Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hazai hifi-kedvelők maguk is megismerkedhetnek.
A méréseket Dankó Emil, Sólymos Antal, Szakolczay Lajos
és Szalai Lajosné végezte, a Magyar Elektrotechnikai
Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk
a Hifi Magazin kollektív
véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan, mindazonáltal
- mint bárki másé - szükségképpen magán hordozza
a szubjektivitás jegyeit.
Elsőnek most hadd mutassuk be Olvasóinknak a Merkury fantázianevű,
DSH-302A (DSH-303A) típusjelű, 2*20 wattos lengyel rádió-erősítőt,
amelynek előző számunkban már nem tudtunk helyet szorítani. Ezután
hangszedőkről lesz szó: az új Ortofon VMS 10E/II-ről, a VMS 30/II-ről
és - újra - az időközben forgalomba került MC 10-es mozgótekercses
típusról, amelyet az STM 72 illesztő-transzformátor egészít ki.
További hangszedők: Shure M95 EDM és Pulzár GZM-003. Végül, de nem
utolsósorban az Orion torony következik: tuner, erősítő, magnó,
hangdobozok. (A lemezjátszójáról majd legközelebb.)
DIORA MERKURY Sztereó rádió-erősítő
Nem, a Merkury receiver nem a WSH-TSH erősítő és rádió
összeépített változata. Habár ez is a lengyel Diora gyár terméke, és
az Unitra külkereskedelmi vállalat emblémáját viseli, teljesen önálló
konstrukció. (Előnyére!) Típusszáma DSH-302A, illetve 303A, aszerint,
hogy az előlapja világos, alumíniumszínű-e, avagy fekete. A receiver
erősítője 2*20 wattos. Rádiórésze 5 AM-sávú és egy sztereó FM-vevőt
tartalmaz. Vételi lehetőségei: hosszúhullám, két részre osztott
középhullám (525-930kHz és úgynevezett Európa-sáv, azaz 910-1605kHz),
két sávra bontott rövidhullámú sáv (5,95-9,8, illetve 11,7-15,75MHz),
FM-en pedig a 65,5-73 MHz-es, OIRT-szabvány szerinti csatorna.
A kézi hangolást 4 előválasztható program egészíti ki, ezeket
érintésre működő kapcsoló (szenzor) üzemelteti. Érdekessége a
készüléknek, hogy a memóriák az AM-sávokban is használhatók, mert itt
is varicap-diódával hangolnak, nem pedig az elterjedtebb
forgókondenzátorral.
Az AM-rész igen egyszerű, és mivel ezt amúgy sem tekintjük
többnek, mint a szolgáltatások egyikének, elegendőnek látjuk csak
röviden ismertetni. Egy BF 245-ös FET-tel kialakított bemenő fokozat
után szinte minden feladatot egy TCA-448 típusú integrált áramkör lát
el. A hangfrekvenciás jelet egy BC 149C opusú tranzisztorból álló
erősítő továbbítja a hangfrekvenciás fokozatra.
FM-vevő
Az FM-rész szimmetrikus, 300 ohmos antennabemenettel kezdődik. A
keverőegység hagyományos tranzisztorokból épített fokozat (két BF 314
és egy BF 195), négy hangoltkörrel, amelyek kettős varicap-diódákon
alapulnak. A bemenő kör is hangolt, nem az egyszerűbb, aperiodikus,
teljes sávos kivitelű. A középfrekvenciás erősítő lényegében két BF
194 tranzisztorból, egy HA 1137 W típusú IC-ből és három SFE 10,7MHz
kerámiaszűrőből áll. A demodulálást - az IC jóvoltából -
szorzódemodulátor végzi. Az állomásra hangolásban térerő-indikátor és
0-pont indikátor segít; a harmadik műszer a szenzoros
állomásválasztóval beállított frekvenciát mutatja. Az AFC
kikapcsolható.
A sztereó dekóder HA 1156 típusú IC-n épül, a szétválasztott
csatornák jelét 1-1 BC 149 C tranzisztor erősíti fel. A pilot- és
segéd-vivőjel elnyomására hagyományos LC-szűrőt használnak. Sztereó
program vételekor a szokásos LED gyullad ki.
Erősítő
Igen egyszerű: csak a legszükségesebb funkciókat látja el.
Mágneses és kristályhangszedőt, valamint magnót csatlakoztathatunk
hozzá.
A fono-előerősítője csatornánként 2, az illesztő-fokozat 1
tranzisztort tartalmaz (csupa BC 149 C), s az utóbbi fogadja a
magasszintű bemeneteket, illetve a rádiórész jelét, a választókapcsoló
állásától függően. Ezután következik a hangerő- és a
balansz-szabályozó, majd a háromtranzisztoros (megint BC 149 C)
hangszínszabályzó és erősítő egység. Ez hajtja meg közvetlenül az STK
077 típusú teljesítményerősítő IC-t, amely ±21V tápfeszültséget kap.
A kimeneti jel szabványos hangszóró-csatlakozókra kerül. Van a
készüléken még egy pár csatlakozóhüvely is, a "hátsó" hangszórók
táplálására, s az "ambiofón" (vagy, ha úgy tetszik, álkvadrofón)
effektus az előlapon található, 6 állású tolókapcsolóval
szabályozható. Az ötpólusú fejhallgató-csatlakozó hüvely szintén az
előlapon van, és ha használjuk, lekapcsolhatjuk a hangsugárzókra
küldött jelet.
A Merkuryt oldalt és felül faburkolat takarja, a hűtőbordák
szokott helyükön, hátul nyúlnak ki a készülékből. A fémfelület szép,
jól illenek hozzá a fekete gombok és kapcsolók. Csinos, de nem
hivalkodó külsejű rádió, jobban tetszik nekünk a hazai
karosszériáknál.
Kommentár a mérésekhez
Mindezeket a paramétereket 300 ohmos antennabemenetről és - az
érzékenységre vonatkozó adatokat nem számítva - 1,1mV-os bemeneti
szinten, valamint előírás szerint 50µs-os előkiemeléssel mértük.
Mint táblázatunkból látható, igyekszünk mind több információt adni
egy-egy készülékről. Ezeket az "új" paramétereket más tesztlapok már
évek óta közlik, csak a hazai mérési előírásokból hiányoznak. Ilyen az
úgynevezett nagyjelszelektivitás, amelyet a Merkuryn már meg tudtunk
mérni.
Reméljük, rövidesen megtaláljuk annak a módját is, hogy megmérjük
és diagramon ábrázolhassuk az áthallást és a torzítást "az elhangolás
függvényében". A nagyjelszelektivitással kénytelenek vagyunk máris
behatóan foglalkozni (ez a paraméter "hamisvétel" néven is ismeretes),
mert gyakori eset, hogy egy kisjelű adó vételét erősen zavarja egy
nagyjelű adó. A mérési módszernek az a lényege, hogy a készüléket egy
bizonyos vételi frekvenciára (esetünkben 67,7MHz-re) hangolva,
kisszintű, 5µV-os antennabemeneti jelet adunk rá, moduláció nélkül. A
gép ezt úgy érzékeli, mint ha egy gyenge térerejű adót venne, és ez a
jel a készülék saját zaját is elnyomja. Ezek után egy második
generátorral nagyszintű, 100mV-os információval modulálva
végigpásztázzuk a teljes vételi sávot (moduláló frekvencia 1kHz, löket
40kHz), miközben a készülék kimenetén megjelenő demodulációs terméket
szintíróval rögzítjük. A szintíró természetesen mechanikus
kapcsolatban van a nagyfrekvenciás generátorral, így frekvenciahelyes
információt kapunk.
Nyilvánvaló, hogy annál jobb a készülék, minél kevesebb hibahelyet
látunk a diagramon, a vételi helyet nem számítva. Ez a mérési módszer
felvilágosítást ad a rádiók nagyjeltűrési tulajdonságairól, míg a
gyári adatnak - pl. "Maximális antenna bemeneti feszültség: 700mV"
semmi jelentősége nincs. A Merkuryról meg kell állapítanunk, hogy több
készülékkel összehasonlítva is igen jó képet mutat (3. diagram). Az
erősítő frekvenciaátvitele a lineáris bemenetekről igen jó, 3dB
szinteséssel számolva 2,5Hz-től 60kHz-ig terjed. Ennek folytán szép a
fázis-frekvencia jelleggörbe is. A jel-zaj arány is sokkal kedvezőbb,
mint az ilyen kaliberű készülékektől megszoktuk - főleg a mágneses
hangszedő bemenetéről.
Sajnos, nem ilyen kedvező a kép a korrekciós erősítő többi
jellemzőiről. Kimondottan gyenge a túlvezérlés-állóság (max. bemeneti
feszültség), magas a harmonikus torzítása (lényegesen nagyobb, mint
akár a komplett készüléké a többi bemenetről mérve), és ami a
különbségi torzítást illeti, ezzel sincs dicsekedni valója. Ezt a
paramétert külön megadjuk a mágneses hangszedő bemenetről, úgy, hogy a
magnókimeneten mérjük. Látható, hogy magasabb frekvenciákon a torzítás
rohamosan felszökik, és 200kHz környékén a 30 százalékot is eléri.
Szeánsz
Ilyen meglepetés két év óta nem ért bennünket; azelőtt sem nagyon.
A Merkuryt összehasonlítottuk a Quad/Revox kombinációval, és a 3-4
órás meghallgatáson nem tudtunk különbséget tenni közöttük. Ebből két
dologra gyanakodhattunk. Vagy olyan szerencsések vagyunk, hogy végre
kifogtunk egy kitűnő és mégis olcsó készüléket, vagy pedig - és ezt
tartottuk valószínűbbnek - mind a négyen elveszítettük a hallásunkat.
A meghallgatás végén már szinte kétségbeesetten próbáltunk
belekapaszkodni egy-egy nüánszba, de ha valamelyikünk felrikkantott:
"itt a differencia"!, akkor elég volt néhányszor gyorsan összevissza
kattogtatni a kapcsolóval, és az illető máris elbizonytalanodott.
Hosszabb távon bizonyára ki lehetne mutatni, hogy a Merkury hangja egy
hajszállal érdesebb, a basszusa egy lehelletnyivel szegényebb, de a
szokásos, 3-4 órás összejövetel erre, úgy látszik, kevés, legalábbis a
mi kontroll-berendezésünk minőségének korlátain belül. És ez egy
kilencezer forintos, kommersz rádió!
Érdekes, hogy a 2*20 wattos Merkury szobahangerőre ki tudta
hajtani a meglehetősen rossz hatásfokú Spendort (a szoba mérete:
5,5*4*3 méter), sőt, még profitált is ebből: a sziszegése, amely
egyébként letekert hangerővel is észlelhető a szokványos dobozokon át,
egészen elhalt az érzéketlen Spendoron.
Egyelőre ennyit mondhatunk. Ellenőrzésképpen még elővesszük a
Merkuryt az Orion SE 260 erősítő szeánszán - lásd ott.
***
Fogadkozásunk ellenére, íme, máris újabb hangszedőbogarakat
legeltetünk a Nagy Magyar Salátán. Főleg az Ortofon tehet róla. Első
alkalommal ugyanis még nem küldte el nekünk az új VMS-sorozat két
szélső tagját, a 10E/II és a 30/II jelűt. Most ezeket is megkaptuk.
Közben az utóbbi forgalomba került a RAMOVILL-nál, és minthogy a
másiknak is megvan erre az esélye, mindkettőt Bemutatjuk.
ORTOFON VMS 10E/II.
Megjegyezzük, hogy a VMS20E/II amelyet előző számunkban nem
fogadtunk osztatlan lelkesedéssel, időközben sokat javult. Mennyit?
Pontosan 1200 forintnyit. Ennyivel olcsóbban lehet megvásárolni - és,
mint már gyakran hangoztattuk, az ár roppant fontos paraméter... Mi
természetesen mindig a legolcsóbb hazai árat vesszük alapul, ezúttal a
RAMOVILL-ét, eszerint a 20E/II 2700, a 30/II pedig 2900 forintba
kerül.
ORTOFON VMS 30/II.
A VMS-család tagjai, mint Olvasóink már tudják, mágneses, még
pontosabban változó mágneses ellenállású hangszedők (VMS=Variable
Magnetic Shunt). A VMS 10E/II. tűje elliptikus, a VMS30-é Fine-Line.
Ajánlott tűerő: 20, illetve 13mN. Felerősítésük a szokásos:
félcollnyira van egymástól a két lyuk. A gyári specifikáció 47 kohmos
lezárást és 400pF-os terhelő kapacitást ír elő. Mivel a
lemezjátszókarok kábelkapacitása ennél többnyire lényegesen kisebb, a
gyár egy filléres apró kapacitás, a 210pF-os CAP 210 használatát
ajánlja. Ezt a hangszedő kivezetőcsapjai közé kell illeszteni. Mi is
így mértük és így hallgattuk a VMS-eket.
ORTOFON MC10/STM-72
Újra műsorra tűztük, most már a Bemutatjuk rovatban a dán cég
legolcsóbb mozgótekercses hangszedőjét, minthogy ez is forgalomba
került: a hangszedőt és az STM 72 illesztőtranszformátort 4700
forintért árusítja a RAMOVILL a Váci utcában. Ebben a mi kezünk is
benne van; valójában ez az első eset, hogy magyar vállalat a Hifi
Magazin javaslatára szerezzen be valamit. Nem éppen filléres holmi,
habár összehasonlíthatatlanul olcsóbb, mint azok a 7-11 ezer forintos
pick-upok (Philips GP 412, Empire 4000 D/I, Shure V15/III), amelyeket
mi már magyar boltban láttunk. Árát még így is csak az igazolhatja, ha
legalábbis eléri amazoknak a minőségét.
Előző számunkban az Ortofon MC-sorozatának tagjait mindvégig a
T-30 jelű, szuperklasszis illesztőtranszformátorral mértük, hogy
mindegyik hangszedő "kifuthassa" magát, de már akkor is utaltunk rá,
hogy az olcsó MC10 mellé csak a legegyszerűbb illesztő-egység, a kis
STM 72 illik. Természetesen így is kerültek forgalomba. Most, amikor
újra mérjük és meghallgatjuk őket, úgy tekintjük ezt a kombinációt,
mint egyetlen egységet: akárcsak egy szokásos mágneses típust
vizsgálnánk. Ez logikus, hiszen a kettő csak együtt szolgáltat akkora
feszültséget, hogy egy fono-előerősítőt kivezéreljen. Az STM 72
áttétele egyébként a rajta található felirat szerint 1:60,
frekvenciaátvitele 10Hz-50kHz (+1; -3dB), specifikált terhelése 47
kohm és 125pF. Ki- és bemenete 2-2 RCA-dugó, illetve hüvely.
Drágább erősítőkön egyre gyakrabban találunk külön MC-bemenetet,
vagyis ezek a gépek nemcsak fono-előerősítőt tartalmaznak, hanem még
egy további fokozatot is elő-előerősítőt (head amp). Idehaza is
láttunk már ilyet, elvétve persze. Az a tény, hogy Magyarországon is
kapható már mozgótekercses hangszedő, feljogosít bennünket arra, hogy
alkalomadtán ezeknek az elektronikáknak is megvizsgáljuk a minőségét.
Eddigi információink szerint a konstruktőrök a head amp fokozatot
általában még felületesebben kezelik, mint a korrekciós előerősítőt
szokták, és bár a kis STM 72 sem a világ csodája, elképzelhető, hogy
nem lesz könnyű dolog jobbat találni nála. Mindenesetre várjuk
Olvasóink üzenetét: milyen tapasztalatokat szereztek az MC10/STM 72
kombinációval.
SHURE M95 EDM
Az égegyvilágon semmi nyomtatott információnk sincs róla. Sőt,
felerősítő szerelvények, csavarok sincsenek hozzá, lévén ez a
hangszedő - a kereskedelmi vállalatok közlése szerint - szimpla
tartalékalkatrész a Lenco lemezjátszókhoz. Valószínűleg azonos az M95
ED, jelű típussal. A Shure cég nívósabb modelljei közül való, kis
tűerővel (10-12mN) is igen jól követi a barázdákat. Szabványos
kivitelű hangszedő (félcollos csavartávolság, felhajtható plexi
tűvédő). Mintegy kétezer forintos árával az olcsó és a drága Ortofonok
közé ékelődik; az a kérdés, fülre melyikhez esik közelebb.
PULZÁR GZM-003
Ebben a rovatban általában újdonságokat tesztelünk, de fenntartjuk
a jogot, hogy elővegyünk egy-egy régebben (még magazinunk születése
előtt) forgalomba került típust is, ha ennek értelmét látjuk. Most
Horváth Iván barátunk unszolásának engedve besoroltunk a többi közé
egy olyan hangszedőt, amelyet ő évekkel ezelőtt nem egészen 700
forintért vásárolt, és amely őszerinte felér a VMS-ekkel. Ez a pickup
a Pulzár névre hallgat, ha helyesen írtuk át latinra a cirill
betűket... a GZM-003 ugyanis szovjet hangszedő! A Szovjetunióban 55
rubelbe kerül.
Sok adatunk erről sincs. Szabványos kivitelű hangszedő. Tűje
elliptikus, a tűtartó csövecske bizalomgerjesztően rövid (alacsony
effektív mozgó tömeget sejttet!), a javasolt tűerő 12,5mN. Lezárás:
47 kohm és 310-360pF. A cserélhető tűtartó típusszáma BA-1808, és ez
H. I. megérzési szerint az elliptikus tű sugaraira utal (18 és 8
mikron). A nekünk kölcsönzött példányt körülbelül egy évig használták,
méréseinket tehát fenntartással kell fogadni. Új tűről esetleg
kedvezőbb lehet az eredmény.
Kommentár a mérésekhez
Frekvenciagörbe, áthallás. Ebből a szempontból az MC10/STM 72
viszi el a pálmát. Frekvenciaátvitelének felső határa 40kHz, az
áthallás egy egészen széles sávban 30dB. A VMS-ek görbéje is nagyon
egyenletes, nem tartalmaz jelentékeny kiemelést. Lényegesen rosszabb a
Pulzáré: 20kHz környékén erős rezonancia látható - viszont egészen
tűrhető az áthallása. Az M95 EDM áthallása kitűnő,
frekvencia-jelleggörbéje a jobb Shure-okéra jellemző.
Torzítás, impulzusátvitel. A frekvenciaintermodulációs torzítást
illetően (FIM) a dinamikus modell veri a mezőnyt; várakozáson felül
szerepel itt a VMS10 és a Pulzár. A többi torzításfajtánál nem ilyen
tiszta a kép, de mind a 10,8kHz-es, mind az 1kHz-es impulzusátvitel
a mozgótekercses hangszedőt dicséri. Érdemes szemügyre venni a Pulzár
impulzusátviteli fotóját. A jelváltozáskor fellépő erős berezgés már a
frekvenciaátviteli görbéből, az erős magaskiemelés alapján is
megjósolható.
Szeánsz
Első kör
A szovjet hangszedővel kezdtük. Időnként szívesen okozunk egy kis
közbotrányt, ha az tanulságos. A következő lehetőségekkel számoltunk
1. A Pulzár nem válik be.
2. A Pulzár beválik, de senki sem hisz nekünk, mert jó hangszedő
nem jöhet Keletről, csak Távol-Keletről.
3. A Pulzár beválik, lesz, aki el is hiszi nekünk, csak éppen
megrendelni nem lehet a GZM-003-at. Mindegy, akkor legalább a
turistáknak mondtunk valami okosat, hogy mire költsék a rubeljüket.
(Hogy mire költsék a dollárjukat, arra úgyse szívesen adunk tippet.)
A Pulzárt tehát összehasonlítottuk ha nem is a VMS 20-szal, de a
VMS 10-zel - és az Ortofon határozottan jobbnak bizonyult. Tisztábban
szólt a középtartományban, jobbak voltak a magasai, és mind könnyű-,
mind komolyzenében nagyobb dinamikával tudott megszólalni; a nagyerejű
passzázsokon a Pulzár kissé kifullad. A GZM-et tehát itt majdnem
félretettük, mert igazság szerint a VMS 10 sem tetszett nekünk
túlságosan, noha - és most kérjük Olvasóinkat, nagyon figyeljenek! -
elfelejtettük rátenni a CAP 210 kapacitást a kivezetőcsapok közé
(amelyikkel kiegészíthetjük a kapacitív terhelést az Ortofon által
ajánlott 400pF-re).
A VMS 10E/II. azonban mégiscsak egy magasabb kategóriába tartozik
- a Pulzár mindössze 633 forintba került, amíg kapni lehetett -
ildomos tehát, hogy alacsonyabbra tegyük a mércét. Elővettük az
Ortofon FF15E/II-t, és azt tapasztaltuk, hogy a szovjet hangszedő
sima, egy kissé fedett, de kiegyenlített, magasban szegényebb, mélyebb
tónusú zenéjét bármiféle műfajban szívesebben hallgatjuk az FF15
érdesebb, csörömpölőbb, basszusban szegény hangjánál! (Annak ellenére,
hogy az Ortofont a CAP-pal használtuk!) A szavazati arány feltétel
nélkül 4:0 volt. Kisebbik etalonunk, az FF15E/II. eddig két ízben
szenvedett vereséget a saját kategóriájában: az olcsóbb (Pioneer
PL-200-ba való) hangszedőtől és a drágább Shure M91-tőt, de
emlékezetünk szerint ennyire még nem tépték meg a babérjait.
Így hát harmadszorra is benntartottuk a Pulzárt az egyik Hadcock
karban, a másikba pedig a Shure-t szereltük, és kíváncsian füleltünk.
Nos, ismét két teljesen eltérő karakterű hangszedővel volt
dolgunk. A Shure határozottan jobban "tapogatta le" a színpadot, és
csengett-bongott rendületlenül, ami az első pillanatban megnyerőnek
tűnik, de néhány perc múlva már meglehetősen fárasztó. Különösen, hogy
hiányoznak a mélyhangjai! Az a bizonyos sustorgás-szerű érdesség, a
Shure-típusok sajátja, igen jól felismerhető volt. A Pulzár
középtartománya ezzel szemben összemosódott, nem eléggé definiált, és
változatlanul hiányzik róla a "treble", a magas hangszín. Ennek
ellenére orrhosszal jobbnak éreztük a Shure-modellnél, vagy legalábbis
kellemesebbnek. Érdekes, hogy ítéletünk megintcsak nem függött a zene
műfajától. Úgy látszik, a jó basszus, a hangkép kiegyenlítettsége:
alapkövetelmény. Hiánya azonnal diszkvalifikálja a hifi-berendezést.
Most különös fejleményről számolhatunk be. Kontrollképpen, s
azért, hogy befejezzük az első kört (olcsóbb modelljeink versenyét),
szembeállítottuk egymással a VMS 10-et és a Shure-t: egyikük előzőleg
jobbnak, másikuk gyengébbnek találtatott a Pulzárnál. Sőt, most nem
felejtettük le az Ortofonról a CAP 210-et sem: ha 400pF, hát legyen
400pF. Eredmény: a VMS most alig-alig szólt szebben a Shure-nál. A
mélyei változatlanul szebbek, teltebbek voltak, de a középső lágéban a
VMS zavarossága, mosottsága éppolyan fárasztó volt, mint a Shure
kongása. Leszedtük hát az Ortofonról a plusz-kapacitást, és íme:
megint lett annyi magashangja, hogy feltétel nélkül, jobbnak ítéljük
az M95-nél.
Második kör
Annakidején az LM- és Concorde-sorozat tagjait nagyon hasonlónak
találtuk. A VMS-ek között viszonylag könnyen különbséget tudtunk
tenni. A VMS 10E/II-nek határozottan lágyabb, melegebb, kiegyenlített
tónusa van - igaz, a középtartománya "mosottabb", kuszáltabb. A VMS 20
nem ennyire kiegyenlített; a középtartományban valamivel több
információt ad, viszont kellemetlenül érdes a hangja, és véleményünk
szerint a CAP 210 sem segít rajta. A VMS 30/II-t valami kevéssel
jobbnak éreztük a 10-esnél: nem szól annyira érdesen, mint a 20-as,
ugyanakkor definiáltabb, kiegyenlítettebb - habár a mélytartományban
még mindig a VMS 10 vezet.
Említést kell tennünk a tűerőről. A VMS 20-ast a maximális 12mN
tűerővel használtuk, és először ugyanennyit állítottunk be a VMS 30-on
is. Amikor a tűerőt 15mN-ra növeltük, a VMS 30-as hangképe
drasztikusan megváltozott. Mintha egy más hangszedőt hallgattunk
volna. A felső tartomány kitisztult, megjöttek a mélyhangok is,
viszont az egész hangképen érezni véltünk valami nehézkességet. A VMS
30-hoz ajánlott tűerő 10-16mN. Aki megvette ezt a hangszedőt, jól
teszi, ha kísérletezik a tűerővel. Kicsit az ízlésén múlik, melyik
hangképet fogja szeretni.
Figyelembe véve a (feltételezett) ár és a minőség összhangját,
potenciális győztesnek a VMS 10E/II-t tekintettük. Megtudakoltuk a
pontos gyári árát, és kiderült, hogy tévedtünk: ez a hangszedő nem a
drága, 2700-2900,- forintos VMS-ekhez közelít, inkább az FF-ek
javított változata lehetne, alig-alig kerül többe amazoknál. Jelenlegi
álláspontunk a VMS-ekről:
A legjobb a VMS 30/II, de a minőséghez képest túlságosan drága. A
csaknem ilyen áru VMS 20E/II a mi számunkra súlyos csalódás: fel nem
foghatjuk, hogyan kaphatott jó bizonyítványt némely tekintélyes angol
vizsgabizottságtól. Az FF 15E/II-t sem erősíthetjük meg tisztjében:
érdemeit - tiszta középhangját - elismerve, felmentjük
etalon-funkciójából. Az egyetlen VMS-hangszedő, amelyet behozatalra
ajánlanánk, a VMS 10E/II, feltéve, hogy valóban nem kerülne többe
1500,- forintnál.
Harmadik kör
Eddig magabiztosan ítéltünk, nemigen volt közöttünk vita,
nagyjából ugyanazt hallottuk mindnyájan. A most következő párosítás
azonban félszívre hozta mindazokat a problémákat, kételyeket és
bizonytalansági tényezőket, amelyekkel a hifi-zsűriknek számolniuk
kell. A VMS 10E/II-t és az MC 10/STM 72 kombinációt hasonlítottuk
össze.
Olvasóink bizonyára emlékeznek múltkori Ortofon-tesztünkre, amikor
is öttagú, "külső szakértővel" megerősített zsűrink annyira jónak
találta az Ortofon legolcsóbb mozgótekercses hangszedőjét, hogy még
behozatalra is ajánlottuk, annak ellenére, hogy az MC 10/STM 72 együtt
4700,- forintba kerül, tehát jelenleg a legdrágább hangszedő a hazai
boltokban. (Más kérdés, hogy miket lehetett kapni ennél drágábban.)
Sőt, kiegészítő-referencia gyanánt is ezt használjuk a Sonus mellett,
ugyanis ez a két hangszedő más-más erényekkel (és hibákkal) van
megáldva, tehát biztosabbá tehetjük ítéletünket, ha alkalmanként ezt
is, azt is "bevetjük".
Ezúttal 4 döntnökünk volt: kettő az akkori zsűriből, kettő pedig
mint vendég. És pontosan e felállás szerint oszlottak meg a
vélemények, mégpedig szélsőségesen. Ketten változatlanul azt hallottuk
és vallottuk, hogy nincs verseny az MC és a VMS között: az MC-nek a
hangja sima, lágy, nincs rajta semmi "rátét", gríz, érdesség, tehát
csupán a hangszerek hangját hallani - igaz, fenntartottuk, hogy az MC
10 egy kicsit tompán, fojtottan szól, nem eléggé nyílt.
A zsűri másik két tagja viszont úgy döntött, hogy ez a hang
fárasztó, unalmas, ezzel szemben a VMS több magasa, több mélye
levegősebbé, érdekesebbé teszi a hangképet, és ők inkább ezt
választanák.
Utolsó kontroll: VMS 10 a Sonus Gold Blue ellenében. Semmi
meglepetés, mindenki jobbnak találta etalonunkat, azzal együtt, hogy
nem szól annyira simán, mint a mozgótekercses.
Következtetések, tanulságok
1. Ellentétben több elismert szakíró véleményével, és
természetesen saját korábbi álláspontunkkal is, a mágneses és a
dinamikus hangszedők hangkaraktere többnyire erősen eltérő, és ennek
megvan a fizikai magyarázata: a mozgótekercses modellek kevésbé
szenvednek az intermodulációs torzítástól. Az is igaz, hogy önmagában
véve ez még nem perdöntő, tehát egy-egy jó mágneses pickup olyan
erényeket mutathat fel, amelyekkel némelyik MC-modell nem jeleskedik.
Például a Sonus térhatását az Ortofonok közül csak a méregdrága MC
30/T-30 kombináció képes "hozni". Az MC-típusok hangja azonban
többnyire jól kivehetően tisztább. Ahhoz azonban, hogy valaki ezt
méltányolni tudja, előbb meg kell csömörlenie a mágneses hangszedőknek
a szó szoros értelemben vett tisztátalanabb hangjától. Azon mindig
felfedezhető valamiféle érdesség, sziszegés, gríz. Csak például a
Shure-okon ez viszonylag alacsonyan, az Ortofonokon magasabban, a
Sonuson pedig egészen magas frekvenciákon de még jól észlelhetően! -
jelentkezik.
Az általunk vizsgált hangszedők közül eddig egyes-egyedül az MC
10/STM 72 kínál elfogadható alternatívát a Sonus-szal szemben.
2. Ha komolyan vennénk az Ortofon ajánlását (400pF terhelés), az
FF- és VMS-típusok elengedhetetlen tartozékának kellene tekintenünk a
CAP 210 nevű kapacitást A CAP-pal azonban mi még jó eredményt nem
CAPtunk.
A hifi-hobbistáknak egy külön kasztját képezik a
kapacitás-számolgatók, akik addig-addig adagolják a pF-eket, amíg a
hangképet a legkellemesebbnek nem találják a saját berendezésükön,
természetesen. Levelezőink egyike például beszámol egy roppant alapos
szeánszról, amelyen ők képesek voltak meghallani az optimálistól való
egyetlen (!!!) pF-nyi eltérést is. Erről hadd ne nyilatkozzunk - de
kétségtelenül igaz, hogy a kapacitív terheléssel befolyásolható a
frekvenciamenet, legalábbis a legtöbb mágneses típusé, és hogy éppen
ezt tekinthetjük egyik legnagyobb hibájuknak.
Mindenki megteheti, hogy otthon addig csiszolja-faragja a
hangképet, amíg az neki a legjobban nem tetszik - ismételjük: egy
bizonyos berendezésen. A másik hifi-láncon ugyanis esetleg éppen így
szól majd a legrosszabbul. Kérjük Olvasóinkat, hogy ezt ne tőlünk
várják. Eltekintve attól, hogy így minden teszt kézbentarthatatlanná
és reprodukálhatatlanná válna, időnk sincs rá, hogy hangszedőnként
további 2-300 meghallgatást szervezzünk. Csupán arra lehetünk
tekintettel, amit a gyártó előír.
3. Más a helyzet a tűerővel. Ez a paraméter afféle olimpiai
versenyszám, tehát a gyárak meglehetősen optimistán nyilatkoznak róla.
Mi mindig a (csaknem) maximális tűerőt állítjuk be.
Külföldi szakírók néha még fel is tárcsázzák a gyárat vagy a
kereskedelmi képviselőjét: "jobb eredményt kapunk, ha túllépjük a
tűerőre ajánlott felső értéket - vajon megtehetjük-e?" A válasz
csaknem mindig igenlő - például a Sonusról is olvastunk már ilyesmit:
Mi azonban ezt már nem kockáztatjuk meg: tesztjeinkben soha nem
állítunk be nagyobb tűerőt, mint amekkorát a prospektus megenged.
4. Már 1. számunkban (a 18-19. oldalon) írtunk egy rendkívül
objektívnek tűnő teszt-metódusról. Ha együtt futtatják a magnón a
mesterszalagot, a lemezjátszón pedig az arról készült lemezt,
kimutatható, mennyiben tér el a hangszedő hangja az "ideálistól".
(Lásd sajtószemlénkben a HiFi Stereophonie decemberi számának
recenzióját.) Nekünk nem sikerült felkészülnünk erre a módszerre.
Lehet, hogy savanyú a szőlő, de újabban kellemetlen sejtéseink
vannak: valóban 1000 ezrelékig objektív ez a módszer?
És ha objektív, vajon megbízható-e? Ugyanis előfordul, hogy az
egyik zsűri János napjának délelőttjén mesterszalag-minőségűnek ítél
egy hangszedőt, a másik zsűri Péter-Pál napjának délutánján
ugyanilyennek minősít egy másikat - és amikor mi A-B teszten
összehasonlítjuk ezt a két hangszedőt, kiderül, hogy ég és föld a
különbség. Igaz: ha két dolog egyenlő egy harmadikkal, akkor ez a két
dolog egymással is egyenlő - dehát nagyon jól tudjuk, hogy az a két
dolog már eleve nem volt egyenlő a harmadikkal, a mesterszalaggal.
Persze, könnyen lehet, hogy mi tévedünk, és másoknak van igazuk.
Csak soha nem tudjuk előre, hogy mikor kinek.
***
ORION-TORONY
Íme, a torony. Már-már felépült, de még lázasan dolgoznak minden
emeletén. Falakat törnek át, kábeleket vezetnek, vagy legalábbis
söprögetnek, szóval, készülnek az ünnepélyes átadásra - de biztos,
hogy az ünnepség után sem lesz fájront.
Soká tartott; már nem tudtuk, mit tegyünk. Úsztassuk el megint a
lapot? A fejünket veszik érte. Vagy hagyjuk ki ebből a számunkból is
az Orion-tesztet Akkor meg nem merünk Olvasóink szeme elé kerülni. Az
utolsó pillanatban aztán minden jóra fordult, megkaptuk a végleges,
azaz úgyszólván végleges, jobban mondva jóváhagyott példányokat -
amelyeken mindazonáltal változik még egy és más, mire a Skálába
kerülnek, de ez már remélhetőleg nem változtat azon, amit mi mértünk
vagy hallottunk. Túljutva az izgalmakon, most már inkább elismeréssel
illetjük az Orion mérnökeit, akik nem tekintették véglegesnek, amit
készítettek, és nem mondták, hogy: "Kiadtuk a kezünkből - most már nem
ismerjük egymást". A Torony drága mulatság, mindent el kell követni,
hogy a lehető legjobb legyen. Kiforrott konstrukciókról természetesen
most még nem beszélhetünk.
Minél tovább épül valami, annál drágább lesz. Ötvenféle árat
hallottunk már; a legutolsó, valóban lapzártakor kapott irányárak a
következők. Tuner: 12 ezer, erősítő: 10 500, magnó: 9900 forint. A két
hangdoboz közül a kisebbik 2700, a nagyobbik 3100 forintba kerül majd,
ha igaz.
A komplett torony tehát nagyon drága. Lehet vitatkozni rajta, hogy
mihez képest. Mérjük a márkás készülékek feketepiaci árához; Ez
szamárság volna. Mérjük a magyar átlagfizetéshez? Ez meg demagógia.
Valószínű, hogy az új Orionok saját maguk fogják meghatározni, mennyit
érnek.
Azt mondtuk: "a Skálában". Az első 2500 készletet a háromezerből,
tehát csaknem a teljes idei termést az áruházi vállalat kötötte le.
Előjegyzést - mint Olvasóink leveleiből is értesülünk róla - csak
komplett tornyokra vesz fel, ami egyrészt ellentétben áll az Orion
annakidején hangoztatott tervével, tudniillik hogy az egyes
komponenseket külön-külön is meg lehessen vásárolni, másrészt így még
jobban szemet szúr, hogy a három fődarab - tuner, erősítő, magnó - nem
egészen ugyanazt a vevőt veszi célba. Mi úgy okoskodunk, hogy nívós
tunert kevesen keresnek, viszont nem is igen lehet hozzájutni.
Hifi-erősítő iránt nagyobb a kereslet, de a kínálat is, mert sokan
maguk is "építkeznek". Végül a kazettás magnónak igen nagy a
konkurenciája; alulról, 8500 forintért itt a sokkalta szebb és
legalábbis nevesebb Pioneer, felülről 15 ezerért ott az orsós Akai:
egy 10 ezer forintos magyar magnónak nagyon fel kell kötnie a
szalagválasztóját. Tehát a három Orion nem ugyanabban a súlycsoportban
indul. Dehát higgyük el, hogy az Orion és a Skála sokkal jobban ért a
kereskedéshez, mint mi.
Nem szóltunk a lemezjátszóról; ez természetesen importkészülék
lesz. Még nem ismerjük, csak a jelölteket, s talán nem is mindegyiket.
A Torony tetejét tehát következő számunkra hagyjuk. Aligha fog
drasztikusan elütni az idehaza megszokott, középkategóriájú, 5-7 ezer
forintos lemezjátszóktól. Habár már az is biztató, hogy külön keresnek
hozzá hangszedőt, nem fogadják el kritikátlanul, amit az eladó ajánl.
Csak melléképületei a Toronynak a hangdobozok, de akárcsak
Olvasóink, mi is nagy türelmetlenséggel vártuk világra- és
piacra-jöttüket. Két típus készült el, a 28 és az 50 literes.
Természetesen ezek is szerepelnek tesztünkben. Cikkünk rendkívül nagy
terjedelme folytán ezúttal nem tudtunk helyet szorítani a gyári
specifikációnak. Néhány szó a meghallgatásokról. Az erősítő és a magnó
szeánszán jelen voltak az Orion tervezőmérnökei is, sőt pontoztak is.
A vakteszt eredményén ez egyáltalán nem változtatott: az összítélet
eléggé egynemű volt. A hangsugárzóknak azonban túlságosan felismerhető
a hangkarakterük, ezért pártatlan zsűrihez ragaszkodtunk.
ORION ST 240 Sztereó tuner
Ez a legdrágább része az egész toronynak, és ha a műszaki
tartalmát nézzük, azt mondhatjuk: méltán - viszont így még bántóbb a
tartalom és a forma diszharmóniája. Túlságosan érződik ezeken a fekete
dobozokon a magyar módi, és akkor még nem is szóltunk a kezetsebzően
éles, perforált fenéklemezről, amely a szériadarabokon már
remélhetőleg másképp áll majd. Mielőtt megkezdenénk sétánkat a torony
legfelső emeletétől lefelé, még meg kell jegyeznünk, hogy az új
készülékek méretei nem illeszkednek a nemzetközi modulméretsorba. Ez
bennünket nem zavarna ugyan, mi nem vagyunk túlságosan toronypártiak,
szeretjük külön-külön összeválogatni a hifi-berendezésünket, de
elképzelhető, hogy valaki, mondjuk, egy Akai-sorba vagy hasonlóba
szeretné beilleszteni a tunert. De hagyjuk ezeket a szkeptikus
megjegyzéseket, s figyeljünk inkább a tuner lelki adottságaira.
Megérdemli.
Ez a készülék az égegyvilágon mindent tud, amit tudnia kell.
Mindenekelőtt mindkét FM-normán használható (OIRT, 66-73MHz és FCC,
87,5-108MHz), tehát senkinek nem kell áthangoltatnia, sem átkeverő
után futkosnia. Hangolni természetesen kézzel is lehet rajta, de
lehetőséget nyújt 8 program előválasztására is, azoknak a szerencsés
halandóknak, akik a hazain kívül az osztrák, a csehszlovák és a
jugoszláv sztereó műsorokat is venni tudják. Az előválasztott
programokat szenzorkapcsolókkal hívhatjuk elő. (A programválasztókat
egyébként eléggé nehézkes beállítni, mert a frekvenciasáv rajtuk csak
tájékoztató jellegű és rosszul látható, a beállító pálcikának nincs
fix helye - frekvenciakijelző műszerrel többre mennénk, mint ezt a
Merkurynál is tapasztalhatjuk.)
Az előválasztók természetesen csak FM-en használhatók, AM-en nem.
A vételi sávok között billenőkapcsolókkal válogathatunk (AM 1, AM 2,
FM 1, FM 2 és AM-FM), és hogy melyiknél maradtunk, azt egy LED is
jelzi.
Az AM vevő középhullámon (520-1640kHz) és a 49 méteres
rövidhullámon dolgozik (5,9-6,3MHz). Fussunk át rögtön az AM-rész
ismertetésén. (Mint már említettük, az AM-et nem tekintjük a sztereó
rádiók fő egységének, csupán egyik szolgáltatásának.) Ez az egység
három hangoltkörös rendszerű. Az antennabemeneti jel egy passzív
előhangolt kör és a modulátor után egy TDA 1046 típusú IC-re jut. Ez
lát el minden feladatot - modulátor erősítés, oszcillátor, keverés,
KF-erősítés, demodulálás -, egy CFMQ 048 A típusú sávszűrő
segítségével. Az IC-ből nyert hangfrekvenciás jelek egy
két-tranzisztoros (2db BC 238 B) erősítő és impedancia-illesztő
áramkörön át futnak a kimenetekre, valamint a fejhallgató-erősítő
hangerőszabályzó potenciométerére, természetesen az üzemmódválasztó
kapcsolón át, amelyen a két csatorna automatikusan összekapcsolódik
(monósítódik).
Az FM-bemenet 75 ohmos aszimmetrikus és 300 ohmos szimmetrikus
antennát fogadhat - egyidejűleg azonban csak egyiküket. Az antenna
jele egy folyamatosan szabályozott "PIN" diódás korlátozó áramkörön
keresztül - TDA 1061 IC vagy 3db BA 379 típusú dióda - a hangolt
antennakörre jut. A PIN diódák kétfokozatú AGC erősítőtől (két BC 238
C tranzisztortól) kapják szabályozó feszültségüket, a hangoló egység
kimenetén megjelenő KF-jel egyenirányítása nyomán nyert vezérlő
jeltől. Az antenna jelét egy BF 963-as Dual-Gate MOSFET erősíti a
három - kapacitív csatolt - hangolt, modulátor kör számára. A
modulátor körökről az információ az SO 42 P típusú keverő IC-re adódik
az oszcillátor-jellel együtt, és itt jön létre a hangoló egység
középfrekvenciás jele.
Amint e leírásból látható, a hangolóegység öt hangoltkörös (BB 139
típusú varikap diódák); a normaváltást az OIRT és a CCIR között egy BA
282 és négy BA 243 kapcsoló dióda végzi, a hangolóköri kapacitások
változtatása nyomán.
A szenzoros előválasztó egység egy Videoton tv-memória,
elektronikája két IC-t és 5 tranzisztort tartalmaz (SAS 6700 és SAS
6600, illetve két BC 238 B, két BC 308 B és egy BC 415).
A hangoló egységtől nyert középfrekvenciás hordozót a KF-erősítő
első tagja, egy BF 961 Dual-Gate MOSFET fogadja, s ez a harmadik
fokozat után szabályozó jelet is kap az egyik "Gate"-jére egy BC 238 B
tranzisztortól.
További kétfokozatú erősítés (BF 451 tranzisztorok) és három, 178
BBR 3132 A típusú, fáziskiegyenlített sávszűrő után egy TCA 420 A jelű
integrált áramkör következik. Ez az IC erősít ugyan, és jeleket állít
elő a segédáramkörök - térerő indikátor, detektor 0-pont indikátor,
AFC, zajzár - számára, de a demodulálást még nem végzi el. Az IC
kimenetén kapott KF-hordozót egy induktív sávszűrő,
impedancia-illesztő (BC 238 B) és differenciálerősítő fokozat után
(három BF 199 tranzisztor) egy aránydetektor demodulálja.
Az automatikát és a segédáramköri feladatokat összesen 4 IC (egy
7400, egy TCA 530 és két 741 típusszámú) és 11 tranzisztor látja el
(BF 245 B, öt BC 238 B és 5 BC 308 B). Tulajdonképpen az AFC-t, sőt a
zajzár-kapcsoló áramkört is az automatikához számíthatjuk, mert ez
utóbbi mindaddig "lezár", amíg ±50 kHz-nyire rá nem hangoltunk egy
állomásra. Nem hiányzik az ST 240-esről a térerő-indikátor, valamint a
detektor-középpont jelző.
A demodulált jeleket kétfokozatú erősítés - BC 309 C és BC 239 B
tranzisztor - után a TCA 4500 A típusú dekóder-IC fogadja. A dekódolt
hangfrekvenciás információ csatornánként egy 208 BLR 3152 N típusú
aluláteresztő szűrőn, továbbá három erősítő és impedancia-váltó
tranzisztoron át jut a kimenetre. (Az utóbbiakból kettő BC 238 C, egy
pedig BC 309 C típusú).
A rádiót három kimenettel látták el. Az egyik állandó szintű, a
másik szabályozható szintű (hogy a tuner kimenetét bármely erősítőhöz
hangerőben illeszteni lehessen), a harmadik pedig a kisteljesítményű
fejhallgató-erősítő kimenet, hangerőszabályzóval. A
fejhallgató-erősítő csatornánként négy tranzisztort tartalmaz (egy BC
309 C és három BC 238 B típusút).
Mint látjuk, a tervezők nem takarékoskodtak a félvezetőkkel:
összesen 12 IC-t, 2 Dual-Gate MOSFET-et, egy FET-et, 44 tranzisztort
és 67 diódát használtak fel. Méréseinket - az érzékenységi adatok
vizsgálatát nem számítva - 75 ohmos antenna-bemenetről, 1mV bemeneti
szinten, 50µs előkiemeléssel végeztük.
A torzítás rendkívül alacsony, mégis, 9,5kHz-en magas a harmadik
harmonikus értéke. Ezért műszerünkkel felrajzoltattuk a harmonikusok
spektrumát 4-15kHz-ig (5. diagram). Ebből látható, hogy a torzítás a
pilotjellel függ össze annak egésszámú hányadosain jelentkezik, és
csak igen keskeny, 2Hz-es sávszélességben.
A torzítás, mint említettük, akárcsak az áthallás, meglepően
alacsony.* (* Azt hisszük, hogy az áthallási csillapítás olyan értékű.
mint amilyet a mérőműszerünk produkál. Még jobb műszerrel mérve - ha
létezne ilyen - még kedvezőbb lenne a kép.) Visszautalva az ST 240-es
konstrukciójára: az aránydetektor, a fáziskiegyenlített sávszűrők
megteszik a magukét.
A nagyjelszelektivitás jelentőségéről és méréséről már szóltunk a
Merkury tesztjében.
Egy próba a Márton-hegyen
Nem szeánsz. Még mindig nem készültünk fel kellőképpen a tunerek
hangminőségének elbírálására. Újra felhívjuk Olvasóink figyelmét: a
tunerek bonyolult elektronikák, és ha a sokkal egyszerűbb
fono-előerősítőknek is megvan a "sajáthangjuk" akkor bizonyára a
tunerek is elszínezik a hangot a maguk módján. Ezt a Hifi Magazin nagy
rádió-körversenyén fogjuk megítélni.
Most csak arra vállalkoztunk, hogy kipróbáljuk az ST 240-es Orion
vételképességét, összehasonlítva az 1. számunkban látható Marantz 4400
receiver rádiórészének kvalitásával. Vagyis megnéztük, hogyan
viselkedik a 88-108MHz-es FCC-sávban.
A Marantz ötszörös forgókondenzátorral hangolható, az Orion pedig
szintén 5 hangolt körű, de varicap diódákkal. Mindkét megoldásnak
vannak előnyei és hátrányai. Kíváncsiak voltunk, hogy kimutathatjuk-e
ezeket ilyen egyszerű módon. Kedvezőtlen vételi helyen láttunk a
próbához, a Márton-hegyen, ahol a jugoszláv és az osztrák adók csak
igen kicsiny térerővel jelentkeznek, viszont annál nagyobb erővel
ontják zavaró jelüket a más frekvencián dolgozó hazai rádió- és
tv-adók. Ez erősen idegesíteni szokta a közhasználatban levő, gyengébb
rádiókat. Egy 12 elemes, CCIR-sávra méretezett antennát használtunk.
A két készülék a 88-108MHz-es frekvenciatartományban gyakorlatilag
azonos módon viselkedett. Érzékenységükben nem tapasztaltunk
számottevő különbséget. A kiválasztott adókat mindkét tuner körülbelül
ugyanolyan zajosan vagy ugyan olyan zajmentesen "hozta". Némelyik adót
sztereóban is fogni tudtuk, de a zaj meglehetősen erős volt, a sztereó
effektus minőségét nem tudtuk felmérni.
Hamisvételtől a Marantz mintha kevésbé zavartatná magát: egy
hajszállal jobbnak mutatkozott a 88-100MHz-es tartományban. A
100-108MHz-es sávban már nagyobb volt az előnye, de arra gyanakszunk,
hogy a Marantz érzékenysége itt nem éri el az Orionét, s emiatt
kevesebb a hamisvétele is.
Egy estét betöltő kísérletünk eredménye bizony eléggé csekély.
Szívesen összehasonlítottuk volna az Oriont valamiféle értékesebb
készülékkel a hazai - OIRT - sávban is, de hirtelenében nem találtunk
olyan, jó minőségű nyugati készüléket, amely korrekt módon volna
áthangolva. A már említett antennával az Orion tuner a 66-73MHz-es
sávban bizony ugyancsak sok hamisvételt produkált, de nem volt
összehasonlítási alapunk, véleményt hát nem mondhatunk róla. De nem
teszünk úgy, mint ha ezzel letudtuk volna a dolgot. Olvasóink türelmét
kérjük.
ORION SE 260 Sztereó erősítő
Sok szolgáltatás, nagy kimeneti teljesítmény - meg is kérik az
árát. Nekünk, igaz, mindig rokonszenvesebbek az egyszerűbb készülékek,
de megértjük, hogy az Első Magyar Igazán Hifi Erősítő piacát nem
korlátozhatják azokra, akik kizárólag a hangminőségre kíváncsiak.
Persze, ha beválik az Orion üzletpolitikája - és természetesen a
gyártmányai is beválnak -, akkor, később, azért érdemes lesz talán
eltűnődni azon is, mit lehetne lehagyni erről a készülékről. Nézetünk
szerint annyit, hogy éppen egy átlagember havi fizetésének megfelelő
összeggel lenne olcsóbb.
Mindenesetre van rajta egy olyan kapcsoló, amelyet semmiképpen sem
tartunk fölöslegesnek: a monitor. Mint képünkön látható, ebbe az
erősítőbe is utólag építették bele. (Példányunk előlapján a kis
cédulák a menetközbeni változtatásokra utalnak.) Feláldozták érte a
monó-sztereó váltót, amely pedig nem teljesen céltalan kapcsoló. De
van még a készüléken magas- és mélyvágó szűrő, két műszer, amely a
kimeneti teljesítményt jelzi, van fiziológiai hangerőszabályozó,
továbbá lineárkapcsoló a hangszínszabályozás kiiktatására - egyszóval
minden, amit szemünk-szánk megkíván. Igaz is: két pár hangsugárzót
lehet csatlakoztatni hozzá, mégpedig - végre! - praktikus, rugós
szorítókkal.
Nézzük, mi van az SE 260 belsejében.
A fono-előerősítő egyetlen µA 739 típusú IC-n épül. Hagyományosan
tervezett fokozat, viszont a bemenetét diódás védelemmel látták el,
hogy a túl nagy feszültségek ne tegyenek kárt benne. A korrekciós
erősítő kimenete, valamint a tuner, vonal és magnóbemenet jele egy TDA
1029 típusú, analóg kapcsoló integrált áramkörre kerül, s ez a
bemeneti szelektor (program kapcsoló) állásának megfelelően valamelyik
jelforrás feszültségét a következő erősítőfokozatra "engedi át". Maga
a kapcsoló tulajdonképpen csak annyit tesz, hogy egyenfeszültséget ad
az IC megfelelő pontjára, s így aktiválja a kívánt bemenetet. A
monitor bemenet jele egy BC 239 C típusú tranzisztorból épített
emitterkövetőre jut, ez illeszti az impedanciát.
A hangerő- és balansz-szabályozó potenciométerek következnek, majd
pedig a hangszínszabályzó fokozat. Erősítésről, impedanciaillesztésről
és a hangszínszabályozó hálózat meghajtásáról 3 darab, egyenáramúlag
csatolt tranzisztor gondoskodik (egy BC 309 C és két BC 238 C). A
jelet ezután két BC 182 B típusú tranzisztor fogadja - ezek szintén
"direktcsatoltak" - és erősíti-illeszti a mély- és magasvágó szűrők
számára. A lineár kapcsoló használatakor a hangszínszabályzót és a két
tranzisztoros fokozatot megkerülve adjuk a jelet a szűrőkre.
A szűrők után újabb emitterkövetőt alkalmaztak (BC 182 B), ez
vezérli a teljesítményerősítő részt, amely csatornánként külön
áramköri lapon kapott helyet.
A nagy kimeneti teljesítmény végett 2-2 párhuzamosan kapcsolt BD
249 C és BD 250 C típusú teljesítmény-tranzisztort alkalmaztak az SE
260-as tervezői. Ezeket a tranzisztorokat BD 139-140, az utóbbiakat
pedig BC 639-640 pár vezérli. Nagyon gondosan építették meg a bemeneti
differenciál-erősítőt (két BC 182 B) és a nyugalmi áramot beállító
fokozatot.
A teljesítményerősítő kimenetét jelfogók kapcsolják az 1-es vagy
2-es hangsugárzó-csatlakozókra, illetve - ha fejhallgatót használunk -
a megfelelő kapcsolóval mindkettőről leválaszthatjuk a jelet.
Ugyanezek a jelfogók működnek túlterhelés esetén, sőt, akkor is, ha a
végerősítő elromlik. Ilyenkor tulajdonképpen a hangsugárzók védelmét
szolgálják. A zárlatvédelem a teljesítménytranzisztorok 0,5 ohmos
emitter-ellenállásán képződő feszültséget "figyeli", és egy
meghatározott érték fölött működésbe lépteti a jelfogókat. Ilyenkor
egy piros LED-et is kigyújt. Ez az elektronika 4 darab BC 182 B
tranzisztort tartalmaz.
Szintén a kimenetre csatlakozik a kivezérlésjelző műszerek
áramköre, valamint természetesen a fejhallgatókimenet is. A végerősítő
±37V-os tápfeszültségről üzemel, ezt csatornánként külön egyenirányító
és szűrő egység állítja elő. A meglehetősen nagyméretű, toroid
transzformátor külön tekercsen át látja el a jelzőizzókat, valamint a
túlterhelés elleni védelem elektronikáját. A hangszínszabályozó
fokozatainak stabilizátor adja a +20V-os feszültséget; a többi,
kisjelű fokozat ±10V-os tápfeszültségét egy másik stabilizátor
szolgáltatja.
Említést érdemel egy nem mindennapos, a legtöbb erősítőből
"elspórolt" funkció: a nagyfrekvenciás zavarmentesítés. Az Orion SE
260-as tervezői minden bemenetnél következetesen nagyfrekvenciás
szűrőket alkalmaztak (47pF). A hangsugárzó kimeneteken - közvetlenül
a csatlakozóknál - 2,2nF-os kondenzátorok óvják az erősítőt a
nagyfrekvenciás jelektől. Ez a készülék, reméljük, aligha szed majd
fel rádiófrekvenciás jeleket.
Kommentár a mérésekhez
A tervezők roppant magas követelményeket állítottak erősítőjük
elé; ilyen szigorú specifikációt eddig egyetlen, idehaza forgalomba
hozott készülékhez sem mellékeltek még. És becsületére váljék az SE
260-asnak, hogy minden lényeges jellemzőjével teljesíti, vagy akár túl
is teljesíti az előírtakat.
Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy az impulzusátvitel
vizsgálatakor elvégeztünk egy olyan mérést is, amelyet az erősítők
általában nagyon nem szeretnek. A 4 ohmos műterheléssel párhuzamosan
egy 1,3µF-os kondenzátort is rákapcsoltunk. Az ilyesfajta terhelésre
az erősítők többnyire gerjedéssel, erős berezgésekkel válaszolnak, de
mint 4. képünk mutatja, az SE 260-as így sem zavartatta magát.
A különbségi torzítás rendkívül alacsony, sokkal alacsonyabb, mint
például a Quad 405-ösé. A fono-előerősítő különbségi torzítása a
Revoxéval rokon.
Bevezettünk egy újabb mérési módszert. A jel-zaj arányt eddig csak
a névleges kimeneti teljesítményhez mértük. Mostantól kezdve egészen
kicsi - 2*50mW - teljesítményen is megvizsgáljuk. Így általában
kedvezőtlenebb értéket kapunk, de jól modellezhetjük azt a szituációt,
amikor is kis hangerővel hallgatjuk a zenét.
Szeánsz
Mindig az olcsóbb készüléknek szurkolunk. Ezúttal szívesen láttuk
volna győztesnek az Oriont, (ami a mérések alapján nem lett volna
elképzelhetetlen), hiszen feleannyiba kerül, mint a Revox/Quad
összeállítás, nem beszélve a szolgáltatásairól.
A teszt persze vakon folyt, csak reménykedni lehetett.
Heten pontoztunk (köztünk négyen az Orionból), a nyolcadik
kapcsolgatott. Az összes jó lemezünket bevetettük, és amikor végül
összegyűjtöttük a pontozólapokat, és kiderítettük, hogy melyik
kapcsolóállás melyik erősítőnek felel meg (egyikünk sem tudta!), a
következő statisztikához jutottunk. Elől mindig a Revox/Quad pontszáma
(a "döntetlen" vagy "határozatlan" ítéleteket elhagytuk):
4-3, 5-4, 4-4, 6-3 az orionosoktól,
3-5, 6-2, 6-1 tőlünk.
Ez összesítve 34-22-nek felel meg, de ennél lényegesebb, hogy a
három nagyarányú győzelmet a Revox/Quad aratta, és meggyőződésünk,
hogy minél inkább hozzászokik valaki a mi általunk már megszokott
teszt-anyaghoz, annál inkább észreveszi, hogy az Orion egy kicsit
fedetten szól, "elnyel" valamennyit a hangszerek körötti levegőből.
És itt megint elővettük a Merkuryt. ("Vagy bolondok vagyunk, s
elveszünk egy szálig...") Hat főre fogyatkozott legénységünk a
következőképpen ítélt az előbbivel teljesen azonos módon szervezett
meghallgatáson (elől a Merkury pontszáma)
6-3, 4-3, 4-1 az Orion mérnökeitől,
5-1, 3-4, 6-2 tőlünk.
Ez a 28-14-es statisztika tökéletesen meggyőz bennünket arról,
hogy néhány nappal ezelőtt nem tévedtünk, és a Merkury valóban egészen
kitűnő jószág. Ugyanaz volt a különbség most is: a Merkury
levegősebben szólt, mégpedig a "kritikus" lemezeken egyértelműen! Az
Orion hangja ehhez mérten egy kicsit fojtott. (A Merkuryn észleltünk
ugyan egy kis érdességet is, és gyanítjuk, hogy a fono-előerősítő
egyik rossz paraméterével függ össze, azzal, hogy ez az elektronika
nem bírja a túlvezérlést.)
Ha a két készülék teljesen egyformán szólt volna, mérlegelnénk, mi
ér többet: a tízezer forintos SE 260 nagyobb teljesítménye, vagy a
kilencezer forintos Merkuryhoz "ráadásnak kapott" sztereó rádió.
Dehát nem szóltak egyformán.
ORION SM 250 sztereó kazettás magnó
Kompakt kazettával működik, fronttöltésű, és el van látva
zajcsökkentő elektronikával is. Önálló konstrukciója ez az Orion
mérnökeinek, noha a készülék mechanikáját (amely a kétrésű törlőfejet
és a kombináltfejet is magában foglalja) az ismert japán Alps cégtől
vásárolták - mint ezt számos nyugati cég is teszi. Egészen pontosan:
az első szériához még ezt a futóművet használják.
Kezelése
A kazettatartó rész ferdén mozdul ki az előlapból, egyenletes
sebességgel, a Stop gomb lenyomására. További üzemmódok: gyors előre,
hátra, felvétel, lejátszás, szünet. Szalagvégen a készülék bármely
üzemmódból Stop-ra kapcsol. A kazettaablak közepe meg van világítva,
hogy lássuk, merre tartunk a szalagon.
Az a példány, amelyet tesztelésre kaptunk, vasoxid, krómdioxid és
vas-króm kazettával használható, de mint halljuk, a harmadik (FeCr)
kazettaállást a későbbi darabokon "Metál"-ra cserélik, tekintettel a
metálkazetták növekvő népszerűségére. Az előmágnesezést és a
korrekciót két 3-állású kapcsolóval állíthatjuk be.
E kapcsolók mellett helyezkedik el a zajcsökkentőt (és a hozzá
tartozó zöld LED-et) aktiváló kapcsoló. A két csatorna felvételi
szabályozására 1-1 körpályás potenciométer szolgál, lejátszáskor
ezekkel szabályozható a fejhallgató-kimenet szintje. A kimeneti
választókapcsoló a szalagról jövő jelet ("Szalag") vagy pedig a
magnó-bemenetre adott jelet ("Bemenet") továbbítja a készülék
kimenetére. (Tengerentúli készülékeken ez a kapcsoló általában a
Source-Tape feliratot viseli.) Végül a bemeneti választókapcsolóval a
három bemenetre - mikrofon, vonal, átjátszás - adott jelek között
választhatunk.
A kimenetek száma kettő: fejhallgató, illetve felvétel-lejátszás
csatlakozó. (Mindezt várhatóan megtoldja majd a gyár még egy
vonal-kimenettel.) A fejhallgató és a mikrofon csatlakozása 6,3mm
átmérőjű Jack-hüvely, a többié 5 pólusú csatlakozó-aljzat.
Futómű
A szalagtovábbító mechanika egyetlen egységet képez. Kisméretű,
elektronikusan vezérelt motor hajtja meg egy lapos szíj közvetítésével
a viszonylag nagy, 80mm átmérőjű lendkereket. A számláló szerkezet 3
számjegyű. A kombinált fej kemény Permalloy; jóminőségű szalaggal
használva várhatóan hosszú élettartamú lesz. Minthogy a magnó
kétfejes, monitorozásra nem alkalmas - kár.
Elektronika
Annál is inkább, mert a magnóba külön felvevő- és külön
lejátszó-elektronikát építettek. Ez egyrészt precízebb konstrukciót
sejttet, mint az egyszerűbb, felvételre és lejátszásra kapcsolható
elektronikák, másrészt módot ad arra, hogy egy későbbi változat már
háromfejes, "monitorképes" lehessen - amit nem győzünk sürgetni.
Lejátszáskor a kombinált fej jelét egy µA 739 típusú IC erősíti
fel. A jel onnan a korrekciós részre kerül, ez a különböző szalagoknak
megfelelő frekvencia-módosítást is elvégzi. A korrekció
átkapcsolására(két csatornán) 3 tranzisztort alkalmaztak.
Újabb, kéttranzisztoros erősítőfokozatról a feszültség a
felvétel-lejátszás csatlakozó kimenetére jut. Ugyanerről a pontról
kapja a vezérlést egy µA 747 jelű IC, amely a fejhallgató-kimenetre
dolgozik.
Felvételkor a mikrofon jelét egy µA 739-es IC erősíti fel; a másik
két bemenetről a jel közvetlenül fut a bemeneti választókapcsolóra.
Erről egy kéttranzisztoros fokozat adja a jelet a felvételi
szintszabályozóra. Ezután egy impedanciaillesztőnek használt
(emitterkövető) tranzisztor következik, ez dolgozik a felvételi
korrekciókat beállító hálózatra. A korrekció után már csak egyetlen
tranzisztor lép üzembe, ez vezérli a kombináltfejet (ezúttal
természetesen mint felvevőfejet).
A törlő és előmágnesező jelet a 3 tranzisztorból épített
oszcillátor szolgáltatja, frekvenciája 68kHz. Az oszcillátorra
kapcsolt tápfeszültség változtatásával lehet beállítani az
előmágnesező áram nagyságát, a különbőzű szalagtípusoknak megfelelően.
A felvételi állapotot egy piros LED (fénykibocsátó dióda), jelzi.
A felvételi szintről egy-egy - mutatós - műszer tájékoztat, ezeket 2-2
tranzisztor vezérli. Nem hiányzik a magnóról a csúcsindikátor sem -
igaz ez mindkét csatornára közös. Nulla, +4 és +8db elérésére egy-egy
LED villan fel. A csúcsindikátor természetesen felvételkor és
lejátszáskor egyaránt funkcionál. Öt tranzisztort használtak fel
hozzá.
A nagyon egyszerű kialakítású csendesítő áramkör igen hatékonyan
működik: felvételkor is, lejátszáskor is elmaradnak a kattanások a
szalag indításakor.
Az SM 250 működéséhez szükséges +22,5V-os stabilizált
tápfeszültséget egy µA 723 típusú stabilizátor-IC és egy BD 139-es
tranzisztor szolgáltatja. A meghajtómotor külön egyenirányító
egységről kapja a 12V-os feszültséget. A tápegység önálló rész -
egyébként a teljes elektronika egyetlen, nagyméretű nyomtatott
áramköri lapon helyezkedik el. Az integrált áramkörök mindegyikének
foglalata van.
Zajcsökkentő
Az Orion saját-tervezésű zajcsökkentőjét nem a széles körben
elterjedt Dolby-B, hanem inkább a DBX-rendszer inspirálta: lényegesen
hatékonyabb a Dolbynál, hiszen körülbelül 20dB-vel csökkentheti a
felvétel zaját. Az Orion zajcsökkentője is úgynevezett zárt rendszer,
tehát "tükörképszerűen" működik: felvételkor komprimálja
(összenyomja), lejátszáskor pedig helyreállítja a program dinamikáját,
s ezzel redukálja a szalagról származó zajokat. Az Orion elektronikája
µA 747 és NE 570 típusú integrált áramkörökből épül fel, A
zajcsökkentő természetesen kikapcsolható.
Méréseink
Az alábbi szalagtípusokat használtuk:
Vasoxid: BASF HiFi Bezugsband 4,75 (Fe); 120 +3180µs.
Krómdioxid: BASF HiFi Bezugsband 4,75 (Cr); 70 +3180µs.
Vas-króm: Agfa Carat FeCr (ferrum+chrom III.).
Mint Olvasóink emlékezhetnek rá, a magnók bizonyos jellemzőit
többféleképpen is megmérjük, például úgy, hogy nem csak 0dB-ig
vezéreljük ki a szalagot, hanem csúcsszintig is, azaz 3% harmadik
harmonikus torzításig. Most el kellett térnünk a gyakorlattól, mert ha
a zajcsökkentőt bekapcsoltuk, egyszerűen lehetetlen volt csúcsszintig
kivezérelni a szalagot, ugyanis az erősítő-fokozatok már hamarabb is
meglehetős torzításba kezdtek. A kivezérlés-jelző műszerek ilyenkor
"kiakadtak" a jobbszélen, a csúcsindikátorok pedig lelkesen
világítottak. Az Orion magnó tehát bekapcsolt zajcsökkentővel nem
hagyja magát csúcsszintig kivezérelni. Igaz, ez amúgysem tekinthető
"üzemszerű" állapotnak, így hát nem firtattuk a dolgot.
Annál kevésbé, mert a készüléknek - még a csúcsszintnél lényegesen
kisebb kivezérlésen, 0dB-a is - elég kicsi a zaja, még a zajcsökkentő
nélkül is. Táblázatunkban nem részleteztük, de itt leírjuk, hogy a
csúcsszintű kivezérléshez (k3=3%) viszonyított zaj-érték -
zajcsökkentő természetesen kikapcsolva! - jobb volt, mint 56,5dB!!
Még egy dicséret: a felvétel-lejátszás csatlakozónál a bemenetet
okosan alakították ki, nem olyan szerencsétlenül, mint szokásos. E
bemenet jelét ugyanis a legtöbb magnón előbb leosztják, majd a
mikrofon erősítő-fokozatával felerősítik, és így viszonylag magas lesz
az üzemi zajszint. Az SM 250-ben viszont a mikrofon erősítő utáni
fokozat közvetlenül fogadja az átjátszás (felvétel-lejátszás)
csatlakozóra kapcsolt jelet. Egy kis különbség így is adódik a vonal-
és az átjátszás-bemenet zajszintje között, feltehetően a két bemenet
lezáró-impedanciájának különbözőségéből.
Igen jónak tartjuk a készülék frekvenciajelleggörbéjét a kritikus
0dB kivezérlésen, különösen krómoxid és vas-króm szalaggal. Ezek a
görbék túltesznek az előző számunkban bemutatott Pioneer CT-F1250
paraméterein! (Egyenfutásban persze nincs verseny a két - egészen
eltérő kategóriájú - magnó között.)
Szeánsz
Az új Oriont természetesen a Pioneer CT-506-os kazettás magnóhoz
hasonlítottuk, és hogy a legvégén kezdjük: az Orion nyert.
A teszt nagyon fárasztó volt, nemcsak a vészesen közelgő lapzárta
miatt (összesen egy délutánunk maradt erre a szeánszra!), hanem mert
ezen a két magnón még nem lehet monitorozni, vagyis azonnal
visszahallgatni a felvételt. Tehát minden egyes zeneszámról
magnófelvételt kellett csinálni, ami még ment volna, de három
szalagtípusra! mégpedig zajcsökkentővel és anélkül is. Utána minden
alkalommal szinkronba hozni a két magnót anélkül, hogy a hallgatóság
rájönne, mikor melyiket hallja.
Igyekeztünk elhagyni, ami fölösleges. Miután az SM 250-es
soronkövetkező példányain már metálállás lesz a vas-króm helyett,
elegendőnek éreztük, hogy csak vasoxid és krómdioxid szalaggal ejtsük
meg a próbát. (Fe: Agfa Super Ferro Dynamic I; CrO2: BASF HiFi
Bezugsband Leerteil.) A magunk részéről a zajcsökkentőket is azonnal
kikapcsoltuk volna, de ezen a meghallgatáson jelen voltak az Orion
mérnökei is, szám szerint hárman, és ők szívesen vették volna, ha
bebizonyosodik: a zajcsökkentő nem teszi tönkre a hangminőséget.
Egyikük a szeánsz végén is fenntartotta ezt a nézetét; ketten inkább
hajlottak elfogadni a mi véleményünket. Persze, mi sem állítjuk, hogy
a zajcsökkentő teljesen értelmetlen dolog volna. De az biztos, hogy a
magnók azt tudják igazán, amit zajcsökkentő nélkül tudnak, és a
hangminőségüket csak így lehet megítélni. Az Orion elektronikája
egyébként valóban drasztikusan csökkenti a zajt.
Ítéletünk alapjául végül is 4 próba szolgált: könnyű- és
komolyzene, vasoxid-, illetve krómoxid szalagról természetesen
zajcsökkentő nélkül. Összesen heten pontoztunk. Statisztikánk az
Orionnak hízeleg: négyszer 3-1, egyszer 2,5-1,5, egyszer döntetlen és
csak egyszer volt 1-3 a szavazati arány. Valójában az eredmény nem
ennyire egyértelmű. Érdemes súlyozni:
Vasoxid, könnyűzene: enyhe Pioneer-fölény
Vasoxid, opera-részlet: elsöprő Orion-győzelem
Krómdioxid, könnyűzene: Orion-fölény
Krómdioxid, templomi kórus: döntetlen.
Ezek nem értéktelen információk. Összevetve azzal, amit
hallottunk, úgy fogalmazhatunk, hogy a Pioneer valamivel több
magashangot (vagy torzítást) hoz a kelleténél; az Orionnak nyugodtabb
a hangja. Érdekes, hogy a női kórust - egy különleges térhatású
felvételről - egyenértékűen hozta a két magnó, feltehetően azért, mert
ahol kazettás magnóval dolgoznak, ott különleges térhatásról többé már
szó sem lehet.
Az operafelvétel győz meg bennünket arról, hogy az Orion valóban
jobb magnó a CT-506-osnál. Semmi kétség, nagyobb dinamikát képes
feldolgozni. Ebben a "versenyszámban" 7-0 volt a szavazatok aránya.
Most jön a nehéz kérdés: ellensúlyozhatják-e az új magnó erényei az
1400,- forintos árkülönbözetet - és a bizony jóval szerényebb külsőt.
Könnyebb lélekkel válaszolnánk, ha lehetne vele monitorozni.
Ebben a számunkban amúgyis mesélő kedvünkben vagyunk. Mit
szólnának Olvasóink a következő befejezéshez:
"...És akkor jött a sárkányölő Gazdaságossági Megfontolás, és éles
kardjának egyetlen csapásával lenyisszantotta a Háromfejű Magnó egyik
fejét..."
***
ORION HS 280, HS 500 Hangdobozok
Nőttek a méretek: az eddigi 20 és 40 literes hangdobozok után most
28 és 50 literes dobozokat ajánl az Orion gyár. Mind a HS 280-as, mind
pedig a HS 500-as háromutas, zárt doboz, felépítésükben csak annyi a
különbség, hogy az Orion-gyártmányú közép- és magassugárzót a kisebbik
rendszerben 200, a nagyobbikban 300mm átmérőjű, bolgár mélyhangszóró
egészíti ki. (Fura a HS 40-esben még a dohogó volt hazai, a csipogó
pedig Isophon.) A keresztezési frekvenciák is mindkettőben azonosak:
700Hz és 4kHz. A hangszórókat elölről szerelték a dobozba, a hátfal
le van zárva. Belül a csillapítóanyag habszivacs, illetve vatta. A
hangszórókábeleket rugós szorító fogadja, nem pedig az az elátkozott,
DIN-hüvely. Az 500-oson túlterhelés elleni védelem is van.
Az új dobozok igen elegánsak, "toronykompatibilisak", ebben tehát
máris megverik elődeiket. Azt is örömmel látjuk, hogy jobb a
méretarányuk, mint az előző szériáé volt. Ezek nincsenek összelapítva,
nem akarják azt a látszatot kelteni, mint ha a falra kéne akasztani
őket képkeret gyanánt.
Ha levesszük az előlapjukat, és mélyen a szemükbe nézünk, kicsit
zavar bennünket e hangsugárzók "kancsalítása": a tervezők nem egy
függőleges vonalhoz rendelték a három hangszórót, márpedig az
aszimmetrikus elrendezés folytán bizonytalanabbá válhat a hangsugárzó
irányhatása a keresztezési frekvenciákon. Vannak, akik azért teszik a
magassugárzót a doboz szélére, hogy növeljék a sztereó
bázistávolságot, ennek azonban csak akkor van értelme, ha a vevő
előrecsomagolt dobozpárokat kap: a bal oldalra szánt dobozon balra, a
másikon meg jobbra tér ki a csipogó a doboz középvonalából.
Az új Orion-dobozokat nyilván nem ezért tervezték aszimmetrikusra.
A konstruktőröknek bizonyára megvolt a maguk logikája, de ezt mi
nehezen tudjuk követni. Ugyanis - szemből nézve - a HS 280-asakon
mindig jobbra van a csipogó és balra a zengő. A HS 500-asokon balra
van a csipogó és középen a zengő. Hogy még változatosabb legyen a
dolog, mindkét dobozon a középsugárzó van felül és a magassugárzó
valamivel lejjebb, ezzel szemben a piacra még nem dobott, de képről
már jól ismert HS 700-asra a megszokott módon, nagyság szerinti
sorrendben szerelték a hangszórókat.
Ha már nem nézünk olyan mélyen a szemükbe, elkalandozik a
pillantásunk, és rátéved a dohogó szélén a Super Hi-fi Professional,
illetve a csupán - minő szerénység! - Super Hi-Fi feliratra, meg aztán
a csinos kis fémtáblácskára, amely a doboz frekvenciagörbéjét
szemlélteti. Ilyen sima görbe nem létezik ugyan, de ezt még nem rónánk
fel az Orionnak, hiszen a legtöbb gyár így adja meg. Hanem hogy ezek a
hangdobozok szinte a teljes sávban +0; -3dB-n belül maradnának, és
hogy például a HS 500-as basszusa 20Hz-en mindössze 9 decibelt esne,
ez pontosan olyan rosszhiszemű, a gyanútlan vevőt megtéveszteni akaró
specifikáció, amilyet a nagy kommersz cégeknek sem bocsátunk meg, és
amit kénytelenek vagyunk az Orionnak is az orra alá dörgölni. A
hagyományos zárt dobozok frekvenciagörbéje alul 12dB-t esik
oktávonként, ezzel szemben a HS 500 rajzán a görbe egy misztikus, 5
dB/oktávos rátához igazodik.
MÉRÉSEINK
Hangnyomás frekvencia jelleggörbe. Szokásunkhoz híven megkerestük
a mérőmikrofonnal azt a pontot, amelyről a legegyenletesebb görbét
kapjuk (1. és 6. diagram). A kisebbik doboz viselkedése kevésbé, a
nagyobbiké erősebben függ a mikrofon pozíciójától. Az 50Hz és 12,5kHz
közötti sávot 1kHz-hez viszonyítva a legnagyobb eltérés +4; -8,5dB a
HS 280-asról és +2; -7,5dB és HS 500-asról.
A kisebbik modell frekvenciagörbéjének legnagyobb hibája az egy
oktávnyi, 6-8dB-s kiemelés 4 és 8kHz között. A nagyobbik doboz
görbéjének elemzése problematikusabb. Dominálni látszik a több oktávos
dombvidék 150Hz és 1kHz között, de itt is jelen van a középhangszóró
púpja 4-5kHz környékén.
Közeltéri mérés. Csökkentjük a süketszoba szűkös méretéből adódó
mérési hibát, ha közel - mi például 22cm-re - visszük a mikrofont a
mélyhangszórótól, és annak tengelyében tartjuk. Az Orionok ekkor
nagyon töprengtek, hogy vajon a cégtáblájukhoz igazodjanak-e, avagy
inkább a fizika törvényeihez. Egészen megkönnyebbültünk, amikor az
utóbbinál maradtak, tehát a görbéjük oktávonként pontosan 12dB
meredekséggel esik 60Hz alatt.
Ezeken az ábrákon jól látható, hogy a kis HS 280-as
mélysugárzójából csak csillapítatlanság árán lehetett kicsikarni
elegendően mély és elegendően nagy mennyiségű basszust, és hogy a HS
500-asnak 200 és 500Hz között sokkal nagyobb a hatásfoka. (2. és 7.
diagram)
Az előlapot borító textília hangelnyelő hatását 3. és 8.
diagramunk szemlélteti.
Hangszórók önálló frekvenciagörbéje. Felvettük ezt is. A két
dohogó görbéjét a 4. és 9. diagram, a középsugárzóét és a
magassugárzóét az 5. és 10. diagram mutatja. (Az utóbbiakat
elegendőnek láttuk megmérni a HS 280-ason, hiszen középtől fölfelé
azonos a két doboz - legalábbis elvileg.) Az egyes hangszórók
természetesen a helyükön maradtak, csupán kiiktattuk a keresztváltót.
A mérőmikrofont a mérni kívánt hangszóró tengelyvonalában tartottuk. A
mélysugárzókra 2V-os, a dómokra 1V-os szinuszos jelet bocsátottunk.
Észrevételeink: a mélysugárzók egészen 8kHz-ig elevenek, noha
csak 700Hz-ig van rájuk szükség. Bármilyen meredekségű szűrővel
illesztve is, gyaníthatóan az egész középsávban éreztetni fogják
jelenlétüket.
A középsugárzó MD 40-es dómnak szemre inkább a 1,5-4kHz-es sáv
lenne az igazi üzemi tartománya, semmint a 700Hz és 4kHz közötti
szakasz. Frekvenciagörbéjére a 3. harmonikus torzítást is felvettük,
erről még lesz szó.
Harmonikus torzítás. A hangdobozok hangjának harmonikus-tartalmát
kétféleképpen is elemezzük 1W teljesítményen, illetve a tekintélyes,
96dB-es hangnyomáson. (11. és 15., illetve 12. és 16. diagram). Ez
utóbbi hangnyomás eléréséhez a kisebbik dobozra 15,2W, a nagyobbikra
10,2W teljesítményt kellett adnunk 1kHz-en.
A középtartományban a torzítás rendkívül magas, már 1 watton is
eléri a 3 százalékot, és ráadásul a 3. harmonikus dominál. Először úgy
véltük, hogy ezt az X-váltó csinálja. Visszautalunk azonban 5.
diagramunkra, amelyen jól látható, hogy a középsugárzó már önmagában
is produkálja a 3 százaléknyi 3. harmonikust 500Hz és 1kHz között.
Ezen tulajdonképpen nincs mit csodálkoznunk: átlagos minőségű dómokkal
igen kockázatos ilyen mélyre menni, habár léteznek olyan, különleges
anyagból készült, nagyobb méretű dómok, amelyek - állítólag - jól
érzik magukat 1kHz alatt is.
Burst-átvitel. Ellentétben az előző "versenyszámmal" mindkét Orion
doboz meghökkentően szép burst-fotókat produkált, sokkalta szebbet,
mint amit a hagyományos dobozokon mérni szoktunk. (Lásd 1-10. képünket
a következő oldalakon. Érdemes összehasonlítani a Spendor vagy a VT
2002A burstjeivel. Ezeket 3. számunkban közöltük.) Lehet találgatni,
hogyan fog szólni a két hangdoboz: ahogyan a harmonikus torzításuk,
vagy pedig ahogyan a burstjük sejtteti?
Irányjelleggörbék. A 13. számú, köralakú diagram a HS 280-as, a
17. pedig a HS 500-as iránykarakterisztikáját mutatja 1, 4 és
16kHz-en.
Impedanciagörbék. Az általunk mért két hangsugárzó névleges
impedanciája 4 ohm. Mint a 14. és 18. diagramon látható, a HS 280-as
impedanciája 4-8kHz között, a HS 500-asé pedig 11kHz fölött valamivel
4 ohm alá esik.
Szeánsz
Nincs olyan hifi jószág, amelyet annyian keresnének, annyian
megvennének - és amely iránt nálunk annyian érdeklődnének, mint az új
Orion-hangdobozok iránt. És nekünk is biztosan könnyebbé teszi az
életünket, ha végre találunk legalább egyetlen egy nem túl drága,
elfogadható minőségű, minden olvasónknak jó lélekkel ajánlható
hangsugárzó-típust. Eszerint egy kicsit elfogultak voltunk a HS 280 és
a HS 500 iránt, nem megengedhetetlen mértékben ugyan, csak annyira,
amennyire (Kosztolányi szerint) a versolvasó embernek is elfogultnak
kell lennie a vers iránt, ha egyáltalán szeretné, hogy tessék neki a
költemény. Enélkül nem megy.
Összesen heten voltunk, és közülünk öten a HS-ek potenciális
vevőinek számítottak. Különös tekintettel az átlagos könnyűzenei
ízlésre (lásd MC-hangszedőnk tesztjének problematikáját!), meghívtuk
két régi magnós jóbarátunkat. Másrészt örömmel üdvözöltük körünkben a
Liszt Ferenc Kamarazenekar csellistáját a komolyabb múzsa és a
komolyabb muzsika képviseletében - habár ő elhárította ezt a
megtiszteltetést, mondván, hogy nagyon szereti a könnyűzenei
műfajokat, köztük a popot is, nagy lemezgyűjteménye is van belőle.
Szokásos kontrollberendezésünket használtuk (Sonus, Revox, Quad),
és a következő zenei programot állítottuk össze: egy nagyon dinamikus
country-szám (jól szimulálja a különféle popzenei hanganyagot is) -
részlet a Toscából különleges térhatású felvételek, úgymint: templomi
kórus, csembaló, popzene, dixieland - Esther Ofarim hangja egy
iszonyatos dinamikával vágott lemezről - az Igor herceg nyitányának
eleje a TELARC digitális felvételéről. A két új Oriont egyrészt a
Spendorral, másrészt a régi, öreg, jól ismert HS 40-essel
hasonlítottuk össze.
HS 280 - Spendor
Azért kezdtük ezekkel, mert az Orionosok, mint mondták,
kölcsönkaptak egy pár Spendort, és úgy találták, hogy hasonlóan szól,
mint a HS 280-as.
Tamáskodtunk ugyan, de végtére is: miért ne lehetne így. Az
eredmény, számszerűen, 5-2 volt a Spendor javára. Ez úgy jött ki, hogy
magnós (ostoba kifejezés, hiszen mi magunk is magnósok vagyunk!)
barátaink közül az egyik feltétel nélkül az Orionra szavazott, a másik
pedig szintén hajlott arra, hogy ezt válassza. Hangsúlyozzuk, hogy
véleményüket rendkívül fontosnak tartjuk, és a későbbiekben is
tekintettel leszünk rá. Mégis, hadd sommázzuk inkább a többiek
teljesen egynemű véleményét.
Eszerint - sajnos! - a HS 280-ast nemigen lehet odatenni a
Spendor mellé, dehát ezt nem is vártuk el tőle. Már annak is örültünk
volna, ha érezzük: a tervezők valamiféle hasonló, kiegyensúlyozott,
színezetlen hangképre törekednek. Ámde a HS 280 hangja aligha érdemli
ki ezeket a jelzőket. Először is, hiányzik a mély basszusa.
Túl sok a középmagas hang, és ami nagyobb baj: torzít is. Érdes,
felhívja magára a figyelmet. A hangkép beszűkül, a sztereó kép nem
szép és nincs körülötte levegő. Sok információ elvész, kevesebb
hangszer szól, kevesebb tagja van a kórusnak. Viszont az a bizonyos
csinn-bumm, amit sokan a hifi első számú feltételének tartanak,
határozottabban szólal meg a HS 280-as hangján még akkor is, amikor a
zenében magában ez éppen nincs benne.
HS 280 - HS 40
Nem győzzük ismételni, hogy a BC1-est mi etalonnak, mércének,
viszonyítási alapnak tekintjük, és a minőségét nem várjuk el egy
kétezerhétszáz forintos hangdoboztól. A HS 40-est viszont már illik
megvernie az új jelöltnek. Vajon megveri-e?
"Well" - mondaná az angol, és székében hátradőlve nagyot szívna a
pipáján, majd füstkarikákat eregetne, hogy még néhány másodpercig
halogathassa a választ - szóval, erre a kérdésre is inkább
horizontálisan bólogatunk, s nem függőleges irányban. Megintcsak a
számszerűség kedvéért: 4-3 arányban a régi hangdobozt hoztuk ki
győztesnek. (Két előbbi opponensünkhöz időközben egy harmadik
csatlakozott, mégpedig olyan, aki komolyzenét is szívesen hallgat. Nem
annyira a 280-ast szerette meg; inkább idegesítették a HS 40-es
hibái.)
A különbség igen nagy. Az új doboznak változatlanul jobb a
csinn-bummja, már amennyiben egyáltalán jónak nevezhetjük ezt az
erősen torz hangképet. A régi doboz ehelyett egy sokkal magasabb
tartományban torzít, de ez elviselhetőbb; alul kevés a mélye, a hangja
gyakran "kiürül", elvész - és mégis, sokkal nyíltabb, természetesebb,
levegősebb. Az emberi hangot pedig lényegesen tisztábban tolmácsolja.
Ha valaki amúgy istenigazában meg akarja bőgetni a kazettás magnóját,
boldogabb lesz a HS 280-assal, ha viszont ragaszkodik hozzá, hogy a
zenének legalább egy részére ráfoghassa, hogy az "természethű", akkor
még mindig jobb, ha megmarad a régi modellnél.
HS 500 - HS 40
Az est legszorosabb mérkőzése, igazságos pontosztozkodással
(3,5-3,5). Nem azért, mintha nem lett volna különbség a két doboz
között, nem! - inkább azért, mert itt mást sem hallottunk, csak
különbségeket. Ez a két típus a szó szoros értelmében majmot csinál
egymásból: amit az egyik rosszul csinál, azt a másik tüstént
parodizálni kezdi. Az 500-as hangképe groteszk: a csinn is elsöprő, a
bumm is elsöprő, elsöprőbb, mint a HS 280-asról - de ezeken kívül
szinte nem is hallani mást. Három dolog hiányzik a hangképből: a
legalja, a közepe és a legteteje. És a közepe, amennyi mégis van,
teljesen zavaros. Viszont a HS 40-es meg ehhez képest aggasztóan
vérszegény, erőtlen, dinamikátlan. Míg az előző tesztben egy kicsit
mindig az a doboz volt a jobbik, amelyikre éppen átkapcsoltunk - itt,
sajnos, inkább azt éreztük jobbnak, amelyikről éppen elkapcsoltunk.
Legénységünk soraiban ezért nagy volt a morgás: némelyek a legszebb
reményeiket látták elhervadni. Az egyik hangkép bántóan szegényes
volt, a másik bántóan természetellenes - legalábbis egymáshoz
viszonyítva.
HS 500 - Spendor
Ez a bejezésnek és kontrollnak szánt próba váratlanul ütött ki.
Arra számítottunk, hogy az "attraktívabb", basszusban viszonylag
gazdagabb HS 500-as jobban megközelíti etalonunkat, mint az öccse. Az
ellenkezője történt. Először is, itt még feltűnőbb volt az igazán mély
hangok hiánya. Aztán, feljebb az idegesítő többlet. Aztán a beszűkült,
sziszegő, "közelmikrofonozott" közép-magas. Aztán az igazi treble
távolléte. És mindenekelőtt az információhiány: egyes hangszerek és
énekesek eltünedezése. Szinte látni lehetett, ahogyan a BC1
linearitásából fel- és lefelé kiütköznek a HS 500-as dombjai és
beszakadásai. (Erős korreláció a műszaki paraméterekkel!)
Most 6-1 arányban oszlott meg a szavazatok száma: az előbb még a
HS 280-asat pártoló zsűritagok egyike teljesen "átállt a falkához".
Mivel nekünk roppant fontos, hogy valaki kitartson a saját ízlése
mellett, még meg is vádoltuk szegényt, hogy megalkudott, és hagyta
magát befolyásoltatni az est folyamán elhangzott varázsigéktől, mint
levegősség, információ stb. Ő azonban megesküdött, hogy tényleg azt
írta le, amit hallani vélt, és nem is tudta, mikor melyik doboz szólt.
A HS 500-asra adott egyetlen szavazat egyébként teljesen határozott
volt ("egyértelműen, minden számban ez tetszett jobban"). Ugyanilyen
határozottak voltak az ellenszavazatok is. Ha tíz pontot kellett volna
szétosztanunk a két hangsugárzó között, 7-3, 8-2 sőt, egyikünknél 9-1
lett volna az eredmény a Spendor javára. (Vesd össze ezt 3. számunkban
a Referenciák című cikk hangszóró-meghallgatásával.)
*
Figyelembe véve a hazai keresletet-kínálatot, a többi
hifi-láncszem minőségét és azt, hogy az emberek többsége mit vár
(csak) el a hangsugárzóitól, úgy gondoljuk, hogy az Orion HS 280 és
500 típusú hangdobozok kereskedelmi szempontból sikeresek lesznek.
Nagyon sokan fogják úgy érezni, hogy az új Orionok szolgáltatta
hangkép hifibb, mint amit eddig hallgattak. Csak mi nem találtuk meg
azt a kulturált hangú dobozt, amelyet végre jó lelkiismerettel
ajánlhatnánk azoknak a barátainknak, akik felhívnak tanácsért, vagy
megrángatják a kabátunkat, amikor találkozunk a lépcsőházban vagy
belénkkarolnak az utcán. És vajon Olvasóinkat nem kell-e barátainknak
tekintenünk?
Végezetül egy szó a konstrukcióról. Nem mondhatjuk, hogy a HS 280
és 500 jobb vagy rosszabb minőségű volna a régi HS 40-esnél. De ami a
hangkarakterüket illeti, csak azt mondhatjuk (már megint egy mese),
amit a Beatles-rajzfilmben, a Sárga tengeralattjáróban a manóvezér
kiabált, fejvesztetten menekülő alattvalóinak:
"Rossz irányban rohamoztok! "