Hanglemezív |
- Kritikák * Recenziók * Esszék -
Hanglemezkritikáink szerzői:
Balassa Péter (B. P.)
Batta András (B. A.)
Csengery Kristóf (Cs. K.)
Fodor Géza (F. G.)
Somorjay Dorottya (S. D.)
Wilheim András (W. A.)
A hanglemezek, amelyekről írnak:
Bartók hangfelvételei, centenáriumi összkiadás:
Bartók zongorázik; Bartók hangarchívum
Schumann: II. szimfónia
(Magyar Állami Hangversenyzenekar;
Vezényel Giuseppe Patané)
Liszt: Rapszódiák és indulók
(Magyar Állami Hangversenyzenekar;
Vezényel Németh Gyula)
A magyar operaszínpad csillagai - 2.
Klemperer Budapesten - 2.
Nagy magyar előadóművészek
(Gyurkovics Mária és Svéd Sándor)
Felhívás keringőre (Fellegi Ádám zongorázik)
Händel: 12 Concerto Grosso, Op. 6.
(Liszt Ferenc Kamarazenekar)
A vonó mesterei
(Liszt Ferenc Kamarazenekar)
Magyar Gregoriánum - 6. Mária-énekek, Temetés
(Schola Hungarica; Vezényel Dobszay László és Szendrei Janka)
César Franck: Orgonaművek
(Gergely Ferenc - orgona)
Bartók: Gyermekeknek
(Kocsis Zoltán - zongora)
További beérkezett lemezek diszkográfiája a rovat végén
*
Bartók
BARTÓK HANGFELVÉTELEI CENTENÁRIUMI ÖSSZKIADÁS
I: Bartók zongorázik 1920-1945
(Eredeti hanglemezek, gépzongora
felvételek, koncertfelvételek)
Szerkesztette: Somfai László és Kocsis Zoltán
Hungaroton LPX 12 326-33 - Ára: 560,-Ft
II: Bartók hangarchívum
Bartók hangja és zongorajátéka 1912-1944
(Magánfelvételek, családi fonográfhengerek, töredékek)
Szerkesztette: Somfai László, Sebestyén János
és Kocsis Zoltán
Hungaroton LPX 12 334-38 - Ára: 350,-Ft
A Bartók centenáriumi év hipertrófiás ünnepléssorozata közepette,
még ha a Hungaroton Hanglemezhetek nagyobb propagandája föl is hívta
rá a figyelmet, valószínűleg kevesen mérték csak föl eddig, hogy
minden bizonnyal a Bartók-megemlékezések legméltóbbja ez az
összkiadás. A rutinszerű tiszteletadásokkal, felszínes, hamis,
"alkalmi" vállalkozásokkal szemben ez a tizenhárom lemez valódi munka
elvégzéséről ad számot, olyan munkáéról méghozzá, amelynek
látványossága megközelítően sem arányos azzal az erőfeszítéssel,
amelyre véghezviteléhez szükség volt. Hatalmas apparátust igényelt e
vállalkozás: tudományos előkészítést, jól szervezett, széles körű
kutatást, komoly adminisztrációs erőfeszítéseket, gondos restauráló
munkát a sorozat valamennyi közreműködőjétől; s nem utolsó sorban
szinte mecénási buzgalmat (és kockázatvállalást is) a Hungaroton
részéről - mert afelől aligha lehetnek kétségeink - kedvező hazai és
külföldi visszhangot remélve sem -, hogy rövidtávon bizony nem
rentábilis ez az összkiadás. Jóllehet effajta meggondolásoknak ebben
az esetben nem szabad szerepet kapniok - hiszen mi lehet fontosabb
feladata a magyar hanglemezgyártásnak ilyen kincs és lehetőség
birtokában, mint közzétenni valamennyi Bartók játszotta hangot? -
mégis: valószínűleg csak a centenáriumi év minden várakozást felülmúló
produkciós kényszere ösztönözhetett a sorozat megjelentetésére.
E mintegy tíz órányi hangfelvétel természetesen nem képezheti
kritika tárgyát; ily röviddel az anyag közkinccsé válása után (noha az
anyag jórészét már korábban ismertük) e gyűjteményhez még csak
széljegyzeteket fűzni is túlzott merészség volna. Egyelőre inkább csak
a sorozat megjelenésének ténye kell hogy mindenkit jóleső
tudomásulvételre késztessen. Mert bármennyire ünnephez illő volna is
már most diadalt ülni és kinyilatkoztatni: máris új utak nyíltak a
Bartók-interpretáció előtt; hogy Bartók által már most másként látjuk
Bartókot; tudomásul kelt vennünk és bele kell törődnünk, hogy rengeteg
időnek kell még eltelnie, mire a Bartók zongorázásából leszűrhető
tapasztalatok jótékony hatással lehetnek az előadói gyakorlatra. Hogy
ne csupán egy-egy ritka tehetségű előadóművész szóló-produkciójában,
hanem szélesebb körben, a Bartók előadóművészi örökségét is vállalni
képes zenekultúrában legyen nyoma mindannak, amit a lemezsorozat
feltár - s hogy legyen következménye is annak, amire kötelez.
A két album anyaga erősen eltér egymástól a hangzás minőségét
tekintve. Míg az első nyolc lemez azokat a felvételeket gyűjti össze,
amelyek "profi" körülmények között készültek, a további öt lemezen
többnyire nagyon rossz hangminőségű fonográf felvételek átjátszásai,
rádióadások amatőr lemezrögzítései hallhatók. Az anyagnak efféle
kettéválasztása természetesen nagyonis indokolt, hiszen még a zenével
hivatásból foglalkozók számára is komoly feladat a második album
feldolgozása, a töredékes, alig-hallható felvételek hallgatás közbeni
korrekciója. Mindazonáltal, nem függelék, nem kuriózum a Bartók
hangarchívum sorozata: nem csupán kiegészítése, hanem integráns része
az előadóművész Bartók hagyatékának - mondjuk így: kötelező tananyag
minden muzsikus számára.
Az amatőr felvételeknek köszönhetők, hogy Bartók zongorista
repertoárjának legalább egy töredékéről hangzó emlékünk maradt (az
életében megjelentetett, vagy tudtával felvételen rögzített produkciók
közül sajnos csak igen kevés őrizte meg klasszikus interpretációit;
most Bach, Chopin, Brahms, Beethoven, Mozart darabjaiból is hallhatunk
hosszabb-rövidebb részleteket). Kezünkben végre a bizonyíték arra,
amit csak a kortársi emlékezet és a fennmaradt kritikák közvetítettek
számunkra: korának egyik legnagyobb zongoraművésze volt Bartók.
Bármennyire furcsa is: ez korántsem számított mindig evidenciának -
máig tapintható a nyoma annak a vélekedésnek, hogy saját művei
interpretátoraként sem lehet őt követni, elfogadni. Leginkább ebben az
irányban szeretnénk érzékelni a lemezsorozat kisugárzását: Bartókot
klasszikus produkciói a legnagyobbak sorába emelik, saját műveinek
lemezbejátszásai, rádióelőadásai, fonográffelvételei: minden idők
Bartók-interpretációjának soha meg nem közelíthető csúcsai. Ha
sokszori meghallgatás után rangsorolhatók is a felvételek, ha tehetünk
is különbséget fáradtabb, sikerületlenebb pillanatok és makulátlan
előadói remeklések között, mindig érezzük a személyiséget, az egységes
gondolkodást. Ilyen tökéletes kép birtokában, a zenei anyagnak minden
apró összetevőjét ennyire tévedhetetlenül, belülről ismerve csakis
zeneszerző zongorázhatott. Sőt, talán csak Bartók zongorázhatott így.
Kivételes életpályája, zenészi és zeneszerzői természete: harmonikus
konstelláció. Előadóművészi iskolázottsága folytán a liszti tradíció
örököse volt, etnomuzikológiai érdeklődése és kutatómunkája
hihetetlenül érzékennyé tette egyrészt a minden pillanatban aktívan
alkalmazkodni kész variáló készség, másrészt a legtökéletesebb
előadóművészet, a népi előadás iránt, zeneszerzői munkájában pedig az
európai tradíció szintézisét valósította meg; saját zenei anyagának
alapos ismerete révén bármilyen korábbi kompozíció tökéletes
tisztasággal, áttetszőn jelenhetett meg előtte. Művészetét szolgaian
másolni, játékának külső jegyeit átvenni: öncsalás lehet csupán.
Legmélyebb titkait kellene megfejteni tudni; nem arra kellene csak
figyelni, hogy hogyan csinálja, hanem arra, hogy mit. Eszközei
hihetetlenül egységes zenei szemlélet szolgálatában állnak - a mai
hallgató, a mai előadóművész kötelessége az, hogy e szemléletmódot
megértse.
Bartók, saját művei interpretátoraként, szinte kötelezi is a mai
előadókat felvételeinek tanulmányozására. A kottán túlmutató
információi, olykor a kottaszövegtől eltérő vonásai: komoly filológiai
munkát is rónak mindannyiónkra. A különböző időszakokból származó
felvételek összehasonlítása, összevetésük a különböző
kottakiadványokkal; olykor csupán (vagy talán elsősorban?) sokszori
meghallgatás során annak kifigyelése: hogyan is képzelte Bartók
egy-egy dallam lejtésének ívét, mit tekintett a forma legsúlypontibb
mozzanatainak, hol húzhatók meg a rubato határai - mindez: évekre ad
feladatot minden, csak valamennyire is igényes zenésznek. Elvégzendő
feladat lesz - immár valamennyi, a sorozat lezárásáig, 1981.
januárjáig felbukkant Bartókfelvétel birtokában - az anyag tudományos,
szövegkritikai feldolgozása is.
Szívbemarkolóan megható a felismerés, már ennyi idő után is, még
csak ily kevésszer hallva ezt a lemezgyűjteményt: nem nyomasztó
kötelesség a Bartók-felvételek elsajátítása; erőt adó, fölszabadító
lehetőség - oly sok lélektelen, elkeserítő, hamis és hazug produkció
közepette egy nagy művész előadásaihoz, töredékességében is tökéletes
életművéhez menekülhetünk, akinek az egész világot sikerült
megragadnia és ábrázolnia, de minden pillanatban: csakis zenei
eszközökkel.
W. A.
Orgonaművek
CÉSAR FRANCK: Orgonaművek
Gergely Ferenc - orgona
Hungaroton SLPX 12 192 - Ára: 70,-Ft
A zenélés módját mindig befolyásolja a hangszer, amelyen a művész
játszik. Méginkább így van ez az orgonazenében, hiszen e hangszer
minden példánya más és más, és a rajtuk található hangszínek eleve
eldöntik, hogy lehet-e, pontosabban: stílushűen lehet-e bizonyos
műveket eljátszani az orgonán. Ugyanis a zenetörténeti korszakokkal
párhuzamosan különböző orgonaépítési stílusok is kialakultak.
Különlegesen fontos közöttük az úgynevezett francia romantikus iskola.
Ennek az irányzatnak kétségkívül legnagyobb orgonaépítője volt
Aristide Cavaillé-Coll, akinek hangszerei sok francia zeneszerzőnek
nyújtottak és nyújtanak ma is inspirációs forrást.
Úgy tűnik, a magyar orgona-lemezek megjelentetői eddig nem nagyon
vettek tudomást a zenetörténetnek erről a szakaszáról, mint ahogy
arról sem; hogy a Cavaillé-Coll tanítvány Angster József hangszereivel
nemzetközi érdeklődést kiváltó romantikus felvételeket készíthetnének.
Gergely Ferenc új lemezével - úgy tűnik - megtört a jég. A barokk
hegemónia után végre romantikus orgonamuzsikát is hallhatunk, ráadásul
annak megfelelő hangszeren. A pécsi székesegyház hangszere ugyanis
eredetileg valóban Angster-hangszer volt, s társaival együtt
nagyszerűen képviselte hazánkban a francia romantikus stílust. Azóta a
hangszert kétszer is jelentősen átépítették, hangzása ma inkább
modernnek nevezhető. De még így is alkalmas a romantikus művek
előadására, s mint hazánk kevésszámú jó karban levő orgonáinak egyike:
lemezfelvételre is. Örvendetes tehát, hogy a hanglemezgyár végre olyan
orgonahangot rögzít és ad közre, amely erre valóban méltó.
Gergely Ferencnek szinte minden magyar orgonaművész sokat
köszönhet - különösen sokat azok, akiket tanított. Most azok is
élvezhetik Gergely Ferenc művészetét, akiknek nem adatott meg, hogy
tanítványai lehessenek, vagy hogy orgonajátékát élő előadásban
élvezhessék. Hogy Gergely Ferenc mennyit tud az orgonáról, a francia
romantikus stílusról, hogy mennyi tapasztalata és milyen kiváló
művészi adottságai vannak - számot ad róla ez a lemez. Az a-moll korál
és a h-moll prelúdium, fúga és variációk bensőséges - de soha nem
szentimentális - hangulata, három részes dramaturgiájuknak szépen
felépített íve, a csúcspontok előkészítése, a kitűnő tempóválasztások,
a művek egységére törekvő összefogó képesség - mindez csak az alapját
képezi Gergely Ferenc művészetének. Felkészültségét, abszolút
stílusismeretét bizonyítja, hogy biztos ízléssel komponálta át a
Franck által megkívánt regisztrálást a pécsi hangszer lehetőségeihez,
- akárcsak az a képessége is, ahogy a modern hangszerből "kicsalja" a
romantikus színeket, hangokat. Művészi intuíciójáról azonban leginkább
a L'Organiste sorozat kisebb darabjainak előadása győz meg, amelyek
Gergely Ferenc muzikalitása, hangszínérzéke és stílusos regisztrációja
nélkül bizony igencsak másodrendű darabok maradnának. Így azonban
megelevenednek és igazi értékűvé nőnek.
A lemezen fölhangzó utolsó darab (Piéce héroique) gondolkodóba
ejt. Nem késtünk-e el ezzel a lemezzel? Nem kellett volna már évekkel,
akár tíz évvel ezelőtt ezt - és más lemezeket is - elkészíteni Gergely
Ferenccel? Nagy kár ugyanis, hogy a technikailag virtuózabb részek -
csakúgy, mint az a-moll korál és a h-moll prelúdium, fúga és variációk
tizenhatod-futamai - nehézkesek, egyenetlenek, pontatlanok. Ez a Piéce
héroique-ban sajnos, a mű mondanivalójának is rovására megy. A hősi
karakter előidézéséhez szükséges feszültség nem születhet meg, és így
nincs jelentősége a h-mollból H-dúrba való kivilágosodásnak sem.
Szerencsére némiképp itt is kárpótol a regisztráció, a hangszín, a jó
akusztika.
Talán nem volna késő, hogy minél szélesebb repertoárból válogatva
örökítsük meg a magyar orgonista nemzedékek egyik legkiemelkedőbb
alakjának mindenki számára oly tanulságos művészetét. Ne vesztegessük
az időt.
S. D.
Felhívás keringőre
FELHÍVÁS KERINGŐRE
Fellegi Ádám zongorázik
SLPX 12 265 - Ára: 70,-Ft
Táncoljunk. Igaz, hogy már régen nem a keringő korát éljük, hanem
valószínűleg oly kort inkább, mely: semmilyen, hiszen nem jellemezhető
majd igazán (a nosztalgia-hullámok idején) egyik vagy másik
teljesítményével sem... Ezzel szemben e valcert titkos szálak fűzik a
hetvenes-nyolcvanas évek tánczenéjéhez. Mi is tulajdonképpen ugyanarra
a ritmusra táncolunk: keringő és vég - elválaszthatatlanok. Az édes
romlottság, a vonzó hazugság, a leplezetlen, őszinte álmélység ez,
mely azonban a valcer korszakában még valódi mélységekre
(társadalmiakra, történelmiekre és személyiséglélektaniakra egyaránt)
reflektált. Ami viszont elválasztja a legmodernebb tánczenétől a
valcerzenét: az első modern társastánc, minden utólag rárakódott
baljós történeti-társadalmi vonatkozás, minden kultúrkritikai íz és
szag ellenére, valódi volt. Ekkora látszatigazság, mint a
keringőzenéé, nemigen született még; a látszat valódi, halálos
mélysége, egyben súlynélkülisége ez: ama cinikus, édesen mosolygó
mindentudás, ama rothadó gyümölcsről, mely őmaga. A 19. század a
megfellebbezhetetlen látszatigazságoké, melyek nem kevésbé igazságok
azért, mint más koroké. Valódi formátuma, prófétikus nagysága
diabolikus önkritikájában áll (figyeljük csak meg, hogy a legéteribb
keringőből sem hiányozhat ez az ördögi-gunyoros intonáció!), abban az
önkritikában és próféciában, mely a mai szemnek és fülnek olykor
"zavaró" naivságával, harsányságával és ál-magabiztosságával együtt
mégiscsak radikálisabbnak bizonyult sok későbbinél. Éppen azáltal,
hogy makacsul ragaszkodik a látszatok pontos leírásához - mely nem
tévesztendő össze a látszatokhoz való ragaszkodással.
A keringő: egyetértés, a kimondás egyértelműsége nélkül. A
keringő: cinkosság, bűneset nélkül. A keringő-forma: az önnön
bűnössége fölé kerekedni képtelen kultúra búcsúzó közmegegyezése,
alkonyának aszimmetrikus ütembe tagolása (olykor: erőszakolása). A
keringő: egyfajta mindentudás, az izomlazítás mélyén is hihetetlen
görcsökkel, fájdalommal, sok-sok vérrel. Fecsegés, beszéd nélkül. A
keringő bőbeszédűsége: elnyom és elnémít. De! A keringő: tiszta forma,
fegyelem is.
Régóta tudjuk, hogy a keringő azért kitüntetett műfaj, azért az
emlékezés és a "minden világos már" tánca, mert benne a klasszikus
formákhoz való ragaszkodás válik - a "hazug" szándék ellenére vagy
éppen belekomponálása révén - a zene és a társadalom diabolikus
önkritikájává. Ha meghalljuk, ha nem: ott van a fülünkben, ott a
lábizmainkban ez a kritika. Az egyszerinek és hasonlíthatatlannak hitt
összhangzatrend és formatan - tehát egy időrend - tudottan idejétmúlt
fölragyogtatása (a bécsi klasszicizmusé), amely ördögi monotóniává
változtatja a népzenei eredetű hármas-aszimmetrikus lüktetést. A
keringő: eleve búcsú, mindig a "még egyszer, utoljára" zenéje. És ez
az etikája egyben, ha etikája van.
Valószínűleg mindez egyszerre magyarázza azt, hogy a 18. század
végétől minden zeneszerző, és köztük a legnagyobbak, előszeretettel,
egyre-másra komponálnak keringőt. Éppen a legnagyobbak kezén válik
kezdettől fogva az emlékezés a múlt zenéjévé, tőlük nyeri
örömteli-halálos auráját, a belefeledkezését mint radikális
önkritikáét. A legnagyobb keringőzenék, Johann Strausséi mellett
természetesen a sohasem táncolt, a nem-társasági valcerok, melyek
szimfonikus vagy kamarazenei vagy szóló művek tételeiben,
szakaszaiban, epizódjaiban jelennek meg. A nagy zeneszerzők között -
szerintem - ketten voltak, akik hallatlan tudatossággal
reflektáltatják zenéjükben e műformát, elszenvedtetik a keringővel
mindazt, ami benne volt és van: Liszt és Mahler. (Illetőleg még
Richard Straussnak van egyetlen pillanata, amelyben a valcer
"megmutatja igazi arcát": Ochs báró keringőjében...) Jól példázza ezt
a jelen lemez talán legkiemelkedőbb produkciója - ha nem is a legjobb
valcere! -, egyben felfedezésszámba menő darab, Liszt műve, a Keringő
Gounod: Faust című operájából. Akárha a saját Mefisztó-keringőit
hallanánk, illetve azokat a tánczenéit, amelyek egész életművét a
profetikus felbomlás és az "életerős haláltánc" jelentéskörébe vonják.
Fellegi Ádám keringőválogatása igen jó. Íme a lista. Weber:
Felhívás keringőre (Op. 65.); Csajkovszkij: Évszakok (Op. 37/a,
December, Karácsony); Liszt már említett műve; Johann Strauss:
Kincskeringő a Cigánybáró című operettből (zongorára átdolgozta
Dohnányi Ernő); Debussy: Nagyon lassan (La plus que lente); Ravel: La
Valse, a szerző átiratában. Ebben a sorban talán csak Csajkovszkij
valcere marad erőtlenebb a többinél, jobb lett volna a Diótörőből vagy
a Csipkerózsikából, esetleg saját átiratában hozni valamit. Felleginek
igaza volt viszont abban, hogy ritkaságokat is felvett lemezére,
illetve abban, hogy átiratok révén zenekari valcereket is bemutatott,
és ezzel azt is példázza, hogyan adják egymásnak a kottapapírt a
komponisták ebben a műfajban. Ez a lemez így nyert igazi
valcerhistóriai értéket. Valóban, ahogyan maga az előadóművész írja
kitűnő borítószövegében: "a keringő együtt született, diadalmaskodott,
együtt hanyatlott dekadenssé és távozott egy egész korral..." illetve:
"A diadalmas keringőt három császárváros: Párizs, Bécs és
Szentpétervár zenéje jelzi a lemezen..."
Ami az előadást illeti: valamirevaló zongorista nem játszhatja
rosszul ezt az összeállítást. Fellegi Ádám egész játéka tulajdonképpen
kultúrtörténeti irányultságú; mint aki úgy ül le hangszeréhez, hogy
most bemutatja képzeletbeli hallgatóinak a keringő egész történetét.
Ábrázol és demonstrál. Ez a játékmód, mely a keringőzene típusaira,
jellegzetes akcentusaira, ismert-közmegegyezéses formai fordulataira
összpontosít, valóban egységesíti a műfajon belül valójában igencsak
különböző műveket - mintha az összes keringő minden pillanata már
eleve repríz lenne... Egyetlen általános kifogás: nagyonis hallható
ezen a lemezen Fellegi Ádám, a Schönberg-játékos, a 20. századi
zongoradarabok tolmácsolója, és ez baj akkor is, ha Schönbergékről
tudjuk, minő pikáns-gyötrelmes viszony fűzte őket a
valcer-megtestesítette hagyományhoz. Fellegi billentése sokszor oly
erőteljes és harsány, mintha nem ezeket az iszamosan kedves darabokat
játszaná, s mintha kivonhatná magát a "gemütlichkeit" lágy terrorja
alól. Nem vonhatja ki. Jobbnak is tartjuk a B-lemezoldalt, mint az
A-oldalt; a keringő végórájának ábrázolása, már csak a fenti okoknál
fogva is, erősebbre sikerült, mint a virágkoráé. Talán a legjobb
produkció a Liszt-Gounod valcer, utána sorolhatjuk a Ravel- és a
Debussy-művet, majd Strauss Kincskeringőjét. A Csajkovszkij- és a
Weber-darab halvány (ez utóbbi jóval több megformálás- és hangzásbeli
gyöngédséget, korérzékenységet igényelt volna, hiszen a maga nemében
remekmű), Fellegi ezeket mintha nem értette volna meg. Mindez azonban
"kis semmiség", hiszen a lemez önmagában véve feledtetés. Arra való.
Jó, hogy van, ennyi az egész. Egy pillanatra a Rózsalovag II.
felvonásának fináléjában forgunk, Ochs von Lerchenau nagyjelenetében -
minden önmagáért beszél.
Táncoljunk hát. Ha akarjuk, ha nem: menni fog. Ahogy a francia
mondja: ca ira. Hogy ez a két szó valamikor egy híres forradalmi dal
kezdőszövege volt? Mellékes...
B. P.
Opera - Egy legenda nyomában
A MAGYAR OPERASZÍNPAD CSILLAGAI - 2.
Hungaroton LPX 12 004-06 Ára: 210,-Ft
KLEMPERER BUDAPESTEN - 2
R. Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok
Szerkesztette Boros Attila
Hungaroton LPX 12 341 - Ára: 140,-Ft
NAGY MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK
Gyurkovics Mária és Svéd Sándor
Hungaroton LPX 12 344 - Ára: 70,-Ft
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a közelmúltban három olyan
kiadványt adott közre, amelyek, noha három különböző sorozat részei (A
magyar operaszínpad csillagai; Nagy magyar előadóművészek; Klemperer
Budapesten) mintegy kilépve saját sorukból és összefogódzva egymással,
önálló egységet alkotnak: a budapesti Operaház szellemét idézik fel az
1930-as évek közepétől az 1960-as évek közepéig.
A magyar operaszínpad csillagai című sorozat 2. albuma olyan
énekesek felvételeit tartalmazza, akik nagyjából 1920-tól az 1960-as
évekig voltak a színház tagjai, művészetük kiteljesedése tehát
többnyire a 30-as évek közepére esett. Ez az időszak igen jelentős az
Operaház történetében. A 20-as évek eleje a színház történetének egyik
mélypontja volt. 1925-ben Radnai Miklós lett az igazgató, aki 1935-ben
bekövetkezett korai haláláig, tíz éves munkával hivatása magaslatára
emelte az Operaházat. Annak, hogy Radnai olyan korszakot teremtett a
magyar operakultúrában, amely egészen az 1960-as évekig éreztette
hatását, s voltaképpen csak a 60-as évek közepén zárult le végleg, a
szakszerű színházvezetői munkán túl szellemileg-művészileg az volt a
titka, hogy felismerte: az opera színvonala nem az énekesgárda
teljesítményén áll vagy bukik, hanem a karmesterek és rendezők
működésén. Sergio Failoni, majd később Ferencsik János, illetve Oláh
Gusztáv és Nádasdy Kálmán "együttesével" - Radnait követően Márkus
László, majd a háború után Tóth Aladár igazgatása alatt - olyan
szellemi, művészi erőtér jött létre a színházban, amely egyrészt
vonzotta, másrészt kibontakoztatta az énekes tehetségeket. Azok az
énekesek, akik ez alatt a 30 év alatt az Operaházban működtek, akár
tudták, akár nem: egy meghatározott kultúrkörben működtek, és művészi
rangjuk szorosan összefüggött azzal, hogy ezt a közeget, ezt a
szellemet mennyire tudták - egyéniségüknek megfelelően - elsajátítani
és kisugározni. Az Operaháznak ez a mintegy 30 éves korszaka mára
legendává vált, s méltán. Századunk második felére, a
visszafordíthatatlan és végleges történelmi, társadalmi és
művelődéstörténeti változások nyomán ez a fajta (lényegében az európai
polgári humanizmus legjobb hagyományain alapuló), egységes, zárt
szellemiségű kultúra, tehát operajátszás is a múlté. Itt és most csak
e tény tárgyilagos megállapítása lényeges, nem pedig, hogy ki hogyan
értékeli és milyen az érzelmi viszonya hozzá.
Mi az tehát, ami ma ebből a legendás budapesti operakultúrából
hangzó valóságként felidézhető? E három lemez 31 operarészlete roppant
nehezen értékelhető képet nyújt. Ennek persze egészen általános okai
is vannak. Eltekintve az élő előadás és a "zenekonzerv" (Bartók
kifejezése) különbségétől, ilyen például az, hogy az operajátszás, az
operaelőadás igen sok tényező együttműködéséből jön létre, s
egyáltalán nem mechanikus összegződésük révén. A hangfelvétel csak
ezeknek egyikéről ad, s arról sem élethű képet, ugyanis nem csupán
arról van szó, hogy az operaszínpadon az éneklés mellett még más
tényezők is hatnak, hanem arról is, hogy e tényezőkön belül maga az
éneklés is másként hat, mint amikor technikai úton kivonják közülük.
Ilyen az, hogy minél inkább zenedráma egy opera, annál inkább
értelmetlenné válik valamely részletének önálló előadása. Ha egy
zenedrámai koncepcióban fogant opera valamely áriáját kiszakítják a
helyzet, a zenei történés összefüggéseiből, szinte megoldhatatlan
feladat elé állítják az előadót; ha ugyanis a szóban forgó részlet nem
zenei-drámai folyamat eredménye, nem egy zeneileg is megteremtett
helyzet következménye, a zenének - és következésképpen az előadóknak -
sem mozgási, sem helyzeti energiájuk nincsen, amiből az operarészlet
megszólalhatna. Ezt a nehézséget csak a legnagyobbak, a hatalmas
kifejező erejű művészek tudják esetleg feledtetni, de nem leküzdeni.
További általános probléma, hogy az operarészletek felvételei túlnyomó
többségükben operaslágerek; énekesek kedvéért készülnek, a zenekar
csupán kíséri az énekest; úgyszólván sohasem vezényel jelentős
karmester: énekprodukcióról van szó, tehát még csak nem is egy
operarészlet teljes zenei megformálásáról. Mindezekhez az általános
problémákhoz ezúttal sajátos bajok is járulnak. Mint a lemez
kísérőfüzete is írja: "A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megalakulása
(tehát az 1950-es évek) előtt, Magyarországon nem működött olyan cég,
amely rendszeresen adott volna ki művészlemezeket. Technikai okokból
akkoriban a Magyar Rádió sem foglalkozott zenei archiválással... Ennek
az lett a következménye, hogy... jelentős művészek... után nem maradt
semmilyen hangzó dokumentum. Sok nagy énekesünkről a legjobb éveikben
nem készült lemez, idősebb kori felvételeik pedig nem adnak hű képet
kvalitásukról." (Megjegyzendő, hogy éppen ezért az album anyaga
konkrétabb, elemzőbb, kompenzálóbb kommentárokat kívánt volna a
kísérőfüzet lexikális információinál.)
Mi az tehát, ami ennyi akadályon, szűrőn és torzításon át mégis
"átjön"? Nos, nem kevés tanulság. Elsőnek a régi és a mai énekesek
énekstílusában, éneklésmódjában megnyilvánuló kettősséget említem. Az
alapvető tapasztalat kettős: egyrészt az énekesek akkoriban lényegesen
természetesebben, természetadta hangjuknak megfelelőbben, nyíltabban,
világosabb tónussal, plasztikusabb szövegkiejtéssel, tehát általában
helyesebben énekeltek, mint manapság, másrészt viszont énektudásuk
színvonala: az éneklés tisztasága, pontossága és finomsága, a hang
fürgesége és könnyedsége, a hangképzés varázsa nagyon egyenetlen, a
hangzásban feltűnő hézagok, görcsök, törések, kiegyenlítetlenségek
vannak. Úgy tűnik, énekeseink túlnyomó többsége sohasem jutott el az
énektechnika, az énektudás olyan szintjére, amely természetadta
lehetőségeinek és tehetsége formátumának megfelelt volna.
Ezzel függ össze egy másik tapasztalatom is. Volt szó róla, hogy
az operajátszás nagyon komplex művészet, amelynek az éneklés csak
egyik, mégpedig olyan tényezője, amelynek végső hatását még igen sok
további tényező, főleg a színészi játék határozza meg, végső soron
pedig a személyiség súlya, jelentősége, formátuma, kifejező ereje.
Nos, ez a megkerülhetetlen tény a hazai operakultúrának még e
fénykorában is mintha felmentő ideológiává vált volna, egy hierarchia
magyarázatává, miszerint a személyiség, a színpadi jelenség az
elsődleges, a zenei és énekkultúra pedig másodlagos. Az album 32
énekese közül voltaképpen csak Svéd Sándor, Koréh Endre és Ernster
Dezső felvételei tanúskodnak a művészi nagyságrendnek megfelelő
mesterségbeli tudásról, s ez bizonyára nem véletlenül esik egybe
nemzetközi elismerésük mértékével. Ugyanakkor azt is látnunk kell,
hogy ez nem abszolút érték. Magam bizonyos vagyok benne, hogy a
korszak legegyetemesebb magyar operaénekese Székely Mihály volt, még
ha a hangfelvételek ezt talán nem is tudják meggyőzően bizonyítani. Az
operajátszásban tehát nincs a nagyságnak egységes mércéje, az azonban
valószínű, hogy a magyar operakultúrában az értékhangsúly a
kívánatosnál inkább került a zenei megformálásról a személyiség
közvetlen hatóerejére.
31 felvételről, 32 énekesről nincs itt lehetőségem részletesen
beszámolni. Van az albumban néhány olyan felvétel, amely sajnos
egyáltalán nem ad olyan képet bizonyos művészekről, amely összhangba
hozható volna presztízsükkel és a kritikában élő képükkel. Ilyen
mindenekelőtt az a rövid részlet, amely Némethy Ella
Ortrud-alakításából ragad ki egy percet (1948), ilyen Relle Gabriella
felvétele (1957) - Maleczky Oszkár Alberich-monológja (1956) pedig
mind a műhöz, mind a művészhez méltatlan és teljesen félrevezető.
(Szerencsére a Mesterdalnokok-lemezen Maleczky nagyszerű Beckmessere
helyesbíti a képet.) Van azután az albumban két olyan felvétel is,
amelyet egyrészt ízléstörténeti dokumentumnak, másrészt negatív
viszonyítási pontnak tekinthetünk. Szedő Miklós giccses levéláriája
(Tosca) és Lendvai Andor ad absurdum vitt verismo-éneklése a Bajazzók
prológjában (teljesen zenén kívüli szempontokat követ) hozzásegít,
hogy fokozottan értékeljük azt a fajta klasszikus tisztaságú, a
dallamrajzot előnyben részesítő, nem annyira színezésre, mint inkább
plasztikus frazírozásra törekvő formálást, amelyet Závodszky Zoltán
Trisztán-monológja, Halász Gitta Zerlina-áriája, Báthy Anna Fűzfa-dala
és Ave Mariája, valamint Palló Imre Saklovityij-áriája tár elénk. Ezek
a felvételek megközelítően hű képet adnak az említett művészek
stílusáról, arról a szilárd művészi alapzatról, amelyre valóban
korszakot és kultúrát lehetett építeni. Külön ki kell emelni Báthy
Anna Desdemonáját; noha az 1954-ben készült felvételen a művésznő nem
annyira Desdemona, mint inkább a Rózsalovag tábornagynéja, énekének
már-már szent éthosza van. Palló Imre pedig, mivel Saklovityij-áriája
a szerep egészéből kiragadva egyértelmű pozitív jelentést nyer, a
nemzeti sorsprobléma pátoszáig képes emelni a kantilénát.
De aztán itt van operaművészeink egész sora, akikről a felvételek
nem adnak igazán hiteles képet. Elsőként rögtön Székely Mihályt kell
említeni. Ez az 1962-ben felvett Fülöp-ária nagy érték a művész
felvételeinek ismerői számára, hiszen - az alapvető azonosság ellenére
- sok mindenben eltér korábbi felvételétől, talán még tragikusabb,
fájdalmasabb, mindenesetre megtörtebb. (Székely ekkoriban már súlyos
beteg volt.) Kérdés azonban, alkalmas-e rá, hogy megfelelően
reprezentáljon egy olyan sokszínű művészegyéniséget, mint amilyen
Székely Mihály volt. Losonczy György művészetét valószínűleg nem
képviselhetné megfelelőbben más felvétel, mint a Sachs-monológ, de
sajnos, ez sem képviseli megfelelően: egyrészt, mert Losonczy azok
közé az énekesek közé tartozott, akik emberábrázolásuk teljességét nem
váltották maradéktalanul vokális kifejezésre, másrészt, mert - éppen a
Klemperer-vezényelte előadás megfelelő részletével összevetve derül ez
ki - a monológ az előadás gondossága ellenére is statikus, élettelen
és kifejezéstelen stúdió-produkció. A stúdió lombikvilága
hasonlóképpen bénítólag hatott Osváth Júliára és Orosz Júliára; mind a
grófné áriájából (Figaro házassága), mind a Ballada és Ékszerária
(Faust) előadásából hiányzik a két énekesnő művészetének lényege; a
finomság finomkodássá válik, a báj pedig kellemkedéssé. Ha a
lemezfelvételek a legtöbb esetben nem adják vissza a művész valódi
temperamentumát és spontaneitását, akkor Fodor János Varlam-dalával
pont fordított a helyzet: ez a kitörő, muzikálisan, vokálisan szinte
megformálhatatlan hangjelenség az adott technikai feltételek között
jószerével nem volt felvehető. Ha a hang, az éneklés kifejezésben
szegényesnek tűnik is, a fékezhetetlen erő, az elementáris jelenség
jól érzékelhető. Az operaáriák közül a legteljesebb zenei élményt Svéd
Sándor adja a Machbeth IV. felvonásbeli áriájában. Svéd valóban minden
részletet vokálisan megformál (a recitativo és az ária fordulatait
elvileg másképpen), a dallamok folyamatosak és elevenek, a harmóniai
történésnek az énekszólam is értelmes formáló tényezője, az egész ária
szervesen, fokozásokon keresztül ténylegesen felépül, s persze az
egész hangvétel, a lelki folyamat adekvát és hiteles.
Korábban, Radnai Miklóst méltatva már említettem: az Operaház e
legendás korszakának egyik feltétele az volt, hogy jelentős
karmester-egyéniségek működtek Budapesten. Annál nagyobb veszteség,
hogy - a Klemperer budapesti működését megörökítő felvételektől
eltekintve - éppen a nagy karmesterek működésének nincsen nyoma a
korszak hangzó dokumentumaiban. A 31 operarészlet közül 8 -
szerencsére - Klemperer-produkciókból származik. De ezeken kívül
csupán egyetlen egy (!!!) felvételt, Rösler Endrének a Székely fonóból
énekelt dalát vezényli Ferencsik János. Ez a remek részlet kivételes
zenei intenzitásával, az énekest maximálisan inspiráló elevenségével
nemcsak Rösler kvalitásáról ad hű képet, hanem ráirányítja
figyelmünket a hangzó dokumentumanyag legeslegnagyobb, valósággal
abszurd fogyatékosságára is: jóformán semmi sem őrzi Ferencsik
korszakmeghatározó jelentőségű operakarmesteri művészetét. (Ráadásul
azt is kínosan nyilvánvalóvá teszi, hogy Ferencsik első, 1957-es
Székely fonó-felvétele összehasonlítatlanul jobb, mint az új.) A
karmesteri produkció alapvető jelentőségéről győz meg a Koréh Endre
művészetét reprezentáló Ozmin-ária is. Koréh tökéletes Ozmin. Az a
fürgeség és könnyedség, amellyel a szólam legapróbb részletét és
kifejezési árnyalatát is plasztikussá teszi; amely egyszerre egy
homogén basszus és egy természetellenes eunuch-hang megnyilvánulása -
szerepformálását valószínűleg páratlanul tökéletessé teszi. De nem
lehet nem észrevenni, hogy Koréhnak azért lehet minden hangja
"telitalálat", mert a Bécsi Filharmonikus Zenekar Joseph Krips
vezényletével klasszikus tisztasággal, plaszticitással teremti meg azt
a zenei folyamatot, azt a közeget, mely ennek az Ozmin-figurának
életeleme. Mondjuk ki hát: ha az énekesekről nyerhető képünk teljesen
ki van szolgáltatva a zenei archiválás esetlegességeinek, és ha az
Operaház e korszakáról mint szellemiségről és kultúráról nem kapunk
képet a hangzó dokumentumokból, az elsősorban azért van, mert a
fennmaradt felvételekben nem érvényesül a korszakot meghatározó
jelentős karmesterek formáló művészete.
Illetve: a véletlen jóvoltából itt van a nagy ellenpélda, vagy ha
úgy tetszik: közvetett bizonyíték - Klemperer. A Klemperer által
vezényelt részletek valóban az operajátszás legfelsőbb régióiba
vezetnek. De ami a lényeg: a karmester itt nem az énekesek feje
fölött, őket maga mögött hagyva tevékenykedik, hanem éppenséggel
rajtuk keresztül: tehetségük csúcsára emeli az énekeseket. Persze:
Fekete Pál híres volt kabinet-alakításairól, persze: Sárdy János
közismerten ízes, színes és vonzó egyéniség volt. De Fekete Pál
Ference (Hoffmann meséi) vagy Sárdy Dávidja (Mesterdalnokok) nemcsak
jellegzetesebb, ízesebb, színekben gazdagabb és teljesebb lett
Klemperer karmesteri pálcája nyomán, hanem még azt is meg tudja
értetni, hogy minden ember külön világ; ez a Ferenc éppen ilyen világ,
az a Dávid meg éppen olyan világ, s mindegyiknek megvan a maga helye
és rangja a világegyetemben. Klemperer jóvoltából Fekete Pál és Sárdy
János még ezt is, e figurák szükségszerűségét is el tudja mondani.
Mivel Klemperer budapesti operaelőadásainak részletei lemezen is
megjelennek majd, a részletes méltatás maradjon akkorra. Itt csak
annyit emelek ki, hogy az Öreg pap (Farkas Sándor) és Tamino (Nagypál
László) jelenete A varázsfuvolából és a Don Juan II. felvonásának
részlete (a kormányzó: Tóth Lajos, Don Juan: Losonczy György:
Leporello: Székely Mihály) a közvetlen drámai összecsapásnak azt a
ritka példáját teremti meg, amelyben a különböző szólamok valóban
teljesen más, ellentétes egyéniségek, életelvek, hangok döntő
összecsapásává válnak, a Hoffmann meséi két részletében pedig -
Kleinzack legenda (Fehér Pál), Giulietta és Hoffmann kettőse
(Szilvássy Margit és Fehér Pál) - Offenbach zenéjének palackjából
kiszabadul a német romantika szelleme, s a produkció szinte
metafizikai szférába emelkedik, eksztatikus pillanatokig jut el.
Tévedések elkerülése végett: Klemperer produkcióit nem tekinthetjük
mércének, a zsenialitás nem lehet követelmény. Számunkra csak az a
fontos, hogy Klemperer - a zsenialitás szintjén - minden operajátszás
belső normáját állította föl: az egységes formáló művészet
követelményét az egészben és a részletekben egyaránt. Még csak azt sem
mondhatjuk, hogy enélkül nincs más, mint "zengő érc vagy pengő
cimbalom", mert általános tapasztalat szerint enélkül az érc sem zeng
és a cimbalom sem peng igazán.
A Klemperer Budapesten című sorozat 2. albuma részleteket ad a
Magyar Állami Operaház 1949. április 11-i Mesterdalnokok-előadásából.
E sorok írója, mióta (körülbelül tíz évvel ezelőtt) a Rádióban
hallotta a teljes felvételt, titkon azt remélte, hogy egyszer majd
lemezen is megjelenik. Reménye most szertefoszlott. Ez a
keresztmetszet valószínűleg egyszer s mindenkorra illuzórikussá tette
a teljes előadás kiadását. Bár a veszteség felmérhetetlen, tudatában
kell lenni a közreadott anyag - így is óriási - értékének. Klemperer,
ha egyáltalán van értelme ilyet mondani, mindent tudott erről a műről.
A fantasztikusan sokrétű opera valamennyi rétegét feltárta és átfogó,
hatalmas koncepcióban szintetizálta. A legapróbb részlet sem kerülte
el figyelmét, a zene minden eleme él és mozog, szervesen fejlődik - és
kiteljesedik az Egész. A roppant bonyolult zenei folyamatot olyan
természetesen fejti ki, hogy az szinte klasszikus faktúra benyomását
kelti. A tempóváltások, a dinamikus árnyalás, a motívumok fűzése, a
szólamok ellenjátékának komolysága vagy humora, a hangszerelés
jelentése - mind-mind tökéletesen magától értetődő, plasztikus,
szabatos és szuggesztív. A megformálás eleven és teljes; éppen ezért
érezni, hogy a "keresztmetszet": lényegétől fosztja meg a produkciót.
De mi most mégse csupán Klemperer művészetét, hanem a magyar
operajátszás értékeit keressük a lemezen. Ami a színpadi keretet, a
rendezést és a szereposztást illeti, lényegében egy tíz évvel ezelőtti
produkció emelkedett ekkor a klasszicitás rangjára. Az egyetlen új
főszereplő Simándy József volt, Walter szerepében. Ma hallgatva úgy
tűnik, Klemperer mellett épp Simándy ragyogó fiatal, nemes és vonzó
lénye-hangja, zenei fogékonysága, egyszóval: eszményi Walterja
hiányozhatott a teljesértékűséghez. Tekintettel a helyszűkére, továbbá
arra, hogy az eredeti és a felújított produkció megbízható kritikai
visszhangja viszonylag könnyen hozzáférhető (Tóth Aladár válogatott
zenekritikái: 405-409., 462-464., 501-503. old.; Boros Attila:
Klemperer Magyarországon; ideszámítom a lemez kísérőszövegét is), s
végül tekintettel arra, hogy a "keresztmetszet" alapján nem lehet
képet alkotni az énekesek teljes szerepformálásáról, ehelyütt csak
néhány részletet emelek ki, egyetlen szempont érvényesítésével.
A II. felvonás Éva-Pogner kettőse (Osváth-Székely), a III.
felvonásból Dávid köszöntője és Sachsszal való jelenete
(Sárdy-Losonczy), majd a Sachs-Éva kettős (Losonczy-Osváth) képet ad
róla, mennyiben valósult meg ezen az előadáson a darab
mikrodramatikája, és hogy ezek a művészek az emberábrázolás milyen
finomságaira voltak képesek. Ez különösen azért érdekes, mert
Klemperer nem volt aprólékos karmester, a próbák során nemigen
foglalkozott a részletekkel. Nyilván Nádasdy Kálmán rendezése és
Klemperer intenzív zenélésének inspirációja segítette hozzá az
énekeseket a kifejezés ilyen ritka gazdagságához. Amit Székely itt
(Pogner zavarodott, hezitáló magatartásával a Sachshoz, a
próbaéneklésen történtekhez és a lányához való viszonyából)
szűkszavúan, a szinte csak sejtetett zenei gondolatok megformálásával,
tisztán vokális eszközökkel feltár, az az operaművészet csodája -
olyan emberi igazság, amelynek megfogalmazására csak a műfaj
legnagyobb komponistái, tolmácsolására pedig csak a legnagyobb
operaművészek képesek. Aligha van Székelynek olyan stúdióban készült
lemezfelvétele, amely ennyit árulna el művészetéről, mint ez a rövid
jelenet.
Amit pedig Sárdy attól a pillanattól fogva, hogy Dávid a "Hans"
név kiejtésekor rádöbben: mesterének nevenapja van, távozásáig
végigjátszik - operatörténeti kulcsjelenet. Sárdy Dávidja mindig a
pillanatban él, impulzusai, ötletei, gondolatai kontrollálatlanul,
teljes természetességgel szabadulnak el és fejeződnek ki. Az a
lelkesedés, amellyel mesterének éppen az adott helyzetben tanácsolja:
"hát nősüljön meg", az egész opera sorsfordító megnyilatkozása. Sárdy
Dávidja megérteti a hallgatóval, hogy a Sachs-Dávid jelenet nem epizód
a III. felvonás előjátéka és Sachs monológja között, hanem éppen Dávid
lénye, magatartása, mesterét lelke legmélyéig felkavaró ösztönössége
az, ami újra felidézi a "Wahn" tombolását, és Sachsot végső
számvetésre és döntésre készteti. Ebben az előadásban ez a jelenet
egyszerre más rálátást ad a műre. A remekműveket, úgy ahogy vannak,
természetesnek szoktuk tekinteni, s bennük mindent kész tény gyanánt
adottnak veszünk és elhiszünk. Az igazán jó előadás viszont mindent
problémává, kérdéssé tesz, meggyőző választ csak megformálásának
minőségével adhat rájuk, ha adhat egyáltalán. Mindenesetre: ezen az
előadáson Sachs monológja nem azért hangzott el, mert a partitúrában
ez következett, hanem mert Dávid kiváltotta mesteréből. S ha most,
elemzésre nem lévén hely, csak utalok rá, hogy Osváth és Losonczy a
maga teljességében megvalósítja a III. felvonás Éva-Sachs jelenetét, a
"vonzások és választások" legmélyebb és legbonyolultabb jelenetét az
egész operában, akkor le lehet vonni a következtetést: a magyar
operajátszás ebben a legendás korszakban minden egyenetlenségével
együtt képes volt rá, hogy megadja és visszaadja az opera eredendő és
igazi értelmét: emberi sorsok zenedrámai megelevenítését "itt és
most". De látnunk kell: ezt csak élő előadásokról fennmaradt
felvételek tudják hiteltérdemlően igazolni.
A Nagy magyar előadóművészek című sorozat
Rigoletto-keresztmetszete, amelyen Svéd Sándor és Gyurkovics Mária
előadásában szinte teljes egészében végigkísérhetjük Rigoletto és
Gilda drámáját, megerősíti eddigi következtetéseinket. A felvételek
1953 és 1956 között készültek. Svéd Sándor egyike volt azon kevés
énekesünknek, akinél a személyiség formátuma, a művészi erő a kellő
zenei és szakmai felkészültséggel, tudással párosult, Gyurkovics Mária
pedig valószínűleg éppen Gilda szerepében tudta a legteljesebben
megmutatni művészetét. Svéd énekstílusa nem volt mentes a
modorosságoktól. Ezek között voltak teljesen személyes jellegűek
(valamiféle kvantumokban történő hangadás), voltak a kor stílusából
fakadóak (a verismo túlzó és időnként teljesen zeneietlen pátosza és
effektusai) és voltak olyanok, amelyek sajátosan a Rigoletto-hagyomány
sztereotípiái (bizonyos jellemzőnek tartott hangindítások,
hangszínváltások, akcentusok, zokogások és indulati megnyilvánulások).
De mindez egy pillanatra sem fedi el azt a tökéletes biztonságot és
egyértelműséget, amellyel Svéd a szerep egészét és minden egyes
részletét - különösen Verdi nagy baritondallamait - megragadja és
megformálja. Svéd legsajátabb világa a drámai pátosz volt, intonációja
szinte mindig a magányos tragikus nagyság atmoszféráját teremti meg. S
bár ezen kívül már kevésbé, de ezen belül hihetetlenül sok árnyalatot
és karaktert tudott kifejezni. Gyurkovics Mária Gildája az éneklés
tökéletes természetességével, tisztaságával, egyszerűségével és
plasztikusságával tűnik ki. Nem színezéssel, érzelmes árnyalással,
hanem egyedül a mesterkéletlen nyíltsággal éri el a zenei alap teljes
hitelességét. (Ez csak Gilda áriájára nem érvényes, a vokális
"megcsinálás" itt személytelen, dekoratív koloratúr-áriát eredményez.)
Mégis: ez az éneklés nem hideg, s a tartózkodó alaphangból különös
jelentőséggel emelkednek ki a szenvedélyesebb-szenvedőbb frázisok
(különösen a III. felvonásbeli jelenetben). Svéd és Gyurkovics
kettősében külön figyelmet érdemel a hangszínek természetadta, de a
művészi kifejezésben új, magasabb értelmet nyerő polaritása, amely már
maga is szuggesztívan idézi fel a két alak tragédiájának
sorsszerűségét.
A felvételekből két alapvető tanulság adódik. Először: a karmester
még ilyenkor is, amikor látszólag tényleg a nagy énekesek uralják a
helyzetet, döntő szerepet játszik. Sajnos, tudomásul kell venni, hogy
az a három részlet, amelyet Molinari-Pradelli vezényel, vagyis éppen a
Rigoletto-Gilda jelenetek kiemelkednek a másik öt részlet közül. A
zenekari játék könnyedsége, elevensége, világossága, folyamatossága,
lendülete félreismerhetetlenül inspirálóan hat az énekesekre, a zene
nyelvén instruálja őket. A többi felvétel karmesteri, zenekari
alapzata, háttere nehézkes, nyers, ritmustalan, élettelen és
kifejezéstelen: magára hagyja az énekest, pusztán alkalmat ad neki,
hogy előadja szólamát. Ez a hátrányos helyzet természetesen az énekes
produkcióban is érezteti hatását: a kifejezés lényegesen kevésbé
intenzív és sokkal szegényesebb. Pedig Svéd Sándoron és Gyurkovics
Márián kívül Székely Mihályt, Simándy Józsefet, Tiszay Magdát és Fodor
Jánost halljuk... A másik tanulság: az együttesek mindig jobbak, mint
a szólószámok. Nyilvánvaló, hogy a partneri kapcsolat, a
stúdiókörülmények között is felsejlő szerepkapcsolat önmagában is
inspiráló. A lemezen hallható együttesek - ha nem is olyan mértékben,
mint a Klemperer-felvételeken - megint csak megsejttetnek valamit
abból, hogy mit jelentett Budapesten az operajátszás úgy 1935 és 1965
között.
E három lemezkiadvány fő tanulságai meglehetősen egyértelműek. Az
operaslágerekre koncentráló hanglemezgyártás következetesen elmegy az
operakultúra lényege mellett. Mind az operakeresztmetszetekben, mind
az énekesek portrélemezein döntő jelentősége van a karmesternek. De
ami a legfontosabb: egy korszak operajátszásáról csak az élő előadások
felvételei adnak - hozzávetőleges - képet. Sem a Rádió, sem a Magyar
Hanglemezgyártó Vállalat stúdiófelvételei nem fognak mondjuk 25 év
múlva képet adni napjaink hazai operakultúrájáról. A Rádió hosszú évek
óta rendszeresen közvetíti az operai bemutatókat és felújításokat.
(Noha a premierek köztudottan nem optimális előadások.) Nem tudom, mit
archiváltak ebből az anyagból, az azonban bizonyos, hogy bármilyen
keveset: az archívumban mégis felmérhetetlenül nagyobb kultúrérték
nyugszik, mint amit akár a Rádió, akár a Magyar Hanglemezgyártó
Vállalat gondos operafelvételein megőrizni vél. A Magyar
Hanglemezgyártó Vállalatnak köszönet jár minden részletért, amelyet
Klemperer budapesti előadásaiból közread. De közben azt is tudni kell,
hogy mérhetetlen veszteség mindaz, amit ezekből - esetleg más
előadásokból - nem ad közre. A hazai hanglemezkultúra most lép be a
"hangzás minőségére orientált" zenehallgatás korszakába... A
nagyvilágban már felfedezték, hogy a technikailag gyenge minőségű
archív felvételek egy szellemileg-művészileg utolérhetetlen
zenekultúra Atlantiszát őrzik.
F. G.
Gregorián zene
MAGYAR GREGORIÁNUM - 6.
Schola Hungarica
Vezényel: Dobszay László és Szendrei Janka
Hungaroton SLPX 12 170 - Ára: 70,-Ft
Az SLPX 12170 számú lemezzel végre teljessé vált a Hanglemezgyártó
Vállalat Magyar Gregoriánum sorozata. Ez a hat lemez az utóbbi néhány
év egyik legjelentősebb vállalkozása, és nemcsak itthon, de a
nemzetközi piacon is biztos sikerre számíthat. Ez a sorozat
kiemelkedik a középkor iránti érdeklődés divathullámából és
publikáció-dömpingjéből, gondos összeállítása és a szerkesztők és
előadók tudományos felkészültsége folytán. Kiváló középkor-kutatónk,
Rajeczky Benjamin rendkívül tömör, de lényegretörően informatív,
mindenki számára érthető, ugyanakkor tanulságos ismertetőit
olvashatjuk a lemezborítón, sőt, ezen az utolsó lemezen a hangját is
hallhatjuk a Kyrie-Oremus tételben: a szó szoros értelmében
elénkvarázsolja a középkor szertartásainak papi könyörgéseit, a
hangvételt, a tónust, a gyakorlatot. Rajeczkyn kívül a Schola
Hungarica másik két - gyakorlati - vezetője Dobszay László és Szendrei
Janka. Mindketten középkor-kutatók, és tudományos eredményeiket
felhasználva vezetik a kórust. Manapság, amikor a "korhű" előadásmód
(eredeti hangszerek, korabeli díszítési módok stb.) már-már alapvető
követelmény a 17-18. századi zene interpretációjában,
felbecsülhetetlen értékűek az olyan gregorián felvételek, amelyeknek
előadói egyben a történeti anyag kutatói is. Ilyenkor nemcsak zenei
élményt kapunk, de történelmet is tanulunk.
A hat lemez nyújtotta keresztmetszet bőséges, de aki még többre
vágyik, a Zeneműkiadó jóvoltából megvásárolhat egy kis füzetet is,
amely részben a lemezeken hallható darabok kottáját tartalmazza, de
bemutat más példákat is.
A sorozat legutolsó darabja, a Magyar Gregoriánum 6. a magyar
középkor Mária-énekeiből és a temetési szertartás repertoárjából
válogat. Bár az előadás végig nagyon színvonalas, legyen szabad mégis
kiemelnem a második oldal, különösen a Libera me tétel kimagasló
teljesítményét. A férfikar nagyszerűen, lendületesen és hanggal énekel
- a női- és gyermekkarról, sajnos, ezt nem mindig mondhatjuk el:
hangzásképük sokszor túl finom, túl steril. Ez különösen a Salve
sancte Patrens és az Adest nobis nunc miranda daraboknál hat zavaróan.
Ugyanakkor ez utóbbiban nagyon szépen kidolgozott szólókat
élvezhetünk. A felvétel érdekességei közé tartozik a gyönyörű
Alleluja, Fuit virgo kétszólamú diskant, és különösen magávalragadó a
Halotti beszéd régies nyelvezete. Azzal, hogy a Pray-kódex e becses
darabja, amelyet általában csak könyvekből, mint ősi, de "halott"
szöveget ismerünk, zenei keretet kap, amelynek latin zengéséből aztán
annál monumentálisabban emelkedik ki, a felvétel élővé válik, a
hallgató szeme előtt megelevenedik a középkori halotti szertartás. A
papírból, a dokumentumból élő történelem lesz.
S. D.
Zenekari művek
SCHUMANN: II. szimfónia
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Giuseppe Patané
Hungaroton SLPX 12 278 - Ára: 70,-Ft
Schumann C-dúr (No. 2.) szimfóniájának lemezfelvételével régi
adósságát törlesztette a Hungaroton. A nagyközönségnek az a szélesebb
rétege, amelyik - ha talán csak öntudatlanul is -, de kívülről "fújta"
a mű második tételét, mivel minden este hallhatta a tv-híradóban,
végre az egész szimfóniát megismerheti. Aki kedveli a romantikus zenét
- bár Schumann zongoramuzsikájának felvételeiben már eddig is szinte
dúskálhatott - most végre a zeneszerző szimfonikus termésével is
gazdagíthatja lemezgyűjteményét. Ez a lemez tehát hasznos, szükséges
és fontos, és nagy örömet is jelenthetne, ha... És itt kissé
értetlenül kell megállnunk. A felvételen a Magyar Állami
Hangversenyzenekart Giuseppe Patané vezényli. Régóta ismerjük és
szeretjük őt; vitathatatlanul kiváló karmester, és csak örülni lehet,
hogy a Hanglemezgyártó Vállalat őt kérte fel a szimfónia
elvezénylésére. Nagy csalódás, de e vállalkozás csak félsikert hozott.
A hiba, úgy tűnik, a zenekarban van. A régóta kifogásolt
tónustalanság és az intenzív hangképzés hiánya, a ritmikai
pontatlanságok és a túlságosan rutinos, nem eléggé alakítható,
bizonyos fokig rugalmatlan játékmód - mind alaposan rányomja bélyegét
az előadásra. A szimfónia ezért nagyon egyenetlen színvonalon szólal
meg. A szélső tételek például kifejezetten jók, magukkal ragadóak és
lendületesek. A karmester precíz kézzel vezeti az együttest, és a
zenei szövet is olyan, hogy "ápol s eltakar"... Ezzel szemben a
középső két tétel, a perpetuum mobile Scherzo és az Adagio espressivo,
alaposan kifogásolható. A második tétel virtuóz futamaiban a hegedűk
nehezen és sajnos csak a szép hangzás rovására győzik a tempót,
ráadásul apróbb pontatlanságok is előfordulnak a nehezebb
belépéseknél. Nem tud igazán érvényesülni a lassú tétel melankolikus
szépsége sem, mert a pianók tónustalanok, az oboa kényes hangjai
durván szólalnak meg, mert a zene, ahelyett, hogy intenzíven
előrehaladna: áll, nem vezet, sehová.
Ilyen "mélypont" után nem lehet igazán értelme a negyedik tétel
kirobbanóan felszabadult örömmámorának. Ilyen középső tételek nyomán
nem alakulhat ki a szimfónia beethoveni értelemben vett egysége, amely
pedig egyik legfontosabb - és a zeneszerző többi szimfóniájától
megkülönböztető - ismérve a műnek. Hiszen Schumannak csak ebben a
második szimfóniájában válik a szonáta-forma, s a négy tételes
szimfónia-modell valóságos drámai folyamattá - illanó karakterképek
sorozata helyett. Hogy ez a folyamat ebben az előadásban elhalványul,
ismétlem, nem a karmester hibája. Patané kimagasló zenei tudásáról már
többször meggyőződhettünk, igaz, inkább az opera-műfajban, de a
Lammermoori Lucia, a Simone Boccanegra, a Bohémélet stb. előadásain is
mindig felismerhettük azt a szimfonikus karmester-egyéniséget, aki
nemcsak az énekes sztárokkal foglalkozik, hanem a zene instrumentális
rétegeit is kibontja. Ezen a felvételen is világosan hallható, hogy
Patanénak van mondanivalója Schumann C-dúr szimfóniájáról; hogy már az
első akkordoknál tudja, hol fog végződni a mű. Egységre törekvő
koncepcióját bizonyítja, hogy nem az apró részletek kidolgozásával
törődik, hanem a nagy felületeket fogja össze. Lendületes
tempókarakterek, feszes, de állandóan előremutató ritmika jellemzi.
Patanénak minden adottsága és felkészültsége megvan ahhoz, hogy olyan
produkciót nyújtson, amelyet az őt ismerő közönség vár művészetétől.
Kár, hogy az ÁHZ nem bizonyult méltó partnerének.
S. D.
LISZT: Rapszódiák és indulók
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Németh Gyula
Hungaroton SLPX 12 249 - Ára: 70,-Ft
Érdekes: pontosan ellenkező képet kapunk az Állami
Hangversenyzenekarról a Hungaroton másik új felvétele alapján. Ezen a
Liszt-indulókat és rapszódiákat rögzítő lemezen a zenekart Németh
Gyula vezényli.
Kétségtelen, hogy már e műveknek az igényessége is sokban
különbözik a Schumann szimfónia követelményeitől, mégis meglepő, hogy
ezen a felvételen a zenekar milyen egységes, jó színvonalon muzsikál:
szép tónusú basszusokat, kiváló rézfúvós fanfárokat, telt
fortissimókat, precíz ritmust élvezhetünk. A dinamikai skála azonban
nem igazán széles, valóban halk pianót alig hallani, mezzoforte alá
szinte soha nem süllyed a hangerő. Hiányolható továbbá az igazi
lendület, amelyet például egy Rákóczi-induló feltétlenül megkövetelne.
Mindez azonban inkább a karmester igénytelenségének a számlájára
írható.
Németh Gyula megbízható dirigens, de Les Préludes felvételéhez
képest (SLPX 11 341) ez a lemez bizonyos fokú csalódást nyújt. A
Rákóczi-induló túlságosan bombasztikusra sikerült. Az interpretációban
egyeduralkodó az induló-karakter, és így nem érvényesülhet a Liszt
számára annyira fontos fantázia jelleg. Az I. Magyar rapszódia, amely
az eredetileg zongorára készült XIV. rapszódia átdolgozása, szintén
nehézkes, egyhangú. Az igen szép és hatásos hangszerelés (Doppler
Ferenc XIX. századi magyar fuvolaművész munkája) nem kapja meg azt a
művészi-előadói támogatást, ami által teljes megszerkesztettségében
elénk tárulhatna. Igaz, gyönyörű hangszerszólókat hallhatunk (például
a klarinétét), de ebből az interpretációból is hiányzik a
folyamatosság, a zenei csúcspontok előkészítése.
Sokkal sikerültebbnek érzem a lemez második oldalát, amelyről a
Magyar rohaminduló, az V. Magyar rapszódia és az Ünnepi induló a
Goethe-jubileumra című művek hallhatók. Különösen az első, a Magyar
rohaminduló tolmácsolása meggyőző. Talán maga a mű is jobb a lemezen
hallható társainál: tömörebb, intenzívebb, könnyebb összefogni, és
nincs benne annyi ismétlődés. Ez a zenekari átirat ugyanis - bár csak
1875-ben keletkezett - nagyjából megtartotta a korábbi megfogalmazás,
a zongoraváltozat alakját, és nem távolodott el annyira az eredeti
felépítéstől, mint híresebb társa, a Rákóczi-induló. Bár ebben a
darabban is találunk fantáziaszerű elemeket, az uralkodó karakter
mégis az induló, amit a Németh Gyula vezényelte ÁHZ helyesen is
tolmácsol. Az V. Magyar rapszódia (amelynek hangszerelése szintén
Doppler Ferenc munkája), valamint az Ünnepi induló a Goethe-jubileumra
hasonlóan jó produkciók, bár itt-ott bennük is fölmerülnek azok a
hibák, amelyeket a Rákóczi indulóval és az I. Magyar rapszódiával
kapcsolatban már említettem.
Összegezve: a Hanglemezgyártó Vállalat új Liszt-lemezét azoknak
ajánljuk, akik szeretik a könnyebb muzsikát, a verbunkost, a XIX.
századi, magyaros jellegű hangszeres zenét.
S. D.
KAMARAZENE
A VONÓ MESTEREI
(Purcell, Vivaldi, Marcello, Mozart,
Mendelssohn és Bartók művei)
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Hungaroton SLPX 12 282 - Ára: 70,-Ft
A Liszt Ferenc Kamarazenekar egy újabb lemezén (szintén a
Hanglemez Heteken jelent meg) "ráadásszámok", "zenetörténeti slágerek"
hallhatók, Purcelltől Bartókig. A lemezen szereplő hat kompozíció
közül csak háromnak eredeti a faktúrája. Henry Purcell szvitjét Albert
Coates hangszerelésében, Benedetto Marcello "Bevezetés, ária és
presto"-ját Ettore Bonelli feldolgozásában, Bartók Román népi táncait
pedig Artur Willner vonószenekari átiratában hallhatjuk.
A Britten variációsorozatából közismert első tételű Purcell-szvit
és az ezt követő, RV 146-os jegyzékszámú Vivaldi: G-dúr szimfónia
előadásában a telt, tömör, helyenként sötét tónusú vonóshangzás és -
különösen a Vivaldi-műben - a karakterek rusztikus megformálása
ragadott meg. Ugyancsak élményszerűek a Purcell-mű menuet-jének
gáláns, megkapóan filigrán ismétlései, vagy a Vivaldi-szimfónia
második tételének fokozatosan kibomló, "felépített és lebontott"
dinamikai ívei.
Mozart KV 606-os Hat Ländler-jének megszólaltatása azért nem
könnyű feladat, mert a "majdnem semmi"-ből kell tudni élményt
varázsolni. A hat tánc mindegyike B-dúr hangnemű, ezen belül a
harmóniai változatosság minimális, ráadásul csak az utolsó Ländler
lépi túl a 16 ütemes hosszúságot, ez 24 taktusnyi terjedelmű. A
kamarazenekar mégis élvezetes előadást nyújt, főképpen azért, mert
tagjai "nem vetnek be mindent" a hatás érdekében, tudják, hogyan lehet
néhány jól elhelyezett hangsúllyal, agogikával, következetes
frazeálással és a tételek összekapcsolásával kedélyt, hangulatot
teremteni.
A hátralevő két kompozíció előadása kevésbé ragadott meg:
Medelssohn X. (h-moll) vonószenekari szimfóniájának ihletett, szép
adagio-ját korrekt módon megszólaltatott, mégis hosszadalmasnak tűnő,
üresjáratokkal terhes allegro követi. Bartók Román népi táncainak a
lemezen hallható változatában pedig az együttes hiába nyújtja
tudásának legjavát, ha Artur Willner vonószenekari átirata sablonos,
unalmas. E táncok lenyűgözően eredeti karakterét csak Bartók
zongora-darabja (és talán Székely Zoltán hegedű-zongora átirata)
mutatja meg igazán.
Cs. K.
HÄNDEL: Tizenkét Concerto Grosso, Op. 6.
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
Hungaroton SLPX 12 015-17 - Ára: 210,-Ft
A Liszt Ferenc Kamarazenekar művészetét kedvelők népes tábora
több, mint egy éve vár erre a lemezre: Rolla János 1980
szeptemberében, a nagy sikert aratott L'Estro Armonico megjelenésekor
egy interjúban már úgy említette Händel opusz 6-os Concerto Grossoinak
felvételét, mint elvégzett munkát. Mégis, teljesen érthető - szinte
azt mondhatnánk, dicséretes - hogy a Hungaroton egy egész esztendeig,
a következő, idei Hanglemez Hetekig várt az album piacra dobásával: az
ilyen produkció premierje mindenképpen ünnepi esemény. S az sem
közömbös, hogy éppen Händel muzsikáját tartalmazza ez az ünnepi album.
Az egész Európában hosszú ideje tapasztalható Bach- és
Vivaldi-reneszánsz természetesen nemcsak külföldön (és nem csupán a
historikus értelmezés és előadói gyakorlat területén), de a hazai
hangversenyéletben és hanglemezkiadásban is meghozta a maga
eredményeit, Händel művei azonban - rejtélyes okokból - még mindig
valamiféle "második vonalba" kényszerülnek idehaza, talán csak egyedül
a Magyar Rádió műsoraiban nem.
Pedig érdemes odafigyelnünk Bach e hatalmas kortársának
művészetére, elsősorban páratlanul egyéni volta miatt. Ha Vivaldi,
Corelli opuszaival kapcsolatban újításokat, műfaji úttörést szoktunk
emlegetni, s ha a másik oldalon Bachot nagy "összefoglaló" gyanánt
tartjuk számon, úgy Händel szerepe kétségtelenül a mindenre figyelő,
minden hatást mohón magába szívó és feldolgozva újjáteremtő,
asszimiláló egyéniségé. Hogy az ilyenfajta alkotói felfogás milyen
hatalmas lehetőségeket rejt magában, azt a későbbi századokból -
mutatis mutandis - Rossini vagy Stravinsky példája illusztrálhatná
méltó módon.
Az opusz 6-os Tizenkét Concerto Grosso keletkezésének körülményei
jellemzők Händel legendásan robosztus lényére. A több mint hatvan
tételből álló sorozatot az ötvennégy éves komponista alig egy hónap
alatt - gyakorlatilag 1739 októberében - vetette papírra. A többnyire
öt-hat tételes művek hallgatásakor alapvető élményünk az a korlátokat
nem ismerő szabadság, amellyel zenei nyersanyagát Händel a
legkülönbözőbb formákba, tempókba, tételkarakterekbe, szerkesztési
módokba rendezte. Líraiság és elsöprő vitalitás, letisztultan egyszerű
lassú tételek, polifónia és táncok váltják itt egymást. És milyen
megkapó a harmóniafűzés és a dallamvezetés néhány merész
szabálytalansága! Händel erős egyénisége, zeneszerzői szuverenitása a
formálás területén is megmutatkozik: nem ismer önmagára érvényes,
megfellebbezhetetlen szabályokat. Így műfajilag a concerto grosso
elvén kívül a szvitmuzsikából ismert tételek is szerephez jutnak az
Opusz 6 keretein belül. A sorozatban polonaise, menuet, musette,
hornpipe, allemande, siciliana és gigue is található, ezek
hasonlíthatatlanul színessé, változatossá teszik a concerto-kat.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar játékát méltatva felesleges lenne
ismét és külön hangsúlyoznunk a majd mindig kristálytiszta intonációt,
telt vonóshangzást és a technika tökéletességét. Előadásuknak
megkülönböztető varázsa ezúttal olyasvalamiből fakad, amit nem
egykönnyen lehet a zene szaknyelvén meghatározni: az életszerűségből.
A zenészek mindvégig olyan szabadon, játékosan, könnyeden muzsikálnak,
a zenét mindig olyannyira belülről, a sajátjukként szólaltatják meg,
hogy - ritka tünemény! - a korongra feltett hanglemez szinte az élő
előadás, a személyes kontaktus közvetlenségét nyújtja.
Néhány összetevőt mégis biztonsággal kiemelhetünk az élmény
alkotóelemei közül. Elsőnek a káprázatosan friss, rugalmas és mégis
pontos ritmust. A Händel-album hallgatásakor szinte újra tanulhatjuk,
mit jelent egy-egy energiával telített, célja - a következő metrikus
egység - felé haladó színkópa, daktilus vagy nyújtott ritmus. Szépek
és mindig élőek, folyamatosak, de nem túlvibráltak a tartott hangok. S
végül a lemez legfőbb erénye, amely talán a zene szokatlanul közvetlen
hatásának titka is ezúttal: a díszítések. A kiadvány kísérőfüzete
tudatja, hogy a zenekar "Czidra László gondozásában" szólaltatja meg
az Opusz 6-ot. Nyilván a ő zeneértelmezői, tanácsadói közreműködésének
is köszönhető, hogy az interpretáció legtöbbször elkerüli a
szekvenciális fordulatokban, ismétlődésekben, monoton ritmikában rejlő
buktatókat, mindig újat mond, anélkül azonban, hogy ezt erőszakoltan
tenné. A Liszt Ferenc Kamarazenekar modern hangszereken, de a barokk
zene szellemében gondolkodva a legtöbbet nyújtja: a komponista
partnerévé válik, s a műhöz - a szó szoros értelmében - hozzáadja a
saját invencióját is.
Cs. K.
BARTÓK BÉLA: Gyermekeknek
Kocsis Zoltán - zongora
Hungaroton SLPX 12 304-05 - Ára: 140,-Ft
Gyermekeknek... gyermekeknek? - tűnődhetünk, miközben Kocsis
Zoltán szenzációs új Bartók felvételét hallgatjuk. Mert aligha
valószínű, hogy egy zongorázni tanuló gyermek számára minta lehet
Kocsis zseniális, minden mozzanatában jelentős, s épp ezért
koncertpódiumra, sokak elé kívánkozó zongorázása. Ám az is kérdéses,
hogy Bartók kizárólag pedagógiai céllal, valóban "gyermekeknek" írta
volna csodálatos sorozatát, azt a 79 apró darabot, melynek fele a
magyar, fele a szlovák népzenekincs ihlető élményéből táplálkozik. (A
lemez kísérőszövegének szerzője "fiktív gyermekvilág"-ról ír, s a
ciklust "egy komponista képzeletbeli jegyzetfüzetének lapjaihoz"
hasonlítja. A Gyermekeknek műfaj problematikájához szolgáltat adalékot
az is, hogy maga Bartók sokszor adott elő részleteket, egy-egy
csokornyi Gyermekeknek-darabot akár koncerten, akár rádiófelvételen.
Néhány Bartók bejátszásról fennmaradt a hangzó dokumentum. Ezeket a
Bartók-centenárium tiszteletére kiadott Bartók-hangarchívum lemezeken
hallhatjuk.)
Kocsis előadásmódja meglepően hasonlít Bartókéhoz. Nem titok:
Kocsis buzgón tanulmányozza Bartók hangfelvételeit (szerkesztőként
működött közre az archív-felvételek kiadásában is). Felismerte, hogy a
kotta csak igen vázlatosan, utalásszerűen képes visszaadni,
közvetíteni a szerző hiteles, eredeti akaratát, míg a hangfelvétel
nüanszokat, megfogalmazhatatlan és megnevezhetetlen előadásmódbeli
árnyalatokat rögzít. Vajon nem nyomasztják-e az előadóművészt ezek a
hiteles szerzői felvételek? - kérdezhetik a szkeptikusok. Nos, Kocsis
játéka éppenhogy nem a mű előadhatóságához vezető út végállomását,
Bartók Béla zongorázásának szolgai utánzását jelzi, hanem új
távlatokat nyit meg: egy dokumentumokat, élményeket magábasűrítő,
történeti szellemű, modern előadóművészetét, mely kilép a kizárólag
hangszerközpontú zenélés kátyújából s a zenetudománynak és
zeneszerzésnek nyújt kezet.
Hogy mennyi újraalkotási lehetőség rejlik az eredeti
Bartók-felvételekben, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy
Kocsis mindössze 16 darabot ismerhetett meg Bartók játékában a
Gyermekeknekből (ennyi maradt ugyanis ránk) - de ezek tanulságait
stílussá bontotta ki, zenei benyomásait, megsejtéseit kiterjesztette
az egész sorozatra. Egyfajta Bartók-nyelv vált Kocsis sajátjává, ami
teljesen természetesnek, zenei anyanyelvnek tűnhetne, ha nem tudnánk,
hogy minden szava, hangsúlya, mondatszerkesztése mögött mennyi tudatos
elképzelés, tanult és kontrollált ismeret rejtőzik. Igen, létezik
magyar, helyesebben a Kárpát-medencéből származó zeneiség - de ez nem
mérhető könnyes-bús vagy szilaj érzelmekkel.
Ez a fő tanulsága Kocsis új Bartók-felvételének. S annak a
muzsikusnak, zenebarátnak, aki a részletmegoldások mikéntje után
nyomoz, tehát az utánozhatatlan rubatókra, a sokszor népi hangszert
(például dudát) imitáló balkéztechnikára, a darabok hangzásrétegeinek
a fő és mellékesebb szólamoknak, hangoknak kristálytiszta rendjére
kíváncsi, azt ajánljuk: hallgassa meg minél többször ezt a lemezt.
Mert Kocsis Zoltán nekünk, felnőtteknek játszik.
B. A.
*
Megjelent még
Bartók: Magyar népdalok (II. sorozat);
Bartók-Kodály: Magyar népdalok
Csajbók Terézia - szoprán, Szűcs Lóránt - zongora
SLPX 12 114 - Ára: 70,-Ft
Pergolesi: Stabat Mater
Kalmár Magda, Hamari Júlia - ének
MRT nőikara, Liszt Ferenc Kamarazenekar
Vezényel Lamberto Gardelli
SLPX 12 201 - Ára: 70,-Ft
Magyar előadóművészek: Hernádi Lajos
(Beethoven, Weber és Liszt művei)
SLPX 12 203 - Ára: 70,-Ft
Balassa Sándor: Glarusi ének;
Az örök ifjúság szigete; Hajak; Motetta
SLPX 12 223 - Ára: 70,-Ft
Kováts Kolos énekel (Verdi - operaáriák)
A Magyar Állami Operaház énekkara
MÁV Szimfonikusok; Vezényel: Oberfrank Géza
SLPX 12 226 - Ára: 70,-Ft
Kodály: Fölszállott a páva;
Galántai táncok; Marosszéki táncok
MRT Szimfonikus zenekara; Vezényel: Lehel György
SLPX 12 252 - Ára: 70,-Ft
Bach: Francia szvitek (h-moll, G-dúr, c-moll)
Fábián Márta, Szakály Ágnes - cimbalom
SLPX 12 309 - Ára: 70,-Ft
Kadosa Pál: I. hegedűverseny, op. 19;
II. hegedűverseny, op. 32
Bálint Mária, Kovács Dénes - hegedű
MRT Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Lehel György és Breitner Tamás
SLPX 12 313 - Ára: 70,-Ft
Bartók: Concerto; Tánc-szvit
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Ferencsik János
SLPX 12 346 - Ára: 70,-Ft
Bach: h-moll mise
Agnes Giebel, Janet Baker, Nicolai Gedda,
Hermann Prey, Franz Crass; A BBC-kórus
Új Filharmónia Zenekar; Vezényel: Otto Klemperer
SLPX 12 349-51 - Ára: 210,-Ft
Puccini: Pillangókisasszony
SLPX 12 256-58 - Ára: 120,-Ft