
    Szörnyen   "profi"   -mert   a   formát   tényleg   a  professzionális
    hírközlőtechnikából kölcsönözték-, de azért inkább a szemnek szól, meg
    persze  a  zsebnek,  mintsem  a  fülnek. A vevőt kétségtelenül sikerül
    "megkeverni" vele.
        Az   előfoknak   is  a  legelső  és  egyben  legfontosabb  része a
    fono-előerősítő,  amelyről  a hangszedőkkel kapcsolatban már szóltunk.
    Nemcsak  erősíti,  hanem  korrigálja  is  a  pick-up  gyenge  jelét, a
    hanglemezgyárak  előírása  szerint.  Meghökkentő,  hogy ez a látszólag
    egyszerű   elektronika   milyen   nagy   mértékben  felelős  az  egész
    lemezjátszó-berendezés  hangminőségéért.  Ezért  extrém esetben még az
    előfokot  is  szétépítik  két-három  részre:  kiemelik belőle és külön
    dobozba  helyezik  a  fono  elektronikát,  illetve  a tápegységet. Ami
    viszont -és aki gúnyolni akar bennünket, már velünk együtt énekelheti-
    Megint Nem Garantál Semmit.
        Olyannyira  nem, hogy amikor 1977 elején megjelent a legdrágább és
    legrámenősebb  amerikai hifi-újság, az Audio Critic, és nyilván valami
    szenzációra volt szüksége, a következővel kezdte:

       "Összehasonlítottunk két tucat előerősítőt 260 dollárostól 1800
         dollárosig. A legolcsóbb jobban szólt, mint a legdrágább!"

        Ebben  persze  van  némi  trükk.  A Levitézlett Góliátról, az 1800
    dolláros   Yamaha   C-1-ről   túlságosan  is  nyilvánvaló,  hogy  üres
    reklámfogás  az  egész:  beépített,  hivalkodó,  de  primitív műszerek
    (oszcilloszkóp,  hanggenerátor),  31 gomb és kapcsoló, de csak átlagos
    hangminőség.  Az Audio Critic kárörvendve számolgatta, hogy ha vásárol
    helyette   egy   sokkal   jobb   előerősítőt,   valamint   egy   profi
    oszcilloszkópot  és  hanggenerátort,  akkor  még  mindig  megspórolt 5
    dollárt. "És csupán az oszcilloszkópunkon 40 gomb van, kilenccel több,
    mint a Yamahán - ha már egyszer ez a szíved vágya."

    
    

    A  drágább erősítők valahogyan hasonlítanak egymásra. Mindegyiken csak
    annyi  gomb  van, amennyi kell - vagyis kevés. Vajon el lehetne-e adni
    egy   átlagos   receivert  hangszínszabályzók,  szűrők,  kapcsolók  és
    villódzó lámpák nélkül?

        De a 260 dolláros Advent Model 300 is a marketing jegyében fogant,
    csak  éppen  szerencsésebb  szülőktől.  Nem  előfok,  még  csak nem is
    komplett  erősítő, hanem -lássatok csudát!- egy 2*15 wattos erősítővel
    egybeépített  rádió. Az Advent cég ugyanis felismerte, mi minden múlik
    az  első  fokozaton,  és  ezért  ezt  a fontos részegységet egy ismert
    specialistával  terveztette  meg.  Az ötlet bevált: a fono-előerősítőt
    reklámozva  kitűnő  piacot teremtettek a kis Advent receivernek, amely
    egészében   véve   nem   túl   "hifi"   ugyan,  de  fono-elektronikája
    jóvoltából  például jobb magnófelvételt ad, mint sok méregdrága holmi.
    (Magnósok,   figyelem:   aki   másnak  a  lemezjátszójáról  vesz  fel,
    kalkulálja bele az idegen fono-elektronikát is, mint a felvétel fontos
    elemét!)
        Számunkra   borzasztóan  fontos  ez  a  kis  incidens.  Az  Advent
    fono-előerősítőjének  tervezője,  T. Holman egyébként is publikált már
    kapcsolási  rajzot.  Modelljét  idehaza  többen megépítették. Ráadásul
    reményünk van arra, hogy hozzáférünk egy Advent 300 receiverhez is, és
    így  képet  alkothatunk  a  hifi  és  a  "szuperfi" e határesetéről. A
    Holman-féle áramkör valóban jobb, mint a legtöbb nyugati receiver vagy
    erősítő    ekvivalens    része,    de    azért   elmarad   a   legjobb
    fono-előerősítőktől.
        A   szuperkategóriából  viszont  -így  hozta  a  sors-  mi  szinte
    kizárólag  csak  elektroncsöves  készülékeket  ismerünk,  és  bár  nem
    vagyunk "cső-mániákusok" (ez ma már jólismert kifejezés!), átmenetileg
    ezeket  tekintjük  referenciának: a Radford és a McIntosh egy-egy régi
    darabját.  Változatlanul referenciáink közé számítjuk Holman (valamint
    az ugyancsak ismert Leach) -persze már tranzisztorizált- áramkörét is.
    Nevezetes  állomásához  érkezik  a  hazai  lemezjátszókultúra,  amikor
    valamelyik,   idehaza  is  kapható  készülék  fono-előerősítője  eléri
    legalább a Holman-féle modell minőségét.

    

    Dinoszauruszok  a földtörténeti középkorból: de legalábbis 1963-ból: a
    Radford SC 22/STA 25 elő- és végerősítő.

        Rettentően   sajnáljuk,   de   egyelőre  a  teljesítményerősítőket
    (végfokokat)   sem   mérhetjük   máshoz,   mint   a   legjobb   csöves
    készülékekhez.  Igaz,  ma  már  félvezetőkből  is nagyszerű erősítőket
    készítenek  -  horribilis  pénzekért.  Amit viszont horribilis pénzért
    készítenek,  az  nem  feltétlenül  nagyszerű. És nekünk inkább ilyenek
    kerültek a kezünkbe.
        A  különféle  receivereken  kívül  kipróbáltunk a többi között egy
    Marantz  250,  illetve  egy  Quad  405  típusú  végfokot  is. Ezek már
    tranzisztorizált,  világszerte  ismert  modellek,  jól  is szólnak, de
    aligha reprezentálhatják a tranzisztortechnikát. Ezért egyelőre inkább
    a   csöves  daraboknál  maradunk,  megintcsak  a  régi  Radfordnál  és
    McIntoshnál, illetve az ARC újkeletű Dual 76-jánál.
        De  a  Quadról  azért  van  még mondanivalónk. Az elektrosztatikus
    hangszórójáról  híres  angol  cég  az  utóbbi  időben  több kísérletet
    végzett  vagy  végeztetett annak bizonyítására, hogy nincs kimutatható
    különbség  a csöves és a tranzisztoros -mondjuk, a Quad 405- illetve a
    drágább  és  a  kevésbé  drága  -szóval, Quad 405- végerősítők között.
    Miután  a  kísérletek  célja  az  volt, hogy a különbséget ne lehessen
    kimutatni,  nem  is  mutattak  ki  semmit;  amennyiben  az  árnyalatok
    felismerése  lett  volna a cél, másképpen kellett volna megszervezni a
    szubjektív  meghallgatást. Nekünk sajnos nemigen van kétségünk afelől,
    hogy  a  Quad  405,  noha  időközben sokat javítottak rajta, elmarad a
    legjobbaktól.   De   hogy   a   180  fontsterlinges  gépet  egyáltalán
    kijátszhatták  a  csaknem  négyszerte drágább szuperkészülékek, a Naim
    NAP  250 és a M&A TVA-1 ellen, arra utal, hogy legalábbis a közelükben
    van.  Ezért  aztán ezt is besoroltuk referenciáink közé mint magas, de
    előbb-utóbb talán megközelíthető mércét.

    

    Marantz 250 M teljesítményerősítő. A típusszám a Wattszámot jelzi.

    

    Hűtőbordák  mint  díszítőelemek, igencsak szokatlan helyen: a Quad 405
    végerősítő előlapján

        Olvasóink  valószínűleg  még  nem tudtak napirendre térni afölött,
    hogy  az elektroncsöves technikának még mindig akkora becsülete van. A
    csövek  alapvetően,  másképp működnek, mint a félvezetők, a torzításuk
    is  másmilyen,  és  többnyire másfajta hangképet szolgáltatnak. A hang
    jellegét  szavakkal leírni hálátlan és csaknem reménytelen feladat, de
    talán  közel  járnak  az  igazsághoz azok, akik szerint a cső hajlamos
    elvenni  valamit  a  valóságból,  a  tranzisztor  pedig  szeret inkább
    hozzátenni  valamit. Hogy melyik a zavaróbb, az egy kicsit ízlés dolga
    is.  Még inkább igazuk lehet azoknak, akik szerint a csöves készülékek
    közül  (akár  újakról  akár  régiekről  van  szó)  ma már csak egészen
    kitűnőek vannak forgalomban, és igazságtalan összehasonlítani ezeket a
    tranzisztortechnika  átlagos  termékeivel.  A mérnökök egyébként kevés
    dologból  tanultak  annyit,  mint  éppen  a  csöves és a tranzisztoros
    technika összehasonlítgatásából.

    III. Akhillész sarka: a hangszóró

        "Minden   lánc   csak  annyira  lehet  erős,  mint  a  leggyengébb
    láncszeme.  Tehát  a  hifi-berendezés  is  csak  annyira  szólhat jól,
    amennyire  ezt  a  hangszóró  megengedi."  Így  hangzik a legismertebb
    hifi-varázsige,  és  bár ezt is éppolyan óvatosan kell fogadni, mint a
    többit,  kétségtelen,  hogy sok igazság van benne. Tökéletes hangszóró
    nincs. Még szerencse, hogy mi sem könnyebb, mint összecsapni egy rossz
    hangdobozt...
        Jól  ismert  dolog, hogy -bár csábítóan egyszerű-, de nem tanácsos
    ugyanarra  a  hangszóró-membránra  bízni a legmélyebb és a legmagasabb
    hangokat  is: az eredmény általában lehangoló. Az utolsó reménysugár a
    híres,  Walsh-féle  szélessávú  hangsugárzó  volt,  amelyet  évekkel a
    feltaláló  halála  után  épített  meg  az  Ohm  cég. A műszaki elv itt
    nagyszerű,  de azért a hangszórótechnikát ezzel a drága konstrukcióval
    sem  sikerült  megreformálni. A többi szélessávú modell viszont inkább
    már csak olyan, mint a Bose 901, melyben kilenc egyforma, hagyományos,
    kisméretű  hangszóró  sugároz  a  szélrózsa  minden  irányában, afféle
    "impozáns", de kegyetlenül elszínezett hangot produkálva.

    

    Függőlegesen  építik  rá  dobozára az Ohm "F" hármas anyagból készült,
    süveg alakú membránját. Minden irányban egyenletesen sugároz, ráadásul
    minden  frekvencián azonos fázisban. Ami viszont a lecsengését illeti,
    így ír róla egyik kritikusa: "csöng, mint egy telefon"

    

    Bose  901.  A  tulajdonos  érthetetlen  okból  nem  járult hozzá, hogy
    ollóval  kivágjuk  a  hangszóróselymet,  ezért  itt  nem látszik, hogy
    dobozonként  9  kis  méretű  hangszóró  sugároz:  egy  előre,  a  tört
    felületről  pedig  8  darab  hátra,  a  falakra.  (Így  működik a BEAG
    Bifrons-modellje  is.)  A mélyhangokat külön elektronika -ekvalizátor-
    emeli

        Így   aztán   a   legtöbb   hangdobozba   két,   három  vagy  több
    kisebb-nagyobb  hangsugárzót építenek, és ezek mindegyike csak egy-egy
    meghatározott  sávban dolgozhat, akár az énekkarban a szoprán, a tenor
    vagy   éppen   a   basszus.   Az  elektromos  jeleket  az  úgynevezett
    frekvenciaváltó    (hangváltó,   keresztváltó,   cross-over,   X-over)
    elektronika osztja szét közöttük, jól-rosszul, de sohasem tökéletesen.
    Úgy  kellene működnie, mint az ollónak, amely tetszőleges pontossággal
    nyírja  szét a kottát: "ettől-eddig te énekeld, innen kezdve pedig ő".
    Ám   a   hangváltó   a   valóságban   hagyja,  hogy  minden  hangszóró
    beleénekeljen  egy  kicsit a szomszédjának a kottájába is. Igaz, lehet
    készíteni  komplikáltabb  X-váltókat  is,  de egyrészt ezek sem vágnak
    olyan  "meredeken", mint az olló, másrészt túlságosan is belenyúlnak a
    zene  lelkivilágába.  Pontosabban:  minél  erélyesebben  szabályoznak,
    annál   inkább   megzavarják  az  elektromos  jel  időbeli  lefutását.
    (Egyébiránt ez általános elektroakusztikai szabálynak számít. Már csak
    ezért is jobb békét hagyni az erősítőkön a hangszínszabályzóknak!)
        A  mély-,  a  közép-  és  a  magashangsugárzókat  tehát  nem lehet
    tökéletesen   összehangolni,   legfeljebb  optimálisan.  (Főleg,  ha a
    számítógépek  is  így  akarják.)  És  ezzel  elérkeztünk a mérnökök, a
    zenehallgatók  és  a háziasszonyok egyik legfőbb problémájához: hogyan
    illeszkedjék  a  rendszerbe a basszus-hangsugárzó. Itt aztán nem segít
    semmiféle  szupertechnika,  s  egyre  inkább a természet alaptörvényei
    lépnek előtérbe.

        Ahhoz,  hogy  a  zene  10  oktávja  közül a legalsót korrekt módon
    lehessen   megszólaltatni,   hatalmas  membránra  van  szükség,  tehát
    legalább  30,  de  inkább  40  centiméter átmérőjű hangszóróra, akkora
    ládában,  mint  egy  kisebbfajta  szekrény. (Válóperes bíróságok előtt
    hathatós  érv.)  Sajnos,  mint  tudjuk,  minden  hangszóró beledúdol a
    szomszédjának  a nótájába is, tehát a mélyhangsugárzónak -tetszik, nem
    tetszik-  csiripelnie is tudnia kell egy kicsit. És ez az, amit a nagy
    monstrumok nagyon csúnyán csinálnak. Nem is volna szabad megszólalniuk
    alsó  2-3 oktávon kívül, mégis a legtöbb esetben 7-8 oktávon keresztül
    hallatják  a hangjukat (felfelé persze egyre halkabban). Részben ennek
    tudható  be, hogy a nagy hangdobozoknak a hangja mindíg elszíneződik -
    bár többnyire van rá más magyarázat is.

        Ráadásul  abból,  hogy  a hangszóró nagy, még nem következik, hogy
    valóban  elég  mélyre  megy  a  basszusa.  Például  a  stúdióberkekben
    elismert  angol  Tannoy egyik nagy hangdobozát nemrégiben tesztelte az
    amerikai    Audio   magazinban   Richard   Heyser,   aki   mellesleg a
    hangszórótechnika   egyik  kiemelkedő  elméleti  szakembere.  Szokásos
    óvatosságán túllépve azt ajánlotta a vevőknek, hogy használjanak ehhez
    a  hangdobozhoz  külön  basszushangsugárzót - ami, ha kisebb tekintély
    mondaná,   csaknem  pimaszságszámba  menne  a  40  centis  Tannoyokkal
    szemben.
        A  szükségből erényt is lehet kovácsolni. Vannak, akik kijelentik,
    hogy   a   szokásos   méretű   lakószobákban  a  legalsó  oktáv  eleve
    reprodukálhatatlan,   tehát   semmi   szükség   az   ormótlan,   drága
    mammut-hangszórókra.  Azonkívül  -és  ebben  van valami- az emberi fül
    hajlamos  hozzáhallani  a  zenéhez  a hiányzó mélyhangokat. (Például a
    hagyományos  rádiókészülékek a két alsó oktávot szinte egyáltalán nem,
    a  harmadikat  is csak tökéletlenül sugározzák, mégis kihallani véljük
    az  orgonapontot  vagy  a basszusgitárt.) Ez az okoskodás szerintünk a
    rókára jellemző. Nem a ravaszdira, hanem arra, amelyiknek savanyú volt
    a szőlő, mert nem érte el a tőkét...
        Ha  a  mélysugárzó  átmérője  legfeljebb 20-25 centiméter, tehát a
    membránja  még  ennél  is  lényegesen  kisebb,  már  nem  képes  amúgy
    istenigazában  meglengetni  a  levegőt.  Viszont több az esélye annak,
    hogy  a  hangkép  természetesebb,  "zeneibb",  "színezetlenebb" lesz -
    feltéve,  hogy  a  konstruktőr  eleget  tesz  még  vagy  nyolcvannyolc
    követelménynek,  és  aznap mind a bioritmusa, mind pedig a horoszkópja
    kedvező.

    

    A  basszreflexdoboz  egy  változata:  a reflexnyílás helyén "passzív",
    tehát  hangszóró  nélküli membrán. A Ditton 15 jelű modell a Celestion
    cégtől

        Kissé   felületesen   angol,   illetve   amerikai   hifi-iskolának
    nevezhetnénk,  ki  hogyan  alkuszik  meg,  miről  mond  le  inkább: az
    "elsöprő"  basszusról,  avagy  a  színezetlen  hangképről.  Sokan  úgy
    gondolják,  hogy  ez  a  dilemma a kétféle zene rajongóit taszítja még
    messzebbre   egymástól.   Hálistennek,   ez  nem  így  van,  ugyanis a
    nagyerejű,  torzítatlan  mélyhangok nemcsak a Beatles, hanem Beethoven
    lényegéhez     is     hozzátartoznak.     (Avagy     gondoljunk    egy
    Bach-orgonakoncertre   a   Mátyás-templomban.)   Másfelől   a  popzene
    kedvelője is sokat nyer ha természetesebben szólnak a hangszerek.
        Nem  fogható  fel  a  dolog afféle Hifi-Kontra-Stúdió vitának sem.
    Tény,  hogy  a  stúdiókban  (különösen  a  filmgyárakban!) világszerte
    kedveltek   a  nagy  amerikai  Altec  és  JBL,  illetve  angol  Tannoy
    monitorok.  Közös  bennük a 40 centis basszussugárzó és az úgynevezett
    nyomókamrás,   tölcsérrel  egybeépített  középhangszóró.  Más  szóval:
    bármekkora  hangmennyiséget  kell  is  lesugározniuk,  meg sem kottyan
    nekik,  de  "színezett"  hangképet  szolgáltatnak.  A  gyárak  azonban
    hifi-célokra  is  felajánlják  ezeket  a  hangszórókat, és el is adják
    őket,   ámbár   az  igényesebb  audiofilek  (audiofülek?)  éppúgy  nem
    lelkendeznek  Angliában  a  Tannoyért,  mint ahogyan Amerikában sem az
    Altecért és a JBL-ért.

    

    Nem   véletlenül   tölcsérszerű   a  Tannoy-hangszóró  papírmembránja:
    folytatja  a  közepébe  épített magassugárzó exponenciális tölcsérének
    vonalát.  Ideálisan  pontszerű  hangforrás  -  mi  egyéb kellene még a
    tökélyhez? (Sok.)

    

    Az  Altec  Lansing  híres  régi  modellje,  a Színház Hangja (Voice of
    Theatre), amelyen filmgyári hangmérnökök ezrei edzik a fülüket

     

    A  "kis  hangszóróból  nagy  mélyhang"  egyik  népszerű,  de  vitatott
    eszköze:  az  akusztikus labirint, amely manapság felvette a hangzatos
    "transmission line" nevet. Egy biztos, munka, az van vele (IMF).

        Sőt, a stúdiók is felfedezik a kisebb méretű hangdobozok erényeit.
    A   British   Broadcasting   Corporation  -a  BBC-  annakidején  külön
    konstruktőr-csoportokat  hívott  össze,  hogy  megterveztessen  néhány
    kismonitort.  Ezeket  a hangszórókat licenc alapján azóta is gyártja a
    Rogers,   a   Spendor   és   néhány   más   cég,   akár   házi,   akár
    stúdióhasználatra.  Mi  is  ilyen  dobozt  választottunk  etalonnak, a
    Spendor BC I. jelű modelljét, nem az angol rádió tekintélye miatt, még
    csak nem is azért, mert újabban nyugatnémet stúdiók is átvették, hanem
    mert  jól ismerjük, erényeivel-hibáival együtt. És ha netán azt írjuk:
    ez és ez az erősítő így és így szól a Spendoron - akkor szükség esetén
    a  világon  bárhol,  ahol hifi-nyelven beszélnek, megítélhetik, milyen
    annak az erősítőnek a hangja.
        Úgy gondoljuk, már csak azért is jól választottunk, mert a Spendor
    minden  tekintetben  hagyományos,  kisméretű,  alig  45 literes doboz.
    Legalább  tízéves konstrukció, bár több ízben is javítgattak rajta. Ez
    a  konzervativizmus  nekünk  sokkal  rokonszenvesebb,  mint  ha valaki
    minden  évben  csakis valami korszakalkotóan újat hajlandó produkálni.
    Ha még azt is figyembe vesszük, hogy a legdrágább Videotonok Angliában
    többe  kerülnek,  mint  a  méretéhez  képest persze nem olcsó Spendor,
    akkor  senki  sem  vetheti  a szemünkre, hogy valamiféle futurisztikus
    szupercsodát állítunk mércének a magyar ipar elé.

    

    A   konstrukció  maga  tízéves,  közepében  a  Celestion  középsugárzó
    legalább    kétszerannyi.   Időről-időre   felcserélik   valami   jobb
    hangdobozzal - aztán fanyalogva visszatérnek hozzá. Spendor BC I.

        Ezzel azonban nincs elintézve a dolog, mert sokan vannak, akik nem
    élhetnek  a  mindent  elsöprő basszus nélkül, például a diszkósok sem.
    Ráadásul  a hazai stúdiók következetesen JBL-lel, Altec-kel dolgoznak,
    és  a  hangmérnökök  füle  túlságosan is hozzászokott ezek jellegzetes
    hangjához.  Szerencsére  hozzáférünk  egy pár JBL 4333 típusú dobozhoz
    is,  ez  az  egyik  stúdiómonitor  háziasított,  de  nem kevésbé drága
    változata. Tekintsük ezt is referenciának.
        A  Spendor  és  a  JBL  különösen  alkalmas arra, hogy kölcsönösen
    kimutassa   egymás   -és  a  mai  hangszórótechnika-  gyengéit.  Ezért
    szándékosan  összehozzuk  majd  a  két  hangszórót, hogy többé-kevésbé
    egzaktul,  gondosan  megválogatott műsoranyagon ellenőrizzük: melyikük
    mire  képes.  Ez  lesz  a  tárgya  következő  számunk első Szeánszának
    (ahogyan mi a szubjektív meghallgatást elkereszteltük, mert formájában
    egy kicsit tényleg hasonlít a spiritiszták áhítatos összejövetelére).
        Eddig megmaradtunk a realitások talaján, legalábbis elvben, hiszen
    olyan  hangsugárzórendszerekről  volt szó, amelyekhez hasonlót idehaza
    is    gyártanak,    legfeljebb    kevésbé   jót.   Olvasóink   azonban
    rákérdezhetnek,   nincs-e  mégis  olyan  hangszóró-technika,  amellyel
    minden   előny  megtartható:  a  jó  basszus  is,  a  nagy  akusztikus
    teljesítmény  is,  a  "színezetlen"  hang is. Hát vanni éppen van - de
    ezen  a  ponton  elszabadulnak  a  poklok.  Aki  nem  ijed meg egy kis
    kénkőszagtól,  és  attól,  hogy  hirtelenjében-bolondjában elkölt vagy
    tízezer   dollárt,   (khm,   khm!),   annak  érdemes  megismerkednie a
    multiamplifikálás, azaz a többutas erősítés technikájával.

        Vegyük  előbb  a  normál rendszerek sémáját. A lemezjátszó, magnó,
    rádió   jelét  az  előerősítő  fogadja,  keveri,  szabályozza.  Ezután
    következik  a  végerősítő,  amely  a hangszóródobozba beépített (tehát
    passzív)   frekvenciaváltón   keresztül  egymaga  mozgatja  valamennyi
    hangszóró  membránját.  A multi-amplifikált rendszerben viszont minden
    egyes  hangszórót  külön-külön teljesítményerősítő hajt; az X-váltó az
    előerősítő   és   a   teljesítményerősítők   közé  kerül,  mint  aktív
    elektronika.  Ez már eleve költségesebb, és bár ezt is meg lehet úszni
    viszonylag  olcsón,  nyilvánvaló,  hogy  aki ilyesmire vállalkozik, az
    különleges  minőségű  darabokat  válogat  össze.  Néha csupán az aktív
    X-váltóért  is  egy  teljes  hifi-berendezés  árát  kell  kifizetni. A
    multi-amplifikálás    erélyesen   csökkenti   a   rendszer   különféle
    torzításait,   de   az   eredmény   ritkán   meggyőző  az  úgynevezett
    elektrosztatikus hangszórók nélkül. Ezek nekünk is megérnek egy misét.
        A  mindenki  által  ismert dinamikus hangszórók úgy működnek, hogy
    mágnes erőterében, áram hatására elmozdul egy tekercs, és meglengeti a
    membránt.   Ez   a   nagyon  praktikus,  és  ma  szinte  egyeduralkodó
    hangszóró-fajta  nem  valami tökéletes találmány. A legfőbb hibája az,
    hogy  nem  akkor beszél, amikor kérdik: időre van szüksége ahhoz, hogy
    megszólaljon, és még több időre, hogy befogja a száját.
        Az  elektrosztatikus  hangszórók viszont, ezek a nagy, panel alakú
    "kondenzátorok"  szinte  együtt  lélegeznek  a  zenével.  A membránjuk
    alig-alig  rezzen,  roppant  kicsi  a  tehetetlensége.  Az  angol Quad
    1955-ben,   amikor  elkészítette  az  első  elektrosztatikus  modellt,
    tulajdonképpen  forradalmasította  a  hangszórótechnikát. A Quad ELS a
    mai  napig  is  piacon  van,  jelenleg  csaknem  1000  dollárt  kérnek
    párjáért.  (Idehaza például a hanglemezgyárnak volt ilyen hangszórója,
    ez  később  átkerült  a  Műegyetemre,  demonstrációs  eszköznek.)  Aki
    hallott   már   Quadot,  tanúsíthatja,  hogy  valóban  ez  az  Ideális
    Hangsugárzó,  amennyiben  hajlandóak  vagyunk  eltekinteni  az  alábbi
    apróságoktól:

    1.  Eltérően  a  hagyományos típusoktól, ezt be kell dugni a hálózatba
        is.
    2.  Válogatós: nem szívesen áll le holmi közönséges erősítővel.
    3.  A legalsó oktávja hiányzik.
    4.  A legfelső sem tökéletes.
    5.  Nagyon  kényes  arra,  hová  állítják.  Közel  a falakhoz nem szól
        szépen,  a  sarkokban  még  kevésbé,  egyébként viszont sok helyet
        foglal el.
    6.  Nem  szórja  egyenletesen a magashangokat. Kevés lesz a szobában a
        "sztereo szék", vagyis ahol a térhatás kifogástalan.
    7.  A   legjobb  esetben  is  csak  szobahangerőt  képes  kelteni.  Ha
        erősebben hajtják, torzítani kezd, és tönkremegy.

    

    Nem  hősugárzó,  nem  palatábla:  a QELS, azaz a Quad ELektroSztatikus
    hangszóró.  Húsz év óta verhetetlen a középső hét oktávban, de kicsi a
    teljesítménye,   és   így   könnyen  tönkretehető.  Több  ilyen  panel
    kifogástalanul  dolgozhat  egymás  mellett,  nem  úgy, mint a szokásos
    dinamikus   hangszórók.  Amit  viszont  nem  visel  el  -pedig  milyen
    praktikus lenne!- az, hogy a falra akasszák kép gyanánt.

        Az  utolsó  fenntartás  kiesik,  ha  valaki  még  mélyebben nyúl a
    bukszájába,  és  jobbról-balról  nem  egy-egy,  hanem  két-két  panelt
    használ. A mélyhang azonban ettől sem lesz tökéletes sem a Quadon, sem
    más,  újabb  elektrosztatikus  paneleken.  Mi  lenne,  ha  az alsó két
    oktávot   inkább  a  hagyományos,  nagyméretű  dinamikus  hangszórókra
    bíznánk?  A gyár a maga részéről megvetően elutasítja ezt a megoldást,
    amellyel   egyébként   angol   hifi-búvárok   legalább   egy  évtizede
    kísérleteznek  nem  valami  nagy  sikerrel.  Annál nagyobb érdeklődést
    keltett  néhány  évvel ezelőtt, hogy az audiovilág pápája, az amerikai
    Mark  Levinson  újra  csak  a 20 éves Quad ELS-ben vélte felfedezni az
    ideális középhangsugárzót.
        Mark   Levinson   kizárólag   elektronikákat   gyárt,   elsősorban
    multiamplifikált    rendszerekhez,    és    már   régóta   készülődött
    összeállítani  valami  nonpluszultra  hangszóró-kombinációt,  amellyel
    mennél  több  és  mennél drágább elektronikát lehet eladni a muzikális
    olajsejkeknek,  tőzsdelovagoknak  és egyéb takarékos kispolgároknak. A
    híres HQD-rendszer, ahogy a hangszórók kezdőbetűiről elkeresztelték, a
    következő:  alul  1-1  malomkerék-nagyságú Hartley szub-basszussugárzó
    dolgozik  több  száz  literes  dobozban, a középsávban 2-2 Quad, felül
    pedig  az  ugyancsak angol és ugyancsak ősrégi Decca szalagsugárzó. (A
    Decca  eredetileg  tölcsérrel  van  egybeépítve, de azt itt leszerelik
    róla.)  Ehhez  a kombinációhoz a Levinson cég nagy szerényen csupán az
    elektronikát  ajánlja fel: a sztereo előfokot, az X-váltókat, valamint
    6  darab  mono  végerősítőt,  összesen potom tizenötezer dollárért. Ha
    valaki  netán  kvadrofónián  töri a fejét, mindenből a dupláját vegye.
    Itt a vége, fuss el véle.

    

    Két  mágnespólus  között egy fémszalag: a Decca cég szalaghangszórója.
    Csak a legmagasabb hangok sugárzására alkalmas.


                                    * * *

        Az  ausztrál  Neville  Thiele,  egyike  azoknak,  akik matematikai
    alapokra  helyezték a basszushangszórók elméletét, nemrég cikket írt a
    frekvenciaváltókról  az  Audio  magazinban.  A  többi  között "kasszát
    csinál",  mondván,  hogy az aktív X-váltók (tehát a multiamplifikálás)
    bonyodalmait,  elől-  és  hátulütőit  a  maga részéről csak akkor lesz
    hajlandó  elfogadni,  ha  az  erősítőtechnikában  már  végső győzelmet
    aratott  a  miniatürizálás.  Ez  a summázás óvatosabb, mint amilyennek
    látszik:   az  igazán  jó  teljesítményerősítők  ma  még  10  kilósnál
    kezdődnek.  Mert magukat az áramköröket tetszőlegesen kicsinyíthetik a
    mérnökök,  de  a  tápegységet  -amely  a  "graftot" szedi ki a falból-
    egyelőre nem lehet, vagy legalábbis nem ajánlatos miniatürizálni.