Teszt - Lemezjátszók I.




    Hifi-lemezjátszók a hazai boltokban (1.)

        Amikor  "tiszta  asztalt"  teremtünk,  vagyis  számbavesszük,  mit
    tekinthetünk "magyar hifinek" 1979-ben, mindenképpen a lemezjátszókkal
    kell  kezdenünk a sort. Hiszen bárhol hallunk is zenét, szinte biztos,
    hogy  hanglemezről  szól.  De  van  egy  másik  okunk is rá, hogy első
    (kétrészes) összefoglaló tesztünket a lemezjátszóknak szenteljük.
        A  Hifi  Magazinnak (amíg csak végleg meg nem találja a közönségét
    és  a  közönsége  is  őt),  állandóan  mérlegelnie  kell,  hogy inkább
    olvasmányos  legyen-e,  avagy  inkább szakmaibb. Habár mi igyekszünk a
    kedvére tenni mindkettőnek: annak is, aki biciklizni szeret, annak is,
    aki  biciklit  szerelni, - a Hifi Magazin sokak számára afféle ugrás a
    mélyvízbe.
        Ha  mereven  értelmeznénk ismeretterjesztői feladatunkat, egy álló
    évig   mást   se   tehetnénk,   mint  hogy  illendően  definiáljuk  az
    elektroakusztika   alapfogalmait.   A  definícióktól  viszont  már  az
    általános  iskolában is mindenki irtózik. Dilemmánkat nagyban enyhíti,
    hogy   tesztjeink   sorát   éppen   a   lemezjátszókkal  kezdhetjük. A
    lemezjátszó  ugyanis  elsősorban  mechanikus  szerkezet (különösen, ha
    eltekintünk  a  hangszedőtől),  és  ezért jóval szemléletesebben lehet
    írni  róla,  mint  például  az  erősítőkről. A lemezjátszókkal szemben
    támasztható  legtöbb  követelményt  a  belátás  diktálja,  nem  csak a
    matematika.
        Teszt-riportunk  tárgya:  8  lemezjátszó,  a  magyar hifi-kedvelők
    tulajdonképpeni  gépparkja.  (Az  egyik  várhatóan csak ősszel kerül a
    boltokba.)  Nem feledékenységből, de kihagytuk azokat, amelyekből csak
    egészen  kevés  került  forgalomba, vagy a minőségük nem ütött meg egy
    bizonyos   mértéket.   Azokból   a  lemezjátszókból,  amelyek  közül a
    legolcsóbb  öt  és  félezer,  a  legdrágább  csaknem  12 ezer forintba
    került,  1975  óta  közel  40  ezer darabot hozott be az ELEKTROIMPEX.
    Különösen  sok  köztük  a  Tesla NC 440 (mindenesetre több van belőle,
    mint  a  Hifi  Magazinból). Ezért erről a készülékről különösen fontos
    tudnunk,  mennyiben  jó,  mennyiben  rossz,  s  mennyit lehet javítani
    rajta.  (Mellesleg  az  árlétra  aljáról  való.) A modifikálás, azaz a
    gyári darabok korrigálása-feljavítása állandó témáink egyike lesz.
        Szeretnénk  összekötni  a  hasznosat  a  kellemetlennel,  és ezért
    vizsgálódásaink  közben  azt  is  elmondjuk,  mit  mértünk  és  miért.
    Olvasóink   így   nem   csak   ezekről   a   lemezjátszókról,  hanem a
    lemezjátszókról  (sőt:  a  tesztekről!)  általában  véve  is  fogalmat
    alkothatnak,  s így közös alapunk lesz minden ezután forgalomba kerülő
    készülék  megítéléséhez. Hangsúlyozzuk, nem annyira maguk az adatok az
    érdekesek,  mint inkább a korreláció a műszaki adatok és a hangminőség
    között.
        Ismeretes,   hogy   a   lemezjátszó   három,   funkcionálisan  jól
    elkülöníthető   részből   áll:   a   futóműből,   a   hangkarból  és a
    hangszedőből.  Ebben  a  cikkünkben  a  futóművekkel és a hangkarokkal
    foglalkozunk,   következő  számunkban  a  hangszedőkkel  folytatjuk, s
    addigra  már  remélhetőleg  közreadhatjuk egy egzaktabbul kivitelezett
    szubjektív  tesztünk  eredményét,  vagyis  "füllel" is minősíthetjük a
    nyolc lemezjátszót.
        Ami  az  adatokat illeti, táblázatunk szükségképpen hiányos. Egyes
    készülékek  (Philips  GA  308,  Lenco L 75) már ötödik éve forgalomban
    vannak,   új  példányt  nemigen  találni  belőlük,  a  régiek  pedig a
    legtöbbször  már  nagyon  "le  vannak  robbanva".  Amit  korrekt módon
    megmérhettünk   rajtuk   -   például  az  akusztikus  visszahatást  -,
    megmértük; néhány adatot, így találtuk igazságosnak, öt évvel ezelőtti
    jegyzeteinkből vettünk át, ha megvoltak.

    A probléma, dióhéjban

        Fut  a  tű a lemezbarázdában. Valahányszor - akár csak mikronokkal
    is  -  elmozdul  a  hangszedőfejhez  képest,  elektromos  jel  jut  az
    erősítőre.  Az  a  mozgás,  amelyre  az alatta egyenletesen (!) elfutó
    barázda  alakja  készteti  a tűt: maga a zene. A többi viszont már nem
    az.
        Mi  okozhatja  a lemezjátszó-tű nemkívánatos elmozdulását? Először
    is az, hogy a lemez nem egyenletesen forog. Másodszor pedig bármi, ami
    rezeg.  Rezgésbe  jöhet a lemezjátszó minden egyes darabja külön-külön
    és együttvéve; a merev részek; a csapágyazott szerkezetek, a plexitető
    alá bezárt levegő, vagy éppenséggel a hanglemez. Mi hozhatja rezgésbe?
    A  járművek  zaja  az  utcáról,  a  járkálás  a  szobában, méginkább a
    hangszóróból   áradó   zene,   és  természetesen  a  lemezjátszó-motor
    zakatolása    is,    sőt,    bármilyen   furcsa,   magának   az   apró
    lemezjátszó-tűnek a mozgása is gerjeszteni képes az egész rendszert.
        Csak  éppen  ezek a rezonanciák - akárcsak a tányér egyenfutásának
    enyhébb  hibái  -  nem  feltétlenül  válnak külön a zenei anyagtól, és
    ezért  nem  olyan  kirívóak,  mint  például  a  lemezjátszó  jólismert
    dübörgése,  vagy  félreismerhetetlen  nyávogása.  Aztán,  hogy  a  sok
    tucatnyi,   hol   ekkora,   hol  akkora  hiba  eredményeképpen  melyik
    lemezjátszó   hangja   mennyire   színeződik  el,  s  hogy  egyáltalán
    különbséget lehet-e tenni közöttük - hát erre való a szubjektív próba.

    Futómű

        Azaz:  lemeztányér,  meghajtó  motor, váz. Ideszámítjuk a készülék
    dobozát   is,   hiszen   ennek  nem  csak  esztétikai  funkciója  van.
    (Helyesebben:  nem csak az volna.) Az olcsóbb, nagy szériában gyártott
    lemezjátszókhoz  nem  terveznek  külön vázat, az egészet bedolgozzák a
    dobozba,  kollekciónk  mindhárom  japán  darabja ilyen. Pedig nagyonis
    lényeges, hogy a hangkart és a lemeztányért hogyan építik a vázba, azt
    meg  a dobozba: jórészt ettől függ, mennyire zavarhatja a készüléket a
    környezete.  A  gyárak  a  legtöbb  esetben  megelégszenek azzal, hogy
    gumilábakat  szerelnek a doboz aljára, rezgéscsillapító gyanánt, s így
    próbálják  csökkenteni  a  környezet  hatását,  -  mérsékelt sikerrel.
    Érdekességképpen  megemlítjük,  hogy  vannak, akik (ha megtehetik) nem
    abban   a   szobában   tartják  a  lemezjátszót,  amelyikben  a  zenét
    hallgatják.  Így kevésbé fordul elő, hogy a hangszóró és a lemezjátszó
    "összegerjed",  vagyis  már  az  üres  barázdáról  is  erős, búgó hang
    hallatszik.  (Ismételjük:  ha  nem  hallatszik,  akkor  is jelen van a
    hangképben!)
        A  három  futómű-típus,  vagyis  a  dörzskerék-, a szíjhajtás és a
    közvetlen  (direkt)  hajtás  sémáját magazinunk elején már bemutattuk,
    ezekről  most csak annyit, hogy elvben bármelyik lehet korrektebb vagy
    kevésbé   korrekt.   A   nyolc   lemezjátszó  között  mindhárom  típus
    képviselteti magát.
        Két  praktikus  szolgáltatás, úgyszólván valamennyi készülékről: a
    finomszabályozás  a  fordulatszám  pontos  (?) beállításához (kivétel:
    Philips,  Akai),  valamint  a  plexitető a por ellen (a Philips teteje
    azonban játék közben nem hajtható le).

    Hangkar

        Feladata: vezetni a hangszedőt a lemezbarázdában. Elvben mindvégig
    a  barázda  érintőjén  kellene  tartania a pick-up tengelyét. Minthogy
    azonban  a hangkarok általában egy körív mentén mozgatják a hangszedőt
    folyvást    kisebb-nagyobb    hiba    adódik   (szöghiba).   Ezt   úgy
    optimalizálják,  hogy  a  hangkar-hangszedő  tengelyt  megtörik. Mivel
    ennek  az  egyenes  hangkarokon  sincs  akadálya, a kecses, kígyószerű
    vonalvezetésnek  - a közhiedelemmel ellentétben - kizárólag esztétikai
    jelentősége  van. Megjegyezzük, hogy a szöghiba hallhatóságát illetően
    nagyonis eltérőek a szakvélemények.
        Amikor  a  tű  a barázdában mozog, "gerjeszti" a hangkart, s abban
    különféle  rezgések  lépnek  fel,  közülük  a  legdurvább  a  kar és a
    hangszedő  együttes  tulajdonságai  által  meghatározott  frekvencián.
    Rezonanciára  hajlamos  a  karon  levő  összes szerelvény, különösen a
    fejtartó - a "shell" - és vidéke. (Elvben moccannia sem volna szabad.)
    A legkényesebb a hangkar és a hangszedő összehangolása: a hallható sáv
    alatti tartományban, 5-20 Hz között általában igen erős rezonancia lép
    fel, s érezteti hatását az egész hangképben. A tervezők ez ellen főleg
    az ellensúly rugalmas felfüggesztésével próbálnak védekezni.
        A  hangkaron  lehet  beállítani  a hangszedőre megadott tűerőt - a
    legjobb   esetben   is  csak  10  százalékos  hibával.  Ami  pedig  az
    antiskating-erőt  illeti,  ezt  a kommersz karokon lehetetlen pontosan
    beállítani.   Rajta   leszünk,   hogy  ne  csak  olvasmányaink,  hanem
    tapasztalataink    alapján    ajánlhassunk   Olvasóinknak   valamiféle
    elfogadható  beállítási  módot.  Addig  is:  elterjedt  nézet, hogy az
    antiskating inkább legyen kisebb a kelleténél, mintsem nagyobb annál.
        Kényelmes  a  kar-automatika,  amely  a  lemez végén kikapcsolja a
    készüléket  és  akár  a  helyére is rakja a kart. Ne feledjük azonban,
    hogy  ezek  praktikus  szempontok,  semmi  közük  a  hangminőséghez. A
    tapasztaltabb  audio-barátok  mindig  gyanakszanak  is  az automatikák
    láttán:  azt  latolgatják, hogy ebből a pénzből vajon mennyit lehetett
    volna javítani a lemezjátszó lényegesebb részein.
        Hogy   a   hangszedőt   könnyen   cserélni   lehessen,   gyakori a
    lecsavarható fejszerelvény (shell). Hibája: hajlamos a "lötyögésre". A
    Lenco-modelleken  használatos  shell nem csereszabatos a széles körben
    elterjedt SME-típusúval.

    Hangszedő

        Következő   számunkban  részletesebben  írunk  róla.  Most  csak a
    terminológiát   szeretnénk   tisztázni.  Az  egyes  hangszedőtípusokat
    mindenütt  másképp  keresztelték  el, ha elkeresztelték egyáltalán. (A
    magyar  lemezjátszó-szabvány  is  zavarosan  fogalmaz.)  Mi  az  angol
    nyelvhasználat  nyomán következetesen magnetikusnak fogjuk nevezni azt
    a  bizonyos  hangszedő-típust, amely az itt tesztelt nyolc lemezjátszó
    bármelyikében is fellelhető.

    Amit mértünk - és ahogyan mértük

        Méréseinket   kizárólag  a  33  1/3  percenkénti  lemezfordulattal
    végeztük.  Tájékoztatásul  megadjuk a DIN 45 500 (Blatt 3.) és a hazai
    MSZ 11134-77 számú szabvány (hifi-lemezjátszók) követelményeit is.

    Fordulatszám-eltérés:
    Vagyis hogy valóban milyen fordulattal forog a tányér. A mérés során a
    tű  -  a  gyártók által ajánlott tűnyomással - a lemezbarázdában volt,
    így állítottuk be a fordulatszámot. A DIN +1,5; -1 százalékos. a hazai
    szabvány  ±1,5  százalékos eltérést enged meg a névleges értéktől. Nem
    túl szigorú előírás, mindegyik készülék teljesítette.

    Fordulatszám-esés:
    (A  lemezjátszótű  fékező  hatása.)  Egy  percig  mértük a lemeztányér
    fordulatát "üresjáratban", majd a tűt a lemezbarázdára engedve, vagyis
    "üzemi körülmények" között. Az eltérés minden esetben minimális volt.

    Fordulatszám-szabályozás:
    Bár  csaknem minden hifi-készüléken mód van rá (általában legalább ±3%
    erejéig),  nem  valami  fontos szolgáltatás - legfeljebb azok számára,
    akiknek  abszolút  hallásuk  van.  Ezt a kijelentést az alábbiak miatt
    merjük   megkockáztatni.   Még   ha   külön  elektronika  hajtja  is a
    lemezjátszó-motort,  a  legtöbb  konstrukcióban  a hálózati frekvencia
    működteti  a  fordulatszám  ellenőrzésére  szolgáló  stroboszkópot is.
    Márpedig  ha a hálózat frekvenciája akár csak egy fél Hz-cel esik is -
    ami  pedig gyakran megesik -, hiába "áll" a jelölés a stroboszkópon, a
    lemeztányér máris 1 százalékkal lassul. (Méréseinket természetesen úgy
    végeztük, hogy adataink pontosságát ez a jelenség ne befolyásolhassa.)
    Megjegyezzük, hogy a Linn-féle lemezjátszón, amelyre már hivatkoztunk,
    egyáltalán nincs finomszabályozás.

    Nyávogás:
    (Avagy szögsebesség-ingadozás - de a "nyávogás" szó meggyőzőbb.)
    A  lemeztányér  futásának  egyenetlenségeire  roppant kényes az emberi
    fül:  1-2  tizedszázalékos  ingadozást  már megérez. Egyes szakemberek
    szerint  bizonyos  körülmények  között  0,06% nyávogás is meghallható,
    sőt,  néha  még  olyan  készülékeken is észlelhető nyávogás, amelyeken
    pedig  ez  a hiba szinte nem is mérhető. Vagyis a lemezjátszók "munka"
    közben nem feltétlenül úgy viselkednek, mint a műszerek előtt.
    Mérni  egyébként  nagyon  sokféleképpen  lehet  a  sebességingadozást:
    szigorúbb   vagy  enyhébb  módszerekkel.  Akik  szeretnek  dobálózni a
    specifikációkkal,  jól  teszik,  ha  végigolvassák  az  alábbiakat. (A
    mérést  világszerte  3,15 kHz-es jelet tartalmazó mérőlemezzel végzik,
    de  ki ezzel, ki azzal. Mi Brüel & Kjaer QR 2010 mérőlemezt és EMT 424
    egyenfutás-analizátort használtunk.)
        A  reklámcélokra legkevésbé alkalmas adat a teljes nyávogást jelzi
    ("lineáris").  A  leghízelgőbb  a  specifikáció  akkor,  ha a nyávogás
    összetevői   közül  -  mert  a  nyávogás  is  különféle  frekvenciákon
    érvényesül!   -   kiszűrik  a  "kevésbé  kellemetleneket",  és  csak a
    maradékot mérik ("súlyozott"). Szigorúságát tekintve a kettő közé esik
    a "2 szigma", amely például a nyugatnémet magazinokban szokásos mérési
    módszer  (bár ez már más szempont szerint is súlyoz). Miután nekünk az
    a  célunk,  hogy  Olvasóink - azok is, akik ismerik a hifi-magazinokat
    -  világosan  lássanak,  mind  a  három  paramétert  megadjuk, most és
    ezentúl következetesen. Az így kapható nyávogási értéknek a tört része
    adódik,  ha  más  módszerekkel,  "reklámcentrikusan"  mérnek, mint ezt
    egyes japán és amerikai cégek teszik.
        Még  annyit  teszünk hozzá, hogy a specifikáció nem teljes értékű,
    ha  nem  adják  meg,  milyen  hangszedővel  és hangkarral vették fel a
    nyávogást:  különféle kombinációk más-más értéket adnak a már említett
    alaprezonancia miatt. Mi most azt mértük, ami a boltban kapható volt.
        A  nyávogás  egyébként  még ha nem hallható, akkor is jelen van és
    elszínezheti  a  hangképet. Felhőtlenül derűs kedélyűek lehetnek azok,
    akik a szabványokat készítik, ha a hifi-lemezjátszóktól 0,2% nyávogást
    is elfogadnak. (Az NSZK-ban ezt nemrég verekedték ki maguknak a gyártó
    cégek;  a  régi  szabvány  csupán 0,15 százalékot engedett meg. De hát
    fejlődik a technika!)

    Felfutási idő:
    Hogy  a  tányér  mennyi  idő alatt éri el álló helyzetéből a tényleges
    fordulatszámát. Ez a paraméter inkább a stúdió-gyakorlatban fontos, de
    a rend kedvéért ezt is megmértük egy EMT 424 egyenfutás-analizátorral.
    A  hazai  szabvány  előírása  5  másodperc;  ennyi  idő  alatt  kell a
    fordulatszámnak  annyira stabilizálódnia, hogy a nyávogás egy bizonyos
    érték   alá  essen.  (Táblázatunkban  tehát  ez  az  utóbbi  érték  is
    szerepel.)

    Zaj:
    Ezt  is  tucatnyi módon lehet értelmezni. Általában vagy néhány Hz-től
    315  Hz-ig  mérik a zajt ("A"-görbe), vagy pedig csak 315 Hz közvetlen
    környezetében   ("B"-görbe).   Ámde  nem  szabad  elfelejteni,  hogy a
    magnetikus  hangszedőket  a  műszerben is egy fono-előerősítő fogadja.
    Ez,  típusától  függően, más-más mértékben erősíthet 20 Hz alatt, s az
    eredmény  ettől  nagyonis  függ.  Miután  Brüel & Kjaer 4416 műszerünk
    előerősítője 2 Hz-től működik, méréseink igen szigorúak: a lemezjátszó
    által  a környezetből felvett szubszonikus zajokat is jelzik - ha arra
    a lemezjátszó érzékeny.
        A  lemezjátszó-gyárak  általában  úgy  szeretik mérni a zajt, hogy
    készüléküket   egy   60-80   kilós,   többszörös   rezgéscsillapítóval
    ellátott mérőállványra teszik, mondván: így valóban csak a lemezjátszó
    saját  zaját  regisztrálják,  reprodukálható  körülmények  között.  Ez
    nagyon  szépen  hangzik,  de  szeretnénk látni azt a háziasszonyt, aki
    beenged   a   lakásába   a   lemezjátszóval   együtt   egy   hatalmas,
    vaslapokból-rudakból-rugókból  összeeszkábált  szerkezetet  is.  Annak
    hiányában viszont a lemezjátszó-tulajdonost aligha vigasztalja, hogy a
    zenét zavaró zaj végső soron nem közvetlenül a készülékből ered.
        Ezért   aztán   a  lemezjátszókat  mi  nem  állítottuk  csillapító
    állványra,  hanem  csak  egy  asztalra.  Megmértük  a  dübörgésüket az
    "A"-görbe  szerint, majd egy szűrővel is (ez 22,5 Hz alatt vág), végül
    pedig  a  "B"-görbének  megfelelően.  A méréshez használt lemez - mert
    ilyenből  is  számtalan  létezik!  -  ismét  a  B&K  QR  2010  volt, a
    szabványos  315  Hz-es,  5,42 cm/s sebességamplitúdójú jellel: ennek a
    barázdának   a  jeléhez  viszonyítottuk  az  üres  barázdákból  kapott
    zajszintet.
        A  hazai  és a DIN-szabvány -35 dB-t ("A"), illetve -55 dB-t ("B")
    enged  meg.  Ez  már  szigorúbb  előírás,  főleg, ami az elsőt illeti:
    készülékeink közül csak az NC 440 és a Lenco L 830 D tesz neki eleget.
    (Gyanítható,  hogy  az  L75 is megfelelő eredményt ad, ha kifogástalan
    példányuk  kerül  a  kezünkbe.) A zajért egyébként furcsa módon megint
    csak  nem  egyedül  a  futómű  a  felelős: belejátszik a kar-hangszedő
    kombináció is.

    Hangkar-hangszedő   alaprezonancia:
    Bármely  kar-pick  up  kombináció  hajlamos  arra,  hogy önálló életre
    keljen  valahol  5-20 Hz között. Ez az, aminek semmi köze a futóműhöz,
    és  mégis  növelheti  a  dübörgést  is, a nyávogást is, aszerint, hogy
    milyen frekvenciájú és hogy milyen nagy.
        Csillapítása   nem   könnyű;   a   legtöbb   karon   a  rugalmasan
    felfüggesztett  ellensúly  szolgálna  erre. Sajnos, a gyárak általában
    már  az  eredeti  hangszedőre  sem  "hangolják  rá"  tisztességesen az
    ellensúlyt,  ha  pedig  kicseréljük a hangszedőfejet más típusúra, más
    rugóállandót  (compliance),  más  effektív  tömeget és így egészen más
    rezonanciafrekvenciát    kapunk.    Ennek    illusztrálására    minden
    lemezjátszóról két kar-rezonanciát mutatunk be: egyet a készülék saját
    hangszedőjével   vettünk  fel,  egyet  pedig  dzsolidzsókerünkkel,  az
    Ortofon FF 15E/II- vel. (Mérőlemez: B&K QR 2010.)
        A  jelenleg  uralkodó  szemlélet  szerint  az  a  legjobb,  ha  az
    alaprezonanciát  10  Hz  körül,  de  mindenképpen 8 Hz fölött tartjuk.
    Mégis,  nagyon  komoly  műszaki  érvek  szólnak  amellett, hogy ez még
    mindig  túl  alacsony, s az alaprezonancia inkább 13-18 Hz közé essen.
    Természetesen  csillapítani  is  kell,  annyira,  hogy szinte észre se
    lehessen venni - ami nem éppen könnyű.
        A  legtöbb  hangkar-hangszedő kombináció 5-8 Hz között rezonál. Ez
    is  azt  mutatja,  hogy  szinte  minden  gyári  lemezjátszón bőven van
    javítani  való.  A rezonanciapontot egyébként úgy lehet felfelé tolni,
    hogy  vagy  merevebb hangszedőt, vagy pedig könnyebb kart használunk a
    meglevő  helyett.  De hát "szürke minden elmélet". Rajta leszünk, hogy
    saját  tapasztalataink  alapján bírálhassuk el: vajon mennyire észleli
    az  emberi  fül  zenei  programon  a  hangkar-hangszedő alaprezonancia
    hatását.

    Akusztikus visszahatás:
    Túlságosan is kényelmetlen jelenség, roppant csúnya diagramokat ad, és
    ezért  a  gyárak  (valamint  az audio-újságok) nem szívesen idegesítik
    vele  a  vevőt.  Elsősorban  arról ad felvilágosítást ez a görbe, hogy
    mennyire   hat   vissza   a   hangszóró   által   lesugárzott  műsor a
    lemezjátszóra.  "Összegerjedés" persze csak szélsőséges esetben fordul
    elő, de az akusztikus visszahatás mindenképpen rontja a hangminőséget.
        Mérési  szabvány  hiányában  egy  angol  szakíró  (Martin Colloms)
    eljárását  próbáltuk  követni.  Visszhangmentes -"süket"- szobában egy
    Tannoy  Arden  hangszóróval 91 dB hangerőt keltettünk a lemezjátszótól
    fél  méternyire.  Ez  afféle  közepes  vagy  annál  valamivel  nagyobb
    szobahangerőnek  felel meg. A lemezjátszó lehajtott plexiteteje fölött
    helyeztük   el   a   mérőmikrofont;   a   hangerőt  egy  elektronika a
    frekvenciától  függetlenül  állandóan  91 dB-n tartotta. A lemezjátszó
    motorját   leállítottuk,  a  tűt  egy  külső  barázdába  tettük,  és a
    generátorral  "végigsöpörtünk" a hallható frekvenciasávon. Vagyis most
    az  álló  tűhöz  képest  hoztuk  mozgásba  a készülék egyes részeit, a
    hangszóró  által  keltett hanghullámok segítségével. Ha a hangszedőfej
    mozdul  el  a tűhöz viszonyítva, akkor is kimenőfeszültség jön létre a
    hangszedő bemenetén!
        A  diagrampapír  legfelső  vonala tulajdonképpen a zenei programot
    jelképezi  (1  kHz-es mérőjel, 10 cm/s, bal-jobb csatorna), a szintíró
    ehhez  képest mutatja, milyen frekvencián mennyire hat vissza a zenére
    a  hangszóró.  Mint látni fogjuk, az így kapott jel helyenként akkora,
    mint a hasznos jel maga!
        Minthogy  a  visszahatás  a hangszedő tulajdonságaitól is függ, az
    eredeti hangszedőkkel és Ortofonnal egyaránt regisztráltuk. (A Philips
    lemezjátszóba persze csak a saját hangszedőjét szerelhettük.) A bal és
    a  jobb  csatornát  egyaránt  megvizsgáltuk;  mint  mindig,  most is a
    kedvezőtlenebb  görbét  mutatjuk  be.  Kiemelkedően jónak bizonyult az
    öreg Philips, gyöngének a Sony.

    A kar csapágysúrlódása:
    Bár   a   hifi-szabványban   nincs  rá  előírás,  kétségtelen,  hogy a
    hangkarnak  nem  szabad  sem  akadnia,  sem  pedig  "lötyögnie"  - sem
    vízszintes,  sem  pedig függőleges mozgása közben. A súrlódáson azt az
    erőt  értjük,  amely  a tűt terheli, amikor álló helyzetből odébb kell
    mozdítania   a   hangkart.   Mérésére,   sajnos,   egyelőre  nincsenek
    kifinomult módszereink, igaz, ilyenekkel másutt sem találkoztunk.

    A hangfrekvenciás vezeték kapacitása:
    Ha  hiányoznak  a magashangok, nem biztos, hogy a hangszedő a hibás. A
    gyárak  általában  250-470  pF  értéket  írnak  elő, legfeljebb ekkora
    kapacitással terhelhetők a magnetikus hangszedők. A Tesla lemezjátszón
    viszont 510 pF-et mértünk, ebből mintegy 130 pF adódik a hangkarból, a
    többi  pedig  a  készülékhez mellékelt összekötőkábelből. Ne feledjük,
    hogy  mindehhez  még az erősítők bemenete is hozzátesz legalább 50-100
    pF-et.  A  felső  határ  környékén  van  a  Philips  és  a  Lenco L 85
    kábelkapacitása is.

    A géppark

    

    Philips GA 308.
    Kisméretű  lemezjátszó,  látszólag  nagyon  egyszerű,  valójában  elég
    komplex.  A  klasszikus,  20  éves  recept szerint a lemeztányért és a
    hangkart  egy  külön  szerelvényre  építették, s ezt függesztették fel
    lágyan a vázra. Akusztikus visszahatásra így kevésbé érzékeny. Viszont
    a  lemeztányér  csak  25  centiméter  átmérőjű, és így a lemezt aligha
    támasztja  alá  kellőképpen. A hangkar egyenes. Csapágyazása rendkívül
    primitív,  a legtöbb példányt, amit láttunk, az idő erősen megviselte.
    Nehéz  a  kart  kiegyensúlyozni.  A  tűnyomást  a  karon  tologatható,
    gyűrűalakú  súllyal  lehet  beállítani. Antiskating: rugóval. A karból
    kihúzható  a  fejszerelvény,  de  csak  a  gyári  hangszedőt  fogadja.
    Ortofonnal így nem használhattuk.

    

    Lenco L 75.
    Az   egyetlen   dörzskerék-meghajtású   készülék   a   kollekcióban. A
    dörzskerék  nem  vízszintesen,  hanem függőlegesen helyezkedik el, ezt
    általában  nem  tartják  jónak.  A  tányér  nehéz, ezt általában jónak
    tartják.  A  fordulatszám  16-tól  78-ig  folyamatosan szabályozható -
    amiből  semmi  haszon  nem  származik,  ha  csak  az  nem,  hogy így a
    finomszabályozást  megtakaríthatták. A fordulatszám-váltás nehézkes. A
    készülék kikapcsolásakor a lemeztányér azonnal lefékeződik.
    A  kar  egyenes, az ellensúly rugalmasan van felfüggesztve. A tűerőt a
    karon elcsúsztatható súllyal lehet állítani. Antiskating: függő súly.

    

    Lenco L 85.
    Kétféle  kivitele  ismert, az egyik ezek közül integrált áramkörös. Az
    alacsony    fordulatszámú   motort   bonyolult   elektronika   hajtja,
    mindazonáltal  ez sem független a hálózati frekvenciától. A vázat erős
    fadobozba  építették,  felfüggesztése  rugalmas.  A tűerőt a hangkaron
    elmozdítható gyűrűvel állítja be.

    

    Lenco L 830 DD.
    Azaz:  Direct  Drive,  a  régebbi  dörzskerekes,  illetve  szíjhajtású
    modellek   után.   A   motort  hajtó  elektronika  egyetlen  integrált
    áramkörből áll. A Matsushitának ezt az olcsó konstrukcióját - az elsőt
    a  tömeggyártásra  is  alkalmas  modellek  közül - nagyon sok japán és
    európai  cég is átvette. A hangkar ezen a készüléken a legprecízebb. A
    tűnyomás  kizárólag  az  ellensúllyal állítható. Szabályozható, hogy a
    lift  milyen magasra emelje a kart. A készülék hangszedő nélkül, Shure
    M95 ED-vel, valamint az ezer forinttal drágább Akai APC-4 hangszedővel
    is   forgalomba   került,   mi   az  utóbbi  változatból  kaptunk.  Az
    antiskating-et  még  ezen  a készüléken lehetett a legjobban állítani,
    egy több skálával ellátott korong segítségével.

    

    Tesla NC 440.
    Elektronikus  motor,  szíjhajtás.  Mereven  rögzített  faváz,  a  négy
    gumiláb   nem  sokat  csillapít  rajta.  A  viszonylag  nehéz  tányért
    kikapcsoláskor  azonnal  leállítja  a  beépített fék. Ez az egyetlen a
    nyolc  modell közül, amelynek a karja önálló egység (időnként külön is
    kapható).  Csapágyazása  igen precíz, a "shell" viszont gyönge, és nem
    lehet   igazán   szilárdan   rögzíteni.   A  hangkar  kiegyensúlyozása
    nehézkes. Az ellensúlyt nem "bélelték", nem csillapítja a rezonanciát.
    Antiskating: függő súly.

    

    Sanyo TP 1010.
    A  váz és a doboz műanyaghéj, egyébként igen tetszetős. Olyan, mint ha
    rezgéscsillapitókon  állna, de hát csak a szokásos gumilábról van szó.
    Elektronikusan  vezérelt motor, szíjhajtás. A lemeztányér még az olcsó
    japán   modellekhez   mérten   is  rendkívül  könnyű.  Az  automatikus
    végkikapcsoló (vagy már előbb a Reject gomb) a helyére teszi a kart és
    áramtalanítja  a  készüléket.  A  kar az esztétikum sugallta vonalakat
    követi.  A  tűerő ellensúllyal, az antiskating pedig rugóval állítható
    be.

    

    Akai AP-100C.
    Szíjhajtású   készülék,   négypólusú   szinkronmotorral.  (Hagyományos
    konstrukció?  Igen  -  ha  a  tányér négykilós volna!) Az automatika a
    Start/Cut  kapcsolóval  is  működtethető,  ilyenkor - akárcsak a lemez
    végén  -  helyreteszi  a  kart,  kikapcsolja  a  gépet.  A  kar itt is
    hajlított,  a  fejszerelvény  "lecsavarható".  A  tűnyomást  ellensúly
    szabályozza, az antiskating-et rugó.

    

    Sony PS-T1.
    Ismét  egy  műanyag-héj,  ismét  egy  könnyű  lemeztányér - de ezúttal
    Direct  Drive.  Ugyanaz  az automatika, s nagyjából ugyanaz a hangkar,
    mint    a   másik   két   japán   modellen.   Ugyanaz   a   dicséretes
    anyagtakarékosság.   (Ez   a   típus  tesztünk  idején  még  nem  volt
    forgalomban;   az   utolsó   pillanatban   azt  hallottuk,  behozatala
    problematikus, viszont szó van más japán lemezjátszók importjáról.)

                                      *


    Hangkar-hangszedő alaprezonancia.
    Felül  saját hangszedővel, alul Ortofonnal. Bármely frekvencia helyett
    a tizedrésze értendő.

    

    GA 308, L 85, L 75, L 830.

    

    TP 1010, NC 440, AP-100C, PS-T1.

                                      *

    

    Az   egyetlen   dörzskerék  meghajtású  gép  ebben  a  kategóriában. A
    dörzskerék  egy  kúpos  tengely  mentén  elmozdítható: itt ebből áll a
    sebességváltás és a finomszabályozás.

     

    Szíjhajtás.  Az  Akain  (bal)  mechanikus, a Lenco L85-ön elektronikus
    úton váltják a sebességet.

     

    Szíjhajtás. Bal: Tesla NC440, jobb: Philips GA 308.

    

    Sanyo TP 1010

    

    Lenco L 830 D(irect) D(rive)

    

    Sony PS-T1, közvetlen hajtás. Minden általunk mért hifi-lemezjátszónál
    védtelenebb  az  akusztikus visszahatással szemben. (Ha a visszahatást
    torzításnak  definiálnánk, 100%-os torzításról beszélhetnénk.) Viszont
    van rajta automatika... finomszabályozás...

    

    

    Akusztikus visszahatás.
    Sorrendben: L75, GA308, L85, L830, TP1010, AP-100C, NC440, PS-T1 előbb
    saját  hangszedővel,  aztán  Ortofon  FF 15E/II.-vel (kivéve a Philips
    lemezjátszót).   Mint  látjuk,  a  készülékek  más-más  mértékben,  de
    általában  igen kevéssé "rezisztensek" a környezet zajaival szemben, s
    egyes  frekvenciákon  hatalmas  különbség adódhat pusztán abból is, ha
    más hangszedőfejet használunk.