A Nimbus-háromszög |
(Egy rejtélyes hanglemezalbum)
Direktvágású, digitális és analóg lemez, ugyanarról a hangfelvételről,
de nem mondják meg, melyik melyik - tessék elfogulatlanul dönteni. Ezt
az albumot, Beethoven Hammerklavier-szonátáját az angol Nimbus cég
készítette, és Mr. John Crabbe (a HFN/RR szerkesztője) ajánlására
nekünk is megküldte. Mindkettőjüknek itt mondunk köszönetet. Mennyiben
tér el a háromféle technika: annak van-e igaza, aki feltétel nélkül
híve a digitális forradalomnak, avagy - mint annyiszor - ezúttal is
jobb az óvatosság? Erről szerzett tapasztalatainkat összegzi Horváth
Iván, s egyben érzékeltetni kívánja azokat az érzelmeket is,
amelyekkel a hifi-sajtóban a digitális technika térhódítását fogadják.
*
"Vajúdnak a hegyek...": nagyon várjuk már a digitális technika
csodáit. Csak nehogy Horatiusnak legyen igaza; nehogy a hegyek
vajúdásából az a bizonyos, nevetséges kisegér szülessék.
Mit várhatunk tőle? Túl nagy minőségjavulást egyelőre semmiképp:
az új lemezek - várható tasakfeliratuk ellenére - nem digitális, hanem
hibrid technikával készülnek. (A szerkesztő megjegyzése: a Hungaroton
csak a "digitális felvétel" megjelölést kívánja használni az új
lemezeken.) Az új technika egyelőre csak annyit ígér, hogy a
stúdiómagnó hibáit redukálni fogja - márpedig nem ezeket tartjuk a
Hungaroton-lemezek fő hibájának. Nos, majd meglátjuk-meghallgatjuk.
Addig a külföldi hifi-újságok cikkeit olvasgatjuk, és az angol Nimbus
cég direkt-analóg-digitális összehasonlító lemezével próbálunk
ismeretséget kötni.
Kritikus hangok
Az első amerikai (Telarc) és angol (Decca) hibridlemezek már
néhány évvel ezelőtt megjelentek a külföldi lemezüzletekben.
(Emlékezetem szerint a bécsi Strauss- Boskowski féle Decca-lemezt a
rádióból is többször hallhattuk.) A bírálók, mint mindig, most is két
csoportra oszlanak. Egyesek a hang soha nem hallott tisztaságáért, a
hirtelen bekövetkezett zenei effektusok hűséges tolmácsolásáért
köszöntik az új technikát. Mások hamisítást kiáltanak, különösen a
hegedűhang hegedűszerűtlenségén háborodva föl. Aszeptikus, hideg
hangzást emlegetnek. Ezek persze mind megfoghatatlan dicséretek és
bírálatok, - de elvétve találkoztunk már reklámtól és ellenreklámtól
függetlennek látszó, tárgyilagosságra törekvő cikkekkel is. Ezekből a
nemzetközi audiosajtóban terjedező gondolatokból néhányat most mi is
felvetünk a magyar olvasónak. Különösen erősen támaszkodunk Klaus
Rennernek a digitális technikáról az Audiophile számára készített
gondolatgazdag elemzésére. (Renner egyébként a nyugatnémet
"underground" audio-folyóiratnak, a Hi-fi Exklusivnak egyik
szerkesztője.) Nézzük, mi a különbség a két technika között?
Magában a muzsikában a jelhordozó analóg természetű. A művész
rezgésbe hozza a hegedű húrját, és a hallgató olyan levegőrezgést
észlel, mely mindenkor hasonlít a húrnak és a hangszer testének a vonó
által keltett rezgéséhez. Ha a hangközvetítő láncnak akárcsak egyetlen
láncszeme is digitális működésű (a hibridlemezek digitális magnó
közbeiktatásával készülnek!), a jelet kétszer gyökeresen át kell
alakítani: először digitális nyelvre kell lefordítani az üzenetet (a
magnó ilyen formában tárolja majd a műsort), azután vissza kell
fordítani analógra, hogy érzékszerveink számára befogadható legyen.
Nem kétséges, hogy az ilyesféle átalakítások lehetségesek. Csak a
felbontóképességükön múlik: legyen elegendő a zenei anyagból történő
mintavétel gyakorisága (frekvenciája), és aztán a különböző,
numerikusan megnevezhető hangerő-szintekből is meglehetősen sokra van
szükség ("bit"-ben megadott érték). Hogy mennyire, azon még
vitatkoznak. Az eddigi felvételek felbontása többnyire 14 bit. Ezt
egyesek botrányosan kevésnek tartják, és ragaszkodnak a 16 bites
minimumhoz. Mások - így a BBC, mely évek óta üzemeltet egy kísérleti
digitális stúdiót - néhány bittel kevesebbet is elegendőnek tartanak.
Az ilyesmihez persze nehéz hozzászólni, ha nem ismerjük behatóan az
emberi fül fiziológiáját. Ellenben érdemes megismerkednünk legalább
futólag a digitális technika néhány merőben műszaki problémájával:
nehogy úgy képzeljük, az új technika majd nem ismer lehetetlent.
Ellenkezőleg, arra kell felkészülnünk, hogy a műszaki haladás sohasem
szokott egészen egyértelmű lenni.
Itt van mindjárt a frekvenciaátvitel. A "húsztól húszig" persze
megmarad, ellenben valószínűleg kimennek a divatból azok a
hifi-láncszemek, amelyek azzal dicsekedtek, hogy, mondjuk, 500
kilohertzig lineárisak. Erre a luxusra nem lesz többet szükség, sőt -
és ez már érdekesebb - az efféle luxus szinte megengedhetetlen lesz. A
jelhordozó lánc kimenetét és bemenetét egyaránt radikális felülvágó
szűrőkkel kell védeni: a bemenetre semmiképpen nem kerülhet a
mintavételi gyakoriság felénél nagyobb frekvenciájú jel, a kimeneten
pedig nem jelenhet meg a mintavételi frekvencia semmilyen maradványa
sem.
Szoros az összefüggés a digitális rendszer minőségét meghatározó
bitek száma és a zenei információ kezelésének finomsága vagy durvasága
között is. Nyilvánvalóan kívánatos a lehető legnagyobb bit-szám - ez
azonban gazdaságossági kérdés. 16 bit esetén a jel/zaj viszony a
valódi digitális - tehát nem hibrid! - lemezeken elérheti a 96 dB
értéket is. Elvi nehézséget jelentenek viszont a rendkívül halk és
rendkívül hangos bemenőjelek. Elképzelhető így, hogy az előadóterem
utánzengési idejére, az előadás árnyalataira jellemző egészen halk
hangok, az oly fontos zenei háttérzörejek a kvantálásban egyetlen -
legalsó - szintet képviselnek. (Olvassuk, hogy az ebből eredő
rendkívül kellemetlen torzítás kiküszöbölésére egyes hangmérnökök
azzal kísérleteznek, hogy analóg műzajt kevernek a bemenet jeléhez; ez
persze nem túl bíztatóan hangzik.) A túl nagy jelek pedig
túlvezérlés-okozta, ún. kemény torzítással fenyegetnek. Különösen sok
múlik itt az egyébként is nehezen kivitelezhető bemeneti aluláteresztő
szűrőn, hiszen a torzítási felharmonikusok a mintavételi frekvenciával
interferálva olyan - jól hallható - alacsonyfrekvenciás jelet
eredményezhetnek, amelyet a kimeneti aluláteresztő szűrő már nem
küszöbölhet ki.
Ezek a korlátok csak ideiglenesek: a jövő nyilván a digitális
technikáé. Bizonyára a közeli években elkészülnek már az új,
hipergyors analóg/digitális konverterek, amelyek alkalmasak lesznek az
eddiginél nagyobb feloldóképesség elérésére stb. Amitől talán
tartanunk kell, az a túl korai szabványosítás: 14 vagy 16 bit, és -
mondjuk - másodpercenként 50 000 mintavétel. Annak idején semmi sem
gátolta a konstruktőröket abban, hogy túllépjék az ősi DIN 45 500-as
szabvány ma már bizarrul szerénynek hangzó értékeit. A digitális
technikában erre sajnos nem lesz mód, ugyanúgy, ahogy a mi analóg
sztereó-korszakunkban sem készítenek operafelvételeket 33 1/3-nál
lassabban forgó lemezekre, pedig a műszaki haladás megengedné... Az új
szabványban a mintavételi frekvencia vagy a felbontóképesség nem
minimális érték lesz, hanem feltétlenül betartandó.
Egy szonáta, több lemezen
Egyelőre azonban együtt él a kétféle, sőt háromféle technika: a
közvetlenül, illetve analóg vagy digitális szalagfelvételről vágott,
de hagyományos kivitelű hanglemez. És létezik egy olyan kiadvány,
amelyet éppen e három módszer összehasonlítására szántak: Beethoven
Hammerklavier szonátája, amelynek 1979. november 3-án készült
felvételét mindhárom módszerrel rögzítette a brit Nimbus cég.
Ezzel az albummal mindhárom felvételben megkapjuk ugyanazt a
művészi produkciót - de nem tudhatjuk, hogy melyik melyik. Ahhoz előbb
meg kell írnunk a gyárnak, hogy vajon a "system 1", a "system 2" vagy
éppen a "system 3" volt-e a legrokonszenvesebb. Ezután a Nimbus
hajlandó lesz közölni a megfejtést.
Már az albumhoz mellékelt nyomtatványból kiderül, hogy itt még az
analógfelvétel is különlegesség. (Sajtószemlémben annakidején
tévedtem: a Nimbus nem a közvetlen vágást, hanem a saját analóg
eljárását propagálja. A szerkesztő megjegyzése.) Állításuk szerint 33
1/3 percenkénti fordulattal nem érhető el kellőképpen alacsony
torzítás és megfelelően nagy dinamika. Ők mindenesetre 45-ös lemezeket
készítenek, és azzal dicsekszenek, hogy "Super Analogue" lemezeikre
még ilyen nagy fordulatszámmal is ráfér oldalanként 29 perc - és ez
még 33 1 /3 fordulattal sem számít rossznak. Az albumban tehát
mindhárom "system" 45-ös fordulatú. Talán meglepő, de ez a
technika-orientált kiadvány még műélvezetet is nyújt. Úgy találtuk,
hogy a művész, Bernard Roberts - bár nem világsztár - kifejezetten
szépen játszik.
A felvételhez a következő technikai eszközöket használták: Calrec
Soundfield mikrofon és előerősítő, UHJ sztereo kódoló. A digitális
berendezés: Sony PCM 1600 analóg/digitális és digitális/analóg
kétirányú egység (ilyennel készült az első Hungaroton hibridlemez
is!), ugyancsak Sony BVU 200A U-matic kazettás képmagnó. Analóg
felszerelésük egy 76 cm/sec sebességgel működő Ampex ATR 104
négysávos, félhüvelykes szalagszélességű stúdiómagnóból és Dolby "A"
zajcsökkentő egységből állt; Ampex 456 Grand Master szalagot
használtak. A lemezt a világszerte (nálunk is) jól ismert Neumann
gépen vágták, csöves(!) vágóerősítővel.
Mindig is tisztában voltunk azzal, hogy a Hifi Magazin saját
szubjektív meghallgatási próbái szükségképpen tökéletlenek, nemcsak a
résztvevők eleve kis száma miatt (ezen úgysem lehet segíteni), hanem
amiatt is, hogy az ilyen szeánszokon túlságosan gyorsan kell véleményt
alkotni, mert tekintettel kell lennünk egymás idejére. Ezért is
hajtogatjuk állandóan, hogy a szeánszokon megmutatkozó minimális
különbség gyakran sokkal nagyobb különbségeket takar. (Bizonyára
számos olvasónkkal osztozunk abban a tapasztalatban, hogy az újonnan
beszerzett hifi-láncszem bizonyos - esetleg kellemetlen -
tulajdonságaira csak később, esetleg csak hetek múltán ébredünk rá.)
Az eszményi megoldás nyilván az lenne, ha otthon, egyedül, nyugodt
körülmények között fogalmazhatnánk meg véleményünket. Most erre is
módunk volt. Hifistákat, zenebarátokat, hangmérnököket kértünk fel,
minősítsék a Nimbus-lemezt. Íme.
Egyéni vélemények
Degrell László,
Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
Lemezjátszó berendezés: 2 db azonos EMT 930/TSD 15 lemezjátszó,
BEAG EBE 5302 erősítő, Telefunken 085A hangsugárzó. A lemezek
minősítését a Hanglemezgyár mintalehallgató helyiségében végeztük.
Legjobb a zene hangminősége, ha a "0. system" van bekapcsolva...
(Gonosz megjegyzés - a szerk.) Ezt megközelíti az "1. system".
Vélhetően ez a közvetlen vágás. A "2. system" alapzaja ismerős,
közép és magas hangjai torzítottak (kásás), a zongora tranziensei
kopottak, nem élesek. Vélhetően analóg magnetofon felvétele. A "3.
system" alapzaja szokatlan, szörcsögő, végig zavaró sípolás hallható,
tranziensek rendben. Vélhetően ez a digitális magnetofon felvétele.
1. megjegyzés: a lemezek hangerőssége nem azonos, legnagyobb a "3.
system", legkisebb a "2. system" felvételén.
2. megjegyzés: a barázdákat megvizsgáltam 50/100-szoros nagyítású
projektoros mikroszkóppal. A mikroszkópi kép alapján is az "1.
system" a közvetlen vágású. (Hja, így könnyű. A szerkesztő
megjegyzése.)
Összegezve: a Nimbus "1. system"-et övezi a dicsfény.
Dr. Rétsági György
Lejátszó berendezés: ADC XLM/III, SME 3009/II, Thorens TD 124,
Marantz 4300, j BL 100, Sennheiser 430. Mindhárom lemez technikai
színvonala jó, alapzaja kicsi, torzítás gyakorlatilag nincs.
Az 1 . szám hangzása hideg, sőt jéghideg, a zongora magas hangjai
kissé "csengenek", ezalatt fémes hangzást értek. Leginkább ennek a
lemeznek a hangzása különül el a másik kettőétől. A 2. és 3. lemez
hangzása nagyon hasonlít egymásra, mindkettőnek melegebb, teltebb
basszusai vannak. Ha mégis választanom kell, nekem a 2. lemez hangzása
tetszett legjobban.
Megjegyzés: A gyár által mellékelt irodalom szerint ez egyetlen
előadás háromféle technikával, de azonos időben készített felvétele.
Ennek alapvetően ellene szól, hogy a második lemez első oldalának
elején (negyedik lemezoldal) a szonáta második ütemének első
basszus-akkordja itt hibás (előadási hiba), a két másikfajta
felvételen azonban ez az akkord hibátlan. Ezt csak úgy tudom
elképzelni, hogy a 2. felvétel a direkt vágott, ahol tehát utólagos
javításra nincs mód, a másik kettőn ezt a részt utólag kijavították.
Dr. Sallai György
Lejátszó berendezés: Ortofon MC 10/STM-72, Radford SC 22/STA 25,
Spendor BC1.
Végighallgattam becsülettel a lemezeket, és igyekeztem objektív
véleményt kialakítani. Mindenekelőtt: Lencoclean nélkül
szólóhangszeres felvételt, egyáltalán: komoly zenét lejátszani vétek!
(Ez a megjegyzés arra vonatkozik, hogy mindenkit felkértünk: a
többiekre való tekintettel ne játssza nedvesen a lemezt. A szerk.)
Úgy éreztem, az 1. és 3. felvételi technika között túl nagy
különbség nem volt. Talán az 1. jobban tetszett, mert dinamikája
kicsit nagyobb. A 2. technikát éreztem gyengébbnek a többinél. Mind a
dinamikában, mind a "felharmonikusok mennyiségét" tekintve szegényebb
volt. Lehet, hogy ez volt az analóg technika? Egyébként ez a gyengébb
2. technika nekem (illetve a Hungarotonnak) legyen mondva bármikor!
Szegő András
Lejátszó berendezés: Shure M 95 EDM, Pioneer P1 540 Quartz PLL,
Pioneer SX 970, Lenco K 106 L fej hallgató.
Olyan nagyon-nagyon lényegbevágó különbséget a három technika
között nem észleltem. Mindhármat technikailag egészen brilliánsnak
érzem. Ha mégis feltétlen választanom kellene a három közül, akkor a
2. technikával felvett tetszett legjobban. Ez adta számomra a
legközvetlenebb élményt, itt éreztem legkevésbé a technikai közvetítés
jelenlétét, ennek a tónusa volt a "legmelegebb". Az elsőt és a
harmadikat egy szemernyit hűvösnek véltem. Hogy ez azért nem egészen
hajánál fogva előráncigált feltételezés, és nem abból a kényszerből
született, hogy ha már ideadták ezt a hármat, akkor illenék mondani
róluk valamit, azt számomra elsősorban azzal bizonyítottam, hogy mást
is megkértem, összevissza-sorrendben tegye fel a három felvételt, és a
másodikat mindig felismertem éppen erről a közvetlenebb tónusáról.
Ujházy László,
Magyar Rádió
Lejátszó berendezés: EMT TSD 15, BEAG stúdiómonitor. (A Rádió
csoportvezető hangmérnöke csak élőszóban tájékoztatott
tapasztalatairól. Legjobbnak a "system 1"-et vélte. Úgy érezte, a "2"
és a "3" nem különbözik jelentősen. - H.I.)
Zalatnay István
Lejátszó berendezés: Shure M 95 ED, Lenco 830 DD, Tungsram (dansk)
3F, KEF Cantata.
Az album feltehetően úgy készült, ahogyan statisztikákat szoktak
készíteni, t.i. egy előre elhatározott eredmény igazolása céljából. Ez
a cél itt minden valószínűség szerint a cég 45-ös fordulatszámú
lemezeinek propagálása. (Bizony erről lehet itt szó. A szerkesztő
megjegyzése.) Az album valóban jól demonstrálja, hogy ezen a
fordulatszámon, kellő gond mellett és adott műsoranyagon, a különböző
felvételi eljárások közötti különbség elhanyagolható. Ami csekély
különbséget észleltem, az a következő:
Az 1. rendszernél a másik kettővel szemben erősebb dübörgés
"rumble", hallható. A 2. rendszer tűnik legkonvencionálisabbnak, bár
az átlagnál ez is sokkal jobb. A 3. rendszert hallottam a
legtökéletesebbnek.
Érdekes volna ezt a kísérletet más műsoranyagon és a megszokott
fordulatszámon hallani. Azt hiszem, a tanulság így is az lenne, hogy a
lényeges különbség nem az analóg, direkt vagy digitális eljárással
készült lemezek között, hanem a tisztességesen gyártott kevés és a
tisztességtelenül gyártott sok lemez között van. Ezt az albumot
mindenesetre tisztességesen csinálták.
*
És most a megfejtés: "system 1": közvetlen vágású, "system 2":
digitális, "system 3": analóg. A tanulság... Tanulság nincs. Nem is
lehet hat adatból statisztikai következtetésekre jutni. A közvetlen
vágás három, a digitális két adatközlő szerint a legjobb, egy pedig az
analógot szerette leginkább. Az analóg viszont két "második
szavazatot" is kapott.
Egy pillanatig felrémlett egy ígéretes osztályozás lehetősége.
Akik mozgótekercses hangszedővel hallgatták a lemezeket, valamennyien
a direktvágásra szavaztak..., akik viszont mozgómágnest használtak,
sohasem szavaztak arra. Ez a feltevés akkor dőlt meg, amikor két
csoporttal is meghallgattuk az albumot.
Két csoportos meghallgatás
Az egyiket Steinbach Sándor szervezte meg a Rádióban. (Lejátszó
berendezés: EMT TSD 15, JBL monitor.) Az értékelést - szakemberhez
illő komolysággal - az OIRT ajánlás szempontjai szerint végezték, és
előírásos táblázatba szedték. Amennyire ez a táblázatból kiolvasható,
inkább a digitális és az analóg felvételre adták szavazatukat - pedig,
lám: mozgótekercses hangszedőt használtak.
Hasonló eredményre vezetett az a szeánsz is, amelynek a közönségét
magam verbuváltam össze. (A többi eredményt és a megfejtést még nem
ismertem.) A társaságban hatan voltunk: két bölcsész, aki valaha
komolyan tanult zenélni (zongorista és ütős), egy mérnök és egy
technikus, akik megszállottan foglalkoznak erősítőtechnikával,
valamint két hozzánemértő őshifis. A könnyűzene kedvelői enyhe
kisebbségben voltak. A lejátszóberendezés az átlagosnál jobb: Ortofon
VMS 2OXE/II, SME 3012/II, Garrard 401, SRPP Anzai + EA 057, HS 40/mod.
Egy előítélet: a kísérőfüzet áttanulmányozásából kiderült, hogy a
"Szuper Analóg" eljárással készült felvételhez Dolby "A" zajcsökkentőt
használtak, s így a kísérletet nem éreztük elég tisztának. Az általunk
ismeretlen zongoristában sem bíztunk túlságosan.
Talán előítéleteink is belejátszottak abba, hogy a három felvétel
egyikét sem találtuk kiemelkedően jónak. Persze a zongorista
billentésén nagyon sok múlik, valamint azon is, hogy a hangmérnök hova
helyezte a mikrofonokat. Mégis, úgy tűnt, hogy a basszus mindhárom
felvételen erőtlen, hangszínszabályzó vagy nagy hangerő után kiált.
(Mi közepesnél kisebb hangerővel próbálkoztunk.) Végképp nem tudtuk
mentegetni a csodalemez elképesztően magas zajszintjét. A néma
befutóbarázdák után - pedig az egyik felvételhez állítólag nem
használtak magnót - annak rendje és módja szerint mindig elkezdődött
ugyanaz a barátságos sistergés, amelyet a keleteurópai lemezek
kedvelői oly jól ismernek.
A kísérlet mégis sikerült: minden összebeszélés nélkül meglepően
éles különbségeket észleltünk a 3. számú - tehát, mint kiderült, az
analóg -, illetve a két első felvétel között. Hogy ezeket a
különbségeket ki miként értékelte, az más lapra tartozik, de a
megfigyelések egymástól független leírásai nagymértékben egybevágnak.
Az 1 . és a 2. számú felvételek között nem éreztünk erős különbséget.
Íme a megfigyelések eredményei, felvételenként és személyenként:
1. (Direktvágás)
Mindjárt az elején természetellenesen kopogó magas hangok. Kicsit
fémes hangzás. Nem az igazi. * Gyenge mély. Kevés dinamika. Szegényes
hangzás. Zajos is. Emlékeztet a hazai lemezek ama tulajdonságára,
amelyet L. E. muzikológus párna-hatásnak nevezett el. (Mintha a
mikrofont egy láda mélyére rejtették volna, és rátettek volna egy
párnát.) Mintha kissé torzítana is valahol a két vonalas oktáv
magasságában. * Mintha torzítana, nem elég tiszta. Zajos, nem különül
el jól a magas-közép-mély. * A mély és középmély alátámasztása gyenge
mindhárom felvételen. Legbántóbb az 1 . számúnál. * És egy
ellenvélemény: Az 1. és 2. számú között nem tudok különbséget tenni.
Kitűnő. Gépi hang nem szólhat jobban.
2. (Digitális)
Az első ütemnél ez is túl éles volt. Utána azonban kialakult. Sokkal
realisztikusabb a zongorahang. De ennek a magas hangjai sem csengenek
eléggé. Ha a hangszer valóban Steinway, baj van, a felvételen szép
Bösendorfer-hangot hallottam. * Kiegyenlített hangkép. Jó dinamika. *
Egy fokkal tisztábbnak tűnik, mint az 1. számú. Sajnos ez is zajos. *
Mintha kevésbé lenne zajos mint az 1. Tisztább, zongorább hang.
Analitikusabban választja szét a különböző magasságú hangokat, a zene
jobban követhető. Esetleg ez a legjobb. * Zeneibb mint az előző, de ez
is bántóan erőtlen. * A hatodik tesztelőtől ez is a legmagasabb
osztályzatot kapta.
3. (Analóg)
Ez látszik a leghűbb zongorahang-felvételnek - de a magas hangok,
főleg fortéban, itt is kapnak valami természetellenes csengést. Kicsit
sok a visszhang. A darab első üteme mindhárom esetben el van tolva. *
Ez hangzik a legjobban a három közül. Jó összkép, plasztikus. * Nagyon
energikus hangzás, szinte durva. Mintha csökkent volna a mély hiánya.
Az erőteljesen leütött magasak egészen üvegesen csengenek; ez lehet
erény, de lehet torzítás is. Vagy ezt szeretem, vagy ezt utálom a
legjobban, még nem tudom. Arra gondolok, ez lehet a közvetlen vágású
felvétel (az ember nem képes lemondani a találgatásról), de akkor
miért ilyen borzasztó nagy a zaj? * Ez csilingel a legszebben, viszont
nem olyan lágy, mint a 2. volt. Vagy az, vagy ez a legjobb.
Mindenesetre ez a legdinamikusabb. A zaj bántóan erős. * Jó kemény
hangzás, egyértelműen ezt választom. Utána a 2. következik a
rangsorban. * Hatodik tesztelőnk szokása szerint ellentmondani látszik
a többieknek: "Nem is hasonlít az előző két zenére. Elektronikusan
manipuláltnak tűnik. Minden túlzott!"
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a társaság az első két
felvételt hasonló karakterűnek vélte (de a kettő közül határozottan a
digitális fölényére szavazott). Döntő jellegkülönbséget a harmadiknál
- az analógnál -, állapítottunk csak meg, és e felvétel hívei enyhe
fölényben voltak. A társaság valamennyi tagja többször hallgatott már
zenét a teszt színhelyén.
Mégis valami tanulság
Ha a csoportokat (melyek akarva, nem akarva, egymást befolyásoló
tagokból álltak) egy-egy személynek vesszük, mindhárom "system"
ugyanannyi szavazatot kapott. (A Rádió csoportjának jelentését úgy
értelmeztük, hogy két első helyezettjük volt.) Matematikai
statisztikáról persze szó sem lehet, de annyit azért mégiscsak nagyon
valószínűnek tarthatunk, hogy a három Nimbus-felvétel között nem lehet
drámaian éles értékkülönbség.
Továbbra is kétséges, hogy a Nimbus-lemezek vajon megfelelően
reprezentálják-e a három eljárást. Erre a kérdésre Martin Colloms a
Hi-Fi Answers szeptemberi számában határozott nemmel felel. (Nála
egyébként a közvetlen vágású nyer, utána az analóg következik, majd
nagyon szorosan a nyomában a digitális.) Beszámol a Sony PCM 1-gyel és
PCM 1600-zal végzett saját kísérleteiről, és azt a következtetést
vonja le, hogy a Nimbus mérnökei nem megfelelően készítették el a
digitális felvételt. Ha mármost Colloms vizsgálataihoz hozzátesszük
Degrell László mérését - hogy tudniillik a Nimbus cégnek oly kedves
"Super Analogue" technikával készült felvételt nagyobb dinamikával
vágták(!!!) -, akkor bizony aligha szavazzuk meg a fair play díjat
ennek a szép angol albumnak.
Ne siessük el tehát a következtetést. Szeánsz-sorozatunk mindössze
azt sugallja, hogy minden technológiával lehet elfogadható hangú
lemezt készíteni. Kérdéses azonban, hogy a Nimbus albuma csakugyan
méltóképpen reprezentálja-e mindhárom technológiát. Egyelőre
mindenesetre ez az egyetlen ilynemű összehasonlító felvétel, amelyről
tudunk. Ezzel kellett beérnünk, amíg a Hungaroton - immár 85 forintos
- Csajkovszkij lemezére vártunk.
Horváth Iván