HermeLINN |
Fanfárok zengnek, nyílik a terem ajtaja, belép az udvarmester,
díszes botjával akkorát koppant a padlón, hogy az ijedősebb
lemezjátszókon menten megugrik a tű, és csak ennyit mond: - Őfelsége
I. Linn Sondek! (Trarararááá!)
Ebből mindenki érteni fog. Aki azonban távol él a fényes udvarok
zajától, s füléig még nem hatoltak el a legendák és a reklámok, annak
elmondjuk, hogy a Linn Sondek sokak számára nem csupán a világ legjobb
lemezjátszója, hanem az egyetlen, olyan lemezjátszó, amelyen
egyáltalán érdemes zenét hallgatni. Mert ezt a készüléket "nem a
specifikációja, hanem a muzikalitása különbözteti meg a többitől".
(Trarararááá!)
"Hinnétek-e, hogy a Linn Sondek, bármilyen más hangszedővel és
hangkarral, szebben szól, mint bármiféle más futómű bármiféle más
hangszedővel és hangkarral?!" Ezt a szerény ajánlást (trarararááá) a
Hi-Fi Answers régebbi szerkesztője írta le néhány évvel ezelőtt. A
maiak már óvatosabban fogalmaznak: "Véleményünk szerint a Linn Sondek
változatlanul az egyetlen futómű, amelyért érdemes 350 fontot
fizetni". Mert hát ez az ára. "Tulajdonképpen" nem is olyan sok, ha
meggondoljuk, hogy a High End Audio piacán már rég elszabadultak a
poklok. A legdrágább futóművek többezer dollárba kerülnek. De az igazi
mitikus darab ma is a Linn, a skót lemezjátszó, az angol
audio-szakírók büszkesége. Hogy a Linn-mítosz mennyire eleven, azt a
következő, újdonatúj adomával példázzuk. Az egyik brit szakíró
kilátogatott az Államokba, ahol is örvendezve közölték vele, hogy a
Linn ma már csak a 29. a legjobb futóművek ranglistáján. Megelőzi őt a
Trio-Kenwood L-07, a "légpárnás" Lux, az Oracle, akár a Thorens TD
126-os is... Arra a kérdésre, hogy ezt mivel indokolják, ezt a választ
kapta: - Ezek azok, amelyek jobbak, mint a Linn Sondek.
"Amiből kiderül - így folytatódik a riport -, hogy a világ legjobb
futóműveit furcsa módon mindig a 29. helyezetthez viszonyítják."
Az amerikaiak faragatlanok, nem tisztelik a hagyományokat és a
királyság intézményét. A Brit Impérium azonban államformáját tekintve
ma is királyság, amelyben nemcsak Her Majesty uralkodik, hanem a
tradíció is. A Linn Sondek trónja egyelőre éppoly megingathatatlannak
látszik, mint Erzsébet királynőé.
*
Minek is köszönhetjük Őfelsége látogatását? Nemrég két külföldön
dolgozó olvasónk is a fejébe vette, hogy a devizaszámláján
felgyülemlett dollárokat hifi-berendezésre költi. Addig-addig
válogattak, mígnem mindketten eljutottak a Linn Sondekig.
Lemezjátszójukat mindketten felajánlották tesztelésre a Hifi
Magazinnak, s ezzel igen komoly hálára köteleztek bennünket (hálánkat
mindenekelőtt azzal próbáljuk kifejezésre juttatni, hogy elhallgatjuk
a nevüket). Mi több, egyikük csaknem komplett láncot állított össze
hasonló minőségű láncszemekből; ezeket szintén kölcsönkaptuk, tehát a
szubjektív meghallgatás most minőségileg különbözni fog minden eddigi
szeánszunktól. Eddig ugyanis csak azt tehettük, hogy a saját, távolról
sem extraklasszis kontrollberendezésünkbe próbáltunk bele egy-egy
kölcsönkészüléket. Ilyenkor mindig gyanakodnunk kellett: az idegen
masina esetleg nem tudja magát igazán kifutni, mert a mi gyengébb
kontrollberendezésünk miatt nem szólhat úgy, ahogy szeretne. (A
legtöbb szemrehányás a Quad 405 teljesítményerősítő miatt ért
bennünket.) Most viszont rendkívül előnyös helyzetben vagyunk. Nem a
saját láncunkat fogjuk használni, hanem az idegen összeállítást, és
ebbe próbálgatjuk bele, egyenként, a saját készülékeinket! Öntsünk
tiszta zenét a fülekbe!
Az a berendezés tehát, amelyet meg fogunk hallgatni, a következő
láncszemekből áll: Linn Sondek LP 12 lemezjátszó-futómű, Linn Ittok
LVII hangkar, Linn Asak DC 2100k hangszedő, Linn (valójában: Naim)
MC-előerősítő, AGI 511A előerősítő, Naim NAP 250 teljesítményfokozat.
Csak a hangsugárzó maradt a régi, megbízható BC1. Emiatt azonban nem
fájt a fejünk. Nem is okozott csalódást a Spendor - dehát a szeánsz
még messze van, lássuk előbb külön-külön a készülékeket és a műszaki
részleteket!
Linn Sondek LP 12 lemezjátszó-futómű
A típusszámban az LP nem Long Playinget jelent, hanem azt, hogy
Linn Products. Ez a kis cég a hetvenes évek elején alakult a skóciai
Glasgowban. Tulajdonosa és menedzsere, Mr. Ivor Tiefenbrun a brit
audioújságírók egybehangzó véleménye szerint a legidegesítőbb ember,
akivel csak össze lehet akadni ebben a szakmában. Mr. Tiefenbrun
kiváló reklámpszichológus, jól tudja: mindegy, mit írnak az emberről
vagy a lemezjátszóról, az a fontos, hogy írjanak. Tehát folyvást
abszurd ötletekkel áll elő, és az egészben az a legbosszantóbb, hogy
időnként kiderül, hogy igaza van. Elsősorban ő terjesztette el a
köztudatban a lemezjátszók sajáthangjáról szóló tézist, amely
egyébként eredetileg úgy hangzik, hogy "minden lejátszóberendezés
leggyengébb láncszeme a lemezjátszó-futómű". Mr. Tiefenbrun
eretnekségnek tartja a hangsugárzók A-B tesztjét, hiszen a hangdobozok
befolyásolják egymást, és ezért csakis azokat a demó-termeket hajlandó
komolyan venni, amelyekben egyetlen pár hangsugárzó található. Ebben
még volna ráció. De a legújabb ötletén már hónapokig csámcsogtak a
Hi-Fi News & Record Review Linn-párti és Linn-ellenes olvasói,
Tiefenbrun ugyanis (és az ő nyomán néhány szakíró) azt állítja, hogy
bármiféle elektroakusztikai átalakító jelenléte teljesen tönkreteszi a
hifi-hangzást, a lehallgatószobában ezért még a telefonkészüléket sem
szabad megtűrni.
Enyhébb ennél a Linn cég permanens mániája, miszerint a Linn
Sondek kizárólag akkor szól jól, ha szakértők állítják be, tehát a
vevő minden körülmények között hagyatkozzék a Linn-képviselettel
megbízott kereskedőre, aki szakavatott kézzel másfél-két óráig is
elpiszmog a Sondekkel. "Ég és föld a különbség."
A Sondeket egyébként tényleg gondosan kell beállítani, de azért
nem kell hozzá szenteltvízbe mártott csavarhúzó. A jólismert
AR-típusú, függesztett futóművel állunk szemben. A Linn is abból
indult ki, amit az Acoustic Research húsz évvel ezelőtt kitalált:
rugalmasan felfüggesztett pótvázra szerelte a tányércsapágyat és a
kardeszkát. A pótváz fémrugókon áll, a rugók csillapítóanyagba vannak
ágyazva, és még szabályozni is lehet a feszítésüket, feltehetőleg
azért, hogy a rendszert a legkülönfélébb tömegű hangkarokkal is
egyensúlyba lehessen hozni.
A kardeszka közönséges rétegelt falemez. A lemeztányér csapágya
nagyon precíz és jócskán fel van töltve olajjal. A lemeztányér is
szép: viszonylag vékonyfalú öntvény, de a pereme széles és vastag,
hogy nagyobb legyen a tehetetlenségi nyomatéka. A motort természetesen
a fadobozra szerelték, s csupán egy lapos gumiszíj útján érintkezik a
fő rendszerrel. Huszonnégy pólusú motor, percenkénti fordulatszáma
300, és kvarcvezérlésű elektronika hajtja meg: egyetlen hatalmas lapra
épített, fémvázra erősített áramkör.
A futómű doboza és alja fából van, és négy közönséges gumilábon
áll, dehát a tulajdonképpeni lemezjátszót nem is ezek izolálják a
környezetétől. (Más kérdés, hogy ennyi pénzért illene csavarosan
emelhető lábakat készíteni, hogy könnyebb legyen vízszintbe állítani a
készüléket amit a Linn persze meg is követel.) A tányérborító nem más,
mint egy vékony fekete filclemez.
A Linn Sondek már csak azért is skót lemezjátszó, mert minden
fölösleges dolog ki van spórolva belőle. ("Szedjétek csak le az
alaplapot, és győződjetek meg róla, hogy mennyivel több lemezjátszó
van egy Thorensben" - írja mérgesen egy amerikai tesztújság.) A Linn
kizárólag 33 1/3-dal fut, kislemezt nem lehet játszani rajta. Létezik
ugyan egy modifikációs "kit", amellyel a gép kétsebességesre
alakítható, de az igazi Linn-tulajdonos, aki ad magára, inkább nem
vesz tudomást a 45-ös fordulatszámról. (Csak lábjegyzetben: a
legfontosabb mérőlemezek némelyike 45-ös fordulatú...)
Így aztán a Linn futóműnek egyetlen kezelőszerve van: egy ízléses
ki-bekapcsoló nyomógomb, pici piros LED-del a közepén. Mellesleg úgy
tűnik: ez a gomb sem a hálózatról kapcsolja le az áramkört, csupán
beleavatkozik valahol az elektronikába. Furcsa, de a készüléknek még
hálózati transzformátora sincs. Az elektronika közvetlenül a
hálózatról kapja a feszültséget.
Őfelsége alulnézetben. A Linn Sondek három rugóval felfüggesztett
pótváza az elektronikával és a kábelkivezetésekkel
Linn Ittok LVII hangkar
A Linn Products nagyon szereti a fantázianeveket. A Sondek
feltehetőleg annyit tesz, hogy ezt a decket a cég úgyszólván a fiának
tekinti ("son"). Szép neve van a nagy Linn hangsugárzónak is: Isobarik
- ez olyasmire utal, hogy a hangszórómembrán előtt és mögött
ugyanolyan légnyomás uralkodik. (Ezt úgy kell érteni, hogy az
Isobarikban két KEF B139-es basszushangszóró van egymás mögé építve.
Ez az elrendezés állítólag megkönnyíti az előlapra szerelt hangszóró
dolgát, és ugyanannyi literből nagyobb basszust hoz ki. Az Isobarik
áráról jobb nem beszélni.) A lényeg az, hogy mindkét név "k"-ra
végződik. A Linn elhatározta, hogy most már ehhez tartja magát, és
amikor végre saját hangkart és hangszedőt kezdett reklámozni a
régebben favorizált Grace 707 kar és a Supex pickupok helyett, ezeknek
az Ittok, illetve az Asak nevet adta. Valószínűleg egyik név sem
jelent semmit, de elég japánosan csengenek. Joggal. Az Asak
voltaképpen a japán Supex cég egyik modellje, a Linn által előírt
testbe szerelve, az Ittokot pedig állítólag a skótok tervezték ugyan,
de a japánok gyártják.
Az Ittok LVII: finommechanikai remekmű. Beépíteni, beállítani,
kezelni pofonegyszerű. A karcső egyenes, magnéziumötvözetből készült,
és szembetűnően vastagabb a szokásosnál. A shell szintén
magnéziumötvözet, és egyáltalán nem lehet leszerelni, viszont a kar
egyetlen vastag csavar oldásával fel-le mozgatható, sőt helyéből ki is
emelhető - a hangszedőt csak ilyenkor szabad cserélni. A kar mindkét
irányban golyóscsapágyon mozog, és minden tekintetben rendkívül
robusztus. Mindazonáltal a csapágyat kímélni kell: hangszedőcsere
előtt a kart ki kell emelni a helyéből.
A tűerő a csapágy melletti koronggal állítható, 0-30mN között;
minden osztás 1mN. Egy másik, kisebb koronggal az antiskatinget lehet
állítani, egyetlen skála szerint. A Linn tehát vagy nincs tekintettel
a másfajtájú tűhegyekre, vagy - ami valószínűbb - azt gondolja,
mindenki mérőlemezzel fogja beállítani az antiskatinget. Hátul a
hatalmas ellensúly mereven csatlakozik a karcsőhöz, nincs rugalmasan
felfüggesztve, habár a belső részébe némi rugalmas anyagot is
építettek.
Linn Asak DC 2100k pickup
Mozgótekercses, alacsonykimenetű típus. Mint már említettük, a
Supex gyártmánya, de alakjában eltér a többi Supextől. Elég
nagyméretű, fém a burkolata, és mégis csak átlagos tömegű pickup.
Felülete teljesen sima, hogy szorosabban hozzá lehessen fogni a
papucshoz. ("Legjobb végleg odaragasztani!" - tanácsolja a Linn cég.)
A tűtartó szár viszonylag rövid és vékony. A tűhegy elliptikus,
lekerekítési sugara 5x20µm.
Az Asak név már önmagában is groteszk, de nem volna Linn a Linn,
ha nem kerekítene e köré is valami mesét. A típusszám, a DC 2100k
állítólag azt jelentené, hogy ez a pickup DC-től (azaz 0Hz-től)
egészen 100k-ig működik. A szójáték a kettes számjegyben van: "two" -
ez ugyahúgy ejtendő, mint a "to", vagyis az "-ig" szócska. Mint látni
fogjuk, az Asak frekvenciaátviteli sávja tényleg nagyon széles.
Méréseinkhez
A három fődarabot természetesen egyetlen lemezjátszó gyanánt
mértük, adatait is a szokásos formában adjuk meg.
Azt reméltük, hogy ennek a készüléknek a paraméterei mindent
felülmúlnak. A csoda elmaradt: az eredmény jó átlagosnak mondható,
legalábbis, ha az elsődleges paramétereket nézzük. A másodlagos
paraméterek azok, amelyek extraklasszist sejtetnek!
A fordulatszám-eltérés és a fordulatszám-esés olyan, amilyen a
becsületes lemezjátszóktól kvarcvezérlés nélkül is elvárható. Hasonló
a nyávogás is. A zaj is csak átlagos, és messze elmarad a gyár által
specifikált 62 decibeltől, amelyet nyilván "A" görbével kellene
kapnunk.
Vegyes benyomást keltett bennünk a hangszedő.
Frekvenciajelleggörbéje rendkívül jó, 40Hz között ±2 decibelen belül
marad. Az áthallás is csak 20kHz szomszédságában romlik le. A
hangszedő engedékenysége azonban meghökkentően csekély, és ezért a
letapogatási képessége 1kHz-en és 315Hz-en is elképesztően rossz. A
mérések alapján szinte elképzelni se tudtuk, hogyan fogja majd
lejátszani az Asak az erősebben modulált barázdákat. Magas a torzítása
is: inkább az átlagos mágneses hangszedőkre jellemző. Talán csak a
10kHz-es impulzustorzítása mondható csekélynek.
A hangkar-hangszedő rezonancia erőteljes, nem csillapított;
valószínűleg összefügg a pickup merevségével. Igaz, a
rezonancia-frekvencia éppen jó helyre került, és ez bizonyára nem a
véletlen műve.
Egyvalamiben verhetetlen a Linn Sondek: az akusztikai visszahatás
görbéje gyönyörű! Szebb, mint a Thorens TD 126-osé, szebb, mint a mi
lemezjátszónké. Kivételesen mindkét csatorna görbéjét megadjuk. A
hangkar is meglehetősen rezgésmentes (ennek a diagramját lásd később,
Karrezonanciák című cikkünkben!). Így a komplett lemezjátszó rendkívül
jól van védve a környezet zavaró hatása ellen. Véleményünk szerint ez
a készülék legfőbb erénye; a sok hókusz-pókusz mind csak körítés.
Linn Pre-amp (elő-előerősítő)
A Linn cég neve rajta áll ugyan a lemezjátszóhoz vásárolt
illesztő-egységen is, de nem titok, hogy a skót cég egyáltalán nem
gyárt elektronikákat, viszont rendkívül gyöngéd szálak fűzik az
erősítőiről híres Naim gyárhoz. Nem meglepő hát, hogy a "Linn Pre-amp"
dobozka túloldalán a Naim Audio nevét olvashatjuk. Annyit tehát máris
tudunk, hogy az illesztőegység a Naim Audio gyártmánya, ezenkívül a
doboz tetején egy kis táblácska még a legfontosabb gyári adatokat is
elárulja, úgymint:
Bemenő feszültség: 100-400 µV
Erősítés: 25 dB
Bemeneti impedancia: 470 Ohm / 6.8 nF
Ezenkívül azonban már semmit sem sikerült megtudni a Linn
elő-előerősítőről, amelynek mellesleg még típusszáma sincs. Úgy
látszik, ha már a Linn lemezjátszót amúgyis a kereskedőnek kell
beállítania, teljesen fölösleges mindenféle irományokkal terhelni a
vevőt. Ez bizonyára egy skót tradíció, és illik tekintettel lenni rá.
Minthogy a kis készülékhez semmiféle leírást nem kaptunk (persze
rajzot sem), azt mondjuk el, amit magunktól is meg tudunk állapítani
róla.
Leemelve a doboztetőt, csatornánként 8 tranzisztort láttunk szép,
katonás rendben sorakozni. A hangszedő jelét természetesen RCA-típusú
csatlakozóhüvely fogadja, a kimenet pedig - egy félméteres árnyékolt
kábelre szerelve - két RCA-dugó. A fémdobozon egy szorítócsavar
fogadja a lemezjátszó földelő vezetékét.
A kis "head-amp" egy különálló, hasonló méretű tápegységből kapja
a +24V-os, stabilizált feszültséget. Még hálózati kapcsolója sincs,
ugyanis a fogyasztása elenyésző, éjjel-nappal bekapcsolt állapotban
maradhat. A tápegységből egyméteres kábel lóg ki, speciális 4 pólusú
csatlakozóhüvellyel a végén, ezzel lehet összekötni az
elő-előerősítővel. Kidolgozásuk meglehetősen egyszerű. Csúnyácska kis
fekete dobozok.
Méréseinkhez
Az elő-előerősítőt 10 ohmos generátor-impedanciáról tápláltuk,
kimenetét 47 kohm, 150pF impedanciával zártuk le. Ez felel meg az
átlagos, szabványosan kialakított fono-előerősítő bemeneteknek,
amelyekre a head-amp kimenete dolgozik.
A készülék paraméterei többnyire jók, kivezérelhetősége (max.
bemeneti feszültség) és a maximális kimeneti feszültség rendkívül jó.
Kiváló az áthallás csillapítása is.
Átlagos, tehát az elvárhatónál feltétlenül gyengébb a jel-zaj
arány. Ebből a szempontból a Technics SU-300 MC (lásd: Bemutatjuk) 7-8
decibellel jobb.
Bár nem tárgya méréseinknek, de említést érdemel, hogy azokhoz az
elő-előerősítőkhöz képest, amelyek hasonlóképpen a hálózati
feszültségről üzemelnek, a Linn meglepően érzéketlen a különféle
zavarokra. Ezek a készülékek általában szinte minden zavart
felszednek, és ráadásul a legtöbbször még "rádióvevő" gyanánt is
működnek. A Linn Pre-amp sem mentes ettől teljes mértékben, de jobb
annál, amit megszoktunk.
AGI 511A előerősítő
Logikus sorrendben haladva, elérkeztünk referencia-láncunk
előerősítőjéig. Ez nem Linn, nem is Naim, egyáltalán: nem is brit
készülék, hanem az amerikai Audio General gyártmánya. Nem is a
legfrissebb darab, fényképét már legelső kiadásunkban is bemutattuk,
mint a spártai kivitelű, hangszínszabályzót nem tartalmazó, elismerten
jó minőségű előerősítő iskolapéldáját. Az AGI 511A típusnév igen
kellemesen cseng az audiofülek filében (vagy fordítva, mindegy),
magyarul még ráadásul női névnek is hat; a lényeg az, hogy András
barátunk, a boldog, de egyszersmind gondterhelt tulaj végülis nem
ragaszkodott a Linn/Naim vonal egységéhez, és inkább "Ági" mellett
döntött. Mindenesetre megbízható referencia-darab, kitűnő hivatkozási
alap ez is, legalább annyira, mint a helyette számbavehető Naim NAC32
lett volna. Nem is észleltünk semmiféle nemzeti ellentétet a brit
berendezés és az amerikai előerősítő között; az AGI minden tekintetben
alkalmazkodott a többi géphez, olyannyira, hogy őhozzá se kaptunk egy
árva sor leírást sem.
A készülék előlapján két nagy forgatógombot láthatunk (hangerő és
balansz), ezenkívül két nyomógombsort. Az egyik a tulajdonképpeni
bemeneti szelektor (phono, tuner, aux, tape 1 és 2), a másik az
üzemmódkapcsoló: monitor 1 és 2, monó/sztereó váltó, valamint (hogy
mégiscsak legyen valami extra) "dubbing" és "tape send". Előbbi arra
szolgál, hogy a magnókimenet feszültségét állítani lehessen a
hangerőszabályzóval, az utóbbi kapcsoló révén pedig ha már mindenáron
ragaszkodunk hozzá, mégiscsak beiktathatunk az előerősítő áramkörébe
egy (külső) hangszínszabályzót, ekvalizátort. Erre a célra persze
külön ki- és bemeneteket kellett építeni a doboz hátoldalára.
További tekerni- és nyomkodnivalók nincsenek a készüléken,
leszámítva a hálózati kapcsolót. Ezt azonban nagyon cselesen
alakították ki a konstruktőrök. Ha kikapcsoljuk a készüléket, ettől
még üzemben marad, csupán a jelzőlámpája alszik ki, és kikapcsolódnak
- mindazok a készülékek, amelyek az AGI hátoldalára szerelt 4
"konnektorról" kapják a feszültséget. Vagyis csak a többi masinát
kapcsoljuk ki vele, magát az előerősítőt nem. (Változatlanul
feszültség alatt marad a hátoldalon két nem-kapcsolható "konnektor"
is.) Ennek a praktikának a magyarázata vélhetően abban a teóriában
rejlik, miszerint az erősítőknek közvetlenül bekapcsolás után még
rideg a hangjuk, csak "üzemmeleg" állapotban szólnak szépen, a legjobb
tehát egyszer s mindenkorra feszültség alá helyezni őket...
Rajzunk természetesen ehhez a készülékhez sem volt, de a
kíváncsiság nem hagyott nyugodni bennünket, és szemérmesen bár, de
belekukucskáltunk az erősítő belsejébe. Puszta szemlélődéssel a
következőket lehetett kideríteni:
A fono-elektronika egyetlen TBA 231 típusú integrált áramkört
(bizony, IC-t!) és 5-5 tranzisztort tartalmaz. A meghajtó fokozat 1-1
LF 357N típusú IC. A tápfeszültséget stabilizátor-IC és 2 tranzisztor
szolgáltatja. A készülék masszív felépítésű; vaslemezekből készült. A
teljes elektronika, a tápegységgel együtt, egyetlen nyomtatott
áramköri lapon helyezkedik el.
Méréseinkhez
A specifikáció igen szigorú. A frekvenciagörbe minden bemenetről
igen szép, még ha a tűrésmező valamivel nagyobb is, mint a gyár által
megadott ±0,1dB. A nagyszintű bemenetekről 2Hz és 200kHz között 0;
-2dB az eltérés. A fono-bemenet 2Hz-től 20kHz-ig gyakorlatilag
lineáris, aztán kiemelés következik be.
A fázis-frekvencia-jelleggörbe szintén nagyon szép. A harmonikus
és az IM-torzítás csekély, a különbségi torzítás pedig nagyságrenddel
kisebb, mint az átlagos készülékeké, és eddig a legszebb, amit
mértünk!
A zaj is alacsonyabb az átlagosnál. A gyár az amerikai IHF
szabvány szerint specifikál, eszerint 5mV-os jelet kell a mágneses
hangszedő bemenetre kapcsolni, majd a hangerőszabályzót annyira vissza
kell szabályozni, hogy 0,5V jelenjék meg az erősítő kimenetén. Ezután
a bemenetet rövidre kell zárni, és így kell megmérni a jel-zaj
viszonyt. Ez a mérés meglehetősen kedvező számértéket ad.
Visszaszámolva a mi - más szabvány szerinti - mérési eredményünkből,
körülbelül a specifikált értékhez jutunk.
Itt szeretnénk potosabban definiálni táblázatunk egyik
paraméterét. A teljesítményerősítő vezérlésére szolgáló kimenet
impedanciáján az előerősítő kimenetének generátor-impedanciáját
értjük. A "magnó 1 és 2" kimenet viszonylag alacsony ellenálláson (220
ohm) keresztül közvetlenül csatlakozik a tuner, illetve aux
bemenetekre, tehát nincs közben semmiféle elválasztó fokozat. Az
előerősítőkhöz csatlakoztatott magnókészülék ilyenkor a tuner, illetve
az aux kimenetre csatlakozott jelforrás kimeneti impedanciájára
kapcsolódik közvetlenül.
A gyakorlatban roppant előnyös, hogy az erősítő kimenetének
impedanciája mindössze 40 ohm. Nem befolyásolja a hozzá
csatlakoztatott végerősítő bemeneti impedanciája, még szélsőséges
esetben sem. Az összekötő kábel bármilyen hosszú és bármekkora
kapacitású lehet, nem rontja el a frekvenciaátvitelt.
A bemeneti túlvezérelhetőség is jó: a mágneses hangszedő bemenet
tekintélyes jeleket képes elviselni.
A négyszögjel-átvitelnél furcsa túllövés tapasztalható, a jel
felfutó élén. Valószínűleg azzal függ össze, hogy 20kHz fölött
megemelkedik a frekvencia-jelleggörbe.
Naim NAP 250 teljesítményerősítő
Ez a készülék csodálatosan szép. Hogy mi a szép rajta? A semmi.
Hosszú fekete doboz, világító zöld kapcsolóval. Mindent lehagytak
róla, ami elcsúnyíthatta volna. Az ára is szép. Mit szép?! Gyönyörű! A
NAP 250 körülbelül 800 fontsterlingbe kerül. Négy darab Quadot lehet
venni az árából.
Tudjuk, Ádámnak a bordájából egy másik lényt fabrikált a Teremtő.
A Naimmel is valami hasonló történhetett, tudniillik ennek a jókora
teljesítményerősítőnek egyáltalán nincs bordája. Nincs hűtőbordája sem
kívül, sem belül. Még szellőzőnyílás sincs rajta. Teljesen zárt doboz.
(Tehát nem basszreflex-típusú.) Fekete, 5 milliméter vastag
alumíniumötvözetből készült, ebbe lehet belecsúsztatni az
erősítő-hordozó fémlapot, amelynek eleje előlap, hátulja hátlap
gyanánt szolgál. A hátoldalon 4 banánhüvelyt és egy Canon gyártmányú
(a stúdiótechnikában használatos) bemeneti csatlakozót szereltek. A
tartólemez és a burkolat szorosan össze van szorítva a készülék
aljáról becsavart sok-sok csavarral.
Belül is csak kisméretű hűtőtönköket találunk, ezek veszik fel a
tranzisztorok termelte meleget, és a tartólemezre, majd a burkolatra
juttatják. Úgy látszik, ez is elegendő. Pedig meglehetősen nagy
hőteljesítményt kell disszipálniuk, mert"szemrevételezés alapján" úgy
tűnik, és a mérés eredménye is erre utal: az erősítők stabilizátorról
kapják a tápfeszültséget. Mindkét erősítő-csatorna külön nyomtatott
áramköri lapon helyezkedik el, példás módon szerelve. A hatalmas
méretű toroid transzformátor 2 darab nagyteljesítményű
Graetz-egyenirányítót táplál, és ezek két 15000µF-os kondenzátorra
csatlakoznak. A teljesítménytranzisztorok alatt hőkioldó kapcsolót
találunk, a primerkörbe kötve; ezek védik a készüléket túlmelegedés
ellen.
Egy-egy teljesítményerősítő összesen 12 tranzisztort tartalmaz. A
teljesítménytranzisztorok Naim emblémát viselnek, és SM 0882 típusúak
(amiből nem sokat tudtunk kiokoskodni). A stabilizátorok első
ránézésre nagyon hasonlítanak a teljesítményerősítő-panelekre, csak
éppen 14 tranzisztort tartalmaznak; az egyenirányítóról jövő, ±52V-os
egyenfeszültségből ±40V-ot állítanak elő a teljesítményerősítők
számára.
Méréseinkhez
A NAP 250 teljesíti a - mit is teljesít? - a harmonikus torzításra
és a kimeneti teljesítményre vonatkozó specifikációt. Több adatunk nem
volt, a mérés eredményét nem tudtuk mivel egybevetni.
Furcsáljuk, hogy a jel-idegenfeszültség arány csak 2,2 kohmos
lezárással ad, és még így is csak közepes eredményt. A szabványos, 22
kohmos lezárással mindössze 64 (!) dB-t kapunk - igen gyatra eredmény.
Rövidrezárt bemenettel már igen magas értéket kaptunk (97dB), de ez az
eljárás nem felel meg a gyakorlatnak. A jel-zaj viszony is átlag
alatti.
Erénye ennek az erősítőnek, hogy valószínűleg mindkét csatornája
önálló, stabilizált tápegységgel bír. Ezért nem adtuk meg
táblázatunkban a zenei kimeneti teljesítményt: pontosan megegyezik
azzal, amit tartósan, szinusszal mértünk.
A frekvenciagörbe +0; -3dB szintváltozással 2Hz-től 50kHz-ig fut.
Magasabb frekvenciákon viszont esik, a beépített sávhatárolás miatt. A
fázis-frekvencia jelleggörbe igen szép, akárcsak a különbségi torzítás
görbéje is.
A négyszögjel-átvitel képe jó erősítőt sejttet, bár a 10kHz-es jel
felfutó éle lekerekedik - ez a már említett sávhatárolás
következménye. Kicsi, nem zavaró berezgés látható az 1kHz-es
négyszögjelen, ha a 8 ohmos terhelést egy 1,3µF-os kapacitással
megfejeljük.
Összességében: rokonszenves masina, bár "nincs benne új a NAP
alatt".
A Linn-AGI-Naim lánc oszcillogramjai. Fent: Linn Asak, lenn: Naim
NAP250 (1-4.), jobbra: Linn Pre-amp (1-7.) illetve AGI 511A (1-3.)
Szeánsz
Őfelsége, I. Linn Sondek közéleti szereplését mi is éppolyan
kettős érzülettel vártuk, mint az audiobirodalom bármely más polgára:
vajon igazi uralkodói virtusokat csodálhatunk-e meg - éljen! vivát!
evviva! -, avagy lehangoltan és némi kárörömmel csak azt tudjuk
megállapítani róla, hogy a király is meztelen?! (Mitagadás, az
utóbbira tippeltünk.)
Namármost, ahogy a trónterembe is csak szobáról-szobára vezet az
út: ahhoz, hogy őfelsége színe elé járulhassunk, előbb a kamarásaival
kell szót értenünk. A lemezjátszó-futóműveket ugyanis csak két
egyforma hangkar és két hajszálra azonos hangszedő birtokában lehet
vizsgáztatni. Mindenből kettő kell tehát - s ezúttal nem is
akármilyenből! Szerencsére, mint említettük, egyszerre két
Sondek/Ittok/Asak volt a kezünkben. A két tulajdonos közül András
ekkor még külföldön tartózkodott, de annyira nagyvonalú volt velünk
szemben, hogy felajánlotta: családjától átvehetjük az időközben
hazaküldött készüléket, Péter pedig magával hozta a sajátját, és részt
is vett a szeánszokon.
Aki olvasta 7. számunkban a Micro Seiki DQX-1000 tesztjét,
emlékezni fog rá, mi az első teendő: meg kell bizonyosodnunk afelől,
hogy a két hangszedő valóban egyformán szól-e. Ez ugyanis a legkevésbé
sem magától értetődő. És bizony, nem is szólt egyformán a két Asak!
Lehet vitatkozni rajta, mekkora volt a különbségük; Lámpa nélkül talán
nem is lehetett volna kimutatni, de az A-B tesztek sárga, illetve zöld
jelzőfénye nagyban megnöveli az ember összpontosító készségét, és így
biztonsággal állíthatjuk, hogy a két Asak közül (400 dollár ide, 400
dollár oda) az egyik egy kicsit csillogóbban, nyíltabban szólt. Meg
voltunk akadva: maradjunk-e a Linn-féle hangszedőknél, vagy kerítsünk
inkább egy pár olcsóbb, de tényleg egyforma hangszedőt? Egyáltalán
van-e ilyen?
Nemrégiben azzal a kéréssel fordultunk a Hungagent Rt.
közvetítésével az Ortofon céghez, hogy bocsásson rendelkezésünkre két
gyárilag összemért hangszedőt. (Lásd erről Az MC-próba című
cikkünket.) Persze, fel sem merült bennünk, hogy a luxuspickupokból
válogassanak nekünk, ez képtelenség lett volna, de az olcsó MC10-nél
szívesen fogadtunk volna egy kicsit jobbat. Úgy hallottuk, hogy ennek
a hangszedőnek a második generációja alig lesz drágább, de igen jónak
ígérkezik (ha az első széria kifogy, a kereskedelmi vállalatok esetleg
ebből rendelhetnének) - szóval, kicsit előresietve az időben, mi az
MC10/II-ből kértünk két példányt. Az ígéretet hamar megkaptuk, a
hangszedőket csak jóval később: nem érkeztek meg lapzártáig. De
egyébként is kétségek között hányódtunk. Vajon az MC10/II-esek
hajszálra egyformák lesznek-e? Másrészt pedig a brit hierarchiában, I.
Linn Sondek birodalmában az MC10-es legfeljebb őfelsége udvari
mulattatójának tisztét tölthetné be. Igaz, a hivatalos ideológia
szerint a Sondek előnye bármiféle pickuppal nyilvánvaló. Ezért később
még kipróbáljuk MC10/II-vel is, de egyelőre jobbnak láttuk, ha
megmaradunk a két Asaknál, és belenyugszunk, hogy a kettő közötti
különbség lesz vizsgálódásaink "tűrésmezeje", hibahatára. Igyekeztünk
minél pontosabban megőrizni a fülünkben.
Ezután az egyik Ittok hangkart, a hangszedőjével együtt
átszereltük a mi futóművünkre. Ez a gép, mint már többször is
elmondtuk, a Mechanikai Laboratórium stúdiólemezjátszójának egy
változata; nagyon becsületes Direct Drive, és a váza gondosan fel van
függesztve - az akusztikai visszahatása alig-alig rosszabb, mint a
Linné. A kontrollberendezés: AGI 511A, Naim NAP 250, Spendorok. A
zenei anyag kissé szűkös volt, hiszen csak azokra a demó-lemezeinkre
hagyatkozhattunk, amelyekből két példánnyal rendelkezünk. A következő
zeneszámokat választottuk. Dixieland, majd a svéd fúvószene az Ortofon
lemezről (2/1-2.) Részletek Dvorak hetedik szimfóniájából, Beethoven
egyik zongoraszonátájából és a Tosca második felvonásából (Philips
Stereo 6830 545). Orgona és templomi kórus az Opus demólemezről. És
hogy a "holt" bemutatóanyagon kívül valami igazán szép zenét is
hallhassunk, mégpedig nem csupán 3-4 percig, hanem jóval hosszabb
ideig is, kutatni kezdtünk a diszkotékánkban, és előhalásztunk egy
magyar, vagy legalábbis félig magyar hanglemezt: a Tannhäuser
nyitányának egy Karajan-vezényelte felvételét, amelyet az EMI-től vett
ár a Hungaroton.
Ezt és néhány más lemezt annakidején azzal kértük el az MHV-tól,
hogy hátha beválnak demólemeznek. A többivel nem volt szerencsénk, a
Wagner-lemez pedig valahogy elsikkadt a kezünk között. Utólag
igazságot szolgáltatunk neki (és a Hungarotonnak): nemcsak a zenéje
szép, hanem a technikai minősége is respektálható, olyannyira, hogy
ezennel ünnepélyesen besorozzuk állandó repertoárdarabjaink közé, és
melegen ajánljuk a magyar hifistáknak is. Remélhetőleg nem rontja meg
esztétikai élményüket, ha demólemeznek (is) használják ezt a kiadványt
- amely mellesleg ötödannyiba kerül, mint az Ortofon. (Igaz, nem
helyettesítik, de igen jól kiegészítik egymást.) A diszkográfiáját - a
szemközti oldalon részletesen megadjuk.
És most harsanjanak fel a fanfárok. Őfelsége a színre lép.
Linn Sondek
Többé már semmiféle - ismételjük: semmiféle! - kétségünk nem lehet
atekintetben, hogy vajon befolyásolják-e a zenei összképet a
lemezjátszó-futóművek. A Linn Sondek másképpen szól, mint a mi
futóművünk - és nem úgy szól másképpen, mint ahogy a két hangszedő
különbözött egymástól. Egybehangzó véleményünk szerint mélyebb,
teltebb a hangképe, mint az ML-készüléké.
A Sondek fölénye kezdetben nem tűnt lehengerlőnek. Egy kicsit
testesebb hangkép, egy picivel több derű és elevenség, enyhén lágyabb
hang az Ortofon-fúvószenéken, valamelyest meggyőzőbb sztereofónia a
Philips-felvételeken, jobb "talapzat" az orgonamuzsikán. Viszont a mi
lemezjátszónk helyenként mintha tisztábban, definiáltabban szólt
volna... Semmi misztikum, semmi bűbáj: jobbára ugyanazokat a fajta
különbségeket hallottuk, mint más tesztjeinken. A zsűri pontoz-és a
Linn valamivel több pontot kap. Még csak nem is sokkal többet. Mindkét
hangkép elfogadható, zenei, autentikus.
Amikor azonban feltettük a Wagner-nyitányt, valami megváltozott a
levegőben. A Linn hangja eddig csak mélyebb tónusú volt - most pedig
stabilabb is! Ezt a fajta basszust aligha lehet mélyhangkiemeléssel
pótolni. A mi lemezjátszónkról a basszusszólamot hallottuk, a
Sondekről viszont csellókat és bőgőket, ami korántsem ugyanaz.
Némelyikünket ez nem hatotta meg különösebben; "ez tetszett jobban -
írta -, csak kérdés, hogy ez a hangkép-e a valódi". Másokban viszont
egy olyan, furcsa érzés támadt, amely bizony szokatlan a fárasztó
szeánszoktól elgyötört, szőrösszívű ítész számára: "hagyjuk abba az
összehasonlítgatást, és hallgassuk Wagnert a Linnen". A szokásos
szóhasználattal élve, a mennyiség minőségbe csapott át - de úgy is
fogalmazhatunk, hogy a társaság komolyzenekedvelő tagjai a minőségi
különbség helyett érzelmi különbséget éltek át. (Voltaképpen ugyanoda
lyukadtunk ki, ahová az angol szakírók egy része: tetszik nekik a
Sondek hangja, de nem biztosak benne, hogy a mélytöbbletet nem
egyfajta rezonancia okozza-e. Ismeretes olyan vélemény is, miszerint a
felső basszusnak ez a feldúsulása nem más, mint a pótváz berezgése 100
és 200Hz között. A hangképet mindenesetre nagyon kellemessé teszi.)
Tény, hogy a király nem meztelen. "Minden lemezjátszó egyenlő - de
némelyek egyenlőbbek a többieknél."
Linn Asak
Eredetileg az volt a tervünk, hogy a kölcsönkapott, értékes
referencialáncba egyenként próbálgatjuk bele a mi készülékeinket.
Eszerint most az következne, hogy az Asak és az Ortofon MC 30 között
kapcsolgatunk, miközben a Linn/Naim/AGI lánc többi része végig üzemben
marad. Sajnos, ezúttal nem maradhatunk következetesek, ugyanis az
Ortofon nagyon rosszul illeszkedik a Linn Preamphoz: kellemetlen
magaskiemelés lép fel, a hang csörömpölni kezd. Mérvadónak tehát csak
azt a próbát tekinthetjük, amikor az Asakot a saját
MC-előerősítőjével, az MC 30-at pedig a T-30 transzformátorral
használtuk.
Az Asak valóban jobb hangszedő az Ortofonnál. Nyugodtabb a
hangképe, elfogadhatóbban reprodukálja a nagyobb hangtömegeket. Hozzá
képest az MC 30 magasban egy kissé színezi a hangot, de nem
megengedhetetlen mértékben, sőt, néha igen kellemesen (volt, akinek ez
a hangszedő tetszett jobban). Néha egy kis fedettséget,
idegenszerűséget is éreztünk az Ortofonon. A különbség nem
kétségbeejtően nagy. Ismét csak azt mondhatjuk: az MC 30 túlárazott
hangszedő - de mi azért továbbra is nyugodtan használhatjuk etalonnak.
Az Asakról még el kell mondanunk valamit. Említettük, hogy a
követési képessége - mérve - igen gyatra. Hát, ezt nemcsak a műszerek
tudják kimutatni: a fülünk is gyakran jelzett követési hibát, amikor
az Asak rótta a barázdákat!
Linn Ittok
Már beszéltünk szeánszunk "hibahatáráról", "tűrésmezejéről",
vagyis arról a különbségről, amely már a két hangszedő között eleve
fennáll. Nos, a két hangkar - az Ittok és a Hadcock - különbsége
alig-alig haladja meg ezt a hibahatárt. Mindazonáltal kétségtelen,
hogy a hangkarok is csinálnak valamit, amit nem kéne. Mind a két
hangkarnak megvan a maga sajátos kolorációja: nemcsak a Hadcocknak,
hanem a nálánál háromszorta drágább Linn Ittoknak is!
Az Ittok hangjából mintha hiányozna valami. Visszafogottabban
szólt, kicsit dinamikátlanul - de kevésbé is torzított. A Hadcock
pedig mintha rátett volna valamit a zenére: élénkebben,
definiáltabban, "hangosabban", nem egyszer "dögösebben" szólt, azaz
alul-fölül jobban meglendítette a hangokat. Viszont valamelyest
erősebben torzított. Érdekes, hetünk közül (ennyien vettünk részt ezen
a szeánszon) öten a Hadcock hangját becsülték többre. Lehet, hogy ez a
tapasztalatlanságunkkal magyarázható; az angol szakíróknak a Linn kar
a kedvencük, és a Hadcock szerintük is kicsit csengőbben szól a
kelleténél - de nem hisszük hogy az Ittok hangja tökéletesen semleges
volna. Elképzelhető viszont, hogy hosszabb távon jobban
megbarátkoznánk vele.
Linn Preamp
Nem alkothattunk róla igazán realisztikus képet. Nagyjából
ugyanúgy szól, mint a többi nívós illesztőegység. Talán-talán mellette
döntene, hogy egy árnyalatnyival nyugodtabb a hangképe - de figyelembe
kell venni, hogy mindvégig az Asak hangszedőt hallgattuk, márpedig az
Asak és a Preamp úgyszolván ideális párosítás. Helyesebb tehát, ha ezt
a head-amplifiert az Asak hangszedő tartozékának tekintjük.
(Mindazonáltal hallani fogjuk még a hangját lásd a Technics
MC-előerősítő tesztjét a Bemutatjuk rovatban.)
AGI 511A
Nehéz szabadulni az előítéletektől. Az audio-szakmában ma
ugyanolyan bizalmatlansággal fogadják az integrált áramköröket, mint
annakidején a tranzisztorokat: "másutt bizonyára beválnak, de a zenei
jel útjából okvetlenül el kell távolítani őket". És mint minden
előítéletnek, ennek is van alapja, hiszen az IC-s áramkörök eddig a mi
vaktesztjeinken is többnyire kibuktak a versenyből.
Az AGI 511A-nak már a fonoelektronikájában is van IC, a meghajtó
fokozata pedig, gyakorlatilag egyetlen IC-ből áll. És mégis, ez a
legjobb előerősítő, amivel eddig találkoztunk. A HFM I-nél
(természetesen ezzel hasonlítottuk össze) kétségtelenül jobb. Egy
kicsit élénkebb, derűsebb a hangja, a gitárhúrjai tovább pengenek,
lendületesebben szól, jobb a tere. A HFM I hangképe ehhez képest egy
kissé fakó, néhol fojtott - másutt viszont nyugodtabb, kevésbé torz.
Gyöngéi nem torzítás-karakterűek (azaz: nem tolakodóak), inkább
hiányérzetet keltenek. A különbség nem drasztikus, de jól észlelhető.
Mindnyájan az AGI-ra szavaztunk.
Meglepően jól szerepelt az 511A meghajtófokozata is. Annak
ellenére, hogy "egy AGI" mindegyikünk számára szebben szólt, mint "két
AGI" (vagyis fono-előerősítő plusz meghajtó fokozat), a hangkép
alig-alig szenvedte meg a közbeiktatott elektronika hatását. Eddig még
minden más meghajtó fokozatról több torzítást éreztünk, pedig azokat
nem a Linn/Naim láncon hallgattuk, csak a saját
kontrollberendezésünkön.
Vitatkoztunk rajta, melyik különbség volt a nagyobb: az, amit a
két előerősítő között, vagy pedig amit a meghajtó fokozat
közbeiktatásakor hallottunk. Összehasonlítottuk hát a HFM I-et a
komplett AGI-val is. Az amerikai erősítő fölénye csökkent, de még így
is megmaradt: elevenebb a hangja. (Egyszóval, a HFM I nem ér meg 550
dollárt. De azért továbbra is ezt használjuk etalonnak.)
Naim NAP 250
Nagyon-nagyon bánatosak vagyunk. Amire oly régóta keressük, arra
most megkaptuk a választ. A Naim Audio teljesítményerősítője sokkal
jobban szól, mint a Quad. Képzeljünk magunk elé két ablakot. Az egyik
le van mosva, át lehet látni rajta. A másik ablak egy kicsit piszkos.
Az utóbbi a Quad.
Lehet, hogy túlságosan drámaian adjuk elő a dolgot - a szeánszon
valójában ellenszavazatok is elhangzottak. De egészen biztos, hogy a
Naim a Quadhoz képest semleges, és megfordítva, hogy a Quad a Naimhez
képest mindenféle szennyeződést hord fel a hangképre: valami szőrös,
sziszegő kolorációt, alul pedig egy túlságosan meleg felső basszust.
Ezzel együtt sávhatároltnak tűnik alul-fölül egyaránt. Persze, a NAP
250-ért négyszerte többet kell fizetni, tehát más erősítők számára is
van hely a NAP alatt - dehát ez csak magyarázat, nem mentség. Nincs
kizárva, hogy igazat állítottak, akik szerint kontrollberendezésünkben
a Quad a korlátozó tényező. (Hátha még azt is megmondták volna, mit
használjunk helyette, olyat, ami közismert és nem túl drága.)
*
Hát körülbelül ennyi - de nem több - választja el a High Fidelityt
a High End Audiotól, a pórias Ortofonokat és Quadokat a kékvérű
Linnektől és Naimektől. Tanulságos próba volt; tapasztalatait
igyekszünk megőrizni és mindnyájunk hasznára kamatoztatni.