Ortofónia |
Már megint hangszedők - méghozzá 16 darab egyszerre! De az vesse
ránk az első követ, aki kihagyta volna, hogy megvizsgálhassa a
világhírű dán Ortofon cégnek gyakorlatilag teljes
hangszedő-választékát! Amúgyis vettünk tőle - nem mi: a RAVILL - két
típust, az FF15E/II. és a VMS2OE/II. jelűt, és most egyúttal ezeket is
"Bemutatjuk." A RAVILL nagyon tájékozottnak bizonyult (a tippet biz'
isten nem mi adtuk), mert a papírforma, a külföldi lapvélemények
szerint ez az a két típus, amely különösen jónak számít a maga -
szerényebb - kategóriájában. Nem biztos persze, hogy nekünk is ezek
fognak tetszeni. A "kisebbikben" például egyszer már csalódtunk, mert
bár tényleg jó, mi jobbnak hittük. Ezentúl csak a fülünknek hiszünk.
Mellesleg idehaza az FF-típus 1280 forintba kerül, a VMS pedig
háromszor ennyibe. Mivel a két pickup áraránya szinte minden más
országban 1:2, nálunk vagy az FF a túl olcsó, vagy a VMS egy kissé
drága.
Az Ortofon hangszedő-programja, hogy úgy mondjuk, globális. A
legtöbb gyár ugyanis felesküszik egyetlen elvre: vagy dinamikus
(mozgótekercses) rendszert gyárt, vagy mágnesest. És ha dinamikusat
gyárt, akkor vagy az elő-előerősítőket, vagy az
illesztő-transzformátorokat favorizálja (ezekről majd később). Nos, az
Ortofon "minden számban benevez": gyárt ilyet is, olyat is, könnyűt
is, nehezet is, olcsót is, drágát is, transzformátort is,
elő-előerősítőt is. (Arról nem is beszélve, hogy professzionális
termékei, lemezvágó-berendezései legalább olyan jó, ha nem jobb
hírnévnek örvendenek, mint a hangszedői.)
Ámde nekünk ez jól jön, mert így nemcsak tesztet írunk, hanem
egyszersmind behozzuk számos restanciánk egyikét: ismertetést adunk
"a" hangszedőkről, általában véve is. (Ábráinkat részben az
Ortofon-irományokból, részben Degrell László könyvéből vettük, magukat
a hangszedőket pedig az Ortofon budapesti képviseletétől, a HUNGAGENT
RT-től kölcsönöztük.)
A hifi-hangszedők szinte kivétel nélkül az indukciós átalakítók
családjába tartoznak: mindegyikben mágnesek, tekercsek, lágyvasdarabok
mozdulnak el egymáshoz képest, és ezáltal a tekercsekben feszültség
indukálódik. Közös tulajdonságuk még, hogy a kimeneti feszültség
nemcsak a barázdakitérés nagyságától - amplitúdójától - függ, mint
ahogyan a piezoelektromos (kristály stb.) hangszedőkön tapasztaljuk,
hanem a frekvenciájától is. Magyarán: a jel arányos lesz a vágási
sebességgel. Ezért ezeket a típusokat sebességérzékenyeknek is
nevezik. Két nagy csoportjuk ismeretes. Az egyik a rendkívül elterjedt
mágneses (mozgó mágnesű, indukált mágnesű, változó mágneses
ellenállású), a másik pedig a mozgótekercses, más néven dinamikus
hangszedőké.
Mágneses típusok
1. Mozgó mágnesű hangszedők
Ezek a legelterjedtebbek: Shure, Philips, Audio-Technica, Tesla -
és még sokáig sorolhatnánk. (Angol elnevezésük: moving magnet, MM.)
Ezekben a hangszedőkben a tű egy piciny állandó mágnest mozgat a
barázda változásának ütemében. A mágnes közelében, lágyvas magon
elhelyezett, álló tekercsben feszültség indukálódik a mágneses
erővonalak változásának arányában.
A kimenő feszültség annál nagyobb, minél erősebb a mágnes és minél
több menet van a tekercsben. Ám a mágnes tömegével okosan kell
gazdálkodni (hiszen a tűnek kell mozgatnia!), és a tekercsek sem
készülhetnek korlátlanul nagy menetszámmal (ugyanis terhelésre igen
érzékenyek lennének). Az ellentmondást kompromisszummal kell
feloldani. A gyakorlatban a mágnes tömege milligramm nagyságrendű, a
tekercsek menetszáma: pár ezer.
A külső zavaró mágneses terekre való tekintettel csatornánként nem
egy, hanem két tekercset alkalmaznak. Ezeket sorbakapcsolják. A
hasznos jel megkétszereződik, a külső hatás révén indukálódó
feszültség pedig - elvileg - kioltja önmagát. Többnyire valami
különleges anyaggal is árnyékolják az egész hangszedőt. A burkolatot
a lemezjátszó "hideg" pontjára kell kötni.
2. Indukált mágnesű típusok
Az elv azonos az előzővel, de a tűtartó csövecskére itt nem
mágnest, hanem lágyvaslemezt erősítettek. Az állandó mágnes,
természetesen, most is megtalálható: rögzített lágyvas körhöz
csatlakozik, amelyen a tekercsek is helyet kaptak. A mozgó
lágyvaslemez megváltoztatja az erővonalakat a mágnes terében, a
tekercsekben tehát így is feszültség indukálódik. A lágyvas lemezke
kisebb lehet, mint a mozgó mágnes lenne, vagyis csökkenteni lehet az
effektív mozgó tömeget, anélkül, hogy romlana a rendszer érzékenysége.
A legismertebb indukált mágnesű hangszedőket az ADC és az AKG gyártja.
VMS-rendszerű hangszedő metszete
A., TŰTARTÓ EGYSÉG
1. Gyémánt tű
2. Tűvédő
3. Tűtartó csövecske
4. Gyűrűmágnes
5. Rugalmas felfüggesztés
6. Könnyű lágyvas-fegyverzet
7. Tartóhuzal
B., HANGSZEDŐ-TEST
8. Lágyvas-testek (4 db)
9. Tekercsek (4 db)
10. Kivezetések (4 db)
11. Árnyékoló búra
MC-rendszerű hangszedő metszete
1. Tűtartó csövecske
2. Csillapító szerelvény (mellette balra a csillapításszabályzó
csavar)
3. Négyszögletes pólustest
4. Mozgó tekercsek
5. Mágnes
6. Lágyvas-testek
7. Kivezetések (4 db)
8. Hangszedő-test
9. Tűvédő
A különféle típusok elvi rajzai:
1. Mozgómágnesű hangszedő (a mágnes nyugalmi helyzetben).
2. Indukált mágnesű hangszedő (a lágyvasdarabka nyugalmi helyzetben).
3. Változó mágneses ellenállású hangszedő.
Felül: a tűtartó nyugalmi helyzetben (a mágneses tér
szimmetrikus).
Alul: a tűtartó elmozdulására megváltozik a mágneses tér
szimmetriája, feszültség indukálódik a tekercsekben.
4. Mozgótekercses hangszedő: a mágneses erőtérben elmozduló
tekercsben feszültség indukálódik.
3. Változó mágneses ellenállású hangszedők
Az állandó - rögzített - mágnes ezúttal gyűrű alakú. s hozzá
csatlakozik a lágyvas-kör a tekercsekkel. A tű ismét csak lágyvas
anyagot mozgat, cső alakú idomot a mágnes terében. Nyugalmi helyzetben
a mágneses erővonalak egyenlően oszlanak meg a két tekercs közötc. A
lágyvas csövecske elmozdulásakor az egyensúly felborul: a
fluxussűrűség az egyik ágban nő, a másikban pedig csökken. Így
indukálódik feszültség a tekercsben.
És itt érkeztünk el az Ortofon cég hangszedőihez. A dán cég
valamennyi mágneses típusa ezen az elven működik, mint a Variable
Magnetic Shunt elnevezés tanúsítja: "VMS" - de az ettől eltérő
betűjelű modell sem kivétel.
Hasonló egyébként az ugyancsak dán Bang & Olufsen cég Moving Micro
Cross (MMC) rendszere, csak abban nem csövecskét, hanem lágyvas
keresztet mozgat a tű.
Mozgótekercses (MC) hangszedők
Ez a másik kaszt: az előkelőbb. Mint elnevezése mutatja, itt a
mágnes van rögzítve és a tekercs mozog (Moving Coil, MC). Egyik
olvasónk nemrég azt írta: a lemezvágógép működésének az MC-rendszer
felel meg, logikus tehát, hogy a lemez lejátszásához is ez a
tökéletesebb. Ebben van valami; elvben a mozgótekercses hangszedők
kevésbé szenvednek a frekvencia-intermodulációs torzítás bizonyos
fajtáitól. De azért az MC-hangszedőnek is megvan a maga keresztje. A
tekercs, hogy ne legyen túlságosan nehéz, általában kis menetszámú
(az Ortofon MC2O/II. tekercsein például csak 28 menet van), a pick
upnak ezért roppant kicsi a kimenő feszültsége: nem tudja "kihajtani"
a szokásos előerősítőket.
Hasonlítsuk össze, mekkora feszültséget szolgáltatnak a különféle
hangszedők az 1 kHz-es, 1 cm/s sebességgel vágott barázdáról.
Kristály, kerámia: 50-100 mV. Mágneses: 0,5-1 mV. Dinamikus:
0,01-0,02mV(!).
Az MC-hangszedők (ritka kivétellel) alacsony kimenő feszültségét
fel kell erősítenünk a 30-100-szorosára, és ehhez szükségünk van egy
újabb erősítő-fokozatra, az elő-előerősítőre (magyarul ez ugyanolyan
jól hangzik, mint például az "ellen-ellenőr").
Az MC-hangszedők kimenő feszültsége kicsi ugyan - de az
impedanciájuk is az. A jelüket tehát esetleg nem felerősíteni kell:
elég csak átalakitani. Erre szolgál a másik fajta "lépcső", az
illesztőtranszformátor. Egyik oldalán belép 10-20 mikrovolt néhány
ohmon - a másikon pedig elegendő feszültség lép ki, 47 kohmos
terhelésen. Akár elő-előerősítő ("head amp"), akár
illesztőtranszformátor - egyik sem nagy gyönyörűség. A legtöbb
elektronikának van valamiféle sajáthangja. Ha jó fono-előerősítőt
csinálni nehéz, hát jó elő-előerősítőt készíteni se könnyű (habár ez
utóbbinak csak lineárisan kell erősítenie a jelet). Ami meg a trafókat
illeti, ezeket különösen tanácsos eltávolítani az elektromos jel
útjából - kivéve, ha elképesztően precízek. Akkor viszont az áruk is
elképesztő. Például az Ortofon "menő" transzformátorának árából éppen
három darab MC2O-at lehet vásárolni - holott ez a hangszedő a második
legdrágább Ortofon-modell!
(Minthogy léggömbünkkel immár sztratoszférikus magasságokba
jutottunk, kihajolunk a kosárból, körülnézünk az audiovilágban, és
konstatáljuk, hogy az elő-előerősítők bajnokai változatlanul vívják
csatájukat az illesztőtranszformátorok lovagjaival. Egyelőre
eldöntetlenre állnak. Így hát indokoltnak látjuk, hogy a dán cégnek
mindkét fajta "step up" - azaz: "felléptető" - eszközeit röviden
bemutassuk.)
A dinamikus hangszedőkről még annyit, hogy tűjüket általában csak
a gyár cserélheti, nem úgy, mint a jól ismert mágneses típusok tűjét.
Kivétel természetesen mindkét oldalról akad, tehát van olyan MC,
amelyiknek cserélhető a tűje, míg egyik-másik MM-hez a gyár nem ajánl
tartaléktűt, mondván, hogy csak akkor vállalhat felelősséget a
hangminőségért, ha ő végezheti a tűcserét. Az is igaz, hogy a mágneses
hangszedők tűcseréje is többnyire belekerül az eredeti vételár 60
százalékába.
Az a 16 hangszedő, amelyet kézhez kaptunk, logikusan 4 csoportra
osztható. Vannak köztük teljesen hagyományos kivitelű mágneses
típusok. A Low Mass széria tagjai, mint nevük mutatja, rendkívül kis
tömegűek. Még kisebb effektív tömeget produkál a Concorde-sorozat,
amelyet a híres repülőgépről kereszteltek el. A sor végén pedig az
MC-hangszedők állnak.
*
Hagyományos széria
Ezeket a hangszedőket szabványos módon kell rögzíteni, az
egymástól fél collnyira eső csavarokkal. Tűvédőjük fel- és lehajtható.
Számunkra természetesen ezek a legfontosabbak, hiszen kettő közülük
Magyarországon is kapható (vagy legalábbis lapzártakor még kapható
volt). A legolcsóbb, az FF15X/II. azonos az FF15E/II. jelű modellel,
csak a tűje nem elliptikus, hanem kónuszos. (Az "E" mindig
elliptikusat jelent.) Mindkettőt a robusztus, nagy tömegű hangkarokhoz
ajánlják, ennek megfelelően strapabíróak. Valamivel drágább náluk az
F15E/II., de még a négy közül a legértékesebb, a VMS2OE/II. is az
árlétra alsóbb fokain tanyázik.
Ehhez a pickup-szériához javasolja a gyár azt a bizonyos pici
kapacitást, a CAP 210-et, amelyet a hangszedő kivezetőcsapjai közé
kell bepattintani. Az Ortofon ugyanis 400 pF-os terhelést ír elő,
márpedig nagyon sok lemezjátszó hangfrekvenciás kábelének a kapacitása
- nagyjából - csak feleennyi. Mi megmértük mind a hagyományos, mind
pedig az LM-széria tagjainak frekvenciamenetét 200 és 400 pF-es
terhelőkapacitással egyaránt. Számottevő különbséget nem
tapasztaltunk, a kapacitás-többlet mindössze 0,5-1 dB-nyit faragott le
a felesleges magashangból. (Szubjektív hatásáról: lásd a Szeánsz-ban.)
Low Mass (LM) széria
A súlyuk mindössze 2,6 gramm, fele-negyede a szokásosnak. (Ezeket
is a hagyományos, félcollos-rendszer szerint kell felerősíteni.) A
család tagjai: LM 10, 15, 20, 20H, 30, 30H - a "H"-jelűek nagyobb
enegedékenységűek, így rendkívül kis effektív tömegű hangkarba valók.
A tű "Fine-line" (a 10 és 15 tűje elliptikus). Mindegyik hangszedőhöz
mellékelnek két azonos alakú, de eltérő súlyú: 1,6, illetve 2,2
grammos fémlemezt. Hogy miért? "Ezek ugyan kikönnyített modellek,
uram, de ha Önnek úgy tetszik, nyugodtan visszanehezítheti őket - ezen
ne múljék az üzlet." A tűvédő: parányi plexisüveg,
rátolható-lehúzható.
Az LM rakétakilövő állomás.
Concorde széria
Három típus tartozik ide: a Concorde 10, 20, 30. A legdrágább
közöttük a "legengedékenyebb". Külsőre teljesen egyformák.
Valószínűleg azonosak az LM-sorozattal, amennyiben azok funkcionális
részét beleépítették egy ugyancsak szuperkönnyű "shell"-be. A legtöbb
hangkar feje ugyanis eléggé nehéz - a Concorde viszont mindössze 6,5
grammos! Kizárólag SME-típusú hangkarban használható. (Idehaza eddig
csak a japán lemezjátszókon volt ilyen kar.) A tűtartó éppúgy
cserélhető, mint a többi mágneses típuson. A tűvédő ugyanolyan, mint
az LM-hangszedőké.
Ehhez a családhoz is mellékel a gyár mindenféle tartozékokat, így
kétféle pótlólagos súlyt a hangszedőkhöz, ha netán túl könnyűnek
találnánk - valamint különleges ellensúly a hangkarokhoz, ha az
eredeti ellensúllyal nem tudnánk kiegyensúlyozni a rendszert. Jár még
hozzá célszerszám, amellyel függőlegesre állítható a hangszedő
tengelye, továbbá tűmérleg és még sok egyéb...
MC-széria
Az elitcsapat: a mozgótekercses MC 10, 20, 30. Bár az első még nem
kerül többe egy átlagos mágneses hangszedőnél, az MC2O/II. jelűt már a
legjobb MM-típusúakkal adják egy áron, az MC3O ára pedig Amerikában
nem kevesebb, mint 600 dollár! Plusz transzformátor. Vagy
elő-előerősítő.
A 10-esnek a tűje elliptikus, a másik kettőé Fine-line. Az
ajánlott tűerő 15-20 mN. Ez csak látszólag magas érték: a dinamikus
hangszedők mindig nagyobb tűerőt kérnek, a Shibata-szerű tűk pedig
egyébként is kevésbé rongálják a barázdákat. Jellegzetessége az
MC-típusoknak a csekély engedékenység is: a háromból egyik sem éri el
a közepes mágneses típusok engedékenységét.
Néhány szót még a csomagolásról. Az egyes sorozatokon belül az
olcsóbb típusok egyszerűbben, a drágábbak gyönyörűen vannak
"adjusztálva". Ami azonban "cégünk reklámját", az MC3O-at illeti, az
Ortofon alighanem túlugrotta a felásottat. A hangszedőt előbb a
szokásos, csinos plexi-dobozba zárták, majd elegáns diplomatatáskába
rakták, a tartozékok, az egyedi méréseket tartalmazó prospektus,
valamint egy mérőlemez társaságában. Végtére a Rolls-Royce kocsira
luxuskivitelű rendszámtábla is dukál - de akkor aztán irgalmatlanul
Rolls-Royce-nak kell lennie! Az árlistából kiderül, hogy a provokatív
táska és a mérőlemez árán egy MC2O-at vásárolhatnánk - és az ember
csendesen, de elszántan máris szurkolni kezd az utóbbinak, a Nagy
Testvér ellenében.
Illesztő transzformátorok, elő-előerősítők
Transzformátorból kettőt kaptunk vizsgálatra: a legegyszerűbbet
(STM-71) és a legkifinomultabbat (T-30).
A henger alakú, igen olcsó STM-72 egyik végén 2 RCA-hüvely fogadja
a hangszedő jelét, a másik végén pedig rövid, árnyékolt vezetéken 2
RCA-dugó adja tovább a jelet az előerősítőre. A hengert kétszeres
Mumetal búra árnyékolja. A transzformátor áttétele 1:60.
Frekvenciaátvitele 10 Hz-50 kHz.
A T-30-as kétségtelenül igen gondos munkával készült. A viszonylag
nagy, tégla alakú szerkezet előlapján egy kapcsolóval különböző
leágazások között választhatunk, aszerint, hogy az előerősítőhöz
illesztendő hangszedő impedanciája a 3, a 6, a 12, a 24 avagy a 48
ohmhoz esik közelebb. (Tehát nem csak Ortofon hangszedőkhöz ajánlják.)
A kapcsoló egy további helyzetében a transzformátor változtatás nélkül
engedi tovább a jelet. Az RCA-csatlakozóhüvelyek, illetve a
csatlakozókábelen az RCA-dugók "természetesen" aranyozottak. A
készüléket igen gondosan árnyékolták.
A másik féle "felléptető" eszközből is kétfélét láttunk: az MCA-10
és az MCA-76 típusjelű elő-előerősítőt. (Áruk nagyjából azonos;
körülbelül másfélszerte drágábbak egy MC 20-nál.) Az MCA-10 két darab
1,5 V-os (LR 14 típusú) "baby teleppel" működik, körülbelül 800
üzemórán át. Egyetlen kezelőszerve a ki-bekapcsoló. A telepek
feszültségét kis méretű műszer jelzi. A feszültségerősítés mértéke 33
dB (mintegy 45-szörös). Kikapcsolt állapotban a szerkezet áthidalja
önmagát: összekötődik a bemenete a kimenettel. Itt is RCA-típusúak a
csatlakozók.
A bonyolultabb MCA-76-os hálózati feszültséggel működik, és 17
tranzisztort tartalmaz. (A szokásos fono-előerősítőkben csatornánként
2-3 tranzisztort találunk...) Erősítése ötvenszeres.
Frekvencia-jelleggörbéjét 13 Hz alatt egy szubszonikus szűrő vágja,
csökkentve a nemkívánatos mélyrezonanciák hatását. Ez a szűrő nem
iktatható ki. Kikapcsolható viszont a CD-4 jelű szűrő, amely 50
kHz-től vág, 12 dB/oktáv meredekséggel. Kikapcsoláskor ez a készülék
is "rövidre zárja" a bemenetet a kimenettel.
Cikkünk terjedelme nem engedi meg, hogy részletes mérési eredményt
közöljünk az illesztő transzformátorokról és "head amp"-okról is - ha
már valamit el kell hagynunk, úgy gondoltuk, ezt nélkülözhetjük a
legkönnyebben. Meghallgatni azonban meghallgattuk valamennyit, és a
szeánszról természetesen beszámolunk.
Méréseink
Mérési eljárásunkat 2-3. számunkban pontosan leírtuk - most csupán
kommentáljuk. Részletesen ismertetünk azonban néhány újabb mérési
módszert.
Általános mérési körülmények.
Laboratórium; 22-25 °C-os hőmérséklet, 60-70 százalékos relatív
páratartalom. A hangszedőket egy Dual 701-es lemezjátszóban mértük,
kivéve a Concorde-modelleket, amelyeknek vizsgálatához SME 3009/II.
kart szereltünk egy Thorens TD124/II-es futóműre. Az MC-hangszedőket
kizárólag önmagukban, vagy a T-30-as illesztő transzformátoron
keresztül mértük, annak 12 ohmos leágazásán. A transzformátor
kimenetét 47 kohm/100 pF-fel zártuk le.
Tűerő a mérések során.
Ez erősen befolyásolhat néhány paramétert, így a letapogatási
képességet, a torzításokat. Minden hangszedőt a gyár ajánlotta
tűerővel használtunk.
Áthallások.
Az igen keskeny - 1/8 oktávnál keskenyebb - csúcsokat nem vettük
figyelembe, dB-ben közölt adataink így valamivel kedvezőbbek a
valóságnál.
Letapogatási képesség 315 Hz-en.
A DIN 45549 típusú mérőlemezen a barázdák amplitúdója 50-től 120 µm-ig
változik, 10 µm-enként. A mérőlemez egy nemzetközi szabvány-ajánlás
alapján készült (IEC 98A). Eszerint minimum 60 µm az előírás: ezt a
hangszedőnek még le kell játszania anélkül, hogy a tű elveszítené a
folyamatos kontaktust a barázdával.
10,8 kHz-es impulzus-torzítás.
Ezt eddig nem vizsgáltuk. Lényege: 270 Hz ismétlődési frekvenciával
10,8 kHz-es "impulzus-csomagokat" tartalmaz a barázda, s ezt kell
hűségesen követnie a hangszedőnek. A módszer nagyon hasonlít az
erősítők burst-vizsgálatához. A mérőlemezen (Shure TTR-103) 15-30 cm/s
csúcssebességű barázdák találhatók. A 17. képen bemutatjuk, milyen
jelet kapunk e barázdák lejátszásakor egy VMS2OE/II-vel. Jól látható,
hogy a 10,8 kHz-es jel megszűnte után még megjelenik egy kisebb
amplitúdójú "berezgés".
1 kHz-es négyszögjelátvitel.
A DIN 45549-es mérőlemez megfelelő barázdájáról kapott oszcillogram. A
barázda amplitúdója körülbelül 10 µm. (Ennél a vizsgálatnál nem
használtunk korrekciós előerősítőt!) A képek kiértékeléséhez figyelni
kell, mennyire pontos a "sarkok" reprodukciója, milyen a "tetőesés",
vannak-e jelen magasabb frekvenciás rezgések (és mennyi), s hogy van-e
"túllövés" a sarkok közelében.
A dinamikus hangszedők vizsgálatához külön kommentár szükséges.
Illusztrációja mindig az MC2O/II. valamely diagramja.
Kimeneti feszültség 1 kHz-en.
Az MC-hangszedőkről eddig a 10 ohm lezárással kapott értéket adtuk
meg. Mint tudjuk, nem ez kerül a fono-előerősítőre: közbe kell
iktatnunk egy "felléptető" fokozatot. Ezért megmértük a kimeneti
feszültséget a T-30 illesztő transzformátoron - különböző
áttételeken - keresztül is, demonstrálva, hogy így nagyjából
ugyanolyan feszültséget kapunk, mint a mágneses típusokról: (mV-ban,
bal/jobb, előbb a 3, a 12 majd a 48 ohmos leágazásról):
MC 10 MC 20/II. MC 30
-------------------------------
6,9/6,9 5,8/6 5,8/5,1
4,2/4,1 3,7/3,6 3,8/3,5
2,3/2,2 2/1,9 2,1/1,9
Frekvencia-jelleggörbe.
Valószínűleg az Olvasóban is felmerül a kérdés: milyen mértékben
befolyásolja az MC-hangszedők frekvencia-jelleggörbéjét az
elengedhetetlen transzformátor vagy "head amp". Ezt demonstrálja a
33-34. ábra.
A 33.-on az MC2O/II. "natúr" görbéje látható (a hangszedőt a gyár
által megengedett legkisebb impedanciával, 10 ohmmal zártuk le),
összehasonlítva az MCA-76 elő-előerősítőn keresztül kapott
jelleggörbével. Ennek az elektronikának 75 ohm-az impedanciája, s
szintén "tisztán ohmos". Láthatjuk, hogy a magasabb frekvenciákon -
kismértékben ugyan - nőtt a kiemelés, valószínűleg a kisebb terhelés
hatására.
A 34. diagramon az MC2O/T-30 kombináció jelleggörbéit mutatjuk, a
transzformátor 3-6-12-24-48 ohmos leágazásán mérve. Nincs számottevő
különbség - mondhatnánk. Nézzük meg azért az 1 kHz-es
négyszögjelátvitel oszcillogramjait is, a 18-21. képen. A 18. kép a
"tisztán ohmosan" lezárt hangszedő viselkedését ábrázolja. A 19. kép
az MCA-76 elő-előerősítő, a 20-21. oszcillogram pedig a T-30
transzformátor (3, illetve 48 ohmos leágazás) hatását mutatja. Itt már
van különbség. Nézzük meg nagyon figyelmesen a jelváltozás
karakterét, azaz a négyszögjel sarkait. Eltérést találunk a
túllövések, berezgések mértékében.
Szeánsz
Számoljunk. Négy hagyományos darab, az négy. Hat kikönnyített
modell, az tíz. Három Concorde és három MC, ez eddig 16. Vegyük még
hozzájuk a néhány oldallal odébb bemutatandó Hitachi HT-324
lemezjátszó hangszedőjét, valamint (természetesen) referencia gyanánt
a Sonust, ez összesen 18 pickup, de mindegyik MC-hangszedőt több
kombinációban is meg kell hallgatnunk: kis trafóval, nagy trafóval,
elő-előerősítővel... Mindenkinek azt ajánljuk, hogy mielőtt
továbbolvas, előbb próbáljon kitalálni valami jó módszert, hogy egy
hét leforgása alatt minden hangszedőt biztonsággal a helyére
tehessünk. Sokat ér a jó tanács - szabad a gazda, hogyan csináljuk?
Egyébként a Revox/Quad/Spendor kontrollberendezést használtuk, de
a lemezjátszó ezúttal különleges volt. A Mechanikai Laboratórium
bocsátotta rendelkezésünkre egy kísérleti futóművét. Akkorára
méretezték, hogy két hangkar férjen el rajta jobbról és balról egyenlő
távolságban a tányértól. Ehhez a MAFILM-től kölcsönöztünk két SME
3009/II. kart, elegendő tartalék fejrésszel, hogy könnyebben
cserélgethessük a pickupokat.
Elégtételt kell szolgáltatnunk az SME-karoknak, noha még mindig
nem jutottunk odáig, hogy korrekt összehasonlítást tehessünk a
hangkarok hangminősége között. Annyi viszont biztos, hogy az
egytűcsapágyas, rögzített fejű Hadcock GH228 beállítása egy rémálom.
Legalább félóráig tart - tessék így sorozattesztet csinálni. Az SME
sem fenékig tejfel, de legalább cserélhető a fejszerelvénye - ami
elvben nem ajánlatos ugyan, de kétségtelenül sokkal praktikusabb.
Igazság szerint súlyos didaktikai hibát követtünk el, amikor nem ezt a
régi, jól ismert típust választottuk etalonnak. Hiszen éppen az lett
volna a dolgunk, hogy kezdetben SME-t használjunk - és igyekezzünk
lecserélni valami egyszerűbb, olcsóbb típusra, amellyel ugyanilyen jó
eredmény érhető el.
Az előerősítő kimenetére 4 külön szintszabályozót építettünk, hogy
bármelyik hangszedő bármelyik csatornáját azonos hangerővel
hallgathassuk. Minden próba előtt gondosan kiegyenlítettük a szinteket
egy B&K hangnyomásmérő és mérőlemez segítségével. Az előerősítő
gombnyomásra hol ennek, hol annak a pickupnak a jelét juttatta a
végfokra.
Rendkívül jó minőségű felvételeket vettünk elő, köztük olyanokat
is, amelyek kifejezetten a kellemes akusztikájú teremben rögzített,
természetes hangszerhangot tolmácsolják - ha a lejátszóberendezés is
úgy akarja. Hétféle műsort hallgattunk: country-zenét - részletet a
Toscából - akusztikus gitárok kvartettjét - templomi kórust - egy
zongora-bőgő-dob dzsessztriót - részletet az Igor herceg nyitányából -
női énekhangot hangszeres kísérettel.
Hagyományos széria
Számunkra érthetően ez a legfontosabb, hiszen két típusa is
kapható a hazai boltokban.
Először a két olcsóbbat hasonlítottuk össze: az FF15E/II. jelűt a
saját, kúpos tűjű változatával. Mint várható volt, az elliptikus tűről
több magasat hallottunk, csak az a kérdés, hogy ez most jó-e vagy sem.
A későbbiekből kiderül, hogy ezt a kérdést valószínűleg az Ortofon sem
döntötte még el. Az E-változat hangja csengőbb, áthatóbb,
transzparensebb, nem lényegesen persze, csak egy árnyalatnyival. És
valamelyest tolakodóbb is: kissé gépies, elektronikus. Ízlés dolga.
Talán még csak nem is arról van szó, hogy valaki a könnyű vagy a
komoly zenét szereti-e jobban. Inkább arról, hogy ki mennyire
fáradékony. A lemezbarátok többsége - és a magnósok túlnyomó többsége
- bizonyára az elliptikus változatra szavazna.
Itt újra szólnunk kell a hangszedők illesztéséről. Előző
számunkban ("Referenciák") már szóba hoztuk, hogy az Ortofon 400 pF-et
ír elő ezekre a modellekre, márpedig a kábelkapacitás a legtöbb
esetben ennek csak a fele (a mi esetünkben valamivel 300 pF fölötti
volt). Ezért most mindkét hangkarba FF15E-t szereltünk, és az egyik
kábel kapacitását kiegészítettük körülbelül 400 pF-osra. A
magashangból tényleg elment valamennyi, de a hangkép nem lett
tisztább. Olyasfajta lett, mint amit az olcsóbb, kúpos tűről kaptunk.
Továbbra is osztjuk azoknak a nézetét, akik szerint egy hibát nem
lehet kijavítani egy másik hibával. A többletkapacitással
lenyiszálhatunk ugyan valamicskét a frekvenciagörbéből, de mit ér ez,
ha a rendszer mechanikus rezonanciája továbbra is "ficánkol".
Nem sokat időztünk az F - egy "F" - 15E/II-nél. Összehasonlítva az
előzővel, azt tapasztaltuk, hogy az F-modell talán egy kicsit
kiegyenlítettebb, az FF pedig egy kicsit izgalmasabb hangot ad. Itt
már számításba jön, hogy ki milyen zenét szeret. Tekintve azonban,
hogy az FF vagy 33 százalékkal olcsóbb, érthető, miért veszik olyan
sokan.
A legnagyobb izgalommal a VMS2OE/II. debütálását figyeltük. Nálunk
3900 forintba kerül, tehát az eddigi legdrágább hangszedő (ha
eltekintünk egy-két - korlátozott mennyiségben forgalomba hozott -
Shure-tól, Philipstől, Empire-től). A VMS külföldön viszonylag
olcsónak számít, mégis sok jót írnak róla. Úgy terveztük, hogy az
egész Ortofon-választékot majd ehhez mérjük. Bevalljuk: szurkoltunk
ennek a típusnak. Nos, a VMS nem aratott lehengerlő győzelmet az
FF15E/II. ellenében. Ha valaki elsősorban popzenét hallgat, és ehhez
mindenekelőtt jó mélyeket, csengő magasakat, afféle "hifi-hangzást"
vár, és kevésbé zavartatja magát a némileg érdes tónustól - hát aligha
fog háromszorta, vagy akár csak kétszerte is többet fizetni a
VMS2OE/II-ért. Természetesen aki figyel a hangszerek sokszínűségére, a
hangszedő térbeli feloldóképességére, az méltányolni fogja a VMS
tisztább, kiegyenlítettebb hangját. A képlethez tartozik még, hogy a
VMS szubjektíve kevesebb mélyet ad, az FF viszont erősen hozza a
lemezzajokat, a sziszegést. Mindent összevetve azonban úgy érezzük,
hogy a két hangszedő tagadhatatlanul ugyanannak a konstruktőrnek a
kezenyomát viseli. Mint látni fogjuk: nem csak ez a kettő...
A hagyományos széria legjobb darabját, a VMS-t ezekután -
kontrollképpen - összehasonlítottuk a Sonus Gold Blue-val. Hogyan is
fogalmazzunk, hogy ne túlozzunk... A VMS híven tolmácsolta a
mikrofonokat, az erősítőt, a hangszórót, és bőségesen a magashangokat.
A Sonus pedig eltüntetett a szobából mindent, ami a hang
reprodukálásának műveletére emlékeztet, és nem hagyott mást, csak a
hangszereket és az eredeti helyszínt, egyszóval: a zenét. Mint
egyikünk meg is jegyezte: csak most kezdi érteni, hogy mi az a
"levegősség", "mélységérzet" és más egyéb, amiről olyan idegesítően
sok szó esik az audio-világban.
Ebben a csoportban próbáltuk ki a Hitachi HT-324 hangszedőjét. A
lemezjátszó tesztjét lásd a Bemutatjuk rovatban. Ez a lemezjátszó az
Akai AP-100C kategóriájába tartozik, hangszedője néhányszáz forintos,
feltehetően az Audio-Technica gyártmánya. Hangzási balansza nagyjából
helyes, kiegyensúlyozott - de egy kissé fejbevert, "lapos" hangot ad:
a mélyei-magasai egyaránt gyengébbek - különösen, ha az FF-fel mérjük.
Erénye viszont ennek az igen olcsó hangszedőnek, hogy a középhangjai
viszonylag tiszták. (Semmiképpen sem "japán hang"!)
LM- és Concorde-széria
Minden eddigi tesztünk közül ennek a 9 hangszedőnek a minősítése
volt a legfárasztóbb. Rendkívül hasonló a hangjuk. Valami kevéssel
mindig a drágábbakat hallottuk jobbnak, kivéve az LM 15-öt, amelyet
egy hajszállal gyengébbnek éreztünk az LM 10-esnél. A legtisztább
hangja, legalábbis a mi véleményünk szerint, az LM 30H-nak volt. Ez
ugyanannyiba kerül, mint "H" nélkül, csak engedékenyebb a tű
felfüggesztése. (De lehet, hogy csak a szokásos gyári "szórást"
hallottuk, vagyis az egyik darab egy kicsit jobbra, a másik pedig egy
picivel gyatrábbra sikerült a kelleténél.) A legjobb Condorde, a 30-as
körülbelül úgy szólt, mint az LM 30.
Érezzük ám, hogy ez az ítélet nem hangzik valami meggyőzően, és
hogy nekünk a pickupok hangjának karakterét kellene leírnunk.
Megpróbálkozunk vele - de előbb tisztázni kell valamit. Azt, hogy az
LM-hangszedők lényegileg azonosak. A Concorde-modellek is azonosak.
Egymással is azonosak. Valószínű, hogy mind a 9 hangszedő teljesen
azonos azzal az egyetlen alaptípussal, amelyet annak idején az
Ortofon-laboratóriumban a VMS-principium alapján megépítettek. A
Concorde-ok már a papírforma szerint is megegyeznek az LM-család
egy-egy tagjával. Az árdifferencia pontosan kiegyenlíthető azzal a
"kagylóval", amelyet az LM-hez esetleg meg kell venni, a Concorde-hoz
viszont már nem. A tűjük is azonos.
Eltérés természetesen van ennek a 9 pickupnak a hangzásképében.
Úgy képzeljük, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bevált,
jó öreg hangszedő, a maga csengő-bongó, de egy kissé nyers hangjával.
Tanítómestereket fogadtak mellé, és mindent elkövettek, hogy
elsajátítsa, amit a magasabb körökben tudni kell. Hol itt reszeltek
rajta, hol ott csiszoltak rajta, és valóban: egyre jobb a modora - de
mintha mindig feszélyezve érezné magát. Körülbelül így summázhatjuk
véleményünket a dán cég mágneses hangszedőiről. Igaz, nem ismerjük a
két legdrágábbat, az M20 FL Supert és az M2OE Supert. De majdnem
annyiba kerül az LM 30H is: a VMS2OE/II. árának másfélszeresébe.
Véleményünk szerint Ortofonban számolva változatlanul az FF15E/II. a
Best Buy, azaz Előnyös Vétel.
A rend kedvéért még csináltunk két próbát. Előbb
összehasonlítottuk az előző csoportgyőztest, a VMS-t az LM 30H-val, és
az utóbbit találtuk jobbnak. Majd újra felszereltük a Sonust, és ezt
is összemértük a legjobb LM-hangszedővel. Félreismerhetetlen a
különbség a Sonus javára! Az igazsághoz híven elmondjuk, hogy ezen a
próbán részt vett egy régi barátunk is, aki évek óta hivatalból jelen
van a Hanglemezgyártó könnyűzenei felvételein, és saját bevallása
szerint is ugyanúgy hall, mint a hangmérnökök nagy része. A teszt -
mint mindig - most is "vakon" folyt, csak két LED világított: hol a
sárga, hol a piros, attól függően, melyik hangszedőt hallgattuk. Nos,
a próba végén, amikor az volt a kérdés, kinek melyik tetszett jobban,
négyen kapásból rávágtuk, hogy a "sárga", mert természetes, tiszta,
eleven, levegős a hangja - barátunk pedig ugyanígy gondolkodás nélkül
azt mondta, hogy "a piros, mert annak jobbak a magas hangjai". Arra az
érvre pedig, hogy de hiszen a koncerten nincsenek ilyen mesterkélt
magashangok, azt válaszolta, hogy "ez igaz, de én a koncerteken is
mindig fel szeretném tekerni a magas hangokat". Hogy ebből mi a
tanulság, azt Olvasóinknak maguknak kell levonniuk - lehet, hogy nem
nekünk adnak igazat.
MC-sorozat
Minden MC afféle "félkarú óriás", sokra képes - de nem önmagában.
Hogy kimutassuk, melyik a legjobb, előbb meg kell találni hozzájuk a
legjobb illesztő egységet.
Ha csak a megtaláláson múlna, hamar révbe jutnánk: a T-30
transzformátor az, amellyel mindhárom dinamikus Ortofon pickup a
legtisztábban szól, mentesen minden érdességtől, "felrakódásoktól",
színeződésektől. De az ára, az ára! Számoljunk MC2O/-ban - ez a
hangszedő kétszerte drágább a VMS 20E/II-nél, amely a magyar vevő
számára is felfogható mennyiségű valutát reprezentál. Nos, a kis
hengeralakú STM-72 trafó még csak harmadannyiba kerül, mint egy MC2O.
Az elő-előerősítők már másfélszerte drágábbak magánál a
hangszedőnél, a T-30 transzformátor árán pedig éppen három darab
MC2O-at vehetnénk...
Elég hamar úgy döntöttünk, hogy a head-ampokat (elő-előerősítőket)
elhanyagoljuk. Határozottan érződik rajtuk valami "elektronikus íz".
Összehasonlítottuk őket mindkét transzformátorral (a forrás két
egyforma MC2O volt). A drágábbikkal, a T 30-cal nincsenek versenyben,
a kisebbiknél pedig nem sokkal jobbak - ha jobbak egyáltalán. Inkább
azt lehetne mondani, hogy a két elő-erősítő kiegyenlítettebben,
mélyebb tónusban, de egy kicsit ködösebben szól, az STM-72-nek pedig
valami hiányzik az aljából, a teteje egy hajszálnyival érdesebb, de a
hangja mégis élőbb, természetesebb. Miután az árarányuk 1:5 -
érdeklődésünket a transzformátorokra korlátoztuk.
Ezekből nem volt két egyforma példányunk, így hát ettől kezdve
minden kombinációt állandó etalonunkhoz, a Sonushoz viszonyítottunk,
ehhez a viszonylag igen tiszta hangú, de mégiscsak mágneses pickuphoz.
Hogy saját magunkat is ellenőrizzük, erre a szeánszra meghívtuk
Degrell Lászlót is. (Különös tekintettel arra, hogy ő is egy Ortofon
MC-t használ, STM 72-vel, és elkötelezett híve az MC-hangnak, szemben
a Hifi Magazin szerkesztőjével, aki eddig inkább a mágneses típusoknak
igyekezett pártját fogni. Ez az este, úgy látszik, arra rendeltetett,
hogy a Saulusok Paulusokká legyenek. Degrell Laci csak meglepődött
azon, hogy a Sonus mennyire versenyben van a dinamikus típusokkal,
jómagam viszont bármelyik MC-kombinációt jobbnak hoztam ki a Sonusnál
- A szerk.)
Megcsináltuk azt a játékot, hogy öten külön-külön felírtuk, hány
százalékkal (valami absztrakt százalékot tessék elképzelni) jobb a
Sonusnál a T-30 trafó és valamelyik MC-hangszedő kombinációja.
Átlagban az jött ki, hogy az MC20 semmivel, az MC10 kilenc, de az MC30
is csak 16 százalékkal. Lesznek, akik ezt szentségtörésnek veszik, de
itt szeretnénk leszögezni, hogy az MC30-at az audio-világban általában
nem tartják klasszis pickupnak - leszámítva természetesen a HiFi
Stereophoniet...
A három hangszedőről (pártállástól függetlenül) az volt a
véleményünk, hogy az MC20-as sima, torzítatlan hangképén ront egy
kicsit a mély hang hiánya, és a Sonusénál talán szegényesebb
"színpad". Az MC10 hangjának felső regisztere már némiképp
"szőrösebb", de a mélyei a helyén vannak, és hogy ez a mély hang nem
valamiféle színeződés, bizonyítja, hogy az MC30-ról is ugyanezt a
basszust hallottuk.
Más kérdés, hogy a T-30 transzformátor - az ára miatt - csak a
legdrágább MC-hez illik (a gazdagok egymás között házasodnak), a másik
két hangszedőhöz viszont nem kell szégyelni a kis STM-72-t sem - és a
dolog máris érdekessé válik. Az MC10/STM-72 kombináció körülbelül a
Sonus-szal ér fel; ha hivatalosan forgalomba kerülne, azt mondhatnánk,
hogy az előerősítőnk után az etalonhangszedőnk is közkézre került!
Utánajártunk. Az átszámítási kulcsok vállalatonként eltérőek: az egyik
kereskedelmi vállalat boltjaiban 7500 Forintba kerülne az MC10/STM-72,
a másik vállalat ugyanezt 4500 Forintért tudná forgalomba hozni! Igaz,
az MC-hangszedők tűjét csak a gyár cserélheti - de végtére is, az
Ortofonnak képviselete van Budapesten...
HFM