Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli. (Habár ezúttal "rettenetesen" biztosak vagyunk a
dolgunkban...)
Öt új készüléket mutatunk be: Technics RS-M215 és az AKAI CS-M3
kazettás magnót, a Tesla NC 450 és a Panasonic SL-H401 lemezjátszót,
ötödiknek pedig a GELKA GE-80-9 típusú fono-előerősítőjét. (Persze:
hogy össze lehessen kötni a lemezjátszókat a magnókkal...) Az árukat,
sajnos, lapzártakor még nem ismerjük.
*
TECHNICS RS-M215
Mindegy, hogy National vagy Panasonic vagy Technics: mindhárom
márkanév a nagy japán konszern, a Matsushita Electric készülékeit
fedi.
Azaz, mégsem mindegy, melyiket hozza utunkba a jószerencse. Mint a
prospektusvadászok jól tudják, a National meg a Panasonic inkább csak
tömegcikk - nem így a Technics-holmik! Kvarcvezérelt futóművek,
precíziós hangkarok, dinamit-erejű teljesítményerősítők, különleges
membránú hangszórók rajzolódnak ki tudatunkban... dicsőségükből
egy-egy sugár visszatükröződik a gyár szerényebb hifi-készülékein,
akár a legolcsóbb kazettás sztereómagnón is. Tehát például azon, amely
az RS-M215 névre hallgat.
Egy sztereó kazettás magnótól három dolgot feltétlenül elvár a
vevő, ma már nálunk is. Legyen fronttöltésű - ez esztétikai feltétel.
Legyen benne Dolby - hogy ne legyen zajos a felvétel. Fogadhasson
metálszalagot is - nos, ezt a követelményt inkább csak az
optimizmusunk diktálja: az a remény, hogy majd idehaza is
vásárolhatunk metálszalagot, folyamatosan és olcsón. (Gyanítjuk, hogy
amíg ez a paradicsomi állapot be nem következik, addig is minden
magnós szerez egy - egyetlenegy metálszalagot, hogy a látogatóknak
bemutathassa magnója igazi képességeit.) Az RS-M215 természetesen
mindhárom követelményünknek eleget tesz. Egyébként is:
specifikációjával, felépítésével, szolgáltatásaival azt nyújtja, amit
ebben az árkategóriában elvárhatunk. De azért tartalmaz egy-két
újdonságot, mechanikájában, elektronikájában is a csinos fekete
Technics-gép.
Felépítése, kezelése
Elektromosan vezérelt, kisméretű, kollektoros motor hajtja meg a
lendkereket, lapos gumiszíjjal. A készüléket fémházban helyezték el,
ennek hátoldala műanyag. A mikrofon és a fejhallgató csatlakozója 6,3
milliméter átmérőjű "Jack" hüvely, a Line ki- és bemenet RCA (harang)
típusú, a felvétel-lejátszás csatlakozó pedig az európai, ötpólusú
hüvely. A számlálómű három számjegyes.
Nagyon könnyen működnek a nyomógombok (Lejátszás, Felvétel, Gyors
Előre és Hátra), ugyanis a motor egy szellemes mechanika jóvoltából
"rásegít" a kapcsolókra. Gyorscsévéléskor megnyomhatjuk a Lejátszás
gombot is, ekkor hallhatóvá válik a műsor, könnyebben megtaláljuk
egy-egy szám elejét vagy végét. Ezt nevezik CUE, illetve REVIEW
funkciónak. Ekkor visszacsévélés után a magnó automatikusan
lejátszásra is kapcsol. Egyébként a szalagvégeken - bármely üzemmódból
- önműködően Stop-ra áll a készülék.
Ha van kapcsolóóránk, távollétünkben is készíthetünk felvételt a
Technics magnóval (természetesen a lejátszás is programozható).
Ilyenkor mindent be kell állítanunk a készüléken, de a szalagtovábbító
gumigörgő nem fog rányomódni a hangtengelyre, tehát nem deformálódik.
Amikor aztán a kapcsolóóra hálózati feszültséget ad a magnóra, a motor
megindul, és a már említett "rásegítéssel" működésbe hozza a
nyomógörgőt is.
Elektronika
Az RS-M215 elektromos felépítése egyszerű, jól áttekinthető. A
mikrofon vagy a felvétel-lejátszás csatlakozójára adott bemeneti jelet
kéttranzisztoros erősítő dolgozza fel (2 SB 745 és 2 SD 661), majd a
felvételi szintszabályzón keresztül a Dolby-áramkörre juttatja (NE 646
B típusú IC). Line bemenetről a jel közvetlenül kerül a
szintszabályzóra, megkerülve a mikrofonerősítőt, Hogy melyik bemenet
"él", ezt az előlapon elhelyezett bemeneti választókapcsolóval
határozzuk meg; Line-Mic (DIN).
A Dolby-áramkört egy egytranzisztoros erősítőfokozat követi, ez
állítja be a korrekciót a különféle szalagtípusokhoz, és ez hajtja meg
a kombináltfejet is. A törlő- és előmágnesező jelet előállító
oszcillátor 80kHz-es frekvenciával működő, egytranzisztoros áramkör;
tápfeszültségét külön stabilizátor szolgáltatja. (A többi fokozatot
egy másik stabilizátor látja el.) A törlőfej kétrésű ferritfej, a
kombináltfej anyaga "MX" jelölésű szuper-permalloy ötvözet. A gyár
szerint körülbelül háromszorta tovább él, mint a hagyományos
permalloy-fejek.
Felvételkor a Line és a Fejhallgató kimeneten is megjelenik a
műsor, mód van az együtthallgatásra - monitorozásra persze nem, hiszen
az RS-M215 csupán kétfejes magnó.
Egy-egy tranzisztor gondoskodik arról, hogy felvételkor és
lejátszáskor kattanásmentesen indítson a készülék. A fejhallgatót NJM
4556 D típusú integrált áramkör vezérli; itt is alkalmaztak
"csendesítést", hogy kizárják a bekapcsolás utáni zavaró jeleket. A
fejhallgató kimenet szintje lejátszáskor nem szabályozható - kár.
Kivezérlésjelző
Esztétikus? Persze, színesben volna az igazi...
Érdemes róla bővebben beszélni. Nem hagyományos, "mutatós" műszer
ez, hanem annál sokkal mutatósabb: egy 18 szegmenses, -20 decibeltől
+8 decibelig skálázott, csúcsérték-mérő, fluoreszcens kijelző, amelyen
a 0dB fölötti kivezérlést indikáló szegmensek valamivel nagyobbak a
többinél. Egy AN 6870 típusú IC vezérli, és felvételkor-lejátszáskor
egyaránt működik. Tulajdonképpen tehetetlenségmentesen követi a műsor
szintváltozását, így pontosan annyira vezérelhetjük ki a szalagot,
amennyire kell.
Hogy mennyire kell, megtudhatjuk a használati utasításból.
Eszerint a zaj akkor lesz kellően alacsony, ha +3 vagy akár +6
decibelig vezéreljük ki a szalagot. Így persze megnő a torzítás: a
harmadik harmonikus értéke +6 decibelen eléri a 3 százalékot - amiről
viszont a használati utasítás bölcsen hallgat.
Méréseinkhez
Az alábbi kazetta-típusokat használtuk. Vasoxid: BASF Hi-Fi DIN
Bezugsband 4,75 (Fe). Krómdioxid: BASF Hi-Fi DIN Bezugsband 4,75 (Cr).
Metál: BASF Metal C-60.
A készülék mindvégig kifogástalanul működött, kezelőszervei jól
áttekinthetőek, kezelésük könnyű.
A nyávogás közepes. Ugyanígy átlagos a mintakészülék
szalagsebességének eltérése a névlegestől. Mellesleg a szalagsebesség
könnyen korrigálható a motorba épített fordulatszám-szabályozó
elektronika potenciométerével.
Szembetűnő, mennyire gyönge a Technics-magnó frekvenciaátvitele,
legalábbis az egyik csatornáján: a lejátszási frekvenciagörbe 18kHz-en
már 26 (!) dB-t esik. Igaz, 16kHz-en még csak 7-8dB a hiány, márpedig
az RS-M215-öt nem is specifikálják ennél tovább. A magashang-mizériát
annak tulajdonítjuk, hogy az előmágnesezési áramot nem jól állították
be ezen a csatornán. Ezért most kivételesen nem a bal, hanem a jobb
csatornán mértük és értékeltük a nagy kivezérlésen kapott frekvencia
jelleggörbét. (A -20dB görbéje két diagramunkról lemaradt, ezért
elnézést kérünk.)
Szeánsz
Milyen magnókkal mérje össze erejét az RS-M215 (és majd az Akai
CS-M3)? Az orsós gépek minőségét nem követelhetjük meg tőlük - azért
sokkal-sokkal többet kellene fizetni! -, és az sem volna igazságos,
hogy máris a 4. számunk poszterjén szereplő Pioneer CT-F1250-et vessük
be ellenük. (Hohó, azt ki kell érdemelni! Björn Borg nem áll le
teniszezni amatőrökkel.) Volt viszont már a kezünkben két elfogadható
és nem túl drága kazettás csévélő - no jó: deck -, a kisebbik Pioneer,
a CT-506 típusú, továbbá a még jobb Orion SM 250: ezeket a Hifi
Magazin második, illetve ötödik kiadásában mutattuk be. Elvben az
Orion volna az etalon, különösen, hogy a gyáriak ígérete szerint a
sorozatban gyártott darabok már metálszalagot is fogadnak, de most,
szeptember végén, amikor e sorokat rójuk, még mindig nem jött fel az
Orion csillagkép a hazai hifi egére... Marad tehát a Pioneer CT-506:
metál-állás nélkül is becsületes magnó. Nézzük, tud-e ennyit az új
Technics. A fizetség értük nagyjából ugyanannyi.
Kétfejes magnókat tesztelni kínos vesződség. Ahogy végigvesszük a
különböző szalagállásokat, Dolbyval és anélkül, külön-külön kell
felvenni minden egyes műsorszámot, és rengeteget kell bajlódni a
szintek egyeztetésével. (Háromfejes gépeken mindez pofonegyszerűen
megy.) Hogy takarékoskodjunk az időnkkel, elhatároztuk, hogy előbb
csak olyan zeneszámokat teszünk fel, amelyekkel mindenekelőtt a durva
különbségeket lehet kimutatni a két készülék hangja között: a magas-
és mélyhanghiányt vagy többletet; a dinamika-közvetítő képességüket; a
zajukat. És csak ha a különbség ily módon csekélynek találtatik, akkor
próbálkozunk differenciáltabb hangfelvételekkel. Egyszerű
vizsgafeladatnak a country-zenét választottuk a JBL-lemezről, valamint
a Philips demó-lemezről a Tosca-részletet, ezekre már többször
hivatkoztunk. Ami pedig a pót-tételt illeti, kezünk ügyében tartottuk
a svéd Opus 3 cég bemutatólemezét - de mint látni fogjuk, erre most
nem volt szükség. Később ugyanezeket a felvételeket vettük elő az Akai
magnó szubjektív tesztjéhez is.
Azokat a kazettákat használtuk, amelyekkel mértük is a magnót. (Új
kiadású, korszerű típusok, különböznek az eddigiektől; az Orion SM
250-et már ezekkel vizsgáltuk.) A Technics-et és a Pioneert mindig
egyformán vezéreltük ki, először erősen, a 0 decibel fölött 3-6
decibellel, ahogy ezt az RS-M215 tervezői javallják, de készítettünk
felvételeket 0dB kivezérléssel is, redukálva a torzításokat. A zaj,
persze, erősebb ilyenkor.
A vaktesztet csak az első menetben tudtuk fenntartani, mert a két
magnó hangképe között olyan mellbevágó a különbség, hogy miután
egyszer - a vasoxid-próba után - azonosítottuk a készülékeket, később
már mindig és mindnyájan kitaláltuk, mikor melyik szól. Bármiféle
szalagtípuson nyilvánvaló, hogy a Technics-nek hiányoznak a
magashangjai, hiányzik a dinamikája és másmilyen a zaja. Nincs verseny
a két gép között. Vasoxid szalagon és krómdioxidon, Dolbyval és
anélkül, a Technics hangja jóval gyengébbnek bizonyult a Pioneeré
után, ami elég szomorú dolog, hiszen a CT-506-os sem nyújt többet,
mint amennyi ebben az árkategóriában elvárható, tehát ez is csak
mértékkel nevezhető hifinek.
Jó lelkiismerettel dönteni két készülékről csak akkor lehet, ha
ezek minden tekintetben összemérhetőek. És itt voltunk megakadva. Az
RS-M215 ugyanis - nem úgy, mint a Pioneer - metál szalagot is fogad,
márpedig e korszerű, de drága szalagtípus erényeit már sokan ismerik.
(Akik nem ismerik, keressék elő 4. számunk Melyiket a 4 közül? című
cikkének diagramjait.) Mi van akkor, ha a Technics vasoxidon és
krómdioxidon gyöngébb ugyan, de a metál jóvoltából mégiscsak szebben
szól? Mert a metál ma még sokba kerül és nem is kapható nálunk - de
előbb-utóbb mégis lesz belőle...
Nos, a Technics magnó megkönnyítette a dolgunkat. Kipróbáltuk
metállal is, úgy, hogy a CT-506-ost továbbra is krómszalaggal
futtattuk, szinkronban. Az RS-M215 még metállal sem szól úgy, mint a
Pioneer krómmal. A két hangkép közelebb kerül ugyan, de változatlanul
kihallhatók a Technics hibái, amelyeket a diagramok is szemléltetnek.
Kénytelenek vagyunk kimondani, hogy az RS-M215 megvásárlását (vagy
legalábbis akkor, ha így van beállítva) nem ajánljuk, függetlenül
attól, hogy éppen van-e a boltokban kazettás deck, vagy sem.
Függetlenül tehát attól is, hogy beválik-e a néhány nappal és néhány
hasábbal később tesztelendő Akai CS-M3. Elképzelhető ugyan, hogy az
RS-M215 előmágnesezését optimalizálva jobb eredményt kapnánk, tehát
javulna a magasátvitel a rosszabbik csatornán is, de mi nem nyúlunk
bele a vizsgálatra kapott készülékekbe. Mellesleg, lehet, hogy a kutya
tényleg itt van elásva, ugyanis közben megkaptuk az RS-M215-ösnél
olcsóbb Technics magnót, az RS-M205 jelűt, és annak az adatai bizony
jobbnak ígérkeznek - valószínűleg a gondosabb beállítás
eredményeképpen. Őszintén szólva azonban (mert saját megnyugtatásunkra
ezt a próbát is megcsináltuk:) az RS-M215-nek még a jobb - azaz jobbik
- csatornája sem szól úgy, mint a Pioneeré.
AKAI CS-M3
Dolbys, metálos, fronttöltésű - tehát "korszerű". (A
haditechnikában pont fordítva volt a dolog: a puskák között az
elöltöltős a régi, a hátultöltős a modern.) És mint ahogyan a Technics
magnó is alulról számítva második a családban, az Akai CS-M3-nak is
van egy öccse, a CS-M2-es, a Videoton-torony magnója, amelyhez majd
csak a következő számunkban lesz szerencsénk. A versengés tehát, amely
a Hifi Magazin hasábjain folyik a Technics és az Akai között, nem
éppen nagyszabású - de feltétlenül sportszerű.
Felépítése, kezelése
Hasonló a többi olcsó típuséhoz. Egyenáramú, kollektoros motor,
lapos gumiszíj, lendkerék - és a motorba beleépítették a
fordulatszámszabályozó elektronikát is.
A Stop gomb a kazettatartót is működteti. A szalagvégkapcsoló
mechanikai úton hozza alapállásba a készüléket. Visszacsévéléskor, ha
közben a Lejátszás gombot is lenyomtuk, visszapergetés után a magnó
azonnal zenélni kezd. Akár a Technics-et, az Akait is indíthatjuk
kapcsolóórával - lásd néhány oldallal előbb. A számláló 3 számjegyes.
A Line ki- és bemenet RCA-kiképzésű, a fejhallgatót és a mikrofont
6,3mm átmérőjű "Jack"-hüvely fogadja (az előlapon); a
felvétel-lejátszás csatlakozó természetesen a szokásos 5 pólusú
hüvely. A készülék doboza fémből van. A kivezérlésjelzők nagyméretűek,
szépek. (Az is számít.) A kombifej Sendust elnevezésű; élettartama
várhatóan hosszabb, mint a hagyományos fejeké.
Elektronika
Ez sem bonyolult. A mikrofon és a felvétel-lejátszás csatlakozó
bemenet jelét kéttranzisztoros erősítő (2x2SC 1312) körülbelül
százszorosan felerősítve adja tovább a felvételi szintszabályzóra.
Innét kerül a Dolby IC-re, ez NE 545B típusú. A Line bemenet jele - ha
a bemeneti választókapcsolót Line-ra állítjuk - megkerüli a
mikrofon-erősítőt, és közvetlenül a szintszabályzóra jut. A
zajcsökkentőből kifutó jelet a fejmeghajtó, egytranzisztoros erősítő
fogadja; ez állítja be a szalagválasztó kapcsolóval meghatározott
korrekciót.
A felvételi és lejátszási szintet egyaránt jelző mutatós műszert
csatornánként 1 tranzisztor táplálja. Csendesítésről FET-es áramkör
gondoskodik.
Az előmágnesező és törlő oszcillátor 100kHz-es jelet állít elő (1
tranzisztor), amelyet külön stabilizátor lát el tápfeszültséggel (a
készülék többi áramkörét egy másik stabilizátor szolgálja ki). A
különböző szalagok megkívánta előmágnesező jelet e stabilizátor
feszültségének változtatásával szabályozzák.
A teljes elektronikát egyetlen áramköri lapra szerelték.
Méréseinkhez
Mind a méréshez, mind a szubjektív teszthez most is a
BASF-mérőszalagokat használtuk. Az Akai nyávogása értékelő szűrővel
mérve kedvező, lineárisan (szűrő nélkül) eléggé magas: ±0,3% -
hasonló, mint a Technics magnóé. A frekvenciajelleggörbe metállal
elmarad a specifikációtól, feltehetően ismét azért, mert a kazetta,
amellyel a gépet beállították, más előmágnesezést szeret, mint az
általunk használt BASF - viszont vasoxid és krómdioxid szalaggal mérve
a CS-M3 frekvenciagörbéje belül marad a gyár által megszabott
tűrésmezőn. A zaj valamivel nagyobb, mint előírják, Dolbyval pedig még
jobban elmarad a specifikált értéktől. Jól látható, hogy a jel-zaj
viszony a Line bemenetről a legjobb, hiszen így kikerültük a
mikrofon-erősítőt.
Szeánsz
Az Akait - akárcsak néhány nappal előbb a Technics RS-M215-öt - a
Pioneer CT-506-oshoz hasonlítottuk. Formai szempontból talán
meggyőzőbb lett volna, ha az Akait és a Technics-et közvetlenül is
összemérhetjük egymással, de amikor az egyiket megkaptuk, a másikat
már ki kellett adnunk a kezünkből. Így is teljesen biztosak vagyunk
benne, hogy a kettő közül az Akai jobb a Technicsnél. Ez már abból
kiderül, hogy a JBL és Philips lemezek után most be kellett vetnünk az
Opus-hangfelvételeket is, hogy kimutathassuk, miben tér el az Akai és
a Pioneer hangképe.
Dolby nélküli felvételeken, vasoxid szalagról mindnyájan jobban
szerettük a Pioneer muzsikáját. Az Akai - helyenként - mélyben és
magasban szegényebben szólt, egy kissé érdektelenebbül is, habár ez
nem feltétlenül tekintendő hátránynak, ugyanis a Pioneer CT-506 minden
bizonnyal túlhangsúlyozza a magastartományt (mint ezt 5. számunkban,
az Orion magnó szeánszán is kimutattuk). A különbség azonban távolról
sem volt annyira drasztikus, mint amennyivel a Technics maradt el a
Pioneer mögött.
Amikor krómdioxid szalagot használtunk, de még mindig zajcsökkentő
nélkül, közelebb került egymáshoz a két hangkép. Néhol az Akai
természetesebben szólt, másutt a Pioneert éreztük dinamikusabbnak - a
vélemények megoszlottak. A különleges térhatású felvételeket azonban
meggyőzőbben adta vissza a CT-506, habár vitatkoztunk a Pioneer
fölényének mértékén. ("Csekély" - "egyértelmű" - "észlelhető".)
Bekapcsolva a zajcsökkentő elektronikákat, az Akai utolérte a
Pioneert. A zaja mindenesetre jobban csökkent, és a zenéje kevesebbet
romlott. Valószínű, hogy a Pioneer a jobb magnó, de az Akai Dolbyja
korrektebb. (Vagy jobban van beállítva?)
Végül - akárcsak a Technics RS-M215-nek - most a CS-M3-nak is
megadtuk azt az esélyt, hogy metálszalaggal megverhesse a
krómdioxiddal játszó Pioneert. (Dolbyt itt nem használtunk, hogy
kizárólag a hangképre figyelhessünk.) Az Akai élt is ezzel a
lehetőséggel, de fölénye nem volt meggyőző. Zajosabbnak és
magashang-szegénynek éreztük, bár egyébként tisztábban szólt. A
differencia nemigen indokolta a metálszalag kétszeres árát - dehát,
mint mindnyájan tudjuk, a hifiben gyakran kell drágán megfizetni az
árnyalatnyi előnyökért.
Mindent összevéve, nem tagadhatjuk meg az ajánlólevelet az
Akai-decktől, de sokkal inkább rokonszenveznénk egy olyan
CT-506-ossal, amelyre metált is tehetünk. Méginkább megfontolásra
késztet bennünket, hogy mire az Akai a boltokba kerül, addigra már az
Orion magnót is kapni lehet, és ha az Orion-szériadarabok minősége
eléri a nullszériáét, továbbá ha tényleg tehetünk rájuk
metál-szalagot, meg aztán ha ez a metálállás gondosan lesz kiképezve,
végül pedig: ha egyáltalán lehet majd kapni metálszalagot
Magyarországon, rendszeresen...
Egyelőre, sajnos, még túlságosan sok a ha.
*
Panasonic SL-H401
A két lemezjátszó közül, amelyet most bemutatunk, a Panasonic a
Technics-készülékek mostohatestvére; olcsóbb amazoknál - de ettől még
lehet jó. Közvetlen hajtású, teljesen automata gép, de azért nem
önfejű: engedi irányítani magát a hagyományos módon, tehát kézzel is,
ha kell. (A fejlődés távlatai beláthatatlanok: hovatovább vívmánynak
kell tekintenünk, ha egy lemezjátszót olyan kényelmesen lehet kezelni,
mint ha nem is építettek volna belé semmiféle automatikát...)
Felépítése
Felépítését tekintve a Panasonic nemigen különbözik az egyszerűbb
japán modellektől, tehát a Hitachitól, az Akaitól, a Tayától,
amennyiben az egész masina egyetlen műanyag héjra épült. Az ilyen
gépek külleme általában megnyerő, viszont tízet tehetünk egy
ellenében, hogy a környezet zaja beleszól majd a zenébe. A meghajtó
rendszert és a karmozgató mechanikát fémlapra szerelték az SL-H401
tervezői. A motor egyenáramú, kollektornélküli, és a tulajdonképpeni
forgórésze nem más, mint a lemeztányér aljára épített
állandómágnes-gyűrű. Szervo-vezérlésű; három meghajtótekercsének
táplálására, a helyzetérzékelő tekercsek jelének fogadására és
feldolgozására egy AN 630U típusú integrált áramkör szolgál. Az
elektronikát ±21V tápfeszültséggel látja el egy kéttranzisztoros
stabilizátor. A fordulatszám tág határok között finomszabályozható
(10%). A stroboszkóp a szokásos: 50 és 60Hz-es osztások mindkét
fordulatszámra, ködfénylámpával megvilágítva.
A kétszeresen hajlított hangkaron egyetlen, rugalmasan
felfüggesztett ellensúllyal állíthatjuk a tűerőt. A "papucs"
természetesen SME-rendszerű, tömege 8,5 gramm. A hangszedő EPC-270C
típusú (tűtartója: EPS-270SD), specifikációja nem tér el különösebben
az átlagostól, habár egy kicsit kisebb tűerővel használható, mint az
utóbbi időben nálunk is forgalomba került japán pickupok. A gyári
specifikáció konzervatív: 17,5mN-t ír elő, ±2,5mN. Az antiskatinget
egy korongocskával szabályozhatjuk; egyetlen skála van rajta. A
hangkar tövében lapul meg, akárcsak a kissé rövidre sikeredett
karlift-pöcök.
A többi kezelőszerv elöl helyezkedik el, kívül a plexitetőn.
Szépek, áttekinthetőek, hozzáférhetőek - jó értelemben véve japánosak.
Balról találjuk a fordulatszámváltót, majd a finomszabályozó-tárcsát
és azt a váltószerkezetet, amellyel azt állíthatjuk be, hogy 17, 25
vagy 30 centi átmérőjű lemez külső barázdájában landoljon-e a tű.
Jobbról, a kezünk ügyében húzódik meg a széles Start-Stop billentyű.
Automatika
Az automatika, mint említettük, teljes: Start után a hangkar a
lemez külső barázdája fölé kúszik, leereszkedik, a kifutó barázdáról
felemelkedik, visszatér a helyére és kikapcsolja a készüléket - amit
természetesen a Start-Stop billentyűvel játék közben is előidézhetünk.
Ha viszont egyáltalán nem nyúlunk hozzá, kezelhetjük a készüléket
manuálisan is, ilyenkor a kart kézzel visszük a lemez fölé vagy a
helyére, és a tűt. a karlifttel vezényelhetjük föl-le. A lemez
lejátszása után azonban mindenképpen működésbe lép az automatika és
elrendeli a villanyoltást.
A hangszedő jelét körülbelül 1,1 méteres árnyékolt kábelen adja ki
az SL-H401, harangcsatlakozókon (RCA). Külön vezeték szolgál a
lemezjátszó üzemi földelésére. A környezetből érkező rezgéseket négy
gumiláb csillapítja, amennyire csillapíthatja. A füstszínű plexitető
játék közben is lecsukható.
Méréseinkhez
Az SL-H401 nagyjából azt tudja, amit a gyár ígér. A zaj azonban
csak "B" görbével mérve elfogadható, "A" görbével már sokkalta
nagyobb, mint amennyit a Panasonicra megadnak. Sőt, még
rezgésmentesítő állványon, lakklemezzel mérve is csak 38dB-t kaptunk,
17dB-lel rosszabbat a specifikált 55 decibelnél.
Nem túl rossz az akusztikai visszahatás diagramja: az ennyire
egyszerű felépítésű gépek többsége még rosszabbul szerepel. De
vigyázat: az SL-H401 zaját a rezgésmentesítő állvány 10 decibellel
csökkenti ("A" görbe), ami azt jelenti, hogy a Panasonic is éppolyan
bizonytalanul áll a talpán, mint a többi tojáshéj-lemezjátszó.
Tesla NC 450
Minthogy a jó öreg NC 440 fölött tíz röpke év lebbent tova, nagyon
is indokoltnak éreztük, hogy a csehszlovák tervezők egy teljesen új
lemezjátszóval kívánják bizonyítani szakértelmüket... ezért aztán a
múltkoriban, az MC 400 vizsgálatakor (HFM 6. szám) nem titkolhattuk
csalódásunkat. Az MC 400 automatikáját ugyanis aligha tekinthettük
különösebb pozitívumnak. Tetszett ugyan a belső felfüggesztés,
amelynek jótékony hatása azonnal megmutatkozott az akusztikai
visszahatás diagramján - de szomorúan állapítottuk meg, hogy a
meghajtó rendszer, a hangszedő és annak rögzítése a régi maradt.
Mit mondjunk hát most, amikor az NC 440 közvetlen utódját
vizsgáljuk, tehát azt a gépet, amely még az MC 400 születése előtt
készült - és gyakorlatilag semmiben sem különbözik a "jó öreg"
440-estől?
A hangkar nem változott. Ugyanaz a filigrán, hajlított, merev
hátsó és oldalsó ellensúllyal beállítandó modell, amelyen a "kagyló"
nem csereszabatos az SME-rendszerűekkel, és képtelenség szilárdan
rögzíteni. A hangkart azonban most végleg beépítették a készülékbe,
hogy működtethesse az új végkikapcsoló mechanizmust. Finomítottak
viszont a hangszedőn: a VM 2102 láthatóan eltér a VM 2101-estől; hogy
a hangja is más-e, azt majd a szeánszon vizsgáljuk.
A motor most is az SMR 300-100Ri/24V, és a vezérlő elektronika
sem változott az NC 440 legutóbbi kiadása óta. (Négy KF 507
tranzisztor - ezek vezérlik a motor tekercseit -, két KC 148, egy KF
517, továbbá egy MH 7474 jelű integrált áramkör.) A tányér és a még
mindig idegesítően négyzet keresztmetszetű gumiszíj szintén az NC
440-ről való.
Ami új: a fotoelektromos végkikapcsoló (ezért kellett rögzíteni a
kart!) és a csendesítő áramkör. Négy KC 148 típusú tranzisztor
gondoskodik arról, hogy a lemez végén egy elektromágnes felemelje a
hangkart, leállítsa a motort, és közben csendesítse - azaz földre
zárja - a hangszedő kimeneteit. Bekapcsolás után néhány másodpercig,
amíg a lemeztányér fordulatszáma nem stabilizálódik, megintcsak
hatékony a csendesítő áramkör.
A tápegység egyszerű: egyetlen Zener dióda stabilizálja a
"kényesebb" feszültségeket. A lemeztányér aljára festett stroboszkópot
glimm-lámpa világítja meg. Elöl, a készülék bal oldalán külön hálózati
kapcsolót találunk. Jobboldalt a fordulatszámváltó és finomszabályozó
gombokhoz még egy Stop jelzésű gomb járul, amelynek célszerűségében
kételkednünk kell - ugyanis ahhoz, hogy hozzáférhessünk, játék közben
előbb fel kell emelnünk a lemezjátszó füstszínű plexitetejét.
Ennyi újdonság végülis éppen elegendő, hogy egy gép új típusszámot
kapjon - de azért aligha véletlen, hogy a tervezők külső jegyekkel is
demonstrálni igyekeztek a különbséget az NC 440 és 450 között. Ezért
aztán az utóbbit már világos színű, furnérozott fadobozba építették;
ez egyébként nem válik hátrányára. (Az NC 440 nem az a gép, amelyet
meglátni és megszeretni egy pillanat műve volna.) A doboz négy harang
alakú gumilábon nyugszik - habár majd a mérésekből látni fogjuk, hogy
nyugalma nem éppen felhőtlen. A hangfrekvenciás kimenet ötpólusú
csatlakozóhüvely a készülék hátoldalán. A csatlakozókábelt mellékelik.
Méréseinkhez
Az NC 450 minden lényeges paramétere megfelel a gyári előírásnak,
a nyávogása még alacsonyabb is a specifikált értéknél. (óvatosságra
int, hogy a Teslának nem annyira az egyenfutásával, mint inkább annak
stabilitásával van a baj.)
Az akusztikai visszahatás diagramja tökéletesen ugyanolyan
(rossz), mint amilyennek legelső számunkban mértük, igaz, akkor még
egy NC 440-esről. A jellemző csúcsok mind egybeesnek - nem is tudjuk:
most örülnünk kellene, hogy ennyire megbízható a mérési módszerünk?...
A hangszedő jobbnak látszik, mint amilyen a VM 2101-es volt. A
torzításokat tekintve nincs ugyan lényeges különbség a kettő között,
de az új VM 2102 engedékenyebb, frekvenciagörbéje kiegyenlítettebb, és
mindezt - lényeges! - 15mN tűerővel produkálja, nem pedig 25mN-nal,
mint az elődje.
Szeánsz
Nem egyidőben kaptuk meg a két új lemezjátszót, közvetlenül tehát
nem hasonlíthattuk össze őket, de azért nagy biztonsággal meg tudjuk
határozni helyüket a nap alatt. Egyébként nem is az a kérdés, melyik a
jobb a kettő közül, hanem hogy melyiket ajánlhatjuk megvételre.
mondjuk egy Akai, egy Pioneer, egy Hitachi stb. helyett. Feltéve
persze, hogy a vevő választhat...
Panasonic SL-H401
Voltaképpen elfogadható hangkép. Nem tolakodó, nem érdes, nem torz
- de azért nem is igazán szép. Nincs benne semmi kellemetlen többlet;
inkább hiányérzetet kelt. Mindenekelőtt a legmagasabb tartományt
hiányoltuk, tehát a fémek könnyed kicsengését, a hangszerek hangjának
finom mellékzörejeit. A középső sáv sem teljesen kiegyenlített, ezért
sok zenei részlet elvész, a térhatás csökken, a hang kissé fojtott -
legalábbis ha a Panasonicot a Sonushoz mint etalonhoz hasonlítjuk. (Az
eltérésben - mint mindig - természetesen közrejátszhat a mi
kontrollberendezésünk jobb futóműve, jobb hangkarja is.) Az SL-H401
némely negatívumából egyébként pozitívumot is kovácsolhatunk, ugyanis
észrevettük, hogy ez a lemezjátszó valamiképpen "leszűr" bizonyos
torzításokat, amelyek az egyébként sokkal szebb hangú Sonusról bizony
jól kivehetőek.
Lejjebb engedve a mércét, referencia-készülékünk hangszedőjét
Ortofon FF15E/II-re cseréltük. Az FF ugyan már régóta nem bírja
bizalmunkat, de eddig még nem találtunk helyette "megideologizálható"
etalont az alsó árkategóriában, és mellesleg nagyon jól ismerjük a
hangját. Fenntartjuk, hogy csakis olyan lemezjátszót ajánlhatunk
Olvasóink bizalmába, amely gyári állapotában is legalább annyira jól
szól, mint az 1200 forintos Ortofon a mi (jobb) lemezjátszónkban.
Emlékeztetőül: a Hitachi HT-324, a Pioneer PL-200 megállta a próbát a
mi szeánszainkon. A Taya vagy az Akai AP-100C már kevésbé.
A Panasonic SL-H401, véleményünk szerint, elmarad az Ortofontól.
Annak ellenére, hogy semleges etalonhoz mérve az FF hangképe "felfelé
billen", tehát több a magasa és kevesebb a mélye a kelleténél, a
Panasonic-kal szemben nem éreztük kiegyenlítetlennek. Legalább annyi
basszusa volt, mint az SL-H-nak, a középtartományban tisztábban szólt
(ez jólismert erénye az olcsó Ortofonnak). Több élet sugárzott belőle.
Ismételjük: a japán készülék hangja nem csúnya, nem zeneietlen, de
ebben az árkategóriában már jobb lemezjátszóval is találkoztunk. Hogy
érdemes-e megvenni? Az a kérdés, mibe fog kerülni. És persze, hogy
van-e helyette más. A Pioneerok pult alól elkeltek, a HT-324-es
Hitachiból nemigen látni a boltokban. Az Akai és a Taya
hangszedő-cserére szorul. A Teslák... Nézzük, mit várhatunk a
Tesláktól.
Tesla NC 450
Nem a gépre magára voltunk kíváncsiak, hanem a hangszedőjére, a VM
2102-re. Elődjét, a VM 2101-et enyhén szólva nem tartjuk nagy becsben;
valahányszor műsorra tűzzük, az egész szerkesztőség szabadságra
szeretne menni. Nem mintha derogálna nekünk a kevésbé rangos márka
(éppenséggel vadászunk az olcsó, de tiszteletre méltó készülékekre!),
ám a Tesla-hangszedő hangja annyira nyers, annyira fárasztó, hogy a
legszívesebben nem foglalkoznánk vele többet. Lehet, hogy ez
hálátlanság tőlünk - mert hálával tartozunk annak a készüléknek, amely
hosszú évekig egymagában képviselte a hifi-választékot Magyarországon
-, de időközben változott a világ, és véleményünk szerint ma már nem
szabad ötezer forintot fizetni egy olyan lemezjátszóért, amely a VM
2101 hangján énekel.
Hosszúra nyúlt a bevezető, de csak így érzékeltethetjük azt a
feszültséget, amellyel az új Tesla-pickup, a VM 2102 debütálását
vártuk. A mérce természetesen ismét az Ortofon FF15E/II. volt.
Végighallgatva szokásos műsoranyagunkat, a Tesla megméretett - és
könnyűnek találtatott. (Noha pillanatnyilag ez a legnehezebb készülék
a sorban.) Nem akadt közöttünk senki, aki szót emelt volna az
érdekében. Vaktesztnek egyébként nem nevezhetjük a próbát: hiába
akartuk megőrizni a hangszedők inkognitóját ("zöld lámpa-sárga
lámpa"), a Tesla már az első taktusoknál elárulta magát szúrós
hangszínével, olyannyira, hogy már a zajáról is rögtön felismertük,
tehát akkor is, ha a tűje még csak az üres barázdát rótta. Úgy
éreztük: ha javított is a Tesla gyár a hangszedőn, a javulás igen-igen
szerény. Ellenőrzésképpen lemezjátszónk két (egyforma) Hadcock-karját
szabaddá tettük, és mindkettőbe Tesla hangszedőt szereltünk: egyikbe
az újat, másikba a régit. Így azonos lemezről szólaltathattuk meg a
kétféle hangot.
Helyesebben: egyféle hangot. Bármilyen erősen összpontosítottunk,
nem találtunk különbséget. Néha-néha mintha egy árnyalatnyival szebben
szólt volna valamelyik pickup, de ide-oda kapcsolgatva pillanatok
alatt össze tudtuk zavarni egymást. Egyszóval, ha akár a VM 2101, akár
a 2102 jobban szól a másiknál, akkor ez főleg a gyártásból adódó
szórásnak tudható be.
És ezzel mindent elmondtunk a Teslákról, amit csak tudunk.
*
GELKA GE 80-9
fono-előerősítő
Csak nem köszöntött be máris a fono-előerősítő-gyártás divatja?
Eddig inkább csak a megszállottak készítettek ilyen elektronikákat,
többnyire külföldi kapcsolási rajzok nyomán, de íme: fél éven belül
már a második "fekete doboz" kerül az üzletekbe. Pontosabban szólva, a
GELKA GE 80-9 típusú készüléke nem fekete, hanem narancssárga, ami
sokat ront az összképen, de szerencsére a mi fotónkból ez nem derül
ki. Egyébként is, nem a külcsín a fontos, hanem a lelki értékek. Meg a
viszonylag alacsony ár.
Csupán a rend és azok kedvéért, akik csak most készülnek fejest
ugrani a High Fidelity kéklő hullámaiba (vagy mondjunk inkább zúgó
örvényt?), itt röviden összefoglaljuk, mire valók ezek az
elektronikák. A RIAA-korrektor, vagy ahogyan mi hívjuk:
fono-előerősítő a mágneses hangszedő jelét fogadja, feszültségét
felerősíti, és ami nagyon fontos: helyreállítja az eredetileg lineáris
frekvenciagörbét, amelyet a hanglemez készítésekor a gyárak műszaki
okokból szándékosan eltorzítanak. A hanglemezre a valóságosnál több
magashangot és jóval kevesebb basszust visznek fel, egy
szabványosított görbe (RIAA) szerint. A tükörképszerűen dolgozó
fono-elektronikának tehát magasban vágnia, mélyben emelnie kell. Ha ez
az erősítő-egység hiányzik, némaságra van kárhoztatva a
legpompázatosabb hifi-lemezjátszó is. Az is előfordul, hogy valakinek
egyelőre nem futja erősítőre és hangdobozra, van viszont
fejhallgatója, és azon már akkor, is hallgathatja a zenét, ha a
magnója és a lemezjátszója közé beiktat egy "RIAA-szappantartót".
(De vigyázat: az ilyen "Dinamikus lemezjátszó erősítő" csak
mágneses hangszedőt fogad - dinamikusat nem!)
Hálózati feszültségről működő készülék, és akár a Sasadé, ez is a
lehető legegyszerűbb kivitelű: nincs rajta ki-bekapcsoló. Sőt, ezen
még jelzőfény sincs, amely tájékoztatna róla, hogy az erősítő
feszültség alatt van-e vagy sem. Igaz, a fogyasztása igen-igen
csekély, még a másfél VA-t sem éri el, tehát a dugóját nyugodtan benne
lehet hagyni a konnektorban. A dobozból nem lóg ki más, csupán a
hálózati "kanóc". Találunk rajta még két ötpólusú csatlakozót: egyiken
besétál a hangszedő jele, a másikon pedig - korrekció és körülbelül
százszoros erősítés után - továbbadhatjuk a műsort az erősítők,
rádiók, magnók valamelyik nagyobbszintű bemenetére (de semmiképpen sem
a mikrofon vagy a mágneses hangszedő bemenetre!).
Az egész elektronika egyetlen, SN 72 747 típusú integrált
áramkörön épül. Ez két önálló egységre oszlik, tehát mindkét csatornát
kiszolgálja. Újszerű és a hazai gyakorlatban szokatlan módon
alakították ki azt a fokozatot, amely tápfeszültséggel látja el az
IC-t. Kapcsoló üzemű tápegységről van szó; egy piciny
impulzustranszformátort és egy BC 182 tranzisztort tartalmaz. Minthogy
a kapcsolási frekvencia viszonylag magas, elvileg igen jó
tápfeszültség-szűrés adódik a szerény méretek ellenére is. A tápegység
és maga az erősítőrész egyetlen kisméretű nyomtatott áramkörön
elfért. A "szappandoboz" egyébként alumíniumból készült - nem éppen az
az anyag, amely árnyékoló hatásáról volna nevezetes a
híradástechnikában. Az előző számunkban tesztelt Sasad SR-01-et
vasdobozba építették, ez sokkal tisztességesebb megoldás. Vélhetően a
GE 80-9 nem kap kellő védelmet a külső mágnesterek zavaró hatása
ellen.
Méréseinkhez
A GE 80-9 mindenben teljesíti a gyári specifikációt, néhány
paraméterében - harmonikus torzítás, áthallás, frekvenciajelleggörbe
tűrése - még túl is teljesíti azt. Készülékünk ebből a szempontból
úgyszólván százszázalékos.
Sajnos, van még egy adata, amellyel hasonló eredményt mutat fel és
minden eddigi rekordot megdönt a GE 80-9. A különbségi torzítása
ugyanis 200kHz körül tényleg 100 százalékos - ilyet eddig keveset
mértünk.
Nyugtalanító a jel-idegenfeszültség arány is. Igaz, ezt a
paramétert az előírásos mérési módszer szerint 22Hz és 22kHz között
mérik, lineárisan értékelő szűrővel - és akkor nincs is semmi baj. De
ha tágítunk egy kicsit a horizontunkon, és a teljes sávban, 2Hz-től
200kHz-ig összegezzük a nemkívánatos jeleket, lényegesen rosszabb
eredményre jutunk (40, illetve 47dB). Ebben a kapcsolóüzemű tápegység
működési frekvenciájából adódó, 110-120kHz körüli jel a ludas, amely a
hangfrekvenciás kimeneten megjelenik. Valószínű, hogy a tápegység
impulzus-transzformátora is "szór", és ez is érezteti hatását a
kimeneten. Lehet, hogy a GE-hez csatlakoztatandó elektronikákat ez nem
zavarja, de azért az lenne a helyes, ha a hibát megszüntetnék.
Szeánsz
Magától értetődik, hogy a GE 80-9-et a Revoxhoz hasonlítottuk, de
kezünk ügyében tartottuk az előző számunkban bemutatott Sasad SR-01-et
is, hogy ellenőrizhessük magunkat. A múltkori próba ugyanis nagyon
rövid volt; most valamivel több időnk maradt szellemidézésre.
A GELKA-doboz segítségével valóban sikerült is megidézni a
túlvilágot. Eddig nem sejtettük, hogy környékünkön a rádiótelefon
megszállottai űzik játékaikat a polgári sávban (Citizen Band, CB),
most viszont a GE 80-9 hívó szavára szobánkba sereglettek a kóbor
lelkek, és amikor rájuk jött az ihlet, ugyanolyan hangerővel
diskuráltak egymással, mint amekkorával a zene szólt. És ez nincs
isten hírével. (Vagyis gonosz lelkek voltak?) Elismerjük, hogy
jóegynéhány kábel fut a szobánkban keresztül-kasul, de eddig még nem
szenvedtünk rádiófrekvenciás zavarban. Kipróbáltuk gyorsan a Sasadot:
alig-alig jött be rajta a CB. A Revoxon pedig már csak nyomokban volt
felfedezhető. (A szerkesztő megjegyzése: Körmendy Zoltán kollégám, a
Lapkiadó osztályvezetője már régóta győzköd engem, hogy ugyan írjunk
már a Hifi Magazinban a miénkkel rokon híradástechnikai hobbikról,
például az ő vesszőparipájáról, a CB-ről is. Nem gondoltam, hogy
kérésének ilyen hamar eleget tehetek...)
Mindez nem jelenti, hogy aki megveszi a GELKA RIAA-korrektorát,
feltétlenül ráadásba kapja a CB-kísérteteket - de azért jól teszi, ha
előzőleg körülnéz a szomszédban és patkót szögez a küszöbére.
Rátérve most már a szubjektív meghallgatásra, aligha kell
bizonygatnunk, hogy az A-B teszt ezúttal nem volt "vak", hiszen a
kaján CB-sek minduntalan felfedték a GE 80-9 inkognitóját. A készülék
hangminősége egyébként elfogadható, de nem különösebben jó. Noha a
frekvenciagörbe lefutása 1kHz alatt csaknem azonos a Revoxéval, sőt,
20Hz-en még kevesebbet is esik, a GELKA basszusa észrevehetően
szegényebb. A középsávban sem eléggé kiegyenlített a hang, a térhatású
felvételek egy kissé összemosódnak, elvesztik egy-egy fontos
részletüket. Mindez nagy biztonsággal kimutatható, reprodukálható.
Ellenőrzésképpen, de nem is annyira a GE 80-9, mint inkább a
Sasad-előerősítő kedvéért még egy "menetet" csináltunk, amennyiben
három hónap után most újra összehasonlítottuk az SR-01-et a Revoxszal.
Így, másodszorra már a középsávban is kihallottuk a kis elektronika -
nem túl súlyos - hibáit, azt, hogy a hangkép egy picit beszűkül,
levegőt veszít, habár távolról sem annyit, mint a GELKA. Némi -
megbocsátható - önelégültséggel konstatáltuk, hogy a
basszusszegénysége, amelyre hivatkoztunk, valóban fennáll.
HFM
