És mégis mozog... a tekercs! |
Körkép a hangszedők világpiacáról,
a mágneses és a mozgótekercses típusokról,
az árlista aljáról és legtetejéről.
Ezoterikus MC-hangszedők összehasonlítása:
Dynavector Karat Ruby, EMT TSD 15,
Fidelity Research FR1 Mk3F, Ortofon MC 30,
Supex SD-901S.
Aki Magyarországon hifi-készülékek minősítésére adja a fejét,
minduntalan defenzívába kényszerül amiatt, hogy egyesek szerint
túlságosan magasra, mások szerint pedig túl alacsonyra helyezi a
mércét. A permanens kétirányú védekezés előbb-utóbb tudathasadásos
megbetegedésekre vezet, a leggyakoribb a kétoldali üldözési mánia,
mint tipikus szakmai ártalom. Ámde ez a kór egyúttal acélos
férfijellemeket kovácsol, olyanokat, mint... mint a nagy eretnekek
voltak, akik máglyára mentek egy "i" betűért... vagy ha mégis elevenen
kerültek ki a parázs vitából, akkor legalább utólag toppantottak egy
nagyot, mint Galilei tette, amikor végre egyedül maradt: "Eppur si
muove... És mégis mozog!" Kár, hogy e magasztos drámai pillanatban a
főhősön kívül senki más nem volt jelen; örök homály fedi, hogy a nagy
olasz vajon a mozgómágneses, vagy pedig a mozgótekercses elv mellett
tett-e hitet.
Az etalon megrendül
Nem véletlenül tereltem a szót a hangszedőkre, ezekre az aprócska,
de felettébb becses jószágokra, az audio-technika ékszereire. Jórészt
ezek felelősek a mi kényszerképzeteinkért, mert túlságosan nagy,
mondhatni: antagonisztikus ellentétet szítanak a zenebarátok
soraiban. Vannak, akik a Supraphon pickupot is elfogadnák etalonnak,
viszonyítási pontnak, de a jólinformáltak még a sokszáz dolláros
Ortofon MC 30-ról is kissé fitymálva beszélnek, mert (olvasmányaik
alapján) tudni vélik, hogy ez is távol van a tökéletestől - ami persze
megintcsak igaz. A "Luxusortofont" egyébként, mint Olvasóink
emlékezhetnek rá 7. számunk szerkesztői jegyzeteiből, mi csak félve,
szinte muszájból illesztettük referencia-berendezésünkbe,
magyarázkodva, ilyesfajta szemrehányásoktól tartva: "...tudják maguk,
hol lakik a Jóisten?" Ennek pont az ellenkezője jött be: egyik
olvasónk azt tanácsolta, válasszunk megbízhatóbb etalont. "Sok
felesleges kapcsolgatástól kímélné meg magát a szerkesztőség."
Éppen akkoriban fejeztük be, kissé csüggedten a Fono Előerősítők
Bajnokságát. Az eredmény semmiképpen sem állt arányban a
kapcsolgatások számával: egy bizonyos színvonal fölött már nem tudtuk
eldönteni a szokásos, egyórás teszteken, hogy melyik fekete doboz szól
természetesebben, és magunk is hajlottunk rá, hogy mindezért
"mérőműszerünket", az MC 30 hangszedőt hibáztassuk. Talán mégis le
kéne cserélni... de mire? Levélírónk mindjárt tippeket is adott:
Fidelity Research, Supex, EMT.
De melyiket a három közül? És egyáltalán, miért válasszunk pont
ebből a háromból? Miért ne vegyük számításba a Denonokat, a
Dynavectorokat, a JVC-ket, a Yamahákat és a többit, esetleg (ha már
pickup, legyen kövér) akár a Koetsukat? Hiszen a legdrágább Fidelity
Research árán megkaphatnánk a legolcsóbb Koetsut... Melyik az a típus,
amelyik már éppen eléggé jó etalonnak, sőt: megközelíti a legjobbakat
- de azért még nem annyira drága, hogy idehaza közfelháborodást
keltsen? ("Azt mondja, kedves főorvos úr, hogy üldözési mániában
szenvedek? Lehet - de üldöznek is!" Régi vicc, nem én találtam ki.)
A Hifi Magazinnak persze egy vasa sincs, de kezdettől fogva
számíthattunk néhány kereskedelmi vállalat támogatására. Éltünk a
barátságukkal (a Spendorokat és a Quadot a RAVILL kölcsönözte, a
Sonusokat és a Hadcock karokat az ELEKTROMODUL) - de nem éltünk vissza
vele. Igaz, három év alatt sok minden történt: komplett
hifi-berendezések, új lemezjátszók, drága hangszedők jelentek meg a
boltokban, mi magunk is okosabbak lettünk három évvel; indokolható,
hogy újabb, pontosabb etalonra van szükségünk. Ha ki tudnánk
választani egy minden szempontból etalonnak tekinthető
hangszedő-típust, bizonyára akadna, aki a kérésünkre behozná, de akkor
biztosra kellene mennünk. Kísérletezgetésről szó sem lehet, hiszen
ezeknek a szent skarabeusz-bogaraknak darabja legalább kétszáz dollár.
S nem kevesebbet várunk tőlük, mint hogy szavatoltan,
megismételhetően, demonstrálhatóan "hifibbek" legyenek a sokkal
drágább MC 30-nál - amelyet viszont nem nekünk kellett behozatnunk
(nem is ajánlottuk volna behozatalra!), hanem egyszerűen csak
kölcsönkértük a Hungagent Rt-től, az Ortofon képviselőjétől.
Egy szó mint száz, mi nem vállalhatjuk a kísérleti nyúl szerepét.
Inkább idehaza, az ismeretségünkben kerestünk "elit" hangszedőket, és
találtunk is néhányat: nem mondhatnám, hogy olyan szaporák nálunk,
mint gomba az erdőben, eső után. Mindegyiket meghallgattuk, és valóban
sajátos hangképeket, érdekes hangszedő-egyéniségeket ismertünk meg.
Mielőtt bemutatnám őket, szeretném indokolni, miért hagytuk ki ebből a
"rundból" a mágneses típusokat - és szeretnék képet adni a
világpiacról.
Az MC-kultusz
Szaktekintélyekre nem szívesen hivatkozom: a legtöbb embernek
felborzolódik a szőr a hátán, ha tekintélyérvekkel akarnak hatni rá,
magam is így vagyok vele - de azért elgondolkodtató, hogy a szakírók,
amikor erősítőt, hangsugárzót kell minősíteniük, szinte kivétel nélkül
MC-hangszedővel dolgoznak. (MC=Moving Coil, mozgó tekercs. Leírását
lásd lapunk 4. számában, Ortofónia cím alatt.) Visszaforgatva a
történelem és a magazinok lapjait, érdekes megfigyelni, hogyan
berzenkedik hol ez, hol az a kritikus az MC-kultusz ellen: "kizárt
dolog, hogy ne lehetne ugyanilyen hangot csinálni egy mágneses
típussal is!" - és aztán szép lassan mindenki belefárad a küzdelembe,
kiköt valamelyik MC-nél. A rangos HiFi Stereophonie-nak ehhez két
évtizedre volt szüksége, az angolok már évekkel ezelőtt eljutottak a
végkövetkeztetéshez, a Hifi Magazin-nak két év után világosodott meg
az elméje - ami nem is rossz eredmény; igaz, nekünk megvan az a
helyzeti előnyünk, hogy okulhatunk a külföldiek tépelődéseiből,
vitáiból, próbálkozásaiból, vallomásaiból.
Ez a preferencia csakis a legjobb típusokra érvényes, korántsem
vonatkozik azokra a hangszedőkre is, amelyek csupán a középső
árkategóriában mozgatják a tekercseiket. És ne feledjük, az MC
általában sokkal kisebb feszültséget ad le, mint az MM, tehát kell
hozzá egy transzformátor vagy egy head amp (elő-előerősítő) - ezeken
éppúgy nem lehet spórolni, mint a pickupon magán. Sajnos, eleddig
semmiféle takarékossági akció nem vált be. Ha egy
MC-plusz-transzformátor, vagy - mert ilyen is van - egy magasjelű MC,
amelyhez egyáltalán nem kell transzformátor, nem kerül többe a legjobb
ADC-nél vagy Sonusnál vagy Pickeringnél, akkor valószínűleg nem is
szól szebben, csak másfajták az erényei és a hibái - ez már ízlés
dolga. Léteznek aztán olyan mozgótekercses hangszedők is, amelyek csak
azért működnek az MC-elven, mert a vevő hallott már harangozni valami
Tekercsről Amely Mozog, és most biztos megörül, hogy ő is hozzájuthat
egyhez, és milyen olcsón...
Három érv
"Nagyon örvendek - mondja most az Olvasó -, hogy a szakírók ilyen
szépen megegyeztek egymással. Volnának szívesek valami műszaki érvvel
is indokolni, miért favorizálják az MC-ket?" Nos, vannak ilyen érvek,
nem túl közismertek (ezt úgy kell érteni, hogy mi legalább ezekről
tudunk). Az első és legismertebb indok szerint a mágneses hangszedők
áttalában roppantul kényesek arra, hogy jelüket milyen impedanciával
terheljük, ezzel szemben az MC-típusok lényegesen kevésbé "háklisak".
Erről majd Sólymos Antal fog többet mondani, egy későbbi
kiadásunkban.
Kevésbé ismeretes, ennélfogva kevésbé ellenőrzött az az érv, hogy
ugyanannak a barázdának a lejátszásakor az MC-modellek általában
nagyobb energiát szolgáltatnak, mint a mágnesesek, ennélfogva nagyobb
dinamikatartományt képesek közvetíteni. Ez meglepően hangzik, mert
mindenki tudja a prospektusokból, hogy a mozgótekercses hangszedők
többsége igen kis jelet ad ki - hiszen ezért kell hozzájuk az az
átkozott kis illesztő-egység. Igen ám, de ez a kis jel: millivoltban
mért feszültség - nem pedig teljesítmény. A teljesítmény, amelyet
nanowattban kellene megadni, annyi, mint feszültség a négyzeten,
osztva a lezáró impedanciával. Az MC-modellekre akár négy-ötszörte
nagyobb érték is kijöhet, mint a mágnesesekre.
Még kevésbé ismert érv, mondhatni teljesen ismeretlen, hogy az
MC-rendszerek kevésbé érzékenyek a needle drag distortion-ra, azaz
magyarul - mindjárt, csak nekigyűrkőzöm - a tűvonszolásos torzításra
(azt hiszem, ezzel a szómagyarításommal nem fogom megnyerni a jövő évi
három lapszámot). Arról lenne szó, hogy a hanglemez, amint hátulról
előre elfut a hangszedő alatt, minduntalan magával ráncigálná a tűt, a
súrlódás révén. Ez a "vonszoló" erő hozzávetőleg a tűerő egyharmad
részét teszi ki, tehát már számottevőnek mondható, de nem konstans,
hanem a zenei program ütemében, a tű és a barázda súrlódásának
arányában ingadozik. Ha képes el-elhúzni magával a tűt, akkor ez már
önmagában is nagyon kellemetlen "frekvencia-modulációt" okoz, mert a
tűhegy hol előbbre, hol hátrább tart a műsorban a kelleténél. A
nemkívánatos tűmozgás hatására természetesen elektromos jel is
képződik a kimeneten (még ha a tű csak nagyon-nagyon kevéssé engedi
"vonszolni" magát, akkor is), és ez olyan intermodulációt okoz, hogy -
ha lehet - még kellemetlenebb a másiknál. Ez okozná "azt a tipikus
fonográfhangot". A mágneses típusok állítólag mindkét torzításfajtára
érzékenyek, ezzel szemben az MC-rendszer az egyiktől úgyszólván
teljesen mentes, a másikra pedig nem túl érzékeny. Kétségtelen, hogy a
mágneses hangszedőkben a mozgó rendszer többnyire roppant lazán van
felfüggesztve, elasztikus anyagon támaszkodik - ez egybevág azzal,
amit mondtunk.
A fele és a duplája
Mibe kerül mainapság az egyszerű hifi-hangszedő, és mibe a
luxusholmi? Megmondom kapásból: az egyik a felébe - a másik a
duplájába. Ezt úgy kell érteni, hogy az olcsóbb típusokat hamar
leértékelik, és ha valaki kiszaglássza, hol van "Sale", azaz
kiárusítás, vagy eleve beéri a régebbi modellekkel, akkor a listaár
feléért vásárolhat. A márkás, drága holmikra viszont egyhamar nincs
kedvezmény, és mivel ezek szinte kizárólag alacsony kimenetű
MC-hangszedők, az árukat nyugodtan megszorozhatjuk másféllel vagy akár
kettővel, mert illesztő-egység is kell a pickuphoz.
Hogy ne keverjem a pénznemeket, egyetlen piacot választottam: az
amerikait, mert véleményünk szerint még ez tükrözi a legjobban az
árarányokat - habár, mint látni fogjuk, az európai gyártmányok itt
automatikusan "túlárazódnak", főleg éppen az Ortofonok. Az Audio
magazin tavaly októberi "katalógusát" vettem alapul, és mindenekelőtt
azt böngésztem ki belőle, hogy a hangszedő-gyárak közül hányan
ajánlanak MC-modelleket (is). Néhány évvel ezelőtt még lámpással
kellett keresni az MC-ket a katalógusokban, most viszont úgy látszik,
mindenki megszimatolta a nagy üzletet: az itt szereplő 52 cégből 34
kínál mozgótekercses hangszedőt is - s közülük 21 kizárólag azt! Ez
még akkor is elképesztően nagy szám, ha kivonjuk belőle a hét-nyolc
kis audiofil céget, amelynek csak egyetlen hangszedője van és azt is
mástól rendeli. (A Linn Asak például nem más, mint egy speciális
kivitelű Supex.)
A mágneses hangszedők listaára 30-35 dollárnál kezdődik, ennyibe
kerül a legolcsóbb Pickering vagy Stanton. Az ADC, az Audio-Technica,
a B&O, az Empire, a Goldring, a Shure pickupjait nem adják alább
ötvennél, az Ortofon FF15 XE/II-ért hatvanat kérnek (!!!) - ami nem
jelenti, hogy ezek bármelyikét ne lehetne megszerezni 20-25 dollárért,
és persze a gyári ár még ennél is alacsonyabb. A legdrágább mágneses
hangszedők közül táblázatba foglaltam néhányat:
Shure V15/III-HE 133;-
Sonus Gold Blue 165;-
Ortofon VMS 30/II 175;-
Shure V15/IV 195;-
Empire EDR-9 200;-
Grace F-9E 200;-
Ortofon Concorde 30 200;-
Technics EPC-205C Mk3 210;-
Pickering XLZ/7500S és XSV/5000 220;-
ADC ZLM 235;-
B&O MMC 2OCLC 240;-
Goldring G900/IGC 240;-
Sonus Dimension 5 250;-
Stanton 981 LZS és HZS 250;-
Audio-Technica AT 25 275;-
Sonus Dimension 5 Calibrated 350;-
Megjegyzéseim: feltűnő az Ortofonok abnormális ára. A Pickering
XLZ/7500S mágneses rendszerű, de alacsonyjelet ad ki, illesztő-egység
kell hozzá. A Shure V15/V tavaly ősszel még nem volt forgalomban.
Hiányzik a katalógusból a Grado, amelynek 50, de 500 dolláros
pickupjai is vannak. Végül nem szerepel táblázatomban két olyan
hangszedő, amely nem mozgótekercses, de nem is mágneses, hanem
kondenzátor- (elektrét-) rendszerű: a 265 dolláros Micro Acoustics 635
és a 600 dolláros Win SDT-10.
Az MC-mezőny 100 dollárnál indul, a Satin M-117Z és a Concord CMC
100 jelű, magaskimenetű típusokkal, ezekhez nem kell trafó, akárcsak a
valamivel drágább Adcom HC-E, Audio-Technica 30 HE és Pioneer PC-4MC
típusokhoz sem; utóbbit egyébként ebben a számunkban teszteljük, a
Bemutatjuk rovatban. Az egyetlen ígéretes hangszedő ebben a csoportban
a legolcsóbb Dynavector, a 1OX/II, 126 dollárért. Önmagában nem
drágább, de trafóra szorul, és így mégis magasabb árkategóriába
tartozik a 100 dolláros Sony XL-33, a Denon DL 300 és a nálunk is
kapható Technics EPC 300 MC. Valamelyest drágább a Premier LMS, a
Yamaha MC-7, a Signet MK 110E, az Audio-Technica 30E és a nagyobbik
Technics, a 310 MC.
A számunkra különösen érdekes típusok közül 175 dolláros a
magaskimenetű Supex SD-901 Super. Az Ortofon ára megint abszurd: az MC
10/II-ért 195 dollárt kérnek. A Fidelity Research FR1 Mk3F jelenleg
265, a Dynavector Karat Ruby 290 dollárba kerül. Valamennyi az
MC-középkategóriába tartozik. És most lássuk a High Society-t, a Felső
Tízezret:
Micro Seiki LC 80W Improved 400;-
Mission 773 400;-
Cotter ADB-1 400;-
Linn Asak 450;-
EMT XSD 15 500;-
Supex SDX-1000 500;-
John Marovskis MIT-1 550;-
Stax CP-Y 560;-
Denon DL-305 600;-
Grace F-11 600;-
Koetsu Black 600;-
Ortofon MC 30 700;-
Fidelity Research MC-702 700;-
Sony Espirit XL-88D 1000;-
Dynavector Karat Diamond (DV-100D) 1000;-
Koetsu Onyx 1100;-
Signet TK 100LC 1200;-
Az árak itt már rég elveszítették kapcsolatukat a realitásokkal...
azaz, annyiban reálisak, hogy képesek kihívni egy szűk vevőkör
kíváncsiságát, sznobizmusát, szerzési dühét. És reklámot csinálnak a
cég szerényebb gyártmányainak.
Illesztő-egységekről ezúttal nem közölt adatokat az Audio, de az
"elit" transzformátorok és elő-előerősítők ára ugyancsak rémisztő.
Például a Cotter-féle trafó 650 dollárba kerül, jóval többe, mint a
Cotter neve alatt forgalmazott hangszedő. Sajnos, aki ragaszkodik a
valóban elsőosztályúhoz, annak el kell fogadnia a jelszót: dupla vagy
semmi.
Az etalon helyreáll
Node most aztán gyerünk haza... és próbáljunk meg felhajtani
néhány olyan hangszedőt, amellyel próbára tehetjük az Ortofon MC
30-at. Előrebocsátom, hogy ezeket a szeánszokat nem előzte meg a
szokásos műszeres mérés. Általában napközben ültünk össze, váltott
legénységgel, néha csupán ketten-hárman; és magam vagyok az egyetlen,
aki valamennyi meghallgatáson jelen voltam. Beszámolóm erősen
szubjektív, és sok spekuláció tarkítja. Helyenként főleg a saját
véleményemet hangsúlyozom, másutt - amikor úgy éreztem, nem tudtam
eléggé koncentrálni - inkább a többiekét. Végül is arról van szó, hogy
kiválasszuk a legtermészetesebben szóló, leginkább semleges hangú,
etalonnak leginkább elfogadható típust.
Szaller László, győri olvasónk elhozta magával két audiofil
barátját és Fidelity Research hangszedőjét, az FR1 Mk3F jelűt,
amelyről már sok jót hallottunk, s amelytől a legtöbbet vártuk, annak
ellenére (vagy éppen amiatt), hogy az FR-ek közül ez a második
legolcsóbb. Nos, az Mk3F úgyszólván "hazavágta" az Ortofon MC 30-at.
Annyival szellősebbnek, levegősebbnek, könnyedebbnek találtuk a
hangképét, hogy máris rohantam elújságolni Sólymos Antalnak és
házizsürink többi tagjának, hogy "eeekkora halat fogtunk", nézzék meg.
A próbát egyébként már csak azért is meg kellett ismételni, mert nem
volt nálunk hangnyomásmérő, a két hangszedő hangerő-szintjét csak
fülre egyeztettük, márpedig ez kockázatos dolog, ugyanis általános
tapasztalat, hogy két hasonló készülék közül mindig a hangosabbik szól
jobban. A "szintezés" egyébként időtrabló munka. A mérőlemez jele
erősen ingadozik, a mérést többször is meg kell ismételni, és a végén
is csak annyit vehetünk biztosra, hogy a két hangszedő jele
csatornánként és 1 kHz-en nem tér el jobban, legfeljebb fél
decibelnyivel. Pedig még ennyi is zavaró lehet.
Nos, ha zenész volnék, elmondhatnám: másodszorra már becsülettel
hangoltunk... és a koncerten most bizony realisztikusabb hangok
szólaltak meg. Kétféle "hangszert" hallottunk most is, de nehéz volt
választani köztük. A szavazatok megoszlottak; jómagam és az FR
tulajdonosa is inkább az Ortofont véltük jobbnak. A Fidelity Research
most is könnyedebben, levegősebben szólt, de kissé érdesen is;
hangképe nem volt eléggé kiegyenlített, a középsáv mintha kiürült
volna valamelyest. Említettem, nem mértük meg ezt a hangszedőt, de
azok a frekvenciagörbék, amiket a külföldi újságokban láttam róla,
megerősítik benyomásainkat. Kicsit olyanok, mint - hogyan is
szemléltessem őket - mint a könyvek súlya alatt enyhén meghajló
könyvespolc. Ugyanilyen a görbéje a drágább FR MC-201-esnek is, és
nini! a HiFi News áprilisi számában azt írják róla, hogy kitűnő
pickup, de a hangképe kissé "szétesik", mélyekre és magasakra.
Lehet, hogy az FR-hang szebb az Ortofonénál, de nem korrektebb.
A második összejövetelen egyébként jelen volt Bogdány János
barátom is, aki szintén hozott magával egy parányi ékkövet, a
Dynavector Karat Rubyt. (Ez az a hangszedő, amelyiknek a tűszára egy
rubinrudacska. A sokszorta drágább Karat Diamond tűszára pedig
gyémánt.) Miután már csak egyetlen meghallgatásra maradt időnk, úgy
döntöttünk, hogy félretesszük az Ortofont, és a Fidelityt hallgatjuk
tovább, mielőtt Laci visszavinné Győrbe.
Egy kis közjáték: eddig jól megvoltunk az Ortofon T-30
transzformátorral. Rendkívül tisztahangú kis szerkezet, s ráadásul
többféle bemenetet kínál, azt a látszatot keltve, hogy univerzális.
Ötféleképpen használható: 3, 6, 12, 24 és 48 ohmos bemeneti
impedanciára. Csakhogy már a Fidelity Research is jobban szeretett
volna 100 ohmot, a Dynavectorhoz pedig nem kevesebb, mint 450 ohm az
optimális érték. Így aztán az FR-t az Ortofon trafó 48 ohmos bemenetén
használtuk, a Dynavectort pedig a saját, amannál háromszorta olcsóbb
transzformátorával.
A mérkőzés most is döntetlenül végződött. (Mindkét "tulaj" a saját
hangszedőjét hallotta jobbnak, vagyis a gazda szeme még vaktesztben
is hizlalja a jószágot.) Magam akkor a Rubyt hallottam jobbnak, de nem
vagyok biztos a dolgomban, és inkább az ellenvéleményeket
hangsúlyozom, különösen, mert ezek megegyeznek néhány olyan, külföldi
szakvéleménnyel, amelyet vaktesztünk résztvevői nemigen ismertek.
Eszerint a Dynavector hangképe egy kissé "forward". azaz előtérbe
nyomuló, bár így is tiszta és részletező, csillogó - mások szerint
kicsit érdes. Az FR sokkal hátrábbról szól, sokkal inkább "felnyitja a
falakat". Én gyakran fátyolosnak éreztem, bár másféleképpen, miatt
előzőleg az Ortofont.
Jó lett volna befejezni a kört és meghallgatni a Rubyt az MC 30
ellenében, de erre már nem volt idő; talán majd máskor. A dolog így is
világos: mind a Ruby, mind az FR1 Mk3F nagyszerű hangszedő, de nem
merek megesküdni, hogy felülmúlnák a persze sokkal drágább
Ortofon-csúcsmodellt. Nekik is van "egyéniségük" - és ez egyben azt is
jelenti, hogy nem semlegesek. Talán még az MC 30 a semlegesebb, kár,
hogy annak meg egy kicsit fátyolos a hangképe, legalábbis a másik
kettőhöz képest.
Ezért is örülök, hogy Benisz József jóvoltából kipróbálhattam egy
harmadik hangszedőt, egy Supexet - nagy név az is. Igaz, az SD-901 S
kivételesen nem alacsonyjelű, hanem magaskimenetű típus, ezért talán
nem teljes mértékben reprezentálja a Supex-famíliát, habár egy-egy
hangszedőcsaládnak általában megvan a maga megváltoztathatatlan,
jellegzetes hangképe. Nos: megint két eltérő hangkép, önmagában
mindkettő tiszta és kiegyenlített, csak az egyik kicsit túl élénk, a
másik meg egy kicsit fátyolos. Őszintén szólva, én akkor az utóbbira
adtam több pontot, de miután kiderült, hogy az a Supex, súlyos
kétségeim támadtak. Nem, nem sznobizmusból. Inkább azért, mert az
Ortofonról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy túlságosan
élénk volna a hangképe. Ha valamely hangszedő fátyolosabban szól az MC
30-nál, akkor holtbiztos, hogy kettőjük közül az Ortofon áll közelebb
az ideálishoz, és ennek hosszabb távon feltétlenül ki kell derülnie.
Mellesleg, a Supex-hangról valóban olvastam már olyasmit, hogy "ködös"
(dull), és Colloms egyik tesztkönyvében megtaláltam az SD 9015
frekvenciagörbéjét: bizony, meredeken lejt balról-jobbfelé. Ettől még
lehet kitűnő hangszedő, de előerősítőket nem szívesen minősítenék
vele: mindig az jönne ki jobbnak, amelyiknek több magasa van. (Le kell
szögezni viszont, hogy az eddigiek közül a Supex a legjobb biznisz,
mert transzformátor nélkül tudja, amit tud.)
Utoljára hagytam az adut: az EMT TSD 15-öt, a világ legismertebb
stúdióhangszedőjét. Gyakorlatilag azonos az amerikai listán szereplő
XSD 15-tel, csak azt SME-rendszerű fejszerelvénybe építették, a
stúdióváltozat "závárzata" pedig ettől valamelyest eltér. Mi amúgyis
kiszereltük a betétet a kagylóból, és a szokásos két csavarral fogtuk
fel a Hadcock hangkarba. Az EMT egyébként valamikor nagyon-nagyon
régen az Ortofontól vette át e robusztus, tönkretehetetlen,
mindent-lejátszó hangszedő licencét, s aligha változtatott rajta túl
sokat.
(Illik elmondanom, hogy az EMT-t kivételesen nem kellett
kölcsönkérni senkitől, lévén ez a Hifi Magazin szerkesztőjének
egyetlen, féltve őrzött magántulajdona, egészen a szeánsz végéig,
amikor is habozás nélkül és jutányos áron átengedte Horváth Ivánnak...
aki azt állította, hogy ennyiért neki megéri, mert van ő annyira
sznob, és igenis ambicionálja, hogy legyen neki egy EMT-je. Még
annyit, hogy a címlapunkon látható szerkezet nem más, mint egy EMT
hangszedő és a mozgórendszere; remélhetőleg jól látszanak rajta a
tekercsvégek.)
Egyszer, futólag kipróbáltuk már az EMT TSD 15-öt, de akkor egy
régebbi példánya volt a kezünkben. A transzformátora is nagyon
gyöngécskének bizonyult (lehet, hogy ez meg az Ortofon STM-72 trafónak
volt az előde?), s egyáltalán, a zenét egészen más körülmények között
hallgattuk, mint mainapság szoktuk. Most viszont egy vadonatúj
példányt illeszthettünk kontrollberendezésünkbe.
Annakidején azt írtuk róla (HFM 1. szám, 14-15. oldal), hogy a
basszusában nincs elég graft. Hát, mit is mondjak... amióta lemezt
hallgatok, még sosem hallottam ilyen basszust. A nagydob, a mélygitár
szinte elsöprő erővel indul meg, és olyan dinamikai szélsőségeket
éreztet, hogy emellett laposnak érzem minden más hangszedő basszusát.
Hasonlóak a "csinnek" is: jól definiáltak, egy pillanatra sem
fátyolosak (bár egy kicsit érdesek). És az EMT nemcsak az elektronikus
hangszereket tolmácsolja ilyen meggyőzően. Az Opus-lemez akusztikus
gitárjai ugyancsak megelevenedtek tőle - talán egy kicsit túlságosan
is csengtek-bongtak.
Másik híres svéd demonstrációs lemezünkön, a Propriuson éppen
ekkoriban fedeztem fel egy gyönyörű kis kórusművet, egy múlt század
eleji komponista karácsonyi dalát ("Julsang"). Magányos női hang szól
a templomban, magasan, csengőn és végtelenül tisztán. Az orgona
leges-legalsó sípjai tartják vele a zenei egyensúlyt; a mélyhangok
szinte szemmel láthatóan gördülnek elő. A végén a refrént már a
vegyeskar énekli, lelkesen és hangosan. Szépen szól ez a lemez az
Ortofonnal is, de amikor az EMT-vel tettük fel, eltűntek a
hangdobozok, falak nyíltak meg, feltárult a templom belseje - ezt az
élményt azóta sem tudom felidézni, semmiféle más hangszedővel. Az EMT
varázsa azonban, sajnos, csak addig tart, amíg meg nem szólal a kórus.
Akkor minden összeomlik: a sztereó kép elbizonytalanodik, a
mélységérzet alábbhagy, a hangkép kuszává válik, hiányoznak a férfiak
az énekkarból... Átkapcsolva az MC 30-ra, visszaáll a rend, a zenei
egyensúly és a vallásos áhitat.
Hát ez a baj az EMT-vel: nem szereti a nagy hangtömegeket, a
szimfonikus zenekart, egyáltalán: azt, ha sokan játszanak sokfélét
egyszerre. Minden egy nagyszerű basszusra és egy
felső-magastartományra épül, a kettő között valami nem stimmel, és az
is kétséges, hogy a felharmonikusok vajon hiánytalanul megvannak-e.
(Később előkapartam a hangszedőhöz mellékelt eredeti frekvenciagörbét;
eltérően a kommersz cégektől, az EMT ezt nagyon becsületesen rajzolja
fel. A görbe csak két helyen éri el a vonalat: a legalsó két oktávban,
és aztán már csak 15 kHz-en. Utána újra ereszkedik.) Az MC 30 nem
képes olyan "bravúrokra", mint a TSD 15, de gyakorlatilag egyformán
szól bármiféle zenén, egyik hangszert sem emeli ki a másik rovására.
Ahogy ez egy zenehallgatásra szánt eszközhöz illik: reprodukál - az
EMT viszont egy kissé maga csinálja a zenét. Ez néha csodálatraméltóan
sikerül neki, de a hangja többnyire színezett, mesterséges, gyakran
rossz értelemben véve hifi.
Bizonyára sokan kíváncsiak rá, hogyan szólhat az EMT, nem az MC
30-hoz, hanem az idehaza is kapható, olcsóbb Ortofonokhoz képest.
Engem is érdekelt a dolog, volt is nálam egy MC 10-es (MC 20-ast,
sajnos, nem tartottam "raktáron"). Az EMT erényei most jobban
érvényesültek. A kis Ortofonnak kevésbé voltak természetesek a
magashangjai; kissé mágnesesnek hatott - pedig (figyelem!), az MC 10
általában még az olcsó STM-72 trafón át is tisztábban szól, mint a
mágneses hangszedők többsége. A középtartományát viszont
kiegyenlítettebbnek hallottam, újabb bizonyságául annak, hogy az EMT
középhangjai nincsenek teljesen rendben. Könnyűszerrel találtam
olyan zenei részleteket, amelyek inkább szerették az MC 10-est, mint a
híres stúdióhangszedőt. És gyanítom, hogy már az MC2O/II is
természethűbb hangvisszaadásra képes, mint az EMT.
*
Hát ennyit sikerült megtudnunk a márkás MC-hangszedőkről. Azt
hiszem, egyelőre megmaradunk régi etalonunknál. Igaz, magas ára
ellenére is csak ugyanabba a kategóriába sorolandó, mint az FR1 Mk3,
mint a Karat Ruby, mint a közép-Supexek. Tehát kétségtelenül
túlárazott hangszedő. De nagyon jó túlárazott hangszedő. (Ezt a
szójátékot az Audio Critic-ből loptam. Ott a Grado-ról írtak
ilyesmit.)
Mágneses hangszedőt nem neveztünk be ebbe a versenybe. Megvallom,
ma már kételkedem benne, hogy szabad-e mást választani etalonnak, mint
egy jó MC-típust. Félreértés ne essék, használjuk majd ezután is a
Sonust, a VMS-t, az FF15-öt és a többit: akkor, ha velük
egy-kategóriájú hangszedőt kell tesztelnünk. De az erősítők,
hangdobozok minősítéséhez elengedhetetlen a tiszta forrás: az MC-hang.
Ez még akkor is így van, ha a két hangszedő-csoport hangképe nem
válik is el élesen egymástól. (Rövidteszteken bárkit meg lehet
téveszteni.) Magam egyébként is azt vallom, jobb ma egy jó mágneses,
mint holnap egy rossz mozgótekercses. Hosszútávon azonban felismerhető
egy tendencia: a jó MC-hangszedőnek (akár az MC 10-esnek is)
nyugodtabb, lágyabb a hangja, kevésbé lemezjátszós, kevésbé
hangszórós, mint a mágneses pickupoké. És ez már önmagában véve is
figyelemreméltó erény; még ha hibákkal párosul, akkor is. Ezért olyan
szkeptikusak a szakírók, valahányszor egy nívós mágneses hangszedőt
kell tesztelniük. "Valóban nagyon szépen szól" - ismerik el
fennhangon, hogy aztán a bajuszuk alatt ezt dünnyögjék: "És mégis
mozog..."
A tekercsre gondolnak.
Darvas László