Kemény rock a Neandervölgyben |
Ne hagyja senki megtéveszteni magát: neandervölgyi tudósítónk nem
popszámokról ír, hanem egy mélyenszántó eszmefuttatást próbál
riportázsnak álcázni. Aki ettől sem riad vissza, kösse fel a
kőbaltáját, és hajrá, irány a paleolit!
Boldogult szinténzenész koromban, a beat-korszak hajnalán, mikor
minden bokorban egy beat-zenekar burjánzott, a hangerőt mi varjasban
mértük. Varjas bácsi a klubgondnok volt, s így munkaköri kötelességből
popszakértő. Hogy elértük az egy varjas hangerőt, azt onnan tudtuk
meg, hogy Varjas bácsi felrohant a dobogóra, és üvölteni kezdett, hogy
halkuljunk le. Tíz varjasnak az számított, ha nem csak ordított
velünk, de a konnektorokból is kirángatta a madzagokat.
Zenei kérdésekben Varjas bácsi megfellebezhetetlen ítész volt.
Rendszeresen beült a próbákra, és ellenőrizte szórakoztatóipari
készülődéseinket. "Ezek a csimpánzmajmok - dünnyögte elégedette, ha
valami megtetszett neki - tudnának tisztességesen is játszani, ha
akarnának..." A fenti mondat a Beatles lassú dalaiig bezárólag volt
érvényben. Azon túl (kemény rock irányban) Varjas bácsi bajszán
meredezni kezdtek a szőrszálak. "Mint az orángutáng a kőbaltájával. Ez
bezzeg tetszik a többi ősembernek." Annyira a gondnoki státusz
magasából szórta ránk ítéleteit, hogy még ősembertani ismereteit sem
mertük vita tárgyává tenni. Csak néha tűnődöm el azon, milyen szép is
volna, ha Varjas bácsit valami ismeretterjesztő célzatú időgép
átröppentené a paleolitba. A könnyűzene születésének korszakába...
...A Neandervölgybe. Íme, hát itt vagyunk. A dátum kissé
tisztázatlan, mert az időszámítást még vagy húsz-harminc ezer évvel
később fogják feltalálni. Néhány füstölgő vulkán, egy-két távolban
legelésző szaurusz teszi kellemesség a neandervölgyi érkezési csarnok
hangulatát. Egyszemélyes fogadóbizottságunk Ól-Szál, a Savrad
nemzetség ifjú tagja, a Kong és reccsen című kőtáblák szrekesztője.
Körszakállt és finoman cizellált bunkót hord, ez utóbbival szerzi be
mindennapi pecsenyének valóját. (Uááá! Wap-Dab-Lumá-De-Wap-Pab-Bum!
Tuttifrutt! A szerkesztő megjegyzése.) Varjas bácsit külön üdvözli,
régóta keres már egy biztos ítéletű könnyűzenei szakértőt.
Ne vesztegessük feleslegesen az időt - sok a dolgunk. Itt,
születése pillanatában akarunk megismerkedni a könnyűzenével, majdani
hatásának mechanizmusával, terjedelmi korlátaival, "alkatrészeinek"
működésével. Talán még egy mércét is találunk, amivel majdan,
ezredévek múltán, különbséget tehetünk a szórakoztató műfajban is az
értékek és a talmiságok, a dögös és a híg zenék között... Mindannyiunk
előtt ott lépdel Varjas bácsi - s az ő magabiztossága csak fokozza a
bennünk mindig megbúvó bizonytalanságot: művészet-e a szórakoztató
zene egyáltalán? És ha igen; vannak-e biztos ismérvei?
Elballagunk a Neandervölgy szélére. Lefekszünk a fűbe, hegyezzük a
fülünket. Először is, sorban meg akarjuk hallgatni, milyen hanghatások
érhetik az ősembert. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nemlétező dolgokat nem
fog kitalálni - nem is tud -; ha zenélni kezd, másolni igyekszik majd
a körülötte lévő akusztikus világot. Gyorsan rájövünk, hogy háromféle
hangcsoport az, ami egész életén keresztül végigkísér egy becsületes
ősembert. Az első a természeti eredetű hangok csoportja. A szél
fújása, az állatok hangja, a madarak csicsergése, a föld morgása - ez
közvetlen hangkörnyezetünk. Az ősember megtanulja, hogy
különféleképpen kell reagálnia ezekre a hangokra. A halk és magas
hangok - csendes szélsusogást, madárcsicsergés - általában a
biztonságot jelentik: most szabad elernyedni, pihenni... A mély hangok
viszont általában ijesztőek: egy mammutcsorda közeledésének tompa
puffogása, egy földrengés vagy vulkánkitörés moraja félelmet, harci
készültséget ébreszt. Még riasztóbbak az éles és magas, erős hangok:
ezek többnyire az állatok, madarak vészjelei, és az ősember számára is
veszélyt jeleznek.
A hangok második csoportja meglehetősen érthetetlen... Ezek
elektromos eredetűek: villámláskor hallhatók. A villámlás hangja
mindig más és más: csattan, dörög, tompán morog. Minél közelebb a
zivatar, annál élesebb, annál riasztóbb - a mély, távoli hangok inkább
csak fenyegetőek, ez a megfoghatatlanság, no meg az, hogy a
mennydörgés többnyire tüzet hoz magával, csupán egyet jelenthet: azt,
hogy a Magas Istenségek ezen a nyelven beszélgetnek. Egymással is,
vele is.
A harmadik hangcsoport az emberek hangja. Még nem tudhatja, hogy
egyszer ezt Vox Humana-nak nevezik és minden zeneművészet csúcsának
tartják. Ezzel a hanggal kifejezhetők az érzelmek, az öröm, a
szomorúság, a fájdalom. Még az állatok hangját is utánozni lehet vele.
Ez a hang minden más hangnál hajlékonyabb, és az ember maga
irányíthatja.
A három nagy hangcsoport úgy veszi körül az ember, mint a víz az
úszót. Ha nem akar elmerülni benne, meg kell tanulnia tájékozódni a
hullámok között, fenntartani magát minden helyzetben. Ehhez persze
sokat kell gyakorolnia. A törzs tagjai időnként furcsa szerszámokat
készítenek. Ezek a szerszámok nem vadászatra valók: hangokat csiholnak
ki belőlük, olyan hangokat, amelyek valamelyik természeti
hangjelenségre emlékeztetnek. Este a tűz körül "lejátszhatják" velük a
másnapi vadászatot vagy háborút.
Ez nagyon fontos.
A vadászat, a háború együttes felidézése, eléneklése és
eltáncolása már a másnapi cselekvés része. A hangsúly itt a közösségen
van: a közös ritmus, a közös mozdulatok olyan élményt jelentenek,
amely harmincezer év alatt sem veszített erejéből. A ceremóniában
résztvevőknek a pulzusa egyazon sebességgel ver, egy közös,
irányító, rendező erő tartja hatalmában őket. Ez az erő: a zene.
A Varázsló adja meg az ütemet. Kezében nagy, lapos dobozt tart. A
sámándobot. Ez puhán kifeszített bőrből készül - a Varázsló úgy üti,
hogy megfeszíti, és magas, pergő, ugatott ritmusokat ver rajta, egyre
gyorsabban, gyorsabban, majd elengedi a bőrt, s mély, tompa
puffanásokkal szólal meg rajta az istenségek hangja. A törzs tagja;
kisebb-nagyobb, üreges fa- és kődarabokat ütögetnek egymáshoz, mindig
a Varázsló üteméhez igazodva. A hangokat sokszorosan visszaverik a
sziklák - ez aztán a hard rock... Van ott még egy másféle zeneszerszám
is: egy ágra feszített bél, amit egy másik ágacskával dörzsölnek. Ezt
már a ceremónia vége felé használják - a lakoma utáni békét idézik fel
vele.
A Varázsló ütemes, harci és hívó kiáltásokkal űzi mágiáját.
Furcsán kiáltozik. Egyes hangokat hosszan kitart, hangja fölfele és
lefele ingadozik. Énekel. A kitartott hangokat a horda vele együtt
üvölti. Varjas bácsi elégedetten néz ránk: ezt ti is így csináljátok.
Mit válaszolhatnánk, hiszen igaza van.
A legtöbb művészet innen, a tábortűzi közös szertartásból
eredezteti magát. A régi beatkoncertek sajátos hangulata ebből, a
közös mozgásélményből ered. Mozgásélmény, amit gyakran nem a valódi
mozgás - a tánc - hanem a mozgást imitáló zene hívott elő. S a
leglényegesebb benne, hogy az egész élmény közös. Ilyen, csoportos
áldozás minden rock-koncert (még mai, elsatnyult és elüzletiesedett
formájában is), és szoros rokonságot tart a Varázsló és a törzs által
előadott és megélt paleolit-operával ... Igaza volt, Varjas bácsi,
valóban így csináljuk. Így és ugyanezért. A régen elfelejtett közös
ceremóniáért.
No és a zene, maga a zene? Változott-e a kőkorszak óta?
Funkciójában semmiképpen. Hatásmechanizmusában sem. Gondoljuk
végig, mi is történik, miközben a Varázsló a dobját üti. (Tekintve,
hogy a vaskorszak még nincsen feltalálva, stílusát nemigen
nevezhetnénk heavy metal rock-nak.)
"Kezdetben vala a ritmus" - és íme, itt vagyunk, a ritmus
kezdeteinél. A ritmus - időbeliség. A művészet önmagában feltételezi a
formát, így időbelisége sem lehet szervezetlen, amorf. Nézzük, hogyan
szerveződik ez a forma. Legalább három ritmus elemre van szükség egy
olyan elemi formáció létrejöttéhez, amely még ritmus-jellegű. Egy ütés
önmagában annyi, mint az egyenesen a pont: "előttre" és "utánra"
osztja fel az időt. Két egymást követő ütés meghatározza a mértéket:
mintegy távközöket jelöl ki az időben, amely távközök rendszeresen
ismétlődhetnek. Az idő szakaszok sorozatává válik - ez az ütem. A
tulajdonképpeni ritmus csak a harmadik ütés megjelenésével jön létre.
Ez az ütés elfoglal valamiféle pozíciót az ütem által egységekre
bontott időben, s így helyével fejez ki valamit. Hogy világosabb
legyen a dolog, megkérjük a Varázslót, játssza le nekünk legkedvesebb
ritmuselemét. Ő átszellemült arccal egy szinkópát üt sámándobján. Így:
Itt az első ütés csak a talppont; a második ütéssel válik
értelmessé: ütemmé. A mi lejegyzésünk szerint most nyolcadokban múlik
az idő. A harmadik nyolcad helyén szünetet, ütéshiányt találunk. (Az
ütés nemléte is ritmuselem!) A negyedik nyolcadra ismét ütés
következik. Ez értelmezi az előbbi ütéshiányt és visszaállítja az
ütemet. A szinkópa "lefolyása" tehát: indulás - meghatározás -
lassulási feszültség (hiány) - feloldás.
A törzs szemmel láthatólag vidáman fogadja az új játékot. Nyomban
elkezdik tapsolni kedvenc buzdító ritmusukat, a "let's go!" ritmust:
Ez talán a legbuzdítóbb ritmus, amit az emberek valaha is kitaláltak.
Az első két negyed meghatározza az ütemet. A következő nyolcadok
pontosan kétszeres sűrűsödést hoznak. A negyedik negyed helyén ismét
"szabályos" negyedet találunk, amely feloldja az előbbi sűrűsödési
feszültséget, visszaállítja a rendet és mintegy lezárja ez első
periódust. Ezt most már négy nyolcad sűrűsödő feszültsége követi -
olyan erős, hogy szinte már az alapütemet is képesek vagyunk
nyolcadokban mérni. A csattanó a legérdekesebb. A hangsúlyos sűrűségre
egy hiány válaszol, mégpedig igen fontos helyen: a második periódus
felezési pontján. A hiány most nagyobb súlyt hordoz, mintha ott ütés
állna. Ezt a hiányt egy nyolcadnyi távolságban követi egy ütés, ami az
előbbi szünettel együtt is fenntartja a kétszeres ütem érzetét. Végül
egy negyednyi ütés zárja le a ritmusképletet: azzal tudja befejezni
mindkét periódust, hogy visszatér vele a negyedes ütem.
A ritmus lefolyása tehát: indulás - meghatározás - sűrűsödés -
periódus lezárás, aztán pedig: a sűrűsödés meghatározóvá válik -
hangsúlyos hiány - sűrűsödés - lezárás, csattanószerűen. Mindebben jól
megfigyelhető a ritmus dialektikája. A hallgatóság szinte a testében
érzi az idő múlását; a ritkulások és sűrűsödések olyan élményt
keltenek benne, mintha mozgást élt volna át.
A ceremóniában rengeteg ritmushangszer vesz részt: dobok,
csörgő-börgő szerszámok. Ám nem csupán ezek hordozzák a ritmust.
Minden hang önmagában is zenei esemény - tehát a ritmusnak is
hordozója. Az ének, a dallam ritmus-funkciót is betölt. De nemcsak
azt.
Minden hang: zenei esemény és minden zenei esemény: hang. Méghozzá
egyetlen hang. Igaz, ha csupán egy húr pattan, akkor is felhangok
sorozata képződik az alaphangokon kívül (feltéve, hogy a Varázslónak
nincsen Moog-szintetizátora) - de ha egy egész zenekar szólal meg,
akkor is egyetlen, sajátságos hangjelenség képződik. A gyakorlott fül
képes kihallani az összhangzásból az összetevőket, ám az egész,
együttvéve - ezt később esetleg akkordnak is nevezhetjük - mégis
egyetlen, önálló valami. Két szóló hang együtthangzása tehát nem annak
a kettőnek az összege, hanem minőségileg új hangjelenség.
A hangok egymástól való távolságát, ha egymás után szólalnak meg,
lépésnek is nevezhetjük. Egy lépés: két egymás után felcsendülő hang.
Ha úgy képzeljük el, hogy a ritmus egy vízszintes vonalon (az idő
egyenesén) hoz létre sűrűsödéseket és ritkulásokat, a dallam már
függőleges irányban is elmozdítja a történést. Fölfelé és lefelé
történhetnek lépések, illetve sűrűsödések és ritkulások. Az, hogy
milyen hangok szólalnak meg, hangsornak is nevezhető. (Valamilyen
félreértés folytán az elmúlt háromszáz évben túlságosan hozzászoktunk
a nyolcfokú, dúr és moll harmonizálású hangsorokhoz. Az elmúlt
harmincezer évben azonban számos más hangsor létezett, számos
harmonizálási szisztémával: az ainók háromfokú rendszerétől az indiai
tizenkétfokúságig. Olyan rendszer is létezik, amely nem írható le
szokásos öt vonalas kottarendszerünkben.)
Zenei koordináta-rendszerünkben a következő dimenzió: a zene
dinamikája. Tekintve, hogy a fájdalomszint és a hallhatósági küszöb
között kilenc-tíz nagyságrend a távolság, ez a legtágabb, a legtöbb
viszonyításra alkalmat adó dimenzió. A zenei történések dinamikai
távolsága, közeledése és eltávolodása plasztikussá teszi
mozgásélményünket.
A ceremóniában részt vevő kedves ősemberek valóban átélhették a
zene segítségével a másnapi vadászatot. A zenét előállítók és a
hallgatók szinte együtt mozogtak az eseménnyel (éppúgy, mint az
elmerült szurkoló a meccsnézéssel), és valóban megtörténtnek
érezhették az elzenélt eseményeket. Ezt ki is mozogták magukból:
eltáncolták a zenét.
- Jól van, na, fiú - mondja barátságosan Varjas bácsi -, de csak
nem akarod azt mondani nekem, hogy a ti őrjöngésetek, meg a je-je-je,
az ugyanaz a zene, mint amit a rádióban vezényel az a Ferencsik. A
Bétóven is hangos, de mégsem olyan idétlen dolog, mint a ti Bitlisz
együttesetektől a Tvisztelj, csávó. Én meg csak a szépet szeretem. A
ti zenétek mégiscsak ezekéhez a majmokéhoz hasonlít...
(Hát persze! De ide tartozik a Szeressük egymást, gyerekek is!)
A zenét újra és újra föl lehet idézni. (A mozgásélménnyel együtt.)
Vagy úgy; hogy közmegegyezéses jelekkel leírják a lényeges
információkat és újra előadják, vagy úgy, hogy technikai eszközökkel
konzerválnak egy előadást. Van egy harmadik mód is - a legősibb -: a
hallgató megjegyzi a zene egyes elemeit, ezt magában eldúdolja, vagy
fütyüli, s közben az egész hangzást hallani véli. Ha eldúdoljuk a
Kilencedik zárókórusát, valószínűleg nem saját hangunkra figyelünk,
hanem belülről az egész hatalmas zenei apparátust halljuk. A komoly
zene, az egyházi zene elsősorban előadásra készült - az volt a célja,
hogy esztétikai élményben részesítse mindenkort hallgatóit. A slágerek
létrehozásának szándéka más: "könnyen alkalmazható" zenék ezek,
egy-egy zenei fordulattal... az emberek szeretnék majd újra és újra
meghallgatni. esetleg megtanulni. (Minden klasszikus pesti
sláger-szerzőnek az volt az álma, hogy a suszterinasok fütyüljék a
dalát az Üllői úton. A modernebbek már megelégszenek fütyülés helyett
a hanglemezeladási statisztikával, suszterinas helyett a Kisstadion
két-estényi közönségével.)
Az őssláger pedig itt keresendő, a Neandervölgyben. Az itteni,
esti ceremóniák egy-egy dallama, fordulata másnap is eszébe juthat egy
ősleánynak, őslegénynek. Esetleg eldúdolják. Esetleg kis dalocskák is
kerekednek a dallamokból. És lassan-lassan, alig néhány évezred alatt
kiformálódik belőlük valami, ami egyszerű, "használatra szánt"
kisformájú műfaj: a népdal - a könnyűzene őse.
A népdal mindaddig elegendő is volt, amíg nem jöttek létre az
emberi társadalmakban olyan rétegek, amelyek önálló szubkultúrával
rendelkeztek. Azok már elutasították a népdalt, mint hozzájuk nem
valót, és kezdték kiformálni saját "könnyű műfajaikat". Egy trubadúr
nem alacsonyodhat odáig, hogy jólismert népdalokat zengjen szíve
hölgyének. És a Buddenbrook-ház leánygyermeke sem énekelgetheti szabad
idejében a lübecki csapszékekben honos dalokat.
A népzene dalkincse letisztult, szép - de általában mennyiségileg
kevés. Az alkalmazott zenének pedig az a sorsa, hogy egy idő után
megtanulják, megunják és elfelejtik. A könnyűzene mindenkori
szerzőgárdája gondoskodik arról, hogy új és új dalocskák szülessenek,
amelyeket gyorsan el lehet felejteni. A népdal és a könnyűzene végülis
kettéválik - de nem szűnik meg a rokonságuk. Csupán megindul a
népdal-utánzatok és -variációk sorozatgyártása. Mai korunkban, a
tömegkommunikáció általánossá válásával, már keveredhetnek is a népek
dalai, vagy dalstílusai.
Így történhetett meg, hogy a hatvanas évek elején százmilliókat
kapott el egy hullám: a beat. Miből eredt? Elsősorban a fekete blues
és a rockká keményített fehér country keveredéséből. De felfedezhetők
benne az angol többszólamú éneklés hagyományai, a későromantika
harmóniavilága és - később - a közép- és dél-amerikai zene elemei is.
A döntő azonban nem ez volt.
A lényeg: lehetővé vált az elektromos hangerősítés és az
elektronikus hangkeltés. Először a zenetörténelemben akkora hangerőt
lehetett kelteni; hogy minden hallgatónak - a fájdalomküszöbéig hatót.
Varjas bácsi már érezte ezt... hogy ha elég nagy a hangerő, akkor a
világ minden jelensége a zene függönye mögé kerül, a hallgatót szinte
teljesen beborítja a muzsika. Nem lehet másra figyelni, csak a
zenére; a hallgatóság szinte nem is képes másra, mint hogy teljesen
átélje a zenei mozgást. Nagyon sok embernél még a szívműködés és a
lélegzés is teljesen a zene-diktálta ütemre áll rá.
Furcsa, látszólag ellentmondásos dolog ez: a zene mindenkit bezár
önmagába - ugyanakkor a csoportos zenehallgatás, a koncert hozza meg a
valódi beatzenei élményt. A zene itt irányító szerepet játszik. A
külső világ jelenségei közül mindazokat, amelyek a zene ellen hatnak,
a hangerő általában kikapcsolja; azokat, amelyek gátlásainkat
feloldják, érvényre juttatja. Az előadók általában viselkedési módokat
szuggerálnak, s az egyén akkor tudja legjobban elengedni magát, ha
kritika nélkül aláveti magát ennek a diktátumnak. Hatalmas ez a
közösségi élmény... utoljára itt, a Neandervölgyben láthattunk ilyet.
A zene, mint vezérlő erő, szép lassan megszervezi a résztvevők
eksztázisát. A zene monoton, a ritmusképletek állandóan ismétlődnek, a
hallgatók egyre inkább tűzbe jönnek és közösen, közösségi élményként
élik át az eksztázist. A világtörténelem harmincezer év alatt
bebizonyította, hogy a csoportos eksztázisnál nincsen nagyobb szervező
erő.
Fokozzák a hatást az elektronikus hangszerek- Amit a régi
akusztikus hangszerek megközelíteni sem tudtak: a szintetizátorok
szinte tökéletesen utánozzák a természetet. Nem elérhetetlen többé a
természet elektromos hangjelenségeinek titokzatos, félelmetes világa
sem: a villámlás, a mennydörgés minden változata előidézhető.
Titokzatos, visszhangos, furcsán vibráló effektusok jelenhetnek meg a
zenében, amelyek még a dallamot is feloldják, sikolyt, zuhanást,
szélsüvítést, sziklarobajt utánoznak - új, érdekes világ dübörög elő a
hangfalakból. S mindezt azért az élményért, kedves Varjas bácsi, amit
itt ezek a doboló, táncoló, kiáltó ősemberek élnek át.
Hogy melyik zene jó, melyik a rossz? Nincsen rá abszolút mérce -
de vannak "kapaszkodók". Ilyen kapaszkodó az eredetiség igénye: a jó
könnyűzene legyen eredeti... Csakhogy a modern popzene - harmónia
világában, zenei felépítésében - nemigen haladja meg a XIX. század
világát. Nem is nagyon léphet tovább, különben elveszti rajongóit. Ha
viszont megmarad ennél, közhelyes lesz, s még az átlagos
"suszterinasok" is unni fogják, már megszólalása pillanatában.
Slágerszerzők örök dilemmája ez: eredetiség - vagy elkoptatottság?
Anélkül, hogy biztos receptet adhatnánk. egyvalamit pontosan kell
látnunk. Az pedig az, hogy a könnyűzenében nem a szöveg vagy a zene
számít - hanem a hangzás. (Tehát az adott szöveg, adott zenei
fordulattal, adott hangszereléssel vagy - elektronikus zenéről esvén
szó - keveréssel) Ha a hangzás eredeti, új, s könnyen felfogható,
akkor a dal - bizonyos rétegek körében - népszerű lesz. A mai
könnyűzenének alfája és omegája az újszerű hangzás.
Búcsúzzunk el most kőkori barátainktól - vagy inkább ne is
búcsúzzunk el tőlük, inkább hívjuk meg magunkhoz őket: Ól-Szál
szerkesztőt, törzsi Varázslóját (és természetesen Varjas bácsit).
Üljünk le velük egy átlagos, szokvány-hifivel berendezett szobába.
Tegyünk fel néhány lemezt, és hallgattassuk meg velük. Az első
pillanatokban biztosan rémület tör ki rajtuk a beszélő, zenélő, éneklő
ládák hallatán, de idővel megszokják ezeket a szerkezeteket és lassan
már unni is kezdik majd a sok-sok egyforma, méla unalommal ismétlődő
zenei megoldást. Reméljük, meghallják azért a különbségeket is.
Itt van a Pink Floyd: A Fal, A Hold sötét oldala a könnyűzene
legjobbjai közé tartozik - ezzel szemben az Állatok, a Bárcsak itt
lennél vagy az Umma-gamma szinte csak zajháttérnek használható. Az
Emerson-trió Muszorgszkij-feldolgozása (az Egy kiállítás képei). a
Bartók-adaptációt is tartalmazó Barbarians vagy a Tarkus című lemeze
igazi zenei csemegéket kínál - a Szerelempart, vagy a trió nevét
viselő fekete album nem több öncélú szintetizátor-visíttatásnál,
zongora-püfölésnél. Végigkövethető ez a kettősség a szintetizátorok
újkori bajnokainál is: Walter Carlos, Isao Tomita, a Kraftwerk, a
Tangerine Dream, Jon és Vangelis, Mike Oldfield lemezein. A sűrű,
élményekkel teli zenei pillanatokat körülveszik az öncélú vakogások,
nyivások, berregések és fütyülések, sistergések és szörcsögések.
Amiből csak az a tanulság, hogy hiába a pillanatnyi "sound", a hangzás
bűvölete -- zene nélkül nincs könnyűzene sem.
- No de mégis! - méltatlankodhat Varjas bácsi - hát művészet ez
egyáltalán?
- Nem tudom - tűnődhet el a Varázsló -, hogy érdemes volt-e nekünk
feltalálnunk a zenét, és ezen belül a könnyűzenét?
- Egyáltalán - kérdezheti a Szerkesztő, olvasóival együtt -
érdemes-e a könnyűzenében is némi művészi invenciót keresnünk?
A válasz: hazai popzenénk néhány ritkaszép pillanata. Koncz Zsuzsa
néhány dala, Bródy néhány zenébe foglalt dalszövege, Cseh Tamás
iróniája. A válasz: a világ kultúrájának adott új értékek olyan
sorozata, amely Bob Dylantől és a Beatlestől a Hair (régi!) előadásain
keresztül egészen a Pink Floyd összefoglaló koncertjéig. A Falig ível.
A könnyűzene: iparművészet. Alapvető funkciója nem több, mint hogy
díszítse, szebbé, kényelmesebbé, kellemesebbé tegye világunkat. De
néha, egy-egy ritka pillanatban önálló, szuverén művészi értékek is
keletkeznek belőle, s ezeknek a világ kulturális kincseskamrájában a
helyük.
Sós Péter János
