ODA-visszaforgatókönyv |
(Levél a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól)
Kedves Hifi Magazin,
kedves Darvas Laci barátom!
Korábban, amikor még nem volt HFM, sokat beszélgettünk arról,
milyen hatása lesz egy ilyen "profilú" lapnak a lemezvásárlókra, és
milyen hatása lesz a Hungarotonra. Te jelezted, hogy szerkesztői
elveid között jelentős szerepet játszik az őszinte bírálathoz való
jog. Egyetértettünk, biztattunk - sőt segítenünk is valamit, hogy
legyen magazinunk (bocsáss meg, hogy közbevágok, de nem "valamit"
segítettetek, hanem nagyon-nagyon sokat. D. L.), - bár tudtuk, hogy a
kritika velünk szemben sem lesz feltétlenül kíméletes.
Az eddigi legkeményebb csapásokat hifi-oldalról a 8. szám mérte
ránk (Wilheim András recenziója Kocsis Zoltán Bartók-lemezéről,
Horváth Iván "Hungarohang" cikke és a Visszaforgatókönyv című olvasói
levél.) Tételes vitába bocsátkozni a dolog szubjektív volta miatt nem
érdemes, dolgozatunk célja nem a cáfolat, a kritika visszautasítása,
vagy a magunk védelmezése minden áron, sőt, a bírálatból megpróbálunk
minél többet hasznosítani. (Például: házitesztjeink megerősítették
Wilheim András és a többiek véleményét: a Philips-lemez jobban szól,
mint a Philips-szalagmásolatról készült Hungaroton-kiadás. Ezért a
Philips-lemez hangzásának maximális figyelembevételével új lakkvágás
készült. Ha az eredmény jó lesz, a továbbiakban az új matricákról
préselünk.) Van azonban néhány dolog, amit nem szeretnénk szó nélkül
hagyni.
Anélkül, hogy a hangzáshűség jelentőségét lebecsülnénk, ugye,
nyilvánvaló, hogy ez a hanglemeznek, mint a tömegkommunikáció
bonyolult eszközének csak egy összetevője, amelynek abszolutizálása,
elszigetelt értékelése legalábbis vitatható. Példa: Horváth Iván
közli, hogy a Hungarohang vizsgálata során, "amennyire lehetett",
igyekeztek elvonatkoztatni a hanglemezek művészi színvonalától. Majd,
vagy három oldallal odább azt írja: "Elsősorban maga a komponista
tehet arról, ha a mű egyes helyein a basszus elsöprően dübörög, a
hangzás durva, brutális, barbár. Levelezése tanúsítja, Bartóknak
nagyon rossz véleménye volt arról a zongoristáról, aki barbár
allegróját adagióvá alakította át."
Most pedig nézzük, mit ír ugyanerről Somfai László, a budapesti
Bartók Archívum vezetője a "Bartók zongorázik" összkiadás
ismertetőfüzetében (Hungaroton LPX 12 326-33; 12. oldal): "Ekkor
(1930-ban) - egy fúvós zenekari átirat meghallgatásakor - véletlenül
vette észre, hogy legismertebb műve, az Allegro barbaro egy évtizeden
át teljesen rossz MM számmal terjedt. (Ő maga fejből játszotta a
darabot.) A szavai szerint «Adagio barbaro» előadás annyira
felizgatta, hogy 1930. május 30-i levelében közölte bécsi kiadójával:
ezentúl minden darabja végén megadja az előadás időtartamát is." Az
idézetek összevetéséből kiderül, hogy Horváth Iván, sajnos,
összekeveri az adagio-allegro (az egyszerűség kedvéért lassú-gyors) és
a piano-forte (megint csak az egyszerűség kedvéért: halk-hangos)
különbségeket. Ez elég komoly tévedés, amit csak az menthet, hogy
nagyon meggyőző dolog Bartókra hivatkozni egy álláspont védelmében...
Másrészt, én sem tudom elfojtani saját véleményemet: Horváth Iván nem
győzött meg arról, hogy a "barbár", az "elsöprően dübörgő", a "durva"
és a "brutális" közé Bartók szellemében egyenlőségjelet kell tenni.
Inkább hagyom magam meggyőzni a szerző hangfelvételétől (bármilyen
kevéssé "hifi" is), továbbá Kocsis interpretációjától (amit lemezen és
"egyenesben", több változatban is hallhattam).
Ez természetesen nem változtat véleményünkön (véleményemen), hogy
a Philips kiadás valóban jobb.
Horváth Iván álláspontja mégis komoly, és sok tekintetben
megszívlelendő; nehéz volna hasonlóan vélekedni Kurucz Csaba
leveléről, amelynek bűnéül rovom fel a nagyképűséget (példa: a fúvós
sinfonia concertante Köchel-száma helyett az azonos műfajú
hegedű-brácsaszólós műét közli, aztán - 2. példa - neki a
szériafelvétellel nem a különleges felvétel, hanem a különleges
préselés a szembeállítandó); a rossz humort (lásd a fülorvos-viccet);
mások tisztességének kétségbe vonását: az MHV és munkatársai soha,
sehol, sehogy nem fogalmazták meg azt, amit Kurucz Csaba állít. Az MHV
munkatársai egy konkrét ügyben megosztották a közvéleménnyel egy
súlyos gondjukat: hogy sok gyenge minőségű, de főleg elhanyagolt és
agyonstrapált lemezjátszó tulajdonosa reklamál, mert nem tudja
lejátszani a magas dinamikával vágott lemezeket. Mellesleg: az MHV
évekig csatázott az "illetékesekkel", hogy lehessen kapni jó - jobb?
minőségű lemezjátszókat. A direktor úr felhatalmazott, hogy közöljem a
vállalati álláspontot: az MHV kollektívája arra törekszik, hogy az
adott feltételrendszerben, az objektív és szubjektív feltételek
folyamatos javítása mellett, a lehető legjobb hang lemezeket készítse.
(Ha valaki azt mondja, hogy e törekvéstől önmagában még nem lesznek
tökéletesek a Hungaroton-lemezek, igaza van.)
Magam a következő dilemma elé kerültem: Kurucz Csabának higgyek-e
vagy az általa - joggal - oly nagyon becsült Philips szakembereinek.
Mi ugyanis a közreműködők egyetértésével felajánlottuk a Philipsnek,
hogy terjessze a felvételt szerte a világban, és mit ad Isten,
elfogadták az ajánlatunkat.
Utoljára, de nem utolsósorban: tartottunk egy kis
közvéleménykutatást a világban (recenziók, sikerlisták, díjak). Azok a
számok, amelyekkel például 0 és 10 között a HiFi Stereophonie és az
Harmonie-Opéra értékeli a hangfelvételt, a mi lemezeinknél általában 6
felett vannak, gyakori a 8 és 9 is. (Tízre, sajnos nem emlékszem, de
az a Philips, az EMI vagy a DGG felvételeinél is ritka.) A "szóbeli"
értékelések többnyire pozitív összképet jeleznek. Angol, francia és
amerikai sikerlistákon mind gyakrabban jelennek meg lemezeink
(legutóbb Angliában, a Kékszakállú új felvétele). Számos szaklap
exkluzív ajánlatai hívják fel a figyelmet felvételeinkre. 1982-ben
eddig öt nagydíjat nyertek Hungaroton-lemezek (ezek közül csak egy - a
Bartók centenáriumi albumok - az archív kiadás). Lehet e tények mögött
szubjektív ítéleteket keresni, és találni is (éppúgy, mint a HFM-ben
megjelentek mögött). Mégis, az összkép talán nem olyan sötét, mint
amilyet a HFM 8. száma fest az olvasók elé. Ezt nem mondom, inkább
csak kérdezem...
Egyetértünk Horváth Ivánnal, a hanglemezgyártásnak súlyos
esztétikai vonatkozásai vannak - de úgy gondoljuk, ezt a
következtetést sem szabad csak a hangzáshűségre korlátozni. Ezért
tartunk az efféle kijelentésektől, hogy a hangmérnök csaknem annyit
számít, mint a pianista, és ezért sajnáljuk, hogy Horváth Iván
erőszakot tett a "teszt" eredményén. S ezért merjük cáfolni H. I.
végkövetkeztetését: a Kocsislemez biztosan sikert arat; de az MHV nem
vonja le a jósolt konzekvenciát, mert az MHV tudja, hogy a siker
elsősorban Bartók és Kocsis sikere, s hogy az emberek nagyrésze a mű
és az előadó kedvéért vesz hanglemezt, és megy el - menne el, ha kapna
jegyet - Richter koncertjére a pocsék akusztikájú Erkel Színházba.
Hogy legyenek-e tökéletes akusztikájú hangversenytermek és tökéletes
hangzáshűségű lemezek? Legyenek, mondja teljes meggyőződéssel a
Hungaroton, és a maga helyén megpróbál ezért tisztességesen
dolgozni...
Ami pedig véleménykülönbségeinket illeti, H. I. talán megbocsátja,
ha utolsó mondatomat tőle szerzem: akárhogy van is, mi azért Hifi
Magazin-olvasók maradunk, s ezért örökre HFM-drukkerek.
Baráti üdvözlettel
dr. Nádori Péter
komolyzenei főszerkesztő
*
Kedves Péter,
tudtam, hogy sokkal inkább szíveteken viselitek a magyar hanglemez
ügyét, semhogy szó nélkül hagynátok kritikánkat, azzal, hogy "a kutya
ugat, a karaván halad". Szóval számítottam hozzászólásotokra, és
örülök, hogy nem csalódtam. Van egy olyan érzésem, hogy a lényeget
illetően részben mintha máris egyetértenénk, hiszen a Philips és a
hazai vágású lemez közül Ti is az előbbit hallottátok jobbnak, és ha
ezek a "házitesztek" rendszeressé válnak a Hungarotonnál is, akkor a
HFM cikkei már nem voltak hiábavalóak. Nincs kizárva, hogy ha a
Ránki-Kocsis koncertlemez, illetve a Sinfonia Concertante
hangminőségét is ugyanilyen alapossággal hasonlítgatnátok külföldi
mintákhoz, nézeteink tovább közelednének egymáshoz. (A rend kedvéért
szóba hozom azt, amire Te csak tapintatosan utaltál: mivel a
licenc-lemez nem magáról a mesterszalagról, hanem annak csupán egy
másolatáról készül, érthető, hogy a hangminőség - csekély mértékben -
romlik. Másrészt viszont mindketten tudjuk, hogy a nyugatnémetek és a
japánok a mi mesterszalagjaink kópiájáról jobb lemezt készítenek a
magyar eredetinél, - ezt éppen a Hanglemezgyártó egyik munkatársa írta
meg 4. kiadásunk "Neoton-szeánszában".)
Úgy gondolom, ez a lényeg, nem pedig az, hogy Horváth Iván
egyhelyütt egy téves fordulattal próbálta megvilágítani
mondanivalóját, Kurucz Csaba pedig elírta a bibliográfiát.
Mindazonáltal köszönöm, hogy kijavítottad ezeket a hibákat.
Abban is egyetértünk, hogy a hangzáshűség csupán egyik összetevője
a hanglemeznek, tehát nem szabad abszolutizálni. Ezért közlünk minden
kiadásunkban 16 oldalnyi kritikát és recenziót, általában úgy, hogy
még csak nem is utalunk a lemezek hangminőségére.
Nem szívesen szólok hozzá a kereskedelmi ügyletekhez (hogy melyik
cég kitől és mit vesz át, mennyiért és milyen céllal). Nem szeretek
hivatkozni a nyugati hanglemezdíjakra és recenziókra sem, mert
többé-kevésbé ezeket is kereskedelmi ügylet eredményének tekintem.
Tudod: a nyugati hifi-teszteknek sem adok hitelt. (De félre ne érts:
az MHV-től mi is azt várjuk, hogy sikert arasson a világpiacon.)
Örülök, hogy "hitet tesztek" a lehető legjobb hangzásminőség
mellett, és csak mellesleg panaszkodtok azokra, akik törött tűvel,
rosszul beállított hangkarral tesznek erőszakot a hanglemezen, sőt még
nekik áll feljebb, ha ugrik a tű. Mi már több ízben bebizonyítottuk:
még a leggyatrább lemezjátszó is lejátszik bármiféle lemezt, ha
tisztességesen van beállítva. Sehol a világon nem érdemel
szavatosságot az a vásárló, aki "nem üzemszerűen" használja háztartási
gépét: mosógépét, hűtőszekrényét, lemezjátszóját, turmix-keverőjét.
Jólesett, hogy leveled végén HFM-drukkernek vallod magad,
viszonozva H. I. barátunk udvariasságnak látszó gesztusát, amely
azonban távolról sem csupán udvariasságot takar. A Hungaroton megél a
HFM nélkül, ezzel szemben a Hifi Magazin és egyáltalán, az egész hifi
mint olyan, értelmét veszti, ha nem jutunk a jelenleginél jobb
hangminőségű lemezekhez. Mert nincs az a pocsék akusztikájú
hangversenyterem, amelyben szebben ne szólna a zene, mint akár a
legtökéletesebb digitális felvételről. Szó sincs arról, hogy a HFM és
olvasói ne méltányolnák az MHV munkáját és vitathatatlan eredményeit.
Meggyőződésünk, hogy sokkal többre is képesek volnátok. Ezért vagyunk
a Hungarotonnal szemben - mi tagadás - valóban maximalisták.
Maximalistának lenni csak azzal szemben lehet, akit az ember sokkal
jobban elismer, mint amennyire kritizál.
Őszinte barátsággal
Darvas László
a HFM szerkesztője