Magnószalagteszt



    

        Magnószalag. Hát magnószalag, az nincs. Kazetta még csak-csak akad
    a  boltokban,  egyszer  ilyen,  másszor  meg  olyan,   de   az   igazi
    hifi-felvételek  hordozóanyaga,  a  "klasszikus",  orsós   magnószalag
    bizony hiánycikk. Van Polimer, ORWO - és  semmi  egyéb.  Az  a  néhány
    tekercs Akai, Ampex, BASF és Scotch - az legfeljebb csak szökőévenként
    látogatja meg a magyar pultokat, a pultoknak is inkább csak az  alját,
    és egy-két napon belül újból  üresen  ásítoznak  a  polcok. Külföldről
    magánúton szalagot szerezni  drága  mulatság,  ehhez  idomul  aztán  a
    feketepiaci ár is -  mintha  rövidárut  vásárolnánk:  egy  méter,  egy
    forint.  A  magnószalag  azonban  mégiscsak   tömegcikk,   nem   pedig
    különleges értéktárgy, hogy  páncélszekrényben  óvják  az  avatatlanok
    pillantásától. Kár, hogy  nálunk  senki  sem  "állhat  rá"  (vagyis  a
    magnóját nem állíthatja  rá)  egyetlen,  általa  megfelelőnek  tartott
    szalagtípusra - ahogyan pedig a Nagykönyv ajánlaná.
        Tessék így magnózni. És tessék magnószalagot tesztelni.
        Mégis megpróbáljuk. Nem azért, hogy sorstársainkat hergeljük  -  a
    célunk egészen más. Mindenekelőtt:  a  Hifi  Magazin  ismeretterjesztő
    folyóirat, tehát egyszer már igazán  össze  kell  foglalnunk,  amit  a
    magnószalagokról tudni kell. Tegyük ezt inkább előbb, mint későn. (Mit
    lehet  tudni:  hátha  a  házi  magnózásban   is   rövidesen   győz   a
    digitalizáció, süllyesztőbe kerülnek az analóg szalagfelvételek, akkor
    aztán süthetjük a tudományunkat... De azért ez  nem  holnap  lesz.)  A
    magnószalagok paramétereiről a magnósok is nagyon keveset tudnak.
        És azért gyakorlati oldala is van a tesztnek. Mert  ha  mást  nem,
    hát  Polimer  szalagot  korlátlanul  kapni  itthon.  Nem  lebecsülendő
    eredmény (képzeljük el, hogy ez sincs - mi lenne akkor?),  de  itt  az
    ideje,  hogy  ne  csupán  a  vásárlók  dicsérő   és   (főleg)   bíráló
    megjegyzéseit idézzük, hanem magunk is meggyőződjünk róla,  hogy  "mit
    ér a szalag, ha magyar". Nézzük,  jogosak-e  magnósaink  ellenérzései,
    vagy pedig csupán a külföldi márkák imádatán, a sznobizmuson alapul  a
    kritikájuk? Nézzük, hol végez a Polimer egy nemzetközi mezőnyben!
        Leveleztünk a nagynevű cégekkel, és szalagot kértünk  vizsgálatra.
    Nem feltétlenül a  legjobbat:  csak  azt,  amit  ők  a  magyar  piacon
    esélyesnek   tartanak,   feltéve,   hogy   kereskedelmi   vállalataink
    egyáltalán hajlandóak, helyesebben: képesek vásárolni tőlük.  Összesen
    19  fajta  magnószalagot  küldtek,  mindegyikből  2-2  tekercset,   18
    centiméter átmérőjű orsón. Ehhez járul 4 Polimer  és  egy  ORWO  -  ez
    összesen 24 típus. Köszönetet mondunk itt az AGFA, a BASF, a Sony és a
    TDK cégeknek, továbbá  az  Akai  szalagért  az  Universal  Kft-nek,  a
    Maxellekért  a  HUNGEXPO-nak,  a  Polimer  és  ORWO   tekercsekért   a
    KERAVILL-nak  és  a  RAVILL-nak,  a   méréshez   kölcsönzött   STM-600
    stúdiómagnóért pedig a Mechanikai laboratóriumnak. Magnószalagtesztünk
    túlzás nélkül kiérdemli a "monstre"  jelzőt;  olyan  paramétereket  is
    közreadtunk, amelyek a  nyugati  tesztekből  általában  hiányoznak.  A
    szakítószilárdságot és a nyúlást ugyanis jobbára csak a textilvizsgáló
    intézetek tudják mérni, ezek  pedig  nemigen  állnak  kapcsolatban  az
    audio-újságokkal. Viszont  a  MEEI  alatt  egy  emelettel  ott  van  a
    TEXIMEI...

    Hangszalagról, általában

        A magnószalagok (az orsósak is,  a  kazettásak  is)  két  rétegből
    tevődnek össze. Az egyik az aktívréteg, ez rögzíti a jelet. A másik  a
    hordozó, erre viszik fel  az  aktívréteget.  Az  aktívréteg  a  szalag
    elektroakusztikai,  a  hordozó  pedig  a   mechanikai   tulajdonságait
    határozza meg.
        Az orsós szalagok aktívrétege általában gamma vasoxid - γ  Fe2O3 -,
    de újabban más anyagokat is  használnak,  mint  ezt  a  Sony  FeCr  is
    példázza. (Kazettás típusokon persze megszokott dolog az ilyesmi.) Az
        aktívréteg  rendkívül   piciny,   egyenletes   eloszlású   vasoxid
    szemcsékből áll. "Receptje" gyártási titok. A  hordozó  a  legtöbbször
    poliészter fólia, ez sokkal erősebb és tartósabb a régi PVC-fóliánál.
        Minél vastagabb a szalag, általában annál vastagabb az aktívréteg,
    és  annál  vastagabb  -   tehát   strapabíróbb   -   a   hordozó   is.
    BASF-gyártmányokon  például  így  alakul  a  kép   (adatok   mindvégig
    millimikronban):

        ------------------------------------------------------------
                       standard    hosszan    duplán  háromszorosan
                        játszó      játszó    játszó     játszó
        ------------------------------------------------------------
        Szalagvastagság   50         35         26         18
        Aktívréteg        18         10         10          6
        Hordozó           32         25         16         12
        ------------------------------------------------------------

        Az sem  mindegy,  milyen  a  szalag  hátoldala.  Általában  fényes
    felületű, de egyes típusokon "matt", illetve  valamiféle  bevonat  van
    rajta. Ezzel  azt  kívánják  megakadályozni,  hogy  a  sebesen  mozgó,
    súrlódó  szalag   sztatikusan   feltöltődjék.   Közvetlenül   ez   nem
    befolyásolná a  hangminőséget,  de  ha  nincs  sztatikus  feltöltődés,
    egyenletesebben csévélhető a szalag,  tehát  gondosabban  "csomagolja"
    sajátmagát: kevésbé szennyeződik,  kevésbé  porosodik.  Így  kisebb  a
    veszély, hogy "kimarad" a jel.
        Végül az orsókról és a csomagolásról. Az orsó általában műanyagból
    készül,  de  egyre  divatosabb  a  fémorsó,  amely  kevésbé  vetemedik
    (viszont  nehezebb).  Ha   az   orsó   excentrikus,   gyorscsévéléskor
    felesleges igénybevételnek teszi ki a szalagot. A hangszalagot  nagyon
    gondosan kell tárolni, "elcsomagolni", mert különben  a  már  említett
    sztatikus feltöltődés miatt éppúgy magába szedi a szennyeződést,  mint
    a hanglemez. A felvételen aztán minden porszem helyét meghallhatjuk.
        Tesztünkben a szalagoknak nemcsak az  elektroakusztikai,  hanem  a
    mechanikai jellemzőivel is foglalkozunk. Utóbbiakat nem szokták  (vagy
    csak nagyon ritkán szokták) vizsgálni, de mi  nem  hanyagolhatjuk  el,
    tekintettel  a  hazai  forgalomban  levő  magnók  nem  túl   kíméletes
    mechanikájára.
        Bevezetőnek  ennyi  elég  is  lesz.  Most  pedig  mutassuk  be   a
    vizsgálatra kapott szalagtípusokat, gyártmánycsaládonként.

    Európai gyártmányok

    AGFA-család

        A neves nyugatnémet cég nagyon kitett magáért:  összesen  8  fajta
    szalagot  küldött  nekünk  vizsgálatra,  többségükben  új   típusokat.
    AGFA-szalag eddig  (legjobb  tudomásunk  szerint)  alig  volt  kapható
    Magyarországon, viszont stúdióink előszeretettel "agfáznak", például a
    zene,   amit   a    Rádióból    hallgatunk,    nagy    valószínűséggel
    AGFA-magnószalagról szól.
        Mindegyik típust tetszetős kartondobozba csomagolták, igaz a  vevő
    ezt később eldobja, és majd csak a műanyag "archívbox"-ot használja. A
    "HiFi" jelzésű szalagok közül a PE 36-ból és a PE 39-ből 540, a PE  46
    és 49-ből 730 méter fért  a  18  centiméter  átmérőjű  műanyagorsókra.
    Ugyancsak műanyag orsókra tekercselik a  "Professional"  jelű  típusok
    közül a PEM 268-at (640 méter) és a PEM 368-at (540 méter).  Ezeken  a
    szalagokon már fekete hátoldali bevonat is van, akárcsak a PEM 269  és
    PEM 369 Professional típusokon is (640, illetve 540 m); az  utóbbiakat
    fémorsóra tekercselték.
        A befutószalag zöld, a kifutórész  piros.  Kapcsolófólia  némelyik
    típuson van, némelyiken nincs.

    BASF-család

        Olyan hosszú nevük van, mint a spanyol nemeseknek: ferro super  LH
    professional HiFi DPR 26, illetve LPR 35. A 26 mikronosból 640,  a  35
    mikronosból  549  métert  tekercseltek  a  18  centis   fémorsóra.   A
    kartoncsomagolás itt  is  elegáns,  benne  a  jellegzetes,  műanyagból
    készült BASF-archívbox, s azon belül  még  egy  portól  védő  hengeres
    doboz - igazán gondos kivitel. Mindkét  szalagtípus  fekete  hátoldali
    bevonatot kapott. hogy szebben lehessen  tekercselni  őket.  A  befutó
    fólia rendkívül hosszú, ezt egy körülbelül 15  centiméteres.  áttetsző
    szalagrész követi, majd pedig egy alumíniumból készült kapcsoló-fólia.
    A   BASF-szalagok   tehát   biztosan   működésbe   hozzák   a   magnók
    kapcsolószerkezetét,   működjenek   bár   fényre    vagy    elektromos
    kontaktusra.

    ORWO Typ 121 LN

        Jól kezelhető  kartondobozban,  műanyag  zacskóban  műanyag  orsó,
    amelyet apró, műanyag szalagrögzítővel is elláttak - ez  "megfogja"  a
    szalagot, nem engedi letekeredni. A 121 LN vastagsága 26  mikron,  így
    360 méter fér belőle a 13 centis orsóra. A befutószalag zöld, a kifutó
    piros.

    Polimer-család

        Kissé nehézkesen kezelhető kartondoboz és műanyag  zacskó  védi  a
    szalagot,  amely  -  a  mellékelt  ismertető  szerint  -  "nyugatnémet
    alapanyagból" készült.  A  típusjelek  BASF-rokonságot  sejttetnek,  a
    számok azt mutatják, hogy éppen  ennyi  mikron  vastagságú  az  illető
    szalag (TP 18 LH, DP 26 LH, DP 26 LH Super, LP 35 LH Super). A  szalag
    elejét zöld, a végét piros rész jelzi, vagyis  ma  már  a  Polimer  is
    tartja magát az általános gyakorlathoz. Jobbak lettek az orsók is, már
    nem ütnek annyira, mint régebben, de még mindig nehéz rányomni őket  a
    magnók "tüskéjére".
        A TP 18 LH kivételével mindegyiken  ott  díszeleg  a  KÁF-embléma,
    amelynek viselésére csak a legkiválóbb magyar termékek jogosultak.

    Tengerentúli gyártmányok

    Akai Wide Range Tape WR-150-7

        Erős kartondoboz, műanyagfólia, füstszínű orsó, 550 méter  szalag.
    A dobozban angol és japán  nyelvű  használati  utasítás  található,  a
    szalag   legfontosabb   tulajdonságait    magyarázó    jelleggörbével.
    Matricákat is kapunk, hogy ezeket az orsóra és a dobozra  felragasztva
    megjelölhessük, azonosíthassuk  a  műsort.  A  befutószalag  áttetsző.
    Kapcsolófólia is van hozzá, két 30 milliméteres darab, de ezt úgy kell
    házilag felragasztani.

    Maxell-család

        Kemény kartondobozban füstszínű orsó. Az LN 25-120  vastagsága  25
    mikron, az LN 35-90, az UD 35-90 és az UDXL 35-90B  mind  35  mikronos
    szalag. (Az elsőből 740, a  többiből  550  métert  tekercseltek  a  18
    centis orsóra.)
        A befutó szalag áttetsző; a gyár alumínium fóliát is mellékel,  és
    ezt a  vevő  szükség  esetén  felragaszthatja.  Az  UDXL-típus  fekete
    hátoldali bevonatot kapott; igen szépen csévélődik. A szalagok mellett
    angol    nyelvű    használati    utasítást,    műszaki    magyarázatot
    (jelleggörbéket) és felragasztható, jelző-matricákat találunk.

    Sony ULH és FeCr 550 BL

        Kartondoboz, műanyag zacskó, 550  méter  szalag  a  18  centiméter
    átmérőjű műanyagorsón. Mindkét típus hátoldalát bevonattal látták  el.
    Az alumínium kapcsoló-fóliát csak mellékelik, ezt az  áttetsző  befutó
    szalag végére lehet felragasztani. Itt is megtaláljuk a matricákat.  A
    rövid műszaki ismertetőanyag diagramokkal szemlélteti a  Sony-szalagok
    előnyös tulajdonságait. Az  ULH  egyébként  csak  annyit  tesz:  Ultra
    Low-Noise High-Output, azaz: különösen alacsony zaj és magas  kimeneti
    jel. Az FeCr 550B szalag viszont  már  kuriózumnak  számít,  hiszen  a
    jelhordozó rétege kettős, vasoxid-krómdioxid  "szendvics".  Kazettában
    nem ritkaság az ilyesmi, és  a  kazettás  magnókon  külön  kapcsolóval
    lehet beállítani e szalagok eltérő előmágnesezését és korrekcióját.  A
    Sony még az orsós készülékeibe is épít ilyen választókapcsolót - de mi
    legyen a többi magnóval?

    TDK Audua L-1800 és LB-1800

        Jól kezelhető kartondoboz, benne 555  méter  szalag  a  18  centis
    orsón. Az LB-jelű  szalagra  fekete,  1  mikron  vastagságú  hátoldali
    bevonatot vittek fel. A befutó szalag: áttetsző  fólia.  Angol  nyelvű
    ismertető, technikai adatok,  jelleggörbék  -  és  az  elmaradhatatlan
    matrica.

    A magnószalagok jellemzői és a vizsgálati módszerek

        Akárcsak a gyakorlatban,  a  mérések  során  is  elválaszthatatlan
    egymástól a magnószalag - és  a  magnókészülék.  Ehhez  képest  könnyű
    dolgunk van az erősítők mérésekor: a bemenetre kapcsoljuk a mérőjelet,
    és a kimeneten megjelenik a válaszjel. A lemezjátszókat,  hangszedőket
    nehezebb  megmérni,  hiszen  ezekhez  már  szükségünk  van  valamiféle
    jelhordozóra: a mérőlemezre. Igaz viszont, hogy a mérőlemezre  a  gyár
    egyszer  és   mindenkorra   "felírta"   a   műsort,   azon   már   nem
    változtathatunk. Összetettebb feladat elé  állít  bennünket  a  magnó:
    előbb felvételt kell készítenünk vele egy  mérőszalagra,  majd  ezt  a
    felvételt kell  visszajátszanunk  -  az  eredményben  tehát  a  szalag
    tulajdonságai is "benne vannak", még akkor is,  ha  a  magnót  egészen
    pontosan ehhez a szalaghoz állítottuk.
        Érthető, hogy a mérőszalagok tulajdonságait nemzeti szabványok  és
    nemzetközi szabvány-ajánlások rögzítik világszerte,  és  hogy  ezek  a
    mérőszalagok rendkívül drágák, Pontosan tudjuk, mit  várhatunk  tőlük.
    Az is érthető, hogy a mérőszalag nemcsak  a  magnó-mérésnek,  hanem  a
    magnószalagmérésnek  is  etalonja.  Ismerkedjünk  meg  a  mérőszalagok
    legfontosabb jellemzőivel.

    A mérőszalag

        Az Európa-szerte legismertebbet a BASF cég gyártja, a  DIN  és  az
    IEC szabványok szerint. Mi is ezzel dolgozunk. "Bezugsband"-nak,  azaz
    vonatkoztatási szalagnak nevezik. Házi használatú magnókhoz  háromféle
    kivitelt gyártanak (a 4,75-9,5-19cm/s szalagsebességnek  megfelelően).
    Mindegyik szalag két fő részből áll. Az első rész hitelesített,  gyári
    felvételeket  hordoz,   teljes   szélességében   (a   felvétel   tehát
    "egészcsíkos"). A gyári felvétel három "műsort" tartalmaz.  A  második
    rész üres, erre lehet felvételeket készíteni a magnómérés során.

        1. Vonatkoztatási szintig  kivezérelt  szakasz.  A  vonatkoztatási
    frekvencia a két kisebb szalagsebességen 315Hz, a kivezérlés  nagysága
    pedig  -  azaz  a  mágneses  erővonalak  száma  -  25  nanoWeber/méter
    (250nWb/m, más egységben megadva 25 milliMaxwell/mm). 19  centiméteres
    szalagsebességen  a  vonatkoztatási  frekvencia  1kHz,  a   kivezérlés
    320nWb/m. Ez tehát a "vonatkoztatási szint", ehhez kell viszonyítani a
    paraméterek egy részét. Például amikor ezt a  szintet  lejátsszuk,  az
    így kapott kimeneti feszültséget tekintjük  0dB-nek.  (Studiómagnókról
    ekkor 1,55V, otthoni készülékekről általában  legalább  0,5V  kimeneti
    feszültséget kell kapnunk.)

        2. Résbeállító szakasz. A mérőszalagon most egy újabb,  de  kisebb
    szintű 315Hz-es (19-es szalagsebességen 1kHz-es) jel következik,  majd
    egy ugyanilyen  kivezérlésű  10kHz-es  jel,  amelynek  segítségével  a
    lejátszófej rését pontosan függőlegesre állíthatjuk.

        3. Lejátszási frekvencia-jelleggörbe ellenőrzése. Erre  szolgál  a
    harmadik szakasz. A viszonyítási frekvencia ismét 315Hz, illetve 1kHz.
    A felvételen diszkrét frekvenciák követik egymást (31,5 - 40  -  63  -
    125 - 250 - 500Hz - 1 - 2 - 4 - 6,3 - 8 - 10  -  12,5  -  14  -  16  -
    18kHz), kivezérlési szintjük már tartalmazza a lejátszási  korrekciót.
    Jól beállított magnóval nagyjából azonos  kimeneti  feszültséget  kell
    kapnunk a különböző frekvenciájú felvételekről.

        4.  Üres  rész.  Számunkra  most  -  a  szalagméréshez  -   ez   a
    legfontosabb. Tévedések elkerülése végett: ez nem azt jelenti, hogy ez
    a legjobb szalag  a  világon.  Valóban  jóminőségű,  de  ennél  sokkal
    fontosabb, hogy tulajdonságait a gyár "kézbentartja", szavatolja.  Nem
    kell azonban meglepődni,  ha  olyan  szalagra  bukkanunk,  amely  jobb
    minőségű az etalonnál: a mérőszalagnál.

        Már  említettük,  hogy  a  magnómérés  eredményét  a   szalag   is
    befolyásolja.  Ez  azonban  fordítva  is  igaz.  Szalagméréskor  tehát
    szükségünk   van   valamiféle   kapaszkodópontra,    hogy    nagyjából
    függetleníthessük magunkat a méréshez használt magnó tulajdonságaitól.
    Mérési  eredményeink  minden  további   nélkül   összevethetők   mások
    adataival, függetlenül attól milyen magnót használtak ők és  milyet  a
    Hifi Magazin. Elég, ha azt tudjuk,  hogy  a  referenciaszalag  ugyanaz
    volt. Egyébként az etalonra más okból is szükség van - lásd rövidesen,
    az előmágnesezéssel kapcsolatban.


    MÉRÉSEINKRŐL

    (Elektroakusztikai jellemzők)

        Ezek meghatározására többféle szabvány,  illetve  szabvány-ajánlás
    készült már. Jól bevált a DIN  45  512  számú  szabvány,  de  bizonyos
    szempontból talán modernebb szemléletet tükröz az  IEC  60A  (Sec)  85
    jelű szabvány-ajánlás 1980. decemberi kiadása, amely még nem nyerte el
    végleges formáját, de igen  jól  használható.  Figyelembe  vettük  még
    Angus McKenzie mérési módszerét, amelyet a  Hi-Fi  for  Pleasure  című
    angol folyóiratban ismertet, szintén egy összefoglaló teszt keretében.
    Egyébként bármelyik forrásunkat  nézzük  is,  a  mérési  elvek  mindig
    ugyanazok,  eltérés  inkább  csak  abban   van,   ahogyan   a   mérést
    kivitelezik, illetve ahogyan az eredményt formába öntik.
        A Drop-Out ("kiesés") kivételével  minden  jellemzőt  egy  STM-600
    típusú, egészcsíkos stúdiómagnón mértünk, 19cm/s  szalagsebességen.  A
    kiesést viszont, amelyre a hazai magnósok  oly  gyakran  panaszkodnak,
    "házi magnón" vizsgáltuk: egy Uher  Royal  de  Luxe-on,  negyedcsíkon,
    9,5cm/s  szalagsebességgel.  Így   jobban   modellezhettük   a   hazai
    gyakorlatot,  noha  az  eredmény  -  a  kitűnő   szalagvezetésű   Uher
    jóvoltából - valószínűleg  még  mindig  jobb,  mint  amire  magnósaink
    többsége számíthat.
        Vegyük sorra most a  magnószalagok  elektroakusztikai  jellemzőit,
    ugyanabban a sorrendben, amelyet majd  adattáblázatunkban  is  követni
    fogunk.

        1. Előmágnesezési áramszükséglet.
        Magnófelvételkor a fejre  egy  50kHz-150kHz  közötti  frekvenciájú
    jelet  kapcsolunk,  hogy  a  szalagot  kedvező  mágneses  "hangulatba"
    hozzuk: hogy beállítsuk a munkapontját. Ezt  hívják  előmágnesezésnek.
    Közvetlenül befolyásol szinte minden  elektroakusztikai  jellemzőt:  a
    szalag kivezérelhetőségét, frekvenciaátvitelét, érzékenységét,  zaját.
    Az  előmágnesezést  úgy  tekinthetjük,  mint  a  szalagmérés   (és   a
    magnó-beállítás!)  legkritikusabb  pontját.   Ideális   előmágnesezess
    sajnos, nem létezik: ahogy változtatjuk  a  magnón  az  előmágnesezési
    áram erősségét, egyes  paraméterek  javulnak,  más  jellemzők  viszont
    romlanak.   Tehát   a   magnó-konstruktőrök   csupán   egy   optimumra
    törekedhetnek, és még ezt is csak gondos mérlegelés  árán  találhatják
    meg.
        Érthető,  hogy  szalagméréskor  is  az  a  legelső  dolgunk,  hogy
    meghatározzuk az előmágnesezési áram kellő mértékét. Persze, ez minden
    magnón más és más, de sebaj, hiszen van egy referencia-szalagunk.  Azt
    az előmágnesezési szintet, amelyet a Bezugsband megkíván, "kinevezzük"
    0 decibelnek  -  és  akkor  már  csak  azt  kell  megmérnünk,  hogy  a
    különféle, vizsgálandó  szalagtípusok  ennél  mennyivel  nagyobb  vagy
    kisebb előmágnesezési áramot szeretnek.
        Az előmágnesezési  szintet  egyébként  úgy  határozzuk  meg,  hogy
    (19cm/s  szalagsebességen)  10kHz-es  jelet  adunk   a   felvevőfejre,
    viszonylag  kis  kivezérléssel.  Közben  lassan  növelni  kezdjük   az
    előmágnesezési áramot,  és  figyeljük,  hogy  ennek  arányában  hogyan
    változik a szalagról kapott,  10kHz-es  jel.  A  válaszjel  egy  ideig
    növekedni fog, majd eléri maximumát  és  aztán  visszaesik.  Úgy  kell
    beállítani  az  előmágnesezést,  hogy  a  10kHz-es  jel  2  decibellel
    maradjon a maximum alatt. Ezt a procedúrát  előbb  a  Bezugsband  üres
    részén végezzük el, és az így kapott előmágnesezési szintet  tekintjük
    majd 0 decibelnek.
        Az  volna  a  helyes,  ha  minden  más  szalag   pontosan   akkora
    előmágnesezést kérne, mint a mérőszalag. (Hiszen a magnókat  általában
    hasonló mérőszalagra állítják be!) Elvben tehát ezt az  előmágnesezési
    szintet  kell  fenntartanunk,  amikor  a  vizsgálandó  szalagok  többi
    paraméterét  mérjük.  Látni  fogjuk   azonban,   hogy   az   optimális
    előmágnesezés szinte minden szalagtípusra más és más, habár valóban  a
    mérőszalagra  meghatározott  "0dB"   körül   mozog.   Valahányszor   1
    decibelnél nagyobb eltérést tapasztaltunk (BASF DPR 26, ORWO  Typ  121
    LN, Sony FeCr 550 BL), ezeken a szalagokon kétféleképpen is  megmértük
    az    előmágnesezéstől    erősen    függő    paramétereket:    egyszer
    referencia-szintű,  egyszer  pedig  az  adott  szalagra   optimalizált
    előmágnesezéssel. (Az utóbbi  mérések  adatait  zárójelben  közöljük.)
    Megjegyezzük azonban, hogy a vevőknek nincs  meg  a  lehetőségük,  sem
    pedig a műszerük ahhoz, hogy állandóan ide-oda állítgathassák magnójuk
    előmágnesezését, aszerint, hogy éppen milyen szalaghoz jutottak hozzá.
    Lehetőleg egyféle szalagtípusra kell beállniuk - és nem éppen hátrány,
    ha ennek  a  szalagnak  éppen  referencia-szintű  előmágnesezésre  van
    szüksége. Furcsaságok persze előfordulnak: mint látni fogjuk,  maga  a
    BASF  is  készít  olyan  szalagot,  amely  eltér  az  ugyancsak   BASF
    gyártmányú etalontól...

        2. Harmadik harmonikus torzítás a vonatkoztatási szinten.
        Ez tulajdonképpen annak a torzításnak felel meg, amelyet a  magnók
    0 decibel kivezérléssel  szolgáltatnak.  Úgy  mérjük,  hogy  felvételt
    készítünk olyan, 1kHz-es mérőjellel, amely  a  vonatkoztatási  szintig
    (320nWb/m) vezérli ki a szalagot, és  megvizsgáljuk,  mennyi  harmadik
    harmonikust "termel" a szalag. Nagy különbségek adódnak: az ORWO és  a
    TP 18  LH  torzítása  1,6-1,7  százalékos,  más  típusoké  pedig  csak
    0,22-0,24 százalékig emelkedik!

        3. Maximális kivezérelhetőség.
        Olvasóink  a  magnó-mérésekből  már  tudják,  hogy  a   készülékek
    frekvencia  átvitele  csak  -  20dB  felvételi  szinten   lineáris   -
    többé-kevésbé. Ha viszont alaposan kivezéreljük a szalagot, az már nem
    tudja "megemészteni" a magasabb  frekvenciákat.  A  kivezérelhetőséget
    három frekvencián: 1, 10 és 15kHz-en határozzuk meg.
        A középsávban a legnagyobb elfogadható torzításig vezéreljük ki  a
    szalagot  (k3=3%),  és  megmérjük  a  lejátszáskor   kapott   kimeneti
    feszültséget. A magnózás gyakorlatában ez az  úgynevezett  csúcsszintű
    kivezérlésnek felel meg. (Mint látjuk: ez  egyértelműen  szalag-,  nem
    pedig magnó-jellemző!) A felső frekvenciákon torzításméréssel  semmire
    se megyünk, hiszen a 10 és 15kHz harmadik harmonikusa már 30,  illetve
    45kHz volna - ezeket a jeleket a magnó már nem  képes  rögzíteni.  Itt
    tehát azt a maximális kimeneti feszültséget keressük, amelyet a szalag
    még egyáltalán leadhat. Egy bizonyos kivezérlési szinten  (szaturációs
    szint) a szalag "telítődik", nagyobb  jelet  már  nem  tud  rögzíteni:
    elérkezett képességei felső határához. Itt kell megmérnünk a  kimeneti
    feszültséget.
        Táblázatunkban minden egyes szalagról, tehát a referencia-típusról
    is megadjuk a maximális kivezérelhetőség adatait  -  nem  így  szokás,
    viszont így a praktikus. A Bezugsband például 1kHz-en  4,8  decibellel
    nagyobb jelet adhat le, ha nem csupán a vonatkoztatási szintig,  hanem
    csúcsszintig, tehát 3% harmadik harmonikus torzításig  vezéreljük  ki.
    Látni  fogjuk,  hogy  némelyik  szalagtípus   ennél   sokkal   nagyobb
    kivezérlést is elvisel. (LPR 35, DPR 26, UDXL 35-90B.)

        4. Relatív érzékenység.
        Ugyanezen a három frekvencián, tehát 1, 10 és 15kHz-en  vizsgáljuk
    azt is, hogy mekkora jelet rögzítenek az  egyes  szalagok,  ha  azonos
    módon  vezéreljük  ki  őket.  Ezt  a  mérést  alacsony   kivezérléssel
    végezzük: 20 decibellel  a  referencia-szalag  1kHz-es  vonatkoztatási
    szintje alatt.  Ugyanakkora  felvételi  hangáram  nyomán  az  érzékeny
    szalagok nagyobb, a kevésbé érzékenyek  kisebb  kimeneti  feszültséget
    produkálnak.  De  ez  a  mérés  a  frekvenciagörbéről  is  tájékoztat:
    kimutatja, hogy 10 és 15kHz-en jobb, vagy  rosszabb-e  a  jel-átvitel,
    mint a referencia-szalagon.
        Az eredmény itt erősen függ attól,  hogy  optimális  mértékű-e  az
    előmágnesezés.  Jó  példa  erre   az   ORWO.   A   referencia-szalagra
    meghatározott előmágnesezéssel  a  három  frekvencián  -0,6;  -4,3  és
    -7,3dB-t  szolgáltatott  (a   referencia-szalaghoz   viszonyítva),   a
    magasfrekvenciás   szint   tehát   alaposan   lekonyul.   Ha   viszont
    optimalizáljuk (2,35 decibellel csökkentjük) az előmágnesezési áramot,
    határozottan javul a helyzet (+1,7; -0,5 és  -2dB).  Mint  látjuk,  az
    előmágnesezés csak  2,35  decibellel,  a  magasátvitel  viszont  jó  5
    decibellel változott!

        5. Vonatkoztatási szinthez viszonyított előmágnesezési zaj-arány.
        A  szalag  zaját  a   vonatkoztatási   szinten   kapott   kimeneti
    feszültséghez viszonyítottuk, de  úgy,  hogy  csak  az  előmágnesezési
    áramot kapcsoltuk a felvevőfejre. A zajt a széles körben elterjedt IEC
    "A" szűrővel értékeltük.

        6. Maximális kivezérléshez viszonyított előmágnesezési zaj-arány.
        Ugyanúgy mérjük, mint az előző  paramétert,  csak  a  viszonyítási
    szint most az  1kHz-en  mérhető,  csúcsszintű  kivezérlés  (k3=3%).  A
    szűrő ismét IEC "A".
        Itt érzékelhetjük igazán a jól kivezérelhető szalagok előnyeit. Ha
    a szalag még elfogadható torzítással (k3=3%) nagy jelet ad le, kevésbé
    érvényesül a szalagzaj javul:  a  jel-zaj  arány.  Például  a  Polimer
    szalagok között a DP 26 LH és a TP  18  LH  zaja  egyaránt  69dB  -  a
    vonatkoztatási szinthez viszonyítva. Csakhogy a szalagra felvihető jel
    nagyobb, mint a vonatkoztatási szint: a DP-típus +5,4dB, a TP  viszont
    csak +2,2dB kivezérlést visel el, vagyis a DP valójában kevésbé  zajos
    a másiknál.
        Még szemléletesebb a Maxell UDXL példája. E szalag zaja csak  66,8
    decibellel marad a  vonatkoztatási  szint  alatt,  látszólag  tehát  a
    leggyengébbek közé tartozik. Viszont hihetetlenül nagy, 9,2  decibeles
    túlvezérlést bír el, a tényleges zaja tehát  66,84-9,2=76dB  lesz,  és
    ezzel az élmezőnybe verekszi magát.
        Ezzel magyarázzuk, miért  nem  a  szabványos  módon  adtuk  meg  a
    maximális kivezérlés adatait. Így jobban megvilágíthattuk, hogyan kell
    értelmezni a magnószalagok zajszintjét.
        Megjegyezzük,  hogy  a   külföldi   szakmai   gyakorlatban   eddig
    "szigorúbb" szűrőket alkalmaztak, mint az IEC "A",  amely  számszerűen
    kedvezőbb eredményt ad.

        7. Vonatkoztatási szinthez viszonyított egyentér zaj-arány.
        Magnózás közben a fej maga is felmágneseződhet, a szalag tehát egy
    állandó, nemkívánatos mágnestérnek van kitéve. Ezt szimuláljuk ezzel a
    méréssel:  a  zajt  a  vonatkoztatási  szinthez  viszonyítjuk,  de  az
    előmágnesezési  áramon  kívül  még   egyenáramot   is   kapcsolunk   a
    felvevőfejre, éppen akkora effektív  értékűt,  mint  amekkora  1kHz-es
    hangáram szükséges a  vonatkoztatási  szint  eléréséhez.  A  zajt  itt
    speciális  szűrővel  értékeljük:  az   500Hz   alatti   zaj-összetevők
    8-10dB-lel  kevesebbet  nyomnak  a  latban.  Nagy-nagy   különbségeket
    tapasztaltunk;   volt,   ahol   a   zaj   erősen    ingadozott,    ezt
    összefoglalónkban még megemlítjük.

        8. Vonatkoztatási szinthez viszonyított átmásolódási jel-arány.
        A  magnószalagot  gyakorlatilag   mindig   felcsévélt   állapotban
    tartjuk, és az egymással érintkező szalagrészek megosztják  egymással,
    amijük van: a műsor "átkopírozódik".  Úgy  vizsgáljuk,  hogy  500Hz-es
    jelet rögzítünk a vonatkoztatási szinten, olyan hosszúságban,  hogy  a
    felcsévélő orsón egyetlen fordulatot alkosson.  Ezután  10  jelnélküli
    fordulatot csévélünk rá,  és  24  óra  hosszat  ebben  az  állapotában
    tároljuk.  (Vagyis  egy  álló  napig  óvatosan   kerülgetni   kell   a
    laboratóriumban szanaszét heverő tekercseket.) Aztán  az  üres  részen
    mérhető átkopírozódási jelet viszonyítjuk a vonatkoztatási szinthez.

        9. Kiesés (drop-out).
        Nem elég, ha jó a szalag:  egyenletesen  jónak  kell  lennie.  Ezt
    sokféleképpen vizsgálják. Általában  megkülönböztetik  a  rövid  idejű
    (40ms - 1s) és a hosszú idejű (>1s) egyenletesség-ingadozást,  továbbá
    a  kiesési  hibát,  amelyet  egy-egy  szalagon   50   alkalommal,   20
    másodperces  ciklusokban  kell   meghatározni.   Mi   olyan   módszert
    választottunk, amely nagy biztonsággal  kimutatja  és  dokumentálja  a
    szalagok e fogyatékosságait.
        A szalag eleje és közepe táján 2 perces felvételeket készítettünk:
    1kHz-es és 10kHz-es jelet, 20dB-lel a vonatkoztatási szint  alatt,  és
    amikor  ezeket  a   jeleket   visszajátszottuk,   papírra   vittük   a
    szintingadozást. (A befutó  szalag  utáni  néhány  métert  szándékosan
    kihagytuk,  hiszen  itt  a  ragasztás,   a   szalag   kezelése   során
    szükségszerű egyenetlenségek léphetnek fel.) Ezt a vizsgálati módszert
    egyébként az IEC rövid  idejű  szalagegyenetlenségek,  Angus  McKenzie
    pedig a drop-out mérésére ajánlja, s valóban: mindkét célra megfelelő.
    A mérést, mint már említettük, nem  a  stúdiómagnón,  hanem  egy  Uher
    Royal de Luxe-on végeztük,  9,5cm/s  szalagsebességgel,  negyedcsíkon,
    pontosabban: a harmadik csíkon, mert ez -  minthogy  a  szalag  közepe
    felé esik - megbízhatóbb, mint a szélső sáv.
        A szalagokról 1-1 diagramot közlünk,  de  azon  az  1kHz-es  és  a
    10kHz-es szintingadozást is ábrázoljuk. A szintíró írássebessége  igen
    nagy (500mm/s), a papír haladási sebessége mindössze 1mm/s.  A  teljes
    diagrampapír 10dB-t fog át, így 1-1 vízszintes osztás 0,2dB-nek  felel
    meg. Táblázatunkban számszerűen is  megadjuk  az  eredményt,  mégpedig
    kétféleképpen:
        a) Meghatároztuk a szintingadozás mértékét, figyelmen kívül hagyva
    az 1 másodpercnél  hosszabb  idejű  kieséseket,  továbbá  a  ritkábban
    jelentkező, rövid idejű szintingadozást. Minderről a szalag elején  és
    közepén mért érték átlagát adjuk meg, 1kHz-en is, 10kHz-en is.
        b) Meghatározzuk azokat a hosszabb  idejű  kieséseket,  amelyek  1
    másodpercnél tovább tartottak és  1dB-nél  nagyobbak  voltak.  Az  így
    kieső szalagrészek idejét arányítottuk a teljes 2+2 perces,  azaz  240
    másodperces műsoridőhöz,  külön  1kHz-en  és  külön  10kHz-en,  és  az
    eredményt százalékban adjuk meg.
        (A görbék kiértékelésének  ez  a  módja  a  mi  "találmányunk".  A
    szabványok speciális  szintváltozás-számlálók  használatát  javallják,
    vagy igen nehézkes, hosszadalmas értékelő eljárást ajánlanak.)

    (Mechanikai jellemzők)

        (Ezeket a paramétereket  a  Textilipari  Minőségellenőrző  Intézet
    anyagvizsgáló laboratóriumában mérték.)
        A   magnók   mechanikája   ide-oda   tekercseli,   közben    pedig
    húzza-cibálja a  szalagot.  A  szalag  széle  fodrozódik,  a  jelszint
    ingadozni kezd - mindenki ismeri ezt a jelenséget. A szalag mechanikai
    jellemzői  a  hordozó  fólia  minőségétől  függenek,   de   persze   a
    szalaggyártás technológiája és gondossága is számít. A sok  mechanikai
    paraméter  közül   mi   a   három   legfontosabbal   foglalkozunk:   a
    szakítóerővel, valamint a rugalmas és a maradó nyúlással. Méréseinknek
    az a célja,  hogy  modellezzük  a  magnók  mechanikájának  a  szalagra
    gyakorolt hatását. Mindhárom mérés során típusonként 5-5  próbadarabot
    vizsgáltunk.

        10. Szakítóerő. Azt az erőt kerestük, amelynek  hatására  a  100mm
    hosszú próbadarab elszakad. Minél nagyobb a számadat, annál erősebb  a
    szalag.

        11. Rugalmas nyúlás. Az 500mm hosszúságú próbadarabot  6N  (0,6kp)
    erővel 1 percig terheltük, és a terhelés alatt megmértük  a  nyúlását,
    amelyet aztán az  eredeti  hosszúság  százalékában  adunk  meg.  Minél
    kisebb a számadat, annál jobb a szalag.

        12. Maradó nyúlás Az előbb  leírt  terhelés  megszűnte  után  újra
    megmértük a szalag hosszúságát. A maradó alakváltozás mértékét  is  az
    eredeti hosszúság százalékában adjuk meg.  Minél  kisebb  a  számadat,
    annál jobb a szalag, annál  jobban  megőrzi  eredeti  formáját,  és  a
    rábízott műsoranyagot.

    Kommentárunk

        AGFA. A leggyengébb közöttük a jó öreg  PE  36;  az  adatok  aztán
    típusról-típusra javulnak, a PE 49 már maximális  kivezérelhetőségével
    is  lekörözi  a  referencia-szalagot.  A  PEM-famíliából  a  269-es  a
    legjobb, igaz viszont, hogy túlságosan erős az átmásolódása. Az AGFÁ-k
    szalagegyenletessége nem meggyőző: a PE 36 igen jó eredményt adott, az
    újabb  típusok  azonban  csúnyább  görbéket  "rajzolnak".  A  húszféle
    külföldi szalag közül egyébként éppen az egyik legjobb AGFA-típuson, a
    PE 49-en találtunk egy -  egyetlenegy  -  olyan  hibát,  amelyet  akár
    kiesésnek is nevezhetnénk, mert éppen a határán van a  mi  definíciónk
    szerinti "drop-out"-nak.
        BASF.  Kivezérelhetőségük,   érzékenységük   minden   frekvencián,
    15kHz-en is igen jó, zajuk csekély. Egyentér-zajuk  alig  ingadozik  a
    mérés során, ebből a szempontból a  BASF  a  legjobb  -  átmásolódását
    tekintve viszont a legrosszabb az egész mezőnyben. Érdekes  jelenséget
    tapasztaltunk a szalagegyenletesség vizsgálatakor: az LPR 35 típuson a
    szalag elején  mindkét  mérőjel  periodikusan  ingadozott,  körülbelül
    1dB-es határon belül. Jobban  szemügyre  véve  a  szalagot,  találtunk
    rajta - félméterenként! - egy apró benyomódást. Feltehetően valamiféle
    tárolóeszköz hagyta rajta az "ujjlenyomatát", még a gyártás  során.  A
    DPR  26-on  nem  tapasztaltunk   ilyesmit.   Ez   a   szalag   viszont
    előmágnesezési   áramszükségletét   tekintve   eltér   az    ugyancsak
    BASF-gyártmányú etalontól - nem szép dolog.
        ORWO.  Előmágnesezési  áramszükséglete,  sajnos,  erősen  eltér  a
    referenciától, de még optimális előmágnesezéssel sem ad  jó  eredményt
    15kHz-en. Az összes  típus  közül  ez  a  leggyengébb  szalag.  Gyönge
    kivezérelhetőségéből adódik, hogy  már  a  vonatkoztatási  szinten  is
    magas a torzítása: az 1,6% bizony igen rossz eredmény. Egyentéri  zaja
    közepes, viszont - becsületére legyen mondva - minden ingadozás nélkül
    éri el az 56 decibelt. Egyenletessége átlagos: igaz, 1 és 10kHz-en  is
    periodikusan ingadozik a jelszint,  kiesése  azonban  nincs.  Érthető,
    hogy többen is ezt a szalagot választják az  idehaza  kapható  típusok
    közül,  mert  megbízhatóbb  -  noha  elektroakusztikai   tulajdonságai
    rosszabbak, mint a Polimer-gyártmányoké. Olcsóbb is.
        Polimer.  Elektroakusztikai  tulajdonságai  igen  jók,   ebből   a
    szempontból az LP 35 LH Super és a  DP  26  LH  Super  az  élmezőnyben
    végzett: maximális kivezérelhetőségük, érzékenységük  a  referenciához
    mérhető.  Zajuk  általában  alacsony.  Egyentér-zajuk  ingadozik,   de
    elfogadható - bár a DP 26 LH viszont már  a  legnagyobb  egyentér-zajt
    produkálja az összes tesztszalag között. A TP 18 kifejezetten  gyengén
    vizsgázik - dehát ez csak 18 mikronos, nem is várunk tőle többet.

        Most pedig nézzük e szalagok igazi baját: egyenletességük hiányát.
    A KERAVILL-tól kapott 4 típus közül 3  típuson  határozott  kieséseket
    találtunk, nem egyet-egyet, hanem sokat. Az LP  35  LH  Superen  olyan
    nagy volt a jel kimaradásának mértéke, hogy  nem  is  tudtuk  felvenni
    egyetlen diagrampapírra, muszáj volt  még  egyet  készítenünk.  (Pedig
    különben olyan szépen  kijött  volna  egyetlen  oldalpárra  az  összes
    diagram  A  tördelőszerkesztő  megjegyzése.)  Ellenőriztük   a   másik
    mintadarabot,  azon  már  nem  találtunk  kiesést,  csak  a   BASF-nél
    megismert periodikus  jelszint-ingadozást.  Az  eredmény  mindenesetre
    lehangoló, és igazolni látszik, amit  az  olvasói  levelekben  naponta
    olvashatunk. De vajon nem csupán egyedi hibák ezek?  Egyelőre  higgyük
    csak  ezt  -  és  rendezzünk  még  egy  tesztet,  most  már  kizárólag
    Polimer-szalagokkal, amelyeket  szabályos  mintavételi  jegyzőkönyvvel
    vettünk  át  a  RAVILL  raktárában.   (Előbb   azonban   fejezzük   be
    kommentárjainkat.)
        Akai. Átlagosnál jobb szalag, egyenletességét tekintve a legjobbak
    közé tartozik. Egyentér-zaja erősen ingadozott, 51 és 61dB között,  de
    az  átlagosnak  adódó  59dB  meggyőző.  Előnyös   tulajdonsága,   hogy
    előmágnesezését tekintve megegyezik a referenciaszalaggal (pedig japán
    modell!),  elektroakusztikai  tulajdonságaiban  kismértékben   elmarad
    attól.
        Maxell. Az LN-típusok elmaradnak a referenciaszalag mögött, az  UD
    már jó, az UDXL pedig kiemelkedően jó:  mondhatnánk,  klasszis-szalag.
    (Meg is kérik az árát.)  Ismét  ki  kell  emelnünk,  hogy  noha  japán
    gyártmányú szalagok ezek, ugyanakkora -  vagy  csaknem  ugyanakkora  -
    előmágnesezési áramra van szükségük, mint a BASF-etalonnak.
        Sony. Az FeCr számunkra csak kuriózum,  és  bár  kétségtelenül  jó
    szalag, nem éri el az ULH minőségét. A mi  tippünk  az  ULH:  akárhány
    szalagot  teszteltünk  is,  mind   közül   ezt   választanánk,   mivel
    információnk  szerint  elfogadható  árú   szalag.   (Sajnos,   az   ár
    országonként más és más, ezért a különféle gyártmányokat roppant nehéz
    összevetni.)
        TDK.  A   két   szalag   nagyjából   azonos.   Kivezérelhetőségük,
    érzékenységük  1kHz-en  jó,  magasabb  frekvenciákon  nem  éri   el  a
    referencia minőségét. Az egyentéri-zaj ingadozásmentesen "jön", és  az
    L-1800-ról kapott 61dB rendkívül kedvező. Egyenletességük jó,  bár  az
    L-1800 a szalag elején nem a legszebben adta vissza az 1kHz-et.

    Ellenőrző-próba

        Miután  a  külföldi  szalagok  egyikén  sem  találtunk  drop-outot
    (eltekintve az AGFA PE 49 már említett,  egyetlen,  vitatható  mértékű
    hibájától), a négy Polimerből viszont három is rossz volt, indokoltnak
    láttuk, hogy egyszer és mindenkorra utánajárjunk a dolognak. A  gyártó
    természetesen mindig érvelhet majd azzal,  hogy  egyedi  hibákról  van
    szó, márpedig mi nem szentelhetjük egész életünket a Polimer  szalagok
    minőségellenőrzésének. Ezért először is azt szeretnénk tisztázni, hogy
    ellenőrzőpróbánk mennyiben tekinthető majd általános érvényűnek.
        Magnót vagy rádiót vagy  erősítőt  még  csak-csak  cserélgethetünk
    addig,  amíg  végül   megmaradunk   egy   kifogástalan   darabnál.   A
    tömegcikkeknek azonban kifogástalannak kell lenniük, mert egyrészt nem
    rohangálhatunk vissza minden egyes tekercs magnószalag felbontása után
    a boltba,  másrészt  pedig  Magyarországon  a  legtöbb  magnósnak  nem
    háromfejes a készüléke, a felvételt  nem  tudja  azonnal,  szinkronban
    visszajátszani, és így esetleg csak sokkal később  derül  ki,  hogy  a
    dédelgetett  felvétel   hasznavehetetlen.   Magnószalagot   vásárolni:
    bizalmi kérdés.
        Az   egyetlen   lehetséges   megoldást   választottuk.   Szabályos
    mintavételi  jegyzőkönyvvel,  betartva  a  szúrópróbaszerű  ellenőrzés
    előírásait, annyi mintái vettünk át a RAVILL  raktárában,  amennyit  a
    szabvány előírt: éppen 20 darabot az ott tárolt sokezerből:  10  darab
    LPR 35 LH Supert, és 10 darab DP 26 LH Supert.  Az  ilyen  "enyhített"
    mintavétel is reprezentatív: eredményét  a  kereskedelmi  gyakorlatban
    jellemzőnek fogadják el a teljes szállítmányra,  raktárkészletre  stb.
    Mind kétféle mintát sorszámmal láttuk el, 1-től 10-ig. Valamennyinek a
    diagramját közzétesszük.
        Az eredmény úgyszólván siralmas. Néhány mintától eltekintve szinte
    mindegyiken találtunk kiesést, nem egyszer akkorát, hogy a négy görbét
    nem tudtuk egyetlen papírra felvinni,  mert  kiértékelhetetlenné  vált
    volna a diagram. (Ezért közöltünk 20 helyett összesen 32 ábrát!)  Sőt,
    a DP 26 LH Super még külön meglepetésekkel is szolgált:
        A  szalagot  tartalmazó  kartondobozba  a  Polimer   egy   dátumot
    bélyegez, ez feltehetően a gyártás időpontjára utal.  A  tíz  DP-minta
    közül a 4., 5., 7., 8. és 10. sorszámúnak a dátuma 1981.  jún.  01,  a
    többié 1981. ápr. 09. A júniusi keltezésű  szalagok  úgy  viselkedtek,
    ahogy  ezt  elektroakusztikai  paramétereik  alapján  elvárhatjuk,  az
    áprilisi  szalagok   azonban   nemcsak   egyenletesség   szempontjából
    gyengébbek, hanem 10kHz-en kisebb jelet is szolgáltatnak  a  többinél.
    Kénytelenek  voltunk  tehát  újra  meghatározni  az  elektroakusztikai
    jellemzőiket is. Kiegészítő táblázatunkban elöl az  áprilisi  szalagok
    adatát  közöljük,  utána  pedig  zárójelben  az  összehasonlító,  nagy
    táblázat adatát ismételjük meg a DP 26 LH Super-ről. Jól látható, hogy
    a  maximális  kimeneti  jel  erősen  csökkent,   különösen   a   magas
    frekvenciákon:  15kHz-en  már  5,5  decibellel   gyengébb,   mint   az
    eredetileg   mért   DP   26   LH   Superen   (amelynek   egyébként   a
    valószínűsíthető gyártási ideje 1981. január 9. - a bélyegző  tanúsága
    szerint). Nőtt a harmonikus torzítás, csökkent az érzékenység, úgyhogy
    az eredetileg élvonalbeli szalag csaknem az utolsó  helyre  került  az
    összes típus között! Az LP 35 LH Superen nem tapasztaltunk  ilyesfajta
    eltérést, igaz viszont, hogy a mintadarabokat alig pár  nappal  később
    gyárthatták, mint az eredetileg  vizsgált  és  a  KERAVILL-tól  kapott
    példányt. (Valószínűleg 1981. januárjában.)
        Sok-sok kérdést vet fel ez a teszt. Mindenekelőtt: hogyan  rejthet
    a  DP  26  LH  Super  felirat  (és  a  KÁF-embléma)  hol  egy   kitűnő
    elektroakusztikai  tulajdonságú,  hol  pedig  egy   gyatra   szalagot.
    Véleményünk szerint erről egyértelműen  az  alapanyagot  szállító  cég
    tehet. De vajon a  Polimer  szövetkezet  nem  ellenőrzi  a  külföldről
    kapott  nyersanyagot?  Ha  viszont  ellenőrzi   és   ekkora   eltérést
    tapasztal,  akkor  hogyan  adhatja  el  ezeket  a  szalagokat  "Super"
    felirattal, változatlan áron - amikor pedig ezeknél még  a  közönséges
    LH-típus is jobb? És ami a legfontosabb: hogyan lehetséges,  hogy  míg
    20 külföldi típus (legfeljebb) egyetlen kiesést produkált a 4  Polimer
    - majd pedig az ellenőrző-próba során ugyancsak 20, de most már csakis
    Polimer  -  15  százalékán  erős  drop-outot  találunk?  Mindezekre  a
    kérdésekre természetesen a  Polimer  Szövetkezetnek  kell  megadnia  a
    választ.

        Összefoglalásul:   magnószalag-tesztünk   eredménye   messzemenően
    igazolja  a  magyar  magnósok  sirámait,  azt,   hogy   Magyarországon
    gyakorlatilag    nem    lehet    hozzájutni    elfogadható    minőségű
    magnószalaghoz. Különösen bosszantó, hogy a hazai szalagok egyébként -
    tehát ha egy-egy  kifogástalan  tekercs  elektroakusztikai  jellemzőit
    nézzük - tulajdonképpen igen jók lehetnének!

                                                             Sólymos Antal