Kábeli zűrzavar |
Ezzel a cikkel már régóta adósak vagyunk. Tulajdonképpen legelső
számunkban kellett volna közölnünk - számos olvasói levélből
következtetünk erre -, csak féltünk, hogy elriasztjuk vele a nem
műszaki érdeklődésű olvasót. Pedig ahhoz, hogy a zene megszólalhasson,
előbb össze kell kapcsolni a különféle készülékeket, ahhoz pedig, hogy
a hifi-minőség is érvényesülhessen, kifogástalanul kell összekapcsolni
őket.
Ki ne tapasztalta volna már, hogy hol ez, hol az a masina
sehogysem működik úgy, ahogy kellene, és a hibát - mint gyakran
kiderül - a rosszul bekötött kábel okozza. Sokat mesélhetnének erről a
magnósok: leginkább talán ők szenvednek a kábeli zűrzavartól, és
feltehetőleg ők profitálhatnak a legtöbbet ebből a cikkből. Furcsa
egyébként, de a készülékek tervezői maguk is gyakran megfeledkeznek
néhány fontos követelményről, noha ezeket egyértelműen rögzítik a
szabványok. Ilyenkor aztán nem csoda, ha tökéletlenül illeszkednek a
készülékek.
Pedig a konstruktőrök igazán tudhatnák, hol keressék az
előírásokat: a szabványokban. A laikus zenehallgatók többsége viszont
nem is hallott ezekről a szabványokról; ha mégis hallott, nem tudja,
hol lehet beszerezni őket, és ha ennek ellenére a kezükbe kerülne
valamelyik szabványleírás, nagyon valószínű, hogy egy kukkot sem
értenének belőle. Mi lenne, ha mi próbálnánk közvetíteni orvos és
beteg között, ostyába csomagolva ezt a kissé keserű, de nagyon fontos
pirulát: a szabványelőírást? Olvasóink talán megbocsátják nekünk, ha
néhány oldalt a ezúttal a "rideg" táblázatoknak szentelünk. Valójában
nem is olyan "holtak" ezek a tabellák, hiszen a bennük foglalt
információra bárkinek bármikor szüksége lehet, s akkor tudni fogja,
hogy a Hifi Magazin 6. számához kell csak visszalapoznia.
A magyar szabvány (az MSZ 16680/4-77) gyakorlatilag megegyezik a
nemzetközi IEC-ajánlásokkal, azokon keresztül pedig a nagy tekintélyű
DIN-előírásokkal. Tehát nem holmi hazai specialitás ez, hanem egy
nemzetközileg elfogadott követelményrendszer. Találunk ugyan
következetlenségeket is benne, sőt, olyan előírásokat is, amelyek egy
túlhaladott szemléletet tükröznek (jelezzük, amikor ilyenhez érünk),
de azért egészében véve jól átgondolt rendszer ez, és kiállta a
gyakorlat próbáját. Próbáljunk hát rendet teremteni a vezetékek és
csatlakozók rengetegében. Nézzük, milyen nyelven beszélhetnek
egymással a különféle hifi-készülékek; milyen impedanciákat és
jelszinteket várnak el egymástól és a közöttük tekergő kábelektől.
Kezdjük azzal, hogy a jelforrásoknak és az őket fogadó
fokozatoknak mindig megrajzolható az elektromos modellje.
Jelforrásainkat - a mikrofont, a hangszedőt, a tunert, a magnó
kimenetét - úgy tekinthetjük, mint hangfrekvenciás jelet szolgáltató
generátorokat, amelyek valamiféle terhelésre dolgoznak: a magnó
például az erősítő bemenetére, az erősítő kimenete pedig a
hangsugárzóra. A csatlakozási pontokon generátorok és terhelések
találkoznak.
Minden generátornak van belső ellenállása, amelynek mértéke a
jelforrás fajtájától és kialakításától függ. A lehető legegyszerűbb
modell 1. ábránkon látható.
1. ábra: Feszültséggenerátoros táplálás elektromos helyettesitő
modellje. Rb<Rt
Itt Rb a jelforrás (a generátor) belső ellenállását, Rt a
terhelést jelképezi, Uki pedig a jelforrás kimeneti feszültségét,
amelyet az Rt terhelésre kapcsoltunk. Ilyenkor az Uki és az Ube
feszültségek megegyeznek. A generátor ideális feszültsége (Ug) nagyobb
ezeknél. Persze, ha generátorunkat nem terheljük, feszültsége szabadon
érvényesül, s ilyenkor Uki=Ug. A gyakorlatban terheljük ugyan a
generátort, de nem túlságosan, mert a terhelő ellenállás lényegesen
nagyobb, mint a generátor belső ellenállása: Rb<Rt. Ezt hívják
feszültséggenerátoros táplálásnak, és csaknem mindig erre az állapotra
törekszünk a készülékek összekapcsolásakor. Ökölszabály: a generátor,
vagyis a jelforrás belső ellenállásánál legalább 3-10-szer nagyobb
legyen az őt fogadó bemenet ellenállása, azaz a terhelés,
(Rt)=(3...10)Rb. Nézzünk két egyszerű példát.
Mikrofon és erősítő illesztése.
Alapvető paramétere a mikrofonnak, hogy mekkora az impedanciája, azaz
a generátor-ellenállása. Ha mikrofonunk 50 ohmos, akkor jelét legalább
3x50=150 ohmos terheléssel kell fogadnunk az erősítő bemenetén - és
megfordítva: ha az erősítő bemeneti impedanciája 150 ohm körüli, akkor
az 50 ohmos mikrofon felel meg hozzá.
Magnó-kimenet - erősítő-bemenet illesztése.
A magnó-kimenet impedanciája (mint majd 6. táblázatunkban látni
fogjuk), maximum 22 kohm lehet. Az erősítő magnó-bemenetén tehát
legalább 220 kohmos impedanciát kell elvárnunk.
(Az előbb még be- és kimeneti ellenállásról beszéltünk, aztán egy
óvatlan pillanatban becsempésztük az impedancia fogalmát. Valójában
mindig impedanciát kell értenünk, tehát az - általában 1 kHz-en mért -
komplex ellenállást, amelybe a különféle nem ohmos jellegű, tehát
kapacitív és induktív tagok hatása is belejátszik, meg persze a
kábeleké is: a készülékek között kígyózó kábelek kapacitása alaposan
megzavarhatja az elméletben oly szépen összehangolt csatlakozást.)
Az illesztés problémája ebben természetesen még nem merül ki,
hiszen figyelembe kell vennünk a jelszinteket is. Szerencsére az
impedanciák és a jelszintek szorosan kötődnek egymáshoz, és ez
megkönnyíti a dolgunkat. Az előírások a jelforrások kimeneti
feszültségét is kordában tartják, s ennek megfelelően -
tükörképszerűen - a bemenetek érzékenységét is meghatározzák. Csak így
garantálható, hogy a jelforrások kivezéreljék a hozzájuk kapcsolt
berendezést.
A magnó-kimenet - erősítő-bemenet példájánál maradva: a magnók
kimenetén a feszültségnek legalább 0,5 V-ot el kell érnie, az
erősítőknek pedig pontosan ekkora névleges feszültség hatására kell
szolgáltatniuk a specifikációjukban rögzített kimeneti
teljesítményt. A magnó így teljesen ki tudja vezérelni az erősítőt,
még a legkedvezőtlenebb esetben is.
Ez a 0,5V természetesen minimálkövetelmény: kevesebbet nem tudhat
a magnó, többet igen - de mennyivel szabad többet tudnia? A jelfogadó
elektronikák ugyanis nem tűrnek el korlátlanul nagy feszültséget. Egy
bizonyos jelnagyság felett a bemeneti fokozatok torzítani kezdenek.
Hiába "vesszük le" a hangerőt; már a hangerőszabályozó előtti egységek
is túlvezérlődhetnek.
Hogy ezt elkerüljék, az egyik oldalról korlátozzák a jelforrások
maximális kimeneti feszültségét, és az így megengedett maximális érték
lesz az a minimum, amelyet a jelfogadó készülékeknek - mint túlvezérlő
feszültséget - még éppen el kell viselniük. Megint a magnó-erősítő
példájára hivatkozunk (6. táblázat). A magnónak legfeljebb 2 V-ot
szabad kiadnia, az erősítőnek pedig még 2 V bemenő feszültség hatására
sem szabad túlvezérlődnie.
Eddig - mint a legelején leszögeztük - "feszültséggenerátoros"
vezérlésről beszéltünk, tehát olyan helyzetről, amelyben a jelforrás
impedanciája jóval kisebb, mint a terhelése. Sajnos, van csatlakozási
szituáció, amely nem ilyen: a rádiók és erősítők magnókimenete,
pontosabban a felvétel-lejátszás csatlakozó. Mai szemmel nézve nem
éppen szerencsés találmány - igaz, hogy nagyon praktikus. Mit is tud
tulajdonképpen? Azt, hogy egyetlen csatlakozódugóval, illetve
hüvellyel oda-visszavezethetjük a jelet az erősítő és a magnó között;
ugyanazon a kábelen veszünk fel és játszunk vissza. Ez a fajta
táplálás azonban nem "feszültséggenerátoros", hanem
"áramgenerátoros", ami a következőket jelenti.
A jelforrás belső ellenállását tudatosan igen nagyra választják, a
(kivezérelt) magnóét pedig lehetőleg kicsire, tehát pont fordítva,
mint előbb (2. ábra).
2. ábra: Áramgenerátoros táplálás elektromos helyettesítő modellje.
Rb>Rt.
Az előírások most valójában a vezérlő áramot (i) határozzák meg.
Rb - mint mondottuk - nagyobb, mint Rt. Az erősítő legalább 150 kohmos
vagy még nagyobb impedanciával adja a jelet, a magnó
fogadó-impedanciája 47 kohmos vagy még kisebb. Más jelszinteket is
választanak, mint egyébként. A magnó bemeneti impedanciájából
kohm-onként 0,5mV a névleges "érzékenység". (A 10 kohmos impedanciának
például 5mV felel meg, mert 10 kohm x 0,5 mV/kohm = 5 mV.) A magnó
maximális jeltűrését 2 mV/kohm-ban határozzák meg. Magától értetődik,
hogy ennek megfelelően az erősítők magnó-kimenetén sem jelenhet meg
nagyobb jel, mint éppen 2 mV/kohm.
Miért volt szükség erre az egészen másféle rendszerre? Jogos
kérdés - és nagyon egyszerű rá a válasz. Hagyománytiszteletből. Ez a
szabvány még az elektroncsöves korszakból maradt ránk. A tranzisztort
még nem találták fel, jó magnók viszont már voltak, s ha valaki
rádiófelvételt akart csinálni, magnóját a rádiók úgynevezett
demodulátor-fokozatáról (a "diódáról") kellett kivezérelnie. Ezt a
fokozatot azonban nem volt szabad terhelni sem a csatlakozókábel
kapacitásával, sem a magnó bemenetével. Vagyis egyrészt a magnó
bemeneti impedanciáját kellett volna igen nagyra venni (nehézkes
dolog), másrészt rendkívül csekély kapacitású kábelt kellett volna
használni, márpedig az nemigen volt kéznél.
Ezért a rádiók demodulátor-fokozatára egy viszonylag nagy értékű
ellenállást kapcsoltak (ez nem terhelte), és így alakították ki a
magnó-kimenetet. A nagy ellenállás jól "elválasztotta" a rádiót a
magnótól. Ezért is nevezték el ezt a fajta kimenetet "dióda"
kimenetnek; DIN-kimenet néven is ismert, mivel a tulajdonságait
először a DIN-szabványban írták elő.
Sajnos, "az ész bajjal jár": ennek az egyszerű megoldásnak sok
hátulütője van, ráadásul a mai félvezetős technikában meglehetősen
anakronisztikusan hat. Hiszen az elektroncsövek korában drága mulatság
lett volna csatornánként egy-egy "plusz" csövet iktatni a
magnókimenet elé (akkor ugyanis minden további nélkül kialakítható
lett volna a "feszültséggenerátoros" vezérlés!), ma viszont, az olcsó
félvezetők birtokában a fejünk sem fájna. Mindegy:
hagyománytiszteletből - vagy következetességből - inkább továbbra is
élvezzük e csatlakozási elv kétes előnyeit.
A főbb elvek után most vegyük sorra a legfontosabb
csatlakozófajtákat: melyiket mire használják.
Ötpólusú hangfrekvenciás csatlakozó
Sokan DIN-csatlakozó néven ismerik, mivel ez is német örökség. Ez
a legelterjedtebb csatlakozó Európában. Alapkivitele 3 pólusú volt; a
sztereózás beköszöntével módosították ötpólusúra (3. ábra).
3. ábra: Ötpólusú csatlakozó: - kísérőszínnel jelezve a két
újabbkeletű érintkező. Az érintkezőket itt a dugó forrasztási oldala
felöl nézzük.
4. ábra: Lemezjátszó csatlakozódugójának bekötése. Az érintkezőket a
dugó forrasztási oldala felől ábrázoljuk.
Jelforrásaink: mikrofon, lemezjátszó, tuner, magnó és a többi,
akárcsak az őket fogadó készülékek - ha Európában készültek - szinte
kivétel nélkül ezzel vannak felszerelve. Ismeretes több, speciális
célra kialakított variánsa is. Valamennyit bemutatjuk 1.
táblázatunkban, leírva a típusszámukat és a dugó, illetve a hüvely
alkalmazási területét. Ezt követi 2. táblázatunk, amely azt
szemlélteti, milyen célra hogyan kell bekötni az egyes érintkezőket.
1. táblázat - Csatlakozók és alkalmazásuk
2. táblázat - Csatlakozók érintkezőinek bekötése
Felhívjuk Olvasóink figyelmét, hogy a szabványelőírásban és ennek
nyomán táblázatunkban az érintkezőket a hüvely forrasztási oldala
felől számozzák: ez azoknak kényelmes, akik a készülékeket szerelik
vagy éppenséggel gyártják. Aki viszont a készülékek összekapcsolásával
bajlódik, annak elsősorban dugókhoz, s nem pedig hüvelyekhez kell
forrasztania a kábelvégeket. Ezért szövegközi rajzaink a dugó
forrasztási oldala felől ábrázolják az "5 sarkú, árnyékolt, kerek
csatlakozó dugót", amelyet itt éppen egy lemezjátszó
kivezetőkábelének végére szeretnénk forrasztani (4. ábra).
Az ezután következő tabellákban a különféle elektronikák előírásos
jelszintjét és impedanciáját foglaltuk össze. A mikrofonok leírását
(3. táblázat) rövidebbre foghattuk volna, ha csak a házi használatra
szánt mikrofonokkal törődünk, de végtére, akinek jó magnója van,
esetleg megpróbálja beleártani magát a "profi" mikrofontechnikába is,
hát akkor adjunk inkább teljes ismertetőt - ha már táblázat, legyen
kövér.
Hogy Olvasóink könnyebben megbarátkozzanak a hivatalos
szóhasználattal, nézzük még egyszer annak az 50 ohm impedanciájú
mikrofonnak a példáját, amelyről már leszögeztük, hogy legalább 150
ohmos erősítő-bemenetre kell kötni. A táblázatban szereplő
megnevezéseket használva tehát: a mikrofon névleges forrásimpedanciája
50 ohm, a névleges terhelőimpedancia (még mindig a mikrofon adata!)
150 ohm, s eszerint az erősítő bemeneti impedanciája is legalább 150
ohmos (>=150 ohm) legyen. (Mint látjuk, minduntalan tükörképszerűen
állapítják meg a két oldal kötelező paramétereit!) A mikrofon névleges
kimeneti feszültsége 0,1 mV (de lásd a táblázat alatti megjegyzést!);
az erősítőnek ennél érzékenyebbnek kell lennie: a "névleges kimeneti
feszültséghez tartozó legkisebb forrásfeszültség" 0,04 mV. A
mikrofonból kilépő legnagyobb kimeneti feszültség 10 mV lehet, amely
természetszerűleg egyenlő az erősítőre megállapított "házi használatra
megengedett legnagyobb vezérlő forrásfeszültséggel".
Lényegesen egyszerűbb a lemezjátszók hangszedőire vonatkozó
követelményrendszer (4. táblázat), amely külön szól a sebességérzékeny
- mágneses - és az amplitúdóérzékeny - kristály - hangszedőkről,
szemérmesen hallgat viszont a dinamikus típusok követelményeiről.
3. táblázat - Mikrofonok csatlakoztatása
4. táblázat - Lemezjátszók csatlakoztatása
5. táblázat - Előerősítők csatlakoztatása
A külön megépített elő- és végerősítők táblázatában (5.) ismét
megtaláljuk mind a házi, mind pedig a hangosításra szánt készülékek
adatait.
Ami a magnókat illeti, lejátszás üzemben a 6., felvételkor a 7.
táblázat a mérvadó. Felvételi üzemmódban ugyanis az a bizonyos
áramgenerátoros táplálás a szabványos, erre vonatkozik az itt közölt
előírás. Amennyiben a magnónak másféle bemenete is van, olyan, amelyet
feszültséggenerátoros táplálásra szántak, akkor ezen keresztül úgy
kell csatlakoztatnunk szalagjátszónkat, mintha úgynevezett kiegészítő
készülék volna. A magnóknál szólunk a tunerekről is, hiszen az
erősítők teljesen egyforma előírás szerint fogadják e két műsorforrás
jelét. Némi definíciótöbbletről van csak szó, ez ott található a 6.
táblázat alatt.
6. táblázat - Magnók csatlakoztatása lejátszás üzemmódban
Tunerek (rádióvevők) csatlakoztatása
7. táblázat - Magnók csatlakoztatása felvétel üzemmódban, áramtáplálás
esetén
8. táblázat - Kiegészítő készülékek csatlakoztatása (erősítőhöz vagy
erősítőről), házi használatra és hangosításra
Kiegészítő készülékeken ekvalizátorokat, korrektorokat (például
fono-előerősítőt!), aktív frekvenciaváltókat és más egzotikus, de
korántsem ismeretlen jószágokat kell értenünk. Ezek pontosan úgy
csatlakoznak az erősítőhöz, mint az erősítő őhozzájuk, ezért a kétféle
találkozási pontot egyetlen összevont táblázattal jellemezhetjük (a
legutolsóval). Ne feledjük: felvételkor így csatlakoznak az erősítőhöz
azok a magnók is, amelyeket a közhasználattól eltérően
feszültséggenerátoros táplálásra szántak!
Nincs értelme táblázatba foglalni a hangsugárzókra vonatkozó, igen
rövid előírást. Az erősítő névleges terhelőimpedanciája, s ennek
megfelelően a hangsugárzó rendszer névleges impedanciája - mint
ismeretes - 4, 8 vagy 16 ohm. Az erősítő saját kimeneti impedanciája
ennek legfeljebb az egyharmadát érheti el, a teljes átviteli sávban.
Más megítélés alá esnek viszont az itt érthetően erősítőnek tekintett
aktívsugárzók, továbbá az elektrosztatikus és a piezoelektromos
hangszórók. Hasonlóképpen rövid lesz a fej- és fülhallgatók listája.
Az erősítő névleges kimenő teljesítménye legfeljebb 50 mW lehet,
kimeneti impedanciája házi használatú rendszerekben 120 ohm,
hangosításkor pedig nem nagyobb, mint a névleges - terhelő -
impedancia: 8, 16, 300, 600, 1000, 2000, 4000 ohm. Mindez megint csak
nem vonatkozik a piezoelektromos és a nálunk sajnos még ritka
elektrosztatikus fejhallgatókra.
Jack- és RCA-csatlakozók
Ezzel túlvagyunk a német származású csatlakozókon, hátra vannak az
angolszász eredetűek. A tengerentúli készülékekkel együtt
meghonosodtak Európában a koncentrikus kiképzésű, Jack- és RCA-típusú
csatlakozók is. Ezek nem is annyira pólusszámban, mint inkább méretben
különböznek egymástól (5. ábra).
5. ábra
Koncentrikus (Jack- és RCA-rendszerű) csatlakozók.
A. 6,3 mm átmérőjű monó Jack. Függő dugó: hangsugárzókhoz és mono
fejhallgatóhoz. Rögzített hüvely: hangsugárzó bemenet a készüléken;
bemenet a hangsugárzón; mono fejhallgató.
B. 6,3 mm-es sztereó Jack. Függő dugó: sztereó fejhallgatóhoz.
Rögzített hüvely: sztereó fejhallgató kimenet.
C. Miniatűr (3,5 mm-es) függő dugó: mikrofonhoz. Rögzített hüvelye:
mikrofon bemenet.
D. Szub-miniatűr (2,5 mm-es) függő dugó: ki-be kapcsoló a mikrofonok
távvezérlőjéhez. Rögzített hüvelye ugyanezt a funkciót szolgálja.
E. RCA-típusú csatlakozó. Függő dugó: lemezjátszókra és különféle
hangfrekvenciás kábelekre. Rögzített hüvelye: kimenet-bemenet tuneren,
magnón, erősítőn.
A nagy, 1/4 collos, azaz 6,3 mm átmérőjű Jack-dugó sztereó
változata fejhallgatók zsinórján fityeg, a mono alaptípussal ezen
kívül mikrofonokat, hangsugárzókat is szokás csatlakoztatni. A 3,5 mm
átmérőjű "miniatűr" és a 2,5 mm-es "szub-miniatűr" változat szintén
mikrofonokhoz, illetve távvezérlésre való.
Az ötlábú DIN-csatlakozó amerikai megfelelője a 3,2 mm átmérőjű
RCA ("Cynch") dugó és hüvely: ezt találjuk az összes tengerentúli
készüléken, a rádióktól a lemezjátszókig. Formája után
harangcsatlakozónak is nevezzük. Hihetetlenül egyszerű, csak mono
kivitelben létezik, így aztán igen nehéz elhibázni a forrasztást,
utána viszont ügyelni kell, nehogy véletlenségből felcseréljük a
csatornákat. (A DIN-csatlakozóval pont fordított a helyzet.) A
melegpontot mindig a középső érintkezőre, az árnyékolást pedig a
"harangra" kell kötni. Ez a csatlakozófajta lassan Európában is
meghonosodik; a mi hifistáink főleg az importált lemezjátszókon és
magnókon láthatnak ilyet.
A gyárak ma már gyakran ellátják magnóikat mind ötpólusú, mind
pedig RCA-típusú csatlakozóval, a vevő pedig úgy gondolja, hogy ezzel
megkönnyítették a dolgát. Pedig itt kezdődnek a gondok: eltérnek a
jelszintek és az impedanciák. Elvben nincs semmi baj, hiszen már
tudjuk, hogy feszültséggenerátoros táplálás esetén tekinthetjük úgy is
a felvételre állított magnót, mintha kiegészítő készülék volna,
amelyre a 8. táblázatban leírt jelszintek és impedanciák érvényesek. A
valóság azonban nem ilyen egyszerű, ugyanis a Line out-Line in
magnócsatlakozót ("vonalkimenet" és "vonalbemenet", amely azonban nem
azonos a stúdiótechnikában használatos "vonalszinttel", mely
terheletlen esetben 1,55 V=0 dB) valóban feszültséggenerátoros
táplálásra tervezték.
A Line-csatlakozás a következőképpen működik. Az erősítő
viszonylag kis impedancián, pár kohm-on adja ki a körülbelül 200-500
mV nagyságú jelet, felvétel céljára. A magnóbemenet ezt néhányszor 10
kohm-os, vagy még nagyobb bemeneti impedanciával fogadja, az
érzékenysége - bemeneti feszültsége - pedig 50-100 mV. Lejátszáskor a
magnó 0,5 V-nál nagyobb feszültséget szolgáltat, általában néhány
kohm-os kimeneti impedancián (ez nagyjából megegyezik az ötpólusú
csatlakozás adatával), és ezt a jelet az erősítő néhányszor 10
kohm-tól 100 ohm-ig terjedő bemenő impedanciával, 100 mV körüli
érzékenységgel fogadja.
Ez a csatlakozás rendkívül rokonszenves. Alacsony impedanciájú
táplálás, viszonylag nagy jelszintek - kevésbé kényes a kábelek
kapacitására, és kevésbé érzi a környezet zavaró hatását (búgás).
Viszont nem csereszabatos a mi megszokott "DIN"-csatlakozónkkal,
mármint a felvétel-lejátszás csatlakozóval. Az eltérés nem formai,
tehát nem arról van szó, hogy harangcsatlakozókat forrasszunk az
ötpólusúak helyére, vagy inkább Y-toldóval vigyük az RCA-hüvelyekre a
rádióból öt póluson hozott jelet. Magában a csatlakozás elektronikai
kiképzésében van a különbség.
Nézzük, mi történik, ha Line-csatlakozású készüléket próbálunk
párosítani egy "DIN"-csatlakozásúval. Főleg felvételkor lesz baj. Ha a
hazai szabványú magnóra tengerentúli rádióról (Line-kimenetről)
próbálunk felvételt készíteni, nagy valószínűséggel túlvezéreljük a
magnón a hangerőszabályzó előtti fokozatot, hiszen sok száz millivolt
feszültség kerül rá. Fordított esetben - és ez a gyakoribb, hiszen
inkább magnót importálunk és nem erősítőt -, tehát amikor a japán
magnó Line-bemenetére csatlakozunk a hazai rádióról, többnyire nem
tudjuk kellőképpen kivezérelni a felvételt. Ez érthető is, hiszen a
magnó bemeneti impedanciája leosztja a jelet, márpedig a Line-bemenet
érzékenysége viszonylag kicsi.
Lejátszáskor jobb a helyzet. A kétféle magnókimenet nagyjából
csereszabatosnak tekinthető. A kimeneti feszültség megegyezik, csak a
tengerentúli magnók ezt általában kisebb impedancián szolgáltatják,
mint európai rokonaik.
Ezek hát a csatlakozásra szolgáló alkalmatosságok - de közöttük
még kábelek is futnak - és egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hogyan
viselkednek.
A fejhallgatókat és a hangsugárzókat leszámítva, mindegyik
készülékhez árnyékolt vezetéken kell futtatni a hangfrekvenciás jelet,
hogy ne szedjenek fel búgást a környezetből. Az árnyékolt vezetéknek
viszont tekintélyes kapacitása van. A jó minőségű típusok kapacitása
méterenként 100 pF (esetleg még ennyi se), rosszabb minőségűeken
viszont mértünk már öt-tízszer ennyit is (500-1000 pF méterenként). De
miért okoz ez gondot?
Vissza kell térnünk az elektromos helyettesítő modellhez, amelyen
most még a vezeték kapacitását (Cv) is fel kellene
tüntetni, mint amely párhuzamosan kapcsolódik a terheléssel - például
az erősítő bemenetével -, és terheli a jelforrást, példánkban: az
erősítőn lejátszó magnót. A terhelés mértéke ilyenkor két dologtól
függ: a magnó kimeneti impedanciájától és a kábel kapacitásától, de
hozzá kell tennünk: hatása minden frekvencián más és más! Vegyük
például az átlag 1,2-1,5 méteres magnócsatlakozó kábelt, és számítsuk
a kapacitását 300 pF-nak. E kábel impedanciája 1 kHz-en 530 kohm, 20
kHz-en 26,5 kohm lesz.*
(* Az Xcv=1/(2Πf*Cv) képlet alapján. C a kábel kapacitása Faradban
(1 pF=10-12 F), f a frekvencia Hz-ben, Xcv pedig a keresett impedancia
ohm-ban.)
Minthogy a magnók kimeneti impedanciája (lásd a 6. táblázatban) 22
kohm vagy még kisebb, a kábel 530 kohm-ja 1 kHz-en még nem sok vizet
zavar. De 20 kHz-en a kábel impedanciája - 26,5 kohm - már
összemérhető a magnó feltételezett kimeneti impedanciájával, és ez
annyit jelent, hogy magas frekvenciákon a vezérlő jelnek csak a fele
lesz rajta a felvételen. A kábel itt úgy viselkedik, mint egy magas
hangvágó szűrő, amelynek a meredeksége 6 dB/oktáv.
Még kellemetlenebb a helyzet a felvétel-lejátszás csatlakozáson,
ott ugyanis a magnó bemeneti impedanciája 47 kohm lehet, és az előbbi
kábel impedanciája ezt még jobban terheli: a "szűrő" határfrekvenciája
letolódik 11 kHz környékére. Érdemes elgondolkodni rajta, mennyit kell
áldozni egy olyan magnóra, amelynek a frekvenciamenete végre nem
konyul le 10 kHz után, és amikor megvan a kincs, akkor egy "megfelelő"
kábellel gondoskodunk róla, hogy a jel mégis 3-6 decibelt essen 10-12
kHz között...
Az ördög szerencsére nem ennyire fekete. A legtöbb magnó
felvétel-lejátszás csatlakozóját úgy készítik el, hogy csak 3-15 kohm
körüli legyen a bemenő impedanciája, és így az "átlagos" kábelek még
nem "viszik el" a 20 kHz-es frekvenciákat sem. De azért jobb a
békesség: nem árt, ha minél rövidebbre szabjuk a magnóvezetéket. A
Line in-Line out csatlakozás kevésbé érzékeny a kábelkapacitásra,
mert itt alacsonyabb a generátorimpedancia.
Tulajdonképpen nem a kábelek tehetnek arról, hogy a
felvétel-lejátszás csatlakozó viszonylag kis jelet fogad, ezt a
magnónak alaposan fel kell erősítenie, így aztán gyakran nagy lesz a
zaj, különösen az olcsóbb készülékeken. Annál is inkább, mert a
leggyakoribb megoldás szerint a felvenni kívánt jel többnyire
ugyanarra a helyre fut be a felvétel-lejátszás csatlakozóról mint a
mikrofon jele. Ilyenkor a zaj már eleve nem lehet olyan alacsony, mint
egy rendesen megépített vonalbemenetről. A Line-bemenet ugyanis sokkal
nagyobb jelszintet, körülbelül 100 mV-ot fogad, nincs hát szükség
annyira nagy erősítésre. Előnye, hogy ezért ez a rendszer a legtöbb
esetben a mikrofonerősítő utáni fokozatra dolgozhat, és ezzel -
átlagos minőségű magnókon - ismét jónéhány dB-t lehet javítani a
jel-zaj viszonyon.
Befejezésül leírunk még két olyan helyzetet, amelyben a magnósok
(tapasztalataink szerint) gyakran tanácstalanok.
Magnó összekapcsolása magnóval.
Gyakori, hogy az egyik magnóról másolni akarunk a másikra. Ha
mindkét készüléken van vonalcsatlakozás is, természetesen ezt kell
használnunk. Ha viszont csak egyszerű - ötpólusú - felvétel-lejátszás
csatlakozó van mindkét magnón (mint számos hordozható, kazettás
típuson), gondjaink lehetnek. Mint táblázatunkból is kiolvasható,
ezeken a "lyukakon" át a magnók csak egyéb elektronikákkal kívánnak
kapcsolatba kerülni, nem pedig egymással: a lejátszásra kapcsolt magnó
a 3. és 5. érintkezőjén adja ki a jelet mint feszültséggenerátor, a
felvételre állított készülék pedig az 1. és 4. pontján várja a műsort,
és áramgenerátoros táplálást kíván.
Ilyenkor tehát közbe kell iktatnunk egy erősítőt vagy
rádió-erősítőt. A lejátszó magnó az erősítő valamelyik nagyszintű
bemenetére dolgozik (kristályhangszedő, tuner stb.), a másik magnót
pedig - azt amelyikre a felvételt készítjük - az erősítő
magnócsatlakozójára kössük. Akkor pontosan az előírásos szintű és
impedanciájú jelet kapjuk.
"Auxiliary" (aux) bemenet.
A legtöbb tengerentúli erősítőn ilyet is találunk. A szó jelentése:
"tartalék". Bemeneti feszültsége és impedanciája hasonló a
Line-bemenetéhez, és valóban azt a célt szolgálja, hogy még egy tunert
vagy lejátszó magnót kapcsolhassunk az erősítőre (receiverre). Jelet
viszont nem ad ki, tehát - ahol nincs, ott ne keress -
magnófelvételt sem készíthetünk róla.
Sólymos Antal