Ortofónia




    


        Már  megint  hangszedők - méghozzá 16 darab egyszerre! De az vesse
    ránk  az  első  követ,  aki  kihagyta  volna,  hogy  megvizsgálhassa a
    világhírű      dán     Ortofon     cégnek     gyakorlatilag     teljes
    hangszedő-választékát!  Amúgyis  vettünk tőle - nem mi: a RAVILL - két
    típust, az FF15E/II. és a VMS2OE/II. jelűt, és most egyúttal ezeket is
    "Bemutatjuk."  A  RAVILL nagyon tájékozottnak bizonyult (a tippet biz'
    isten  nem  mi  adtuk),  mert  a  papírforma, a külföldi lapvélemények
    szerint  ez  az  a  két  típus,  amely különösen jónak számít a maga -
    szerényebb  -  kategóriájában.  Nem biztos persze, hogy nekünk is ezek
    fognak  tetszeni. A "kisebbikben" például egyszer már csalódtunk, mert
    bár  tényleg  jó, mi jobbnak hittük. Ezentúl csak a fülünknek hiszünk.
    Mellesleg  idehaza  az  FF-típus  1280  forintba  kerül,  a  VMS pedig
    háromszor  ennyibe.  Mivel  a  két  pickup  áraránya szinte minden más
    országban  1:2,  nálunk  vagy  az FF a túl olcsó, vagy a VMS egy kissé
    drága.
        Az  Ortofon  hangszedő-programja,  hogy  úgy  mondjuk, globális. A
    legtöbb  gyár  ugyanis  felesküszik  egyetlen  elvre:  vagy  dinamikus
    (mozgótekercses)  rendszert  gyárt,  vagy mágnesest. És ha dinamikusat
    gyárt,     akkor     vagy     az     elő-előerősítőket,     vagy    az
    illesztő-transzformátorokat favorizálja (ezekről majd később). Nos, az
    Ortofon  "minden  számban  benevez": gyárt ilyet is, olyat is, könnyűt
    is,   nehezet   is,   olcsót   is,   drágát  is,  transzformátort  is,
    elő-előerősítőt  is.  (Arról  nem  is  beszélve,  hogy professzionális
    termékei,  lemezvágó-berendezései  legalább  olyan  jó,  ha  nem  jobb
    hírnévnek örvendenek, mint a hangszedői.)
        Ámde  nekünk  ez  jól  jön,  mert így nemcsak tesztet írunk, hanem
    egyszersmind  behozzuk  számos  restanciánk egyikét: ismertetést adunk
    "a"   hangszedőkről,   általában   véve   is.  (Ábráinkat  részben  az
    Ortofon-irományokból, részben Degrell László könyvéből vettük, magukat
    a  hangszedőket pedig az Ortofon budapesti képviseletétől, a HUNGAGENT
    RT-től kölcsönöztük.)
        A  hifi-hangszedők  szinte  kivétel nélkül az indukciós átalakítók
    családjába tartoznak: mindegyikben mágnesek, tekercsek, lágyvasdarabok
    mozdulnak  el  egymáshoz  képest, és ezáltal a tekercsekben feszültség
    indukálódik.  Közös  tulajdonságuk  még,  hogy  a  kimeneti feszültség
    nemcsak  a  barázdakitérés  nagyságától  - amplitúdójától - függ, mint
    ahogyan  a  piezoelektromos (kristály stb.) hangszedőkön tapasztaljuk,
    hanem  a  frekvenciájától  is.  Magyarán:  a jel arányos lesz a vágási
    sebességgel.   Ezért   ezeket  a  típusokat  sebességérzékenyeknek  is
    nevezik. Két nagy csoportjuk ismeretes. Az egyik a rendkívül elterjedt
    mágneses   (mozgó   mágnesű,   indukált   mágnesű,   változó  mágneses
    ellenállású),  a  másik  pedig  a  mozgótekercses, más néven dinamikus
    hangszedőké.


    Mágneses típusok

    1. Mozgó mágnesű hangszedők

        Ezek  a legelterjedtebbek: Shure, Philips, Audio-Technica, Tesla -
    és  még  sokáig  sorolhatnánk. (Angol elnevezésük: moving magnet, MM.)
    Ezekben  a  hangszedőkben  a  tű  egy  piciny állandó mágnest mozgat a
    barázda  változásának  ütemében.  A  mágnes  közelében,  lágyvas magon
    elhelyezett,   álló   tekercsben  feszültség  indukálódik  a  mágneses
    erővonalak változásának arányában.
        A kimenő feszültség annál nagyobb, minél erősebb a mágnes és minél
    több  menet  van  a  tekercsben.  Ám  a  mágnes  tömegével okosan kell
    gazdálkodni  (hiszen  a  tűnek  kell  mozgatnia!),  és a tekercsek sem
    készülhetnek  korlátlanul  nagy  menetszámmal (ugyanis terhelésre igen
    érzékenyek   lennének).   Az   ellentmondást   kompromisszummal   kell
    feloldani.  A  gyakorlatban a mágnes tömege milligramm nagyságrendű, a
    tekercsek menetszáma: pár ezer.
        A külső zavaró mágneses terekre való tekintettel csatornánként nem
    egy,   hanem  két  tekercset  alkalmaznak.  Ezeket  sorbakapcsolják. A
    hasznos   jel   megkétszereződik,   a  külső  hatás  révén  indukálódó
    feszültség  pedig  -  elvileg  -  kioltja  önmagát.  Többnyire  valami
    különleges  anyaggal  is árnyékolják az egész hangszedőt. A burkolatot
    a lemezjátszó "hideg" pontjára kell kötni.

    2. Indukált mágnesű típusok

        Az  elv  azonos  az  előzővel,  de  a  tűtartó csövecskére itt nem
    mágnest,   hanem   lágyvaslemezt   erősítettek.   Az  állandó  mágnes,
    természetesen,   most   is   megtalálható:  rögzített  lágyvas  körhöz
    csatlakozik,   amelyen   a   tekercsek   is  helyet  kaptak.  A  mozgó
    lágyvaslemez   megváltoztatja  az  erővonalakat  a  mágnes  terében, a
    tekercsekben  tehát  így  is feszültség indukálódik. A lágyvas lemezke
    kisebb  lehet,  mint a mozgó mágnes lenne, vagyis csökkenteni lehet az
    effektív mozgó tömeget, anélkül, hogy romlana a rendszer érzékenysége.
    A legismertebb indukált mágnesű hangszedőket az ADC és az AKG gyártja.


    

    VMS-rendszerű hangszedő metszete

    A., TŰTARTÓ EGYSÉG
    1.  Gyémánt tű
    2.  Tűvédő
    3.  Tűtartó csövecske
    4.  Gyűrűmágnes
    5.  Rugalmas felfüggesztés
    6.  Könnyű lágyvas-fegyverzet
    7.  Tartóhuzal

    B., HANGSZEDŐ-TEST
    8.  Lágyvas-testek (4 db)
    9.  Tekercsek (4 db)
    10. Kivezetések (4 db)
    11. Árnyékoló búra

    

    MC-rendszerű hangszedő metszete

    1.  Tűtartó csövecske
    2.  Csillapító   szerelvény  (mellette  balra  a  csillapításszabályzó
        csavar)
    3.  Négyszögletes pólustest
    4.  Mozgó tekercsek
    5.  Mágnes
    6.  Lágyvas-testek
    7.  Kivezetések (4 db)
    8.  Hangszedő-test
    9.  Tűvédő

    
    

    A különféle típusok elvi rajzai:
    1.  Mozgómágnesű hangszedő (a mágnes nyugalmi helyzetben).
    2.  Indukált mágnesű hangszedő (a lágyvasdarabka nyugalmi helyzetben).
    3.  Változó mágneses ellenállású hangszedő.
        Felül: a tűtartó nyugalmi helyzetben (a mágneses tér
        szimmetrikus).
        Alul: a tűtartó elmozdulására megváltozik a mágneses tér
        szimmetriája, feszültség indukálódik a tekercsekben.
    4.  Mozgótekercses hangszedő: a mágneses erőtérben elmozduló
        tekercsben feszültség indukálódik.


    3. Változó mágneses ellenállású hangszedők

        Az  állandó  -  rögzített  -  mágnes  ezúttal gyűrű alakú. s hozzá
    csatlakozik  a  lágyvas-kör  a  tekercsekkel.  A tű ismét csak lágyvas
    anyagot mozgat, cső alakú idomot a mágnes terében. Nyugalmi helyzetben
    a  mágneses  erővonalak egyenlően oszlanak meg a két tekercs közötc. A
    lágyvas    csövecske    elmozdulásakor    az   egyensúly   felborul: a
    fluxussűrűség  az  egyik  ágban  nő,  a  másikban  pedig  csökken. Így
    indukálódik feszültség a tekercsben.
        És  itt  érkeztünk  el  az  Ortofon  cég  hangszedőihez. A dán cég
    valamennyi  mágneses  típusa  ezen  az  elven működik, mint a Variable
    Magnetic  Shunt  elnevezés  tanúsítja:  "VMS"  -  de  az  ettől eltérő
    betűjelű modell sem kivétel.
        Hasonló egyébként az ugyancsak dán Bang & Olufsen cég Moving Micro
    Cross  (MMC)  rendszere,  csak  abban  nem  csövecskét,  hanem lágyvas
    keresztet mozgat a tű.

    Mozgótekercses (MC) hangszedők

        Ez  a  másik  kaszt:  az előkelőbb. Mint elnevezése mutatja, itt a
    mágnes  van  rögzítve  és  a  tekercs  mozog  (Moving Coil, MC). Egyik
    olvasónk  nemrég  azt  írta: a lemezvágógép működésének az MC-rendszer
    felel   meg,  logikus  tehát,  hogy  a  lemez  lejátszásához  is  ez a
    tökéletesebb.  Ebben  van  valami;  elvben a mozgótekercses hangszedők
    kevésbé  szenvednek  a  frekvencia-intermodulációs  torzítás  bizonyos
    fajtáitól.  De  azért az MC-hangszedőnek is megvan a maga keresztje. A
    tekercs,  hogy  ne  legyen  túlságosan nehéz, általában kis menetszámú
    (az  Ortofon  MC2O/II.  tekercsein  például csak 28 menet van), a pick
    upnak  ezért roppant kicsi a kimenő feszültsége: nem tudja "kihajtani"
    a szokásos előerősítőket.
        Hasonlítsuk  össze, mekkora feszültséget szolgáltatnak a különféle
    hangszedők   az  1  kHz-es,  1  cm/s  sebességgel  vágott  barázdáról.
    Kristály,   kerámia:   50-100   mV.  Mágneses:  0,5-1  mV.  Dinamikus:
    0,01-0,02mV(!).
        Az  MC-hangszedők  (ritka kivétellel) alacsony kimenő feszültségét
    fel  kell  erősítenünk a 30-100-szorosára, és ehhez szükségünk van egy
    újabb  erősítő-fokozatra,  az elő-előerősítőre (magyarul ez ugyanolyan
    jól hangzik, mint például az "ellen-ellenőr").
        Az   MC-hangszedők   kimenő   feszültsége  kicsi  ugyan  -  de  az
    impedanciájuk  is  az.  A jelüket tehát esetleg nem felerősíteni kell:
    elég  csak  átalakitani.  Erre  szolgál  a  másik  fajta  "lépcső", az
    illesztőtranszformátor.  Egyik  oldalán  belép  10-20 mikrovolt néhány
    ohmon  -  a  másikon  pedig  elegendő  feszültség  lép  ki,  47 kohmos
    terhelésen.     Akár     elő-előerősítő     ("head     amp"),     akár
    illesztőtranszformátor   -  egyik  sem  nagy  gyönyörűség.  A  legtöbb
    elektronikának  van  valamiféle  sajáthangja.  Ha  jó fono-előerősítőt
    csinálni  nehéz,  hát jó elő-előerősítőt készíteni se könnyű (habár ez
    utóbbinak csak lineárisan kell erősítenie a jelet). Ami meg a trafókat
    illeti,  ezeket  különösen  tanácsos  eltávolítani  az  elektromos jel
    útjából  -  kivéve, ha elképesztően precízek. Akkor viszont az áruk is
    elképesztő.  Például az Ortofon "menő" transzformátorának árából éppen
    három  darab MC2O-at lehet vásárolni - holott ez a hangszedő a második
    legdrágább Ortofon-modell!
        (Minthogy   léggömbünkkel   immár   sztratoszférikus  magasságokba
    jutottunk,  kihajolunk  a  kosárból,  körülnézünk az audiovilágban, és
    konstatáljuk,  hogy  az  elő-előerősítők bajnokai változatlanul vívják
    csatájukat    az    illesztőtranszformátorok   lovagjaival.   Egyelőre
    eldöntetlenre  állnak.  Így  hát indokoltnak látjuk, hogy a dán cégnek
    mindkét  fajta  "step  up"  -  azaz:  "felléptető" - eszközeit röviden
    bemutassuk.)
        A  dinamikus hangszedőkről még annyit, hogy tűjüket általában csak
    a  gyár cserélheti, nem úgy, mint a jól ismert mágneses típusok tűjét.
        Kivétel  természetesen  mindkét oldalról akad, tehát van olyan MC,
    amelyiknek  cserélhető a tűje, míg egyik-másik MM-hez a gyár nem ajánl
    tartaléktűt,   mondván,   hogy  csak  akkor  vállalhat  felelősséget a
    hangminőségért, ha ő végezheti a tűcserét. Az is igaz, hogy a mágneses
    hangszedők  tűcseréje  is  többnyire  belekerül  az eredeti vételár 60
    százalékába.
        Az  a  16 hangszedő, amelyet kézhez kaptunk, logikusan 4 csoportra
    osztható.   Vannak   köztük  teljesen  hagyományos  kivitelű  mágneses
    típusok.  A  Low Mass széria tagjai, mint nevük mutatja, rendkívül kis
    tömegűek.  Még  kisebb  effektív  tömeget produkál a Concorde-sorozat,
    amelyet  a  híres  repülőgépről  kereszteltek el. A sor végén pedig az
    MC-hangszedők állnak.

                                      *

    Hagyományos széria

        Ezeket   a   hangszedőket  szabványos  módon  kell  rögzíteni,  az
    egymástól fél collnyira eső csavarokkal. Tűvédőjük fel- és lehajtható.
    Számunkra  természetesen  ezek  a legfontosabbak, hiszen kettő közülük
    Magyarországon  is  kapható  (vagy  legalábbis lapzártakor még kapható
    volt).  A  legolcsóbb, az FF15X/II. azonos az FF15E/II. jelű modellel,
    csak   a   tűje   nem  elliptikus,  hanem  kónuszos.  (Az  "E"  mindig
    elliptikusat jelent.) Mindkettőt a robusztus, nagy tömegű hangkarokhoz
    ajánlják,  ennek  megfelelően strapabíróak. Valamivel drágább náluk az
    F15E/II.,  de  még  a  négy  közül a legértékesebb, a VMS2OE/II. is az
    árlétra alsóbb fokain tanyázik.
        Ehhez  a  pickup-szériához  javasolja  a  gyár azt a bizonyos pici
    kapacitást,  a  CAP  210-et,  amelyet a hangszedő kivezetőcsapjai közé
    kell  bepattintani.  Az  Ortofon  ugyanis  400 pF-os terhelést ír elő,
    márpedig nagyon sok lemezjátszó hangfrekvenciás kábelének a kapacitása
    -  nagyjából  -  csak feleennyi. Mi megmértük mind a hagyományos, mind
    pedig  az  LM-széria  tagjainak  frekvenciamenetét  200  és  400 pF-es
    terhelőkapacitással     egyaránt.     Számottevő    különbséget    nem
    tapasztaltunk, a kapacitás-többlet mindössze 0,5-1 dB-nyit faragott le
    a felesleges magashangból. (Szubjektív hatásáról: lásd a Szeánsz-ban.)

    

    Low Mass (LM) széria

        A  súlyuk mindössze 2,6 gramm, fele-negyede a szokásosnak. (Ezeket
    is  a  hagyományos,  félcollos-rendszer  szerint kell felerősíteni.) A
    család  tagjai:  LM  10,  15,  20, 20H, 30, 30H - a "H"-jelűek nagyobb
    enegedékenységűek,  így rendkívül kis effektív tömegű hangkarba valók.
    A  tű "Fine-line" (a 10 és 15 tűje elliptikus). Mindegyik hangszedőhöz
    mellékelnek  két  azonos  alakú,  de  eltérő  súlyú:  1,6, illetve 2,2
    grammos  fémlemezt.  Hogy  miért?  "Ezek  ugyan kikönnyített modellek,
    uram, de ha Önnek úgy tetszik, nyugodtan visszanehezítheti őket - ezen
    ne    múljék    az    üzlet."    A    tűvédő:    parányi   plexisüveg,
    rátolható-lehúzható.


    

    Az LM rakétakilövő állomás.


    Concorde széria

        Három  típus  tartozik  ide:  a  Concorde 10, 20, 30. A legdrágább
    közöttük    a    "legengedékenyebb".   Külsőre   teljesen   egyformák.
    Valószínűleg  azonosak  az LM-sorozattal, amennyiben azok funkcionális
    részét  beleépítették egy ugyancsak szuperkönnyű "shell"-be. A legtöbb
    hangkar  feje  ugyanis eléggé nehéz - a Concorde viszont mindössze 6,5
    grammos!  Kizárólag  SME-típusú hangkarban használható. (Idehaza eddig
    csak  a  japán  lemezjátszókon  volt  ilyen  kar.)  A  tűtartó  éppúgy
    cserélhető,  mint  a többi mágneses típuson. A tűvédő ugyanolyan, mint
    az LM-hangszedőké.
        Ehhez  a családhoz is mellékel a gyár mindenféle tartozékokat, így
    kétféle  pótlólagos  súlyt  a  hangszedőkhöz,  ha  netán túl könnyűnek
    találnánk  -  valamint  különleges  ellensúly  a  hangkarokhoz,  ha az
    eredeti  ellensúllyal nem tudnánk kiegyensúlyozni a rendszert. Jár még
    hozzá   célszerszám,   amellyel  függőlegesre  állítható  a  hangszedő
    tengelye, továbbá tűmérleg és még sok egyéb...

    

    MC-széria

        Az elitcsapat: a mozgótekercses MC 10, 20, 30. Bár az első még nem
    kerül többe egy átlagos mágneses hangszedőnél, az MC2O/II. jelűt már a
    legjobb  MM-típusúakkal  adják  egy áron, az MC3O ára pedig Amerikában
    nem   kevesebb,   mint   600   dollár!   Plusz   transzformátor.  Vagy
    elő-előerősítő.
        A  10-esnek  a  tűje  elliptikus,  a  másik  kettőé  Fine-line. Az
    ajánlott  tűerő  15-20  mN. Ez csak látszólag magas érték: a dinamikus
    hangszedők  mindig  nagyobb  tűerőt  kérnek, a Shibata-szerű tűk pedig
    egyébként  is  kevésbé  rongálják  a  barázdákat.  Jellegzetessége  az
    MC-típusoknak  a csekély engedékenység is: a háromból egyik sem éri el
    a közepes mágneses típusok engedékenységét.
        Néhány  szót  még  a  csomagolásról. Az egyes sorozatokon belül az
    olcsóbb   típusok   egyszerűbben,   a   drágábbak   gyönyörűen  vannak
    "adjusztálva".  Ami  azonban "cégünk reklámját", az MC3O-at illeti, az
    Ortofon  alighanem  túlugrotta  a  felásottat.  A  hangszedőt  előbb a
    szokásos,  csinos  plexi-dobozba zárták, majd elegáns diplomatatáskába
    rakták,  a  tartozékok,  az  egyedi  méréseket  tartalmazó prospektus,
    valamint  egy  mérőlemez  társaságában.  Végtére a Rolls-Royce kocsira
    luxuskivitelű  rendszámtábla  is  dukál - de akkor aztán irgalmatlanul
    Rolls-Royce-nak  kell lennie! Az árlistából kiderül, hogy a provokatív
    táska  és  a  mérőlemez  árán egy MC2O-at vásárolhatnánk - és az ember
    csendesen,  de  elszántan  máris  szurkolni  kezd az utóbbinak, a Nagy
    Testvér ellenében.

    

    Illesztő transzformátorok, elő-előerősítők

        Transzformátorból  kettőt  kaptunk  vizsgálatra: a legegyszerűbbet
    (STM-71) és a legkifinomultabbat (T-30).
        A henger alakú, igen olcsó STM-72 egyik végén 2 RCA-hüvely fogadja
    a  hangszedő  jelét,  a másik végén pedig rövid, árnyékolt vezetéken 2
    RCA-dugó  adja  tovább  a  jelet  az előerősítőre. A hengert kétszeres
    Mumetal    búra    árnyékolja.   A   transzformátor   áttétele   1:60.
    Frekvenciaátvitele 10 Hz-50 kHz.
        A T-30-as kétségtelenül igen gondos munkával készült. A viszonylag
    nagy,  tégla  alakú  szerkezet  előlapján  egy  kapcsolóval  különböző
    leágazások  között  választhatunk,  aszerint,  hogy  az  előerősítőhöz
    illesztendő  hangszedő  impedanciája  a  3, a 6, a 12, a 24 avagy a 48
    ohmhoz esik közelebb. (Tehát nem csak Ortofon hangszedőkhöz ajánlják.)
    A kapcsoló egy további helyzetében a transzformátor változtatás nélkül
    engedi   tovább   a   jelet.   Az   RCA-csatlakozóhüvelyek,  illetve a
    csatlakozókábelen   az   RCA-dugók   "természetesen"   aranyozottak. A
    készüléket igen gondosan árnyékolták.
        A másik féle "felléptető" eszközből is kétfélét láttunk: az MCA-10
    és  az  MCA-76  típusjelű  elő-előerősítőt.  (Áruk  nagyjából  azonos;
    körülbelül  másfélszerte drágábbak egy MC 20-nál.) Az MCA-10 két darab
    1,5  V-os  (LR  14  típusú)  "baby  teleppel"  működik, körülbelül 800
    üzemórán   át.   Egyetlen  kezelőszerve  a  ki-bekapcsoló.  A  telepek
    feszültségét  kis méretű műszer jelzi. A feszültségerősítés mértéke 33
    dB  (mintegy  45-szörös).  Kikapcsolt állapotban a szerkezet áthidalja
    önmagát:  összekötődik  a bemenete a kimenettel. Itt is RCA-típusúak a
    csatlakozók.
        A  bonyolultabb  MCA-76-os  hálózati  feszültséggel működik, és 17
    tranzisztort  tartalmaz. (A szokásos fono-előerősítőkben csatornánként
    2-3      tranzisztort      találunk...)     Erősítése     ötvenszeres.
    Frekvencia-jelleggörbéjét  13  Hz  alatt egy szubszonikus szűrő vágja,
    csökkentve  a  nemkívánatos  mélyrezonanciák  hatását.  Ez a szűrő nem
    iktatható  ki.  Kikapcsolható  viszont  a  CD-4  jelű  szűrő, amely 50
    kHz-től  vág,  12 dB/oktáv meredekséggel. Kikapcsoláskor ez a készülék
    is "rövidre zárja" a bemenetet a kimenettel.
        Cikkünk terjedelme nem engedi meg, hogy részletes mérési eredményt
    közöljünk  az illesztő transzformátorokról és "head amp"-okról is - ha
    már  valamit  el  kell  hagynunk,  úgy gondoltuk, ezt nélkülözhetjük a
    legkönnyebben.  Meghallgatni  azonban  meghallgattuk valamennyit, és a
    szeánszról természetesen beszámolunk.

    

    Méréseink

        Mérési eljárásunkat 2-3. számunkban pontosan leírtuk - most csupán
    kommentáljuk.  Részletesen  ismertetünk  azonban  néhány  újabb mérési
    módszert.

    Általános mérési körülmények.
    Laboratórium;   22-25  °C-os  hőmérséklet,  60-70  százalékos  relatív
    páratartalom.  A  hangszedőket  egy Dual 701-es lemezjátszóban mértük,
    kivéve  a  Concorde-modelleket,  amelyeknek vizsgálatához SME 3009/II.
    kart  szereltünk  egy Thorens TD124/II-es futóműre. Az MC-hangszedőket
    kizárólag   önmagukban,   vagy  a  T-30-as  illesztő  transzformátoron
    keresztül   mértük,   annak  12  ohmos  leágazásán.  A  transzformátor
    kimenetét 47 kohm/100 pF-fel zártuk le.

    Tűerő a mérések során.
    Ez   erősen   befolyásolhat  néhány  paramétert,  így  a  letapogatási
    képességet,   a  torzításokat.  Minden  hangszedőt  a  gyár  ajánlotta
    tűerővel  használtunk.

    Áthallások.
    Az  igen  keskeny  -  1/8  oktávnál  keskenyebb - csúcsokat nem vettük
    figyelembe,   dB-ben   közölt  adataink  így  valamivel  kedvezőbbek a
    valóságnál.

    Letapogatási képesség 315 Hz-en.
    A DIN 45549 típusú mérőlemezen a barázdák amplitúdója 50-től 120 µm-ig
    változik,  10  µm-enként.  A mérőlemez egy nemzetközi szabvány-ajánlás
    alapján  készült  (IEC  98A). Eszerint minimum 60 µm az előírás: ezt a
    hangszedőnek  még  le  kell játszania anélkül, hogy a tű elveszítené a
    folyamatos kontaktust a barázdával.

    10,8 kHz-es impulzus-torzítás.
    Ezt  eddig  nem  vizsgáltuk. Lényege: 270 Hz ismétlődési frekvenciával
    10,8  kHz-es  "impulzus-csomagokat"  tartalmaz  a  barázda, s ezt kell
    hűségesen  követnie  a  hangszedőnek.  A  módszer  nagyon  hasonlít az
    erősítők burst-vizsgálatához. A mérőlemezen (Shure TTR-103) 15-30 cm/s
    csúcssebességű  barázdák  találhatók.  A  17. képen bemutatjuk, milyen
    jelet  kapunk e barázdák lejátszásakor egy VMS2OE/II-vel. Jól látható,
    hogy  a  10,8  kHz-es  jel  megszűnte  után  még megjelenik egy kisebb
    amplitúdójú "berezgés".

    1 kHz-es négyszögjelátvitel.
    A DIN 45549-es mérőlemez megfelelő barázdájáról kapott oszcillogram. A
    barázda  amplitúdója  körülbelül  10  µm.  (Ennél  a  vizsgálatnál nem
    használtunk  korrekciós előerősítőt!) A képek kiértékeléséhez figyelni
    kell,  mennyire  pontos a "sarkok" reprodukciója, milyen a "tetőesés",
    vannak-e jelen magasabb frekvenciás rezgések (és mennyi), s hogy van-e
    "túllövés" a sarkok közelében.

    A   dinamikus  hangszedők  vizsgálatához  külön  kommentár  szükséges.
    Illusztrációja mindig az MC2O/II. valamely diagramja.

    Kimeneti feszültség 1 kHz-en.
    Az  MC-hangszedőkről  eddig  a  10 ohm lezárással kapott értéket adtuk
    meg.  Mint  tudjuk,  nem  ez  kerül  a  fono-előerősítőre:  közbe kell
    iktatnunk  egy  "felléptető"  fokozatot.  Ezért  megmértük  a kimeneti
    feszültséget    a   T-30   illesztő   transzformátoron   -   különböző
    áttételeken   -   keresztül   is,  demonstrálva,  hogy  így  nagyjából
    ugyanolyan  feszültséget  kapunk, mint a mágneses típusokról: (mV-ban,
    bal/jobb, előbb a 3, a 12 majd a 48 ohmos leágazásról):

    MC 10      MC 20/II.    MC 30
    -------------------------------
    6,9/6,9    5,8/6        5,8/5,1
    4,2/4,1    3,7/3,6      3,8/3,5
    2,3/2,2    2/1,9        2,1/1,9


    

    

    

    

    


    Frekvencia-jelleggörbe.
    Valószínűleg  az  Olvasóban  is  felmerül  a  kérdés: milyen mértékben
    befolyásolja    az    MC-hangszedők    frekvencia-jelleggörbéjét    az
    elengedhetetlen  transzformátor  vagy "head amp". Ezt demonstrálja   a
    33-34. ábra.
    A  33.-on  az  MC2O/II.  "natúr"  görbéje látható (a hangszedőt a gyár
    által  megengedett  legkisebb  impedanciával,  10  ohmmal  zártuk le),
    összehasonlítva    az    MCA-76   elő-előerősítőn   keresztül   kapott
    jelleggörbével.  Ennek  az  elektronikának  75  ohm-az impedanciája, s
    szintén  "tisztán  ohmos".  Láthatjuk, hogy a magasabb frekvenciákon -
    kismértékben  ugyan  - nőtt a kiemelés, valószínűleg a kisebb terhelés
    hatására.
        A  34. diagramon az MC2O/T-30 kombináció jelleggörbéit mutatjuk, a
    transzformátor  3-6-12-24-48  ohmos leágazásán mérve. Nincs számottevő
    különbség    -   mondhatnánk.   Nézzük   meg   azért   az   1   kHz-es
    négyszögjelátvitel  oszcillogramjait  is,  a 18-21. képen. A 18. kép a
    "tisztán  ohmosan"  lezárt hangszedő viselkedését ábrázolja. A 19. kép
    az   MCA-76   elő-előerősítő,  a  20-21.  oszcillogram  pedig  a  T-30
    transzformátor (3, illetve 48 ohmos leágazás) hatását mutatja. Itt már
    van   különbség.   Nézzük   meg   nagyon   figyelmesen  a  jelváltozás
    karakterét,   azaz   a   négyszögjel   sarkait.   Eltérést  találunk a
    túllövések, berezgések mértékében.

    


    Szeánsz

    

        Számoljunk.  Négy  hagyományos  darab,  az  négy. Hat kikönnyített
    modell,  az  tíz.  Három Concorde és három MC, ez eddig 16. Vegyük még
    hozzájuk   a   néhány   oldallal   odébb  bemutatandó  Hitachi  HT-324
    lemezjátszó  hangszedőjét, valamint (természetesen) referencia gyanánt
    a  Sonust,  ez  összesen  18  pickup,  de mindegyik MC-hangszedőt több
    kombinációban  is  meg  kell hallgatnunk: kis trafóval, nagy trafóval,
    elő-előerősítővel...    Mindenkinek   azt   ajánljuk,   hogy   mielőtt
    továbbolvas,  előbb  próbáljon  kitalálni valami jó módszert, hogy egy
    hét   leforgása   alatt   minden  hangszedőt  biztonsággal  a  helyére
    tehessünk. Sokat ér a jó tanács - szabad a gazda, hogyan csináljuk?
        Egyébként  a Revox/Quad/Spendor kontrollberendezést használtuk, de
    a  lemezjátszó  ezúttal  különleges  volt.  A  Mechanikai Laboratórium
    bocsátotta   rendelkezésünkre   egy   kísérleti   futóművét.  Akkorára
    méretezték, hogy két hangkar férjen el rajta jobbról és balról egyenlő
    távolságban  a  tányértól.  Ehhez  a  MAFILM-től kölcsönöztünk két SME
    3009/II.   kart,   elegendő   tartalék   fejrésszel,  hogy  könnyebben
    cserélgethessük a pickupokat.
        Elégtételt  kell  szolgáltatnunk  az SME-karoknak, noha még mindig
    nem   jutottunk   odáig,  hogy  korrekt  összehasonlítást  tehessünk a
    hangkarok   hangminősége   között.   Annyi  viszont  biztos,  hogy  az
    egytűcsapágyas,  rögzített  fejű Hadcock GH228 beállítása egy rémálom.
    Legalább  félóráig  tart  - tessék így sorozattesztet csinálni. Az SME
    sem  fenékig  tejfel,  de  legalább  cserélhető a fejszerelvénye - ami
    elvben  nem  ajánlatos  ugyan,  de  kétségtelenül sokkal praktikusabb.
    Igazság szerint súlyos didaktikai hibát követtünk el, amikor nem ezt a
    régi,  jól  ismert típust választottuk etalonnak. Hiszen éppen az lett
    volna  a  dolgunk,  hogy  kezdetben SME-t használjunk - és igyekezzünk
    lecserélni  valami egyszerűbb, olcsóbb típusra, amellyel ugyanilyen jó
    eredmény érhető el.
        Az előerősítő kimenetére 4 külön szintszabályozót építettünk, hogy
    bármelyik    hangszedő   bármelyik   csatornáját   azonos   hangerővel
    hallgathassuk. Minden próba előtt gondosan kiegyenlítettük a szinteket
    egy  B&K  hangnyomásmérő  és  mérőlemez  segítségével.  Az  előerősítő
    gombnyomásra  hol  ennek,  hol  annak  a  pickupnak a jelét juttatta a
    végfokra.
        Rendkívül  jó  minőségű felvételeket vettünk elő, köztük olyanokat
    is,  amelyek  kifejezetten  a kellemes akusztikájú teremben rögzített,
    természetes  hangszerhangot  tolmácsolják - ha a lejátszóberendezés is
    úgy  akarja.  Hétféle  műsort hallgattunk: country-zenét - részletet a
    Toscából  -  akusztikus  gitárok  kvartettjét  - templomi kórust - egy
    zongora-bőgő-dob dzsessztriót - részletet az Igor herceg nyitányából -
    női énekhangot hangszeres kísérettel.

    Hagyományos széria

        Számunkra  érthetően  ez  a  legfontosabb,  hiszen  két  típusa is
    kapható a hazai boltokban.
        Először  a két olcsóbbat hasonlítottuk össze: az FF15E/II. jelűt a
    saját, kúpos tűjű változatával. Mint várható volt, az elliptikus tűről
    több magasat hallottunk, csak az a kérdés, hogy ez most jó-e vagy sem.
    A későbbiekből kiderül, hogy ezt a kérdést valószínűleg az Ortofon sem
    döntötte   még   el.   Az   E-változat   hangja   csengőbb,  áthatóbb,
    transzparensebb,  nem  lényegesen  persze, csak egy árnyalatnyival. És
    valamelyest  tolakodóbb  is:  kissé gépies, elektronikus. Ízlés dolga.
    Talán  még  csak  nem  is  arról  van szó, hogy valaki a könnyű vagy a
    komoly   zenét  szereti-e  jobban.  Inkább  arról,  hogy  ki  mennyire
    fáradékony.  A lemezbarátok többsége - és a magnósok túlnyomó többsége
    - bizonyára az elliptikus változatra szavazna.
        Itt   újra   szólnunk   kell  a  hangszedők  illesztéséről.  Előző
    számunkban ("Referenciák") már szóba hoztuk, hogy az Ortofon 400 pF-et
    ír  elő  ezekre  a  modellekre,  márpedig  a  kábelkapacitás a legtöbb
    esetben  ennek  csak  a fele (a mi esetünkben valamivel 300 pF fölötti
    volt).  Ezért  most  mindkét hangkarba FF15E-t szereltünk, és az egyik
    kábel    kapacitását    kiegészítettük   körülbelül   400   pF-osra. A
    magashangból   tényleg  elment  valamennyi,  de  a  hangkép  nem  lett
    tisztább.  Olyasfajta lett, mint amit az olcsóbb, kúpos tűről kaptunk.
    Továbbra  is  osztjuk  azoknak  a  nézetét, akik szerint egy hibát nem
    lehet    kijavítani   egy   másik   hibával.   A   többletkapacitással
    lenyiszálhatunk  ugyan valamicskét a frekvenciagörbéből, de mit ér ez,
    ha a rendszer mechanikus rezonanciája továbbra is "ficánkol".
        Nem sokat időztünk az F - egy "F" - 15E/II-nél. Összehasonlítva az
    előzővel,   azt  tapasztaltuk,  hogy  az  F-modell  talán  egy  kicsit
    kiegyenlítettebb,  az  FF  pedig egy kicsit izgalmasabb hangot ad. Itt
    már  számításba  jön,  hogy  ki milyen zenét szeret. Tekintve azonban,
    hogy  az  FF  vagy 33 százalékkal olcsóbb, érthető, miért veszik olyan
    sokan.
        A legnagyobb izgalommal a VMS2OE/II. debütálását figyeltük. Nálunk
    3900   forintba  kerül,  tehát  az  eddigi  legdrágább  hangszedő  (ha
    eltekintünk  egy-két  -  korlátozott  mennyiségben forgalomba hozott -
    Shure-tól,   Philipstől,   Empire-től).  A  VMS  külföldön  viszonylag
    olcsónak  számít,  mégis  sok  jót  írnak róla. Úgy terveztük, hogy az
    egész  Ortofon-választékot  majd  ehhez mérjük. Bevalljuk: szurkoltunk
    ennek  a  típusnak.  Nos,  a  VMS  nem aratott lehengerlő győzelmet az
    FF15E/II.  ellenében.  Ha valaki elsősorban popzenét hallgat, és ehhez
    mindenekelőtt  jó  mélyeket,  csengő magasakat, afféle "hifi-hangzást"
    vár, és kevésbé zavartatja magát a némileg érdes tónustól - hát aligha
    fog   háromszorta,  vagy  akár  csak  kétszerte  is  többet  fizetni a
    VMS2OE/II-ért. Természetesen aki figyel a hangszerek sokszínűségére, a
    hangszedő  térbeli  feloldóképességére,  az  méltányolni  fogja  a VMS
    tisztább,  kiegyenlítettebb  hangját. A képlethez tartozik még, hogy a
    VMS  szubjektíve  kevesebb  mélyet  ad,  az  FF viszont erősen hozza a
    lemezzajokat,  a  sziszegést.  Mindent összevetve azonban úgy érezzük,
    hogy  a  két  hangszedő  tagadhatatlanul ugyanannak a konstruktőrnek a
    kezenyomát viseli. Mint látni fogjuk: nem csak ez a kettő...
        A   hagyományos   széria  legjobb  darabját,  a  VMS-t  ezekután -
    kontrollképpen  -  összehasonlítottuk a Sonus Gold Blue-val. Hogyan is
    fogalmazzunk,   hogy   ne   túlozzunk...  A  VMS  híven  tolmácsolta a
    mikrofonokat, az erősítőt, a hangszórót, és bőségesen a magashangokat.
    A   Sonus   pedig   eltüntetett   a   szobából  mindent,  ami  a  hang
    reprodukálásának  műveletére  emlékeztet,  és nem hagyott mást, csak a
    hangszereket  és  az  eredeti  helyszínt,  egyszóval:  a  zenét.  Mint
    egyikünk  meg  is  jegyezte:  csak  most  kezdi  érteni,  hogy mi az a
    "levegősség",  "mélységérzet"  és  más egyéb, amiről olyan idegesítően
    sok szó esik az audio-világban.
        Ebben  a  csoportban próbáltuk ki a Hitachi HT-324 hangszedőjét. A
    lemezjátszó  tesztjét  lásd a Bemutatjuk rovatban. Ez a lemezjátszó az
    Akai  AP-100C kategóriájába tartozik, hangszedője néhányszáz forintos,
    feltehetően  az Audio-Technica gyártmánya. Hangzási balansza nagyjából
    helyes,  kiegyensúlyozott - de egy kissé fejbevert, "lapos" hangot ad:
    a mélyei-magasai egyaránt gyengébbek - különösen, ha az FF-fel mérjük.
    Erénye  viszont  ennek az igen olcsó hangszedőnek, hogy a középhangjai
    viszonylag tiszták. (Semmiképpen sem "japán hang"!)

    LM- és Concorde-széria

        Minden  eddigi  tesztünk közül ennek a 9 hangszedőnek a minősítése
    volt  a  legfárasztóbb.  Rendkívül  hasonló a hangjuk. Valami kevéssel
    mindig  a  drágábbakat  hallottuk jobbnak, kivéve az LM 15-öt, amelyet
    egy  hajszállal  gyengébbnek  éreztünk  az  LM 10-esnél. A legtisztább
    hangja,  legalábbis  a  mi véleményünk szerint, az LM 30H-nak volt. Ez
    ugyanannyiba   kerül,   mint  "H"  nélkül,  csak  engedékenyebb  a  tű
    felfüggesztése.  (De  lehet,  hogy  csak  a  szokásos  gyári "szórást"
    hallottuk,  vagyis az egyik darab egy kicsit jobbra, a másik pedig egy
    picivel gyatrábbra sikerült a kelleténél.) A legjobb Condorde, a 30-as
    körülbelül úgy szólt, mint az LM 30.
        Érezzük  ám,  hogy  ez az ítélet nem hangzik valami meggyőzően, és
    hogy   nekünk   a  pickupok  hangjának  karakterét  kellene  leírnunk.
    Megpróbálkozunk  vele  - de előbb tisztázni kell valamit. Azt, hogy az
    LM-hangszedők  lényegileg  azonosak.  A Concorde-modellek is azonosak.
    Egymással  is  azonosak.  Valószínű,  hogy mind a 9 hangszedő teljesen
    azonos  azzal  az  egyetlen  alaptípussal,  amelyet  annak  idején  az
    Ortofon-laboratóriumban   a   VMS-principium  alapján  megépítettek. A
    Concorde-ok  már  a  papírforma  szerint  is  megegyeznek az LM-család
    egy-egy  tagjával.  Az  árdifferencia  pontosan kiegyenlíthető azzal a
    "kagylóval",  amelyet az LM-hez esetleg meg kell venni, a Concorde-hoz
    viszont már nem. A tűjük is azonos.
        Eltérés  természetesen  van  ennek a 9 pickupnak a hangzásképében.
    Úgy  képzeljük,  hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bevált,
    jó  öreg hangszedő, a maga csengő-bongó, de egy kissé nyers hangjával.
    Tanítómestereket   fogadtak   mellé,   és   mindent  elkövettek,  hogy
    elsajátítsa,  amit  a  magasabb körökben tudni kell. Hol itt reszeltek
    rajta,  hol ott csiszoltak rajta, és valóban: egyre jobb a modora - de
    mintha  mindig  feszélyezve  érezné magát. Körülbelül így summázhatjuk
    véleményünket  a  dán cég mágneses hangszedőiről. Igaz, nem ismerjük a
    két  legdrágábbat,  az  M20  FL  Supert  és az M2OE Supert. De majdnem
    annyiba  kerül  az  LM  30H  is:  a VMS2OE/II. árának másfélszeresébe.
    Véleményünk  szerint  Ortofonban számolva változatlanul az FF15E/II. a
    Best Buy, azaz Előnyös Vétel.
        A    rend    kedvéért    még    csináltunk   két   próbát.   Előbb
    összehasonlítottuk az előző csoportgyőztest, a VMS-t az LM 30H-val, és
    az  utóbbit  találtuk jobbnak. Majd újra felszereltük a Sonust, és ezt
    is   összemértük   a   legjobb  LM-hangszedővel.  Félreismerhetetlen a
    különbség  a  Sonus javára! Az igazsághoz híven elmondjuk, hogy ezen a
    próbán  részt vett egy régi barátunk is, aki évek óta hivatalból jelen
    van  a  Hanglemezgyártó  könnyűzenei  felvételein,  és saját bevallása
    szerint  is  ugyanúgy  hall, mint a hangmérnökök nagy része. A teszt -
    mint  mindig  -  most is "vakon" folyt, csak két LED világított: hol a
    sárga,  hol a piros, attól függően, melyik hangszedőt hallgattuk. Nos,
    a  próba végén, amikor az volt a kérdés, kinek melyik tetszett jobban,
    négyen  kapásból  rávágtuk,  hogy a "sárga", mert természetes, tiszta,
    eleven,  levegős a hangja - barátunk pedig ugyanígy gondolkodás nélkül
    azt mondta, hogy "a piros, mert annak jobbak a magas hangjai". Arra az
    érvre  pedig,  hogy  de  hiszen a koncerten nincsenek ilyen mesterkélt
    magashangok,  azt  válaszolta,  hogy  "ez igaz, de én a koncerteken is
    mindig  fel  szeretném  tekerni  a  magas  hangokat".  Hogy ebből mi a
    tanulság,  azt  Olvasóinknak maguknak kell levonniuk - lehet, hogy nem
    nekünk adnak igazat.

    MC-sorozat

        Minden  MC afféle "félkarú óriás", sokra képes - de nem önmagában.
    Hogy  kimutassuk,  melyik a legjobb, előbb meg kell találni hozzájuk a
    legjobb illesztő egységet.
        Ha  csak  a  megtaláláson  múlna,  hamar  révbe  jutnánk:  a  T-30
    transzformátor  az,  amellyel  mindhárom  dinamikus  Ortofon  pickup a
    legtisztábban  szól,  mentesen  minden érdességtől, "felrakódásoktól",
    színeződésektől.  De  az  ára,  az  ára!  Számoljunk  MC2O/-ban - ez a
    hangszedő  kétszerte  drágább  a  VMS  20E/II-nél, amely a magyar vevő
    számára  is  felfogható  mennyiségű  valutát  reprezentál.  Nos, a kis
    hengeralakú  STM-72 trafó még csak harmadannyiba kerül, mint egy MC2O.
    Az    elő-előerősítők    már    másfélszerte    drágábbak    magánál a
    hangszedőnél,  a  T-30  transzformátor  árán  pedig  éppen három darab
    MC2O-at vehetnénk...
        Elég hamar úgy döntöttünk, hogy a head-ampokat (elő-előerősítőket)
    elhanyagoljuk.  Határozottan  érződik rajtuk valami "elektronikus íz".
    Összehasonlítottuk   őket  mindkét  transzformátorral  (a  forrás  két
    egyforma  MC2O volt). A drágábbikkal, a T 30-cal nincsenek versenyben,
    a  kisebbiknél  pedig nem sokkal jobbak - ha jobbak egyáltalán. Inkább
    azt  lehetne  mondani,  hogy  a  két  elő-erősítő  kiegyenlítettebben,
    mélyebb  tónusban,  de egy kicsit ködösebben szól, az STM-72-nek pedig
    valami  hiányzik az aljából, a teteje egy hajszálnyival érdesebb, de a
    hangja   mégis   élőbb,  természetesebb.  Miután  az  árarányuk  1:5 -
    érdeklődésünket a transzformátorokra korlátoztuk.
        Ezekből  nem  volt  két  egyforma példányunk, így hát ettől kezdve
    minden  kombinációt  állandó etalonunkhoz, a Sonushoz viszonyítottunk,
    ehhez a viszonylag igen tiszta hangú, de mégiscsak mágneses pickuphoz.
    Hogy  saját  magunkat  is  ellenőrizzük,  erre  a  szeánszra meghívtuk
    Degrell  Lászlót  is. (Különös tekintettel arra, hogy ő is egy Ortofon
    MC-t  használ, STM 72-vel, és elkötelezett híve az MC-hangnak, szemben
    a Hifi Magazin szerkesztőjével, aki eddig inkább a mágneses típusoknak
    igyekezett  pártját fogni. Ez az este, úgy látszik, arra rendeltetett,
    hogy  a  Saulusok  Paulusokká  legyenek. Degrell Laci csak meglepődött
    azon,  hogy  a  Sonus  mennyire versenyben van a dinamikus típusokkal,
    jómagam  viszont bármelyik MC-kombinációt jobbnak hoztam ki a Sonusnál
    - A szerk.)
        Megcsináltuk  azt  a játékot, hogy öten külön-külön felírtuk, hány
    százalékkal  (valami  absztrakt  százalékot  tessék elképzelni) jobb a
    Sonusnál   a  T-30  trafó  és  valamelyik  MC-hangszedő  kombinációja.
    Átlagban az jött ki, hogy az MC20 semmivel, az MC10 kilenc, de az MC30
    is  csak 16 százalékkal. Lesznek, akik ezt szentségtörésnek veszik, de
    itt szeretnénk leszögezni, hogy az MC30-at az audio-világban általában
    nem  tartják  klasszis  pickupnak  -  leszámítva  természetesen a HiFi
    Stereophoniet...
        A   három   hangszedőről   (pártállástól  függetlenül)  az  volt a
    véleményünk,  hogy  az  MC20-as  sima,  torzítatlan hangképén ront egy
    kicsit   a  mély  hang  hiánya,  és  a  Sonusénál  talán  szegényesebb
    "színpad".   Az   MC10   hangjának   felső   regisztere  már  némiképp
    "szőrösebb",  de  a mélyei a helyén vannak, és hogy ez a mély hang nem
    valamiféle  színeződés,  bizonyítja,  hogy  az  MC30-ról is ugyanezt a
    basszust hallottuk.
        Más  kérdés,  hogy  a  T-30 transzformátor - az ára miatt - csak a
    legdrágább MC-hez illik (a gazdagok egymás között házasodnak), a másik
    két  hangszedőhöz viszont nem kell szégyelni a kis STM-72-t sem - és a
    dolog  máris  érdekessé  válik. Az MC10/STM-72 kombináció körülbelül a
    Sonus-szal ér fel; ha hivatalosan forgalomba kerülne, azt mondhatnánk,
    hogy  az  előerősítőnk  után  az etalonhangszedőnk is közkézre került!
    Utánajártunk. Az átszámítási kulcsok vállalatonként eltérőek: az egyik
    kereskedelmi vállalat boltjaiban 7500 Forintba kerülne az MC10/STM-72,
    a másik vállalat ugyanezt 4500 Forintért tudná forgalomba hozni! Igaz,
    az  MC-hangszedők  tűjét  csak  a  gyár cserélheti - de végtére is, az
    Ortofonnak képviselete van Budapesten...

                                                                       HFM