Hetedhéthatár |
Sehogyan sem sikerült "szinkronba hoznunk" a hat folyóirat
szemléjét. Hol ebből, hol abból marad ki egy-két szám - nehéz így
módszeresen dolgozni. A HiFi Stereophonie és a Hi-Fi News&Record
Review példás pontossággal érkezik, ezeket egészen augusztusig
átfuthatjuk. Hiányunk van az Audio-ból és a Hi-Fi Answers-ből, ezt a
két újságot majd tavasszal visszamenőleg szemlézzük. Megjöttek viszont
a legutolsó Audiophile-ek (Horváth Iván nagy örömére). Végül
csudálatos hirdetést láttunk az Audio-ban arról, hogy az Audio Critic
közkívánatra visszatér a régi magazinformátumhoz; a lap tehát nem halt
meg, csak szunnyadozott. Amint fölébred, jóreggelt kívánunk neki
ezeken a hasábokon is.
Hifi Stereophonie
1981. április
Tesztek. Sumo "The Power" 2x750 wattos (!) teljesítményerősítő
(9000 márkáért), Tandberg TPT 3001 tuner, Micro-Acoustics MA 733
System II. elektrét-hangszedő, Onkyo CX-70 és Rising TS-3100
"Casseiver", azaz kazettás magnó plusz receiver összeépítve, Quadral
és Transition hangdobozok, továbbá Ergo aktívsugárzó - lásd alább.
* Eltérően némely külföldet járt ismerősünktől, a HiFi
Stereophonie meglehetősen odavan a Canton hangsugárzókért. A Canton
most piacra hozott egy aktívdobozt, az Ergo-t (rém furfangos neve van,
azt jelenti latinul, hogy "tehát"). Ezt a fantázianevet a HFS tréfásan
úgy magyarázza, hogy "a passzív technológiát már kimerítettük - ergo
próbálkozzunk meg az aktívval".
Ugyanilyen tréfásan mi meg azt próbáljuk elképzelni, hogyan
tesztelnénk mi az Ergo-t, ezt a végfokkal és keresztváltóval
egybeépített, drága, 4600 márkás dobozpárt, ha azt akarnánk, hogy
mindenképpen jó bizonyítványt kapjon. Talán összeeresztenénk valami
jóminőségű olcsó kisdobozzal? Még mit nem! Ellenkezőleg: klasszissal
drágább hangsugárzókat tennénk mellé, például az Infinity RS 4.5-öt.
Ennek párja 9 ezer márka, de ha kiegészítjük egy ugyanennyit érő
sztereó végerősítővel (noha egy Quad 405-ös éppígy megtenné!), akkor
az árát felnyomtuk 18 ezer márkára, az Ergóénak négyszeresére. Aztán
odatennénk még egy pár Arcus TL-1000-est, de ahhoz is egy jó drága
végfokot választanánk, mondjuk egy Accuphase P-300-at (megintcsak
elegendő volna egy Quad!), és akkor ez is belekerülne 12 ezer márkába,
háromszor annyiba, mint a Canton Ergo. Persze mindkét kombináció
megverné a Cantont, de sebaj, kijelenthetnénk: "Íme, mindenki
láthatja, mennyivel többet kell fizetni azért, hogy jobbat kapjunk
ennél a csúcskészüléknél!"
Olvasóink persze most türelmetlenül közbevágnak: elég volt ebből a
rossz szövegből - lássuk, hogyan tesztelte az Ergo-t a HFS! Válaszunk:
pontosan úgy, ahogy az előbb leírtuk.
* Ezeknél a teszteknél sokkal értékesebbek azok a mérések,
amelyeket Arndt Klingelnberg, a HiFi Stereophonie laborvezetője ad
közre a hangszórókábelekről - vitázva a konkurens Audio magazinnal
(nem az amerikaival, a nyugatnémettel). Megméri a különböző
vezetéktípusok ellenállását, induktivitását, kapacitását, az általuk
okozott lineáris és nemlineáris torzítást. Igyekszik szerteoszlatni a
csodakábelek mítoszát, de megmutatja, mi az, amire tényleg tekintettel
kell lenni a hangszórókábel megválasztásakor. Olyan cikk ez, amelyet
nem lehet figyelmen kívül hagyni - és nem is hagyjuk majd figyelmen
kívül, amikor ehhez a témához érünk.
(Május)
Június
Attrakció! Itt a pumpálós Luxman lemezjátszó. Nem a nagy, a
PD-555; az egy vákuumgéppel szívja rá a hanglemezt a lemeztányérra. A
szerényebb (két és félezer márkás) PD300-on elöl egy kurblival,
kézierővel lehet akkora vákuumot kelteni, hogy 20-30 percig ne engedje
el a lemezt. A HiFi Stereophonie mérései szerint ha vákuummal
használják a gépet, a dübörgése jó 7 decibellel nő... nem elvi okokból
ugyan, csupán mert egy zárólemez dörzsölődni kezd. Ami az előnyöket
illeti: valóban csökken az a zaj, amelyet a vetemedett, fel-felcsapó
hanglemez okozna, ezenfelül azonban nemigen észlelt hangzásbeli
különbséget a HFS szerkesztője. Nem is állja meg, hogy oda ne bökjön
egyet a konkurens Audio a (német) és a Stereoplay szemleíróinak bordái
közé, ők ugyanis arról számoltak be olvasóiknak, hogy a pumpálós
eljárás révén "egy mérsékelten lelkesítő lemez karajani élményt
nyújtott" stb. Szerintünk ebben a perben még nem mondták ki az utolsó
szót (lásd a HFNRR tesztjét a Luxmanról!), habár a vákuumgépet mi is
fölöslegesnek véljük. Sokkal egyszerűbb eszközök is célravezetőek
lehetnek.
* Melyik a jobb: az elő-előerősítő vagy az illesztőtranszformátor?
Ez végülis nem derül ki ebből a cikkből, noha összesen kilenc
illesztőegység kerül terítékre, köztük az általunk is ismert Ortofon
MCA-10 és a legdrágább, az ugyancsak Ortofon gyártmányú T-30
transzformátor, amely az NSZK-ban 850 márkába kerül. Arndt
Klingelnberg talán mintha inkább a trafókkal rokonszenvezne. Amit
viszont fehéren feketével leír: vigyázat, a középkategóriájú
erősítőkbe és rádiókba beleépített MC-elektronikák általában
gyengébbek. (Nincs is kétségünk efelől.)
* "Pszichometriai" hangsugárzóteszt. Hatféle 10-25 literes doboz:
Braun, Heco, Peerless (passzív), Philips, Restek, Spendor (aktív).
Olvasóinkat talán érdekli, hogy a kicsi, de drága Spendor SA1 a mezőny
közepén végzett, amennyiben senki se lelkesedett érte, de nem is
szidta senki; ez adta a legkiegyensúlyozottabb, legszínezetlenebb
hangképet. (A németek általában kedvelik a színezett hangot.) Az SA1
egyébként nem igazi aktívsugárzó, csupán egy hagyományos modell,
amelyet - ebben a változatában - összeépítenek egy 50 wattos
teljesítményerősítővel.
Július
A Compact Disc zászlóvivői: a híres karmester a három nagy cég
képviselőivel.
Még az előző havi kiadás előszavában Karl Breh beszámol arról a
rendkívül nagysikerű áprilisi sajtótájékoztatóról, amelyen az új
digitális (lézeres) hanglemezt mutatta be a három összeszövetkezett
nagyhatalom: a Philips, a Sony és a Polygram. A rendezvény
"szertartás-mesteri" tisztét maga Herbert von Karajan vállalta; úgy
tudjuk, a nagy zeneművészek közül utoljára Stokowsky érdeklődött
ennyire intenzíven a hangtechnika iránt. Igaz, a Philips már egy évvel
korábban is asztalra tette a Compact Disc-et, de akkoriban egyedül
állt a porondon, azóta viszont seregnyi fegyvertárs esküdött fel a CD
zászlajára: a "softwear" oldalról a Polydor, a Polygram konszern
(Decca, DG stb.) és a CBS/Sony, a hifi-gyárak közül pedig a Sonyn
kívül az Akai, a B&O, a Crown, a Dual, a Grundig, a Matsushita
(Panasonic, Technics), a Nakamichi, a Denon, a Revox... Úgy látszik,
most már biztosan a CD a szabványosítandó digitális hanglemezfajta. "A
salzburgi rendezvény: históriai jelentőségű dátum. Ha nem csalódunk, a
kocka el van vetve... habár a Telefunken Mini-Disk-je még mindig
alternatívát nyújt."
Telefunken-féle Mini Disk.
Nos, a júliusi számban összehasonlítják a Philips-féle CD (Compact
Disc) és a Telefunken-féle MD (Mini-Disk) rendszert. Elvben persze a
CD látszik jobbnak, hiszen nem mechanikus úton, hanem lézersugárral
tapogatja le a lemezt. Csakhogy a drága lézerforrást ugyanannyi
időnként kell cserélni, mint az MD-rendszer gyémánttűjét, másrészt a
Mini-Disk barázdáiban is digitálisan kódolt információ rejlik
("Igen-Nem"), és ez nem sínyli meg a mechanikus letapogatást. Az
MD-rendszer hátrányai tehát nem túl nagyok, viszont egyszerűbb az
elektronikája, és ami fontos: a lemez sokkal-sokkal könnyebben
sokszorosítható, tehát olcsóbb is, mint a Compact Disc. A Telefunken
azonban egyelőre egymagában áll, pedig "...sok idő nincs már a
partnerkeresésre. Az MD könnyen a TED-képlemez sorsára juthat: az is
zseniális találmánya - és óriási bukása volt az AEG-Telefunkennek."
(Augusztus)
Hi-fi News & Record Review
1981. április A hifi-láncnak már a legelső láncszeme is nagyon
gyönge: a mikrofonok hangja között csaknem akkora különbség van, mint
a hangsugárzóké között. Érthető, hogy az audiofil angolok élénken
érdeklődnek a különféle mikrofonozási technikák és egyáltalán, maguk a
mikrofonok iránt. A neves szakíró, Angus McKenzie most 18, amatőr
használatra szánt mikrofontípust tesztel, mégpedig egy rendkívül
aprólékosan kidolgozott vizsgálati módszerrel. Meg is állapítja, hogy
egyik-másik gyár valószínűleg abban a hiszemben adta meg a
paramétereket, hogy azokat úgyse fogja senki utánuk mérni... McKenzie
kiadós szubjektív tesztet is szervezett, néhány elgyötörhetetlen
zenész közreműködésével. Ezek heteken át képesek voltak mikrofonok
előtt csembalózni, bőgőzni, angolkürtözni a hasonlóképpen
elgyötörhetetlen zsűri kérésére.
Május
Angus McKenzie most további mikrofontípusokkal barátkozik, köztük
a Sennheiser MKE 2002 műfejes rendszerrel. Ő is megállapítja róla,
hogy valóban különleges effektusokat lehet elérni vele, de csak ha
fejhallgatón figyeljük a felvételt - hangszórón visszajátszva zavaros
hangképet ad.
* Eltérően szólhatnak-e az erősítők? Ezt a kérdést nem először és
nem is utoljára teszik fel az audio-világban. Ezúttal Martin Colloms
vágja fejszéjét a nagy fába, amelyet végül nem sikerül eldöntenie.
Helyesebben: összesen 12 jóminőségű vagy éppen luxuskategóriájú
erősítőt mér és hallgat meg (egyenként!) a Colloms-brigád, és talál is
különbséget - de azért a döntést ők is egy kicsit az olvasóra bízzák,
elismerve, hogy "a teszt éppen annyi újabb kérdést vetett fel, mint
amennyire választ adott". Számunkra persze nagyon érdekes ez a teszt,
különösen, hogy többnyire Spendor BCl-et használtak monitornak -
viszont mindig szkeptikusan fogadjuk azoknak a szeánszoknak az
eredményét, amelyeken bármilyen okból is, de mellőzték a klasszikus
A-B-tesztet.
Június
Ez jubileumi szám: 25 év óta jelenik meg a HFNRR. Gratulálunk az
angol újságnak és szerkesztőinek (még ha nem értenek magyarul, akkor
is), és eltűnődünk rajta, hogy mi a nyáron ünnepeltük még csak nem is
a születésnapunkat, hanem csupán a születésünket. Hátrányunk eszerint
éppen egy negyedszázad - így, úgy vagy amúgy.
* Milyen sztereó képet festenek nekünk a hangmérnökök, a különféle
mikrofonozási technikák révén? "Alapvetően kétfélét" - állapítja meg
John Atkinson, és rögtön fel is rajzolja a mikrofonok-közvetítette
koncertszínpad térképét (1. ábra). A kétmikrofonos felvételi technika
úgy ábrázolja a hangszereket, ahogyan azok a koncerten, a terem
természetes akusztikájába ágyazva megszólalnak. Ezzel szemben a
manapság szinte egyeduralkodó sokmikrofonos technika dirib-darabokból
montírozza össze és mesterséges zengetéssel önti nyakon a zenekart.
Atkinson másik ábrája azt szemlélteti, milyen precizitással képezhető
le a színpad a különféle kétmikrofonos módszerekkel. (Persze, a
hangmérnököknek tekintettel kell lenniük egy sereg más paraméterre is;
ha a dolog ennyire egyszerű volna, senki nem használna két mikrofonnál
többet.)
Az ideális sztereó színpadkép (felső kép), és ahogyan azt a különféle
kétmikrofonos technikák "leképezik"
"Mindenesetre, a legjobb kétmikrofonos technikák a valóságos tér
érzetét keltik, a multimikrofonozással pedig csupán valamiféle
monóképekből összeállított montázst lehet produkálni. Mindezidáig a
gyárak abban a biztos tudatban készíthették ezeket a felvételeket,
hogy a hibát senki nem veszi észre néhány megszállotton kívül. Ámde a
jövőben, az olcsó digitális lejátszóberendezések birtokában a vevő
rövidesen ki fogja hallani a hangképből a zavaró összeillesztési
pontokat, és pressziót fog gyakorolni a gyárakra...
...Mint ahogyan a két rokon, de eltérő műfaj, a színház és a mozi
megél egymás mellett, a jövőben talán a hangfelvételek is két formában
léteznek majd. Vagy a pillanatfelvétel hűségével közvetítik a
koncertet - vagy pedig tökéletesen kihasználják a technikai
effektusokat, s így például igazi ágyúkat és harangokat szólaltatnak
meg a Toscában, igazi mennydörgést a Varázsfuvolában és hasonlókat a
Ring-ben."
* Nagyobb cégek, főleg a japánok megszokták, hogy minden évben egy
"forradalmian új" erősítővel álljanak elő. Barry Foxot valószínűleg a
Trio-Kenwood-féle "Sigma Drive" bosszantotta fel, mindenesetre tollat
ragadott, és egy kétrészes cikkben (a vége a júliusi számban)
végigveszi mindazt, amit az erősítőtervezők a Quadtól a Sansui-ig, a
Sonytól a Trio-ig összehordtak. Ötven esztendő szabadalmainak
ismertetésével bizonygatja, hogy gyakorlatilag senki sem tervezett
valóban új erősítőt az utóbbi esztendőkben - kivéve Robert Carvert (a
Phase Linear cég volt főkonstruktőrét, aki nemrég saját céget
alapított). Mulatságos egyébként, hogy az olvasói levelek között éppen
most futott be a HFNRR szerkesztőségébe A. Sandman levele, amelyben,
a brit mérnök felpanaszolja, hogy a Sansui-féle, nagydobbal hirdetett
technológia gyakorlatilag azonos azzal, amit ő már 1974-ben publikált
a Wireless World című szaklapban - csak éppen nem szabadalmaztatta.
Július
Még egy kétmikrofonos felvételi technika. Tony Faulkner hangmérnök
(akiről már volt szó a Hifi Magazinban) nem "keresztpáros", hanem
párhuzamos elrendezésű, egymástól 200 milliméternyire rögzített, de
változatlanul nyolcas-karakterisztikájú mikrofonokat ajánl, és hogy
stabilabbá tehesse a színpad közepét, esetenként monó (összeg) jelet
kever a két csatornához.
* Ebben a számban teszteli Noel Keywood a "pumpálós" Lux PD-300
lemezjátszót. (Lásd a HiFi Stereophonie júniusi számát.) Igen jó
véleménnyel van a vákuumos módszerről, és érdekes diagramokat is
mutat.
Augusztus
"A hangsugárzó és a szoba" - teremakusztikai cikksorozat első
darabja.
* A francia Jean Hiraga cikke a lemeztányér-alátétekről.
- dl -
L'Audiophile
A francia folyóiratból egyszerre négy szám érkezett, de most már
óvatosak leszünk és kettőt tartalékolunk belőle. (Addig csak
étvágygerjesztőnek: egy 140 wattos, negatív visszacsatolás nélküli
végfok EL 34-esekkel, valamint egy cikk: Audio és Asztrológia...)
17. szám (1980. október)
Az előző számban Jean Hiraga, a társ-főszerkesztő leírást adott
egy általa tervezett, egyetlen-FET-es elő-előerősítőről. Most a két
hagyományos tranzisztorra áttervezett végleges (?) változatot
ismerteti. A kapcsolás végtelenül egyszerű: nincs benne negatív
visszacsatolás, nincs bemenőkondenzátor, és az egyik tranzisztor
tulajdonképpen a tápegység része. Hiraga rajzaira érdemes odafigyelni.
Az általa ismertetett csöves SRPP előfok és a 20W-os tranzisztoros
A-osztályú végerősítő meghallgatva nem tűnt rossznak.
* "Volt egyszer egy TD-124-es..." című cikkében J. C. Verdier - az
Audiophile saját lemezjátszó-monstrumának tervezője - a régi
dörzskerekes Thorens átalakításával foglalkozik. Nemcsak fülre, hanem
műszeres méréssel is egyenrangúnak találja a mai drága
lemezjátszókkal, csak a dörömbölését ("rumpliját") sokallja. Az
átalakítással főleg ezen kíván segíteni.
* Egy basszreflex doboz matematikai optimalizálásával foglalkozik
M. Alard múltkori cikke; most már a mérés eredményét közli az
elméletnek megfelelő kísérleti dobozról - azaz: jókora ládáról.
* A hangkartervezés elméletéről ír C. H. Delaleu. A cikknek
folytatása lesz, s egy jegyzet azt is sejtteti, hogy a szerkesztőségi
műhely hamarosan elkezdi a hangkarok gyártását.
* Folytatja a kondenzátorokról kezdett cikksorozatát Y. Cochet
(ezúttal az elkók hátrányairól szól), egy másik cikkben pedig az
üvegszállal erősített műanyagból készült hangszórómembránokkal
foglalkozik. Az angol B&W alkalmazta először ezt az anyagot, amely
majdnem olyan könnyű, mint a hagyományos membránpapír, és mindenesetre
sokkal kisebb fajsúlyú, mint a bextrén vagy a polipropilén. A cikk
részletesen elemzi a francia hangszóróipar (a Siare) egy 12cm
átmérőjű újdonságát, amelyben ezt a modern membránanyagot alkalmazták.
* További témák: hangszigetelés; a szubjektív tesztek lélektana;
interjú az Oracle kanadai lemezjátszó tervezőivel (egyikük
természetesen bölcsészdoktor); leírás egy középkori orgonáról és egy
eleve auditóriumnak épített hifi-meghallgatóterem architektúrájáról.
18. szám (1980. december)
A Klein-féle ionhangszóró (Audiophile, 18. szám)
"Az Abszolút Magassugárzó?" - kérdezi G. Chretien, a Klein
plazmafizikus ionhangszórójáról szóló cikk címében. A cikk szerint
valóban tökéletes az új francia szabadalom: a lefényképezett
burst-görbék tanúsága szerint a rendszernek még 150kHz-en sincs
észrevehető tehetetlensége. A fotókból legfeljebb a mérőmikrofon
sajátrezonanciájára lehet következtetni. Állítólag egyetlen hibája,
hogy egy kicsit büdös, noha az ózontermelődés ellen különleges
fémkalitkával vették körül a hangsugárzót. (Harminc év óta minden öt
évben felbukkan egy ionhangszóró, és eddig még mindegyikről kiderült,
hogy nemcsak a fülhöz szól, hanem az orrhoz is. A szerk.) A majdani
gyártás nehézségeit sejtteti, hogy a nagymúltú francia gyárak
elzárkóztak a szabadalom megvétele elől. Klein professzor végülis a
nyugatnémet Magnat-tal szerződött.
* Örök témája az Audiophile-nek a passzív keresztváltók
méretezése. Egyes szerzők az amplitúdó, mások a fázismenet elsőbbségét
hirdetik, ezenkívül vannak hívei a 6, a 12, a 18 és 24dB-s vágásnak. E
szempontokból egyébként a passzív keresztváltó megfeleltethető az
aktívnak. Más tekintetben viszont a két rendszer gyökeresen eltér
egymástól. Ilyen szempont az impedancia-illesztés. Többsávos erősítés
(multiamplifikáció) esetén a hangszóró közvetlenül az erősítőt
terheli, az erősítő pedig csillapítja a generátornak is tekinthető
hangszórót. (Metaforikusan szólva: az erősítő a hangszórót, a
hangszóró az erősítőt látja.) Passzív rendszer alkalmazásakor
számolnunk kell a keresztváltó saját bemeneti és kimeneti
impedanciájával is. Az eszményi passzív keresztváltó lényegében három
részre osztható: bemeneti impedancia-illesztő tagra, keresztváltóra és
kimeneti impedancia-illesztő tagra. E kompenzációs tagok méretezésének
- átlagos zenekedvelők számára elég bonyolult - matematikájával
foglalkozik a 18. számban G. Marec.
* A Triangle nevű hangdoboz tervezőjével készített interjút G.
Chrétien, a főszerkesztő. A képünkön is látható hangdoboz két részből
áll. Az alsó doboz tulajdonképpen szub-basszus, hiszen a keresztezési
frekvencia 100Hz körül van; 21cm-es mélyhangszórója a padló felé
sugároz egy akusztikus aluláteresztő szűrőn keresztül. A felső rész
csonka gúla alakú, hogy a dobozban ne alakulhassanak ki állóhullámok
(nem párhuzamosak az oldalfalak). A konstrukció egyik érdekessége,
hogy a 13cm-es mélyközépsugárzó a basszreflex-elv szerint működik, a
szub-basszus viszont zárt doboz.
* Egy másik hifi-kisiparos, a hangkarjáról évek óta híres P. Lurné
cikkével folytatódik az újság. Egy új lemezjátszóról van szó, mely a
hangzatos Minimum névre fog hallgatni. Lurné szerint a
lemezjátszó-építés nem bonyolult feladat; az egyenfutást ma már könnyű
elérni; így csak arra kell ügyelni, hogy az egyes főrészek egymástól
akusztikusan jól el legyenek szigetelve, és sajátrezonanciájuk
alacsony értékű legyen.
A prototípus mechanikai szempontból csakugyan végtelenül egyszerű
szerkezet. A hihetetlenül vastag, tömör lemeztányér súlyos márvány
aljzaton nyugszik, mellette a kart befogadó, szilárdan a márványhoz
rögzített ólomblokk. A szintén ólomból készült motorház a lemezjátszó
mellett áll. Lurné minimum-filozófiáját jól szemlélteti a következő
példa. az egyenfutás általában annál biztosabb, mennél nagyobb a
tányér tehetetlenségi nyomatéka. Adott tömegű tányéron ezt úgy lehet
növelni, ha a tömeg legnagyobb része a perem mentére kerül. A legtöbb
lemeztányért így is készítik: peremükön vastagok, beljebb vékonyabbak.
Lurné szerint viszont az a legjobb, ha a tányért végig egyformán igen
vastagra méretezzük. Elkerülve a szokásos harangformát, a tányér
sajátrezonanciája csökken, aminthogy az sem árthat, ha a lemez a
legkülső barázdától a legbelsőig egynemű és azonos vastagságú anyagon
nyugszik. Persze, a húszkilós tányért megfelelően kell csapágyazni
stb. Ezt nevezi tehát Lurné Minimumnak.
* Az Audiophile is csatlakozik a hifi-lapok nemzetközi kórusához:
"Figyelemreméltó kompromisszum" című írásában Chrétien részletesen
elemzi a kis NAD 3020 erősítő kapcsolását, melynek reklámja
megrengette a világot.
* A további cikkek már kevésbé izgalmasak. Delaleu folytatja a
hangkar-cikket, J. Mahul tovább finomítja az Audiophile saját
hangszórórendszerét (új dobozt kap a középsugárzó), leírást kapunk egy
rózsa- és fehérzaj-generátor megépítéséhez, valamint lakásunk
hangszigeteléséhez.
Végül a főszerkesztő beszámol egy párizsi lemezkedvelő, bizonyos
Étienne úr hifi-berendezésének példás fejlődéséről. Az illető az
utóbbi években mindig azt hallotta a legjobbnak és azt vásárolta meg,
amit az egymást követő Audiophile-számok ajánlottak. Egyébként nem
zenész: egyszerű, de becsületes bankárember.
H. I.