És mégis mozog... a tekercs!



                      Körkép a hangszedők világpiacáról,
                  a mágneses és a mozgótekercses típusokról,
                     az árlista aljáról és legtetejéről.
                  Ezoterikus MC-hangszedők összehasonlítása:
                      Dynavector Karat Ruby, EMT TSD 15,
                  Fidelity Research FR1 Mk3F, Ortofon MC 30,
                                Supex SD-901S.


        Aki  Magyarországon  hifi-készülékek  minősítésére  adja  a fejét,
    minduntalan   defenzívába  kényszerül  amiatt,  hogy  egyesek  szerint
    túlságosan  magasra,  mások  szerint  pedig  túl  alacsonyra helyezi a
    mércét.  A  permanens  kétirányú  védekezés előbb-utóbb tudathasadásos
    megbetegedésekre  vezet,  a  leggyakoribb  a kétoldali üldözési mánia,
    mint   tipikus   szakmai  ártalom.  Ámde  ez  a  kór  egyúttal  acélos
    férfijellemeket  kovácsol,  olyanokat,  mint...  mint a nagy eretnekek
    voltak, akik máglyára mentek egy "i" betűért... vagy ha mégis elevenen
    kerültek  ki  a parázs vitából, akkor legalább utólag toppantottak egy
    nagyot,  mint  Galilei  tette,  amikor végre egyedül maradt: "Eppur si
    muove...  És  mégis mozog!" Kár, hogy e magasztos drámai pillanatban a
    főhősön  kívül senki más nem volt jelen; örök homály fedi, hogy a nagy
    olasz  vajon  a mozgómágneses, vagy pedig a mozgótekercses elv mellett
    tett-e hitet.

    Az etalon megrendül

        Nem véletlenül tereltem a szót a hangszedőkre, ezekre az aprócska,
    de  felettébb becses jószágokra, az audio-technika ékszereire. Jórészt
    ezek  felelősek  a  mi  kényszerképzeteinkért,  mert  túlságosan nagy,
    mondhatni:   antagonisztikus   ellentétet   szítanak   a   zenebarátok
    soraiban.  Vannak,  akik a Supraphon pickupot is elfogadnák etalonnak,
    viszonyítási  pontnak,  de  a  jólinformáltak  még  a sokszáz dolláros
    Ortofon  MC  30-ról  is  kissé fitymálva beszélnek, mert (olvasmányaik
    alapján) tudni vélik, hogy ez is távol van a tökéletestől - ami persze
    megintcsak   igaz.   A   "Luxusortofont"   egyébként,  mint  Olvasóink
    emlékezhetnek  rá  7. számunk szerkesztői jegyzeteiből, mi csak félve,
    szinte      muszájból     illesztettük     referencia-berendezésünkbe,
    magyarázkodva,  ilyesfajta szemrehányásoktól tartva: "...tudják maguk,
    hol  lakik  a  Jóisten?"  Ennek  pont  az  ellenkezője  jött be: egyik
    olvasónk   azt   tanácsolta,  válasszunk  megbízhatóbb  etalont.  "Sok
    felesleges kapcsolgatástól kímélné meg magát a szerkesztőség."
        Éppen  akkoriban  fejeztük be, kissé csüggedten a Fono Előerősítők
    Bajnokságát.    Az    eredmény   semmiképpen   sem   állt   arányban a
    kapcsolgatások  számával: egy bizonyos színvonal fölött már nem tudtuk
    eldönteni a szokásos, egyórás teszteken, hogy melyik fekete doboz szól
    természetesebben,   és   magunk   is  hajlottunk  rá,  hogy  mindezért
    "mérőműszerünket",  az  MC  30  hangszedőt hibáztassuk. Talán mégis le
    kéne  cserélni...  de  mire?  Levélírónk  mindjárt  tippeket is adott:
    Fidelity Research, Supex, EMT.
        De  melyiket  a  három közül? És egyáltalán, miért válasszunk pont
    ebből   a   háromból?   Miért  ne  vegyük  számításba  a  Denonokat, a
    Dynavectorokat,  a  JVC-ket,  a Yamahákat és a többit, esetleg (ha már
    pickup,  legyen  kövér) akár a Koetsukat? Hiszen a legdrágább Fidelity
    Research árán megkaphatnánk a legolcsóbb Koetsut... Melyik az a típus,
    amelyik  már éppen eléggé jó etalonnak, sőt: megközelíti a legjobbakat
    -  de  azért  még  nem  annyira  drága,  hogy idehaza közfelháborodást
    keltsen?  ("Azt  mondja,  kedves  főorvos  úr,  hogy üldözési mániában
    szenvedek? Lehet - de üldöznek is!" Régi vicc, nem én találtam ki.)
        A  Hifi  Magazinnak  persze  egy  vasa  sincs,  de kezdettől fogva
    számíthattunk  néhány  kereskedelmi  vállalat  támogatására.  Éltünk a
    barátságukkal  (a  Spendorokat  és  a  Quadot  a RAVILL kölcsönözte, a
    Sonusokat és a Hadcock karokat az ELEKTROMODUL) - de nem éltünk vissza
    vele.   Igaz,   három   év   alatt   sok   minden   történt:  komplett
    hifi-berendezések,  új  lemezjátszók,  drága hangszedők jelentek meg a
    boltokban,  mi  magunk  is okosabbak lettünk három évvel; indokolható,
    hogy   újabb,   pontosabb  etalonra  van  szükségünk.  Ha  ki  tudnánk
    választani     egy    minden    szempontból    etalonnak    tekinthető
    hangszedő-típust, bizonyára akadna, aki a kérésünkre behozná, de akkor
    biztosra  kellene  mennünk.  Kísérletezgetésről  szó sem lehet, hiszen
    ezeknek a szent skarabeusz-bogaraknak darabja legalább kétszáz dollár.
    S    nem    kevesebbet    várunk   tőlük,   mint   hogy   szavatoltan,
    megismételhetően,   demonstrálhatóan   "hifibbek"  legyenek  a  sokkal
    drágább  MC  30-nál  -  amelyet viszont nem nekünk kellett behozatnunk
    (nem   is   ajánlottuk  volna  behozatalra!),  hanem  egyszerűen  csak
    kölcsönkértük a Hungagent Rt-től, az Ortofon képviselőjétől.
        Egy  szó mint száz, mi nem vállalhatjuk a kísérleti nyúl szerepét.
    Inkább  idehaza, az ismeretségünkben kerestünk "elit" hangszedőket, és
    találtunk  is  néhányat:  nem  mondhatnám, hogy olyan szaporák nálunk,
    mint gomba az erdőben, eső után. Mindegyiket meghallgattuk, és valóban
    sajátos  hangképeket,  érdekes  hangszedő-egyéniségeket ismertünk meg.
    Mielőtt bemutatnám őket, szeretném indokolni, miért hagytuk ki ebből a
    "rundból"   a   mágneses   típusokat   -  és  szeretnék  képet  adni a
    világpiacról.

    Az MC-kultusz

        Szaktekintélyekre  nem  szívesen  hivatkozom:  a  legtöbb embernek
    felborzolódik  a  szőr a hátán, ha tekintélyérvekkel akarnak hatni rá,
    magam  is így vagyok vele - de azért elgondolkodtató, hogy a szakírók,
    amikor erősítőt, hangsugárzót kell minősíteniük, szinte kivétel nélkül
    MC-hangszedővel  dolgoznak.  (MC=Moving  Coil, mozgó tekercs. Leírását
    lásd  lapunk  4.  számában,  Ortofónia  cím  alatt.)  Visszaforgatva a
    történelem   és  a  magazinok  lapjait,  érdekes  megfigyelni,  hogyan
    berzenkedik  hol  ez,  hol  az a kritikus az MC-kultusz ellen: "kizárt
    dolog,  hogy  ne  lehetne  ugyanilyen  hangot  csinálni  egy  mágneses
    típussal  is!" - és aztán szép lassan mindenki belefárad a küzdelembe,
    kiköt  valamelyik  MC-nél.  A  rangos  HiFi Stereophonie-nak ehhez két
    évtizedre  volt  szüksége, az angolok már évekkel ezelőtt eljutottak a
    végkövetkeztetéshez,  a  Hifi Magazin-nak két év után világosodott meg
    az  elméje  -  ami  nem  is  rossz  eredmény; igaz, nekünk megvan az a
    helyzeti   előnyünk,  hogy  okulhatunk  a  külföldiek  tépelődéseiből,
    vitáiból, próbálkozásaiból, vallomásaiból.
        Ez  a  preferencia  csakis a legjobb típusokra érvényes, korántsem
    vonatkozik   azokra  a  hangszedőkre  is,  amelyek  csupán  a  középső
    árkategóriában  mozgatják  a  tekercseiket.  És  ne  feledjük,  az  MC
    általában  sokkal  kisebb  feszültséget  ad le, mint az MM, tehát kell
    hozzá  egy  transzformátor vagy egy head amp (elő-előerősítő) - ezeken
    éppúgy  nem  lehet  spórolni,  mint  a pickupon magán. Sajnos, eleddig
    semmiféle    takarékossági    akció    nem    vált    be.    Ha    egy
    MC-plusz-transzformátor,  vagy - mert ilyen is van - egy magasjelű MC,
    amelyhez egyáltalán nem kell transzformátor, nem kerül többe a legjobb
    ADC-nél  vagy  Sonusnál  vagy  Pickeringnél, akkor valószínűleg nem is
    szól  szebben,  csak  másfajták  az  erényei és a hibái - ez már ízlés
    dolga. Léteznek aztán olyan mozgótekercses hangszedők is, amelyek csak
    azért  működnek az MC-elven, mert a vevő hallott már harangozni valami
    Tekercsről  Amely Mozog, és most biztos megörül, hogy ő is hozzájuthat
    egyhez, és milyen olcsón...

    Három érv

        "Nagyon  örvendek - mondja most az Olvasó -, hogy a szakírók ilyen
    szépen  megegyeztek egymással. Volnának szívesek valami műszaki érvvel
    is  indokolni, miért favorizálják az MC-ket?" Nos, vannak ilyen érvek,
    nem  túl  közismertek  (ezt  úgy kell érteni, hogy mi legalább ezekről
    tudunk).  Az  első és legismertebb indok szerint a mágneses hangszedők
    áttalában  roppantul  kényesek arra, hogy jelüket milyen impedanciával
    terheljük,  ezzel szemben az MC-típusok lényegesen kevésbé "háklisak".
    Erről   majd   Sólymos   Antal   fog   többet   mondani,  egy  későbbi
    kiadásunkban.
        Kevésbé  ismeretes, ennélfogva kevésbé ellenőrzött az az érv, hogy
    ugyanannak  a  barázdának  a  lejátszásakor  az  MC-modellek általában
    nagyobb  energiát szolgáltatnak, mint a mágnesesek, ennélfogva nagyobb
    dinamikatartományt  képesek  közvetíteni.  Ez  meglepően hangzik, mert
    mindenki  tudja  a  prospektusokból,  hogy a mozgótekercses hangszedők
    többsége  igen  kis  jelet  ad  ki  - hiszen ezért kell hozzájuk az az
    átkozott  kis  illesztő-egység. Igen ám, de ez a kis jel: millivoltban
    mért  feszültség  -  nem  pedig  teljesítmény. A teljesítmény, amelyet
    nanowattban  kellene  megadni,  annyi,  mint  feszültség  a négyzeten,
    osztva  a  lezáró  impedanciával.  Az MC-modellekre akár négy-ötszörte
    nagyobb érték is kijöhet, mint a mágnesesekre.
        Még  kevésbé  ismert  érv,  mondhatni teljesen ismeretlen, hogy az
    MC-rendszerek  kevésbé  érzékenyek  a  needle drag distortion-ra, azaz
    magyarul  -  mindjárt, csak nekigyűrkőzöm - a tűvonszolásos torzításra
    (azt hiszem, ezzel a szómagyarításommal nem fogom megnyerni a jövő évi
    három  lapszámot).  Arról  lenne szó, hogy a hanglemez, amint hátulról
    előre elfut a hangszedő alatt, minduntalan magával ráncigálná a tűt, a
    súrlódás  révén.  Ez  a  "vonszoló" erő hozzávetőleg a tűerő egyharmad
    részét  teszi  ki,  tehát már számottevőnek mondható, de nem konstans,
    hanem  a  zenei  program  ütemében,  a  tű  és  a barázda súrlódásának
    arányában  ingadozik.  Ha képes el-elhúzni magával a tűt, akkor ez már
    önmagában  is  nagyon kellemetlen "frekvencia-modulációt" okoz, mert a
    tűhegy  hol  előbbre,  hol  hátrább  tart  a  műsorban a kelleténél. A
    nemkívánatos   tűmozgás   hatására  természetesen  elektromos  jel  is
    képződik  a  kimeneten  (még ha a tű csak nagyon-nagyon kevéssé engedi
    "vonszolni" magát, akkor is), és ez olyan intermodulációt okoz, hogy -
    ha  lehet  -  még  kellemetlenebb a másiknál. Ez okozná "azt a tipikus
    fonográfhangot".  A mágneses típusok állítólag mindkét torzításfajtára
    érzékenyek,  ezzel  szemben  az  MC-rendszer  az  egyiktől  úgyszólván
    teljesen mentes, a másikra pedig nem túl érzékeny. Kétségtelen, hogy a
    mágneses  hangszedőkben  a  mozgó rendszer többnyire roppant lazán van
    felfüggesztve,  elasztikus  anyagon  támaszkodik  - ez egybevág azzal,
    amit mondtunk.

    A fele és a duplája

        Mibe   kerül  mainapság  az  egyszerű  hifi-hangszedő,  és  mibe a
    luxusholmi?  Megmondom  kapásból:  az  egyik  a  felébe  -  a  másik a
    duplájába.  Ezt  úgy  kell  érteni,  hogy  az  olcsóbb típusokat hamar
    leértékelik,   és   ha  valaki  kiszaglássza,  hol  van  "Sale",  azaz
    kiárusítás,  vagy  eleve  beéri a régebbi modellekkel, akkor a listaár
    feléért  vásárolhat.  A  márkás, drága holmikra viszont egyhamar nincs
    kedvezmény,   és   mivel   ezek  szinte  kizárólag  alacsony  kimenetű
    MC-hangszedők, az árukat nyugodtan megszorozhatjuk másféllel vagy akár
    kettővel, mert illesztő-egység is kell a pickuphoz.
        Hogy  ne  keverjem a pénznemeket, egyetlen piacot választottam: az
    amerikait,  mert  véleményünk  szerint  még  ez tükrözi a legjobban az
    árarányokat  -  habár,  mint  látni fogjuk, az európai gyártmányok itt
    automatikusan  "túlárazódnak",  főleg  éppen  az  Ortofonok.  Az Audio
    magazin  tavaly októberi "katalógusát" vettem alapul, és mindenekelőtt
    azt  böngésztem  ki  belőle,  hogy  a  hangszedő-gyárak  közül  hányan
    ajánlanak  MC-modelleket  (is).  Néhány  évvel  ezelőtt  még lámpással
    kellett  keresni az MC-ket a katalógusokban, most viszont úgy látszik,
    mindenki  megszimatolta  a  nagy üzletet: az itt szereplő 52 cégből 34
    kínál  mozgótekercses  hangszedőt  is - s közülük 21 kizárólag azt! Ez
    még  akkor  is  elképesztően nagy szám, ha kivonjuk belőle a hét-nyolc
    kis  audiofil  céget, amelynek csak egyetlen hangszedője van és azt is
    mástól  rendeli.  (A  Linn  Asak  például  nem más, mint egy speciális
    kivitelű Supex.)
        A  mágneses  hangszedők listaára 30-35 dollárnál kezdődik, ennyibe
    kerül  a legolcsóbb Pickering vagy Stanton. Az ADC, az Audio-Technica,
    a  B&O,  az  Empire,  a  Goldring,  a Shure pickupjait nem adják alább
    ötvennél,  az  Ortofon  FF15 XE/II-ért hatvanat kérnek (!!!) - ami nem
    jelenti, hogy ezek bármelyikét ne lehetne megszerezni 20-25 dollárért,
    és  persze  a gyári ár még ennél is alacsonyabb. A legdrágább mágneses
    hangszedők közül táblázatba foglaltam néhányat:

    Shure V15/III-HE                                                 133;-
    Sonus Gold Blue                                                  165;-
    Ortofon VMS 30/II                                                175;-
    Shure V15/IV                                                     195;-
    Empire EDR-9                                                     200;-
    Grace F-9E                                                       200;-
    Ortofon Concorde 30                                              200;-
    Technics EPC-205C Mk3                                            210;-
    Pickering XLZ/7500S és XSV/5000                                  220;-
    ADC ZLM                                                          235;-
    B&O MMC 2OCLC                                                    240;-
    Goldring G900/IGC                                                240;-
    Sonus Dimension 5                                                250;-
    Stanton 981 LZS és HZS                                           250;-
    Audio-Technica AT 25                                             275;-
    Sonus Dimension 5 Calibrated                                     350;-

        Megjegyzéseim:  feltűnő  az  Ortofonok abnormális ára. A Pickering
    XLZ/7500S  mágneses rendszerű, de alacsonyjelet ad ki, illesztő-egység
    kell  hozzá.  A  Shure  V15/V  tavaly ősszel még nem volt forgalomban.
    Hiányzik  a  katalógusból  a  Grado,  amelynek  50,  de  500  dolláros
    pickupjai  is  vannak.  Végül  nem  szerepel  táblázatomban  két olyan
    hangszedő,  amely  nem  mozgótekercses,  de  nem  is  mágneses,  hanem
    kondenzátor- (elektrét-) rendszerű: a 265 dolláros Micro Acoustics 635
    és a 600 dolláros Win SDT-10.
        Az  MC-mezőny 100 dollárnál indul, a Satin M-117Z és a Concord CMC
    100 jelű, magaskimenetű típusokkal, ezekhez nem kell trafó, akárcsak a
    valamivel  drágább  Adcom HC-E, Audio-Technica 30 HE és Pioneer PC-4MC
    típusokhoz  sem;  utóbbit  egyébként  ebben a számunkban teszteljük, a
    Bemutatjuk rovatban. Az egyetlen ígéretes hangszedő ebben a csoportban
    a  legolcsóbb  Dynavector,  a  1OX/II,  126  dollárért.  Önmagában nem
    drágább,  de  trafóra  szorul,  és  így  mégis  magasabb árkategóriába
    tartozik  a  100  dolláros  Sony  XL-33, a Denon DL 300 és a nálunk is
    kapható  Technics  EPC  300  MC.  Valamelyest drágább a Premier LMS, a
    Yamaha  MC-7,  a  Signet MK 110E, az Audio-Technica 30E és a nagyobbik
    Technics, a 310 MC.
        A   számunkra  különösen  érdekes  típusok  közül  175  dolláros a
    magaskimenetű Supex SD-901 Super. Az Ortofon ára megint abszurd: az MC
    10/II-ért  195  dollárt  kérnek. A Fidelity Research FR1 Mk3F jelenleg
    265,  a  Dynavector  Karat  Ruby  290  dollárba  kerül.  Valamennyi az
    MC-középkategóriába tartozik. És most lássuk a High Society-t, a Felső
    Tízezret:

    Micro Seiki LC 80W Improved                                      400;-
    Mission 773                                                      400;-
    Cotter ADB-1                                                     400;-
    Linn Asak                                                        450;-
    EMT XSD 15                                                       500;-
    Supex SDX-1000                                                   500;-
    John Marovskis MIT-1                                             550;-
    Stax CP-Y                                                        560;-
    Denon DL-305                                                     600;-
    Grace F-11                                                       600;-
    Koetsu Black                                                     600;-
    Ortofon MC 30                                                    700;-
    Fidelity Research MC-702                                         700;-
    Sony Espirit XL-88D                                             1000;-
    Dynavector Karat Diamond  (DV-100D)                             1000;-
    Koetsu Onyx                                                     1100;-
    Signet TK 100LC                                                 1200;-

        Az árak itt már rég elveszítették kapcsolatukat a realitásokkal...
    azaz,  annyiban  reálisak,  hogy  képesek  kihívni  egy  szűk  vevőkör
    kíváncsiságát,  sznobizmusát,  szerzési dühét. És reklámot csinálnak a
    cég szerényebb gyártmányainak.
        Illesztő-egységekről  ezúttal  nem közölt adatokat az Audio, de az
    "elit"  transzformátorok  és  elő-előerősítők  ára ugyancsak rémisztő.
    Például  a  Cotter-féle  trafó 650 dollárba kerül, jóval többe, mint a
    Cotter  neve  alatt  forgalmazott hangszedő. Sajnos, aki ragaszkodik a
    valóban  elsőosztályúhoz, annak el kell fogadnia a jelszót: dupla vagy
    semmi.

    Az etalon helyreáll

        Node  most  aztán  gyerünk  haza...  és  próbáljunk meg felhajtani
    néhány  olyan  hangszedőt,  amellyel  próbára  tehetjük  az Ortofon MC
    30-at.  Előrebocsátom,  hogy  ezeket  a  szeánszokat  nem előzte meg a
    szokásos  műszeres  mérés.  Általában  napközben ültünk össze, váltott
    legénységgel,  néha csupán ketten-hárman; és magam vagyok az egyetlen,
    aki   valamennyi   meghallgatáson   jelen  voltam.  Beszámolóm  erősen
    szubjektív,  és  sok  spekuláció  tarkítja.  Helyenként  főleg a saját
    véleményemet  hangsúlyozom,  másutt  -  amikor úgy éreztem, nem tudtam
    eléggé koncentrálni - inkább a többiekét. Végül is arról van szó, hogy
    kiválasszuk  a  legtermészetesebben  szóló,  leginkább semleges hangú,
    etalonnak leginkább elfogadható típust.
        Szaller  László,  győri  olvasónk  elhozta  magával  két  audiofil
    barátját  és  Fidelity  Research  hangszedőjét,  az  FR1  Mk3F  jelűt,
    amelyről  már sok jót hallottunk, s amelytől a legtöbbet vártuk, annak
    ellenére  (vagy  éppen  amiatt),  hogy  az  FR-ek  közül  ez a második
    legolcsóbb.  Nos,  az Mk3F úgyszólván "hazavágta" az Ortofon MC 30-at.
    Annyival   szellősebbnek,   levegősebbnek,   könnyedebbnek  találtuk a
    hangképét,   hogy  máris  rohantam  elújságolni  Sólymos  Antalnak  és
    házizsürink többi tagjának, hogy "eeekkora halat fogtunk", nézzék meg.
    A  próbát  egyébként már csak azért is meg kellett ismételni, mert nem
    volt  nálunk  hangnyomásmérő,  a  két  hangszedő hangerő-szintjét csak
    fülre  egyeztettük,  márpedig  ez  kockázatos dolog, ugyanis általános
    tapasztalat, hogy két hasonló készülék közül mindig a hangosabbik szól
    jobban.  A  "szintezés"  egyébként  időtrabló  munka. A mérőlemez jele
    erősen  ingadozik, a mérést többször is meg kell ismételni, és a végén
    is   csak   annyit  vehetünk  biztosra,  hogy  a  két  hangszedő  jele
    csatornánként   és   1  kHz-en  nem  tér  el  jobban,  legfeljebb  fél
    decibelnyivel. Pedig még ennyi is zavaró lehet.
        Nos,  ha  zenész volnék, elmondhatnám: másodszorra már becsülettel
    hangoltunk...  és  a  koncerten  most  bizony  realisztikusabb  hangok
    szólaltak  meg.  Kétféle "hangszert" hallottunk most is, de nehéz volt
    választani  köztük.  A  szavazatok  megoszlottak;  jómagam  és  az  FR
    tulajdonosa  is inkább az Ortofont véltük jobbnak. A Fidelity Research
    most  is  könnyedebben,  levegősebben  szólt,  de  kissé  érdesen  is;
    hangképe  nem  volt  eléggé  kiegyenlített,  a középsáv mintha kiürült
    volna  valamelyest.  Említettem,  nem  mértük meg ezt a hangszedőt, de
    azok  a  frekvenciagörbék,  amiket  a külföldi újságokban láttam róla,
    megerősítik   benyomásainkat.   Kicsit   olyanok,  mint  -  hogyan  is
    szemléltessem  őket  -  mint  a  könyvek  súlya  alatt enyhén meghajló
    könyvespolc.  Ugyanilyen  a  görbéje  a drágább FR MC-201-esnek is, és
    nini!  a  HiFi  News  áprilisi  számában  azt  írják róla, hogy kitűnő
    pickup,  de  a  hangképe  kissé  "szétesik",  mélyekre  és  magasakra.
    Lehet, hogy az FR-hang szebb az Ortofonénál, de nem korrektebb.
        A  második  összejövetelen  egyébként  jelen  volt  Bogdány  János
    barátom   is,  aki  szintén  hozott  magával  egy  parányi  ékkövet, a
    Dynavector  Karat  Rubyt. (Ez az a hangszedő, amelyiknek a tűszára egy
    rubinrudacska.   A  sokszorta  drágább  Karat  Diamond  tűszára  pedig
    gyémánt.)  Miután  már  csak egyetlen meghallgatásra maradt időnk, úgy
    döntöttünk,  hogy  félretesszük az Ortofont, és a Fidelityt hallgatjuk
    tovább, mielőtt Laci visszavinné Győrbe.
        Egy   kis   közjáték:   eddig   jól  megvoltunk  az  Ortofon  T-30
    transzformátorral.  Rendkívül  tisztahangú  kis  szerkezet, s ráadásul
    többféle  bemenetet  kínál,  azt a látszatot keltve, hogy univerzális.
    Ötféleképpen   használható:   3,  6,  12,  24  és  48  ohmos  bemeneti
    impedanciára.  Csakhogy  már  a  Fidelity Research is jobban szeretett
    volna  100  ohmot, a Dynavectorhoz pedig nem kevesebb, mint 450 ohm az
    optimális érték. Így aztán az FR-t az Ortofon trafó 48 ohmos bemenetén
    használtuk,  a  Dynavectort pedig a saját, amannál háromszorta olcsóbb
    transzformátorával.
        A mérkőzés most is döntetlenül végződött. (Mindkét "tulaj" a saját
    hangszedőjét  hallotta  jobbnak,  vagyis a gazda szeme még vaktesztben
    is hizlalja a jószágot.) Magam akkor a Rubyt hallottam jobbnak, de nem
    vagyok   biztos   a   dolgomban,   és   inkább   az  ellenvéleményeket
    hangsúlyozom,  különösen, mert ezek megegyeznek néhány olyan, külföldi
    szakvéleménnyel,  amelyet  vaktesztünk  résztvevői  nemigen  ismertek.
    Eszerint  a  Dynavector  hangképe  egy  kissé "forward". azaz előtérbe
    nyomuló,  bár  így  is  tiszta és részletező, csillogó - mások szerint
    kicsit érdes. Az FR sokkal hátrábbról szól, sokkal inkább "felnyitja a
    falakat".  Én  gyakran  fátyolosnak  éreztem, bár másféleképpen, miatt
    előzőleg az Ortofont.
        Jó  lett  volna  befejezni a kört és meghallgatni a Rubyt az MC 30
    ellenében, de erre már nem volt idő; talán majd máskor. A dolog így is
    világos:  mind  a  Ruby,  mind az FR1 Mk3F nagyszerű hangszedő, de nem
    merek   megesküdni,   hogy   felülmúlnák   a   persze  sokkal  drágább
    Ortofon-csúcsmodellt. Nekik is van "egyéniségük" - és ez egyben azt is
    jelenti,  hogy  nem semlegesek. Talán még az MC 30 a semlegesebb, kár,
    hogy  annak  meg  egy  kicsit  fátyolos a hangképe, legalábbis a másik
    kettőhöz képest.
        Ezért  is örülök, hogy Benisz József jóvoltából kipróbálhattam egy
    harmadik  hangszedőt,  egy Supexet - nagy név az is. Igaz, az SD-901 S
    kivételesen  nem  alacsonyjelű, hanem magaskimenetű típus, ezért talán
    nem  teljes  mértékben  reprezentálja  a Supex-famíliát, habár egy-egy
    hangszedőcsaládnak   általában  megvan  a  maga  megváltoztathatatlan,
    jellegzetes  hangképe.  Nos:  megint  két  eltérő  hangkép,  önmagában
    mindkettő  tiszta  és kiegyenlített, csak az egyik kicsit túl élénk, a
    másik  meg  egy kicsit fátyolos. Őszintén szólva, én akkor az utóbbira
    adtam  több  pontot,  de  miután  kiderült,  hogy  az  a Supex, súlyos
    kétségeim  támadtak.  Nem,  nem  sznobizmusból.  Inkább azért, mert az
    Ortofonról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy túlságosan
    élénk volna a hangképe. Ha valamely hangszedő fátyolosabban szól az MC
    30-nál,  akkor holtbiztos, hogy kettőjük közül az Ortofon áll közelebb
    az  ideálishoz,  és ennek hosszabb távon feltétlenül ki kell derülnie.
    Mellesleg, a Supex-hangról valóban olvastam már olyasmit, hogy "ködös"
    (dull),  és  Colloms  egyik  tesztkönyvében  megtaláltam  az  SD  9015
    frekvenciagörbéjét:  bizony, meredeken lejt balról-jobbfelé. Ettől még
    lehet  kitűnő  hangszedő,  de  előerősítőket  nem szívesen minősítenék
    vele: mindig az jönne ki jobbnak, amelyiknek több magasa van. (Le kell
    szögezni  viszont,  hogy  az eddigiek közül a Supex a legjobb biznisz,
    mert transzformátor nélkül tudja, amit tud.)
        Utoljára  hagytam  az adut: az EMT TSD 15-öt, a világ legismertebb
    stúdióhangszedőjét.  Gyakorlatilag  azonos az amerikai listán szereplő
    XSD   15-tel,  csak  azt  SME-rendszerű  fejszerelvénybe  építették, a
    stúdióváltozat  "závárzata"  pedig ettől valamelyest eltér. Mi amúgyis
    kiszereltük  a betétet a kagylóból, és a szokásos két csavarral fogtuk
    fel  a  Hadcock  hangkarba.  Az  EMT egyébként valamikor nagyon-nagyon
    régen   az   Ortofontól   vette   át  e  robusztus,  tönkretehetetlen,
    mindent-lejátszó  hangszedő  licencét, s aligha változtatott rajta túl
    sokat.
        (Illik   elmondanom,   hogy   az  EMT-t  kivételesen  nem  kellett
    kölcsönkérni   senkitől,  lévén  ez  a  Hifi  Magazin  szerkesztőjének
    egyetlen,  féltve  őrzött  magántulajdona,  egészen  a szeánsz végéig,
    amikor is habozás nélkül és jutányos áron átengedte Horváth Ivánnak...
    aki  azt  állította,  hogy  ennyiért  neki  megéri, mert van ő annyira
    sznob,  és  igenis  ambicionálja,  hogy  legyen  neki  egy EMT-je. Még
    annyit,  hogy  a  címlapunkon  látható szerkezet nem más, mint egy EMT
    hangszedő  és  a  mozgórendszere;  remélhetőleg  jól látszanak rajta a
    tekercsvégek.)
        Egyszer,  futólag  kipróbáltuk  már az EMT TSD 15-öt, de akkor egy
    régebbi  példánya  volt  a  kezünkben.  A  transzformátora  is  nagyon
    gyöngécskének bizonyult (lehet, hogy ez meg az Ortofon STM-72 trafónak
    volt  az előde?), s egyáltalán, a zenét egészen más körülmények között
    hallgattuk,   mint  mainapság  szoktuk.  Most  viszont  egy  vadonatúj
    példányt illeszthettünk kontrollberendezésünkbe.
        Annakidején  azt  írtuk  róla  (HFM 1. szám, 14-15. oldal), hogy a
    basszusában  nincs  elég  graft.  Hát, mit is mondjak... amióta lemezt
    hallgatok,  még sosem hallottam ilyen basszust. A nagydob, a mélygitár
    szinte  elsöprő  erővel  indul  meg,  és olyan dinamikai szélsőségeket
    éreztet,  hogy emellett laposnak érzem minden más hangszedő basszusát.
    Hasonlóak   a  "csinnek"  is:  jól  definiáltak,  egy  pillanatra  sem
    fátyolosak (bár egy kicsit érdesek). És az EMT nemcsak az elektronikus
    hangszereket  tolmácsolja  ilyen  meggyőzően. Az Opus-lemez akusztikus
    gitárjai  ugyancsak  megelevenedtek tőle - talán egy kicsit túlságosan
    is csengtek-bongtak.
        Másik  híres  svéd  demonstrációs  lemezünkön,  a Propriuson éppen
    ekkoriban  fedeztem  fel  egy gyönyörű kis kórusművet, egy múlt század
    eleji  komponista karácsonyi dalát ("Julsang"). Magányos női hang szól
    a  templomban,  magasan,  csengőn  és  végtelenül  tisztán.  Az orgona
    leges-legalsó  sípjai  tartják  vele  a zenei egyensúlyt; a mélyhangok
    szinte  szemmel  láthatóan  gördülnek  elő.  A  végén  a refrént már a
    vegyeskar  énekli,  lelkesen  és  hangosan.  Szépen szól ez a lemez az
    Ortofonnal   is,   de   amikor   az  EMT-vel  tettük  fel,  eltűntek a
    hangdobozok,  falak  nyíltak meg, feltárult a templom belseje - ezt az
    élményt  azóta sem tudom felidézni, semmiféle más hangszedővel. Az EMT
    varázsa azonban, sajnos, csak addig tart, amíg meg nem szólal a kórus.
    Akkor   minden   összeomlik:   a   sztereó   kép  elbizonytalanodik, a
    mélységérzet  alábbhagy, a hangkép kuszává válik, hiányoznak a férfiak
    az  énekkarból...  Átkapcsolva  az MC 30-ra, visszaáll a rend, a zenei
    egyensúly és a vallásos áhitat.
        Hát  ez  a  baj  az  EMT-vel:  nem szereti a nagy hangtömegeket, a
    szimfonikus  zenekart,  egyáltalán:  azt,  ha sokan játszanak sokfélét
    egyszerre.     Minden     egy     nagyszerű     basszusra    és    egy
    felső-magastartományra  épül, a kettő között valami nem stimmel, és az
    is  kétséges,  hogy  a felharmonikusok vajon hiánytalanul megvannak-e.
    (Később előkapartam a hangszedőhöz mellékelt eredeti frekvenciagörbét;
    eltérően  a kommersz cégektől, az EMT ezt nagyon becsületesen rajzolja
    fel. A görbe csak két helyen éri el a vonalat: a legalsó két oktávban,
    és  aztán  már  csak  15  kHz-en. Utána újra ereszkedik.) Az MC 30 nem
    képes  olyan  "bravúrokra",  mint a TSD 15, de gyakorlatilag egyformán
    szól  bármiféle  zenén, egyik hangszert sem emeli ki a másik rovására.
    Ahogy  ez  egy  zenehallgatásra szánt eszközhöz illik: reprodukál - az
    EMT viszont egy kissé maga csinálja a zenét. Ez néha csodálatraméltóan
    sikerül  neki,  de  a hangja többnyire színezett, mesterséges, gyakran
    rossz értelemben véve hifi.
        Bizonyára  sokan  kíváncsiak  rá, hogyan szólhat az EMT, nem az MC
    30-hoz,  hanem  az  idehaza  is  kapható, olcsóbb Ortofonokhoz képest.
    Engem  is  érdekelt  a  dolog,  volt is nálam egy MC 10-es (MC 20-ast,
    sajnos,   nem  tartottam  "raktáron").  Az  EMT  erényei  most  jobban
    érvényesültek.   A   kis  Ortofonnak  kevésbé  voltak  természetesek a
    magashangjai;  kissé  mágnesesnek hatott - pedig (figyelem!), az MC 10
    általában  még  az  olcsó  STM-72 trafón át is tisztábban szól, mint a
    mágneses    hangszedők    többsége.    A    középtartományát   viszont
    kiegyenlítettebbnek  hallottam,  újabb bizonyságául annak, hogy az EMT
    középhangjai   nincsenek   teljesen  rendben.  Könnyűszerrel  találtam
    olyan zenei részleteket, amelyek inkább szerették az MC 10-est, mint a
    híres   stúdióhangszedőt.   És   gyanítom,  hogy  már  az  MC2O/II  is
    természethűbb hangvisszaadásra képes, mint az EMT.

                                      *

        Hát  ennyit  sikerült  megtudnunk  a  márkás MC-hangszedőkről. Azt
    hiszem,  egyelőre  megmaradunk  régi  etalonunknál.  Igaz,  magas  ára
    ellenére  is  csak ugyanabba a kategóriába sorolandó, mint az FR1 Mk3,
    mint   a   Karat  Ruby,  mint  a  közép-Supexek.  Tehát  kétségtelenül
    túlárazott  hangszedő.  De  nagyon  jó  túlárazott  hangszedő.  (Ezt a
    szójátékot   az   Audio  Critic-ből  loptam.  Ott  a  Grado-ról  írtak
    ilyesmit.)
        Mágneses  hangszedőt nem neveztünk be ebbe a versenybe. Megvallom,
    ma már kételkedem benne, hogy szabad-e mást választani etalonnak, mint
    egy  jó  MC-típust.  Félreértés  ne essék, használjuk majd ezután is a
    Sonust,   a   VMS-t,   az   FF15-öt  és  a  többit:  akkor,  ha  velük
    egy-kategóriájú   hangszedőt   kell   tesztelnünk.   De  az  erősítők,
    hangdobozok minősítéséhez elengedhetetlen a tiszta forrás: az MC-hang.
        Ez  még  akkor is így van, ha a két hangszedő-csoport hangképe nem
    válik  is  el  élesen  egymástól.  (Rövidteszteken  bárkit  meg  lehet
    téveszteni.)  Magam  egyébként is azt vallom, jobb ma egy jó mágneses,
    mint holnap egy rossz mozgótekercses. Hosszútávon azonban felismerhető
    egy   tendencia:  a  jó  MC-hangszedőnek  (akár  az  MC  10-esnek  is)
    nyugodtabb,   lágyabb   a   hangja,   kevésbé   lemezjátszós,  kevésbé
    hangszórós,  mint  a  mágneses  pickupoké. És ez már önmagában véve is
    figyelemreméltó  erény; még ha hibákkal párosul, akkor is. Ezért olyan
    szkeptikusak  a  szakírók,  valahányszor egy nívós mágneses hangszedőt
    kell   tesztelniük.   "Valóban   nagyon  szépen  szól"  -  ismerik  el
    fennhangon,  hogy  aztán  a  bajuszuk  alatt ezt dünnyögjék: "És mégis
    mozog..."
        A tekercsre gondolnak.

                                                             Darvas László