Hetedhéthatár



Sehogyan sem sikerült "szinkronba hoznunk" a hat folyóirat szemléjét. Hol ebből, hol abból marad ki egy-két szám - nehéz így módszeresen dolgozni. A HiFi Stereophonie és a Hi-Fi News&Record Review példás pontossággal érkezik, ezeket egészen augusztusig átfuthatjuk. Hiányunk van az Audio-ból és a Hi-Fi Answers-ből, ezt a két újságot majd tavasszal visszamenőleg szemlézzük. Megjöttek viszont a legutolsó Audiophile-ek (Horváth Iván nagy örömére). Végül csudálatos hirdetést láttunk az Audio-ban arról, hogy az Audio Critic közkívánatra visszatér a régi magazinformátumhoz; a lap tehát nem halt meg, csak szunnyadozott. Amint fölébred, jóreggelt kívánunk neki ezeken a hasábokon is. Hifi Stereophonie 1981. április Tesztek. Sumo "The Power" 2x750 wattos (!) teljesítményerősítő (9000 márkáért), Tandberg TPT 3001 tuner, Micro-Acoustics MA 733 System II. elektrét-hangszedő, Onkyo CX-70 és Rising TS-3100 "Casseiver", azaz kazettás magnó plusz receiver összeépítve, Quadral és Transition hangdobozok, továbbá Ergo aktívsugárzó - lásd alább. * Eltérően némely külföldet járt ismerősünktől, a HiFi Stereophonie meglehetősen odavan a Canton hangsugárzókért. A Canton most piacra hozott egy aktívdobozt, az Ergo-t (rém furfangos neve van, azt jelenti latinul, hogy "tehát"). Ezt a fantázianevet a HFS tréfásan úgy magyarázza, hogy "a passzív technológiát már kimerítettük - ergo próbálkozzunk meg az aktívval". Ugyanilyen tréfásan mi meg azt próbáljuk elképzelni, hogyan tesztelnénk mi az Ergo-t, ezt a végfokkal és keresztváltóval egybeépített, drága, 4600 márkás dobozpárt, ha azt akarnánk, hogy mindenképpen jó bizonyítványt kapjon. Talán összeeresztenénk valami jóminőségű olcsó kisdobozzal? Még mit nem! Ellenkezőleg: klasszissal drágább hangsugárzókat tennénk mellé, például az Infinity RS 4.5-öt. Ennek párja 9 ezer márka, de ha kiegészítjük egy ugyanennyit érő sztereó végerősítővel (noha egy Quad 405-ös éppígy megtenné!), akkor az árát felnyomtuk 18 ezer márkára, az Ergóénak négyszeresére. Aztán odatennénk még egy pár Arcus TL-1000-est, de ahhoz is egy jó drága végfokot választanánk, mondjuk egy Accuphase P-300-at (megintcsak elegendő volna egy Quad!), és akkor ez is belekerülne 12 ezer márkába, háromszor annyiba, mint a Canton Ergo. Persze mindkét kombináció megverné a Cantont, de sebaj, kijelenthetnénk: "Íme, mindenki láthatja, mennyivel többet kell fizetni azért, hogy jobbat kapjunk ennél a csúcskészüléknél!" Olvasóink persze most türelmetlenül közbevágnak: elég volt ebből a rossz szövegből - lássuk, hogyan tesztelte az Ergo-t a HFS! Válaszunk: pontosan úgy, ahogy az előbb leírtuk. * Ezeknél a teszteknél sokkal értékesebbek azok a mérések, amelyeket Arndt Klingelnberg, a HiFi Stereophonie laborvezetője ad közre a hangszórókábelekről - vitázva a konkurens Audio magazinnal (nem az amerikaival, a nyugatnémettel). Megméri a különböző vezetéktípusok ellenállását, induktivitását, kapacitását, az általuk okozott lineáris és nemlineáris torzítást. Igyekszik szerteoszlatni a csodakábelek mítoszát, de megmutatja, mi az, amire tényleg tekintettel kell lenni a hangszórókábel megválasztásakor. Olyan cikk ez, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni - és nem is hagyjuk majd figyelmen kívül, amikor ehhez a témához érünk. (Május) Június Attrakció! Itt a pumpálós Luxman lemezjátszó. Nem a nagy, a PD-555; az egy vákuumgéppel szívja rá a hanglemezt a lemeztányérra. A szerényebb (két és félezer márkás) PD300-on elöl egy kurblival, kézierővel lehet akkora vákuumot kelteni, hogy 20-30 percig ne engedje el a lemezt. A HiFi Stereophonie mérései szerint ha vákuummal használják a gépet, a dübörgése jó 7 decibellel nő... nem elvi okokból ugyan, csupán mert egy zárólemez dörzsölődni kezd. Ami az előnyöket illeti: valóban csökken az a zaj, amelyet a vetemedett, fel-felcsapó hanglemez okozna, ezenfelül azonban nemigen észlelt hangzásbeli különbséget a HFS szerkesztője. Nem is állja meg, hogy oda ne bökjön egyet a konkurens Audio a (német) és a Stereoplay szemleíróinak bordái közé, ők ugyanis arról számoltak be olvasóiknak, hogy a pumpálós eljárás révén "egy mérsékelten lelkesítő lemez karajani élményt nyújtott" stb. Szerintünk ebben a perben még nem mondták ki az utolsó szót (lásd a HFNRR tesztjét a Luxmanról!), habár a vákuumgépet mi is fölöslegesnek véljük. Sokkal egyszerűbb eszközök is célravezetőek lehetnek. * Melyik a jobb: az elő-előerősítő vagy az illesztőtranszformátor? Ez végülis nem derül ki ebből a cikkből, noha összesen kilenc illesztőegység kerül terítékre, köztük az általunk is ismert Ortofon MCA-10 és a legdrágább, az ugyancsak Ortofon gyártmányú T-30 transzformátor, amely az NSZK-ban 850 márkába kerül. Arndt Klingelnberg talán mintha inkább a trafókkal rokonszenvezne. Amit viszont fehéren feketével leír: vigyázat, a középkategóriájú erősítőkbe és rádiókba beleépített MC-elektronikák általában gyengébbek. (Nincs is kétségünk efelől.) * "Pszichometriai" hangsugárzóteszt. Hatféle 10-25 literes doboz: Braun, Heco, Peerless (passzív), Philips, Restek, Spendor (aktív). Olvasóinkat talán érdekli, hogy a kicsi, de drága Spendor SA1 a mezőny közepén végzett, amennyiben senki se lelkesedett érte, de nem is szidta senki; ez adta a legkiegyensúlyozottabb, legszínezetlenebb hangképet. (A németek általában kedvelik a színezett hangot.) Az SA1 egyébként nem igazi aktívsugárzó, csupán egy hagyományos modell, amelyet - ebben a változatában - összeépítenek egy 50 wattos teljesítményerősítővel. Július A Compact Disc zászlóvivői: a híres karmester a három nagy cég képviselőivel. Még az előző havi kiadás előszavában Karl Breh beszámol arról a rendkívül nagysikerű áprilisi sajtótájékoztatóról, amelyen az új digitális (lézeres) hanglemezt mutatta be a három összeszövetkezett nagyhatalom: a Philips, a Sony és a Polygram. A rendezvény "szertartás-mesteri" tisztét maga Herbert von Karajan vállalta; úgy tudjuk, a nagy zeneművészek közül utoljára Stokowsky érdeklődött ennyire intenzíven a hangtechnika iránt. Igaz, a Philips már egy évvel korábban is asztalra tette a Compact Disc-et, de akkoriban egyedül állt a porondon, azóta viszont seregnyi fegyvertárs esküdött fel a CD zászlajára: a "softwear" oldalról a Polydor, a Polygram konszern (Decca, DG stb.) és a CBS/Sony, a hifi-gyárak közül pedig a Sonyn kívül az Akai, a B&O, a Crown, a Dual, a Grundig, a Matsushita (Panasonic, Technics), a Nakamichi, a Denon, a Revox... Úgy látszik, most már biztosan a CD a szabványosítandó digitális hanglemezfajta. "A salzburgi rendezvény: históriai jelentőségű dátum. Ha nem csalódunk, a kocka el van vetve... habár a Telefunken Mini-Disk-je még mindig alternatívát nyújt." Telefunken-féle Mini Disk. Nos, a júliusi számban összehasonlítják a Philips-féle CD (Compact Disc) és a Telefunken-féle MD (Mini-Disk) rendszert. Elvben persze a CD látszik jobbnak, hiszen nem mechanikus úton, hanem lézersugárral tapogatja le a lemezt. Csakhogy a drága lézerforrást ugyanannyi időnként kell cserélni, mint az MD-rendszer gyémánttűjét, másrészt a Mini-Disk barázdáiban is digitálisan kódolt információ rejlik ("Igen-Nem"), és ez nem sínyli meg a mechanikus letapogatást. Az MD-rendszer hátrányai tehát nem túl nagyok, viszont egyszerűbb az elektronikája, és ami fontos: a lemez sokkal-sokkal könnyebben sokszorosítható, tehát olcsóbb is, mint a Compact Disc. A Telefunken azonban egyelőre egymagában áll, pedig "...sok idő nincs már a partnerkeresésre. Az MD könnyen a TED-képlemez sorsára juthat: az is zseniális találmánya - és óriási bukása volt az AEG-Telefunkennek." (Augusztus) Hi-fi News & Record Review 1981. április A hifi-láncnak már a legelső láncszeme is nagyon gyönge: a mikrofonok hangja között csaknem akkora különbség van, mint a hangsugárzóké között. Érthető, hogy az audiofil angolok élénken érdeklődnek a különféle mikrofonozási technikák és egyáltalán, maguk a mikrofonok iránt. A neves szakíró, Angus McKenzie most 18, amatőr használatra szánt mikrofontípust tesztel, mégpedig egy rendkívül aprólékosan kidolgozott vizsgálati módszerrel. Meg is állapítja, hogy egyik-másik gyár valószínűleg abban a hiszemben adta meg a paramétereket, hogy azokat úgyse fogja senki utánuk mérni... McKenzie kiadós szubjektív tesztet is szervezett, néhány elgyötörhetetlen zenész közreműködésével. Ezek heteken át képesek voltak mikrofonok előtt csembalózni, bőgőzni, angolkürtözni a hasonlóképpen elgyötörhetetlen zsűri kérésére. Május Angus McKenzie most további mikrofontípusokkal barátkozik, köztük a Sennheiser MKE 2002 műfejes rendszerrel. Ő is megállapítja róla, hogy valóban különleges effektusokat lehet elérni vele, de csak ha fejhallgatón figyeljük a felvételt - hangszórón visszajátszva zavaros hangképet ad. * Eltérően szólhatnak-e az erősítők? Ezt a kérdést nem először és nem is utoljára teszik fel az audio-világban. Ezúttal Martin Colloms vágja fejszéjét a nagy fába, amelyet végül nem sikerül eldöntenie. Helyesebben: összesen 12 jóminőségű vagy éppen luxuskategóriájú erősítőt mér és hallgat meg (egyenként!) a Colloms-brigád, és talál is különbséget - de azért a döntést ők is egy kicsit az olvasóra bízzák, elismerve, hogy "a teszt éppen annyi újabb kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott". Számunkra persze nagyon érdekes ez a teszt, különösen, hogy többnyire Spendor BCl-et használtak monitornak - viszont mindig szkeptikusan fogadjuk azoknak a szeánszoknak az eredményét, amelyeken bármilyen okból is, de mellőzték a klasszikus A-B-tesztet. Június Ez jubileumi szám: 25 év óta jelenik meg a HFNRR. Gratulálunk az angol újságnak és szerkesztőinek (még ha nem értenek magyarul, akkor is), és eltűnődünk rajta, hogy mi a nyáron ünnepeltük még csak nem is a születésnapunkat, hanem csupán a születésünket. Hátrányunk eszerint éppen egy negyedszázad - így, úgy vagy amúgy. * Milyen sztereó képet festenek nekünk a hangmérnökök, a különféle mikrofonozási technikák révén? "Alapvetően kétfélét" - állapítja meg John Atkinson, és rögtön fel is rajzolja a mikrofonok-közvetítette koncertszínpad térképét (1. ábra). A kétmikrofonos felvételi technika úgy ábrázolja a hangszereket, ahogyan azok a koncerten, a terem természetes akusztikájába ágyazva megszólalnak. Ezzel szemben a manapság szinte egyeduralkodó sokmikrofonos technika dirib-darabokból montírozza össze és mesterséges zengetéssel önti nyakon a zenekart. Atkinson másik ábrája azt szemlélteti, milyen precizitással képezhető le a színpad a különféle kétmikrofonos módszerekkel. (Persze, a hangmérnököknek tekintettel kell lenniük egy sereg más paraméterre is; ha a dolog ennyire egyszerű volna, senki nem használna két mikrofonnál többet.) Az ideális sztereó színpadkép (felső kép), és ahogyan azt a különféle kétmikrofonos technikák "leképezik" "Mindenesetre, a legjobb kétmikrofonos technikák a valóságos tér érzetét keltik, a multimikrofonozással pedig csupán valamiféle monóképekből összeállított montázst lehet produkálni. Mindezidáig a gyárak abban a biztos tudatban készíthették ezeket a felvételeket, hogy a hibát senki nem veszi észre néhány megszállotton kívül. Ámde a jövőben, az olcsó digitális lejátszóberendezések birtokában a vevő rövidesen ki fogja hallani a hangképből a zavaró összeillesztési pontokat, és pressziót fog gyakorolni a gyárakra... ...Mint ahogyan a két rokon, de eltérő műfaj, a színház és a mozi megél egymás mellett, a jövőben talán a hangfelvételek is két formában léteznek majd. Vagy a pillanatfelvétel hűségével közvetítik a koncertet - vagy pedig tökéletesen kihasználják a technikai effektusokat, s így például igazi ágyúkat és harangokat szólaltatnak meg a Toscában, igazi mennydörgést a Varázsfuvolában és hasonlókat a Ring-ben." * Nagyobb cégek, főleg a japánok megszokták, hogy minden évben egy "forradalmian új" erősítővel álljanak elő. Barry Foxot valószínűleg a Trio-Kenwood-féle "Sigma Drive" bosszantotta fel, mindenesetre tollat ragadott, és egy kétrészes cikkben (a vége a júliusi számban) végigveszi mindazt, amit az erősítőtervezők a Quadtól a Sansui-ig, a Sonytól a Trio-ig összehordtak. Ötven esztendő szabadalmainak ismertetésével bizonygatja, hogy gyakorlatilag senki sem tervezett valóban új erősítőt az utóbbi esztendőkben - kivéve Robert Carvert (a Phase Linear cég volt főkonstruktőrét, aki nemrég saját céget alapított). Mulatságos egyébként, hogy az olvasói levelek között éppen most futott be a HFNRR szerkesztőségébe A. Sandman levele, amelyben, a brit mérnök felpanaszolja, hogy a Sansui-féle, nagydobbal hirdetett technológia gyakorlatilag azonos azzal, amit ő már 1974-ben publikált a Wireless World című szaklapban - csak éppen nem szabadalmaztatta. Július Még egy kétmikrofonos felvételi technika. Tony Faulkner hangmérnök (akiről már volt szó a Hifi Magazinban) nem "keresztpáros", hanem párhuzamos elrendezésű, egymástól 200 milliméternyire rögzített, de változatlanul nyolcas-karakterisztikájú mikrofonokat ajánl, és hogy stabilabbá tehesse a színpad közepét, esetenként monó (összeg) jelet kever a két csatornához. * Ebben a számban teszteli Noel Keywood a "pumpálós" Lux PD-300 lemezjátszót. (Lásd a HiFi Stereophonie júniusi számát.) Igen jó véleménnyel van a vákuumos módszerről, és érdekes diagramokat is mutat. Augusztus "A hangsugárzó és a szoba" - teremakusztikai cikksorozat első darabja. * A francia Jean Hiraga cikke a lemeztányér-alátétekről. - dl - L'Audiophile A francia folyóiratból egyszerre négy szám érkezett, de most már óvatosak leszünk és kettőt tartalékolunk belőle. (Addig csak étvágygerjesztőnek: egy 140 wattos, negatív visszacsatolás nélküli végfok EL 34-esekkel, valamint egy cikk: Audio és Asztrológia...) 17. szám (1980. október) Az előző számban Jean Hiraga, a társ-főszerkesztő leírást adott egy általa tervezett, egyetlen-FET-es elő-előerősítőről. Most a két hagyományos tranzisztorra áttervezett végleges (?) változatot ismerteti. A kapcsolás végtelenül egyszerű: nincs benne negatív visszacsatolás, nincs bemenőkondenzátor, és az egyik tranzisztor tulajdonképpen a tápegység része. Hiraga rajzaira érdemes odafigyelni. Az általa ismertetett csöves SRPP előfok és a 20W-os tranzisztoros A-osztályú végerősítő meghallgatva nem tűnt rossznak. * "Volt egyszer egy TD-124-es..." című cikkében J. C. Verdier - az Audiophile saját lemezjátszó-monstrumának tervezője - a régi dörzskerekes Thorens átalakításával foglalkozik. Nemcsak fülre, hanem műszeres méréssel is egyenrangúnak találja a mai drága lemezjátszókkal, csak a dörömbölését ("rumpliját") sokallja. Az átalakítással főleg ezen kíván segíteni. * Egy basszreflex doboz matematikai optimalizálásával foglalkozik M. Alard múltkori cikke; most már a mérés eredményét közli az elméletnek megfelelő kísérleti dobozról - azaz: jókora ládáról. * A hangkartervezés elméletéről ír C. H. Delaleu. A cikknek folytatása lesz, s egy jegyzet azt is sejtteti, hogy a szerkesztőségi műhely hamarosan elkezdi a hangkarok gyártását. * Folytatja a kondenzátorokról kezdett cikksorozatát Y. Cochet (ezúttal az elkók hátrányairól szól), egy másik cikkben pedig az üvegszállal erősített műanyagból készült hangszórómembránokkal foglalkozik. Az angol B&W alkalmazta először ezt az anyagot, amely majdnem olyan könnyű, mint a hagyományos membránpapír, és mindenesetre sokkal kisebb fajsúlyú, mint a bextrén vagy a polipropilén. A cikk részletesen elemzi a francia hangszóróipar (a Siare) egy 12cm átmérőjű újdonságát, amelyben ezt a modern membránanyagot alkalmazták. * További témák: hangszigetelés; a szubjektív tesztek lélektana; interjú az Oracle kanadai lemezjátszó tervezőivel (egyikük természetesen bölcsészdoktor); leírás egy középkori orgonáról és egy eleve auditóriumnak épített hifi-meghallgatóterem architektúrájáról. 18. szám (1980. december) A Klein-féle ionhangszóró (Audiophile, 18. szám) "Az Abszolút Magassugárzó?" - kérdezi G. Chretien, a Klein plazmafizikus ionhangszórójáról szóló cikk címében. A cikk szerint valóban tökéletes az új francia szabadalom: a lefényképezett burst-görbék tanúsága szerint a rendszernek még 150kHz-en sincs észrevehető tehetetlensége. A fotókból legfeljebb a mérőmikrofon sajátrezonanciájára lehet következtetni. Állítólag egyetlen hibája, hogy egy kicsit büdös, noha az ózontermelődés ellen különleges fémkalitkával vették körül a hangsugárzót. (Harminc év óta minden öt évben felbukkan egy ionhangszóró, és eddig még mindegyikről kiderült, hogy nemcsak a fülhöz szól, hanem az orrhoz is. A szerk.) A majdani gyártás nehézségeit sejtteti, hogy a nagymúltú francia gyárak elzárkóztak a szabadalom megvétele elől. Klein professzor végülis a nyugatnémet Magnat-tal szerződött. * Örök témája az Audiophile-nek a passzív keresztváltók méretezése. Egyes szerzők az amplitúdó, mások a fázismenet elsőbbségét hirdetik, ezenkívül vannak hívei a 6, a 12, a 18 és 24dB-s vágásnak. E szempontokból egyébként a passzív keresztváltó megfeleltethető az aktívnak. Más tekintetben viszont a két rendszer gyökeresen eltér egymástól. Ilyen szempont az impedancia-illesztés. Többsávos erősítés (multiamplifikáció) esetén a hangszóró közvetlenül az erősítőt terheli, az erősítő pedig csillapítja a generátornak is tekinthető hangszórót. (Metaforikusan szólva: az erősítő a hangszórót, a hangszóró az erősítőt látja.) Passzív rendszer alkalmazásakor számolnunk kell a keresztváltó saját bemeneti és kimeneti impedanciájával is. Az eszményi passzív keresztváltó lényegében három részre osztható: bemeneti impedancia-illesztő tagra, keresztváltóra és kimeneti impedancia-illesztő tagra. E kompenzációs tagok méretezésének - átlagos zenekedvelők számára elég bonyolult - matematikájával foglalkozik a 18. számban G. Marec. * A Triangle nevű hangdoboz tervezőjével készített interjút G. Chrétien, a főszerkesztő. A képünkön is látható hangdoboz két részből áll. Az alsó doboz tulajdonképpen szub-basszus, hiszen a keresztezési frekvencia 100Hz körül van; 21cm-es mélyhangszórója a padló felé sugároz egy akusztikus aluláteresztő szűrőn keresztül. A felső rész csonka gúla alakú, hogy a dobozban ne alakulhassanak ki állóhullámok (nem párhuzamosak az oldalfalak). A konstrukció egyik érdekessége, hogy a 13cm-es mélyközépsugárzó a basszreflex-elv szerint működik, a szub-basszus viszont zárt doboz. * Egy másik hifi-kisiparos, a hangkarjáról évek óta híres P. Lurné cikkével folytatódik az újság. Egy új lemezjátszóról van szó, mely a hangzatos Minimum névre fog hallgatni. Lurné szerint a lemezjátszó-építés nem bonyolult feladat; az egyenfutást ma már könnyű elérni; így csak arra kell ügyelni, hogy az egyes főrészek egymástól akusztikusan jól el legyenek szigetelve, és sajátrezonanciájuk alacsony értékű legyen. A prototípus mechanikai szempontból csakugyan végtelenül egyszerű szerkezet. A hihetetlenül vastag, tömör lemeztányér súlyos márvány aljzaton nyugszik, mellette a kart befogadó, szilárdan a márványhoz rögzített ólomblokk. A szintén ólomból készült motorház a lemezjátszó mellett áll. Lurné minimum-filozófiáját jól szemlélteti a következő példa. az egyenfutás általában annál biztosabb, mennél nagyobb a tányér tehetetlenségi nyomatéka. Adott tömegű tányéron ezt úgy lehet növelni, ha a tömeg legnagyobb része a perem mentére kerül. A legtöbb lemeztányért így is készítik: peremükön vastagok, beljebb vékonyabbak. Lurné szerint viszont az a legjobb, ha a tányért végig egyformán igen vastagra méretezzük. Elkerülve a szokásos harangformát, a tányér sajátrezonanciája csökken, aminthogy az sem árthat, ha a lemez a legkülső barázdától a legbelsőig egynemű és azonos vastagságú anyagon nyugszik. Persze, a húszkilós tányért megfelelően kell csapágyazni stb. Ezt nevezi tehát Lurné Minimumnak. * Az Audiophile is csatlakozik a hifi-lapok nemzetközi kórusához: "Figyelemreméltó kompromisszum" című írásában Chrétien részletesen elemzi a kis NAD 3020 erősítő kapcsolását, melynek reklámja megrengette a világot. * A további cikkek már kevésbé izgalmasak. Delaleu folytatja a hangkar-cikket, J. Mahul tovább finomítja az Audiophile saját hangszórórendszerét (új dobozt kap a középsugárzó), leírást kapunk egy rózsa- és fehérzaj-generátor megépítéséhez, valamint lakásunk hangszigeteléséhez. Végül a főszerkesztő beszámol egy párizsi lemezkedvelő, bizonyos Étienne úr hifi-berendezésének példás fejlődéséről. Az illető az utóbbi években mindig azt hallotta a legjobbnak és azt vásárolta meg, amit az egymást követő Audiophile-számok ajánlottak. Egyébként nem zenész: egyszerű, de becsületes bankárember. H. I.