Lemezbezárt idő |
Groteszk rokonságban él ez a két emberfajta: az ortodox
lemezbarát, akinek teljesen mindegy, milyen gépen hallgatja meg a
lemezeit - és a "vad" hifista, aki gyakran már nem is a lemezt
hallgatja, hanem a gépet magát. Csak egyvalami választja el őket
egymástól: a közös hanglemez. (Vesd össze ezt G. B. Shaw mondásával,
miszerint az angolokat és az amerikaiakat csak a közös nyelv választja
el egymástól.) A hithű lemezbarátok kétfrontos háborút vívnak.
Egyfelől szívósan védekeznek a modern technika kísértései ellen,
másfelől viszont maguk is szívesen győzködik a lemez-ellenes
zenekedvelőket arról, hogy a technikának, vagyis a hanglemeznek igenis
sikerült megörökítenie a zene lényegét. Végülis erről van szó: a
zenéről, amit megmenteni szeretnénk minduntalan elavuló és folyvást
megújuló technikai eszközeinkkel. Mi talán többet tudunk a
technikáról. Ők talán többet tudnak a művészetről. Meggyőzni soha nem
fogjuk egymást, de mindenképpen gazdagabbak leszünk, ha meghallgatjuk,
hogyan beszélnek a zenéről idősebb testvéreink, a régi
hanglemezbarátok.
A gramofonlemezzel kezdődött.
A gramofon többemeletes, rétegezett membránú, sötét torkából nekem
is nagyszerű énekhangok ígérgették - Saljapin, Fléta, Kiepura, Caruso!
-, hogy miféle gazdagságot hoz a jövő, de teljes zeneműveket még csak
hangversenyen hallhattam, és a gramofon operákból kiragadott
énekszólamai nem tudták felidézni bennem az első hangverseny nagy
élményét. Koncertek, operaesték után csak amiatt sóhajtoztunk, hogy
amit most hallottunk, elröppent örökre. Utóbb reménység ébredt
bennünk: a zenét felveszik lemezre... vagy tán fel is vették már, és
akkor "meglesz". A lemezgyártó vállalatok - hiszen mi sem
természetesebb! - begyűjtik majd a nagy zenei élményeket. Átérzik,
mekkora felelősség hárul rájuk... kultúrtörténeti missziójuk van!
Mindenekelőtt bizonyára Dohnányi és Bartók zongorajátékát veszik fel,
amikor éppen nagy műveket interpretálnak; természetesen Basilides
Mária műsorát; aztán a Waldbauer-Kerpely vonósnégyesét (Kerpely Jenő
gordonkajátékát még külön is); és persze a Sergio Failoni által
vezényelt legszebb operaestéket. Odakünn a nagyvilágban - reméltük -
nyilván még jobban tudni fogják, kinek milyen zenéje kerüljön lemezre
okvetlenül. Miért is ne rögzítenék mindazt, ami a hangversenyen üzleti
szempontból is bevált, és amin a koncertrendezők sok pénzt
keresnek?...
Páratlan korszak volt ez. Nem alkotott ugyan oly nagy zeneműveket,
mint a korábbi évszázadok (ha netán úgy véljük, Bartók kivétel, hát
legyen ő az, aki "erősíti a szabályt") - de azok zenéjének
megszólaltatására ebben a korszakban, a harmincas években találták meg
a legmegfelelőbb hangot. Ezek a nagy előadóművészek, igaz, még sok
nehéz művet mellőztek eddig a pódiumon, de reméljük, most majd azokat
is megismerhetjük, hiszen műteremben, élve az ismétlés lehetőségével,
mindegyiket lemezre játsszák. (Ez a reménykedő óhajtásunk hosszú idő
múltán csakugyan teljesült, de oly sok várakozás és csalódás után,
hogy hitünkben megfáradva, már nem is igen hittünk benne.)
Hirtelenében a bálványunkká vált a gramofon! Ez a sok nagyszerű zene
mind itt lesz a szobánkban! Készítettük számukra a méltó helyet a
szekrényben, és hoztuk a kulcsokat: innen el nem szöknek már!
Lassacskán, de mégiscsak észrevettük, nagyon gyanús volt: a
Vállalatok nemigen vállalják, amit szerintünk tenniük kellene. Mitsem
akarnak tudni ama szent kultúrtörténeti hivatásukról. Még arra sem
lehet ráébreszteni őket, hogy nagy üzlet lenne, ha megmentenék az
idehaza elhangzott zenék legfontosabb hangjait. Helyette megelégszenek
néhány, inkább csak kuriózumképpen készült Bartók-felvétellel és még
kevesebbel Dohmányitól (s teljesen megfeledkeznek ez utóbbinak
karmesterművészetéről, melyet némely emlékezők szerint indokolatlanul
szólnak le, hiszen olykor kimagaslóan zseniálisnak mutatkozott);
nagyon kevés Basilides-lemezzel... hogy a többiektől aztán még
mutatóban se maradjon semmi. Failoninak tudtommal egy
Parasztbecsület-intermezzo felvétele maradt csupán, és a
Waldbauer-Kerpely vonósnégyesnek nincs is lemeze. Sem a
kultúrtörténeti hivatást, sem pedig - ha mi jól gondoltuk? - az üzleti
lehetőséget nem ismerték fel. Nem hagytunk fel minden reménnyel - bár
közben kitört a háború. De hátha most, amikor élnek még a
nagyjaink!... Mert ténynek tekintettük már akkoriban, hogy az
egyszervolt nagy élmény lemezekbe költözik, és mint szellem a
palackból, bármikor előparancsolható.
Nagy zenei élményeink születtek a gramofon mellett és mindnyájan
az újdonság varázslatában éltünk. Még nem vettük észre, micsoda
különbség ékelődik a hangversenyen hallott hubermannok, sauerek,
toscaninik - és az ő lemezeik közé! Mint ha valaki szép fordításban is
élvezettel olvas egy eredetiben már jólismert és megértett verset! Ez
a fordítás nekünk akkor még nagyon szép volt. (Ma már kételkedőbbek és
sokkal óvatosabbak vagyunk.) Hittünk benne, hogy a technika állandó
használati tárgyunkká teszi mindazt, amit a kiváló előadóművészeknek a
legjobban sikerült eljátszaniuk. Lelkesítő hírek érkeztek az egyre
jobban sikerülő felvételekről, és a Rádió olykor gramofonhangversenyt
sugárzott. Vajon hogyan dirigál a világhíres Toscanini, aki akkor már
körülbelül hatvan éves lehetett, de még sohasem jött Budapestre?
Tudvalevő, hogy irtózik mindenfajta gépi közvetítés hangjától, ezeket
nem ismeri el magáénak, és még csak nem is enged mikrofont a közelébe.
Valószínűleg hallott már néhány lemezt, "akusztikus" felvételeket,
tölcséres gramofonról, és elszörnyedve gondolt az emberiség esztétikai
jövőjére, amelytől mi éppen azokban a pillanatokban olyan sokat
vártunk. "Idáig silányították hát a legnagyszerűbb dolgot, mely az
emberiségnek adatott: a zenét!"
A nagy muzsikus eleinte nem látott jövőt a hangfelvételben. Utóbb
aztán valamennyi produkcióját lemezre dirigálta, némelyiket többször,
és a koncertjein most már ott állhatott a rádiósok mikrofonja például
az első budapesti hangversenyén is. Később kiderült, hogy egy
Aida-előadásról készült hanglemeze nem elégítette ki, nem engedte meg
a forgalombahozatalát; a lemez csak a mester halála után jelenhetett
meg. Annyit jelentene ez, hogy a többit talán önmagához méltónak
érezte már? Vajon, ha ma hallaná először az új hangfelvételek
legjavát, nem ugyanaz lenne-e az első reakciója, mint akkoriban volt,
az "akusztikus" felvételek hatására? Nem irtózna-e sokáig a
hangfelvételektől ma is ... míg ellenállását végleg le nem győzné az
idő?
Első lemezeit detektoros rádión hallgattuk, fülnyomorító és rossz
fejhallgatón át, és még így is meglepetést nyújtott és egy nagyszerűen
muzsikáló zenekart. (Rossini: A sevillai borbély, nyitány, Verdi:
Traviata, az I. és III. felvonás előjátéka.) Ma már nem ennyire
nagyszerűek, és fel sem ismerni rajtuk a karmester erős egyéniségét?!
Számomra ma is éppen olyanok, mint akkor voltak, és minden taktuson
rajta van Toscanininak az életből és a lemezről jólismert kezevonása.
Egyesek fülének már nem így köszön be - honnan ez a különbség?
Próbáljuk meg kifaggatni az Időt. Vagy azokat a nálam jóval
fiatalabbakat, akik nemcsak megérthetőnek ítélik az én véleményemet,
de kinyilatkoztatják, hogy nekik is hasonló élményt szerez a régi
művészek muzsikálása a hanglemezről. Lám, a lemezbe-kényszerített Idő
nem veszett el: mégiscsak ott maradt a lemezben - vagy újból megtért
hozzá.
Tény, hogy amikor a nagy dirigens először jött Budapestre,
valamennyi hangversenylátogató jól tudta, nemcsak a számunkra mindig
gyanús világhír, hanem néhány lemez alapján is, hogy mit várhat tőle.
A sztárbuktatásaira büszke Budapest (amely inkább szégyenkezhetne
amiatt, hogy Carusót és Galli-Curcit megbuktatta), ezúttal nem
buktatta meg önmagát, hanem tombolva meghódolt. Beethoven VII,
szimfóniáját egymásután kétszer hallottuk a mester két első
hangversenyén, s ez a produkciója hamarosan lemezen is megérkezett. Ez
a lemez nem tudta felidézni a két hangverseny "feledhetetlen", és sok
részletében sajnos mégis biztosan elfeledett pillanatait - de hozott
nekünk egy másik, így is nagyszerű Hetedik Szimfóniát, s
felismerhetően Toscanini egyéniségét. Ugyan ki méricskélte a technikai
tökéletlenségek folytán fellépő hibákat? Akkoriban éppen senki.
Élveztük, amit élvezhettünk, oly nyugodt légkörben, mely a mai
hifisták számára mesébe illő - s már a többiek számára is az, hiszen a
hibajavítás lehetősége rákényszerít, hogy ragadozómadárként csapjunk
le a minduntalan lelepleződő hibákra.
Megjelent akkor Bartók nagyszerű lemeze (His Master's Voice-on),
az I. román tánc, az ő keze alól. Hangversenyélményeink alapján tudtuk
ahogy ő maga adja elő a zongoraműveit, az nem is hasonlít a mások
által kottából előbúvárlott Bartók-zenére, és ezek a művek csakis az ő
játékával ragadják el a hallgatót. Kitűnő lemez volt ez akkor - és
Bartók (aki élt még), ott játszotta nekünk darabját a szobánkban,
amikor csak akartuk; hittük, hogy meg nem szökhet onnan. Ámde több
évvel Bartók halála után egyik kiváló, azóta már elhunyt zeneszerzőnk
úgy nyilatkozott, hogy Bartók zongoraműveit mások sokkal jobban
játsszák, mint - a lemezről hallhatóan - Bartók maga. Sőt, az ő
játéka, saját műveinek értelmezésekor "nem is jó". Ez a hatvanas
években történt. Lehet, hogy Bartók magával rántotta lemezeit a
sírba?... vagy csak éppen ő maga illant el belőlük?! Talán így volt -
de utóbb alighanem visszaszivárgott a lemezekbe. A fiatal Kocsis
Zoltán ugyanis nemrég kijelentette, hogy Bartók-művet jobban előadva,
mint ahogyan maga Bartók játszotta, sose hallott. Közismert, hogy ő
összeszedte már a világ majdminden felvételét - de Bartókot csak
lemezről hallotta. Az ellenkezőképpen nyilatkozó zeneszerző pedig
Bartókot "élőben" hallotta, minden alkalommal, amikor csak lehetett,
és zeneszerzői stílusával a Bartók által megnyitott utat követte. Úgy
látszik, ő a zene átmeneti szökését észlelhette, a fiatal
zongoraművész pedig a lemezbe-visszaérkezés pillanatát.
Kezünkben már, mikrobarázdás lemezre préselten Bartók
zongorajátéka. De vigyázva válasszuk ki az időpontot, hogy mikor
tesszük a korongra. Mert csak látszat az, hogy a művész idejön
játszani nekünk, a szobánkba, amikor csak akarjuk. Gondoljunk rá,
Hamletnek sem az apja jelent meg, csak annak szelleme - és az sem
akármikor. Tapintsuk ki, mikor jön el Bartók méltó felidézésének
órája, nehogy csalódás érjen bennünket! Mostanáig meg kellett
tanulnunk, sokféle lemezünk és lemezjátszónk mellett, milyen csalókán
tükröződik körülöttünk az Idő.
Miképpen is érzékelteti az Idő nem a vasfogát, hanem a méregfogát;
hogyan ékelődik be élő zene és gépzene közé? Ott voltam Bartók egyik
előadásán a Zeneakadémia kistermében, mikor a gépzenéről beszélt (így
nevezte a rádióból és gramofonból hallható muzsikát). Egy előkészített
szöveget olvasott fel, és számos spontán észrevételt tett. Ugyanolyan
meggypiros, kisajtós "Hic" gramofont állíttatott a pódiumon az
asztalra, amilyenről én vagy tíz évvel korábban először hallottam
lemezeket, s amilyennél nekem akkor már jobb volt, de még Bartók egyik
kedvenc tanítványánál is - akitől én tanultam akkoriban - ilyen
gramofont láttam. (Lám, az a zenetudós és zeneszerző is
hasznavehetőnek ítélte még a régi típusú gramofont!) Bartók gondosan
felhúzta a rugót, és lemezt tett a korongra. "Az Allegro barbarót
fogják hallani - mondta. - Állítólag így játszom én!" Elhangzott a
számomra jólismert lemez; nekem is megvolt, de meg kellett
állapítanom, hogy ez a gép bizony már nem olyan jó, mint amilyennek
"régesrégen" (talán tíz éve) tűnt, és csodálkoztam, hogy Bartók ezzel
is megelégszik, ha be akar mutatni valamit. (Akkori csodálkozásom
emléke kísért most, mikor fiatal barátaim hüledezve nézik jelenlegi
sztereó lemezjátszómat, és riadtan kérdik: hogyan is határozhattam el,
hogy ilyen gépre ilyen nagyszerű lemezeket tegyek fel?)
Mikor a lemez befejezte a magáét, Bartók zongorához ült, hogy
kottából improvizálva, afféle házi teljesítmény gyanánt eljátssza az
Allegro barbarót. Ez volt a történelmi pillanat! Bár lemezről sokkal
kigyakorlottabb játék szólt (az előadás idején viszont Bartók nemigen
gyakorolt, mert sok más, fontosabb dolga akadt), nemcsak az történt,
hogy az élő hang teljesebb zenei élvezetet nyújtott, hanem az
ellentétet is kimutatta, amely a mű kétféle elhangzásának időpontjai
között feszült. Ekkor világlott ki előttem, mennyire reménytelen, hogy
lemezbe zárhassuk az időt! Bartók nem szólt erről. Ő csak bemutatta,
amit bemutatott, és a hallgatóságra bízta a tanulságot: miért csak
állítólag játszik ő úgy, ahogyan az akkori felvételek legjobbjainak
egyikéről hallhattuk.
Szavai csak az élő zenei hang és a gépi torzítás különbségeire
utaltak - másra nem. Elmondta még, hogy a hangfelvétel igazi
jelentőségét abban látja, hogy a zeneszerzők személyes irányítása
alatt vegyék lemezre műveiket. Kijelentette, hogy végre hiteles
előadások maradnának az utókorra, ha a hanglemezkészítők átéreznék
hivatásukat. Ennek azonban - mondotta - megközelítőleg sem tettek
eleget azzal, hogy felvették Richard Strauss és Stravinsky egy-két
zenekari művét e vezényelni is kiválóan tudó szerzők karmesteri keze
alól, de még az ő főműveik közül is csak néhányat örökítettek meg, s
azokat is inkább csak karmesterművészetük kedvéért.
Még azt is megjegyezte (a hallgatóság felnevető csodálkozására): a
gramofon még arra is jó, hogy egyes zenekari produkciókat hátulról
előrefelé forgatva is meg lehet hallgatni róla. Nem magyarázta meg,
miért véli ezt hasznos dolognak. Megszólaltatott egy külön erre a
célra átállítottatott gramofont, és felhívta a közönséget: figyelje
csak, kitalálható-e, melyik zenemű hallható itt, megfordítva. Akadt
is, aki kitalálta, hogy Chopin Fantasia impromptujét halljuk. Bartók
csak mosolygott, és nem árulta el, mit akart kifejezésre juttatni
ezzel a bizarr játékkal. (Talán semmit. Amikor visszagondolunk egy
nagy emberrel való személyes találkozásunkra, mindig azt hisszük, hogy
bármit tett vagy beszélt, annak tartalmaznia kell az ő személyét
jellemző nagyság jegyeit. Ez gyakran hatalmas tévedés. Például az
sincs kizárva, hogy a nagy zeneszerző, muzsikus és tudós elvállalta
ugyan egy ilyen előadás megtartását, mert rábeszélték, de nem volt
egész estét betöltő mondanivalója erről a tárgyról - vagy kedve se
volt többet mondani.) Vajon később mennyiben módosult Bartóknak a
hangfelvételről alkotott véleménye? Meglehet, hogy teljesen
megváltozott - de az is "Bartók véleménye" maradt.
Wilhelm Furtwängler, egyik előadással is bővített próbalemezén,
karmester-növendékeknek adott óra keretében az Egmont-nyitány próbáját
kommentálja. Azt állítja itt, hogy minden műnek csakis egyetlen igazi
előadása lehetséges, és a többi, még jónak mondható előadás ezt az
egyet közelítgeti, aszerint, hogy mennyire sikerül. Emlékezzünk csak a
harmincas évek során Casals Bach-játékát közönség és kritika
egyetértően tökéletesnek ítélte csellón, úgyszintén Hubermannét
hegedűn. Sokan vannak, akik ma meghallgathatatlannak bélyegzik őket,
és inkább az egészen másképp játszó Starker vagy Szeryng
Bach-játékában látják a tökélyt. Túl hamar akarják megfogalmazni a
konklúziót, nincs türelmük várni vele még néhány évet... Lehetséges,
hogy Furtwänglernek nincs igaza, és a remekműveket koronként másképpen
kell előadni?
Egy lemezkritikából (Hifi Magazin) megtudjuk, hogy Klemperer
művészete olyasmiből táplálkozik, ami elmúlt. Állítólag "mint
gyakorlati zenélés, szilánkjaira hullott szét", és Klemperer "egy
letűnőben levő zenélési kultúra méltó színvonalú reprezentánsa". Jól
rámijeszthetne ez a zenekritika, ha nem edződtem volna meg az
ellenszeretések viharában. Ha jól értem, most Harnoncourtot kell
Klemperer ellen szeretni... Van tehát "mai" Varázsfuvola, Fidelio és
Tristan - és csak különcöknek való ínyencség a tegnapi? Liszt és
Paganini játékáról a maguk idejében azt mondták, "ilyen nem volt még,
és nem is lesz többé". Akkoriban, mikor a hallgatóságot még e nagy
művészek életének atmoszférája övezte, ítéletük igaznak is látszott -
de azóta zenetudósok is állították már, hogy ma nem tetszenének nekünk
ezek a "tökéletes" előadások. Biztos ez? Kinek van igaza?
Ne feledjük, Furtwängler nem lemezekről beszélt, hanem zeneművek
méltó megszólaltatásáról. Figyelemreméltó, hogy az ő dirigálása -
lemezről - ma is diadalmas, és sikerének napja sohasem áldozott le,
sőt, magasabban áll, mint valaha. Szentigaz, hogy nem lemezekről
mondta, amit mondott. Előadásokról beszélt - de hát ha megvalósul egy
ilyen tökéletes vagy csaknem tökéletes előadás, azt meg is kellene
őrizni, hiszen mégegyszer már aligha sikerül ilyen jól. A megőrzésnek
pedig egyetlen eszköze van: a hangfelvétel.
Csakhogy éppen Furtwängler produkciói minden lemezen különböznek
egymástól, noha sok lemeze azonos művet rögzít, és még a zenekar is
ugyanaz. Még talán azok a felvételek állnak a legközelebb egymáshoz,
amelyeken Beethoven IV. szimfóniáját szólaltatja meg. Valamelyik talán
pontosan a célba talált... mi pedig találgathatjuk, melyik.
Amikor nagyon megörülünk egy lemeznek, azt mondjuk rá: "Ez az,
amelyik a legjobban sikerült; amelyik a végleges megoldást
rögzítette." Feltesszük ugyan néhányszor, de egy ponton túl így már
nem sikerül jobban behatolnunk a remekmű mélységeibe. A hanglemezek
szellemidézésének is megvan a maga ritmusa... és lassanként megunjuk a
lemezen hangról-hangra ismétlődő zenét. Nem a remekmű válik unalmassá,
nem is aki előadja, hanem a lemez. Vajon a zeneszerő és az
előadóművész ilyenkor már nincs benne a felvételben? Figyeljünk csak
egyszer ott vannak, másszor nem. Ők élve is és holtan: emberek. Ami
előttünk fekszik, akár némán, akár forgó korongon: tárgy. Fogyóeszköz
- és megfogyatkozása nem az anyag kopásával következik be. A
lemezgyűjtő az élményt is mint fogyóeszközt tartja a szekrényében, és
ezért még abban sem lehet biztos, hogy akár egyetlenegyszer is
sikerült céljuk és rendeltetésük szerint használnia ezeket a
lemezeket. Ez még csak nem is szerencse dolga. A szerencsének
megnyargalásához is tehetség kell. A főiskolákon végre már tanítják a
jó zenehallgatást is. De úgy velem, külön kellene tanítani az élő zene
és külön a hanglemez hallgatását; meg azt, hogy hogyan célszerű
gyűjteni a lemezt, és hogyan kell használni a gyűjteményt. Példaképpen
egy Bach-kantátát említek, az Actus tragicust ("Gottes Zeit ist am
allerbeste Zeit"). Valamennyi felvétele nagyon erősen elüt az összes
többitől, olyannyira, hogy még a hangnem se mindegyiken ugyanaz, nem
is beszélve a hangszínek másféleségéről és sok egyéb, kisebb-nagyobb,
néhol éppenséggel ritmikai eltérésről. Nem okvetlenül a "teljességre
törekvés" nevetségesen öncélú megszállottja hát az a gyűjtő, aki úgy
érzi, hogy ez a mű talán tényleg "megvan" neki - de csakis akkor van
meg, ha birtokába vette annak összes felvételét. Így van reménye rá,
hogy életének és valamelyik lemezének ideje - amikor meghallgatja - jó
pillanatban találkoznak.
A húszas évek végén, egy ismerősöm gramofonjának rekeszes ürege
előtt kis kétszárnyú, meggypiros ajtó nyílt ki előttem, és a sötét
torokból Caruso, Schipa, Titta Ruffo és Galli Curci énekelt, oly
szépen, hogy tán sem azelőtt, sem azóta nem hallottam ilyen
gyönyörűséges éneket. Meglehet, nem a hangokra emlékszem, hanem az
élményre. Caruso akkor már nem élt - s most mégis énekelt! Bizonyára
Budapesten se bukott volna meg, ha ilyen jó napján szerepel -
állították a meghökkenő emberek a titokzatos készülék előtt ülve, és
emlékezve rá, hogy ők ott voltak a nézőtéren, nagy pénzen vett
jegyeikkel, Caruso vagy Galli Curci felléptének drámai pillanataiban.
Átélték a világraszóló, de a világot irántunk csak lenézésre
mosolyogtató bukás eseményét. Talán ők maguk is közreműködtek a
buktatásban?! Ezt esetleg eldönthetik még. Meglehet, hogy annakidején,
ha nem kaptak a beharangozott hírnek megfelelő éneket a Városi Színház
színpadáról, úgy gondolták, fizesse meg nekik a jegy árát a történelmi
mozzanat: az, hogy világnagyságokat buktatnak meg fensőséges
szakértelemmel. Gyanakodhattunk is (akkoriban még ez a lehetőség is
fennállt!), vajon valóban az énekelt-e itt, Budapesten, akinek a neve
a lemezen írva áll? Találkoztunk olyan Caruso-lemezzel is, melyről
éneklés helyett inkább nyögdécselés hallatszott. Ilyen volt a pesti
bukás óráiban? Életében elkísértük a művészt a rossz napjain is -
ugyanezt tesszük most, amikor a kevésbé jó lemezeivel is kiegészítjük
hangtárunkat.
Még manapság is találkozunk olyan lemezhallgatókkal, akik
kijelentik: "Richter ezt nem érti", "Karajan ezzel a feladattal nem
képes megbirkózni"; hogy ezt vagy azt "Richter (vagy Karajan) nem
tudja" - és ilyenkor kiderül, hogy egyetlen lemez alapján beszélnek!
Tudósíthat-e ez az egyetlen lemez arról, hogy melyik előadóművész
milyen művet tud vagy nem tud méltóképpen előadni?
Előfordul aztán, hogy ott voltunk a hangversenyen, amelyen éppen a
lemezről is hallható darabot játszotta a művész - és most mégis úgy
tűnik, hogy ami ott konzseniális volt, azt most egészen másképp, sőt:
a műhöz méltatlanul harsogják a fülünkbe, jó felvételről és
kristálytisztán. Ilyenkor mégiscsak a felvételben van valamiféle hiba,
de azt nem a megszokott úton kell keresni. Van-e a mikrofonnak lelke?
Én nem tudom - de azt igen, hogy amikor egy óriás adja elő valamelyik
kedvencét, például Toscanini Brahms I. szimfóniáját, tehát azt, ami a
hangversenyen igen nagy élményt nyújtott, és ha az egyébként jól
hangzó lemezről ez most mégsem győz meg, akkor aligha nem a mikrofon
tehet a dologról. Újabb felvételek hallatán is tapasztalunk ilyesmit,
és eszünkbe jut korunk modern bajnoka, a Hangmérnök. Az ő fiatal
művészetének kifejlődésére még várni kell - bár elképzelhető, hogy
lánglelkű hangmérnökök várakoznak már a korszak függönyei mögött.
Igenám, de egészen régi lemezek is gyakran jeleznek olyasmit, hogy
valaki (igen nagy művész különben) ezt vagy azt "nem tudja" a jó
felvételen. Mégsem a hangmérnök tehet róla?...
A harmincas évek elején nagyon jóhangúnak ítélt gramofonom, a már
elektromos vagy legalábbis elektrifikált felvételekről szobánkba hozta
a megállított időt, öreg embereket fiatalítva meg, s fiataloknak
nyújtva vigaszt sok mindenért, amit kései születésük folytán
elmulasztottak. Még Franz Schalk is dirigált számunkra egyet-mást
Beethoventől (kell-e még valakinek? én melegen ajánlom), D'Albert és
Paderewski zongorázott, Kubelik hegedült. Akkor még senkinek se jutott
eszébe azt állítani, hogy akit csak lemezről ismerünk, annak
művészetéről nem alakíthatunk ki véleményt. A hangfelvételt bár nem
tökéletes, de megbízható tolmácsnak véltük. A diadalmas Ember kifogott
hát egyik legfőbb ellenségén, az Időn. Egy mesés, bár kissé szegény
korszakban (mert kevés lemezünk volt a vágyainkhoz képest) hosszan és
sokáig tobzódhattunk lemezmámorunkban. Mígnem ez a diadal kezdett
gyanússá válni.
Mikor is történt ez?
A második világháború alatt megállt az idő folyása. Az utána
következő években minden lemez vadonatúj ajándék volt, mely eddig
Csipkerózsika-álmát aludta, de most felébredt, "megvan". És eleinte
nem vettük észre, hogy az Idő - egy más síkon - mégiscsak
megállíthatatlanul továbbhaladt. Régi gramofonom hangja szép volt még,
és lemezdélutánokat rendeztünk. Háromforintos belépőket áldozva, nagy
élvezettel gyűlt össze a nálam többségében vagy egy évtizeddel
fiatalabb közönség. Feszült politikai és közéleti légkörben (1950-51)
ez még nagyszerű örömök oázisa volt. Én ekkor hirtelen kiszakadtam a
lemezvilág életének kontinuitásából. Számomra Csipkerózsika újra
álomba merült, és csak 1954-ben sikerült újra felébresztenem.
Egykori középiskolai tanáromnál történt ez, kiről tudtam, hogy
nagy lemezgyűjtő. Ezen a területen nemigen érintkeztem vele korábban,
mert zenei ízlésünk csak Wagner-rajongásunkban egyezett, s még azon
belül is sok mindenben eltért a véleményünk - de a történelmi idők
összehoztak bennünket. Felhúzós készülékemet barátaim megőrizték
számomra, és még ekkor is szépen szólaltak meg róla a régi lemezek.
Még egy hatalmas sikerű lemezdélutánt rendezhettem vele, már idegen
lakásban, utoljára. A Tanár úr modernebb géppel adott lemezdélutánjait
pedig az idő tájt egyre kevesebben látogatták.
- Mi történik itt? - kérdezte. - Olyan géppel álljak elő újra,
mint a tiéd? Talán az jövedelmezne legjobban, ha elővenném az egykori
fonográfomat és az akusztikus lemezeimet a konyhaszekrényből?
Hamarosan félelmetesnek tűnő apparátus érkezett számára
Amerikából. A Tanár úr fejhallgatóval, mint boszorkánymester ült
előtte, szaporán változtatgatva hangerőt és hangszínt. A mikrolemezek
visszahozták egy időre a közönségét, sőt, néhány új lemez (például a
Kékszakállú első felvétele) még meg is sokszorozta, de a mi
zeneélvezetünket valamiféle profi-robotolássá varázsolta át mindaz,
ami elözönlött. "Nincsen gyönyörűség, csak a kevésben, kiket
elborított a sok" - jelezte ennek a korszaknak eljövetelét Babits
Mihály. A Tanár úr elővette egyazon mű különböző felvételeit; hol itt,
hol ott helyezve rájuk a tűt, és már anélkül, hogy bármit is nyugodtan
végighallgattunk volna, szüntelenül összehasonlítottunk. Különféle
pontokon jelentkező hibák és erények elemző tettenérése következett,
mint a filmekben a lassított felvételeken. Ez a szokás azóta a "soktól
elborított" mai lemezesek szüntelen gyakorlata lett - az igazi
zenehallgatás rovására, néha pedig már helyette is. A lemezdélutánok
törzsközönsége - a Tanár úr délutánjain inkább az idősebb generáció -
nyugodtan végighallgatta még a Wagner-operákat, de a tulajdonoson, új
berendezése árnyékában, már különös nyugtalanság vett erőt. Sokan
veszítették el így akkoriban a zenehallgatáshoz szükséges
nyugalmunkat. Azóta felismertük, hogy több veszett el ekkor a vámon,
mint amennyit a réven valóban nyerni tehetett.
A Tanár úr aztán új gépet kapott Amerikából...
Én megőriztem a régi gépemet, de a zenehallgató nyugalmamért
naponta meg kellett küzdenem. Egy nap pedig váratlanul rádöbbentem,
hogy kiszökött a gépből mindaz, ami addig szebben szólt onnan, mint a
Tanár úr masináin az ő új lemezeiről. A hang, amely addig közvetlen
bensőséggel szólított meg, elillant, és nem lehetett visszahozni
többé.
A filozófusok nem egyszer figyelmeztették már a világot, hogy az
élet csak változások és újrakezdések láncolataképpen szemlélhető, és
aki nem érzékeli ennek ütemét: idejét árnyékvilágban tölti. Akkoriban,
a hatvanas évek elején nem csak egyetlen ember ritmuszavarára vallott,
hogy keresgélni kezdtük a megszólaló, de már élettelenné vált lemezek
kiszökött lelkét. A technika jó volt és még jobb is lett, de bennünk
csak fokozódott az elégedetlenség. Az igazi zenei élmény eközben
csendes órákon, az emlékeinkben élt. Bármilyen sok tökéletlenül hangzó
zenét fogadtunk el annakidején a rossz akusztikájú
hangversenytermekben, Festspielhausokban állva, alkalmatlan helyekről
és zugokból, most egyre kritikusabbá váltunk lemezjátszóval és
hangfelvétellel szemben, mert már túljutottunk a meglétük okozta
lemezmámoron.
De aztán a gyorsütemű technikai fejlődés meghozta ennek a mámornak
második periódusát is. Szerepet játszott ebben az a sajnálatos
körülmény is, hogy a nagy hangversenyek kora, a legmagasabb színtű
élőzenét nyújtó korszak nálunk már letűnt; világnagyságok ritkán
vetődnek el hozzánk - és a harmincas évek koncertjeinek emlékéből élő
emberek úgy látták, világszerte is kevesebb az olyan nagy művész,
amilyenek a régiek voltak. Hacsak lehet, igyekezzünk inkább őket
hallani. "Vissza a lemezekhez!" - kiáltotta felém egy muzsikus barátom
a hangverseny szünetében. Még nagyobb erővel kiáltott a különbség az
ez idő tájt hallható hangversenyek színvonala és a lemezek között. A
"vissza a lemezekhez" kissé szomorú mozgalmának máig is tagja vagyok.
Lemezellenesek és lemezesek tábora között, inkább húzván az
utóbbiakhoz, számtalan dolgot üzenhetnék a lemezelleneseknek. Ilyen
című tanulmányt adhatnék elő: "Lemezellenesek lemezei" - de hangzatos
érveiket maga a zene söpörné el, mielőtt nekem is érvelnem kellene.
Verdi Falstaffja Toscanini salzburgi előadásán, melyet kétszer is a
helyszínen hallottam, számomra nem volt oly élvezetes a régi
Festspielhaus állóhelyén, mint ugyanezen előadásnak a közelmúltban
forgalomba került, aránylag primitív felvétele! Bárki mondhatná, hogy
ez csak egyetlen ember sajátos, egyedülálló hangulata, így hát nem
beszélnék róla, ha nem hallottam volna másoktól is sok hasonlót.
Gönnenwein például nagyszerű karmester, több, méltán sikeres estje
volt nálunk is, de még a magával hozott együttesével sem zenélt olyan
színvonalon, amilyenre a János passióról készített lemezével ért el.
Újra felmerül a kérdés; ha egy bizarr csoda újra felidézhetné Bach
orgona játékát, Liszt zongoraestjeit, Paganini hegedülését - lehet,
hogy lesújtottan, meglepett összenézéssel fogadnók? Elborzadnánk
tőlük? Fel akarnók öklelni őket, mint apjukat a szarvasokká vált
fiúk?!
Talán így kezdődnék a találkozás. S én mégis valószínűnek tartom,
hogy igazabb feltámadásuknak ez után jönne meg a maga ideje: mikorra
már mi is úgy rezonálnánk játékukra, mint a kortársaik. A "szilánkokra
szétbomlott" előadói stílusok - miközben a remekművek nem bomlottak
szilánkjaikra - kegyetlen száműzetés után visszaszivároghatnának
egykor méltán elfoglalt helyükre.
Kiváló zenetudós írta le a hatvanas évek elején, a zenei
előadóművészet változásait vizsgálva, hogy Liszt játéka ma aligha
tetszenék nekünk, mert íme, a nem is nagyon régi közönséget elbűvölő,
Liszt-tanítvány Sauer Emil lemezei ma "a borzalom erejével hatnak".
Mikor tiltakoztam ez ellen, azt mondta nekem, hogy számomra ez azért
nem következett be, mert belehallom a lemezekbe máig is elevenen
maradt emlékeimet, és a Sauer utolsó pesti koncertjei idején telt
zsenge ifjúságomat is. Évek múltán makacsul visszatértem a tárgyra, és
Sauer lemezei akkor már tetszettek neki, de bölcsen rámutatott az Idő
munkálkodására: megállapítása csak a maga idején volt helytálló... S
közben teltek-múltak az évek a pillanatig sem nyugvó lemezek fölött.
Visszatért Sauer és Dohnányi, és ma újra a sokak által már kizárólag
lemezről ismert Furtwängler és Toscanini a legnagyobb karmesterek.
A régi zenék és a régi lemezek sértetlenül kerülnek ki a relatív
vagy abszolút idő malmából - de az egykori lemezjátszók valaha
élvezetes hangja nem hat ránk soha többé. Még az is csodálatos dolog,
hogy Bartók, Amerikában töltött évei elején (41 vagy 42-ben), amikor
néhány érdekesnek vélt tárgyat szedett össze egy ócskapiacon (lásd
Agathe Fasset: Bartók amerikai évei), többek között egy felhúzós,
akkor már ugyancsak régi típusú gramofont vitt haza, nagy boldogan.
Sajnos, A. Fassett figyelme nem terjedt ki arra, milyen lemezeket
játszott Bartók a masinán, és a füle mit halászott ki ezekből. Vajon
élvezte-e, amit hallott, vagy csak érdekesnek tartotta valamiért?
Rögös utat kéne bejárnunk az időben ahhoz, hogy ezt megtudjuk.
Próbálkozzunk az ellenkező irányban, a jövőbe vezető úton is,
hiszen több látnoki képességű író elképzelte már a jövő háborúja utáni
állapotokat. Vajon, ha néhány élvemaradt ember a zenére emlékezik
majd, mint Franz Kafka bogárrá változott embere, és - hogy-hogy nem -
egy ilyen felhúzható lemezjátszó is épségben marad néhány hozzávaló
lemezekkel és tűvel, élvezetet nyújt-e nekik ez a réges-régi készülék?
Vagy a minden történésektől független "abszolút idő" végleg elsodorta
már azokat a gépeket, amelyek a húszas és harmincas években annyi
örömöt szereztek nekünk? Kívánom, hogy a választ ne tudjuk meg soha.
Talán küszöbön van már - bár némely prognózisok szerint mégsem
túlságosan közel - a pillanat, amely maradéktalanul tökéletes élő
hangot hoz a szobánkba. A nagy konfliktus éppen ebben a pillanatban
válik igazán kiélezetté. Az élő zenének vele egyenértékű
megszólaltatásakor kétféle idő kényszerül majd farkasszemet nézni
egymással, ellenségesebben, mint valaha. Kísérteties lesz az élő zenei
hang múmiája. Az a muzsika majd ékesszólón mondja el önmagáról, hogy
valódi élete a múlté. További tökéletesedés akkor már nem várható, és
kiderül, hogy maga az élmény nem raktározódott el, csak az, ami
egyszer létrehozta. A technika fejlődése rohan (vagy csak botorkál?) a
maga útján, és borzongva olvasok a magyar szeánszológusok "száraz
élvezetéről", mikor kifigyelik, "mit tud a Spendor hangdoboz a
középtartományban". Úgy látszik, nem sokat. Sajnos vagy hálistennek.
Mi lesz velünk, ha mindentudóvá válik a Spendor? Megéljek-e olyan
időt, melyben nem tudok élvezni majd lemezt és lemezjátszót? Jövel
Spendor! Gyógyíts ki rettegésemből (legalább a középtartományban)!
Nyugtass meg, hogy nem vagy tökéletes, és nem is leszel az, legalább
addig, míg én élek.
De csak szerezzük be az erősítőket és monitorokat, mert mindaz,
ami szól belőlük a száraz vagy kevésbé száraz élvezetet nyújtó
szeánszokon, még örömmel, izgalommal vagy legalábbis érdeklődéssel
tölthet el. Olvasom, hogy "nívós tunert még kevesen keresnek, de nem
is igen lehet hozzájutni" - reméljük, a társadalom mindkét oldalon
felnő majd a nívós tunerhez. Addig is hajszoljuk hegyen-völgyön,
árkon-bokron át a menekülő, eleven zenei hangot a tökéletlen gépekkel.
Én eközben néha szép zenét hallok a lemezjátszómból. Barátaim, sajnos
másfelé járnak ilyenkor. Hifi-tornyok árnyékában, hangdobozerdők
rengetegében ülnek, és hiába is invitálnám őket nyomorult szobámba,
újságolva, hogy az elmúlt pénteken ott Beethovennel találkoztam, mert
ha meglátják Tesla lemezjátszómat, elborzadnak, és lesz, amelyik
azonnal faképnél hagy.
Mostanában szeretünk kísérletezni, kísérletekkel bizonyítani, bár
azt is tudjuk már, hogy a sokféle tesztelés eredménye nem okvetlenül
szignifikáns. Kísérletezzünk egyszer azzal, különbséget tudunk-e tenni
az élő hangverseny és a régi felvétel között, ha mindkettőt a rádió
sugározza. Ugyan hány hallgató tudná megmondani, melyik hangverseny az
új és melyik a régi - ha ugyanazokat a művészeket hallják? Bármi lenne
is az eredmény, nem mutatna rá semmire. Mert kísérletünkkel nemcsak
Zenéket hasonlítanánk össze, hanem Időket is. Csak nagyon lassan
ülepednék le a lelkekben az, ami a különbséget végülis már kiáltóan
kifejezné.
Ne hidd, barátom, hogy kinevethetünk, amikor ügyesen előkészített
vezénylőmozdulatokkal előzöd meg a felharsanni készülő zenét
lemezjátszód előtt! Mitsem tesz, hogy amit dirigálsz, azt más
dirigálja. Azazhogy: dirigálta egykor. Nem nevetünk rajtad; amit
látsz, az csak szomorú mosoly. Arra kell gondolnunk, hogy a lemezen
szereplő karmester, ma és ezen a helyen, esetleg csak árnyalatnyi
eltéréssel bár, de biztosan másképp vezényelné, amit most a lemezről
hallasz. Ebben rejlik a te alaptalanul derűlátó vezénylésed tragikuma.
Ne is gondolj vele már. Élvezd a lemezeidet, ahogyan tudod, míg én
is ezt cselekszem a kortól és időtől állítólag messze lemaradt
lemezjátszómon megszólaló muzsikával. A magam időkeretében botorkálok,
melyet ti elfelejtettetek már, vagy kihagytatok - aminthogy én sem
ismerem technikai csodáitok szerkezetét, hanem látni vélem őket,
jövőből rámmeredő rémlátomásomban: mint már-már kacagtatóan
élvezhetetlen ócskaságokat.
Vásároljak hát Marantz hangszórót? Isten őrizz, hiszen valaki
nemrég megnyerő őszinteséggel beszámolt róla, hogy mennyire csalódott
a Marantzban! Mire várok hát, míg azt csinálom, hogy nem veszek
Marantzot? A következőt, a még jobbat majd másvalaki fogja
megbélyegezni. Közben telik az idő, múlik az életem. Az lenne a
bölcsebb, ha mégiscsak megvenném a Marantzot (ha lenne miből). Vagy az
elmarasztaló cikket olvassam, hogy vigasztalódjak? Maradok Marantz
nélkül, és aki kineveti naiv örömeimet, s bátran lépeget a maga
időkeretének határai között, miként én járok a magaméban, ám tegye.
Csak arra kérem, számoljon be egyszer majd ő is, őszintén, a saját
élményeiről.
Szuly Gyula
A fényképeket Kun Imre: 30 év művészek között című könyvéből vettük át
(Zeneműkiadó, 1965).