Bemutatjuk



    PIONEER PL-200

    

        Direkt hajtású, természetesen; nyilván ez az, amire a  vásárlók  a
    leginkább kíváncsiak. Pedig talán még  fontosabb  jellemzője  ennek  a
    készüléknek, hogy a tényleges  futómű  és  a  hangkar  egy  rugalmasan
    felfüggesztett, közös szerelőlapon, helyezkedik el, á la Philips  vagy
    Thorens (helyesebben: á la Acoustic Research). Ez a módszer máig is  a
    legjobb, ha csökkenteni  kívánják  az  akusztikai  visszahatást  -  de
    persze  korántsem  mindegy,  hogyan  választják  meg  a  tömeg  és   a
    rugóállandó mértékét. A PL-200 esetében a "lebegő" rendszert  egy  fém
    alaplapra építették. A burkolat egyetlen műanyagidom, s ez tartalmazza
    a tápegységet, a hálózati transzformátort és a stroboszkópot.
        Az egészen lapos  meghajtó egységhez egy nyomtatott  áramköri  lap
    csatlakozik, s ezen helyezkedik el a vezérlés, amely a PA 2004 és a PA
    2005-A  típusú  integrált  áramkörökön  alapszik.  "Kommutálásról"   3
    Hall-érzékelő  gondoskodik.  (Hall-érzékelő  mágneses   térerőváltozás
    hatására  ohmos  ellenállását  megváltoztató  alkatrész.)  Egy   másik
    nyomtatott  áramköri  lapon  kapott  helyet   a   két   tranzisztorral
    megépített stabilizált tápegység.  Ez +16,5V-ot szolgáltat a  meghajtó
    és vezérlő elektronika számára.
        A 310mm átmérőjű tányér süllyesztett kivitelű,  tehát  szinte  egy
    magasságban van a fedőlappal. A fordulatszám (33 1/3 és 45) egy  közös
    gombbal finomszabályozható és  stroboszkóppal  ellenőrizhető.  Hogy  a
    stroboszkóp  jelzése  az 50Hz-en kívül a 60Hz-es hálózati frekvenciára
    is jó, annak persze nálunk nincs jelentősége.
        A hangkar S-alakú,  statikusan kiegyensúlyozott.  A tűerő (0-30mN,
    azaz 0-3 gramm) egy rugalmasan felfüggesztett  ellensúllyal  állítható
    be;  a  legkisebb   osztás  1mN.   A   "shell"    SME-típusú,   tehát
    kioldható-cserélhető, s természetesen bármiféle "félcollos"  szerelésű
    pick-upot fogadhat. A PC-110/II. típusú hangszedő  tűje:  kúpos  hegyű
    gyémánt. Az antiskating egy tárcsa segítségével  állítható;  a  liftet
    egy rövid "pöcök" működteti, közvetlenül a kar törzse mellett.  (kissé
    nehézkes a kezelése.)
        A hangkart kézzel kell a lemez fölé helyezni, ekkor  bekapcsolódik
    a készülék, s  ettől  kezdve  teljes  az  automatika,  tehát  a  lemez
    lejátszása   után  (avagy,  ha  megszakítják   a   játékot   a   "cut"
    nyomógombbal)  a  hangkar  felemelkedik  és  visszatér  a  tartóbakra,
    kikapcsolva  a  futóművet.  A  PL-200   hangfrekvenciás   csatlakozója
    RCA-rendszerű, de mellékelnek hozzá  egy  "Y"-átalakítót,  vagyis  két
    RCA-hüvelyt egy ötpólusú DIN-dugóra kötve. Így  bármilyen  készülékkel
    használható.


    Méréseink

        A frekvencia-jelleggörbe és az áthallási  csillapítás  diagramjait
    ez alkalommal összevonva adjuk meg (tehát csak egy  rajzot  közlünk  a
    három helyett), nem  annyira  helytakarékosság  okából;  hanem  inkább
    azért, mert így szemléletesebb.
        Mérőlemezeink és mérési  módszereink  változatlanok.  Az  eredmény
    összevethető   az   őszi:   számunkban   közölt   teszt.    adataival.
    (Mindazoknak, akikhez A Hifi Magazin "beköszöntő" első száma  még  nem
    jutott el:  akkoriban  számbavettük  a  házai  "gépparkot",  vagyis  a
    Philips GA 308, Lenco L75, L85, és L830 DD, a Tesla NC 440, a Sanyo TP
    1010 és Akai AP-100 C  típusú  készülékeket,  valamint  a  Sony  PS-T1
    lemezjátszót, amely helyett azonban végülis a Taya DP-510-et hozta  be
    a  kereskedelem.)  Adataink  természetesen  összevethetők   az   imént
    ismertetett a paraméterekkel is, - amelyeket  referenciakészülékeinken
    mértünk Néhány, a - hangszedőre vonatkozó  adat  magyarázatát  lásd  a
    Sonus és Ortofon pick-upok tesztjénél.


    Szeánsz

    


        A  PL-200  adatai  semmi  esetre  sem  látványosak.  Hangminőségét
    azonban  várakozáson felül jónak találtuk, olyannyira, hogy  a  próbát
    néhány nappal később megismételtük, nehogy tévedjünk. Semmi kétség:  a
    PL 200 jobban, s főleg kellemesebben szólt, mint "kisebbik etalonunk",
    egy Thorens-Hadcock-Ortofon FF15E/II. összeállítás. Hogy úgy  mondjuk:
    átment a felvételi vizsgán, s ezt az idehaza eddig  forgalomba  került
    lemezjátszók közül csak a Lenco/Shure kombinációkról  mondhatnánk  el,
    azok közül is elsősorban az L85-ről - amely azonban nem kevesebb, mint
    11 500 forintba került, mégpedig jó néhány évvel ezelőtt!
        A "jobban szólt"  kifejezés  azért  némi  "súlyozásra"  szorul.  A
    Pioneer   hangszedő   inkább   a   Shure   M91   ED-re   emlékeztetett
    kiegyensúlyozottabb,  mélyebb  tónusú  hangképével.   Magas   hangjait
    némelyikünk hiányolta, másikunk éppen kellemesnek találta. Tény,  hogy
    ez az enyhe mély-többlet és  ugyancsak  enyhe  magas-esés  még  jobban
    kimutatta az FF15E ellentétes hangkarakterét. Másrészt  azonban  ez  a
    pick-up  is   nélkülözi   a   középtartománynak   azt   a   simaságát,
    egyenletességét, amely az Ortofonnak jól észlelhető erénye.
        A Pioneer PL-200-ast talán azzal jellemezhetjük a legjobban,  hogy
    nem "japános" a hangja. Európai és amerikai audio-körökben  ugyanis  a
    megvető  "Japanese  Sound"  kifejezéssel  az  érdes-éles,   csörömpölő
    hangképet illetik.  Ez  a  hangkép  persze  főleg  a  középkategóriájú
    dömping-cikkek sajátja, de nívósabb berendezéseken is felismerhető.
        A jó bizonyítvány alá már-már  azt  is  oda  akartuk  írni,  hogy:
    "felsőbb osztályba léphet" - és összehasonlítottuk a Pioneer hangját a
    Sonuséval is. Ez a próba aztán kissé lehűtötte a  lelkesedésünket,  de
    nem  változtat   a   lényegen.   A   PL-200   átgondolt   konstrukció,
    főegységeinek képességei szinkronban vannak, s ezúttal nem kell  azzal
    biztatnunk egy 7 500 forintos lemezjátszó újdonsült tulajdonosát, hogy
    a hangszedőt természetesen ajánlatos tüstént lecserélnie.


    TAYA DP-510

    

        Még amikor nyomdába adtuk 2. számunkat,  akkoriban  jelent  meg  a
    boltokban az ugyancsak  japán  Taya,  ama  bizonyos  Sony  lemezjátszó
    helyett. Eszerint már régen nem újdonság, de azért helyet szorítottunk
    neki,   hogy   bemutathassuk,   vagy   legalábbis   átnyújthassuk    a
    névjegykártyáját.
        Direkthajtású készülék. Motorja az emlékezetes  Matsushita  MKL-15
    B4: ez az IC-vel, pontosabban  egyetlen  integrált  áramkörrel  működő
    szerkezet  volt  a  legelső  az  olcsóbb,  de  már  közvetlen  hajtású
    futóművek sorában. Nagyon sok gyár megvette, a Lenco is  ezt  építette
    az L830 DD-be.
        A tetszetős műanyag váz négy rugalmas  talpon  áll,  de  ezek  nem
    teszik immunissá a külső zajokkal szemben. A  lemeztányéron  -  ez  az
    exportra szánt készülékek  jellemzője - 50 és 60Hz-re is ott  találjuk
    a stroboszkópjelölést, percenkénti 33 1/3 és 45  fordulatra  egyaránt,
    mindkét  fordulatra  külön  finomszabályozóval.  A   fordulatszámváltó
    egyben a hálózati kapcsoló is.
        A hangkar "S"-alakú, effektív hossza 220mm.  A  tűerőt  rugalmasan
    felfüggesztett  ellensúllyal   állíthatjuk.   Az   antiskating-tárcsán
    egyetlen skála van. A lift karja kényelmesen  kezelhető.  A  hangszedő
    (MM 115) tűje kúpos, 20mN az ajánlott tűerő.  Ötpólusú DIN-csatlakozó;
    ízléses füstszínű plexi tető - íme a Taya DP-510. Ára 8500,- forint.


    Szeánsz

    

        Eltérően  a  Pioneertól,  a  Taya  nem  tagadta  meg  származását,
    amennyiben eléggé japánosan szólt, s ebben inkább az  Akai  AP 100C-re
    emlékeztetett. Hangzási balansza nem  tér  el  sokban  az  Ortofonétól
    (vagyis a mély egy kicsit kevesebb, a magas pedig egy  kicsit  több  a
    kelleténél), ámde az FF15E sokkal tisztábban, zeneibben  szólalt  meg.
    Döntnökeink vagy  egyértelműen  jobbnak  találták  az  Ortofont,  vagy
    legfeljebb egy-két könnyűzenei számot írtak a Taya javára.
        Minthogy  a  legjobb  lemezjátszó  sem  szólhat  szebben,  mint  a
    hangszedője, könnyű kitalálni, mi a DP-510  legsebezhetőbb  pontja.  A
    pick-up természetesen cserélhető, csakhogy így  tovább  drágul  ez  az
    amúgy sem olcsó gép. Az akusztikai visszahatásra is  eléggé  érzékeny,
    de ezen feltehetően még lehet javítani.  (Tehát  nem  maradunk  kenyér
    nélkül: a Tesla NC 440 feljavítása után is lesz min törni a fejünket.)
    Tekintettel azonban a  DP-510  néhány  igen  biztató  paraméterére  (a
    nyávogás, a dübörgés, a karcsapágysúrlódás egyaránt alacsony) - a Taya
    még rajtengedélyt kaphat későbbi összehasonlító tesztjeinken.

    

    A   Pioneer   és  a  Taya  diagramjai
    (Hangkar-hangszedő  rezonancia;  frekvencia-jelleggörbe  és  áthallási
    csillapítás; akusztikai visszahatás)
    Felső három: Pioneer PL-200
    Alsó három: Taya DP-510



    VIDEOTON CLEOPATRA

    

        A mitológiai  Apolló,   Orpheusz  és  Prométheusz  után  most  egy
    történelmi személy a VT új  csúcsrádiójának  névadója:  Kleopátra,  az
    utolsó egyiptomi uralkodónő. Nem csoda, hogy modernebb,  mint  elődei.
    Amikor  e  sorokat  rójuk,  úgyszólván  már  a  boltokban  van  az  új
    rádiócsalád ezen legrangosabb tagja - habár,  aki  a  színe  elé  akar
    kerülni, annak ajánlatos jóban  lennie  a  KERAVILL  udvarmestereivel.
    Cleopatra úgy különben nem rátarti: többet nyújt, mint elődei,  holott
    még olcsóbb is valamivel. Önmagában 8980,-  forint,  a  két  DC  2002A
    hangdobozzal együtt is csak  11700,-  forint  az  ára,  de  az  1360,-
    forintos hangsugárzókat nem kötelező megvenni vele.

    Rádiórész

        Ennek  a  főegységnek  a  lelke  egy  OIRT  (66-73MHz)   és   CCIR
    (87,5-104MHz) sávú sztereó FM-vevő, amellyel 5 programot - állomást  -
    lehet  előre  beállítani.   Kiegészíti   ezt   az   AM-vevőrész,   egy
    középhullámú (520-1605kHz) és  három  rövidhullámú  vételi  sávval;  a
    hifihez nem sok köze van, de ha nem használ, nem is árt.  (Az  AM-rész
    egyetlen  TCA-440  típusú  integrált  áramkörrel  megépített   egység,
    ferrit-antennával  és  "széles  sáv"  kapcsolóval,  amely  a   nagyobb
    térerejű adók vételéhez előnyös.)
        Az FM-vevő  300  ohmos  szimmetrikus  és  75  ohmos  aszimmetrikus
    antennabemenettel bír. Hangoló és keverő egysége  a  TDA  1062  típusú
    integrált áramkörön alapul, s 4  hangolt  körrel  (varicap  diódákkal)
    működik. Nagy térerejű adó - vételekor a túlvezérlés elkerülésére - az
    érzékenység  csökkenthető  a  "helyi  vétel"   kapcsolóval.   Az   AFC
    (automatikus frekvenciakontroll, amely "állomáson  tartja"  a  rádiót)
    szükség esetén kikapcsolható.
        A középfrekvenciás fokozat lényegében egy BF  241  tranzisztorból,
    egy µA 3089 PC típusú integrált áramkörből  és  két  kerámia  szűrőből
    áll. Megkönnyíti a hangolást a - kikapcsolható - zajzár,  elnyomva  az
    állomások közötti zajokat.
        Az   AM   és   FM   sávok    vételekor    ugyanaz    a    műszeres
    térerősség-indikátor jelzi az antennajel nagyságát. Hangolására mindig
    ugyanaz a forgatógomb szolgál.
        A sztereó dekóder egy µA 758 DC jelzésű IC  köré  épített,  önálló
    modul, a pilotjel és a segédvivő elnyomásáról gondoskodó szűrőkkel.

    Erősítőrész

        A fono-előerősítő egy µA 739 PC típusú integrált áramkörön alapuló
    modul; ezen a korrekciót negatív visszacsatolással  állították  be.  A
    magas és mély hangszínt egy csatornánként  3  tranzisztort  tartalmazó
    modul szabályozza. A fiziológiai  hangerő  (mint  ismeretes:  mély  és
    magashangemelés   a   hangerő    függvényében)    egy    kétleágazásos
    potenciométerrel szabályozható, de nem lepet  kiiktatni  a  hangképből
    - elég sportszerűtlen módszer.
        A  végerősítő  fokozatok  csatornánként  1-1  modult  alkotnak.  A
    kimeneti túlterhelést áramkorlátozó elektronika védi ki. A  végerősítő
    rész 9  darab  tranzisztort  tartalmaz,  és  +54V-os  tápfeszültségről
    üzemel.
        A kimeneti feszültség indikálására egy-egy mutatós műszer szolgál.
    (Mármint,  hogy  mutató  van  rajtuk.)  A  fejhallgató-csatlakozó   az
    előlapon  van;  használata  leválasztja  a  hangszórókat  az   erősítő
    kimenetéről.
        A Cleopatra erősítője - a saját  rádióegységén  kívül  -  mágneses
    vagy kristályhangszedőt, továbbá magnót fogadhat. Az  üzemmód-kapcsoló
    nyomógombos  kivitelű  és   meglehetősen   komplikált.   A   különféle
    üzemmódokat (AM, FM, erősítő) fénykibocsátó diódák: LED-ek jelzik.

    Hangsugárzók (DC 2002A)

    

        Közepes  méretű,  zárt  hangdobozok,  köbtartalmuk   21,8   liter.
    "Motorjuk"  sorban  200, 100,  illetve  25mm  átmérőjű  hangszóró,  az
    utóbbi  dóm-típusú.  A  doboz  ízléses  kivitelű,  kifejezetten  szép,
    attraktívabb, mint maga a rádió. (Egyébként  az  se  csúnya,  bár  Liz
    Taylor határozottan szebb Cleopatra volt.) A fekete hangszóróborítót 4
    darab műanyag rögzítőelem tartja. A csatlakozóvezetéket - piros  pont!
    - nem DIN-hüvely fogadja, hanem egy szorítós befogó. (Erre utal az "A"
    betű  a  típusszám   végén.)   Megjegyezzük,   hogy   a   hangsugárzók
    prospektusában közölt, a terhelhetőségre vonatkozó adatok (25, illetve
    40W) nem egyeznek meg a doboz hátoldalára feltüntetett  adatokkal (30,
    illetve 45W).

    Méréseink

        Az AM-sávokkal (közép- és rövidhullám)  nem  foglalkozunk,  hiszen
    ezeken  a  sávokon  eleve  kizárt  a  jó  minőségű   hangátvitel.   Az
    erősítőrész és a hangsugárzók mérési  adatait  Olvasóinknak  már  lesz
    mihez viszonyítaniuk. Az FM-vevő műszaki tesztjét egyelőre csak  rövid
    kommentárokkal adjuk közre; későbbi számainkban bővebben ismertetjük a
    mérés értelmét és technikáját.

    Rádiórész, FM-sáv

        A méréseket 94MHz-en, 75 ohmos antennabemenetről, részben 4  ohmos
    műterheléssel, részben pedig magnó kimeneten végeztük, az MSz  1559-74
    számú szabványban rögzített módszerre)  és  vonatkoztatási  szintekkel
    (kimenet csatornánként 50mW).

    Erősítőrész

        Amennyiben  nem  utalunk  rá  külön,   minden   mérést   4   ohmos
    műterhelésen  végeztünk,  mindkét   csatornát   egyszerre   vezérelve,
    1kHz-en.

    Hangsugárzó

        A méréseket süketszobában  végeztük.  A  mérőmikrofont  az  előlap
    középpontjában, a hangdoboztól 1 méter  távolságban  helyeztük  el.  A
    hangsugárzó kapcsaira 1W teljesítményű színuszos jelet adtunk  (2V;  4
    ohm).


    Megjegyzések

        Rádiójellemzők.  A  készülék  sztereó  érzékenysége  68µV,   tehát
    célszerűnek látszik a sztereó dekódert az eredeti 1,9µV  helyett  50µV
    körül bekapcsoltatni, hogy elfogadhatóbb legyen a jel-zaj arány.  Igen
    magasnak tartjuk a demodulációs torzítást  (1,4%),  összehasonlítva  a
    hasonló kategóriájú külföldi készülékek adataival.
        Erősítőjellemzők.  A   készülék   általában   megfelel   a   gyári
    specifikációnak, de  túlságosan  nagy  a  RIAA-korrektor  eltérése  az
    ideális görbétől.
        Hangsugárzó-jellemzők. A harmonikus  torzítást  96dB  hangnyomáson
    csak 2kHz-ig mérjük, nehogy tönkretegyük a kisebb teljesítményű közép-
    és magassugárzókat.
        A  burst-átvitelről  készült  képek  tanúsága  szerint   ennek   a
    modellnek rendkívül erős az utórezgése: a hangszórók néha lesem tudnak
    csillapodni két  impulzus  között.  Ez  a  jelenség  ráadásul  nemcsak
    egy-egy "gyengébb ponton", hanem  csaknem  a  teljes  frekvenciasávban
    fennáll, különösen 2kHz fölött.
        Gyakorlati észrevételek. A Cleopat-rán 3 műszer is  van.  Kettő  a
    kimeneti szintet jelzi, ezekre nem igen  van  szükség.  A  harmadik  a
    térerőről ad tájékoztatást, ez jó, ha van, bár nem ez a  legfontosabb.
    De hol a  null-indikátor?  Amivel  pontosan  ráhangolhanánk  a  kívánt
    állomásokra? Ezért az egyért odaadnánk mind a hármat.
        Már  említettük,  hogy  az  üzemmódválasztó  igen   bonyolult.   A
    kristályhangszedő-bemenet  aktiválásához  egyszerre  két  gombot  kell
    megnyomni, a "magnó" és a  "KR.PU."  feliratút  -  ez  utóbbi  viszont
    egyben URH-vétel esetén - a "Helyi vétel" kapcsoló is. Az "egy gomb  -
    egy funkció" mindig áttekinthetőbb.


    Szeánsz

    


        Most pedig - a műszerek után - hallgassunk a  fülünkre  is.  Habár
    méréseinket     maradéktalanul     közzétettük,      az      URH-vevők
    összehasonlításába még nem vágunk bele: ezt a nehéz  diót  feltehetően
    egy "monstre" receiver-teszt alkalmával próbáljuk majd feltörni. A  DC
    2002A hangdobozok hangminőségéről részletesen írtunk a referenciáinkat
    ismertető  cikkünkben;   hátravan   még   a   Cleopatra   erősítőjének
    megítélése.
        Ez is több próbával járt,  hiszen  számunkra  nem  elegendő,  hogy
    hogyan szól önmagában egy receiver, hanem  igenis  kíváncsiak  vagyunk
    minden  egyes  főegységre  külön-külön.  A  Cleopatrát  az  elő  és  a
    végfokozat   találkozásánál   nem    választhattuk    szét,    de    a
    fono-előerősítőjét  összehasonlíthattuk  a  Revoxszal.  Ami  magát   a
    meghajtó- és  végfokozatot  illeti,  mi  bizony  fogtuk  magunkat,  és
    kikötöttük a "fix" fiziológiai hangerő-szabályozót, amely lehetetlenné
    tette volna, hogy bármit is lineáris állásban próbáljunk ki.
        Sajnos, közvetlenül a szeánsz előtt a VT-rádió erősítőjének  egyik
    csatornája leállt, alkatrészt cserélni már nem volt időnk, tehát  csak
    monóban  tudtuk  kipróbálni.  Tartottunk  tőle,  hogy  így  fül   elől
    veszítjük a nüanszokat, s nem fogunk eléggé demonstrálható különbséget
    hallani  kontrollberendezésünk  és  a  Cleopatra  között.   Félelmünk,
    sajnos, alaptalannak  bizonyult.  Sőt,  a  próba  különös  tanulsággal
    szolgálhat mindazoknak, akik szerint az erősítő  manapság  olyan  erős
    láncszem, hogy a hibáit elmossa a többi komponens tökéletlensége.
        A két Spendort egymás mellé állítottuk, és rájuk kötöttük a  Quad,
    illetve a VT egyik csatornáját. A hangerőt mérsékeltre vettük,  nehogy
    érvényesülhessen  a  Quad  nagyobb  teljesítménye.  Előbb  a  komplett
    receivert hasonlítottuk össze a  Revox-Quad  kombinációval.  Amikor  a
    Cleopatrára  kapcsoltunk,  úgy  éreztük,  mintha   a   Sonust   valaki
    kicserélte volna egy kristályhangszedőre. Ez egyébként  érthető;  elég
    megnézni a Cleopatra  fono-előerősítőjének  frekvencia-jelleggörbéjét.
    (Amelynek karakterét aztán a magnófelvétel hosszú távon  megőrzi!)  Az
    ember csak azt nem tudja,  hogy  a  gyenge  hangminőségen  keseregjen,
    avagy inkább annak örüljön, hogy végre egyszer ilyen szépen korrelál a
    hangminőség a műszaki paraméterekkel.
        Sürgősen kiiktattuk a láncból a Cleo fono-előerősítőjét, és inkább
    mindkét elektronikát a Revoxról vezéreltük.  A  két  hangkép  közelebb
    került egymáshoz. Most már nem kristályhangszedő szólt a Cleopatráról;
    mágneses típus volt ez is, mindenesetre lényegesen olcsóbb a Sonusnál.
    Vitatkoztunk,     mennyivel     olcsóbb.     Hangszedőben     számítva
    két-háromszorosra taksáltuk a különbséget - ennyi múlik az erősítőn!
        A   VT-receiver   erősítőjének   hangképét   a   leginkább   azzal
    jellemezhetnénk, hogy  -  a  Quadhoz  képest  -  eltűnik  belőle,  ami
    csilingel, és helyette minden inkább csattogni kezd. Mintha az  összes
    rezest alumíniumosra cserélték volna. (Székesfehérvár, mint tudjuk,  a
    magyar ezüst városa.) A mélyek lefulladnak, a középtartományban minden
    bizonytalanná  válik.  Kezdjük  érezni,  mit  keres  a  készülékben  a
    kiiktathatatlan "loudness" - de hát ez inkább csak tüneti kezelés.



    

    

    1-3. kép. Oszcillogrammok az erősítőről: 100Hz, 1kHz, 10 kHz.


    
    

    

    4-8. kép. Oszcillogrammok a hangsugárzóról.
    Burst-jelek: 670, 1880, 3880, 7900 és 11500Hz



    

    A rádió-erősítő és a hangdoboz diagramjai.
    Baloldali hasáb: 1-6., jobboldali hasáb: 7-11.
    (a Cleopatra jellemzői)


    

    DC2002A hangsugárzó 12-17. diagramjai


    

    DC2002A hangsugárzó irányjelleggörbe