Edison-Galaktika |
(Pernye András a hangrögzítésről)
A könyvek halmazát Gutenberg-galaktikának is nevezik. Most új
galaktika jött létre - nevezzük Edison-galaktikának? Évente
egymilliárd hanglemez jelenik meg a világon. A rádió műsorainak is
mintegy hatvan százaléka zene, és a televízió is mindinkább részt
vállal a muzsika megkedveltetésében, közkézre adásában. Az élő
hangversenyek már nem tudják felvenni a versenyt a
tömegkommunikációval. Bár a koncertek az egész világon telt házakat
vonzanak egyedi élményük, megismételhetetlen atmoszférájuk miatt, a
zene mégis csak műszerek, vagyis mikrofonok, stúdióberendezések,
lemezjátszók közvetítésével jut el a hallgatókhoz. A gépkorszaknak
nevezett huszadik században tehát átalakul a muzsikának századok óta
érintetlen funkciója, az emberrel való találkozásának formája. Erről
mondja el gondolatait Pernye András, a Zeneművészeti Főiskola tanára,
a neves zeneesztéta.
*
Nyilvánvaló: a gépesítés korában tudomásul kell vennünk a
gépzenét, egyszerűen azért, mert van: és ha nem volna, a zenélés már
akkor sem volna olyan, mint Bach korában volt.
A gépzenének a zenekultúrában, elsősorban a zenei
ismeretterjesztésben vállalt szerepét nem szabad lebecsülni. Régebben,
ha valaki megszeretett egy zeneművet, vagy megtanulta - vagy várt, míg
az a koncerten sorra nem került. Ma megveheti hanglemezen,
számtalanszor meghallgathatja, új részleteit fedezheti fel, és így -
jóesetben - eljut a mű teljes megértéséhez.
A zeneoktatásban is - az én területemen -, bár csekélyebb a
jelentősége, de használunk hanglemezt. Amióta tanítok, a magyar
zenetörténetet mindig három nagy mesterre próbáltam "kiélezni", s ez a
három: Bakfark, Liszt, Bartók. Bakfarkot éveken keresztül csak
versek, írott zenei dokumentumok, illusztrációk révén tudtam
megismertetni hallgatóimmal. Azután elkészültek a Bakfark-felvételek,
és most, hanglemezről megszólalnak a tizenhatodik századi motetták,
lantfantáziák. Úgy is mondhatnám, a zenetörténet hangzó világgá vált.
Az már más kérdés, hogy nekünk még Szabolcsi Bence zongora mellett
tanította a zenekari műveket, az operákat, a dalokat mindent - és
többnyire fejből. Ő soha nem használt hanglemezt, nyilván csak abban
hitt, hogy ő ott "előállítja" a zenét, és ez a közvetlenség többet ér
minden nagyzenekari mű tökéletességénél. Mi akkor az ő zongorázásából
Beethoven Vonóstrióit rekonstruáltuk - ma már karmesterek is lemezről
tanulnak. A mai oktatásban nem lehet úgy boldogulni, mint régen, és
nem csak azért, mert nem tudunk úgy zongorázni, mint Szabolcsi Bence.
Az embereket elkényeztették, mindent készen kapnak. Egyszerűen nincs
annyi fantáziájuk, hogy elképzeljenek egy vonós művet más hangszeren.
De hiszen ez nem hegedű, hanem zongora! - mondanák.
Viszont ha már hangfelvétel, akkor (a hangversenyek után)
mindenképpen a koncertfelvételekre szavazok - tudomásul véve esetleges
hibáikat. Minden steril hangzásnál többet ér az előadó pillanatnyi
felfogása, érzelmi állapota: ez melléütésekkel is több izgalmat
sugároz, mint a stúdiófelvételek rideg pontossága.
Ami engem ennél inkább aggaszt, az, hogy hivatásos zenészek is vad
hanglemezgyűjtőkké válnak. Ma már ott tartunk, hogy nem Verdi, már nem
is az énekes, hanem a rendező, sőt, a hangmérnök a fontos. Őrült
pénzeket adnak ugyanazon művek különböző feldolgozásaiért, holott
egyetlen felvétel is tökéletesen elegendő. Tudniillik zongoradarabok
és nagyzenekari művek esetében felvétel és felvétel között nincs
színvonalkülönbség.
Tettem nemrégiben egy kísérletet ezzel. Beethoven Egmont nyitányát
játszottam le gyakorló muzsikusok előtt hanglemezről, tíz különböző
zenekarral, illetve karmesterrel. Ancerl, Furtwänger, Ferencsik,
Toscanini, Bernstein, Fricsay, Klemperer, Kletzky, Komor és Bruno
Walter - mindegyikük igazán jellegzetes egyéniség. Természetesen a
borítókat félretettük, a korongok címkéit leragasztottuk. Negyvenöten
szavaztak: az eredmény egyértelmű volt. Klemperre, amikor ő vezényelt,
mindössze hatan tippeltek, tizenegyen Toscaninira, a többiekre mind
másra. Pedig hát aligha képzelhető el egymásnak annyira ellentmondó
két karmester, mint ők ketten.
Egyszerűen képtelenség, hogy valaki tízféle felvételt vásárol, és
megpróbálja elhitetni önmagával, hogy akár egy nüansznyi különbséget
is képes meghallani. Az emberek borzasztóan befolyásolhatók. Ha
valahol, hát itt érvényes, amit József Attila mond: "neve, ha van,
csak áruvédjegy". Azt hallanak bele a műbe, amit ők akarnak. A,
Toscanini! - és Toscanini csakis jó lehet! - egy "fogalom", aki
dirigál! Ha meghallanak egy lemezt, rögtön a borítót keresik, hogy
tudják, mit kell érezniük.
Természetesen vannak olyan zenei instrumentumok (például a
hegedű), amelyek a felvételeken is megkülönböztethetők, és Saljapin
hangját is lehetetlen bárkiével összecserélni. A dzsesszben pedig -
lévén ez improvizatív műfaj - a mű és az előadó azonos, tehát a
tartalom, a zenei gondolkodásmód elárulja az előadót.
Én az ügy mellett állok, vagyis művek mellett. Nem csodálatos
akusztikára van szükség, hanem zenére, és arra, hogy tehetséges
emberek muzsikálhassanak.
(S hogy miért nem írok zenei kritikákat.) Nekem már nagyon sokszor
bebizonyították, hogy nem volt igazam. Már nem bízom abban, hogy jól
ítélem meg a dolgokat, sőt, nem is hiszem, hogy ez egyáltalán
lehetséges. Pontosan tudom, mennyire befolyásolja a zene kritikust az
előadó híre, személyiségének sugárzása - és ez az, amit semmilyen
hangfelvétel nem rögzíthet. Vagy a kritikus aznapi hangulata! Az, hogy
tulajdonképpen mit akar hallani - mert pontosan ezt hallja majd abban
az előadásban!
Amikor Csáth Géza az Éjszakai esztetizálás kritikáit írta, 1906 és
1912 között, lényegesen egyszerűbb volt a helyzet. Ne felejtsük el,
akkoriban hetente egy vagy két hangversenyt rendeztek, volt idő
megemészteni a hallottakat. Ma jóformán naponta hallhatunk
ugyanennyit, de legalábbis ötöt-hatot minden héten.
A kritikus csak akkor lehet szubjektív, ha objektíve már ismeri a
művet. Ha ennek már a lehetőségében sem bízik, reménytelen a helyzete.
A jó kötéltáncosnak is nemcsak hogy valóban tudnia kell a mesterségét,
de hinnie is kell, hogy átjut a túloldalra. Mivel a hitem teljesen
megingott abban, hogy élő előadásokat meg tudok ítélni, még
nehezebbnek tartom, hogy elbíráljak egy hanglemezről megszólaló
produkciót - itt még az előadó sem áll előttem.
Bende Mónika