Teszt - Lemezjátszók I. |
Hifi-lemezjátszók a hazai boltokban (1.)
Amikor "tiszta asztalt" teremtünk, vagyis számbavesszük, mit
tekinthetünk "magyar hifinek" 1979-ben, mindenképpen a lemezjátszókkal
kell kezdenünk a sort. Hiszen bárhol hallunk is zenét, szinte biztos,
hogy hanglemezről szól. De van egy másik okunk is rá, hogy első
(kétrészes) összefoglaló tesztünket a lemezjátszóknak szenteljük.
A Hifi Magazinnak (amíg csak végleg meg nem találja a közönségét
és a közönsége is őt), állandóan mérlegelnie kell, hogy inkább
olvasmányos legyen-e, avagy inkább szakmaibb. Habár mi igyekszünk a
kedvére tenni mindkettőnek: annak is, aki biciklizni szeret, annak is,
aki biciklit szerelni, - a Hifi Magazin sokak számára afféle ugrás a
mélyvízbe.
Ha mereven értelmeznénk ismeretterjesztői feladatunkat, egy álló
évig mást se tehetnénk, mint hogy illendően definiáljuk az
elektroakusztika alapfogalmait. A definícióktól viszont már az
általános iskolában is mindenki irtózik. Dilemmánkat nagyban enyhíti,
hogy tesztjeink sorát éppen a lemezjátszókkal kezdhetjük. A
lemezjátszó ugyanis elsősorban mechanikus szerkezet (különösen, ha
eltekintünk a hangszedőtől), és ezért jóval szemléletesebben lehet
írni róla, mint például az erősítőkről. A lemezjátszókkal szemben
támasztható legtöbb követelményt a belátás diktálja, nem csak a
matematika.
Teszt-riportunk tárgya: 8 lemezjátszó, a magyar hifi-kedvelők
tulajdonképpeni gépparkja. (Az egyik várhatóan csak ősszel kerül a
boltokba.) Nem feledékenységből, de kihagytuk azokat, amelyekből csak
egészen kevés került forgalomba, vagy a minőségük nem ütött meg egy
bizonyos mértéket. Azokból a lemezjátszókból, amelyek közül a
legolcsóbb öt és félezer, a legdrágább csaknem 12 ezer forintba
került, 1975 óta közel 40 ezer darabot hozott be az ELEKTROIMPEX.
Különösen sok köztük a Tesla NC 440 (mindenesetre több van belőle,
mint a Hifi Magazinból). Ezért erről a készülékről különösen fontos
tudnunk, mennyiben jó, mennyiben rossz, s mennyit lehet javítani
rajta. (Mellesleg az árlétra aljáról való.) A modifikálás, azaz a
gyári darabok korrigálása-feljavítása állandó témáink egyike lesz.
Szeretnénk összekötni a hasznosat a kellemetlennel, és ezért
vizsgálódásaink közben azt is elmondjuk, mit mértünk és miért.
Olvasóink így nem csak ezekről a lemezjátszókról, hanem a
lemezjátszókról (sőt: a tesztekről!) általában véve is fogalmat
alkothatnak, s így közös alapunk lesz minden ezután forgalomba kerülő
készülék megítéléséhez. Hangsúlyozzuk, nem annyira maguk az adatok az
érdekesek, mint inkább a korreláció a műszaki adatok és a hangminőség
között.
Ismeretes, hogy a lemezjátszó három, funkcionálisan jól
elkülöníthető részből áll: a futóműből, a hangkarból és a
hangszedőből. Ebben a cikkünkben a futóművekkel és a hangkarokkal
foglalkozunk, következő számunkban a hangszedőkkel folytatjuk, s
addigra már remélhetőleg közreadhatjuk egy egzaktabbul kivitelezett
szubjektív tesztünk eredményét, vagyis "füllel" is minősíthetjük a
nyolc lemezjátszót.
Ami az adatokat illeti, táblázatunk szükségképpen hiányos. Egyes
készülékek (Philips GA 308, Lenco L 75) már ötödik éve forgalomban
vannak, új példányt nemigen találni belőlük, a régiek pedig a
legtöbbször már nagyon "le vannak robbanva". Amit korrekt módon
megmérhettünk rajtuk - például az akusztikus visszahatást -,
megmértük; néhány adatot, így találtuk igazságosnak, öt évvel ezelőtti
jegyzeteinkből vettünk át, ha megvoltak.
A probléma, dióhéjban
Fut a tű a lemezbarázdában. Valahányszor - akár csak mikronokkal
is - elmozdul a hangszedőfejhez képest, elektromos jel jut az
erősítőre. Az a mozgás, amelyre az alatta egyenletesen (!) elfutó
barázda alakja készteti a tűt: maga a zene. A többi viszont már nem
az.
Mi okozhatja a lemezjátszó-tű nemkívánatos elmozdulását? Először
is az, hogy a lemez nem egyenletesen forog. Másodszor pedig bármi, ami
rezeg. Rezgésbe jöhet a lemezjátszó minden egyes darabja külön-külön
és együttvéve; a merev részek; a csapágyazott szerkezetek, a plexitető
alá bezárt levegő, vagy éppenséggel a hanglemez. Mi hozhatja rezgésbe?
A járművek zaja az utcáról, a járkálás a szobában, méginkább a
hangszóróból áradó zene, és természetesen a lemezjátszó-motor
zakatolása is, sőt, bármilyen furcsa, magának az apró
lemezjátszó-tűnek a mozgása is gerjeszteni képes az egész rendszert.
Csak éppen ezek a rezonanciák - akárcsak a tányér egyenfutásának
enyhébb hibái - nem feltétlenül válnak külön a zenei anyagtól, és
ezért nem olyan kirívóak, mint például a lemezjátszó jólismert
dübörgése, vagy félreismerhetetlen nyávogása. Aztán, hogy a sok
tucatnyi, hol ekkora, hol akkora hiba eredményeképpen melyik
lemezjátszó hangja mennyire színeződik el, s hogy egyáltalán
különbséget lehet-e tenni közöttük - hát erre való a szubjektív próba.
Futómű
Azaz: lemeztányér, meghajtó motor, váz. Ideszámítjuk a készülék
dobozát is, hiszen ennek nem csak esztétikai funkciója van.
(Helyesebben: nem csak az volna.) Az olcsóbb, nagy szériában gyártott
lemezjátszókhoz nem terveznek külön vázat, az egészet bedolgozzák a
dobozba, kollekciónk mindhárom japán darabja ilyen. Pedig nagyonis
lényeges, hogy a hangkart és a lemeztányért hogyan építik a vázba, azt
meg a dobozba: jórészt ettől függ, mennyire zavarhatja a készüléket a
környezete. A gyárak a legtöbb esetben megelégszenek azzal, hogy
gumilábakat szerelnek a doboz aljára, rezgéscsillapító gyanánt, s így
próbálják csökkenteni a környezet hatását, - mérsékelt sikerrel.
Érdekességképpen megemlítjük, hogy vannak, akik (ha megtehetik) nem
abban a szobában tartják a lemezjátszót, amelyikben a zenét
hallgatják. Így kevésbé fordul elő, hogy a hangszóró és a lemezjátszó
"összegerjed", vagyis már az üres barázdáról is erős, búgó hang
hallatszik. (Ismételjük: ha nem hallatszik, akkor is jelen van a
hangképben!)
A három futómű-típus, vagyis a dörzskerék-, a szíjhajtás és a
közvetlen (direkt) hajtás sémáját magazinunk elején már bemutattuk,
ezekről most csak annyit, hogy elvben bármelyik lehet korrektebb vagy
kevésbé korrekt. A nyolc lemezjátszó között mindhárom típus
képviselteti magát.
Két praktikus szolgáltatás, úgyszólván valamennyi készülékről: a
finomszabályozás a fordulatszám pontos (?) beállításához (kivétel:
Philips, Akai), valamint a plexitető a por ellen (a Philips teteje
azonban játék közben nem hajtható le).
Hangkar
Feladata: vezetni a hangszedőt a lemezbarázdában. Elvben mindvégig
a barázda érintőjén kellene tartania a pick-up tengelyét. Minthogy
azonban a hangkarok általában egy körív mentén mozgatják a hangszedőt
folyvást kisebb-nagyobb hiba adódik (szöghiba). Ezt úgy
optimalizálják, hogy a hangkar-hangszedő tengelyt megtörik. Mivel
ennek az egyenes hangkarokon sincs akadálya, a kecses, kígyószerű
vonalvezetésnek - a közhiedelemmel ellentétben - kizárólag esztétikai
jelentősége van. Megjegyezzük, hogy a szöghiba hallhatóságát illetően
nagyonis eltérőek a szakvélemények.
Amikor a tű a barázdában mozog, "gerjeszti" a hangkart, s abban
különféle rezgések lépnek fel, közülük a legdurvább a kar és a
hangszedő együttes tulajdonságai által meghatározott frekvencián.
Rezonanciára hajlamos a karon levő összes szerelvény, különösen a
fejtartó - a "shell" - és vidéke. (Elvben moccannia sem volna szabad.)
A legkényesebb a hangkar és a hangszedő összehangolása: a hallható sáv
alatti tartományban, 5-20 Hz között általában igen erős rezonancia lép
fel, s érezteti hatását az egész hangképben. A tervezők ez ellen főleg
az ellensúly rugalmas felfüggesztésével próbálnak védekezni.
A hangkaron lehet beállítani a hangszedőre megadott tűerőt - a
legjobb esetben is csak 10 százalékos hibával. Ami pedig az
antiskating-erőt illeti, ezt a kommersz karokon lehetetlen pontosan
beállítani. Rajta leszünk, hogy ne csak olvasmányaink, hanem
tapasztalataink alapján ajánlhassunk Olvasóinknak valamiféle
elfogadható beállítási módot. Addig is: elterjedt nézet, hogy az
antiskating inkább legyen kisebb a kelleténél, mintsem nagyobb annál.
Kényelmes a kar-automatika, amely a lemez végén kikapcsolja a
készüléket és akár a helyére is rakja a kart. Ne feledjük azonban,
hogy ezek praktikus szempontok, semmi közük a hangminőséghez. A
tapasztaltabb audio-barátok mindig gyanakszanak is az automatikák
láttán: azt latolgatják, hogy ebből a pénzből vajon mennyit lehetett
volna javítani a lemezjátszó lényegesebb részein.
Hogy a hangszedőt könnyen cserélni lehessen, gyakori a
lecsavarható fejszerelvény (shell). Hibája: hajlamos a "lötyögésre". A
Lenco-modelleken használatos shell nem csereszabatos a széles körben
elterjedt SME-típusúval.
Hangszedő
Következő számunkban részletesebben írunk róla. Most csak a
terminológiát szeretnénk tisztázni. Az egyes hangszedőtípusokat
mindenütt másképp keresztelték el, ha elkeresztelték egyáltalán. (A
magyar lemezjátszó-szabvány is zavarosan fogalmaz.) Mi az angol
nyelvhasználat nyomán következetesen magnetikusnak fogjuk nevezni azt
a bizonyos hangszedő-típust, amely az itt tesztelt nyolc lemezjátszó
bármelyikében is fellelhető.
Amit mértünk - és ahogyan mértük
Méréseinket kizárólag a 33 1/3 percenkénti lemezfordulattal
végeztük. Tájékoztatásul megadjuk a DIN 45 500 (Blatt 3.) és a hazai
MSZ 11134-77 számú szabvány (hifi-lemezjátszók) követelményeit is.
Fordulatszám-eltérés:
Vagyis hogy valóban milyen fordulattal forog a tányér. A mérés során a
tű - a gyártók által ajánlott tűnyomással - a lemezbarázdában volt,
így állítottuk be a fordulatszámot. A DIN +1,5; -1 százalékos. a hazai
szabvány ±1,5 százalékos eltérést enged meg a névleges értéktől. Nem
túl szigorú előírás, mindegyik készülék teljesítette.
Fordulatszám-esés:
(A lemezjátszótű fékező hatása.) Egy percig mértük a lemeztányér
fordulatát "üresjáratban", majd a tűt a lemezbarázdára engedve, vagyis
"üzemi körülmények" között. Az eltérés minden esetben minimális volt.
Fordulatszám-szabályozás:
Bár csaknem minden hifi-készüléken mód van rá (általában legalább ±3%
erejéig), nem valami fontos szolgáltatás - legfeljebb azok számára,
akiknek abszolút hallásuk van. Ezt a kijelentést az alábbiak miatt
merjük megkockáztatni. Még ha külön elektronika hajtja is a
lemezjátszó-motort, a legtöbb konstrukcióban a hálózati frekvencia
működteti a fordulatszám ellenőrzésére szolgáló stroboszkópot is.
Márpedig ha a hálózat frekvenciája akár csak egy fél Hz-cel esik is -
ami pedig gyakran megesik -, hiába "áll" a jelölés a stroboszkópon, a
lemeztányér máris 1 százalékkal lassul. (Méréseinket természetesen úgy
végeztük, hogy adataink pontosságát ez a jelenség ne befolyásolhassa.)
Megjegyezzük, hogy a Linn-féle lemezjátszón, amelyre már hivatkoztunk,
egyáltalán nincs finomszabályozás.
Nyávogás:
(Avagy szögsebesség-ingadozás - de a "nyávogás" szó meggyőzőbb.)
A lemeztányér futásának egyenetlenségeire roppant kényes az emberi
fül: 1-2 tizedszázalékos ingadozást már megérez. Egyes szakemberek
szerint bizonyos körülmények között 0,06% nyávogás is meghallható,
sőt, néha még olyan készülékeken is észlelhető nyávogás, amelyeken
pedig ez a hiba szinte nem is mérhető. Vagyis a lemezjátszók "munka"
közben nem feltétlenül úgy viselkednek, mint a műszerek előtt.
Mérni egyébként nagyon sokféleképpen lehet a sebességingadozást:
szigorúbb vagy enyhébb módszerekkel. Akik szeretnek dobálózni a
specifikációkkal, jól teszik, ha végigolvassák az alábbiakat. (A
mérést világszerte 3,15 kHz-es jelet tartalmazó mérőlemezzel végzik,
de ki ezzel, ki azzal. Mi Brüel & Kjaer QR 2010 mérőlemezt és EMT 424
egyenfutás-analizátort használtunk.)
A reklámcélokra legkevésbé alkalmas adat a teljes nyávogást jelzi
("lineáris"). A leghízelgőbb a specifikáció akkor, ha a nyávogás
összetevői közül - mert a nyávogás is különféle frekvenciákon
érvényesül! - kiszűrik a "kevésbé kellemetleneket", és csak a
maradékot mérik ("súlyozott"). Szigorúságát tekintve a kettő közé esik
a "2 szigma", amely például a nyugatnémet magazinokban szokásos mérési
módszer (bár ez már más szempont szerint is súlyoz). Miután nekünk az
a célunk, hogy Olvasóink - azok is, akik ismerik a hifi-magazinokat
- világosan lássanak, mind a három paramétert megadjuk, most és
ezentúl következetesen. Az így kapható nyávogási értéknek a tört része
adódik, ha más módszerekkel, "reklámcentrikusan" mérnek, mint ezt
egyes japán és amerikai cégek teszik.
Még annyit teszünk hozzá, hogy a specifikáció nem teljes értékű,
ha nem adják meg, milyen hangszedővel és hangkarral vették fel a
nyávogást: különféle kombinációk más-más értéket adnak a már említett
alaprezonancia miatt. Mi most azt mértük, ami a boltban kapható volt.
A nyávogás egyébként még ha nem hallható, akkor is jelen van és
elszínezheti a hangképet. Felhőtlenül derűs kedélyűek lehetnek azok,
akik a szabványokat készítik, ha a hifi-lemezjátszóktól 0,2% nyávogást
is elfogadnak. (Az NSZK-ban ezt nemrég verekedték ki maguknak a gyártó
cégek; a régi szabvány csupán 0,15 százalékot engedett meg. De hát
fejlődik a technika!)
Felfutási idő:
Hogy a tányér mennyi idő alatt éri el álló helyzetéből a tényleges
fordulatszámát. Ez a paraméter inkább a stúdió-gyakorlatban fontos, de
a rend kedvéért ezt is megmértük egy EMT 424 egyenfutás-analizátorral.
A hazai szabvány előírása 5 másodperc; ennyi idő alatt kell a
fordulatszámnak annyira stabilizálódnia, hogy a nyávogás egy bizonyos
érték alá essen. (Táblázatunkban tehát ez az utóbbi érték is
szerepel.)
Zaj:
Ezt is tucatnyi módon lehet értelmezni. Általában vagy néhány Hz-től
315 Hz-ig mérik a zajt ("A"-görbe), vagy pedig csak 315 Hz közvetlen
környezetében ("B"-görbe). Ámde nem szabad elfelejteni, hogy a
magnetikus hangszedőket a műszerben is egy fono-előerősítő fogadja.
Ez, típusától függően, más-más mértékben erősíthet 20 Hz alatt, s az
eredmény ettől nagyonis függ. Miután Brüel & Kjaer 4416 műszerünk
előerősítője 2 Hz-től működik, méréseink igen szigorúak: a lemezjátszó
által a környezetből felvett szubszonikus zajokat is jelzik - ha arra
a lemezjátszó érzékeny.
A lemezjátszó-gyárak általában úgy szeretik mérni a zajt, hogy
készüléküket egy 60-80 kilós, többszörös rezgéscsillapítóval
ellátott mérőállványra teszik, mondván: így valóban csak a lemezjátszó
saját zaját regisztrálják, reprodukálható körülmények között. Ez
nagyon szépen hangzik, de szeretnénk látni azt a háziasszonyt, aki
beenged a lakásába a lemezjátszóval együtt egy hatalmas,
vaslapokból-rudakból-rugókból összeeszkábált szerkezetet is. Annak
hiányában viszont a lemezjátszó-tulajdonost aligha vigasztalja, hogy a
zenét zavaró zaj végső soron nem közvetlenül a készülékből ered.
Ezért aztán a lemezjátszókat mi nem állítottuk csillapító
állványra, hanem csak egy asztalra. Megmértük a dübörgésüket az
"A"-görbe szerint, majd egy szűrővel is (ez 22,5 Hz alatt vág), végül
pedig a "B"-görbének megfelelően. A méréshez használt lemez - mert
ilyenből is számtalan létezik! - ismét a B&K QR 2010 volt, a
szabványos 315 Hz-es, 5,42 cm/s sebességamplitúdójú jellel: ennek a
barázdának a jeléhez viszonyítottuk az üres barázdákból kapott
zajszintet.
A hazai és a DIN-szabvány -35 dB-t ("A"), illetve -55 dB-t ("B")
enged meg. Ez már szigorúbb előírás, főleg, ami az elsőt illeti:
készülékeink közül csak az NC 440 és a Lenco L 830 D tesz neki eleget.
(Gyanítható, hogy az L75 is megfelelő eredményt ad, ha kifogástalan
példányuk kerül a kezünkbe.) A zajért egyébként furcsa módon megint
csak nem egyedül a futómű a felelős: belejátszik a kar-hangszedő
kombináció is.
Hangkar-hangszedő alaprezonancia:
Bármely kar-pick up kombináció hajlamos arra, hogy önálló életre
keljen valahol 5-20 Hz között. Ez az, aminek semmi köze a futóműhöz,
és mégis növelheti a dübörgést is, a nyávogást is, aszerint, hogy
milyen frekvenciájú és hogy milyen nagy.
Csillapítása nem könnyű; a legtöbb karon a rugalmasan
felfüggesztett ellensúly szolgálna erre. Sajnos, a gyárak általában
már az eredeti hangszedőre sem "hangolják rá" tisztességesen az
ellensúlyt, ha pedig kicseréljük a hangszedőfejet más típusúra, más
rugóállandót (compliance), más effektív tömeget és így egészen más
rezonanciafrekvenciát kapunk. Ennek illusztrálására minden
lemezjátszóról két kar-rezonanciát mutatunk be: egyet a készülék saját
hangszedőjével vettünk fel, egyet pedig dzsolidzsókerünkkel, az
Ortofon FF 15E/II- vel. (Mérőlemez: B&K QR 2010.)
A jelenleg uralkodó szemlélet szerint az a legjobb, ha az
alaprezonanciát 10 Hz körül, de mindenképpen 8 Hz fölött tartjuk.
Mégis, nagyon komoly műszaki érvek szólnak amellett, hogy ez még
mindig túl alacsony, s az alaprezonancia inkább 13-18 Hz közé essen.
Természetesen csillapítani is kell, annyira, hogy szinte észre se
lehessen venni - ami nem éppen könnyű.
A legtöbb hangkar-hangszedő kombináció 5-8 Hz között rezonál. Ez
is azt mutatja, hogy szinte minden gyári lemezjátszón bőven van
javítani való. A rezonanciapontot egyébként úgy lehet felfelé tolni,
hogy vagy merevebb hangszedőt, vagy pedig könnyebb kart használunk a
meglevő helyett. De hát "szürke minden elmélet". Rajta leszünk, hogy
saját tapasztalataink alapján bírálhassuk el: vajon mennyire észleli
az emberi fül zenei programon a hangkar-hangszedő alaprezonancia
hatását.
Akusztikus visszahatás:
Túlságosan is kényelmetlen jelenség, roppant csúnya diagramokat ad, és
ezért a gyárak (valamint az audio-újságok) nem szívesen idegesítik
vele a vevőt. Elsősorban arról ad felvilágosítást ez a görbe, hogy
mennyire hat vissza a hangszóró által lesugárzott műsor a
lemezjátszóra. "Összegerjedés" persze csak szélsőséges esetben fordul
elő, de az akusztikus visszahatás mindenképpen rontja a hangminőséget.
Mérési szabvány hiányában egy angol szakíró (Martin Colloms)
eljárását próbáltuk követni. Visszhangmentes -"süket"- szobában egy
Tannoy Arden hangszóróval 91 dB hangerőt keltettünk a lemezjátszótól
fél méternyire. Ez afféle közepes vagy annál valamivel nagyobb
szobahangerőnek felel meg. A lemezjátszó lehajtott plexiteteje fölött
helyeztük el a mérőmikrofont; a hangerőt egy elektronika a
frekvenciától függetlenül állandóan 91 dB-n tartotta. A lemezjátszó
motorját leállítottuk, a tűt egy külső barázdába tettük, és a
generátorral "végigsöpörtünk" a hallható frekvenciasávon. Vagyis most
az álló tűhöz képest hoztuk mozgásba a készülék egyes részeit, a
hangszóró által keltett hanghullámok segítségével. Ha a hangszedőfej
mozdul el a tűhöz viszonyítva, akkor is kimenőfeszültség jön létre a
hangszedő bemenetén!
A diagrampapír legfelső vonala tulajdonképpen a zenei programot
jelképezi (1 kHz-es mérőjel, 10 cm/s, bal-jobb csatorna), a szintíró
ehhez képest mutatja, milyen frekvencián mennyire hat vissza a zenére
a hangszóró. Mint látni fogjuk, az így kapott jel helyenként akkora,
mint a hasznos jel maga!
Minthogy a visszahatás a hangszedő tulajdonságaitól is függ, az
eredeti hangszedőkkel és Ortofonnal egyaránt regisztráltuk. (A Philips
lemezjátszóba persze csak a saját hangszedőjét szerelhettük.) A bal és
a jobb csatornát egyaránt megvizsgáltuk; mint mindig, most is a
kedvezőtlenebb görbét mutatjuk be. Kiemelkedően jónak bizonyult az
öreg Philips, gyöngének a Sony.
A kar csapágysúrlódása:
Bár a hifi-szabványban nincs rá előírás, kétségtelen, hogy a
hangkarnak nem szabad sem akadnia, sem pedig "lötyögnie" - sem
vízszintes, sem pedig függőleges mozgása közben. A súrlódáson azt az
erőt értjük, amely a tűt terheli, amikor álló helyzetből odébb kell
mozdítania a hangkart. Mérésére, sajnos, egyelőre nincsenek
kifinomult módszereink, igaz, ilyenekkel másutt sem találkoztunk.
A hangfrekvenciás vezeték kapacitása:
Ha hiányoznak a magashangok, nem biztos, hogy a hangszedő a hibás. A
gyárak általában 250-470 pF értéket írnak elő, legfeljebb ekkora
kapacitással terhelhetők a magnetikus hangszedők. A Tesla lemezjátszón
viszont 510 pF-et mértünk, ebből mintegy 130 pF adódik a hangkarból, a
többi pedig a készülékhez mellékelt összekötőkábelből. Ne feledjük,
hogy mindehhez még az erősítők bemenete is hozzátesz legalább 50-100
pF-et. A felső határ környékén van a Philips és a Lenco L 85
kábelkapacitása is.
A géppark
Philips GA 308.
Kisméretű lemezjátszó, látszólag nagyon egyszerű, valójában elég
komplex. A klasszikus, 20 éves recept szerint a lemeztányért és a
hangkart egy külön szerelvényre építették, s ezt függesztették fel
lágyan a vázra. Akusztikus visszahatásra így kevésbé érzékeny. Viszont
a lemeztányér csak 25 centiméter átmérőjű, és így a lemezt aligha
támasztja alá kellőképpen. A hangkar egyenes. Csapágyazása rendkívül
primitív, a legtöbb példányt, amit láttunk, az idő erősen megviselte.
Nehéz a kart kiegyensúlyozni. A tűnyomást a karon tologatható,
gyűrűalakú súllyal lehet beállítani. Antiskating: rugóval. A karból
kihúzható a fejszerelvény, de csak a gyári hangszedőt fogadja.
Ortofonnal így nem használhattuk.
Lenco L 75.
Az egyetlen dörzskerék-meghajtású készülék a kollekcióban. A
dörzskerék nem vízszintesen, hanem függőlegesen helyezkedik el, ezt
általában nem tartják jónak. A tányér nehéz, ezt általában jónak
tartják. A fordulatszám 16-tól 78-ig folyamatosan szabályozható -
amiből semmi haszon nem származik, ha csak az nem, hogy így a
finomszabályozást megtakaríthatták. A fordulatszám-váltás nehézkes. A
készülék kikapcsolásakor a lemeztányér azonnal lefékeződik.
A kar egyenes, az ellensúly rugalmasan van felfüggesztve. A tűerőt a
karon elcsúsztatható súllyal lehet állítani. Antiskating: függő súly.
Lenco L 85.
Kétféle kivitele ismert, az egyik ezek közül integrált áramkörös. Az
alacsony fordulatszámú motort bonyolult elektronika hajtja,
mindazonáltal ez sem független a hálózati frekvenciától. A vázat erős
fadobozba építették, felfüggesztése rugalmas. A tűerőt a hangkaron
elmozdítható gyűrűvel állítja be.
Lenco L 830 DD.
Azaz: Direct Drive, a régebbi dörzskerekes, illetve szíjhajtású
modellek után. A motort hajtó elektronika egyetlen integrált
áramkörből áll. A Matsushitának ezt az olcsó konstrukcióját - az elsőt
a tömeggyártásra is alkalmas modellek közül - nagyon sok japán és
európai cég is átvette. A hangkar ezen a készüléken a legprecízebb. A
tűnyomás kizárólag az ellensúllyal állítható. Szabályozható, hogy a
lift milyen magasra emelje a kart. A készülék hangszedő nélkül, Shure
M95 ED-vel, valamint az ezer forinttal drágább Akai APC-4 hangszedővel
is forgalomba került, mi az utóbbi változatból kaptunk. Az
antiskating-et még ezen a készüléken lehetett a legjobban állítani,
egy több skálával ellátott korong segítségével.
Tesla NC 440.
Elektronikus motor, szíjhajtás. Mereven rögzített faváz, a négy
gumiláb nem sokat csillapít rajta. A viszonylag nehéz tányért
kikapcsoláskor azonnal leállítja a beépített fék. Ez az egyetlen a
nyolc modell közül, amelynek a karja önálló egység (időnként külön is
kapható). Csapágyazása igen precíz, a "shell" viszont gyönge, és nem
lehet igazán szilárdan rögzíteni. A hangkar kiegyensúlyozása
nehézkes. Az ellensúlyt nem "bélelték", nem csillapítja a rezonanciát.
Antiskating: függő súly.
Sanyo TP 1010.
A váz és a doboz műanyaghéj, egyébként igen tetszetős. Olyan, mint ha
rezgéscsillapitókon állna, de hát csak a szokásos gumilábról van szó.
Elektronikusan vezérelt motor, szíjhajtás. A lemeztányér még az olcsó
japán modellekhez mérten is rendkívül könnyű. Az automatikus
végkikapcsoló (vagy már előbb a Reject gomb) a helyére teszi a kart és
áramtalanítja a készüléket. A kar az esztétikum sugallta vonalakat
követi. A tűerő ellensúllyal, az antiskating pedig rugóval állítható
be.
Akai AP-100C.
Szíjhajtású készülék, négypólusú szinkronmotorral. (Hagyományos
konstrukció? Igen - ha a tányér négykilós volna!) Az automatika a
Start/Cut kapcsolóval is működtethető, ilyenkor - akárcsak a lemez
végén - helyreteszi a kart, kikapcsolja a gépet. A kar itt is
hajlított, a fejszerelvény "lecsavarható". A tűnyomást ellensúly
szabályozza, az antiskating-et rugó.
Sony PS-T1.
Ismét egy műanyag-héj, ismét egy könnyű lemeztányér - de ezúttal
Direct Drive. Ugyanaz az automatika, s nagyjából ugyanaz a hangkar,
mint a másik két japán modellen. Ugyanaz a dicséretes
anyagtakarékosság. (Ez a típus tesztünk idején még nem volt
forgalomban; az utolsó pillanatban azt hallottuk, behozatala
problematikus, viszont szó van más japán lemezjátszók importjáról.)
*
Hangkar-hangszedő alaprezonancia.
Felül saját hangszedővel, alul Ortofonnal. Bármely frekvencia helyett
a tizedrésze értendő.
GA 308, L 85, L 75, L 830.
TP 1010, NC 440, AP-100C, PS-T1.
*
Az egyetlen dörzskerék meghajtású gép ebben a kategóriában. A
dörzskerék egy kúpos tengely mentén elmozdítható: itt ebből áll a
sebességváltás és a finomszabályozás.
Szíjhajtás. Az Akain (bal) mechanikus, a Lenco L85-ön elektronikus
úton váltják a sebességet.
Szíjhajtás. Bal: Tesla NC440, jobb: Philips GA 308.
Sanyo TP 1010
Lenco L 830 D(irect) D(rive)
Sony PS-T1, közvetlen hajtás. Minden általunk mért hifi-lemezjátszónál
védtelenebb az akusztikus visszahatással szemben. (Ha a visszahatást
torzításnak definiálnánk, 100%-os torzításról beszélhetnénk.) Viszont
van rajta automatika... finomszabályozás...
Akusztikus visszahatás.
Sorrendben: L75, GA308, L85, L830, TP1010, AP-100C, NC440, PS-T1 előbb
saját hangszedővel, aztán Ortofon FF 15E/II.-vel (kivéve a Philips
lemezjátszót). Mint látjuk, a készülékek más-más mértékben, de
általában igen kevéssé "rezisztensek" a környezet zajaival szemben, s
egyes frekvenciákon hatalmas különbség adódhat pusztán abból is, ha
más hangszedőfejet használunk.