DiGitális DG |
Mint ahogyan a nyugati hifi-készülékek közül is csak azokat
teszteljük a Bemutatjuk címszó alatt, amelyeket bárki megvásárolhat a
boltban - éppígy hanglemezkritikai rovatunk, a Hanglemezív is csak az
idehaza kapható kiadványokkal foglalkozik.
De mint ahogy időről-időre kötelességünk szemügyre venni a drága
lemezjátszókat, magnókat, hogy meglegyen a vonatkoztatási alapunk -
éppennyire indokolt az is, hogy néha-néha belehallgassunk a legjobb
nyugati komolyzenei felvételekbe, s összehasonlíthassuk a brit vagy a
német hangot a hungarohanggal. (Reméljük, a kiéhezett magyar diszkofil
megbocsátja nekünk az ilyesfajta provokatív "mintavételt". Végtére is,
a hanglemez nem drága magnó, nem súlyos hangdoboz, és aki nagyon
áhítozik egy-egy különleges kiadványra, valószínűleg be tudja
szerezni rokonai, ismerősei jóvoltából. Odakinn sem kerül többe, mint
ha idehaza vásárolnánk meg.)
Vitatható ugyan, hogy vajon a "maximalista" Hi fi Magazin joggal
kéri-e számon, miért nem élvezhetjük magyar lemezről is a legjobb
nyugati felvételek hangminőségét. Mindenesetre ajánlatos tudni, hol
van ma a hangtechnika csúcsa, az "itt a pózna teteje, továbbmászni
nem lehet". Írtunk ezért néhány nagynevű lemezgyárnak, és kértük,
küldje el nekünk legújabb felvételei közül azokat, amelyek híven
reprezentálják cégük hangtechnikai színvonalát, de azért közönséges
szériadarabok, nem pedig demonstrációs lemezek. Első "exkluzív"
recenziónk tárgya a Polydor cég, avagy - világszerte ismert márkanevén
- a Deutsche Grammophon négy kiadványa. Mind a négy úgynevezett
hibridlemez; 1980 és 1982 között, digitális technikával készített
hangfelvétel, analóg lemezen.
"Miért érdekes a hibridlemez"
Ha húszegynéhány évvel ezelőtti audio folyóiratokat lapozgatunk,
gyakran találkozunk egy hasonló kérdéssel: "Why stereo?" Mire jó a
sztereó? Mert sok minden szólt ugyan a sztereózás mellett, de voltak
ellenérvek is, főleg az, hogy most majd egy csatorna helyett kettőt
kell megfizetni. A szakírók még évekig bölcselkedtek erről - s közben
az egész világon elterjedt az új technika, mert egyértelműen jobbnak
bizonyult a korábbinál.
Nehezebb helyzetben vagyunk most, a digitális korszak kezdetén.
(Mert rövidesen valóban megkezdődik. Ha valaki korlátlan anyagi
lehetőségekkel bír, már az idén vásárolhat "lézertűs", digitális
lemezjátszót - sőt, lassan-lassan majd lemez is lesz hozzá...) A
hifinek ez az új forradalma jelentős előnyökkel kecsegtet, de
várhatóan a hátrányok is súlyosabbak, mint annakidején a sztereofónia
bevezetésekor voltak: a sztereó gépen lejátszhattuk a monólemezt is -
a digitális lemezjátszó viszont nem kompatibilis az analóggal. Ekkora
változás utoljára akkor volt a hanglemez történetében, amikor a
normállemezről áttértek a hosszanjátszóra, de a hangminőség akkor
összehasonlíthatatlanul jobb lett a réginél, vitatkozni sem lehetett
róla - a digitális technikát illetően pedig legalábbis van min
vitatkozni. A hanglemezgyárak várakozó álláspontra helyezkedtek. Csak
a felvételi technikában alkalmazzák a numerikus kódolást, a
hanglemez maga egyelőre még hagyományos, analóg. Ha viszont majd évek
múltán világszerte elterjed a lézer-letapogatásos hanglemez (úgy
látszik, a Philips Compact Disc-jét fogják szabványosítani), akkorra a
gyáraknak már kellő számú digitális felvétel áll a rendelkezésükre.
Nem véletlen, hogy az a négy album, amelyet a Deutsche Grammophon
küldött, egytől-egyig hibridlemez.
Deutsche Grammophon
A fonográf is, a lemezjátszó is Amerikában született, onnan
származott át Nagy-Britanniába, majd a kontinensre.
A brit Gramophone Company (ennek volt a márkaneve a His Master's
Voice, a gazdája hangját hallgató foxi) leányvállalatot alapított
Európában, ez volt a Német Gramofon Társaság, később Polydor. A
Deutsche Grammophon tulajdonképpen a Polydor komolyzenei lemezeinek
márkaneve. A DG tehát nem tartozik ugyan az igazi ősnemesi
arisztokráciához, de azért így is tiszteletreméltó múltra tekinthet
vissza. Önállósulása után, a húszas években még csaknem elvérzett,
mert megkésve vezette be az elektronikus felvételi eljárást, később
viszont már az elsők között tért át az addig általános közvetlen
vágásról az AEG-Telefunken találmányának, a Magnetophon-nak
alkalmazására - a mikro-korszak legnagyobb lemezvágási találmánya, a
változó előtolás pedig már a DG mérnökeinek újítása volt. A
nyugatnémet vállalat azóta is az élenjáró lemezcégek sorába tartozik,
s nemcsak műszaki szempontból.
A Deutsche Grammophonnak számos világhírű művésszel volt
rövidebb-hosszabb ideig tartó kizárólagossági szerződése. (Alighanem
ez a cég hozta forgalomba a legtöbb lemezt például Karajannal, a
legjobban menedzselt karmestercsillaggal. Az időtájt, amikor a DG
áttért az új felvételi eljárásra, a céggel ma is igen szoros
kapcsolatban álló Karajant különösen sok zenei és hifi-szaklapban
lehetett látni; a fényképeken a barázdált homlokú hérosz
felelősségteljes arckifejezéssel éppen érleli döntését a digitális
technika felsőbbrendűsége mellett... A mutatványba küldött lemezek
közül is ő vezényli az egyiket.) Világhírű a DG régi felvételeit új
préselésben közreadó sorozat, a Historisch. A gyár úttörőként kezdte
meg - még a monókorszakban, a negyvenes évek végén - a Mozart előtti,
úgynevezett régi zene rendszeres lemezrejátszását, lehetőleg korhű
előadásban. Az "Archiv Produktion" sorozat immár több mint harminc éve
tart. Sokat tesz a DG a modern zene népszerűsítéséért is;
Stockhausennek és a kölni stúdió más művészeinek szerzeményeit a
leggyakrabban ez a gyár rögzíti. De nézzük a küldeményt.
Csajkovszkij: "1872" ünnepi nyitány, op. 49. Olasz capriccio, op. 45.
Szláv induló, op. 31.
A Chicagói Szimfonikus Zenekart Daniel Barenboim vezényli
(Digital Stereo 2532 002).
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35; b-moll melankolikus
szerenád, op. 26.
Gidon Kremer (hegedű), a Berlini Filharmonikusokat Lorin Maazel
vezényli
(Digital Stereo 2532 021).
Gustav Holst: A bolygók, op. 32.
A Berlini Filharmonikusokat Herbert von Karajan vezényli, a zárótételt
a RIAS Kamarakórus énekli, karnagy: Uwe Gronostay
(Digital Stereo 2532 019).
Gustav Mahler: I. szimfónia, D-dúr.
A Chicagói Szimfonikus Zeaekart Claudio Abbado vezényli
(Digital Stereo 2532 020).
(Hej, mennyire utáltam én a régi Filmvilágot, amelyben csupa
műsorra nem tűzött, de annál gusztusosabb filmről volt szó!... Azzal
vigasztalom magam, hogy ez azért nem ugyanaz az eset: olvasóink
tekintélyes hányada bizonyára szokott időnként nyugati lemezt
vásárolni vagy kapni.)
"1812"
Csajkovszkij 1880-ban, megrendelésre írta, saját szavai szerint
"nem nagy szeretettel", nem is tulajdonított neki különösebb művészi
értéket. Akárhogyan is ítéljük meg, elvitathatatlan a hangszerelés
gazdagsága, szinte gátlástalansága. (Különösen az Allegro vivace tétel
harang- és ágyúlövés-effektusaira gondolok.) A programzene általában
is gyakran hajlik az egyszerűségre, s az Ünnepi nyitány sem kivétel ez
alól: a zenei alapgondolat, a Marseillaise és a cári himnusz küzdelme
nem mondható éppen követhetetlenül bonyolultnak. A szerkezet
viszonylagos egyszerűsége és ugyanakkor a hangszerelés vadsága szinte
predesztinálja e művet a hangszedő- és hangszóróteszt szerepére.
Valószínűnek tartom, hogy a hifi-mozgalom jelentősen hozzájárulhatott
az Ünnepi nyitány mai népszerűségéhez. Szinte csábít arra, hogy az
ember ne a hangszórón keresztül hallgassa a zenét, hanem a zenén
keresztül a hangszórót. Dehát most ez volt a feladatom...
A "lényeg" megnyugtató: az ágyúlövésbe belereszket az egész bérház
- mi kell még? A lemez máskülönben is elkényeztet: a basszusok
szárazon, jól tagoltan szólnak, semmi összemosottság, a fafúvók puhák,
de a rezek sem érdesek. Aztán másodszori hallgatásra apró kritikák:
mintha a fúvósok felhangjai nem csillognának eléggé; mintha egyes
vonósbelépések túl keményen, szinte reccsenve szólalnának meg, s a
lemezoldal végén a fortisszimó mintha nem lenne eléggé tiszta.
Követési hiba? A keverés tökéletlenségének tudható be, hogy a
hegedűnek nincs igazi pianója?
A másik lemezoldalon az Olasz capriccio-nak, ennek az 1879-80
telén Olaszországban fogant darabnak gyakran emlegetett értékei közül
(a melodikus invenció gazdagsága stb.) a mi szempontunkból csak egy
igazán fontos: a hangszerelés, melyet már a szerző is igen hálásnak
minősített. Ez is ama zeneművek közé tartozik, amelyeket szeret
lejátszani a gramofon. (De azért a zeneértők Csajkovszkij súlyosabb
művei között tartják számon.) A felvétel igen jó. A rézfúvósok, ütősök
játéka csillogó, de mégis sima, a vonós-pizzicatók is valahogy
kellemesen puhák. Ugyanakkor a tranziens átvitel is megfelelő,
üvegtiszta a harangjáték, a triangulum csengése. A keverés kitűnő,
szinte túl jó, a sztereó bázis ultraszéles. Az egésznek számomra mégis
volt valami enyhén unalmas karaktere, de ez alighanem arra vezethető
vissza, hogy ezúttal sem tudtam megszeretni Barenboim vezénylését:
mintha palettáján nem lenne elég szín. (Zárójelben: az első tételben a
bal csatornán apró préselési hiba.)
Végül a Szláv induló. Sok tekintetben hasonlít az Ünnepi
nyitányhoz. Ez is megrendelésre íródott, ebben is megszólal az Isten,
óvd meg a cárt, és hát ez is nagyon hifi-szám, ami a hangszerelést
illeti; melodikusan viszont számomra értékesebbnek tűnik.
(Csajkovszkij pártfogóját, Nagyezsda von Mecket mindenesetre könnyekre
fakasztotta.) Azt hiszem, a vágás tökéletlen, de talán már a felvétel
és a keverés is. Igaz, az indításban (in modo di marcia funebre) a
basszus gyönyörűen, egész lágyan szólal meg, a darab vége viszont
problematikus. Tudjuk: a lemezek belső barázdáinak lejátszása sohasem
egyszerű, különösen, ha erősen modulált magas hangok is előfordulnak
rajtuk, és itt éppen ez történt. Egy bizonyos: sem a VMS 20E, sem az
EMT, sem Ortofon SPU/GTE nem képes tökéletesen lejátszani a lemez
végét, a forték nem egészen tiszták, a fuvolák (valóban azok voltak???
- nem volt kezemben partitúra) sikolyai alapján a hangszer nehezen
azonosítható. A másik - egészen nyilvánvaló - hibát közvetlenül a
finálé előtt észleltem: sóhajszerű, igen erős zörejek. (Tehát nem
ugyanaz a hiba, mint a Hungaroton-féle Csajkovszkij-Dvorák lemezen!)
Ha ez a zenészek szuszogása, akkor a hallgatóság ezúttal a
közelmikrofonozás és a keverés áldozata lett. Kompakt zenekari
hangzásra figyelve rendkívül zavaró, ha valaki az ember fülébe liheg.
Persze lehet, hogy a zürej itt is elektronikus eredetű - de ez sem
lenne megnyugtatóbb.
D-dúr hegedűverseny
Jóllehet a Csajkovszkij-darab az egyik legvirtuózabb, leghálásabb
hegedűverseny, csöppet sem voltam elragadtatva a lemeztől. Művészi és
technikai kérdések ez esetben teljesen összekeveredtek: Kremer
hegedűhangja nem volt elég finom, de könnyen lehetséges, hogy ez a
hangmérnök hibájából következett. Valamikor régen volt divatban az
efféle lemez: a szólistát kiugratták, a zenekart elsüllyesztették.
Emiatt aztán a zenekar párnásan, fojtottan hangzik, s hozzá képest a
hegedű erőteljesen, élesen, durván - és némileg brácsaszerűen - képes
csak megszólalni. Az attacca átmenet utáni III. tételben a zenekar
időnként egészen komikusan eltűnik. Az I. tételben viszont, amikor a
zenekar a témát - tutti - exponálja, a gombot fölcsavarják. Emiatt a
hangkép nemcsak kiegyenlítetlen (a szóló javára és a zenekar kárára),
hanem ráadásul még változó is. A vágás dinamikailag egyébként
kielégítő. (A II. tételben időnként - nem túl zavaró - préselési zajok
hallatszanak.)
A sztereókorszak elején a szólista kiemelése még csak-csak elment,
de a hatvanas évek második felében már vidékiességnek számítottak az
ilyen hangmérnöki fogások. Úgy látszik, most, a hibridlemez
bevezetésének korában is újra létezik ez a mindent-bele-irányzat.
Ugyanez jellemzi a lemez másik darabját, a Melankolikus szerenádot is.
A hegedű itt is brácsának hangzik, a zenekar itt is egészen távolról
szól és fojtottan. Hála a keverésnek, a hegedű annyira ki van emelve,
hogy a zenekarhoz képest egyszerűen képtelen igazi pianóra, pedig erre
föltétlenül szükség lett volna ebben a mélabús darabban. (A keverőpult
kezelőjének nagyobb dicsőségére a főtéma reprízét erőteljes köhögés
teszi változatosabbá. Amennyire nem zavaró az ilyesmi a
koncertlemezeken, annyira zavaró a végsőkig kilúgozott műtermi
felvételeken, ahol a közelmikrofonozás váratlanul állítja elénk a
művészt - amint életfunkcióját végzi.)
A bolygók
Gustav Holst művéről őszintén szólva eddig nem volt sem koncert-,
sem lemezélményem, nincs kellő összehasonlítási alapom, s így csak
igen röviden szólhatok róla. (A komponista elsősorban hazájában,
Angliában népszerű.) Misztikus asztrológiai szerzeményét (1914-1917)
Stravinsky Sacre-jához szokás hasonlítani, de érzésem szerint a
korabeli Stravinsky (és Bartók!) ritmikailag is, melodikusan pedig
feltétlenül gazdagabb. A bolygók orkesztrációja is, úgy vélem,
közelebb áll a posztromantikus hagyományhoz. Ezt a hangszerelést sem
könnyű reprodukálni, de itt mindenesetre sikerült. A hangkép
kiegyenlített. de színes. Ezen a lemezen fedeztem fel a digitális
technika első kétségbevonhatatlan előnyét: elmaradtak a tételközi
zajszint-ugrások! A III. tétel például ("Merkur, a szárnyas hírnök")
halkan fejeződik be, a IV. tétel pedig ("Jupiter, aki a jovialitást
hozza") hangosan kezdődik. Hagyományos lemezen ilyenkor azt halljuk,
hogy a piano után lekeverik a magnó jelét (megszűnik a szalagzaj
sistergése), és következik a tételközi csönd - majd újra megkezdődik a
sistergés (visszakeverték a magnót), és rázendít a forte. Itt valóban
nem hallható a szalagzaj, a tűzörej lényegében állandó, tehát a forte
meglepetésszerűen kezdődik. (A koncertteremben persze egészen más a
tételszünet: általában hosszabb ideig tart, a zenészek szusszannak
egyet, igazítanak hangszerükön...)
D-dúr szimfónia
Mahler budapesti remekének (1888) ez a felvétele, azt hiszem, maga
is remekmű, művészileg és műszakilag egyaránt. Abbado nem annyira az
ironikus, mint inkább a nosztalgikus Mahlert állítja elénk, akit
érzésem szerint Schuberttel rokonít. A II. tételben a Ländlert
hangsúlyozza, a III.-ban a Bruder Martin/Frére Jacques-nótában a
schuberti induló-ritmusok rokonát mutatja be - aligha jogosulatlan ez
az értelmezés.
A lemez műszakilag példamutató, felesleges lenne részletezni, hogy
milyen bársonyosak tudnak lenni a basszusok s a cintányér mégis
mennyire cintányér... A sztereó bázis nem extraszéles, de szilárd. A
lemez minden szubjektíve megítélhető paramétere kiváló. Csak egy
jellemzőt emelek ki: a kitűnő dinamikát, mely mégsem vezet olyan
kellemetlen követési nehézségekre, mint a Szláv induló vége. A D-dúr
szimfónia IV. tétele ugyan szintén nagyon hangosan (és a lemez
középpontjához meglehetősen közel) ér véget, de a hangszedő mégis
képes lényegében pontosan leolvasni a barázdákat. A hangmérnök a
dinamikatartományt ezúttal nem annyira fölfelé, mint inkább lefelé, a
lemezzaj szintje felé - talán alá!? - tágította, és nyilván ez a
helyes út. Ha nem csavarjuk föl a fortékat a fájdalomhatár közeléig,
akkor a III. tétel ppp zárlata éppen csak sejthetően, de biztosan
bontható ki a tűzörejből: rendezett hangként a rendezetlen zajból.
Számomra a Mahler-lemez mutatta meg, hogy a dinamika mindkét irányban
kiterjeszthető. Nyilvánvaló azonban, hogy a digitális felvételek
hatalmas dinamikai lehetőségeit majd csak a lézerlemez fogja igazán
kiaknázni, és hogy az analóg lemeztechnikának változatlanul egyik
veszélye a túl nagy amplitúdóval való vágás.
*
Ellenőrzésképpen meghallgattam még néhány lemezt: a Deutsches High
Fidelity Institut 6. számú, "Digitalaufnahmen PCM" bemutatólemezét és
a Telefunken-Decca egy hasonló kiadványát, mely nem is került
kereskedelmi forgalomba. Újra meghallgattam ezeken kívül a DG egyik
régebbi, szerkesztőségünkben hosszú idő óta az etalonok közt szereplő
analóglemezét, az Histoire du Soldat 1975-ös vágású, 253 0609 számú,
művészileg is kiemelkedő felvételét. A Mahler-lemez egyértelműen
sokkal jobb, mint a két digitális demópéldány - habár az analóg
Stravinsky-felvétel felülmúlja. Dehát egy kis együttes zenélésének
felvétele sokkal könnyebb feladat, mint a Mahler szimfóniáé.
A négy DG-lemez közül kettő, a két Csajkovszkij-felvétel
tulajdonképpen nem haladja meg a nyugati átlagszínvonalat. A Bolygók
már nagyon széphangú lemez, a Mahler-szimfónia pedig, azt hiszem,
klasszis. Végre sikerült tehát egy igazán elsőosztályú hibridlemezzel
találkozni - és ez megnyugtató. (Az is "megnyugtató", hogy még egy
olyan világcég is, mint a DG, elkövet bizonyos hibákat, tehát
enyhébben ítélhetjük meg a Hungarotont is.) A fő tanulság persze most
is ugyanaz, mint mindig, amikor High Fidelityről van szó
(tűhegyprofilról, hangszórórendszerekről, A vagy B osztályról, csőről
vagy félvezetőről, analógról vagy digitálisról): a gyártás műszaki
elve aránylag igen keveset számít a gyártmány előállításának
gondosságához képest.