Hifi országutakon és audio ösvényeken |
Első lelkesedésünkben elhatároztuk, hogy -csak bele a dolgok
közepébe!- haladéktalanul bemutatjuk Olvasóinknak az egész
hifi-világpiacot, legalább dióhéjban. Pillanatokon belül kiderült,
hogy ez képtelenség. Ezért úgy gondoltuk, többre megyünk, ha a
hifi-technikának inkább a fő tendenciáit mutatjuk meg, és ennek
tükrében villantjuk fel a világpiacot.
"Adj nekem egy szilárd pontot"
Az volt a célunk, hogy felmérjük: mit ér a technikai tökély; hol
húzódik a határ, amelyen belül minden javítás valóban a Zenét
szolgálja. Hiszen a fő feladatunk nyilván az lesz majd, hogy
kikeressük Olvasóink számára a hazai piacon elérhető legjobb
készülékeket, avagy azokat, amelyek talán gyengébbek valamivel, de
sokkal olcsóbbak. Ehhez keressük az etalont: a magas, de legalább
elvben megközelíthető mércét.
Mert a hifi-berendezések úgy szaporodnak, mint a nyulak.
Minduntalan új üzemek jelentkeznek a világpiacon, éa a régiek is
évről-évre új sorozatokat bocsátanak ki. Nemegyszer persze csak a
karosszéria változik. (A készülékek tehát vedlenek... hasonlítsuk őket
inkább a hüllőkhöz?) Néha meg éppen a típusjel és a márkanév marad
meg, és csak egy római szám jelzi, hogy újabb kiadásról van szó. Így
például a legdrágább Shure hangszedő ma a V 15/IV névre hallgat. A
budapesti színházakban is használatos ReVox A77 magnó negyedik
verziója tizennégy apróbb módosítást hozott az előzőhöz képest,
mielőtt a piacon megjelent a B77 jelű modell is.
Az újdonságnak, az ebben a pillanatban felülmúlhatatlannak
hatalmas reklámereje van, ezért a speciálcégek is gyakran meglepik
ilyen modifikációkkal a tisztelt kuncsaftot, aki nyilván boldogan
olvassa a magazinokban, hogy tavaly vásárolt, 700 dolláros, Technikai
Maximumnak hirdetett erősítőjét a gyár potom 400 dollárért (plusz
postaköltség és biztosítás) hajlandó Most Már Tényleg Naprakésszé
varázsolni...
Egyes típusok azonban meglepően jól állják az idő és a
vetélytársak ostromát. Ezek valóságos kultusz tárgyát képezik mint
többé-kevésbé megbízható referencia-modellek. Persze sohasem lehet
tudni, mennyi ebből a Propaganda: a reklám lólába minden prospektus
alól kilóg. Igaz, a gyárak inkább a legfrissebb darabokat szeretnék
eladni, és maguk is gyanakvással figyelik rég kifutott készülékeik
dicshimnuszát. Különösen így van ez a régi elektroncsöves erősítőkkel,
amelyek reneszánszukat élik. (Régi Marantzok és McIntoshok 6-700
dollárért cserélnek gazdát az Egyesült Államokban.) Az angol Radford,
amikor néhány más céghez hasonlóan újra egy elektroncsöves jószágot
hozott piacra, így hirdette: "No de most már ne kérdezősködjetek a 15
éves modellünk után!"
Érdemes figyelemmel kísérni ezeket a széles körben elfogadott
készülékeket, mert a nemzetközi audio-sajtóban ezekhez mérik az újabb
termést. Közülük néhányhoz nekünk is volt már szerencsénk, és így
nagyjából -olyan ez, mint egy keresztrejtvény!- kontrollálhatjuk a
külföldi hifi-kritikusokat: melyikben mennyire bízhatunk.
Például ha Franz Unmusikal, akinek a véleménye szavatoltan
ellenkezik a mi tapasztalatunkkal, agyba-főbe dicsér egy hangszórót -
nem fogjuk a nyakunkat törni, hogy meghallgathassuk. Ha ellenben
ugyanezt a dobozt a szókimondó Yoal'O Damond ajánlja figyelmünkbe
akinek a füle eddigi tapasztalataink szerint ugyanúgy működik, mint a
miénk... és ráadásul az elismert prof. Elvis La'Borba is felkelti
figyelmünket néhány hitelt érdemlő laboratóriumi eredménnyel... nos...
odarohanni, mint Olvasóink sejtik, akkor sem áll módunkban. De mindent
elkövetünk, hogy összehasonlíthassuk az új csodabogarat egy
régebbivel, amelyet már ismerünk.
Attól nem tartunk, hogy kontroll-berendezésünket ne tartanák
szalonképesnek szinte bármely külföldi audio-fórumon is. Pedig
igyekeztünk elkerülni mindent, amiről azt tartjuk, hogy már elvben is
túllépi a józan ész, a praktikum vagy akár a háziasszonyok
tűrőképességének határát. (Nagyon fontos szempont!) Félreértés ne
essék: beszámolni azért beszámolunk Olvasóinknak a technika
csúcsteljesítményeiről, még ha azok pillanatnyilag csak megszállott
milliomosok számára hozzáférhetők és csak valamiféle lovardában
tárolhatók is.
Tartunk viszont attól, hogy Olvasóink esetleg ezt vágják a
fejünkhöz: "Szép, szép ez a sohasem hallott nevű sok mindenféle holmi,
de bezzeg a szomszédomnak van egy japán rádiója... azt hallanák
egyszer!" Ezért védekezésül (a 20. oldalon) felsoroljuk néhány tucat
olyan hifi-készülék típusjelét, amelyet -sok egyéb között- módunkban
állt megmérni, meghallgatni. Az árukat is megadjuk, lehetőleg
egységesen, a nyugatnémet évkönyvekből (ha ott nem szerepelnek, akkor
az angol vagy az amerikai katalógusokból).
Kérjük a Olvasót: nézze el, ha itt-ott erősebb összpontosításra
kényszerítjük. Kérjük a Szakembert: nézze el, ha itt-ott
egyszerűsítünk, s nem mindig a megszokott szóhasználattal élünk.
Kérjük mindkettőjüket, vegyék figyelembe: még így is jobban
megközelítjük a problémák lényegét, mint eddig a hazai szaklapok
bármelyike.
I. A forrás: a lemezjátszó
"A lemezjátszó egységes egész: az a legjobb, ha egyetlen
konstruktőr tartja érte a hátát." Ezt mondja az elmélet. A
gyakorlatban viszont nemigen fordul elő, hogy valamely gyár egymagában
különleges minőségű lemezjátszóval rukkol ki. Többnyire a főegységek
sem kifogástalanok, s ritkán van meg köztük az összhang. Az egyik
tekintélyes angol hifi-szakíró nemrég vagy 60 lemezjátszó tesztelése
után kijelentette, hogy szerinte a lemezjátszó-technika ma tart ott,
ahol a hangszórótechnika 20 évvel ezelőtt. Ami elég nagy sértés.
Így aztán a legjobb készülékeken nem ritkán 3 embléma is van:
más-más gyártmányú a hangszedőfej, a kar, a futómű. Ezeket a vevőnek
magának kell összeválogatnia-összeszerelnie több-kevesebb
szakértelemmel. Ha ügyetlenül csinálja, esetleg hiába áldozott
többszörös pénzt a lemezjátszójára.
Hogy mit tekintsünk ideális lemezjátszó-futóműnek, arról élénk
viták zajlanak, olyanok, mint a homouzion-homoiuzion vagy a
Fradi-Honvéd viták. A kötélhúzás a direkthajtású, illetve a
hagyományos szíjhajtású futóművek hívei között folyik. A direkthajtású
futóműben, mint ismeretes, a lemeztányér magán a -percenként 33 1/3
vagy 45 fordulatú- motoron ül; a hazai boltokban ilyen a Lenco 830. A
szíjhajtású modellekben a motor egy gumiszalag-áttétellel forgatja meg
a tányért (Lenco L85, Tesla NC440). Egyébként elég jó eredménnyel
működik néhány régi, dörzskerekes modell is, mint nálunk a Lenco L75.
A direkthajtású lemezjátszóknak -különösen az egyszerűbbeknek- két
hatalmas előnyük van. Az egyik az, hogy könnyebb gyártani őket, de ezt
a gyárak nem kötik a vevő orrára. Másik előnyük a gyönyörű
specifikáció, különösen a nyávogásuk alacsony, legalábbis az
egyszerűbb mérések szerint. Főleg Japánból érkezik Európába sok
direkthajtású készülék.
A másik kaszt viszont azzal érvel, hogy a szíjhajtású lemezjátszók
szebben, "zeneibben" szólnak. Ez elég misztikusan hangzik, bár lehet
találni rá műszaki magyarázatot is, ha nagyon muszáj. A hagyományos
konstrukció legfőbb prófétája a spártai kivitelű futóművéről és
kolosszális reklámjáról híres angol Linn cég. (Már megint azok a
konzervatív szigetlakók!) Sajtótájékoztatók egész során demonstrálta,
hogy futóműve bármiféle hanglemezről "zeneibb" hangot produkál, mint a
direkthajtás Nagy Arany Etalonja, a Technics SP10/II. A két futóművet
Keith Monks karral szerelték fel, ez arról nevezetes, hogy minden
további nélkül leemelhető a talapzatáról. A karokat tehát
ellenőrzésképpen meg is cserélhették.
Valószínű, hogy a kísérletnek semmi köze a futóművek fajtáihoz,
sokkal inkább az akusztikus visszacsatoláshoz. A lemezjátszók
rendkívül érzékenyek mindenféle zajra, rezgésre, különösen a hangszóró
hangjára: ha ezek átterjednek a barázdában futó tűre, elszínezik a
hangot. (Magnósok is tudják, hogy jobb lesz a felvétel, ha közben
lehalkítják az erősítőt.) A Linn Sondek, bár távolról sem tökéletes,
jobban fel van vértezve a külső zajok ellen, mint a szokásos japán
masinák. A módszer immár 15 éves: az alapkészülékre belülről
rugalmasan felfüggesztenek egy pót-sasszét, és erre építik a tányért
és a kart. Hasonló szerkezetű a Thorens játszók többsége, vagy a
nálunk is forgalomban volt Philips 408. Az akusztikus visszacsatolást
azonban így sem tudják kivédeni olyan mértékben, mint a legjobb -és
persze hatalmas tömegű- stúdióberendezések.
A motor vagy dörzskerék, vagy gumiszíj segítségével forgatja meg a
lemeztányért, vagy pedig úgy, hogy a tányér ráépül a motor
forgórészére. (Thorens-ábra nyomán)
Bár nem a testvére, de legalábbis unokaöccse a nagy
EMT-stúdiómodelleknek a Thorens TD 126/III. (egyazon gyártelepen
készülnek). A hangkar tőből leszerelhető, ez előnyösebb, mintha csak a
hangszedőfej nyakánál lehetne kioldani a szerelvényt.
A brit misztérium: a Linn Sondek. Egyetlen kapcsoló, és aztán semmi.
Nincs rajta automatika, nincs elektronikus vezérlés, nincs
finomszabályozás - a fordulatszám pedig kizárólag 33 1/3. A
különlegesen csapágyazott tányér azonban 4 kilós. Rendkívüli műgonddal
felfüggesztett pót-sasszé tartja a lemeztányért és a (természetesen
külön beszerzendő) hangkart.
A japán Luxman modelljei (a Technics-lemezjátszókkal együtt) gyakran
voltak szenvedő alanyai a Linn-féle szubjektív teszteknek. Az új Lux
444 azonban már nem csak a direkthajtás legújabb technológiáját
nyújtja: erősen védekezik az akusztikus visszahatás ellen is. Képünkön
a 9 és 12 collos SME-karral látható
A közvetlen hajtású rivális: Technics SP10/II.
Nem kábelek, hanem higanyban úszó érintkezők vezetik ki a pick-up
jelét a Keith Monks hangkarból. Így az egész kar leemelhető a
talapzatáról
Akik ezt az egész okfejtést kétkedéssel fogadják, azoknak
elmondjuk, hogy az amerikai Cotter nemrég piacra hozott egy
lemezjátszó-aljzatot, vagyis egy rugókra felfüggesztett, akusztikusan
holt anyagból készült, 60 kilós platnit. Az ára 1300 dollár (nem
tévedés, két nulla van a végén). A kuncsaft 7-800 dolláros Technics
vagy Denon sasszéja szétszerelendő, a futómű és a kar az aljzatba
beépítendő, a szíj-kontra-direkthajtás vita pedig elfelejtendő.
Megnyugtató megoldás, csak egy kicsit drága. De legalább sejteni
engedi, mi mindent lehet kijavítani egy-egy lemezjátszón, ha már a
konstruktőr annak idején hiányzott az óráról...
A Hifi Magazin, noha hozzáférhet több direkthajtású lemezjátszóhoz
is, referencia-célokra egyelőre a Thorens-csúcskészülékeket fogja
használni, nem mintha ezek volnának a létező legjobbak, de
megbízhatóak és világszerte ismertek. Érdekes, hogy nemcsak a 126/III.
és az előző, 125/II jelű modell áll a rendelkezésünkre, hanem 15 éves
elődjük, a Thorens TD 124/II. is. Még érdekesebb, hogy erről a
tankszerű építményről Mr. Chris Frankland, az angol audiosajtó
fenegyereke nemrég azt írta, hogy fölébe helyezi a Linn Sondeknek -
pedig ennél sokkal kevesebbért is kigolyózzák az embert a jobb brit
hifi-körökből. Ezért ki fogjuk próbálni ezt a régi csatahajót is,
azzal a javítással, hogy akusztikusan jobban izoláljuk. Ehhez főleg
néhány rugóra van szükség és egy kis számtanra, amiben Rothman György
és Babos György, a Mechanikai Láboratórium stúdió-lemezjátszóinak
konstruktőrei siettek a segítségünkre.
A lemezjátszó hangjáért persze elsősorban mégis a hangszedőfej
(pick-up) a felelős. Ezért aztán meg is kérik az árát. Vajon mit fizet
meg a vevő egy közepesnél jobb, 80-100 dolláros hangszedőben? Az
anyagot? A tizedébe kerül. A munkabért? Ennyit az sem ér. A kutatást?
A gondos ellenőrzést? Talán - de sokkal inkább a reklámot. Egyelőre
nem ismeretes semmiféle mérési eljárás, amellyel biztosan ki lehetne
mutatni a hangbeli különbséget az első- és a másodosztályú pick-up
között! Ami dönt: az auditív próba, feltéve, hogy betartják a műszaki
játékszabályokat. A Hifi Magazin nagyon reméli, hogy a hangszedőfejek
vizsgálatával még hasznos információkat adhat nemcsak a
hifi-kedvelőknek, hanem a külkereskedőknek is.
Tucatnyi fajta hangszedő létezik, de hifi-célokra gyakorlatilag
két alaptípus vehető számításba: a magnetikus és a dinamikus. (A
kristály és kerámikus rendszerek messze a vonal alatt maradnak, a
felvégen pedig néhány futurisztikus modell még nem állta ki a
gyakorlat próbáját.) A két típust még ismeretterjesztő folyóirataink
is hajlamosak összecserélni, minthogy a barázdákat tapogató tű
mozgását mindkettőben a mágneses indukció alakítja elektromos jellé. A
dinamikus hangszedő tűje azonban tekercset mozgat mágnes erőterében, a
magnetikus modelleké pedig pont fordítva: az erőteret mozdítja el a
tekercshez képest.
A hazánkban kapható összes gyártmány - Shure, Philips, Supraphon -
mind magnetikus, akárcsak a világszerte fellelhető hifi-hangszedők
többsége. Előnyük, hogy a tűt könnyűszerrel cserélni lehet bennük. Nem
csatlakozhatnak közvetlenül a hagyományos magnókhoz vagy rádiókhoz,
szükségük van egy közbülső erősítő (egyben korrekciós) fokozatra, az
úgynevezett fono-előerősítőre, ez azonban már eleve be van építve
minden valamirevaló erősítőbe vagy rádió-erősítő kombinációba. De
külön is árulják; nálunk Philips- és Lenco-gyártmányúak voltak
forgalomban.
A dinamikus, avagy MC-hangszedők (Moving Coil, Mozgó Tekercs)
számos elvi előnyt kínálnak néhány nagyon is gyakorlati hátrányuk
fejében. Tűjüket csak a gyár cserélheti. Még rosszabb, hogy az
MC-hangszedők és a fono-előerősítő közé be kell iktatni egy további
elektronikát, az elő-előerősítőt (head amp), vagy pedig egy
úgynevezett illesztő-transzformátort. Ezáltal újabb idegen test kerül
az elektromos jel útjába. Ennek ellenére nem haboztunk volna
MC-hangszedőt választani referenciának, ha meggyőződhettünk volna
abszolút felsőbbrendűségéről. Erről viszont szó sincs. Az olcsóbb
típusokról egyébként sem állítja senki, hogy többet érnek, mint a
legjobb magnetikus hangszedők. Voltaképpen elég kevés név forog
közszájon: Denon, Supex, Fidelity Research, Ultimo (Onlife), Coral,
EMT, Ortofon, illetve legfrissebb modelljei után a JVC.
Megtakarítja a transzformátort az Onlife cég: az Ultimo, bár
MC-hangszedő, nagyobb jelet ad le a szokásosnál, így -akárcsak a
magnetikus típusok- közvetlenül dolgoznak az előerősítőkre
Nos, ha többet nem, egyet azért ezek közül is jól ismerünk. A
világ egyik legelismertebb stúdiócége, a nyugatnémet EMT néhány éve az
amatőrök számára is hozzáférhetővé tette pickupját, "aprópénzre váltva
a tehetségét", már amennyiben 400 dollár aprópénznek számít.
Hangminőségére nézve ez a modell -az audio-főpapok szerint- csak az
abszolút csúcskategória mögött marad el. Márpedig idehaza is a
Rádiótól a Hanglemezgyárig mindenütt EMT-hangszedőt használnak a
stúdiókészülékekben. Sőt, a Mechanikai Laboratórium -ha a vevők így
kérik- szintén ezt a robusztus, rendkívül megbízható modellt építi
stúdiólemezjátszóiba. A gyár szívességéből összehasonlíthattuk az
EMT-t néhány elsőrangú magnetikus hangszedővel.
Az eredmény: tiszta, "sima" hangja ellenére az EMT alulmaradt.
Minthogy mi tiszteljük a tekintélyt, már-már a saját fülünkben
kezdtünk kételkedni. Aztán arra gondoltunk, amit valahol így írtak le:
"az EMT irgalmatlanul kimutatja a gyengébb elektronikák hibáit" -
csakhogy mi meglehetősen jó elektronikákat használtunk. És a
kifogásunk egyébként sem valamiféle durvább torzításra vonatkozott,
hanem olyasmire, hogy az EMT nem tudja eléggé "leképezni" a színpadot,
meg hogy a basszusgitárjában nincs elég "graft". Hasonlókat már
régebben is hallottunk rebesgetni a Magyar Rádióban, csak eddig nem
hittük el.
Kooperáció: EMT-hangszedő Thorens-karba építve. Mellette
transzformátor is, elő-előerősítő is... tulajdonképpen melyik a jobb?
Talán a legismertebb stúdiómodell: az EMT TSD 15. Vállalkozó szellemű
fonobarátok időnként kiszerelik az amatőr célokra nem használható,
gyári fejtartóból, máskor meg modernebb tűtípust építenek a
konzervatív, eredeti kúpos tű helyébe
Ezért aztán, bár alaposabb szubjektív próbákon bevetjük még ezt a
hangszedőfejet, sőt -ha kölcsönkapjuk- nyilván örömmel kipróbálunk
néhány újabb szupersztárt is - a mozgótekercses pick-upot egyelőre
leírjuk a bezzeg-ha-kapható-volna listáról. Talán ha különleges
elektrosztatikus hangszórókat használnánk (még szó lesz róluk); azokon
észlelni tudnánk azt a különbséget, amiért néha öt-hatszoros pénzt
kell fizetni annak, aki a hifi-csúcskategóriából át kíván lépni a
szuperosztályba.
Az ismert magnetikus típusok közül ugyanebből az okból nem
foglalkozunk a Gradókkal: horribilis árukat nyilvánvaló
marketing-fogásnak tartjuk. Jól ismerjük viszont az AKG, az Audio
Technica, a Decca (AEC), az Empire, a JVC, az Ortofon, a Philips, a
Sonus legjobb, a Shure-nak pedig szinte valamennyi modelljét. Szóba
kerülhettek volna még a legfrissebb Pickeringek éa Stantonok,
amelyekkel sajnos még nem találkoztunk, valamint az ADC újabb típusai,
amelyekről viszont ismeretes, hogy felépítésükben-hangminőségükben
szoros rokonságot tartanak a Sonus-hangszedőkkel. (A Sonus
konstruktőre az ADC-től "származott el".) Eddigi próbálkozásaink
alapján végül is a Sonus-csúcsmodellt ("Blue Label") fogadtuk el
referenciának. Hogy mennyire volt megalapozott ez a döntésünk, azt még
felülvizsgáljuk, de sokat nem tévedhettünk.
És rögtön egy másik referenciát is választottunk: az Ortofon cég
FF 15E/II. jelű modelljét. Nem mintha elérné a legjobb hangszedők
minőségét, de ahhoz képest, hogy mibe kerül, egészen jól szól. Például
kétségtelenül jobban, mint a másfélszer drágább, nálunk is kapható
Shure-ok. A Shure egyébként, és ezzel a tapasztalatunkkal korántsem
állunk egyedül, mintha inkább a mérnökök, és nem a zenebarátok számára
dolgozna. Félreértés ne essék: bárcsak minden magyar zenekedvelőnek
már ilyen pick-upja volna... hogy aztán lenne honnan továbblépnie. Aki
viszont most vásárolja élete első magnetikus hangszedőjét, esetleg
megtakaríthat egy kerülőutat.
Bal oldalon: A híres Shure V 15/III. (Csak szólna kicsit
levegősebben...)
Középen: Shure V 15/V. (Kép a "Szeánsz-ból")
Jobb oldalon: Két évig a Hifi Magazin etalonja volt: Sonus Gold Blue
(Kép: a "Szeánsz"-ból)
A hazai hifi-lemezjátszók vizsgálatát már első számunkban
elkezdjük. Később szubjektív tesztekkel igyekszünk kimutatni, melyik
szól szebben, de valószínűleg az lesz a nyertes, amelyikben jobb
pick-up van. Ezért végül azt is kipróbáljuk majd, hogyan mérkőzik két
lemezjátszó, ha mindegyiket ugyanazzal -de a sajátjánál jobb!-
hangszedővel szerelik fel. Hiszen a pick-up könnyen cserélhető, a
lemezjátszót viszont (ha jót talál az ember) érdemes sokáig
megtartani.
A lemezjátszókar olyasfajta találmány, mint az oroszlán farka,
amely állítólag csak azért kell, hogy az a bizonyos bojt ne fityegjen
a levegőben. A hangszedő arra szeretne haladni, amerre a barázdák
vezetik, és nagyon-nagyon rossz néven veszi, ha a kar önállóskodni
kezd. A hangkartól tehát azt várjuk, hogy lehetőleg ne tegyen semmit,
amit nem muszáj.
Pedig tesz, éppen eleget. Például szöghibát idéz elő, amelyről
most csak röviden írunk. A hangszedőnek a lemez fölött úgy kellene
közlekednie, mint a lemez készítésekor a vágófejnek: egy egyenes
mentén, arra mindvégig merőlegesen. A karok azonban, minthogy egyik
végükön rögzítve vannak, egy körív mentén vezetik a pick-upot, körző
módjára. Ebből adódik a szöghiba. Torzítást okoz, amit kiküszöbölni
csak az úgynevezett tangenciális karokkal lehet: ezek segédmotorral
vagy anélkül, de az ideális pályán vezetik a hangszedőfejet. Tekintve
azonban, hogy ezeket általában nem jegyzik a legjobbak között, nyilván
még más is kell az üdvösséghez. Manapság fontosabbnak tartják, hogy a
kar szuperkönnyű legyen, és mégis olyan szilárd, mint a Gellért-hegy,
ami antagonisztikus ellentmondás. A robusztus, merev dinamikus
hangszedők még elviselik, sőt gyakran kifejezetten szeretik a nehéz
karokat, de a többnyire igen "engedékeny" -könnyen mozgó- magnetikus
hangszedőfejek elvárják, hogy a kar minél könnyebb, tömegeloszlása
minél kedvezőbb legyen. Miután mi -akárcsak Olvasóink- elsősorban
magnetikus pickupot használunk, természetesen a könnyű karokat
keressük. Kevésbé rokonszenvezünk a régebbi, viszonylag nehéz
típusokkal, mint amilyen a Thorens TP 14, az Ortofon AS 212 vagy éppen
az agyonreklámozott SME, amit maguk az anglomániás angolok is csak
néhány házilag kivitelezhető módosítás után tartanak jónak, és még így
sem lelkendeznek érte.
A B & O-féle tangenciális hangkar. Segédmotor és (a kísérő karon)
fotocella tartja a hangszedő tengelyét mindig a lemezbarázda érintőjén
A különösen engedékeny ADC-hangszedőkhöz ajánl a gyár egy különösen
könnyű karbonfiber ADC-kart. (Ez a lemezjátszás ADC-je?)
Sajnos, a karok kikönnyítése a szilárdságuk rovására megy; az
újkeletű, karbonfiberből készült modelleket is éri ilyen kifogás.
Thorens TD 126/III. futóművünkhöz egyébként megvan az eredeti
"Isotrack" karbonfiber-hangkar. Referenciának azonban végül is az
angol Hadcock gyártmányát választottuk. Ez végtelenül primitív,
rendkívül könnyű és kimérhetően rezgésmentes - ezért is örvend
hírnévnek. Elvi kifogás ezt is érheti: egytűcsapágyas, márpedig egyes
szakírók idegenkednek ettől a konstrukciótól. Ám a gyakorlatban a
Hadcock nagyon jól beválik, és mind az "engedékeny", mind a viszonylag
merevebb hangszedőket is kedveli. Vannak a világon ötszörte drágább
karok is, de aligha szólnak lényegesen jobban.
Hadcock GH228 hangkar: egytűcsapágyas, egyenes, merev
A klasszikus SME 3009/II. Elegáns vonalvezetés, cserélhető
fejszerelvény
Baloldalt látható képünk nem rádiót ábrázol, hanem "tunert",
vagyis olyan speciális sztereo rádióegységet, amelyet nem kombináltak
erősítővel. Tehát éppen úgy kell használni, mint az ugyancsak erősítő
nélküli lemezjátszót vagy magnó-decket: erősítőberendezésre kapcsolva.
Őszintén beismerjük, hogy a rádiók (tunerek) világpiacát viszonylag
kevésbé tudjuk megítélni, de ennek nagyonis érhető oka van.
Idehaza az OIRT-normás rádiókészülékeken csak a három hazai adót
lehet fogni, többnyire elég könnyen, bár a sztereo műsor az ország
területének még mindig csak a felén vehető. A határok mentén bejönnek
más adók is, de a popzene kedvelőit érdeklő osztrák és jugoszláv
programokat csak CCIR-normás készülékek fogják. Sajnos, Budapesten az
osztrák sztereo-adás az esetek nagyrészében még különleges antennákkal
is élvezhetetlen. Ezek után nagyon kevéssé hoz lázba bennünket, hogy
például Nyugat-Európa kellős közepén a világ legdrágább tunere a
Sequerra és a tébolyítóan szép Yamaha CT7000 versenyében vajon melyik
képes 25 és melyik csak 23 adót szelektálni...
Nehezíti dolgunkat, hogy az igazán drága külföldi rádiókat idehaza
nemigen tudjuk kipróbálni magyar programmal: vagy OIRT-CCIR adaptert
kell használni, és ez sohasem működik tökéletesen, vagy pedig át kell
hangolni a készülékeket. Akkor viszont a tulajdonosnak le kell
mondania az osztrák (sztereo) adások vételéről.
A világ legnevesebb tunere, a Sequerra. Izgalmas lenne egyszer
meghallgatni OIRT-normán...
Noha mi általában a szeparált készülékek -külön tuner, külön
előerősítő, külön végerősítő- dicshimnuszát zengjük, hiszen
összeépíteni ezeket mindig kompromisszum, talán mégsem alkuszunk meg
túlságosan, ha a hazai piacon fellelhető rádiókat (és tunereket, ha
lesznek!) egyelőre a jobb külföldi receiverekhez, azaz rádió-erősítő
kombinációkhoz viszonyítjuk.
A rádiónak általában azokat a képességeit szokás vizsgálni,
amelyek a tiszta, zavartalan vételért felelősek. Ez is éppen elég
munkát ad a konstruktőröknek és a tesztelőknek. (Nekünk is.) Azzal
szinte sehol nem foglalkoznak, hogy ezek a bonyolult elektronikák
-zavartalan vétel esetén- mennyire tartják meg az eredeti hangképet.
Ez nyilván csak másodlagos. De megpróbálunk erre is figyelni.
Dán formatervezés: a Bang & Olufsen gyártmányait fél mérföldről is fel
lehet ismerni, annyira elütnek akár a hagyományos európai, akár az
utóbbi évtizedben divatba jött japános külalaktól. Az áramvonalas
Beomaster 4400-on logarlécszerű kezelőszervekkel szabályozható a
hangerő, a hangszín, a balansz, sőt a rádiórész is így hangolható
A magnó tulajdonképpen szintén csak másodlagos műsorforrás. Hiszen
a szalagra vagy lemezt játszunk át, vagy rádióműsort - amely többnyire
megintcsak lemezfelvétel. De ne feledkezzünk meg a hangvadászokról, a
diaporámaműsorok készítőiről sem: nekik a magnó a legfőbb fegyverük.
Sőt, sok tízezer zenekedvelőnek csakis magnója van, rájárnak a mások
lemezjátszójára, esetleg a magnósklubokéra. Egyáltalán, a hifizés a
magnóvásárlással kezdődik.
"Mondottam, ember, előbb hangszórót végy!"
- hangzik az Úr szava. Ezt mindenki szentül megfogadja, és aztán mégis
előbb magnót szerez magának. Később megbánja, mert amikor jó
hangszórókhoz jut, felfedezi, hogy eddigi felvételei gyatrák, és
mindent előlről kell kezdeni. Mindegy, a magnó a nagy játékszer. Ha
úgy tetszik: a szabad akarat szimbóluma.
Az etalon: a stúdiógép. A világpiacon fellelhető, amatőröknek
szánt szalagjátszók szinte egyenletesen töltik ki azt az űrt, amely a
legolcsóbb, csak 9,5 cm/s szalagsebességgel működő magnók, illetve a
nagy, 38 vagy akár 76 cm/s szalagsebességű stúdiókészülékek között
tátong. (Tudvalevő, hogy mennél több szalagot használunk el ugyanannyi
műsorra, annál jobb lesz a felvétel.) Persze, nehéz eldönteni, hol
végződik a hifi és hol kezdődik a stúdió. Hiszen nem is egy
rádióállomás már kazettás magnóról sugározza egésznapos popműsorát.
Igazából viszont nemhogy a jólismert Grundigok, Philipsek, Uherek,
Tandbergek, Akaik, Sonyk, Sanyok nem számítanak stúdiógépnek, hanem
még a Studer magnók kisöcsikéi, a ReVoxok sem.
Szerencsére a Mechanikai Laboratóriumtól ígéretet kaptunk:
alkalmanként rendelkezésünkre bocsátanak egy mobil stúdiógépet.
(Félsáv, sztereo, 38 cm/s.) Ezen lejátszhatjuk a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalattól kapott mesterszalagkópiákat, tehát
rendkívül jó minőségű műsorforráshoz jutunk a hangszórók, erősítők
tesztelésére. Sőt, még a lemezjátszókat is vizsgálhatjuk vele: ha
egyszerre indítjuk a szalagot és a róla készült lemezfelvételt,
kihallhatjuk, mire képes a hangszedő.
Az amatőr készülékeket persze igazságtalan volna a stúdiómagnóhoz
mérni. Referenciának ezért általában a ReVoxokat tekintjük (A77, B77),
minthogy ezeket világszerte jól ismerik, és nálunk is ezeket használja
egy sereg klub és színház. Érdekes lesz kipróbálni, hogy vajon sokkal
jobban szólnak-e a három-ötszörte olcsóbb készülékeknél, például az
időnként nálunk is kapható Akai-deckeknél, avagy inkább a
megbízhatóság, az üzembiztonság, az extra szolgáltatás ilyen drága.
A hifi réme változatlanul: a szabványosítás hiánya. Azért kell ma
sebességet váltani a lemezjátszókon, és részben azért bukott meg a
kvadrofónia is, mert nem sikerült közös nevezőre hozni a nagy cégek
érdekeit és műszaki elképzeléseit. A kazettás magnó ügye csak annyiban
kivétel, hogy a világ viszonylag hamar elfogadta a Philips-féle
kazettát és vele a 4,5 cm/s szalagsebességű készülékeket, így
remélhetőleg legalább Európában ennél maradunk. Igaz, ami igaz: ez a
sebesség meglehetősen kicsi, a szalag pedig túlságosan keskeny.
Érthető, hogy Amerikában elterjedt a szélesebb, 8 sávon használható,
9,5 cm/s szalagsebességű típus, újabban pedig a Sony-féle Elcaset,
amely ugyancsak 9,5 centiméter, normál szélességű szalagot használ el
másodpercenként, és így nyilván jobb hangminőséget ad, mint a
Philips-rendszerű készülékek. Tekintve azonban, hogy a jó hifihez ma
is legalább 19 centiméternyi szalag kell másodpercenként, logikusnak
látszik, hogy aki kifogástalan hangot akar, maradjon meg az orsós
magnóknál. A nálunk is elterjedt kazettás magnó viszont legalábbis
elfogadható kompromisszumot kínál, és összehasonlíthatatlanul
praktikusabb az orsósnál.
A kényelemért azonban mindig nagy árat kell fizetni. Csak
tájékoztatásul: a kazettás magnók egyik mintaképe, a Nakamichi 1000
körülbelül kétszerannyiba kerül, másfélszer annyit nyom és még mindig
nem szól olyan jól, mint az orsós ReVox A77 - ami persze műszakilag
magától értetődik. De azért elég jól szól... olyannyira, hogy miután a
Magyar Elektrotechnikai Ellenőrző Intézetnek birtokában van az eggyel
kisebb, Nakamichi 700 jelű modell, lesz mihez mérnünk a kazettás
magnókat.
A japán Nakamichi jött rá legelőször, hogy a kazettás magnókba is
érdemes három fejet építeni, de sok pénzt is lehet kérni értük. Ma ezt
már nagyon sokan tudják, ennek ellenére a Nakamichi 700 bárhol jó
referencia
A funkció diadala. Minden gomb, minden kapcsoló, minden műszer
pontosan a helyén. Számunkra 12 év óta az ergonómia eszményképe a
ReVox A77 - habár elődje, a régi, csöves G36 mintha jobban szólt volna
Szebbnél-szebb és drágábbnál-drágább kazettás magnók jelennek meg a
piacon; a legjobb esetben sikerült is átlépniük a hifi alsó
határvonalát.
II. Voltok és Wattok: az erősítő
"Mi az ördögnek kell ehhez még erősítő is?" - kérdik sokan, miután
a zsebrádió vagy magnó már így is majd' megtébolyította őket, és
sehogyan sem értik, hogy férjük, fiuk, vejük (nem kívánt törlendő)
miért akar ennél hangosabb zenét. A válasz egyszerűen az, hogy erősítő
még a legolcsóbb lemezjátszóban, rádióban, magnóban is van, csak nem
eléggé jó. Mennél torzabb a hang, annál fárasztóbb is. Ennélfogva az
50-100 Wattos hifi-erősítők gyakran kevésbé zavarják a családot, mint
a zsebrádiók, zsebmagnók és más gonosz törpék. A Wattokról még bőven
lesz szó, egyelőre csak annyit, hogy nem kell tőlük megrémülni:
elsősorban a hangminőséget szolgálják és csak másodsorban a hangerőt.
15-20 Wattosnál kisebb erősítővel a legtöbb hangdoboz csak vinnyogni
képes.
A receiver -a rádió-erősítő kombináció- olyan, mint a
nappal-fotel-éjjel-ágy: egyiknek sem kifogástalan. De még a különálló
erősítő is megalkuvás, mert így is túl sok minden van benne
összeépítve. Ajánlatos legalább két részre bontani: az előfokra
(előerősítő fokozatra), amely fogadja, szabályozza a jeleket és a
végfokra (végerősítő fokozatra), amelynek az a dolga, hogy meglengesse
a hangszóró membránját. (A funkciójuk teljesen eltérő: az egyik
feszültséget szolgáltat, a másik teljesítményt!) A különépített
egységek általában -de nem garantáltan!- jobbak, hiszen kevésbé
zavarják egymást, és a konstruktőrnek is kevesebbre kell
összpontosítania a figyelmét. Ezért aztán magasabb áruk ellenére is
bizalomgerjesztőek.
Az elő- és a végerősítő mégis csak két független darab, és ezért
lehetőleg külön-külön kell őket megépíteni - ahogyan az Audire cég is
teszi
"Nem is rossz ötlet -mondták erre a nagy kommersz cégek-, miért ne
építenénk mi is széjjel egyetlen receivert három darabba? Többet
kérhetnénk érte!" És a hifi-piacon megjelent az állvány-montázs
divatja: stelázsiszerű alkotmányba egymás fölé betolható az
uniformisba bújtatott rádióegység, előfok, végfok, lemezjátszó, magnó.
Szörnyen "profi" -mert a formát tényleg a professzionális
hírközlőtechnikából kölcsönözték-, de azért inkább a szemnek szól, meg
persze a zsebnek, mintsem a fülnek. A vevőt kétségtelenül sikerül
"megkeverni" vele.
Az előfoknak is a legelső és egyben legfontosabb része a
fono-előerősítő, amelyről a hangszedőkkel kapcsolatban már szóltunk.
Nemcsak erősíti, hanem korrigálja is a pick-up gyenge jelét, a
hanglemezgyárak előírása szerint. Meghökkentő, hogy ez a látszólag
egyszerű elektronika milyen nagy mértékben felelős az egész
lemezjátszó-berendezés hangminőségéért. Ezért extrém esetben még az
előfokot is szétépítik két-három részre: kiemelik belőle és külön
dobozba helyezik a fono elektronikát, illetve a tápegységet. Ami
viszont -és aki gúnyolni akar bennünket, már velünk együtt énekelheti-
Megint Nem Garantál Semmit.
Olyannyira nem, hogy amikor 1977 elején megjelent a legdrágább és
legrámenősebb amerikai hifi-újság, az Audio Critic, és nyilván valami
szenzációra volt szüksége, a következővel kezdte:
"Összehasonlítottunk két tucat előerősítőt 260 dollárostól 1800
dollárosig. A legolcsóbb jobban szólt, mint a legdrágább!"
Ebben persze van némi trükk. A Levitézlett Góliátról, az 1800
dolláros Yamaha C-1-ről túlságosan is nyilvánvaló, hogy üres
reklámfogás az egész: beépített, hivalkodó, de primitív műszerek
(oszcilloszkóp, hanggenerátor), 31 gomb és kapcsoló, de csak átlagos
hangminőség. Az Audio Critic kárörvendve számolgatta, hogy ha vásárol
helyette egy sokkal jobb előerősítőt, valamint egy profi
oszcilloszkópot és hanggenerátort, akkor még mindig megspórolt 5
dollárt. "És csupán az oszcilloszkópunkon 40 gomb van, kilenccel több,
mint a Yamahán - ha már egyszer ez a szíved vágya."
A drágább erősítők valahogyan hasonlítanak egymásra. Mindegyiken csak
annyi gomb van, amennyi kell - vagyis kevés. Vajon el lehetne-e adni
egy átlagos receivert hangszínszabályzók, szűrők, kapcsolók és
villódzó lámpák nélkül?
De a 260 dolláros Advent Model 300 is a marketing jegyében fogant,
csak éppen szerencsésebb szülőktől. Nem előfok, még csak nem is
komplett erősítő, hanem -lássatok csudát!- egy 2*15 wattos erősítővel
egybeépített rádió. Az Advent cég ugyanis felismerte, mi minden múlik
az első fokozaton, és ezért ezt a fontos részegységet egy ismert
specialistával terveztette meg. Az ötlet bevált: a fono-előerősítőt
reklámozva kitűnő piacot teremtettek a kis Advent receivernek, amely
egészében véve nem túl "hifi" ugyan, de fono-elektronikája
jóvoltából például jobb magnófelvételt ad, mint sok méregdrága holmi.
(Magnósok, figyelem: aki másnak a lemezjátszójáról vesz fel,
kalkulálja bele az idegen fono-elektronikát is, mint a felvétel fontos
elemét!)
Számunkra borzasztóan fontos ez a kis incidens. Az Advent
fono-előerősítőjének tervezője, T. Holman egyébként is publikált már
kapcsolási rajzot. Modelljét idehaza többen megépítették. Ráadásul
reményünk van arra, hogy hozzáférünk egy Advent 300 receiverhez is, és
így képet alkothatunk a hifi és a "szuperfi" e határesetéről. A
Holman-féle áramkör valóban jobb, mint a legtöbb nyugati receiver vagy
erősítő ekvivalens része, de azért elmarad a legjobb
fono-előerősítőktől.
A szuperkategóriából viszont -így hozta a sors- mi szinte
kizárólag csak elektroncsöves készülékeket ismerünk, és bár nem
vagyunk "cső-mániákusok" (ez ma már jólismert kifejezés!), átmenetileg
ezeket tekintjük referenciának: a Radford és a McIntosh egy-egy régi
darabját. Változatlanul referenciáink közé számítjuk Holman (valamint
az ugyancsak ismert Leach) -persze már tranzisztorizált- áramkörét is.
Nevezetes állomásához érkezik a hazai lemezjátszókultúra, amikor
valamelyik, idehaza is kapható készülék fono-előerősítője eléri
legalább a Holman-féle modell minőségét.
Dinoszauruszok a földtörténeti középkorból: de legalábbis 1963-ból: a
Radford SC 22/STA 25 elő- és végerősítő.
Rettentően sajnáljuk, de egyelőre a teljesítményerősítőket
(végfokokat) sem mérhetjük máshoz, mint a legjobb csöves
készülékekhez. Igaz, ma már félvezetőkből is nagyszerű erősítőket
készítenek - horribilis pénzekért. Amit viszont horribilis pénzért
készítenek, az nem feltétlenül nagyszerű. És nekünk inkább ilyenek
kerültek a kezünkbe.
A különféle receivereken kívül kipróbáltunk a többi között egy
Marantz 250, illetve egy Quad 405 típusú végfokot is. Ezek már
tranzisztorizált, világszerte ismert modellek, jól is szólnak, de
aligha reprezentálhatják a tranzisztortechnikát. Ezért egyelőre inkább
a csöves daraboknál maradunk, megintcsak a régi Radfordnál és
McIntoshnál, illetve az ARC újkeletű Dual 76-jánál.
De a Quadról azért van még mondanivalónk. Az elektrosztatikus
hangszórójáról híres angol cég az utóbbi időben több kísérletet
végzett vagy végeztetett annak bizonyítására, hogy nincs kimutatható
különbség a csöves és a tranzisztoros -mondjuk, a Quad 405- illetve a
drágább és a kevésbé drága -szóval, Quad 405- végerősítők között.
Miután a kísérletek célja az volt, hogy a különbséget ne lehessen
kimutatni, nem is mutattak ki semmit; amennyiben az árnyalatok
felismerése lett volna a cél, másképpen kellett volna megszervezni a
szubjektív meghallgatást. Nekünk sajnos nemigen van kétségünk afelől,
hogy a Quad 405, noha időközben sokat javítottak rajta, elmarad a
legjobbaktól. De hogy a 180 fontsterlinges gépet egyáltalán
kijátszhatták a csaknem négyszerte drágább szuperkészülékek, a Naim
NAP 250 és a M&A TVA-1 ellen, arra utal, hogy legalábbis a közelükben
van. Ezért aztán ezt is besoroltuk referenciáink közé mint magas, de
előbb-utóbb talán megközelíthető mércét.
Marantz 250 M teljesítményerősítő. A típusszám a Wattszámot jelzi.
Hűtőbordák mint díszítőelemek, igencsak szokatlan helyen: a Quad 405
végerősítő előlapján
Olvasóink valószínűleg még nem tudtak napirendre térni afölött,
hogy az elektroncsöves technikának még mindig akkora becsülete van. A
csövek alapvetően, másképp működnek, mint a félvezetők, a torzításuk
is másmilyen, és többnyire másfajta hangképet szolgáltatnak. A hang
jellegét szavakkal leírni hálátlan és csaknem reménytelen feladat, de
talán közel járnak az igazsághoz azok, akik szerint a cső hajlamos
elvenni valamit a valóságból, a tranzisztor pedig szeret inkább
hozzátenni valamit. Hogy melyik a zavaróbb, az egy kicsit ízlés dolga
is. Még inkább igazuk lehet azoknak, akik szerint a csöves készülékek
közül (akár újakról akár régiekről van szó) ma már csak egészen
kitűnőek vannak forgalomban, és igazságtalan összehasonlítani ezeket a
tranzisztortechnika átlagos termékeivel. A mérnökök egyébként kevés
dologból tanultak annyit, mint éppen a csöves és a tranzisztoros
technika összehasonlítgatásából.
III. Akhillész sarka: a hangszóró
"Minden lánc csak annyira lehet erős, mint a leggyengébb
láncszeme. Tehát a hifi-berendezés is csak annyira szólhat jól,
amennyire ezt a hangszóró megengedi." Így hangzik a legismertebb
hifi-varázsige, és bár ezt is éppolyan óvatosan kell fogadni, mint a
többit, kétségtelen, hogy sok igazság van benne. Tökéletes hangszóró
nincs. Még szerencse, hogy mi sem könnyebb, mint összecsapni egy rossz
hangdobozt...
Jól ismert dolog, hogy -bár csábítóan egyszerű-, de nem tanácsos
ugyanarra a hangszóró-membránra bízni a legmélyebb és a legmagasabb
hangokat is: az eredmény általában lehangoló. Az utolsó reménysugár a
híres, Walsh-féle szélessávú hangsugárzó volt, amelyet évekkel a
feltaláló halála után épített meg az Ohm cég. A műszaki elv itt
nagyszerű, de azért a hangszórótechnikát ezzel a drága konstrukcióval
sem sikerült megreformálni. A többi szélessávú modell viszont inkább
már csak olyan, mint a Bose 901, melyben kilenc egyforma, hagyományos,
kisméretű hangszóró sugároz a szélrózsa minden irányában, afféle
"impozáns", de kegyetlenül elszínezett hangot produkálva.
Függőlegesen építik rá dobozára az Ohm "F" hármas anyagból készült,
süveg alakú membránját. Minden irányban egyenletesen sugároz, ráadásul
minden frekvencián azonos fázisban. Ami viszont a lecsengését illeti,
így ír róla egyik kritikusa: "csöng, mint egy telefon"
Bose 901. A tulajdonos érthetetlen okból nem járult hozzá, hogy
ollóval kivágjuk a hangszóróselymet, ezért itt nem látszik, hogy
dobozonként 9 kis méretű hangszóró sugároz: egy előre, a tört
felületről pedig 8 darab hátra, a falakra. (Így működik a BEAG
Bifrons-modellje is.) A mélyhangokat külön elektronika -ekvalizátor-
emeli
Így aztán a legtöbb hangdobozba két, három vagy több
kisebb-nagyobb hangsugárzót építenek, és ezek mindegyike csak egy-egy
meghatározott sávban dolgozhat, akár az énekkarban a szoprán, a tenor
vagy éppen a basszus. Az elektromos jeleket az úgynevezett
frekvenciaváltó (hangváltó, keresztváltó, cross-over, X-over)
elektronika osztja szét közöttük, jól-rosszul, de sohasem tökéletesen.
Úgy kellene működnie, mint az ollónak, amely tetszőleges pontossággal
nyírja szét a kottát: "ettől-eddig te énekeld, innen kezdve pedig ő".
Ám a hangváltó a valóságban hagyja, hogy minden hangszóró
beleénekeljen egy kicsit a szomszédjának a kottájába is. Igaz, lehet
készíteni komplikáltabb X-váltókat is, de egyrészt ezek sem vágnak
olyan "meredeken", mint az olló, másrészt túlságosan is belenyúlnak a
zene lelkivilágába. Pontosabban: minél erélyesebben szabályoznak,
annál inkább megzavarják az elektromos jel időbeli lefutását.
(Egyébiránt ez általános elektroakusztikai szabálynak számít. Már csak
ezért is jobb békét hagyni az erősítőkön a hangszínszabályzóknak!)
A mély-, a közép- és a magashangsugárzókat tehát nem lehet
tökéletesen összehangolni, legfeljebb optimálisan. (Főleg, ha a
számítógépek is így akarják.) És ezzel elérkeztünk a mérnökök, a
zenehallgatók és a háziasszonyok egyik legfőbb problémájához: hogyan
illeszkedjék a rendszerbe a basszus-hangsugárzó. Itt aztán nem segít
semmiféle szupertechnika, s egyre inkább a természet alaptörvényei
lépnek előtérbe.
Ahhoz, hogy a zene 10 oktávja közül a legalsót korrekt módon
lehessen megszólaltatni, hatalmas membránra van szükség, tehát
legalább 30, de inkább 40 centiméter átmérőjű hangszóróra, akkora
ládában, mint egy kisebbfajta szekrény. (Válóperes bíróságok előtt
hathatós érv.) Sajnos, mint tudjuk, minden hangszóró beledúdol a
szomszédjának a nótájába is, tehát a mélyhangsugárzónak -tetszik, nem
tetszik- csiripelnie is tudnia kell egy kicsit. És ez az, amit a nagy
monstrumok nagyon csúnyán csinálnak. Nem is volna szabad megszólalniuk
alsó 2-3 oktávon kívül, mégis a legtöbb esetben 7-8 oktávon keresztül
hallatják a hangjukat (felfelé persze egyre halkabban). Részben ennek
tudható be, hogy a nagy hangdobozoknak a hangja mindíg elszíneződik -
bár többnyire van rá más magyarázat is.
Ráadásul abból, hogy a hangszóró nagy, még nem következik, hogy
valóban elég mélyre megy a basszusa. Például a stúdióberkekben
elismert angol Tannoy egyik nagy hangdobozát nemrégiben tesztelte az
amerikai Audio magazinban Richard Heyser, aki mellesleg a
hangszórótechnika egyik kiemelkedő elméleti szakembere. Szokásos
óvatosságán túllépve azt ajánlotta a vevőknek, hogy használjanak ehhez
a hangdobozhoz külön basszushangsugárzót - ami, ha kisebb tekintély
mondaná, csaknem pimaszságszámba menne a 40 centis Tannoyokkal
szemben.
A szükségből erényt is lehet kovácsolni. Vannak, akik kijelentik,
hogy a szokásos méretű lakószobákban a legalsó oktáv eleve
reprodukálhatatlan, tehát semmi szükség az ormótlan, drága
mammut-hangszórókra. Azonkívül -és ebben van valami- az emberi fül
hajlamos hozzáhallani a zenéhez a hiányzó mélyhangokat. (Például a
hagyományos rádiókészülékek a két alsó oktávot szinte egyáltalán nem,
a harmadikat is csak tökéletlenül sugározzák, mégis kihallani véljük
az orgonapontot vagy a basszusgitárt.) Ez az okoskodás szerintünk a
rókára jellemző. Nem a ravaszdira, hanem arra, amelyiknek savanyú volt
a szőlő, mert nem érte el a tőkét...
Ha a mélysugárzó átmérője legfeljebb 20-25 centiméter, tehát a
membránja még ennél is lényegesen kisebb, már nem képes amúgy
istenigazában meglengetni a levegőt. Viszont több az esélye annak,
hogy a hangkép természetesebb, "zeneibb", "színezetlenebb" lesz -
feltéve, hogy a konstruktőr eleget tesz még vagy nyolcvannyolc
követelménynek, és aznap mind a bioritmusa, mind pedig a horoszkópja
kedvező.
A basszreflexdoboz egy változata: a reflexnyílás helyén "passzív",
tehát hangszóró nélküli membrán. A Ditton 15 jelű modell a Celestion
cégtől
Kissé felületesen angol, illetve amerikai hifi-iskolának
nevezhetnénk, ki hogyan alkuszik meg, miről mond le inkább: az
"elsöprő" basszusról, avagy a színezetlen hangképről. Sokan úgy
gondolják, hogy ez a dilemma a kétféle zene rajongóit taszítja még
messzebbre egymástól. Hálistennek, ez nem így van, ugyanis a
nagyerejű, torzítatlan mélyhangok nemcsak a Beatles, hanem Beethoven
lényegéhez is hozzátartoznak. (Avagy gondoljunk egy
Bach-orgonakoncertre a Mátyás-templomban.) Másfelől a popzene
kedvelője is sokat nyer ha természetesebben szólnak a hangszerek.
Nem fogható fel a dolog afféle Hifi-Kontra-Stúdió vitának sem.
Tény, hogy a stúdiókban (különösen a filmgyárakban!) világszerte
kedveltek a nagy amerikai Altec és JBL, illetve angol Tannoy
monitorok. Közös bennük a 40 centis basszussugárzó és az úgynevezett
nyomókamrás, tölcsérrel egybeépített középhangszóró. Más szóval:
bármekkora hangmennyiséget kell is lesugározniuk, meg sem kottyan
nekik, de "színezett" hangképet szolgáltatnak. A gyárak azonban
hifi-célokra is felajánlják ezeket a hangszórókat, és el is adják
őket, ámbár az igényesebb audiofilek (audiofülek?) éppúgy nem
lelkendeznek Angliában a Tannoyért, mint ahogyan Amerikában sem az
Altecért és a JBL-ért.
Nem véletlenül tölcsérszerű a Tannoy-hangszóró papírmembránja:
folytatja a közepébe épített magassugárzó exponenciális tölcsérének
vonalát. Ideálisan pontszerű hangforrás - mi egyéb kellene még a
tökélyhez? (Sok.)
Az Altec Lansing híres régi modellje, a Színház Hangja (Voice of
Theatre), amelyen filmgyári hangmérnökök ezrei edzik a fülüket
A "kis hangszóróból nagy mélyhang" egyik népszerű, de vitatott
eszköze: az akusztikus labirint, amely manapság felvette a hangzatos
"transmission line" nevet. Egy biztos, munka, az van vele (IMF).
Sőt, a stúdiók is felfedezik a kisebb méretű hangdobozok erényeit.
A British Broadcasting Corporation -a BBC- annakidején külön
konstruktőr-csoportokat hívott össze, hogy megterveztessen néhány
kismonitort. Ezeket a hangszórókat licenc alapján azóta is gyártja a
Rogers, a Spendor és néhány más cég, akár házi, akár
stúdióhasználatra. Mi is ilyen dobozt választottunk etalonnak, a
Spendor BC I. jelű modelljét, nem az angol rádió tekintélye miatt, még
csak nem is azért, mert újabban nyugatnémet stúdiók is átvették, hanem
mert jól ismerjük, erényeivel-hibáival együtt. És ha netán azt írjuk:
ez és ez az erősítő így és így szól a Spendoron - akkor szükség esetén
a világon bárhol, ahol hifi-nyelven beszélnek, megítélhetik, milyen
annak az erősítőnek a hangja.
Úgy gondoljuk, már csak azért is jól választottunk, mert a Spendor
minden tekintetben hagyományos, kisméretű, alig 45 literes doboz.
Legalább tízéves konstrukció, bár több ízben is javítgattak rajta. Ez
a konzervativizmus nekünk sokkal rokonszenvesebb, mint ha valaki
minden évben csakis valami korszakalkotóan újat hajlandó produkálni.
Ha még azt is figyembe vesszük, hogy a legdrágább Videotonok Angliában
többe kerülnek, mint a méretéhez képest persze nem olcsó Spendor,
akkor senki sem vetheti a szemünkre, hogy valamiféle futurisztikus
szupercsodát állítunk mércének a magyar ipar elé.
A konstrukció maga tízéves, közepében a Celestion középsugárzó
legalább kétszerannyi. Időről-időre felcserélik valami jobb
hangdobozzal - aztán fanyalogva visszatérnek hozzá. Spendor BC I.
Ezzel azonban nincs elintézve a dolog, mert sokan vannak, akik nem
élhetnek a mindent elsöprő basszus nélkül, például a diszkósok sem.
Ráadásul a hazai stúdiók következetesen JBL-lel, Altec-kel dolgoznak,
és a hangmérnökök füle túlságosan is hozzászokott ezek jellegzetes
hangjához. Szerencsére hozzáférünk egy pár JBL 4333 típusú dobozhoz
is, ez az egyik stúdiómonitor háziasított, de nem kevésbé drága
változata. Tekintsük ezt is referenciának.
A Spendor és a JBL különösen alkalmas arra, hogy kölcsönösen
kimutassa egymás -és a mai hangszórótechnika- gyengéit. Ezért
szándékosan összehozzuk majd a két hangszórót, hogy többé-kevésbé
egzaktul, gondosan megválogatott műsoranyagon ellenőrizzük: melyikük
mire képes. Ez lesz a tárgya következő számunk első Szeánszának
(ahogyan mi a szubjektív meghallgatást elkereszteltük, mert formájában
egy kicsit tényleg hasonlít a spiritiszták áhítatos összejövetelére).
Eddig megmaradtunk a realitások talaján, legalábbis elvben, hiszen
olyan hangsugárzórendszerekről volt szó, amelyekhez hasonlót idehaza
is gyártanak, legfeljebb kevésbé jót. Olvasóink azonban
rákérdezhetnek, nincs-e mégis olyan hangszóró-technika, amellyel
minden előny megtartható: a jó basszus is, a nagy akusztikus
teljesítmény is, a "színezetlen" hang is. Hát vanni éppen van - de
ezen a ponton elszabadulnak a poklok. Aki nem ijed meg egy kis
kénkőszagtól, és attól, hogy hirtelenjében-bolondjában elkölt vagy
tízezer dollárt, (khm, khm!), annak érdemes megismerkednie a
multiamplifikálás, azaz a többutas erősítés technikájával.
Vegyük előbb a normál rendszerek sémáját. A lemezjátszó, magnó,
rádió jelét az előerősítő fogadja, keveri, szabályozza. Ezután
következik a végerősítő, amely a hangszóródobozba beépített (tehát
passzív) frekvenciaváltón keresztül egymaga mozgatja valamennyi
hangszóró membránját. A multi-amplifikált rendszerben viszont minden
egyes hangszórót külön-külön teljesítményerősítő hajt; az X-váltó az
előerősítő és a teljesítményerősítők közé kerül, mint aktív
elektronika. Ez már eleve költségesebb, és bár ezt is meg lehet úszni
viszonylag olcsón, nyilvánvaló, hogy aki ilyesmire vállalkozik, az
különleges minőségű darabokat válogat össze. Néha csupán az aktív
X-váltóért is egy teljes hifi-berendezés árát kell kifizetni. A
multi-amplifikálás erélyesen csökkenti a rendszer különféle
torzításait, de az eredmény ritkán meggyőző az úgynevezett
elektrosztatikus hangszórók nélkül. Ezek nekünk is megérnek egy misét.
A mindenki által ismert dinamikus hangszórók úgy működnek, hogy
mágnes erőterében, áram hatására elmozdul egy tekercs, és meglengeti a
membránt. Ez a nagyon praktikus, és ma szinte egyeduralkodó
hangszóró-fajta nem valami tökéletes találmány. A legfőbb hibája az,
hogy nem akkor beszél, amikor kérdik: időre van szüksége ahhoz, hogy
megszólaljon, és még több időre, hogy befogja a száját.
Az elektrosztatikus hangszórók viszont, ezek a nagy, panel alakú
"kondenzátorok" szinte együtt lélegeznek a zenével. A membránjuk
alig-alig rezzen, roppant kicsi a tehetetlensége. Az angol Quad
1955-ben, amikor elkészítette az első elektrosztatikus modellt,
tulajdonképpen forradalmasította a hangszórótechnikát. A Quad ELS a
mai napig is piacon van, jelenleg csaknem 1000 dollárt kérnek
párjáért. (Idehaza például a hanglemezgyárnak volt ilyen hangszórója,
ez később átkerült a Műegyetemre, demonstrációs eszköznek.) Aki
hallott már Quadot, tanúsíthatja, hogy valóban ez az Ideális
Hangsugárzó, amennyiben hajlandóak vagyunk eltekinteni az alábbi
apróságoktól:
1. Eltérően a hagyományos típusoktól, ezt be kell dugni a hálózatba
is.
2. Válogatós: nem szívesen áll le holmi közönséges erősítővel.
3. A legalsó oktávja hiányzik.
4. A legfelső sem tökéletes.
5. Nagyon kényes arra, hová állítják. Közel a falakhoz nem szól
szépen, a sarkokban még kevésbé, egyébként viszont sok helyet
foglal el.
6. Nem szórja egyenletesen a magashangokat. Kevés lesz a szobában a
"sztereo szék", vagyis ahol a térhatás kifogástalan.
7. A legjobb esetben is csak szobahangerőt képes kelteni. Ha
erősebben hajtják, torzítani kezd, és tönkremegy.
Nem hősugárzó, nem palatábla: a QELS, azaz a Quad ELektroSztatikus
hangszóró. Húsz év óta verhetetlen a középső hét oktávban, de kicsi a
teljesítménye, és így könnyen tönkretehető. Több ilyen panel
kifogástalanul dolgozhat egymás mellett, nem úgy, mint a szokásos
dinamikus hangszórók. Amit viszont nem visel el -pedig milyen
praktikus lenne!- az, hogy a falra akasszák kép gyanánt.
Az utolsó fenntartás kiesik, ha valaki még mélyebben nyúl a
bukszájába, és jobbról-balról nem egy-egy, hanem két-két panelt
használ. A mélyhang azonban ettől sem lesz tökéletes sem a Quadon, sem
más, újabb elektrosztatikus paneleken. Mi lenne, ha az alsó két
oktávot inkább a hagyományos, nagyméretű dinamikus hangszórókra
bíznánk? A gyár a maga részéről megvetően elutasítja ezt a megoldást,
amellyel egyébként angol hifi-búvárok legalább egy évtizede
kísérleteznek nem valami nagy sikerrel. Annál nagyobb érdeklődést
keltett néhány évvel ezelőtt, hogy az audiovilág pápája, az amerikai
Mark Levinson újra csak a 20 éves Quad ELS-ben vélte felfedezni az
ideális középhangsugárzót.
Mark Levinson kizárólag elektronikákat gyárt, elsősorban
multiamplifikált rendszerekhez, és már régóta készülődött
összeállítani valami nonpluszultra hangszóró-kombinációt, amellyel
mennél több és mennél drágább elektronikát lehet eladni a muzikális
olajsejkeknek, tőzsdelovagoknak és egyéb takarékos kispolgároknak. A
híres HQD-rendszer, ahogy a hangszórók kezdőbetűiről elkeresztelték, a
következő: alul 1-1 malomkerék-nagyságú Hartley szub-basszussugárzó
dolgozik több száz literes dobozban, a középsávban 2-2 Quad, felül
pedig az ugyancsak angol és ugyancsak ősrégi Decca szalagsugárzó. (A
Decca eredetileg tölcsérrel van egybeépítve, de azt itt leszerelik
róla.) Ehhez a kombinációhoz a Levinson cég nagy szerényen csupán az
elektronikát ajánlja fel: a sztereo előfokot, az X-váltókat, valamint
6 darab mono végerősítőt, összesen potom tizenötezer dollárért. Ha
valaki netán kvadrofónián töri a fejét, mindenből a dupláját vegye.
Itt a vége, fuss el véle.
Két mágnespólus között egy fémszalag: a Decca cég szalaghangszórója.
Csak a legmagasabb hangok sugárzására alkalmas.
* * *
Az ausztrál Neville Thiele, egyike azoknak, akik matematikai
alapokra helyezték a basszushangszórók elméletét, nemrég cikket írt a
frekvenciaváltókról az Audio magazinban. A többi között "kasszát
csinál", mondván, hogy az aktív X-váltók (tehát a multiamplifikálás)
bonyodalmait, elől- és hátulütőit a maga részéről csak akkor lesz
hajlandó elfogadni, ha az erősítőtechnikában már végső győzelmet
aratott a miniatürizálás. Ez a summázás óvatosabb, mint amilyennek
látszik: az igazán jó teljesítményerősítők ma még 10 kilósnál
kezdődnek. Mert magukat az áramköröket tetszőlegesen kicsinyíthetik a
mérnökök, de a tápegységet -amely a "graftot" szedi ki a falból-
egyelőre nem lehet, vagy legalábbis nem ajánlatos miniatürizálni.