Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Kvarcvezérlésű lemezjátszók:
Pioneer PL-6 és Hitachi HT-50S
Eddig egyetlen egyszer írtunk kvarcvezérlésű lemezjátszó-futóműről
(a Micro-Seiki DQX-1000-ről, lapunk 7. számában), dehát az csak
kuriózum volt, drága csemege; a magyar hifisták csak sóvárogva, a
szemükkel tapogathatták, orrukat a kirakatüvegre nyomva. Most viszont
éppen a vásárlóközönségnek Mutathatunk Be kvarcvezérlésű gépeket,
egyszerre kettőt is: egyet a Pioneer, egyet a Hitachi választékából.
Nem annyira kifinomult jószágok, mint a Micro-Seiki volt, de hiszen
nem titok, hogy kereskedőink nyugati készüléket csak az árlétra
aljáról válogathatnak, a többit ugyanis ők devizában, Olvasóink
forintban nem tudnák megfizetni. Mégis, ezen a két lemezjátszón már
ott díszeleg a népszerű varázsige: "Quartz locked". Következésképpen,
ez a nagyon hasznos varázslat ma már nem is olyan drága varázslat.
Miért kvarc?
Elnézést kérünk mindazoktól, akik maguktól is nagyon jól tudják,
mire szolgál a kvarckristály a lemezjátszókban, de nekünk
kötelességünk ezt itt röviden elmagyarázni. Tehát: a kvarcvezérlés nem
a nyávogást küszöböli ki, a futóműnek nem az egyenfutását teszi
precízebbé, hanem a percenkénti névleges fordulatszámot tartja
hajszálpontosan a 33 1/3, illetve a 45-ös értéken. Az egyszerű,
hálózatról táplált meghajtómotorú, vagy akár elektronikusan vezérelt
futóművek többsége is (szíjhajtás, direkthajtás, egyremegy) az 50Hz-es
hálózati frekvenciát használja referenciának, mivel a stroboszkóp
segítségével erre "hivatkozva" állítjuk be a névleges fordulatszámot.
Sajnos, a hálózati frekvencia a valóságban sohasem 50Hz-es, mindig
kevesebb annál (napközben akár 1-1,7 százalékkal is!). A tányér szélén
ott díszeleg ugyan a stroboszkópjelzés - de illúzió csupán, hogy azzal
majd hitelesíteni tudjuk a fordulatszámot! Mert a stroboszkóp fénye is
ugyanannak a kvázi 50Hz-nek az ütemében villog, holott nekünk erre
támaszkodva kellene beállítanunk - a fordulatszám-finomszabályzóval -
a pontos fordulatszámot! A rovátkák a tányér szélén egyhelyben állnak,
de a percenkénti fordulatszám kisebb mint 33 1/3. Ennek megfelelően
mondjuk a C-dúrban játszott zene egy kicsit lejjebb fog szólni:
elmozdul a H-dúr irányában. Az eltérés szerencsére igen csekély,
arányos azzal a különbséggel, amellyel a hálózati frekvencia tér el az
50Hz-től. Ezt csak a zenészek hallják meg, sőt: közülük is csak azok,
akiknek abszolút hallásuk van, tehát bármiféle viszonyítási alap
nélkül is meg tudják határozni valamely hang magasságát. Őket aztán
fölöttébb bosszanthatja, amikor hiányzik néhány hertz (mondjuk) a
440Hz-es normál "A"-ból.
Minthogy a hajánál fogva senki sem tudja felemelni önmagát, külső
támpontra van szükségünk, ezúttal egy olyan frekvenciára, amely
tökéletesen független a hálózati 50Hz-től. Biztos referenciául
szolgálhat például egy kvarckristály rezonanciafrekvenciája. A
kvarckristály, ha gerjesztik, mindig ugyanazon a frekvencián rezeg. A
modern elektronika számára nem különösen nagy feladat ezt a
rezgésszámot érzékelni, leosztani és folyamatosan összehasonlítani
azzal a jellel, amelyet a lemezjátszó forgórendszeréről olvas le egy
érzékelőszerv. A kvarcvezérlésű lemezjátszókon tehát - ha esik, ha fúj
- a fordulatszám mindig 331/3, illetve 45 marad.
(Azok a makacs lelkek, akik a Hifi Magazinban a zenei tárgyú cikkeket,
mi több - horribile dictu! - a hanglemezkritikákat is elolvassák,
bizonyára felfigyelnek egyik recenziónkban arra a zenetörténeti
érdekességre, miszerint a régi idők normál "A" hangja nem 440, hanem
kevesebb, egy időben például csak 421Hz-es volt, és hogy ezt ma is
figyelembe veszik, ha "korhűen" akarják megszólaltatni a zenét. Aki
tehát biztos akar lenni a dolgában, hogy nem csapják be 19Hz-cel,
ok-vet-le-nül kvarcvezérelt lemezjátszón hallgassa meg a
régizene-felvételeket!)
Pioneer PL-6
Az új Pioneer lemezjátszó-család legkisebbik tagja, a szíjhajtású
PL-2 már szerepelt ezeken a hasábokon. Valamivel drágább testvérei
közvetlen hajtásúak, vagy hozzá még kvarcvezérlésűek is; mozgómágneses
helyett mozgótekercses hangszedő hangján zenélnek - a hangkar azonban
mindegyiken ugyanaz. (Úgy látszik, bevált.)
Logikus, amikor a PL-6-ost boncolgatjuk, hogy anatómiai
tanulmányainkat a futómű vizsgálatával kezdjük. Ahogy a prospektus
írja, ez egy "zárt fázishurkú Hall-motor", és külön típusszáma is van:
PXM-091. Egyébiránt hasonlóképpen működik, mint a többi
"direkthajtány". A forgórészre gyűrűalakú mágnest tesznek, alá pedig
két meghajtó tekercset, két Hall-érzékelőt, valamint azt a "jeladót",
amely a mindenkori fordulatszámot érzékeli. A meghajtó tekercseket PA
2008 típusú IC táplálja, ez a tulajdonképpeni motormeghajtó áramkör.
Ide csatlakoznak a Hall-elemek is. Az érdemi vezérlést egy PA 2007-es
IC végzi, azáltal, hogy összehasonlítja a forgásérzékelő-jeladó jelét
egy PD 1003 típusú IC-ből származó, nagypontosságú referenciajellel, s
ha kell, pillanatról-pillanatra korrigálja a futómű fordulatszámát. Ez
az utóbbi áramkör egy oszcillátor-részt is tartalmaz, 6,144MHz-es
(kvarc)kristállyal. A kristályoszcillátor jelének pontossága
gyakorlatilag nem változik sem az idő múlásával, sem pedig a
környezeti hőmérséklet ingadozása folytán. A 6,144MHz-es jelet
többször is leosztva végül 75, illetve 55,5Hz-es referenciajelhez
jutnak. A futómű aztán szigorúan ehhez tartja magát. Stroboszkóp,
finomszabályzó úgy kell ide, mint "kígyónak lábsó, madaraknak fogsor".
Van helyettük viszont egy LED, ez akkor gyullad ki, amikor a futómű
eléri a névleges fordulatát, s mindaddig világít, amíg a tányér úgy
forog, ahogy kell.
A PL-6 komplett motor-elektronikája egyetlen nyomtatott áramköri
lapon helyezkedik el, ráépítve a motorra. A motort, akárcsak a
hangkart, a készülék fém aljlapjára erősítették. Erre borul a műanyag
héj, amely a kezelőszerveket és a hálózati transzformátort rögzíti. A
hálózati tápegység +28,8V-os feszültséget szolgáltat.
A hangkar (legutóbbi számunkban bővebben írtunk róla)
karbonfiberből ("polimergrafitból") készült, egyenes, kis tömegű és a
gyár szerint "kitűnő követési tulajdonságú" (LowMass High Tracking
Ability Tone Arm). A fejtartó szerelvény kioldható, de nem
csereszabatos az SME-rendszerrel; egy kis csavar rögzíti a karcsőhöz.
A lift jól kezelhető emeltyűje a kar tövében található, ugyanitt
látjuk a - rugós - antiskating tárcsáját. Egyetlen ellensúly
balanszírozza ki a kart, a tűerő 0-30mN között állítható, a legkisebb
osztás 1mN. A hangszedő jelét RCA-csatlakozókkal szerelt, 110
centiméteres kábelen vezetik ki, ezen külön földelővezeték is van.
A hangszedő régi ismerősünk: ugyanaz a PC-3MC, amely oly gyászosan
szerepelt 9. számunk szeánszain. Hadd vágjunk elébe a mérésnek és a
meghallgatásnak, amennyiben eláruljuk, hogy hiába azonos a típusszám,
a mostani PC-3MC sem mérve, sem fülre nem azonos a múltkorival. Mint
Olvasóink emlékezhetnek, dinamikus, azaz mozgótekercses típusról van
szó, de olyanról, amely viszonylag nagy feszültséget ad le, tehát nem
kell hozzá külön illesztőegység (transzformátor vagy elő-előerősítő),
ugyanúgy kell használni, mint ha mágneses rendszerű volna: közvetlenül
csatlakozhat a hagyományos fono-elektronikához. Eltérően az
MC-gyakorlattól, a PC-3MC tűjét a vásárló maga cserélheti, a
hangszedőt nem kell visszaküldeni a gyárnak. A tűhegy kúpos.
A PL-6 félautomata készülék. Bekapcsol, ha a karját a barázdák
fölé visszük. Amikor a futómű eléri a névleges fordulatszámot, tehát
pár másodpercen belül kigyullad a Quartz Locked jelzés. A játék
végeztével a hangkar felemelkedik, helyére tér és kikapcsolja a gépet.
Ugyanez történik, ha a játékot megszakítjuk a Cut nyomógombbal. A
fordulatszámot szintén egy nyomógombbal lehet váltani.
Hitachi HT-50S
Felépítésében rokonságot mutat a Pioneerral (így most kevesebbet
kell beszélnünk). Kvarcvezérlésű, kefenélküli motor, "egyenáramú
szervodirekthajtás". A motor két meghajtó tekercsét 1-1 ellenütemű
tranzisztorpárral táplálja az NJM 4558 DMC jelű integrált áramkör.
Ehhez az IC-hez csatlakoznak a Hall-elemek és ide fut be a
referencia-jel is (egy egytranzisztoros fokozat közbeiktatásával), a
következő fokozatról. A fordulatszám-érzékelő jelét kéttranzisztoros
formáló áramkör után egy MSM 5819RS típusú IC-re bocsátják, ez
tartalmazza a kvarcoszcillátorhoz szükséges egységeket és a
frekvencia-osztókat.
A hálózati tápegység ±10,2V-os, Zener-diódákkal stabilizált
feszültséget állít elő. Az egész elektronika, a tápegységet is
beleértve, egyetlen nyomtatott kártyán ül, összeépítve a motorral.
A hangkar egyenes, fejszerelvényét egyetlen csavar rögzíti, a
"závárzata" természetesen nem csereszabatos az SME-rendszerrel. A
szokatlan kialakítású ellensúly rugalmasan csatlakozik a karhoz, a
tűerőt itt is 0 és 30mN között lehet állítani, a legkisebb osztás 1mN.
Az antiskating korongja a kar tövében búvik meg, a lift viszont előre,
a plexitetőn kívülre került, billentyűszerű nyomógomb formájában. Vele
egyvonalban található a fordulatszámváltó (33 1/3; 45) és a Cut
kapcsoló, valamint egy lámpa, amely a névleges fordulatszám elérésekor
gyullad ki.
Ez is félautomata készülék, a szokásos módon kell kezelni, a
hangkar mozgatásával, illetve a Cut gombbal. Háza műanyaghéj, alul
fémlap takarja. Lábazata négy, rugós gumiharang. Az RCA-csatlakozós,
külön földelővezetékkel ellátott kábel hossza körülbelül 1 méter.
A hangszedő típusjele MT-15. Mágneses rendszerű, kettős mágnesű -
ebből, a Dual-Magnet megjelölésből, no meg az Audio-Technica
emblémájából a tűtartó belső oldalán kiderül, kitől vásárolta ezt a
pickupot a Hitachi. Hasonló hangszedőt találtunk a 4. számban (1980
telén) tesztelt HT-324-es lemezjátszón. Annak MT-30 volt a típusjele,
de a specifikációja gyakorlatilag ugyanilyen volt.
Méréseinkhez
Nyávogás. Egyértelműen jobb a PL-6. Egyenfutása még akkor is jó,
ha lineárisan, tehát szűrő nélkül mérjük. Fordulatszám eltérése a
névlegestől. Ez a hiba mindkét készüléken gyakorlatilag nulla, hála a
kvarcvezérlésnek. Igen jó a fordulatszám stabilitása is: a lemeztányér
terhelés hatására is csak alig-alig lassul. Egy hajszálnyival mintha a
PL-6 volna előnyben - de a differencia rendkívül csekély, már-már
mérési módszerünk saját hibájával vethető össze.
Zaj. Laborasztalon a Pioneer, rezgésmentesítő állványon a Hitachi
jobb egy pár decibellel. Mindkét gép zaja átlagos. Bizony, jóval
zajosabbak, mint a 10. számunkban bemutatott PL-2.
Hangszedők. A Hitachi hangszedőjének frekvencia és áthallási
jelleggörbéje tipikus: olcsó mágneses pickupra vall. Erős
magashang-emelés jelentkezik a 14-20kHz-es sávban. Itt az áthallás is
meglehetősen romlik.
A PC-3MC, vagy hogyan is nevezzük, furcsa egy jószág. Ez a mostani
példány minden szempontból jobb annál, amit külön árusít a RAMOVILL.
Bár távolról sem ideális, de szebb a frekvenciagörbéje, jobb az
áthallása (1-2. diagram), kisebb az intermodulációs torzítása,
mégpedig nemcsak a PC-3MC-hez, hanem az ugyancsak a 9. számunkban
tesztelt, drágább típushoz, a PC-4MC-hez mérten is! Azok számára, akik
előző kiadásainkat nem olvasták, meg az összehasonlítás kedvéért is,
ismételten közreadjuk múltkori frekvenciagörbéinket (3-4., illetve
5-6. diagram). Véleményünk szerint arról van szó, hogy a
mozgótekercses hangszedő példányait a gyár 4 csoportba válogatja. A
legjobbakat PC-4MC néven a drágább lemezjátszókba építi, a második
kategória, mint PC-3MC a közepes vagy olcsóbb készülékek hangszedője
lesz. A harmadik csoportnak ismét PC-4MC, a negyediknek pedig újra
PC-3MC lesz a típusjele, de ezeket már külön árusítják. (Ha netán
létezik egy ötödik csoport is, az feltehetőleg a tartalékalkatrészek
kategóriája...) Mindenesetre sikerült felkorbácsolni az
érdeklődésünket: vajon szebben szól-e a mai Pioneer a tegnapinál?
Akusztikai visszahatás. A PL-6 20-30Hz között igen erősen
"visszacsatol" (7. diagram), a HT-50S visszahatása kisebb, de sokkal
szélesebb sávban jelentkezik (11. diagram), sőt, ez a gép még 13-20kHz
között is meglepően határozott jelet produkál - de hogy az ilyesfajta
hibát meg lehet-e hallani, azt persze mi nem tudjuk.
Hangkar-hangszedő rezonancia. A Pioneeré átlagos (8. diagram), a
Hitachié kimondottan jól csillapított, kismértékű (12. diagram). A
Hitachi hangkarjának strukturális rezgéseiről készült diagramot
Karrezonanciák című cikkünkben közöljük, a PL-6 annakidején még nem
volt a kezünkben, nem vehettük fel róla a karrezonancia-görbét, de
minden valószínűség szerint megegyezne a PL-2 diagramjával, minthogy a
két kar azonos.
Szeánsz
Mielőtt ezeket a lemezjátszókat a saját pickupjukkal is
kipróbáltuk volna, egy álló hétig mást sem tettünk, csak Ortofon MC
10-et hallgattunk; ez volt az "MC-próba", amelyről néhány oldallal
elébb részletesen írtunk. A mozgótekercses hangszedő hangja túlságosan
beleivódott a fülünkbe, túlságosan zavarónak éreztük utána a
szokványos, olcsó mozgómágneses hangszedők egyébként megbocsátható
hibáit. Talán ezért is nem tudtunk közös nevezőre jutni a tekintetben,
hogy a két kvarcvezérlésű lemezjátszó pickupja vajon eléri-e
etalonunk, az Ortofon FF15E/II színvonalát, avagy érdemes-e kicserélni
őket valami jobbra - ami azonban újabb 1000-1500 forinttal drágítaná
meg ezeket az amúgysem olcsó gépeket. Szavazataink megoszlottak a két
(helyesebben: az Ortofonnal együtt három) hangszedő között: a PL és a
HT nagyjából egyenértékű az FF-fel.
Egyenértékű, de korántsem ugyanolyan. Mindnyájan ugyanazokat a
különbségeket hallottuk: az Ortofon mélyebb, a Pioneer magasabb tónusú
hangot ad, a Hitachi hangképében pedig méginkább dominálnak a magas
színek. A magasabb tónus önmagában is gyakran kelti a tisztaság,
torzítatlanság érzetét: a rezek rezesebbek, a gitárok szebben
csengenek, a szólista kivehetőbb - pedig nem ritkán csak arról van
szó, hogy a hangkép kiürül, meggyengül a felső basszus tartománya, a
hangszerek elveszítik testességüket, és ez nagyon fárasztó lehet,
különösen ha sokáig hallgatjuk (amire, sajnos, nemigen van módunk a
szokásos rövidtesztek alkalmával). Hasonlóképpen megtévesztő lehet a
kellemes, "lötyögő", túlságosan mély tónus is: a basszus erőteljes, a
hangszereknek testük van, érezzük a terem méreteit - de előfordul,
hogy valójában a "treble" hiányzik, fátyol borítja a zenét, nem
tiszták a szólamok, mosott a kép, és ezt érzékeljük "mély tónusúnak".
Ez is nagyon fárasztó, csak másféleképpen.
Pusztán a hangkép balanszát tekintve, az Ortofon tónusa a
legmélyebb, a Hitachié a legmagasabb, a Pioneeré pedig a kettő közé
esik, de ez még nem jelenti, hogy az utóbbi volna az arányos, az
élethű. Az Ortofon FF15E/II hangképéről mindig is tudtuk, hogy
valamelyest felfelé húz, basszusban enyhén szegényes és a legfelső
tartományban picit csörömpöl - amit ebben az árkategóriában nyugodtan
elnézhetünk neki. Viszont az Ortofonénál magasabbra csúszó,
prezenszesebb hangképet mindenképpen gyanakvással kell fogadnunk.
Ez főképp a Hitachira vonatkozik. Az Ortofon demó-lemez rezeseit
még nagyon biztatóan tolmácsolta, és az Opus-felvételek gitárai is
csengtek-bongtak rajta (furcsa, de a térhatása is tetszett!), a
nagyobb hangvolumenekkel azonban már komoly bajai támadtak: kiürült,
nem volt súlya, mesterségessé vált. Az FF és a Hitachi - számszerűen -
döntetlenre mérkőzött, de a zsűri fele inkább szavazott a Hitachira, a
másik fele pedig hevesen elutasította ezt a hangképet - ami nyitván
jelez valamit. És aki ezen a próbán nem rokonszenvezett a Hitachival,
az később, a PL-6 és a HT-50S összevetésekor is következetesen ellene
szavazott. Szóval, nem árt az óvatosság.
Egy hajszállal kevésbé problematikus árucikk a Pioneer PL-6.
Valószínű ugyan, hogy ez is jóval prezenszesebb, csengő-bongóbb, mint
kéne, de már nem éreztük rajta annak a múltkori, ominózus PC-3MC-nek a
torzítását. Kellemes térérzetet ad, az Ortofon lemez elejét például
nagyon lelkesen, élénken, levegősen, "rezesen" játssza le.
Zongorahangjai tisztán csilingelnek, de túlságosan jobbkezesek. A
felső basszusa, sajnos, érezhetően kiürül, és ez komolyzenén csaknem
biztosan sokkal fárasztóbb, mint amennyire mi ezt rövid úton meg
tudtuk állapítani. Volt, aki így is kellőképpen idegesítőnek találta.
Japános hangkép.
Egyszóval, ennek a két lemezjátszónak a hangszedőjét nem kell
okvetlenül kicserélni, de ha valaki mégis kicseréli - meg tudjuk
érteni.
Technics SU-300MC elő-előerősítő
"Így egyelőre a Technics MC-hangszedői egy kicsit olyanok, mint a
zsoké, aki tulajdonképpen esélyes volna a lóversenyen - ha volna
lova." Ezt írtuk 8. számunkban, amikor az EPC-300MC és EPC-310MC
típusjelű, mozgótekercses MC-hangszedőket teszteltük. Jó véleménnyel
voltunk róluk, csak sajnálkoztunk, hogy nincs hozzájuk
illesztő-egység. Hát most itt a paripa: az SU-300MC, szintén a
Technics istállójából és a RAMOVILL jóvoltából. Ez a készülék nyilván
kifogástalanul illeszkedik a japán cég MC-hangszedőihez. Az ára is
(3800 forint) elfogadhatónak látszik, ha nem is a kis Ortofon
STM-72-höz, de legalábbis a jó ötezer forintos T-20 transzformátorhoz
mérten. A kivitele pedig ízléses. Szép.
Barnás-fémes színű lapos fémdoboz az SU-300MC. Tetejére -
tetszetős dolog! - felfestették áramkörének blokkvázlatát, továbbá
azokat a torzításgörbéket, amelyeket a headamp valamelyik Technics
erősítőre csatlakoztatva produkálna. Egyetlen kezelőszerv van rajta,
egy háromállású kapcsoló. Kikapcsolt állásában rövidre zárja a
bemenetet a kimenettel, erre utal az MM jelölés: az elektronika
változatlanul átengedi a mágneses hangszedő jelét. Bekapcsoláskor
természetesen funkciójába lép a headamp: 28 decibellel, azaz
körülbelül a 25-szörösére erősíti a jelet, amire persze csak az
MC-típusoknak van szükségük. A középső kapcsolóállásban ("bat test")
egy LED segítségével a telepek állapotát ellenőrizhetjük. Az SU-300MC
ugyanis nem hálózatról, hanem telepről működik. Hat darab Góliátelem
kell hozzá (R 20 típusú), ezek - a gyári leírás szerint - 200 üzemórán
át kitartanak.
A kis erősítő csatornánként 6 tranzisztort tartalmaz, ezekből 2-2
az erősítő áramstabilizátoraként működik. Ki-, illetve bekapcsoláskor
egy piciny jelfogó "süketít", megóv a zavaró dörrenésektől. A készülék
hátoldalán 4 darab aranyozott (RCA) harangcsatlakozó-hüvelyt találunk,
továbbá egy szorítócsavart, amelyhez a lemezjátszók földelővezetékét
kell erősíteni. Jár a készülékhez egy pár (szintén
harangcsatlakozókkal szerelt) kábel is, hogy összeköthessük a
headampot a fonoelőerősítővel.
Méréseinkhez
A mérések során a headampot (akárcsak a Linn Pre-ampot) 10 ohmos
generátor-impedanciával tápláltuk, kimenetét 47 kohm/150 pF-dal zártuk
le.
A kis erősítő derekasan helytállt, specifikációját mindenben
teljesíti. A jel-zaj arány a specifikáció szerint 78dB ugyan, de a
Technics ezt IHF-szabvány szerint érti, rövidrezárt bemenettel. Mi 10
ohmos lezárással mértük az erősítőt, az eredmény így jobban tükrözi a
valóságot. Számadataink így is igen jók, sokkalta drágább készülékek
is megirigyelhetik.
Igen szép a különbségi torzítás görbéje; nem éri el még a
0,03°/-ot sem. Hasonlóan jó a bemeneti jel tűrése is, rendkívül nagy
jelek sem vezérlik túl az elektronikát. Ne feledjük, az MC-hangszedők
még teljes kivezérlésre is csak 0,3-0,5 millivoltot szolgáltatnak,
huszad-harmincadakkorát, mint a mozgómágnesesek. Az SU-300MC
körülbelül 90mV-t képes feldolgozni, tehát nagy tartalékokkal
rendelkezik. (Táblázataink, diagramjaink, oszcillogramjaink a 96.
oldalon.)
Szeánsz
Eső után köpönyeg ez a teszt: a Technics headampnak mindössze 50
példánya került a Ramovill Váci utcai boltjába. Amikor ezeket a
sorokat írjuk, még van belőlük vagy 16 darab - aligha tartanak ki még
két hónapig, amíg ez a kiadásunk megjelenik. Több pedig nincs belőlük
égen-földön; még Japánban sincs, ugyanis nemrégiben beszüntették a
gyártását. Szeánszunkat eszerint csupán ötvenen olvassák majd
megkülönbözletett figyelemmel (hogy megtudják, vajon jó boltot
csináltak-e) - de, mint látni fogjuk, másoknak is lesz hasznuk belőle.
Szeánszunkból is, a Technics MC-erősítőből is.
Ez a kis lapos jószág nagyon értékes holmi. Távol álljon tőlünk,
hogy olcsónak merjük nevezni, végülis 3800 forint az ára, és ez
csaknem annyi, mint a magyar átlagkereset. Ha viszont a már forgalomba
került, öt-tízezer forintos transzformátorokhoz viszonyítjuk, akkor a
Technics kezd nagyonis olcsónak látszani. Ugyanis legalább olyan jó,
mint az Ortofon T-30. Négyszer-ötször is meghallgattuk, kétféle
kontrollberendezésben, különféle párosításokban, és - ami mindig
megnyugtató - két példányát is kipróbálhattuk.
Nem szeretnénk óvatlan kijelentéseket tenni. Az elő-előerősítő
roppant kényes láncszem, ítéletünket erősen befolyásolja, hogy milyen
hangszedő és milyen más elektronikák közé iktatjuk a headampot. Az
lesz a legjobb, ha egyszerűen csak beszámolunk auditív élményeinkről,
és a végén megpróbáljuk összegezni, ami összegezhető - anélkül, hogy
hatványozni próbálnánk vagy gyököt akarnánk vonni belőle.
1. Első ízben a saját kontrollberendezésünkön hallgattuk meg az
SU-300MC-t: Ortofon MC 30 hangszedővel, a T-30
illesztőtranszformátorhoz viszonyítva. Nagy meglepetésünkre a társaság
nagyobbik része a Technicset hozta ki jobbnak! Nyíltabb, könnyedebb,
élénkebb hangképet festett (különösen a demó-lemezeken); a T-30-ast
kicsit fojtottnak éreztük, mellette szólt viszont a testesebb
basszusa. Hosszabb meghallgatásokon, szimfonikus zenén megnyerőbbnek
találtuk a transzformátort.
Kipróbáltuk a múltkoriban tesztelt (HFM 9.) Technics EPC-310MC
hangszedőt is a saját headampjával. Érdekes, ez a párosítás nem nyerte
meg a tetszésünket. Két komponense hasonló karakterű: nyílt, világos,
csengő - és egy kicsit testetlen, mélyben nem elég súlyos. Méginkább
ilyen a kettő együtt. Félreértés ne essék, ez a kritika csakis a felső
kategórián belül jogos, hiszen a Technicsek együtt is igen jól
szólnak. Mégis, ez a kombináció már csaknem 10 ezer forintba kerül;
alaposabban meg kell gondolnunk a dolgot, mielőtt ajánlani mernénk egy
ennyire drága "egységcsomagot".
2. Ekkoriban látogatott haza Malmőben élő barátunk, Tóth Lajos,
elkötelezett audiofil. Kérésünkre magával hozta egyik legbecsesebb
jószágát, egy Cotter-féle illesztőtranszformátort. Ez a kis kék doboz
csaknem akkora kultusznak örvend, mint mondjuk a Linn Sondek.
Ugyanannyiba kerül, mint az Ortofon T-30, de annál jobbnak tartják. Mi
is nagyon megszerettük a Cottert (az alatt a három nap alatt, amíg
nálunk lakott). Jobbnak találtuk a másik kettőnél: nyíltan szólt, mint
a Technics, és testesen, mint az Ortofon. Hozzá képest a másik két
készülék enyhe hiányérzetet keltett. A Cotter trafó néhány nappal
később hazautazott Malmőbe; zsebkendőnkkel lelkesen integettünk utána.
3. Harmadszorra a Linn/AGI/ Naim láncba próbáltuk bele a Technics
MC-erősítőt (ezúttal egy másik, már a boltból kölcsönzött példányát),
és összehasonlítottuk az Ortofon trafóval is, meg a Linn Preamppal is.
Azt vártuk, hogy a lényegesen jobb végfok jóvoltából most nagyobb
különbségeket fogunk hallani. Érdekes, ez nem jött be: ítéletünk nem
volt következetes, ide-odakapcsolgatással és a jelzőfények
megváltoztatásával be tudtuk csapni egymást - egyszóval, csak annyit
mondhatunk, hogy a három készülék nagyjából azonos minőségű, és egy
kicsit ízlés dolga, ki melyiket tiszteli jobban. Jegyzeteinket újra
meg újra átolvasva talán - talán! - annyit merünk megkockáztatni, hogy
a Linn hangképe egy hajszállal hűvösebb, nyugodtabb, tehát nincs
kizárva, hogy a másik két illesztőegység egy kicsit színez a
magastartományban. Ez egyáltalán nem vált hátrányukra, de
elképzelhető, hogy hosszabb távon valóban kellemesebbnek éreztük volna
a Linnt. Ez már csak azért is logikus feltételezés, mert a Linn
Preampot kifejezetten az Asak hangszedőhöz találták ki.
Bárhogyan is interpretáljuk szeánszunk tapasztalatait, egy biztos
a Technics SU-300MC kitűnő szerkezet, és nem rí ki még az igazi High
End Audio láncokból sem. Az ötven tulajdonos tehát semmiképpen nem
járt rosszul. És ha ezt a kijelentésünket most jóleső érzéssel és egy
bizonyos megkönnyebbüléssel fogadják (hiszen ismerjük a hifisták
lelkivilágát!), akkor cserében ők is tehetnek valamit a többi
zenebarátért.
Nekünk még nagyon kevés tapasztalatunk van arról, hogy az igazán
jó minőségű hangszedők és illesztőegységek különféle kombinációi
hogyan válnak be a gyakorlatban. Ha az SU-300-asok tulajdonosai (és
természetesen mindazok, akik más drága készüléket, T-20 trafót vagy
hasonlót használnak), levélben beszámolnak auditív tapasztalataikról,
akkor ebből mindnyájan sokat profitálhatnánk. Különösen, hogy ma már
egyre többen terveznek nemcsak fono-előerősítőt, hanem
illesztőegységet is. A többség persze headamplifierrel kísérletezik,
de illesztőtranszformátorokról is van tudomásunk. Ha ezek beválnak, mi
a Technicshez és a (nagy) Ortofon trafóhoz fogjuk mérni őket. Ugyanezt
- a Technics- és Ortofontulajdonosok remélhető hozzájárulásával -
Olvasóink is megtehetnék. A hifi nagyonis társas hobbi; valószínű,
hogy egy kis utánajárás árán csaknem mindenki talál már egy
Technicset, egy Ortofon T-20-at vagy valami másféle, nívós
illesztőegységet a saját "vonzáskörzetében".
Videoton hangsugárzók
DC 2012, DC 2016,
DCR 2020, DCR 2520,
Akai SR-H 110
Az e számunkban tesztelt Videoton hangsugárzók. Alul: DC 2012, DCR
2520, DCR 2020. Felül: DC 2016 és az Akai SR-H 110
Önkényesen vagy talán nem is olyan önkényesen mi a DIN 45500-as
norma szerint döntjük el, foglalkozunk-e valamely készülékkel a
Bemutatjuk rovat hasábjain. Általában nem teszteljük azokat a
készülékeket, amelyek egy-egy fontos paraméterükkel nem tesznek eleget
a "Hifi-szabványnak". (Például ezért mellőztük a Dániel lemezjátszót,
a Kashtan magnót és sok más, szemre esetleg biztató és Olvasóink által
gyakran reklamált masinát.)
Más megítélés alá esnek a Videoton hangdobozai. Hangsugárzókkal
igen-igen gyatrán vagyunk eleresztve, a hazai piacon gyakorlatilag
nincs is más, csak Orion és Videoton, és a két gyár közül egyébként is
inkább csak a VT számít igazi tömeggyártónak. Nem tehetjük meg, hogy
negligáljuk a VT-dobozokat, függetlenül attól, beleférnek-e a "DIN"-be
vagy sem. (És ne feledjük el, hogy ezek a hangsugárzók tőkés exportot
teremtettek, és nekik köszönhetjük az Akai magnók és lemezjátszók egy
részét, a jövőben pedig egyre nagyobb hányadát...) Indokoltnak látszik
azonban, hogy most erősen visszafogjuk a tollunkat. A Hifi Magazin
sokakat megsértett már humorisztikus, más vélemények szerint kihívó
stílusával, és jó okunk van rá, hogy ezúttal ne tréfáljuk el a dolgot.
Mintadobozainkat a kereskedelmi vállalatoktól (RAVILL, RAMOVILL
stb.) kölcsönöztük. Tehát azokat a típusokat vizsgáljuk, amelyek a
jelenlegi (kora tavaszi) választékot képezik. Hogy ezek mennyiben
azonosak az idén folyamatosan forgalomba kerülő modellekkel, azt nem
tudjuk, és a kereskedelmi vállalatok sem tudták megmondani nekünk.
Összesen 5 típusból kaptunk mindig 2-2 darabot, a legnagyobbik
doboztól eltekintve gyárilag csomagolt párokat. Az SR-H 110 az Akai
cégnevet viseli, ez kétutas, a többi típus három utas. Köztük is a DC
2012 és a DC 2016 zárt doboz, a DCR 2020 és a DCR 2520 - mint az "R"
betűjelzés is mutatja - basszreflexrendszerű.
A hangszórókosarak szélén tetszetős műanyagkeretet találunk. A két
reflexdobozon a reflexnyílást is az előlapon vágták ki. A nyílásokba
58mm átmérőjű műanyag gyűrűt helyeztek, belső végére fekete jersey
feszül. A legnagyobb doboznak egy szabályzógombja is van, ezzel a
frekvenciasáv középső tartományát lehet - kismértékben - módosítani
(31. diagram). A dobozok belső csillapítóanyaga vatta.
A famunka nagyon szép, a dobozok tetszetősek. A hangszóróselyem
mindegyiken ugyanaz a fekete jersey. Hátul az SR-H 110 típusra eleve
rá van szerelve egy 3 méter hosszú, végén lecsupaszított vezeték, a
többi hangsugárzó a szokásos piros és fekete, rugós szorítóval fogadja
a bekötő vezetéket. Ezek a rugós szerszámok ugyanolyan ügyetlenek,
mint az Orion dobozok szorítói: gyakran csak tapogatódzva lehet
megtalálni rajtuk a lyukat. Örömmel fedeztük fel e rugós szorítók egy
újabb típusát a DCR 2020 hangdobozon. Ez már sokkal praktikusabb:
felülről kell megnyomni, és szemből látszik rajta a lyuk.
Az ötféle doboz közül csak kettőnek van műszaki adatlap a
hátoldalán, újabb két típushoz mellécsomagolják az adatlapot (ez így
kevésbé jó: könnyen elkallódhat), a DCR 2020-ashoz viszont semmiféle
tájékoztatót nem kap a vásárló.
Méréseinkhez
A Videotonokat a szokásos módon mértük, különösebb magyarázatra
nincs szükség. A diagramokon (felülről-lefelé) előbb a két doboz közös
frekvenciagörbéjét, aztán a közeltéri görbét, a hangszóróselyem
hatását, a torzítást 1W teljesítményen majd 96dB hangnyomáson, végül
pedig az irányjelleggörbéket adjuk meg. Az utolsó hasábon a DCR 2520
prezensz-szabályzójának hatását szemléltetjük (31.), utána pedig az öt
doboz impedanciagörbéje következik.
Megjegyzéseink elsősorban a Videoton dobozok axiális
(tengelyirányú), azaz legelőnyösebb helyzetből vizsgált
frekvenciaátvitelére vonatkoznak. Mint ebben a kiadásunkban máshelyütt
is szóba hozzuk, ezt a mérést mi többször is elvégezzük, amíg meg nem
találjuk azt a pontot ("sweet spot", édes pont, mondja az angol
szaknyelv), amelyben a leglineárisabb görbét mérhetjük, és ez az a
görbe, amit aztán publikálunk. Azonkívül: ezen a diagramon még mindkét
doboz görbéje rajta van, a továbbiakban már mindig csak a jobbik
példányt vizsgáljuk. Nem mondható tehát, hogy mérési módszerünk
hátrányos volna a gyárakra nézve. Mindazonáltal bárhogy is
ügyeskedtünk most a mikrofonnal, a tíz dobozról egyetlen olyan görbét
sem tudtunk produkálni, amely eleget tenne a DIN norma, vagy akár csak
a (valamelyest enyhébb) hazai szabvány előírásainak is. (Igaz: mi
szinuszos hanggal mérünk; a szabványok rózsazajjal, tercenként
meghatározott jelleggörbét definiálnak.) Túlságosan nagy a magas
kiemelésük, és túlságosan nagy a mélyhiányuk. Táblázatunk az
50Hz-12,5kHz közötti tartományt specifikálja, decibelben, 1kHz-hez
viszonyítva:
SR-H 110: -14; +8
DC 2012: -10; +15
DC 2016: -18; +10 (+5)
DCR 2020: -17; +15
DCR 2520: -10; +15
Sőt, a 15 decibeles kiszögellések még folytatódnak is, és 14kHz-en
elérik a 18 decibeles csúcsértéket! Hangsúlyozzuk: ezeket a
kiemeléseket nem lehet eltüntetni, akárhová tesszük is a
mérőmikrofont. Érdekes, hogy ez a három dómsugárzó sajátossága. A két
kónuszos csipogó anomáliája valamivel enyhébb.
A basszustartományban a VT-dobozok körülbelül 70-90Hz-ig "élnek",
ez alatt már meredeken esik a görbéjük (lásd a közeltéri mérés
eredményét).
A textilia hangelnyelő hatása csekély: ez a fekete jersey
akusztikailag teljesen transzparens.
A közhasználatú magassugárzók általában kevéssé terhelhetők és nem
is képesek igazán nagy teljesítményre. Az öt csipogóból háromra nem is
mertünk akkora jelet adni, hogy a hangnyomás elérhesse a 96 decibelt.
Ezeknek a diagramjain a 2. és 3. harmonikus torzítás mértékét csak az
alsó sávban szemléltetjük.
A dómsugárzóknak ezúttal is szebbek az iránygörbéi: jobban
"szórják" a magashangot. A két kónuszos csipogó közül az Akaié még
elfogadható módon dolgozik, a DC 2016-os iránygörbéi azonban már
aggasztóan széttartanak.
Szeánsz
A Videoton hangdobozok viszonylag olcsók: a kis DC 2016-os
mindössze 863 forintba kerül, az Akai SR-H 110-nek 1340 forint az ára,
a DC 2012 és a DCR 2020 darabjáért 1400, illetve 1550 forintot kell
fizetni, és még a nagyobbik reflexdoboz, a DCR 2520 is csak 2070
forinttal könnyíti meg a vásárlók zsebét. Indokolt tehát, hogy a
hasonló méretű (28 literes) és hasonló árú (1750 forintos) Orion HS
280-ashoz hasonlítsuk őket.
Úgy terveztük, hogy házizsürinket ez alkalommal kibővítjük,
mégpedig olyan zsűritagokkal, akiknek kezén sok-sok magyar hangdoboz
megy át - a Keravill, a Ravill, a Ramovill eladóira gondolunk. Sajnos,
mint mindig, ezúttal is csak egy-két nappal előbb tűzhettük ki a
szeánsz időpontját; meghívásunk egyesek számára túl későn érkezett,
mások pedig már nem tudtak elszabadulni a boltból (a viszonylag nagy
forgalom, meg az influenzajárvány okozta eladóhiány miatt). Így aztán
csak magunkra hagyatkozhattunk. A szokásosnál nyomatékosabban
hangsúlyozzuk, hogy ítéletünk a Hifi Magazin szerkesztőségének
magánvéleményét tükrözi, pártatlan, mindazonáltal szubjektív stb. stb.
A kontrollberendezés: ML futómű, Hadcock kar, MC 30/T-30
hangszedő/transzformátor, HFM I elő- és Quad 405 végfok. Zenei
program: dixieland az Ortofon lemezről, Neil Young Harvest című száma,
tercett a Toscából, templomi zene (szoprán és kórus) a Proprius
demólemezről, valamint Wagner Tannhäuser-nyitánya, arról az
EMI/HUNgaroton kiadványról, amelyet a Linn lemezjátszó szeánszán
hoztunk szóba. Ezúttal a pontozásos módszert választottuk: minden
zeneszám után 10 pontot osztottunk szét a HS 280-as, illetve a vele
éppen összemért VT-doboz között.
Ezek a hangdobozok alig haladják meg a "bookshelf"
("könyvespolci", "könyvtámasz") méretet, és ha szabadon állítanánk fel
őket, ami elvben a legelőnyösebb volna, nemigen várhatnánk tőlük
elfogadható basszust. Ezért zsámolyra állítva bár, tehát az ülő ember
fejmagasságában, de rátoltuk őket a hátsó falra - ez elengedhetetlen.
A szokásos módon raktuk sorba őket: egy VT, egy Orion - ismét egy VT
és egy Orion. A sztereó bázistávolságuk így egyforma maradt. Nem
függönyöztük el őket, de a szeánszot azért vaktesztnek nevezhetjük.
Ugyanis a két baloldali, illetve a két jobb oldali doboz olyan közel
került egymáshoz, hogy gyakorlatilag azonos helyről szóltak, nem
lehetett kitalálni (legalábbis nem ebből lehetett kitalálni), mikor
melyiket halljuk.
Az öt Videoton hangsugárzó háromféle hangképet produkált,
élményeinkről három pontban számolunk be.
1. DC 2012, DCR 2020, DCR 2520.
Ezekkel sehogyan sem tudtunk megbarátkozni. Jellegzetességük: egy
rendkívül bántó sziszegés, amely már a hanglemezek befutó barázdáján
bekonferálja magát. A hangszerek teste szétesik, egyes foszlányok -
különösen a magasszínezetű mellékzörejek - agresszíven kiemelkednek. A
hangkép testetlen, nincs basszusa, illetve a mélytartomány eltörpül a
bántóan kiemelkedő, tolakodó magasak mellett. Erről a három dobozról a
legjobb akarattal sem mondhatunk semmi pozitívumot. Eddigi
gyakorlatunkban, valahányszor csak pontoztunk, ilyesfajta
pontarányokat hoztunk ki: 5,5-4,5; 6-4; esetleg 7-3. Most viszont 8-2;
8,5-1,5; 9-1, sőt, nem ritkán 10-0 arányban (!) hoztuk ki jobbnak az
Orion HS 280-ast. Eszerint a DC 2012, a DCR 2020 és a DCR 2520 nemcsak
a műszereink, hanem a fülünk ítélete szerint is minősíthetetlen.
2. DC 2016.
Ez az aprócska doboz egyszerűen csak gyönge: se magasa, se mélye,
se lendülete, és természetesen még mindig nem lehet egy napon
emlegetni az Orion HS 280-assal. Leggyakoribb pontszámaink: 8-2, 7-3
az Orion javára. A jegyzeteinkből kiemelt jelzők szerint a DC 2016
hangja nyers, tolakodó, idegen, testetlen, fárasztó, "tölcséres",
"mono", "rádiószerű", "nem-hifi". Ne feledjük azonban, hogy ez a kis
hangdoboz igen-igen olcsó, még félannyiba sem kerül, mint az Orion HS
280-as. Ha tehát valakinek nincs több pénze 1500 forintnál egy pár
hangdobozra, akkor kénytelenek vagyunk azt tanácsolni neki - hogy
spóroljon tovább.
3. Akai SR-H 110.
Minden kétséget kizáróan ez a legjobb az öt VT-doboz között. Míg
az első négy típus egyáltalán nem késztette versenyre az Oriont,
hiszen jegyzeteinkben szinte kizárólag csak a VT-hangsugárzók
negatívumairól olvashattunk - most mindannyian kritizálni kezdtük a HS
280-ast is. Az Akai mindazonáltal több rossz osztályzatot kapott. Az
Orion inkább csak hiányérzetet keltett, az SR-H 110 jellemzői viszont:
harsány, szúrós, helyenként torz, a térhatása nagyon gyenge (pedig az
Orioné se jó!), és éppúgy nincs basszusa, mint a többinek, persze az
Orionnak sem. Japános hang. Differenciáltabb műsoranyagon, különösen
szimfonikus zenén nincs verseny a két hangsugárzó között, de popzenén
az Akai helyenként lendületesebben szólt. Pontszámaink: 6-4, 6-4, 7-3,
7-3, 7-3, mindvégig az Orion HS 280 javára. A mi véleményünk szerint a
különbség még így is sokkal nagyobb, semhogy érdemes volna
takarékoskodni (az SR-H-nak párja 700 forinttal olcsóbb). Latba eshet
viszont az ízléskülönbség: aki kedveli a "forszírozottabb", előtérbe
nyomuló hangképet, annak érdemes próbát tennie az Akai SR-H 110-zel.