Bemutatjuk




        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.


    Kvarcvezérlésű lemezjátszók:
    Pioneer PL-6 és Hitachi HT-50S

        Eddig egyetlen egyszer írtunk kvarcvezérlésű lemezjátszó-futóműről
    (a Micro-Seiki  DQX-1000-ről,  lapunk  7.  számában),  dehát  az  csak
    kuriózum volt, drága csemege; a  magyar  hifisták  csak  sóvárogva,  a
    szemükkel tapogathatták, orrukat a kirakatüvegre nyomva. Most  viszont
    éppen a  vásárlóközönségnek  Mutathatunk  Be  kvarcvezérlésű  gépeket,
    egyszerre kettőt is: egyet a Pioneer, egyet a  Hitachi  választékából.
    Nem annyira kifinomult jószágok, mint a Micro-Seiki  volt,  de  hiszen
    nem titok,  hogy  kereskedőink  nyugati  készüléket  csak  az  árlétra
    aljáról  válogathatnak,  a  többit  ugyanis  ők  devizában,  Olvasóink
    forintban nem tudnák megfizetni. Mégis, ezen a  két  lemezjátszón  már
    ott díszeleg a népszerű varázsige: "Quartz locked".  Következésképpen,
    ez a nagyon hasznos varázslat ma már nem is olyan drága varázslat.

    Miért kvarc?

        Elnézést kérünk mindazoktól, akik maguktól is nagyon  jól  tudják,
    mire  szolgál   a   kvarckristály   a   lemezjátszókban,   de   nekünk
    kötelességünk ezt itt röviden elmagyarázni. Tehát: a kvarcvezérlés nem
    a nyávogást küszöböli  ki,  a  futóműnek  nem  az  egyenfutását  teszi
    precízebbé,  hanem  a  percenkénti  névleges   fordulatszámot   tartja
    hajszálpontosan a 33  1/3,  illetve  a  45-ös  értéken.  Az  egyszerű,
    hálózatról táplált meghajtómotorú, vagy akár  elektronikusan  vezérelt
    futóművek többsége is (szíjhajtás, direkthajtás, egyremegy) az 50Hz-es
    hálózati frekvenciát  használja  referenciának,  mivel  a  stroboszkóp
    segítségével erre "hivatkozva" állítjuk be a névleges  fordulatszámot.
    Sajnos, a hálózati frekvencia a  valóságban  sohasem  50Hz-es,  mindig
    kevesebb annál (napközben akár 1-1,7 százalékkal is!). A tányér szélén
    ott díszeleg ugyan a stroboszkópjelzés - de illúzió csupán, hogy azzal
    majd hitelesíteni tudjuk a fordulatszámot! Mert a stroboszkóp fénye is
    ugyanannak a kvázi 50Hz-nek az ütemében  villog,  holott  nekünk  erre
    támaszkodva kellene beállítanunk - a fordulatszám-finomszabályzóval  -
    a pontos fordulatszámot! A rovátkák a tányér szélén egyhelyben állnak,
    de a percenkénti fordulatszám kisebb mint 33  1/3.  Ennek  megfelelően
    mondjuk a C-dúrban  játszott  zene  egy  kicsit  lejjebb  fog  szólni:
    elmozdul a H-dúr  irányában.  Az  eltérés  szerencsére  igen  csekély,
    arányos azzal a különbséggel, amellyel a hálózati frekvencia tér el az
    50Hz-től. Ezt csak a zenészek hallják meg, sőt: közülük is csak  azok,
    akiknek abszolút  hallásuk  van,  tehát  bármiféle  viszonyítási  alap
    nélkül is meg tudják határozni valamely hang  magasságát.  Őket  aztán
    fölöttébb bosszanthatja, amikor  hiányzik  néhány  hertz  (mondjuk)  a
    440Hz-es normál "A"-ból.
        Minthogy a hajánál fogva senki sem tudja felemelni önmagát,  külső
    támpontra  van  szükségünk,  ezúttal  egy  olyan  frekvenciára,  amely
    tökéletesen  független  a  hálózati  50Hz-től.   Biztos   referenciául
    szolgálhat  például  egy   kvarckristály   rezonanciafrekvenciája.   A
    kvarckristály, ha gerjesztik, mindig ugyanazon a frekvencián rezeg.  A
    modern  elektronika  számára  nem  különösen  nagy   feladat   ezt   a
    rezgésszámot érzékelni,  leosztani  és  folyamatosan  összehasonlítani
    azzal a jellel, amelyet a lemezjátszó forgórendszeréről olvas  le  egy
    érzékelőszerv. A kvarcvezérlésű lemezjátszókon tehát - ha esik, ha fúj
    - a fordulatszám mindig 331/3, illetve 45 marad.
    (Azok a makacs lelkek, akik a Hifi Magazinban a zenei tárgyú cikkeket,
    mi több - horribile dictu!  -  a  hanglemezkritikákat  is  elolvassák,
    bizonyára  felfigyelnek  egyik  recenziónkban  arra  a   zenetörténeti
    érdekességre, miszerint a régi idők normál "A" hangja nem  440,  hanem
    kevesebb, egy időben például csak 421Hz-es volt, és  hogy  ezt  ma  is
    figyelembe veszik, ha "korhűen" akarják megszólaltatni  a  zenét.  Aki
    tehát biztos akar lenni a dolgában,  hogy  nem  csapják  be  19Hz-cel,
    ok-vet-le-nül   kvarcvezérelt    lemezjátszón    hallgassa    meg    a
    régizene-felvételeket!)

    Pioneer PL-6

    

        Az új Pioneer lemezjátszó-család legkisebbik tagja, a  szíjhajtású
    PL-2 már szerepelt ezeken a  hasábokon.  Valamivel  drágább  testvérei
    közvetlen hajtásúak, vagy hozzá még kvarcvezérlésűek is; mozgómágneses
    helyett mozgótekercses hangszedő hangján zenélnek - a hangkar  azonban
    mindegyiken ugyanaz. (Úgy látszik, bevált.)
        Logikus,  amikor   a   PL-6-ost   boncolgatjuk,   hogy   anatómiai
    tanulmányainkat a futómű vizsgálatával  kezdjük.  Ahogy  a  prospektus
    írja, ez egy "zárt fázishurkú Hall-motor", és külön típusszáma is van:
    PXM-091.   Egyébiránt   hasonlóképpen   működik,    mint    a    többi
    "direkthajtány". A forgórészre gyűrűalakú mágnest tesznek,  alá  pedig
    két meghajtó tekercset, két Hall-érzékelőt, valamint azt a  "jeladót",
    amely a mindenkori fordulatszámot érzékeli. A meghajtó tekercseket  PA
    2008 típusú IC táplálja, ez a tulajdonképpeni  motormeghajtó  áramkör.
    Ide csatlakoznak a Hall-elemek is. Az érdemi vezérlést egy PA  2007-es
    IC végzi, azáltal, hogy összehasonlítja a forgásérzékelő-jeladó  jelét
    egy PD 1003 típusú IC-ből származó, nagypontosságú referenciajellel, s
    ha kell, pillanatról-pillanatra korrigálja a futómű fordulatszámát. Ez
    az utóbbi áramkör  egy  oszcillátor-részt  is  tartalmaz,  6,144MHz-es
    (kvarc)kristállyal.   A   kristályoszcillátor    jelének    pontossága
    gyakorlatilag  nem  változik  sem  az  idő  múlásával,  sem  pedig   a
    környezeti  hőmérséklet  ingadozása  folytán.  A   6,144MHz-es   jelet
    többször is leosztva  végül  75,  illetve  55,5Hz-es  referenciajelhez
    jutnak. A futómű aztán  szigorúan  ehhez  tartja  magát.  Stroboszkóp,
    finomszabályzó úgy kell ide, mint "kígyónak lábsó, madaraknak fogsor".
    Van helyettük viszont egy LED, ez akkor gyullad ki,  amikor  a  futómű
    eléri a névleges fordulatát, s mindaddig világít, amíg  a  tányér  úgy
    forog, ahogy kell.
        A PL-6 komplett motor-elektronikája egyetlen  nyomtatott  áramköri
    lapon helyezkedik  el,  ráépítve  a  motorra.  A  motort,  akárcsak  a
    hangkart, a készülék fém aljlapjára erősítették. Erre borul a  műanyag
    héj, amely a kezelőszerveket és a hálózati transzformátort rögzíti.  A
    hálózati tápegység +28,8V-os feszültséget szolgáltat.
        A   hangkar   (legutóbbi   számunkban   bővebben   írtunk    róla)
    karbonfiberből ("polimergrafitból") készült, egyenes, kis tömegű és  a
    gyár szerint "kitűnő követési  tulajdonságú"  (LowMass  High  Tracking
    Ability  Tone  Arm).  A  fejtartó   szerelvény   kioldható,   de   nem
    csereszabatos az SME-rendszerrel; egy kis csavar rögzíti a  karcsőhöz.
    A lift jól kezelhető  emeltyűje  a  kar  tövében  található,  ugyanitt
    látjuk  a  -  rugós  -  antiskating  tárcsáját.   Egyetlen   ellensúly
    balanszírozza ki a kart, a tűerő 0-30mN között állítható, a  legkisebb
    osztás  1mN.  A  hangszedő  jelét  RCA-csatlakozókkal   szerelt,   110
    centiméteres kábelen vezetik ki, ezen külön földelővezeték is van.
        A hangszedő régi ismerősünk: ugyanaz a PC-3MC, amely oly gyászosan
    szerepelt 9. számunk szeánszain. Hadd vágjunk elébe a  mérésnek  és  a
    meghallgatásnak, amennyiben eláruljuk, hogy hiába azonos a  típusszám,
    a mostani PC-3MC sem mérve, sem fülre nem azonos a  múltkorival.  Mint
    Olvasóink emlékezhetnek, dinamikus, azaz mozgótekercses  típusról  van
    szó, de olyanról, amely viszonylag nagy feszültséget ad le, tehát  nem
    kell hozzá külön illesztőegység (transzformátor vagy  elő-előerősítő),
    ugyanúgy kell használni, mint ha mágneses rendszerű volna: közvetlenül
    csatlakozhat   a   hagyományos   fono-elektronikához.   Eltérően    az
    MC-gyakorlattól,  a  PC-3MC  tűjét  a  vásárló  maga   cserélheti,   a
    hangszedőt nem kell visszaküldeni a gyárnak. A tűhegy kúpos.
        A PL-6 félautomata készülék. Bekapcsol, ha  a  karját  a  barázdák
    fölé visszük. Amikor a futómű eléri a névleges  fordulatszámot,  tehát
    pár másodpercen belül  kigyullad  a  Quartz  Locked  jelzés.  A  játék
    végeztével a hangkar felemelkedik, helyére tér és kikapcsolja a gépet.
    Ugyanez történik, ha a játékot  megszakítjuk  a  Cut  nyomógombbal.  A
    fordulatszámot szintén egy nyomógombbal lehet váltani.


    Hitachi HT-50S

    

        Felépítésében rokonságot mutat a Pioneerral (így  most  kevesebbet
    kell  beszélnünk).  Kvarcvezérlésű,  kefenélküli  motor,   "egyenáramú
    szervodirekthajtás". A motor két  meghajtó  tekercsét  1-1  ellenütemű
    tranzisztorpárral táplálja az NJM 4558  DMC  jelű  integrált  áramkör.
    Ehhez  az  IC-hez  csatlakoznak  a  Hall-elemek  és  ide  fut   be   a
    referencia-jel is (egy egytranzisztoros fokozat  közbeiktatásával),  a
    következő fokozatról. A fordulatszám-érzékelő  jelét  kéttranzisztoros
    formáló áramkör  után  egy  MSM  5819RS  típusú  IC-re  bocsátják,  ez
    tartalmazza  a   kvarcoszcillátorhoz   szükséges   egységeket   és   a
    frekvencia-osztókat.
        A  hálózati  tápegység  ±10,2V-os,   Zener-diódákkal   stabilizált
    feszültséget  állít  elő.  Az  egész  elektronika,  a  tápegységet  is
    beleértve, egyetlen nyomtatott kártyán ül, összeépítve a motorral.
        A hangkar egyenes,  fejszerelvényét  egyetlen  csavar  rögzíti,  a
    "závárzata" természetesen  nem  csereszabatos  az  SME-rendszerrel.  A
    szokatlan kialakítású ellensúly rugalmasan  csatlakozik  a  karhoz,  a
    tűerőt itt is 0 és 30mN között lehet állítani, a legkisebb osztás 1mN.
    Az antiskating korongja a kar tövében búvik meg, a lift viszont előre,
    a plexitetőn kívülre került, billentyűszerű nyomógomb formájában. Vele
    egyvonalban található a  fordulatszámváltó  (33  1/3;  45)  és  a  Cut
    kapcsoló, valamint egy lámpa, amely a névleges fordulatszám elérésekor
    gyullad ki.
        Ez is félautomata készülék,  a  szokásos  módon  kell  kezelni,  a
    hangkar mozgatásával, illetve a Cut  gombbal.  Háza  műanyaghéj,  alul
    fémlap takarja. Lábazata négy, rugós gumiharang.  Az  RCA-csatlakozós,
    külön földelővezetékkel ellátott kábel hossza körülbelül 1 méter.
        A hangszedő típusjele MT-15. Mágneses rendszerű, kettős mágnesű  -
    ebből,  a  Dual-Magnet  megjelölésből,  no   meg   az   Audio-Technica
    emblémájából a tűtartó belső oldalán kiderül, kitől  vásárolta  ezt  a
    pickupot a Hitachi. Hasonló hangszedőt találtunk a  4.  számban  (1980
    telén) tesztelt HT-324-es lemezjátszón. Annak MT-30 volt a  típusjele,
    de a specifikációja gyakorlatilag ugyanilyen volt.

    Méréseinkhez

        Nyávogás. Egyértelműen jobb a PL-6. Egyenfutása még akkor  is  jó,
    ha lineárisan, tehát szűrő  nélkül  mérjük.  Fordulatszám  eltérése  a
    névlegestől. Ez a hiba mindkét készüléken gyakorlatilag nulla, hála  a
    kvarcvezérlésnek. Igen jó a fordulatszám stabilitása is: a lemeztányér
    terhelés hatására is csak alig-alig lassul. Egy hajszálnyival mintha a
    PL-6 volna előnyben - de  a  differencia  rendkívül  csekély,  már-már
    mérési módszerünk saját hibájával vethető össze.
        Zaj. Laborasztalon a Pioneer, rezgésmentesítő állványon a  Hitachi
    jobb egy pár decibellel.  Mindkét  gép  zaja  átlagos.  Bizony,  jóval
    zajosabbak, mint a 10. számunkban bemutatott PL-2.
        Hangszedők.  A  Hitachi  hangszedőjének  frekvencia  és  áthallási
    jelleggörbéje   tipikus:   olcsó   mágneses   pickupra   vall.    Erős
    magashang-emelés jelentkezik a 14-20kHz-es sávban. Itt az áthallás  is
    meglehetősen romlik.
        A PC-3MC, vagy hogyan is nevezzük, furcsa egy jószág. Ez a mostani
    példány minden szempontból jobb annál, amit külön árusít  a  RAMOVILL.
    Bár távolról sem  ideális,  de  szebb  a  frekvenciagörbéje,  jobb  az
    áthallása  (1-2.  diagram),  kisebb  az   intermodulációs   torzítása,
    mégpedig nemcsak a PC-3MC-hez, hanem  az  ugyancsak  a  9.  számunkban
    tesztelt, drágább típushoz, a PC-4MC-hez mérten is! Azok számára, akik
    előző kiadásainkat nem olvasták, meg az összehasonlítás  kedvéért  is,
    ismételten közreadjuk  múltkori  frekvenciagörbéinket  (3-4.,  illetve
    5-6.  diagram).  Véleményünk   szerint   arról   van   szó,   hogy   a
    mozgótekercses hangszedő példányait a gyár 4  csoportba  válogatja.  A
    legjobbakat PC-4MC néven a drágább  lemezjátszókba  építi,  a  második
    kategória, mint PC-3MC a közepes vagy olcsóbb  készülékek  hangszedője
    lesz. A harmadik csoportnak ismét PC-4MC,  a  negyediknek  pedig  újra
    PC-3MC lesz a típusjele, de ezeket  már  külön  árusítják.  (Ha  netán
    létezik egy ötödik csoport is, az feltehetőleg  a  tartalékalkatrészek
    kategóriája...)    Mindenesetre     sikerült     felkorbácsolni     az
    érdeklődésünket: vajon szebben szól-e a mai Pioneer a tegnapinál?
        Akusztikai  visszahatás.  A  PL-6  20-30Hz  között   igen   erősen
    "visszacsatol" (7. diagram), a HT-50S visszahatása kisebb,  de  sokkal
    szélesebb sávban jelentkezik (11. diagram), sőt, ez a gép még 13-20kHz
    között is meglepően határozott jelet produkál - de hogy az  ilyesfajta
    hibát meg lehet-e hallani, azt persze mi nem tudjuk.
        Hangkar-hangszedő rezonancia. A Pioneeré átlagos (8.  diagram),  a
    Hitachié kimondottan jól csillapított,  kismértékű  (12.  diagram).  A
    Hitachi  hangkarjának  strukturális  rezgéseiről   készült   diagramot
    Karrezonanciák című cikkünkben közöljük, a PL-6  annakidején  még  nem
    volt a kezünkben, nem vehettük fel  róla  a  karrezonancia-görbét,  de
    minden valószínűség szerint megegyezne a PL-2 diagramjával, minthogy a
    két kar azonos.

    
    
    

    Szeánsz

    

        Mielőtt  ezeket  a  lemezjátszókat   a   saját   pickupjukkal   is
    kipróbáltuk volna, egy álló hétig mást sem tettünk,  csak  Ortofon  MC
    10-et hallgattunk; ez volt az  "MC-próba",  amelyről  néhány  oldallal
    elébb részletesen írtunk. A mozgótekercses hangszedő hangja túlságosan
    beleivódott  a  fülünkbe,  túlságosan  zavarónak   éreztük   utána   a
    szokványos, olcsó  mozgómágneses  hangszedők  egyébként  megbocsátható
    hibáit. Talán ezért is nem tudtunk közös nevezőre jutni a tekintetben,
    hogy  a  két  kvarcvezérlésű  lemezjátszó   pickupja   vajon   eléri-e
    etalonunk, az Ortofon FF15E/II színvonalát, avagy érdemes-e kicserélni
    őket valami jobbra - ami azonban újabb 1000-1500  forinttal  drágítaná
    meg ezeket az amúgysem olcsó gépeket. Szavazataink megoszlottak a  két
    (helyesebben: az Ortofonnal együtt három) hangszedő között: a PL és  a
    HT nagyjából egyenértékű az FF-fel.
        Egyenértékű, de korántsem  ugyanolyan.  Mindnyájan  ugyanazokat  a
    különbségeket hallottuk: az Ortofon mélyebb, a Pioneer magasabb tónusú
    hangot ad, a Hitachi hangképében pedig méginkább  dominálnak  a  magas
    színek. A magasabb tónus  önmagában  is  gyakran  kelti  a  tisztaság,
    torzítatlanság  érzetét:  a  rezek  rezesebbek,  a   gitárok   szebben
    csengenek, a szólista kivehetőbb - pedig nem  ritkán  csak  arról  van
    szó, hogy a hangkép kiürül, meggyengül a felső basszus  tartománya,  a
    hangszerek elveszítik testességüket,  és  ez  nagyon  fárasztó  lehet,
    különösen ha sokáig hallgatjuk (amire, sajnos, nemigen  van  módunk  a
    szokásos rövidtesztek alkalmával). Hasonlóképpen megtévesztő  lehet  a
    kellemes, "lötyögő", túlságosan mély tónus is: a basszus erőteljes,  a
    hangszereknek testük van, érezzük a terem  méreteit  -  de  előfordul,
    hogy valójában a  "treble"  hiányzik,  fátyol  borítja  a  zenét,  nem
    tiszták a szólamok, mosott a kép, és ezt érzékeljük "mély  tónusúnak".
    Ez is nagyon fárasztó, csak másféleképpen.
        Pusztán  a  hangkép  balanszát  tekintve,  az  Ortofon  tónusa   a
    legmélyebb, a Hitachié a legmagasabb, a Pioneeré pedig  a  kettő  közé
    esik, de ez még nem jelenti, hogy  az  utóbbi  volna  az  arányos,  az
    élethű.  Az  Ortofon  FF15E/II  hangképéről  mindig  is  tudtuk,  hogy
    valamelyest felfelé húz, basszusban enyhén  szegényes  és  a  legfelső
    tartományban picit csörömpöl - amit ebben az árkategóriában  nyugodtan
    elnézhetünk  neki.   Viszont   az   Ortofonénál   magasabbra   csúszó,
    prezenszesebb hangképet mindenképpen gyanakvással kell fogadnunk.
        Ez főképp a Hitachira vonatkozik. Az Ortofon  demó-lemez  rezeseit
    még nagyon biztatóan tolmácsolta, és  az  Opus-felvételek  gitárai  is
    csengtek-bongtak rajta  (furcsa,  de  a  térhatása  is  tetszett!),  a
    nagyobb hangvolumenekkel azonban már komoly bajai  támadtak:  kiürült,
    nem volt súlya, mesterségessé vált. Az FF és a Hitachi - számszerűen -
    döntetlenre mérkőzött, de a zsűri fele inkább szavazott a Hitachira, a
    másik fele pedig hevesen elutasította ezt a hangképet  -  ami  nyitván
    jelez valamit. És aki ezen a próbán nem rokonszenvezett a  Hitachival,
    az később, a PL-6 és a HT-50S összevetésekor is következetesen  ellene
    szavazott. Szóval, nem árt az óvatosság.
        Egy hajszállal  kevésbé  problematikus  árucikk  a  Pioneer  PL-6.
    Valószínű ugyan, hogy ez is jóval prezenszesebb, csengő-bongóbb,  mint
    kéne, de már nem éreztük rajta annak a múltkori, ominózus PC-3MC-nek a
    torzítását. Kellemes térérzetet ad, az Ortofon  lemez  elejét  például
    nagyon   lelkesen,   élénken,   levegősen,   "rezesen"   játssza   le.
    Zongorahangjai tisztán  csilingelnek,  de  túlságosan  jobbkezesek.  A
    felső basszusa, sajnos, érezhetően kiürül, és ez  komolyzenén  csaknem
    biztosan sokkal fárasztóbb, mint  amennyire  mi  ezt  rövid  úton  meg
    tudtuk állapítani. Volt, aki így is kellőképpen idegesítőnek  találta.
    Japános hangkép.
        Egyszóval, ennek a két  lemezjátszónak  a  hangszedőjét  nem  kell
    okvetlenül kicserélni, de ha  valaki  mégis  kicseréli  -  meg  tudjuk
    érteni.


    Technics SU-300MC elő-előerősítő

    

        "Így egyelőre a Technics MC-hangszedői egy kicsit olyanok, mint  a
    zsoké, aki tulajdonképpen esélyes  volna  a  lóversenyen  -  ha  volna
    lova." Ezt írtuk 8.  számunkban,  amikor  az  EPC-300MC  és  EPC-310MC
    típusjelű, mozgótekercses MC-hangszedőket teszteltük.  Jó  véleménnyel
    voltunk   róluk,   csak    sajnálkoztunk,    hogy    nincs    hozzájuk
    illesztő-egység. Hát  most  itt  a  paripa:  az  SU-300MC,  szintén  a
    Technics istállójából és a RAMOVILL jóvoltából. Ez a készülék  nyilván
    kifogástalanul illeszkedik a japán cég  MC-hangszedőihez.  Az  ára  is
    (3800  forint)  elfogadhatónak  látszik,  ha  nem  is  a  kis  Ortofon
    STM-72-höz, de legalábbis a jó ötezer forintos T-20  transzformátorhoz
    mérten. A kivitele pedig ízléses. Szép.
        Barnás-fémes  színű  lapos  fémdoboz  az  SU-300MC.   Tetejére   -
    tetszetős dolog! -  felfestették  áramkörének  blokkvázlatát,  továbbá
    azokat a torzításgörbéket, amelyeket  a  headamp  valamelyik  Technics
    erősítőre csatlakoztatva produkálna. Egyetlen kezelőszerv  van  rajta,
    egy  háromállású  kapcsoló.  Kikapcsolt  állásában  rövidre  zárja   a
    bemenetet a kimenettel,  erre  utal  az  MM  jelölés:  az  elektronika
    változatlanul átengedi  a  mágneses  hangszedő  jelét.  Bekapcsoláskor
    természetesen  funkciójába  lép  a  headamp:   28   decibellel,   azaz
    körülbelül a 25-szörösére  erősíti  a  jelet,  amire  persze  csak  az
    MC-típusoknak van szükségük. A középső kapcsolóállásban  ("bat  test")
    egy LED segítségével a telepek állapotát ellenőrizhetjük. Az  SU-300MC
    ugyanis nem hálózatról, hanem telepről működik. Hat  darab  Góliátelem
    kell hozzá (R 20 típusú), ezek - a gyári leírás szerint - 200 üzemórán
    át kitartanak.
        A kis erősítő csatornánként 6 tranzisztort tartalmaz, ezekből  2-2
    az erősítő áramstabilizátoraként működik. Ki-, illetve  bekapcsoláskor
    egy piciny jelfogó "süketít", megóv a zavaró dörrenésektől. A készülék
    hátoldalán 4 darab aranyozott (RCA) harangcsatlakozó-hüvelyt találunk,
    továbbá egy szorítócsavart, amelyhez a  lemezjátszók  földelővezetékét
    kell   erősíteni.    Jár    a    készülékhez    egy    pár    (szintén
    harangcsatlakozókkal  szerelt)  kábel  is,   hogy   összeköthessük   a
    headampot a fonoelőerősítővel.

    Méréseinkhez

        A mérések során a headampot (akárcsak a Linn Pre-ampot)  10  ohmos
    generátor-impedanciával tápláltuk, kimenetét 47 kohm/150 pF-dal zártuk
    le.
        A  kis  erősítő  derekasan  helytállt,  specifikációját  mindenben
    teljesíti. A jel-zaj arány a specifikáció szerint  78dB  ugyan,  de  a
    Technics ezt IHF-szabvány szerint érti, rövidrezárt bemenettel. Mi  10
    ohmos lezárással mértük az erősítőt, az eredmény így jobban tükrözi  a
    valóságot. Számadataink így is igen jók, sokkalta  drágább  készülékek
    is megirigyelhetik.
        Igen szép  a  különbségi  torzítás  görbéje;  nem  éri  el  még  a
    0,03°/-ot sem. Hasonlóan jó a bemeneti jel tűrése is,  rendkívül  nagy
    jelek sem vezérlik túl az elektronikát. Ne feledjük, az  MC-hangszedők
    még teljes kivezérlésre is  csak  0,3-0,5  millivoltot  szolgáltatnak,
    huszad-harmincadakkorát,   mint   a   mozgómágnesesek.   Az   SU-300MC
    körülbelül  90mV-t  képes  feldolgozni,   tehát   nagy   tartalékokkal
    rendelkezik.  (Táblázataink,  diagramjaink,  oszcillogramjaink  a  96.
    oldalon.)

    


    Szeánsz

    

        Eső után köpönyeg ez a teszt: a Technics headampnak  mindössze  50
    példánya került a  Ramovill  Váci  utcai  boltjába.  Amikor  ezeket  a
    sorokat írjuk, még van belőlük vagy 16 darab - aligha tartanak ki  még
    két hónapig, amíg ez a kiadásunk megjelenik. Több pedig nincs  belőlük
    égen-földön; még Japánban sincs,  ugyanis  nemrégiben  beszüntették  a
    gyártását.  Szeánszunkat  eszerint  csupán   ötvenen   olvassák   majd
    megkülönbözletett  figyelemmel  (hogy  megtudják,  vajon   jó   boltot
    csináltak-e) - de, mint látni fogjuk, másoknak is lesz hasznuk belőle.
    Szeánszunkból is, a Technics MC-erősítőből is.
        Ez a kis lapos jószág nagyon értékes holmi. Távol  álljon  tőlünk,
    hogy olcsónak merjük nevezni,  végülis  3800  forint  az  ára,  és  ez
    csaknem annyi, mint a magyar átlagkereset. Ha viszont a már forgalomba
    került, öt-tízezer forintos transzformátorokhoz viszonyítjuk, akkor  a
    Technics kezd nagyonis olcsónak látszani. Ugyanis legalább  olyan  jó,
    mint  az  Ortofon  T-30.  Négyszer-ötször  is  meghallgattuk,  kétféle
    kontrollberendezésben,  különféle  párosításokban,  és  -  ami  mindig
    megnyugtató - két példányát is kipróbálhattuk.
        Nem szeretnénk óvatlan  kijelentéseket  tenni.  Az  elő-előerősítő
    roppant kényes láncszem, ítéletünket erősen befolyásolja, hogy  milyen
    hangszedő és milyen más elektronikák közé  iktatjuk  a  headampot.  Az
    lesz a legjobb, ha egyszerűen csak beszámolunk auditív  élményeinkről,
    és a végén megpróbáljuk összegezni, ami összegezhető -  anélkül,  hogy
    hatványozni próbálnánk vagy gyököt akarnánk vonni belőle.

        1. Első ízben a saját kontrollberendezésünkön  hallgattuk  meg  az
    SU-300MC-t:     Ortofon     MC     30     hangszedővel,     a     T-30
    illesztőtranszformátorhoz viszonyítva. Nagy meglepetésünkre a társaság
    nagyobbik része a Technicset hozta ki jobbnak!  Nyíltabb,  könnyedebb,
    élénkebb hangképet festett (különösen a  demó-lemezeken);  a  T-30-ast
    kicsit  fojtottnak  éreztük,  mellette  szólt  viszont   a   testesebb
    basszusa. Hosszabb meghallgatásokon, szimfonikus  zenén  megnyerőbbnek
    találtuk a transzformátort.
        Kipróbáltuk a múltkoriban tesztelt  (HFM  9.)  Technics  EPC-310MC
    hangszedőt is a saját headampjával. Érdekes, ez a párosítás nem nyerte
    meg a tetszésünket. Két komponense hasonló karakterű: nyílt,  világos,
    csengő - és egy kicsit testetlen, mélyben nem elég  súlyos.  Méginkább
    ilyen a kettő együtt. Félreértés ne essék, ez a kritika csakis a felső
    kategórián belül  jogos,  hiszen  a  Technicsek  együtt  is  igen  jól
    szólnak. Mégis, ez a kombináció már csaknem 10  ezer  forintba  kerül;
    alaposabban meg kell gondolnunk a dolgot, mielőtt ajánlani mernénk egy
    ennyire drága "egységcsomagot".

        2. Ekkoriban látogatott haza Malmőben élő  barátunk,  Tóth  Lajos,
    elkötelezett audiofil. Kérésünkre  magával  hozta  egyik  legbecsesebb
    jószágát, egy Cotter-féle illesztőtranszformátort. Ez a kis kék  doboz
    csaknem  akkora  kultusznak  örvend,  mint  mondjuk  a  Linn   Sondek.
    Ugyanannyiba kerül, mint az Ortofon T-30, de annál jobbnak tartják. Mi
    is nagyon megszerettük a Cottert (az alatt a  három  nap  alatt,  amíg
    nálunk lakott). Jobbnak találtuk a másik kettőnél: nyíltan szólt, mint
    a Technics, és testesen, mint az Ortofon. Hozzá  képest  a  másik  két
    készülék enyhe hiányérzetet keltett.  A  Cotter  trafó  néhány  nappal
    később hazautazott Malmőbe; zsebkendőnkkel lelkesen integettünk utána.

        3. Harmadszorra a Linn/AGI/ Naim láncba próbáltuk bele a  Technics
    MC-erősítőt (ezúttal egy másik, már a boltból kölcsönzött  példányát),
    és összehasonlítottuk az Ortofon trafóval is, meg a Linn Preamppal is.
    Azt vártuk, hogy a lényegesen  jobb  végfok  jóvoltából  most  nagyobb
    különbségeket fogunk hallani. Érdekes, ez nem jött be:  ítéletünk  nem
    volt   következetes,   ide-odakapcsolgatással   és    a    jelzőfények
    megváltoztatásával be tudtuk csapni egymást - egyszóval,  csak  annyit
    mondhatunk, hogy a három készülék nagyjából azonos  minőségű,  és  egy
    kicsit ízlés dolga, ki melyiket tiszteli  jobban.  Jegyzeteinket  újra
    meg újra átolvasva talán - talán! - annyit merünk megkockáztatni, hogy
    a Linn hangképe  egy  hajszállal  hűvösebb,  nyugodtabb,  tehát  nincs
    kizárva,  hogy  a  másik  két  illesztőegység  egy  kicsit  színez   a
    magastartományban.   Ez   egyáltalán   nem   vált   hátrányukra,    de
    elképzelhető, hogy hosszabb távon valóban kellemesebbnek éreztük volna
    a Linnt. Ez már csak  azért  is  logikus  feltételezés,  mert  a  Linn
    Preampot kifejezetten az Asak hangszedőhöz találták ki.

        Bárhogyan is interpretáljuk szeánszunk tapasztalatait, egy  biztos
    a Technics SU-300MC kitűnő szerkezet, és nem rí ki még az  igazi  High
    End Audio láncokból sem. Az ötven  tulajdonos  tehát  semmiképpen  nem
    járt rosszul. És ha ezt a kijelentésünket most jóleső érzéssel és  egy
    bizonyos  megkönnyebbüléssel  fogadják  (hiszen  ismerjük  a  hifisták
    lelkivilágát!),  akkor  cserében  ők  is  tehetnek  valamit  a   többi
    zenebarátért.
        Nekünk még nagyon kevés tapasztalatunk van arról, hogy  az  igazán
    jó  minőségű  hangszedők  és  illesztőegységek  különféle  kombinációi
    hogyan válnak be a gyakorlatban. Ha az  SU-300-asok  tulajdonosai  (és
    természetesen mindazok, akik más drága készüléket,  T-20  trafót  vagy
    hasonlót használnak), levélben beszámolnak auditív  tapasztalataikról,
    akkor ebből mindnyájan sokat profitálhatnánk. Különösen, hogy  ma  már
    egyre    többen    terveznek    nemcsak    fono-előerősítőt,     hanem
    illesztőegységet is. A többség persze  headamplifierrel  kísérletezik,
    de illesztőtranszformátorokról is van tudomásunk. Ha ezek beválnak, mi
    a Technicshez és a (nagy) Ortofon trafóhoz fogjuk mérni őket. Ugyanezt
    - a Technics-  és  Ortofontulajdonosok  remélhető  hozzájárulásával  -
    Olvasóink is megtehetnék. A hifi  nagyonis  társas  hobbi;  valószínű,
    hogy  egy  kis  utánajárás  árán  csaknem  mindenki  talál   már   egy
    Technicset,  egy  Ortofon   T-20-at   vagy   valami   másféle,   nívós
    illesztőegységet a saját "vonzáskörzetében".


    Videoton hangsugárzók
    DC 2012, DC 2016,
    DCR 2020, DCR 2520,
    Akai SR-H 110

    

    Az  e  számunkban  tesztelt  Videoton hangsugárzók. Alul: DC 2012, DCR
    2520, DCR 2020. Felül: DC 2016 és az Akai SR-H 110


        Önkényesen vagy talán nem is olyan önkényesen mi  a  DIN  45500-as
    norma  szerint  döntjük  el,  foglalkozunk-e  valamely  készülékkel  a
    Bemutatjuk  rovat  hasábjain.  Általában  nem  teszteljük   azokat   a
    készülékeket, amelyek egy-egy fontos paraméterükkel nem tesznek eleget
    a "Hifi-szabványnak". (Például ezért mellőztük a Dániel  lemezjátszót,
    a Kashtan magnót és sok más, szemre esetleg biztató és Olvasóink által
    gyakran reklamált masinát.)
        Más megítélés alá esnek a  Videoton  hangdobozai.  Hangsugárzókkal
    igen-igen gyatrán vagyunk eleresztve,  a  hazai  piacon  gyakorlatilag
    nincs is más, csak Orion és Videoton, és a két gyár közül egyébként is
    inkább csak a VT számít igazi tömeggyártónak. Nem tehetjük  meg,  hogy
    negligáljuk a VT-dobozokat, függetlenül attól, beleférnek-e a "DIN"-be
    vagy sem. (És ne feledjük el, hogy ezek a hangsugárzók tőkés  exportot
    teremtettek, és nekik köszönhetjük az Akai magnók és lemezjátszók  egy
    részét, a jövőben pedig egyre nagyobb hányadát...) Indokoltnak látszik
    azonban, hogy most erősen visszafogjuk a  tollunkat.  A  Hifi  Magazin
    sokakat megsértett már humorisztikus, más  vélemények  szerint  kihívó
    stílusával, és jó okunk van rá, hogy ezúttal ne tréfáljuk el a dolgot.
        Mintadobozainkat a kereskedelmi  vállalatoktól  (RAVILL,  RAMOVILL
    stb.) kölcsönöztük. Tehát azokat a  típusokat  vizsgáljuk,  amelyek  a
    jelenlegi (kora tavaszi)  választékot  képezik.  Hogy  ezek  mennyiben
    azonosak az idén folyamatosan forgalomba kerülő modellekkel,  azt  nem
    tudjuk, és a kereskedelmi vállalatok sem tudták megmondani nekünk.
        Összesen 5 típusból kaptunk mindig  2-2  darabot,  a  legnagyobbik
    doboztól eltekintve gyárilag csomagolt párokat. Az SR-H  110  az  Akai
    cégnevet viseli, ez kétutas, a többi típus három utas. Köztük is a  DC
    2012 és a DC 2016 zárt doboz, a DCR 2020 és a DCR 2520 - mint  az  "R"
    betűjelzés is mutatja - basszreflexrendszerű.
        A hangszórókosarak szélén tetszetős műanyagkeretet találunk. A két
    reflexdobozon a reflexnyílást is az előlapon vágták ki.  A  nyílásokba
    58mm átmérőjű műanyag gyűrűt helyeztek,  belső  végére  fekete  jersey
    feszül. A legnagyobb doboznak egy  szabályzógombja  is  van,  ezzel  a
    frekvenciasáv középső tartományát lehet -  kismértékben  -  módosítani
    (31. diagram). A dobozok belső csillapítóanyaga vatta.
        A famunka nagyon szép, a dobozok  tetszetősek.  A  hangszóróselyem
    mindegyiken ugyanaz a fekete jersey. Hátul az SR-H 110  típusra  eleve
    rá van szerelve egy 3 méter hosszú, végén  lecsupaszított  vezeték,  a
    többi hangsugárzó a szokásos piros és fekete, rugós szorítóval fogadja
    a bekötő vezetéket. Ezek a  rugós  szerszámok  ugyanolyan  ügyetlenek,
    mint az  Orion  dobozok  szorítói:  gyakran  csak  tapogatódzva  lehet
    megtalálni rajtuk a lyukat. Örömmel fedeztük fel e rugós szorítók  egy
    újabb típusát a DCR 2020  hangdobozon.  Ez  már  sokkal  praktikusabb:
    felülről kell megnyomni, és szemből látszik rajta a lyuk.
        Az  ötféle  doboz  közül  csak  kettőnek  van  műszaki  adatlap  a
    hátoldalán, újabb két típushoz mellécsomagolják az adatlapot  (ez  így
    kevésbé jó: könnyen elkallódhat), a DCR 2020-ashoz  viszont  semmiféle
    tájékoztatót nem kap a vásárló.

    Méréseinkhez

        A Videotonokat a szokásos módon  mértük,  különösebb  magyarázatra
    nincs szükség. A diagramokon (felülről-lefelé) előbb a két doboz közös
    frekvenciagörbéjét,  aztán  a  közeltéri  görbét,  a   hangszóróselyem
    hatását, a torzítást 1W teljesítményen majd 96dB  hangnyomáson,  végül
    pedig az irányjelleggörbéket adjuk meg. Az utolsó hasábon a  DCR  2520
    prezensz-szabályzójának hatását szemléltetjük (31.), utána pedig az öt
    doboz impedanciagörbéje következik.
        Megjegyzéseink   elsősorban    a    Videoton    dobozok    axiális
    (tengelyirányú),    azaz     legelőnyösebb     helyzetből     vizsgált
    frekvenciaátvitelére vonatkoznak. Mint ebben a kiadásunkban máshelyütt
    is szóba hozzuk, ezt a mérést mi többször is elvégezzük, amíg meg  nem
    találjuk azt a pontot  ("sweet  spot",  édes  pont,  mondja  az  angol
    szaknyelv), amelyben a leglineárisabb görbét mérhetjük,  és  ez  az  a
    görbe, amit aztán publikálunk. Azonkívül: ezen a diagramon még mindkét
    doboz görbéje rajta van, a  továbbiakban  már  mindig  csak  a  jobbik
    példányt  vizsgáljuk.  Nem  mondható  tehát,  hogy  mérési  módszerünk
    hátrányos  volna  a   gyárakra   nézve.   Mindazonáltal   bárhogy   is
    ügyeskedtünk most a mikrofonnal, a tíz dobozról egyetlen olyan  görbét
    sem tudtunk produkálni, amely eleget tenne a DIN norma, vagy akár csak
    a (valamelyest enyhébb) hazai  szabvány  előírásainak  is.  (Igaz:  mi
    szinuszos  hanggal  mérünk;  a  szabványok   rózsazajjal,   tercenként
    meghatározott  jelleggörbét  definiálnak.)  Túlságosan  nagy  a  magas
    kiemelésük,  és  túlságosan  nagy  a   mélyhiányuk.   Táblázatunk   az
    50Hz-12,5kHz közötti  tartományt  specifikálja,  decibelben,  1kHz-hez
    viszonyítva:

        SR-H 110: -14; +8
        DC 2012: -10; +15
        DC 2016:  -18;  +10  (+5)
        DCR 2020: -17; +15
        DCR 2520: -10; +15

        Sőt, a 15 decibeles kiszögellések még folytatódnak is, és 14kHz-en
    elérik  a  18  decibeles   csúcsértéket!   Hangsúlyozzuk:   ezeket   a
    kiemeléseket   nem   lehet   eltüntetni,   akárhová   tesszük   is   a
    mérőmikrofont. Érdekes, hogy ez a három dómsugárzó sajátossága. A  két
    kónuszos csipogó anomáliája valamivel enyhébb.
        A basszustartományban a VT-dobozok körülbelül 70-90Hz-ig  "élnek",
    ez alatt már  meredeken  esik  a  görbéjük  (lásd  a  közeltéri  mérés
    eredményét).
        A  textilia  hangelnyelő  hatása  csekély:  ez  a  fekete   jersey
    akusztikailag teljesen transzparens.
        A közhasználatú magassugárzók általában kevéssé terhelhetők és nem
    is képesek igazán nagy teljesítményre. Az öt csipogóból háromra nem is
    mertünk akkora jelet adni, hogy a hangnyomás elérhesse a 96  decibelt.
    Ezeknek a diagramjain a 2. és 3. harmonikus torzítás mértékét csak  az
    alsó sávban szemléltetjük.
        A  dómsugárzóknak  ezúttal  is  szebbek  az  iránygörbéi:   jobban
    "szórják" a magashangot. A két kónuszos csipogó  közül  az  Akaié  még
    elfogadható módon dolgozik,  a  DC  2016-os  iránygörbéi  azonban  már
    aggasztóan széttartanak.

    
    
    
    
    



    Szeánsz

    

        A  Videoton  hangdobozok  viszonylag  olcsók:  a  kis  DC  2016-os
    mindössze 863 forintba kerül, az Akai SR-H 110-nek 1340 forint az ára,
    a DC 2012 és a DCR 2020 darabjáért 1400, illetve  1550  forintot  kell
    fizetni, és még a nagyobbik reflexdoboz,  a  DCR  2520  is  csak  2070
    forinttal könnyíti meg a  vásárlók  zsebét.  Indokolt  tehát,  hogy  a
    hasonló méretű (28 literes) és hasonló árú (1750  forintos)  Orion  HS
    280-ashoz hasonlítsuk őket.
        Úgy  terveztük,  hogy  házizsürinket  ez  alkalommal   kibővítjük,
    mégpedig olyan zsűritagokkal, akiknek kezén sok-sok  magyar  hangdoboz
    megy át - a Keravill, a Ravill, a Ramovill eladóira gondolunk. Sajnos,
    mint mindig, ezúttal is csak  egy-két  nappal  előbb  tűzhettük  ki  a
    szeánsz időpontját; meghívásunk egyesek számára  túl  későn  érkezett,
    mások pedig már nem tudtak elszabadulni a boltból (a  viszonylag  nagy
    forgalom, meg az influenzajárvány okozta eladóhiány miatt). Így  aztán
    csak  magunkra   hagyatkozhattunk.   A   szokásosnál   nyomatékosabban
    hangsúlyozzuk,  hogy  ítéletünk  a  Hifi   Magazin   szerkesztőségének
    magánvéleményét tükrözi, pártatlan, mindazonáltal szubjektív stb. stb.
        A  kontrollberendezés:  ML  futómű,  Hadcock   kar,   MC   30/T-30
    hangszedő/transzformátor,  HFM  I  elő-  és  Quad  405  végfok.  Zenei
    program: dixieland az Ortofon lemezről, Neil Young Harvest című száma,
    tercett a Toscából,  templomi  zene  (szoprán  és  kórus)  a  Proprius
    demólemezről,   valamint   Wagner   Tannhäuser-nyitánya,   arról    az
    EMI/HUNgaroton  kiadványról,  amelyet  a  Linn  lemezjátszó  szeánszán
    hoztunk szóba. Ezúttal  a  pontozásos  módszert  választottuk:  minden
    zeneszám után 10 pontot osztottunk szét a HS 280-as,  illetve  a  vele
    éppen összemért VT-doboz között.
        Ezek   a   hangdobozok   alig   haladják   meg    a    "bookshelf"
    ("könyvespolci", "könyvtámasz") méretet, és ha szabadon állítanánk fel
    őket, ami elvben  a  legelőnyösebb  volna,  nemigen  várhatnánk  tőlük
    elfogadható basszust. Ezért zsámolyra állítva bár, tehát az ülő  ember
    fejmagasságában, de rátoltuk őket a hátsó falra - ez  elengedhetetlen.
    A szokásos módon raktuk sorba őket: egy VT, egy Orion - ismét  egy  VT
    és egy Orion. A  sztereó  bázistávolságuk  így  egyforma  maradt.  Nem
    függönyöztük el őket, de a szeánszot  azért  vaktesztnek  nevezhetjük.
    Ugyanis a két baloldali, illetve a két jobb oldali doboz  olyan  közel
    került egymáshoz,  hogy  gyakorlatilag  azonos  helyről  szóltak,  nem
    lehetett kitalálni (legalábbis nem ebből  lehetett  kitalálni),  mikor
    melyiket halljuk.
        Az  öt  Videoton  hangsugárzó   háromféle   hangképet   produkált,
    élményeinkről három pontban számolunk be.

    1. DC 2012, DCR 2020, DCR 2520.

        Ezekkel sehogyan sem tudtunk megbarátkozni. Jellegzetességük:  egy
    rendkívül bántó sziszegés, amely már a hanglemezek  befutó  barázdáján
    bekonferálja magát. A hangszerek teste szétesik,  egyes  foszlányok  -
    különösen a magasszínezetű mellékzörejek - agresszíven kiemelkednek. A
    hangkép testetlen, nincs basszusa, illetve a mélytartomány eltörpül  a
    bántóan kiemelkedő, tolakodó magasak mellett. Erről a három dobozról a
    legjobb   akarattal   sem   mondhatunk   semmi   pozitívumot.   Eddigi
    gyakorlatunkban,    valahányszor    csak    pontoztunk,     ilyesfajta
    pontarányokat hoztunk ki: 5,5-4,5; 6-4; esetleg 7-3. Most viszont 8-2;
    8,5-1,5; 9-1, sőt, nem ritkán 10-0 arányban (!) hoztuk ki  jobbnak  az
    Orion HS 280-ast. Eszerint a DC 2012, a DCR 2020 és a DCR 2520 nemcsak
    a műszereink, hanem a fülünk ítélete szerint is minősíthetetlen.

    2. DC 2016.

        Ez az aprócska doboz egyszerűen csak gyönge: se magasa, se  mélye,
    se  lendülete,  és  természetesen  még  mindig  nem  lehet  egy  napon
    emlegetni az Orion HS 280-assal. Leggyakoribb pontszámaink:  8-2,  7-3
    az Orion javára. A jegyzeteinkből kiemelt jelzők  szerint  a  DC  2016
    hangja nyers,  tolakodó,  idegen,  testetlen,  fárasztó,  "tölcséres",
    "mono", "rádiószerű", "nem-hifi". Ne feledjük azonban, hogy ez  a  kis
    hangdoboz igen-igen olcsó, még félannyiba sem kerül, mint az Orion  HS
    280-as. Ha tehát valakinek nincs több pénze  1500  forintnál  egy  pár
    hangdobozra, akkor kénytelenek vagyunk  azt  tanácsolni  neki  -  hogy
    spóroljon tovább.

    3. Akai SR-H 110.

        Minden kétséget kizáróan ez a legjobb az öt VT-doboz  között.  Míg
    az első négy típus  egyáltalán  nem  késztette  versenyre  az  Oriont,
    hiszen  jegyzeteinkben  szinte  kizárólag   csak   a   VT-hangsugárzók
    negatívumairól olvashattunk - most mindannyian kritizálni kezdtük a HS
    280-ast is. Az Akai mindazonáltal több rossz osztályzatot  kapott.  Az
    Orion inkább csak hiányérzetet keltett, az SR-H 110 jellemzői viszont:
    harsány, szúrós, helyenként torz, a térhatása nagyon gyenge (pedig  az
    Orioné se jó!), és éppúgy nincs basszusa, mint a többinek,  persze  az
    Orionnak sem. Japános hang. Differenciáltabb  műsoranyagon,  különösen
    szimfonikus zenén nincs verseny a két hangsugárzó között, de  popzenén
    az Akai helyenként lendületesebben szólt. Pontszámaink: 6-4, 6-4, 7-3,
    7-3, 7-3, mindvégig az Orion HS 280 javára. A mi véleményünk szerint a
    különbség  még  így  is  sokkal   nagyobb,   semhogy   érdemes   volna
    takarékoskodni (az SR-H-nak párja 700 forinttal olcsóbb). Latba  eshet
    viszont az ízléskülönbség: aki kedveli a  "forszírozottabb",  előtérbe
    nyomuló hangképet, annak érdemes próbát tennie az Akai SR-H 110-zel.