Bemutatjuk:



        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.



    Pioneer PL-750 lemezjátszó

    

        Kívülről-belülről, alulról-felülről, szőröstül-bőröstül azonos  az
    általunk egyszer már bemutatott PL-640-essel.  Fogalmunk  sincs  róla,
    miért  kapott  új  típusszámot  ez  a  gép.  Lehetnek   benne   apróbb
    módosítások, de azokra helyesebb lett volna egy  "Mk  II"  toldalékkal
    utalni. Minthogy drága készülékről van szó, muszáj foglalkoznunk vele,
    de Olvasóink remélhetőleg megbocsátják,  ha  csak  távirati  stílusban
    számolunk be a PL-750 lemezjátszóról. Aki a részletekre  is  kíváncsi,
    lapozzon  vissza  15.  kiadásunk  tesztrovatához.  Tekintsük   mostani
    revünket  inkább  csak  egy  ellenőrző  tesztnek,  amelyet   ugyanazon
    lemezjátszó egy második példányán végeztünk el. Ha másra nem, legalább
    a gyártás egyenletességére következtethetünk  belőle.
        Tehát   csak    slágvortokban:    kvarcvezérelt,    direkthajtású,
    félautomata   lemezjátszó.   A   futóművet    a    hangkarral    lehet
    ki-bekapcsolni, de a kifutóbarázdán a gép saját magától  is  kikapcsol
    és helyreteszi a hangkart. A kar egyenes,  anyaga  karbonfiber,  és  a
    derekán rezgéscsillapító övet visel (Dynamic  Resonance  Absorber).  A
    hangszedő a már jól ismert PC-5MC, mozgótekercses típus, de nagy jelet
    ad ki, nem  kell  hozzá  külön  illesztőegység.  A  kezelőszerveket  a
    lecsukott plexitetőn kívül találjuk. Az  árnyékolt  kábel  egyméteres,
    harangcsatlakozókkal és külön földelő vezetékkel van ellátva.
        A PL-750 elektromos és mechanikai felépítésének leírását, valamint
    a mérésekhez fűzött kommentárokat lásd HFM 15., Bemutatjuk.
        A méréseken kívül újra megejtettük a szubjektív próbát is, ezúttal
    a NAD 5120+Ortofon FF15/II ellenében. Semmi  újat  nem  mondhatunk,  a
    "Rút kis kacsával" a  Pioneer  lemezjátszó  csak  rövid  távon  tudott
    versenyben maradni. Hangja  előbb  "dögösebbnek",  majd  egyre  inkább
    színezettnek, végül határozottan fárasztónak tűnt.
        Karácsonykor megint jó volt a felhozatal, különösen magnóból. Alig
    jutottunk túl a múltkori 4 és 1/2 csévélő tesztjén,  máris  újabb  két
    kazettás deck tűnt fel az import horizontján: az Akai HX-2  és  a  JVC
    KD-V11E. Külön-külön mutatjuk  be  őket,  de  adataikat  közös  mérési
    táblázatba foglaltuk, és természetesen közös  szeánszot  rendeztünk  a
    két új japán magnónak.

    
    


    Akai (VT) HX-2 csévélő

    

        Ez a készülék az Akai-Videoton együttműködés  legújabb  gyümölcse.
    Műszaki megoldásait tekintve korszerűbb a hasonszőrű masináknál,  noha
    maga  is  a  legalacsonyabb   árkategória   szülötte.   (Esetleg   úgy
    fogalmazhatunk, hogy a HX-2  a  legalacsonyabb  árkategórián  belül  a
    drágább darabok közé tartozik.) Van egy-két  trükkje,  ezek  bizonyára
    tetszeni fognak a magnósoknak.  Először  is,  a  szalaghosszat  nem  a
    hagyományos, mechanikus, háromszámjegyű szerkezettel méri,  hanem  egy
    négyszámjegyes  elektronikus  kijelzővel.   Másodszor,   nincs   benne
    hagyományos értelemben  vett  potméter.  A  kivezérlés  nagyságát  egy
    billentyű nyomogatásával lehet növelni vagy csökkenteni.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Egyébként a HX-2 is alapgép: kétfejes jószág, vasoxid-, krómdioxid
    és metálszalagot fogad, zajcsökkentő elektronikája Dolby-B  rendszerű.
    Az Akai konstruktőrei hívek maradtak hagyományaikhoz,  és  ezúttal  is
    egy lapos (mindössze 108mm magas),  elegáns  dakszlimagnót  terveztek.
    Készülékük jól kezelhető, funkciói tisztán elkülönülnek.
        Baloldalt, közvetlenül a hálózati  kapcsoló  után  a  kazettatartó
    következik, nyitógombját az ablak jobb felső sarka mellett találjuk.
        Középen  helyezkedik  el  a  nagyméretű  kijelzőszerkezet.  Csinos
    holmi, sok mindent tud. Fluoreszcens, 12 szegmenses,  skálázása:  -20,
    -15, -10, -7, -5, -3, -1, 0, +1, +3, +5, +8 decibel. A  középső  blokk
    egyben információs tábla is, kijelzi,  hogy  éppen  milyen  üzemmódban
    használjuk a gépet: Rec, Tape (Lejátszás), Dolby NR,  illetve  Normál,
    CrO2,  Metal  -  a  különféle  szalagfajtákat  a  magnó   a
    kazettatestek kivágása szerint  különbözteti  meg.  A  kivezérlésjelző
    alatt a szalaghossz-mérő nullázógombját és a zajcsökkentő kapcsolóját,
    ezek alatt pedig a fejhallgató és a mikrofonbemenetek  6,3mm  átmérőjű
    Jack-hüvelyeit találjuk. A mikrofon bemenetek mellett helyezték  el  a
    már említett szintszabályozó "potmétert",  vagyis  azt  a  billentyűt,
    amelynek  bal  oldalát  nyomva  csökkentjük,  jobb  oldalát  nyomkodva
    növeljük a kivezérlés erősségét.
        Jobb oldalt vannak az üzemmódkapcsolók.  Legfelül  egy  nagyméretű
    gomb a Lejátszás, alatta egy ugyanekkora lap  a  Gyors  Előre-Hátra  -
    aszerint, hogy melyik felét nyomjuk  meg.  A  Felvétel  gombja  kisebb
    méretű, alatta a Rec Mute (felvételi csendesítő) gombja, majd végül  a
    Stop megintcsak nagyobb méretű nyomógombja következik. A Felvétel gomb
    a Rec/Pause feliratot viseli,  minthogy  több  funkciója  is  van.  Ha
    megnyomjuk, a szalag még nem indul el, de az indikátor már jelez,  így
    beállíthatjuk a felvételi szintet. Ha egyszerre nyomjuk meg a Felvétel
    és a Lejátszás gombját, akkor nyilván megindul a  felvétel  folyamata.
    Ha viszont felvétel közben újra a Rec/Pause  gombhoz  nyúlunk,  a  gép
    megáll, és csak akkor folytatja a felvételt, ha  megint  megnyomjuk  a
    Lejátszás gombot. Az Auto Mute  funkciója  a  következő:  ha  felvétel
    közben megnyomjuk ezt a gombot, akkor ezt követően 4  másodpercig  nem
    kerül jel a szalagra. Természetesen, ha továbbra  is  nyomva  tartjuk,
    tetszőleges hosszúságú "szünetet" vehetünk fel  a  szalagra.  Érdekes,
    körülbelül erre a 4 másodperces műsorszám közti szünetre van szükségük
    azoknak a magnóknak, amelyek meg tudják keresni  egy-egy  szám  elejét
    vagy végét (Music  Search  stb.).  A  HX-2  azonban  nem  végez  ilyen
    műsorkereső szolgálatot.
        A  magnó   hátoldalán   vonal   be-   és   kimenetet,   azaz   2-2
    RCA-csatlakozóhüvelyt találunk, felvétel-lejátszás csatlakozót viszont
    nem holott - a HX-2-ben voltaképpen  (félig-meddig)  hazai  készüléket
    tisztelhetünk.

    Felépítése

        Mechanikája egy kicsit bonyolultabb a többi,  egyszerű  magnóénál:
    két elektromágnest tartalmaz, ezek kapcsolják a különféle üzemmódokat.
    A meghajtómotor egyenáramú. Egy lapos szíjjal  a  lendkereket  hajtja,
    két kisebb szíjjal pedig csévéléshez szolgáltatja a meghajtóerőt.
        Elektronikája nem csupán kicsit, hanem lényegesen  bonyolultabb  a
    szokásosnál. A mikrofon és a vonalbemenet jele egy M5218  típusú  dual
    IC egyik részére, majd onnan egy LC7530  jelű  IC-re  jut,  ez  utóbbi
    végzi   a   felvételi   szintszabályzást,   ellátva   a    hagyományos
    potenciométerek  funkcióját.  A  szintszabályzó  nyomógombja   egy-egy
    kontaktust zár (aszerint, hogy csökkenteni avagy növelni  akarjuk-e  a
    kivezérlést), az IC a vezérlés arányában  leosztja  a  jelet,  és  így
    engedi tovább, vissza az M5218 IC-re, annak  másik  egységére.  A  jel
    útjába  ezután  egy  zárószűrőkört  iktatnak,  ez  az   előmágnesezési
    oszcillátor  frekvenciájára  van   hangolva.   Ezután   következik   a
    kikapcsolható pilotszűrő, aztán a Dolby-áramkör (HA 12045 típusú  IC),
    majd egy igen bonyolult IC (HA 12 051  NT),  amely  több  funkciót  is
    ellát. Felvételkor a némításról  gondoskodik,  meghajtja  a  fejet  (a
    korrekciót külső áramkörök segítségével  állítja  be),  majd  -  másik
    egysége - újabb némító áramkörrel kezdődik és a fejhallgató-erősítővel
    folytatódik. (A bekapcsolási zajokat külön némító-áramkör védi ki.)  A
    fejhallgató-erősítő egyben a kivezérlésjelzőt is hajtja. Ez utóbbi  is
    igen bonyolult áramkör, 4 IC-ből épül fel, és további 2 IC csatlakozik
    hozzá, ezek vezérlik a szalaghosszmérőt.
        A törlő és előmágnesezési  jelet  ellenütemű  oszcillátor  állítja
    elő, tápfeszültségéről külön 3 tranzisztoros stabilizátor gondoskodik,
    annak  feszültségét  pedig  további  2  tranzisztorral  befolyásolják,
    miáltal az oszcillátor jelét a különféle  szalagfajtáknak  megfelelően
    állítják be.
        Lejátszáskor a kombináltfej jele a HA 12 051  lejátszó-erősítőjére
    kerül, a korrekciót külső elemek állítják be. A jel  impedanciáját  az
    M5218-cal illesztik (feszültségét itt nem erősítik), majd újra a Dolby
    IC következik, és végül a fejhallgatóerősítő (HA 12  051)  táplálja  a
    fejhallgató-, illetve a vonalkimenetet.
        A tulajdonképpeni magnó-elektronika tehát meglehetősen komplikált.
    Érdekességképpen hadd említsük meg, hogy a sokat emlegetett  HA  12051
    IC mindkét csatorna áramkör-készletét  tartalmazza,  sőt,  még  néhány
    kiegészítő elektronikát is ezenfelül.
        Utoljára, de nem utolsó  sorban  szót  kell  ejtenünk  a  készülék
    vezérléséről  is,  amelynek  lelke  egy  LM  6405  típusú  IC.   Ehhez
    csatlakoznak a kezelőgombok, ez  koordinálja  a  magnó  működését,  ez
    vezérli  -  a  meghajtó  fokozatok  révén  -   a   mechanika-működtető
    elektromágneseket,   ez   kapcsolja   a   felvételi   és    lejátszási
    korrekciókat, ez  aktivizálja  a  némító-áramköröket.  Ide  fut  be  a
    szalagmozgást érzékelő szenzor jele, támpontot adva a szalaghossz-mérő
    szerkezet áramköreinek  vezérléséhez.  Ha  pedig  nem  érkezik  jel  a
    szenzorokról (szalagvégen,  vagy  mert  elszakadt  a  szalag),  az  IC
    Stop-ra kapcsol.
        A tápegység is összetettebb, mint  az  egyszerű  készülékeké:  +5,
    +12, +20 és +30 voltos tápfeszültséget szolgáltat.
        A magnó doboza fémből készült, hátoldala pozdorja lap.

    


    Méréseinkhez

        A szalagsebesség csak kevéssel  tér  el  a  névleges  értéktől.  A
    nyávogás rosszabb a specifikáltnál - pedig kicsit szurkoltunk is ennek
    a   készüléknek,   remélve,   hogy   a   mechanikája   is   felér   az
    elektronikájával. Ezzel kapcsolatban el kell  mondanunk,  hogy  később
    módunk nyílt megmérni a HX-2 két további példányát, és ezeknek  sokkal
    jobb volt az  egyenfutásuk:  az  egyik  ±0,11-0,12%-ot,  a  másik  még
    kevesebbet, ±0,08-0,09%-ot nyávogott.
        A bemeneti és  kimeneti  feszültségek/impedanciák  megfelelnek  az
    előírásnak,   csakhát   hiányzik   a   szabványos   felvétel/lejátszás
    csatlakozó, és ez a körülmény megnehezíti azoknak  a  dolgát,  akiknek
    erősítőjén vagy receiverén nincs vonalcsatlakozás (például a  nem  túl
    régi Videotonokon sincs ilyen!).
        A  lejátszási  frekvencia-jelleggörbe  szép  egyenletes,  16kHz-en
    csupán 3-5 decibelt esik, és még 18kHz-en is csak 6-7 decibellel marad
    el a 315Hz-en  mért  szinttől.  A  -20dB  felvételi  szinten,  vasoxid
    szalaggal készített jelleggörbék magasban mindkét csatornán  esnek,  a
    zajcsökkentő pedig tovább ront a dolgon. Krómdioxiddal szinte  ideális
    az átvitel, bár a Dolby  itt  is  alaposan  elrontja.  Metál  kazettán
    megintcsak   tapasztaltunk    némi    magashang-csökkenést,    egy-két
    decibelnyit    15-16kHz-en.    A    zajcsökkentővel    kapott    (±3dB
    szintváltozással  határolt)  átviteli  sáv  túlságosan  szűk,  de   ha
    kismértékben növeljük a tűrésmezőt,  krómdioxiddal  és  metálszalaggal
    már lényegesen szélesebb lesz a frekvenciaátviteli sáv. A -10  és  0dB
    kivezérléssel készített jelleggörbék meglehetősen jók, látszik, hogy a
    magnó kivezérlését tisztességesen beállították.
        Ezt bizonyítja az  is,  hogy  a  harmadik  harmonikus  torzítás  0
    decibelen  mindvégig  átlagos,  csupán  krómdioxid  szalagon  nagyobb,
    metálon (márpedig a "0,7%" gyári  specifikáció  erre  a  szalagtípusra
    vonatkozik)  a  megadott  érték  alatt  marad.  A  második  harmonikus
    torzítás mértéke is elfogadható.
        A zajok átlagosak. Érdekes, hogy  mikrofonbemenetről  számottevően
    nagyobb zajt mértünk, ilyenkor ugyanis a bemeneti  erősítő  lényegesen
    nagyobb erősítéssel dolgozik, mint ha  a  vonalbemenet  jelét  kellene
    feldolgoznia. Az  áthallási  csillapítás  jó,  a  törlési  csillapítás
    átlagos.
        A kivezérlésjelző vasoxid és metál szalagon gyakorlatilag pontosan
    jelez, krómdioxidon már kevésbé, de az eltérés megbocsátható mértékű.
        Mindent összevetve: igen jól kezelhető, tetszetős készülék az Akai
    HX-2. Egyenfutása ugyan lehetne valamivel precízebb - pontosabban: azt
    szeretnénk,  ha  mindegyik  példányé  egyformán   precíz   lenne,   de
    benyomásaink a HX-2-ről így is fölöttébb jók. Mindazonáltal  fel  kell
    hívnunk a figyelmet a felvétel-lejátszás csatlakozó hiányára, mert  ez
    bizonyos esetekben igencsak hátrányos lehet.


    JVC KD-V11E kazettás csévélő

    

        A Victor Company of Japan (JVC) régi, tekintélyes hifi-cég, egyike
    a hanglemez-szakma úttörőinek. Az ő nevéhez fűződik, például, az  első
    diszkrét négycsatornás (kvadrofón)  lemeztechnika,  a  CD-4.  Ebben  a
    rendszerben a hátsó két csatorna jelét egy  30kHz-es  vivőfrekvenciára
    bízzák - amiből nem kevesebb következik, mint  hogy  a  vágótűnek  még
    40-45kHz környékén is írnia, a hanglemeznek tárolnia, a hangszedőtűnek
    olvasnia kell. Ehhez a rendszerhez  találták  ki  az  első  különleges
    "hiperbolikus"  csiszolású  tűhegyet,  a  Shibatát  (amely   ebben   a
    számunkban másutt is szóba kerül), nemkülönben a  félsebességgel  való
    lemezvágást,  amely  alaposan  kiszélesíti   a   lakklemezre   vágható
    frekvenciatartományt.
        Bárki, aki beleütötte már az orrát a hifibe, tudni fogja,  hogy  a
    JVC neve: márka. Aki viszont jártas is valamennyire a  mi  hobbinkban,
    az  azt  is  tudni  véli,  hogy  a   JVC   lemezjátszóit,   erősítőit,
    hangsugárzóit  nem  a  legigényesebbek  között  jegyzik   a   tőzsdén.
    Természetes folyománya ez annak, hogy a JVC  az  égegyvilágon  mindent
    gyárt,  aminek  csak  köze  lehet  az  audiohoz.   Magnóit   egyébként
    viszonylag  jónak  tartják,  s  végtére  most   éppen   egy   magnóval
    barátkozunk - de ne feledjük, hogy  mi,  magyarok  aggasztó  mértékben
    vonzódunk az árlista legalsó sorához, és e szenvedélyünkre ezúttal sem
    cáfoltunk rá.
        A KD-V11E (amely ősz óta lubickol a csapadékos  Kárpát-medencében)
    a lehető legolcsóbb JVC-magnó; ugyanabba a kategóriába sorolandó, mint
    a többi  neves  cég  olcsó  készülékei.  Természetesen  csinos  jószág
    (hogyan  is  ne!  hiszen  Japán  szülötte!),  de  csak  a   legelemibb
    szolgáltatásokat kínálja -  eltekintve  persze  az  ANRS  zajcsökkentő
    elektronikától,  amely  a  JVC   szabadalma,   és   amely   legalábbis
    alternatívát kínál a Dolby ellenében, mégha azt nem tudja is kiütni  a
    nyeregből. Kazettás magnón a zajcsökkentő úgyszólván kötelező,  és  az
    ANRS kompatibilis a Dolby-B-vel.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Készülékünk előlapját könnyű áttekinteni. A bal felső sarokban van
    a hálózati kapcsolója, alatta a két  mikrofonbemenet  (6,3mm  átmérőjű
    Jack-hüvelyek), azokkal egy sorban a zajcsökkentő kapcsolója,  majd  a
    szalagválasztó.   A   szintszabályzó   potmétereket   két   nagyméretű
    forgatógombbal állíthatjuk.
        A   kivezérlésjelző  széles,  vízszintes  sáv,  ilyennel  még  nem
    találkoztunk.  Nincs  benne semmi műszaki újdonság, csak éppen különös
    módon  van kialakítva. Ha felvételre állunk, a tábla közepén egy piros
    LED  gyullad  ki,  s  attól jobbra-balra egyre növekvő méretű ablakban
    LED-ek  jelzik a mind magasabb kivezérlési szintet. Skálázásuk: mínusz
    végtelen, -10, -5, 0, +3, +6 decibel.
        A magnó középvonalától jobbra helyezkedik  el  a  kazettatartó,  a
    kezelőszervekkel. Ez is szokatlan,  hiszen  a  mechanika  a  magnóknak
    általában a baloldalán kap helyet. Logikus módon a Lejátszás és a Stop
    gombja szélesebb a többinél;  az  utóbbi  egyben  a  kazettatartót  is
    nyitja, ha erősebben lenyomjuk.  Ha  előre-  vagy  hátracsévéléskor  a
    Lejátszás gombot is megnyomjuk, akkor a gép lejátszásra fog  kapcsolni
    a legközelebbi  műsorszám  elején,  feltéve,  hogy  azt  legalább  4-5
    másodpercnyi szünet előzi meg. ("Music Scan")
        A szalaghossz-mérő 3 számjegyes. A hátlapon a 4 RCA-hüvelyen, azaz
    a  vonal   be-   és   kimeneten   kívül   a   szabványos,   5   pólusú
    csatlakozóhüvelyt is megtaláljuk.

    Felépítése

        Egyszerű mechanika.  Egyenáramú  motor,  lapos  gumiszíj,  közepes
    méretű lendkerék. A gép minden üzemmódról  Stopra  kapcsol  a  kazetta
    végén; ehhez a meghajtást egy külön szíjjal teszik át a lendkerékről.
        A KD-V11E elektronikája szintén csak  a  legszükségesebb  elemeket
    tartalmazza. Felvételkor a felvétel-lejátszás csatlakozó jelét egy UPC
    1228H  jelű  IC   erősíti,   ez   dual-kivitelű,   mindkét   csatornát
    kiszolgálja. Ennek kimenetére csatlakozik a felvételi  szintszabályozó
    potenciométer, amelyre  egyúttal  a  vonalbemenet  jele  is  befut.  A
    zajcsökkentő áramkör egy AN 7363N jelű IC.  Az  ANRS,  azaz  Automatic
    Noise Reduction System  ugyanannyira  effektív,  mint  a  Dolby-B,  de
    áramköri megoldásaiban eltér attól. Pilotszűrőre itt is  szükség  van,
    és a JVC magnóban ez a szűrő kikapcsolhatatlan: mindig közbeiktatódik,
    a  jel  nem  tudja  kikerülni.  A  zajcsökkentő  kimenete  vezérli   a
    fejmeghajtó fokozatot (1 tranzisztor), amely a felvételi  korrekciókat
    is elvégzi. Szintén a zajcsökkentő IC-ről kap jelet a csúcsértékjelző,
    a mindkét csatornát kiszolgáló IR2E27A típusú  integrált  áramkör.  Ez
    vezérli a csatornánként  6  LED-ből  kialakított  kivezérlésjelzőt.  A
    törlő és  előmágnesezési  oszcillátor  áramköre  ismét  csak  egyetlen
    tranzisztorra   épül.   Tápfeszültségét   ellenállások    segítségével
    változtatják, így állítják be a különböző  szalagfajták  használatához
    szükséges jelnagyságot.
        Lejátszáskor a kombináltfej jele a mikrofonerősítő IC-re fut,  ott
    egy  FET-es  kapcsoló  felhasználásával  állítják  be   a   lejátszási
    korrekciót. Aztán megint a zajcsökkentő IC következik, ennek  kimenete
    dolgozik a csatlakozók kimenetére. Ha a zenekereső funkciót is igénybe
    vesszük (tehát gyorscsévéléskor a Lejátszás gombot is  megnyomjuk),  a
    szalag hozzáér a fejhez, jele egy IC-re jut, az működésbe hoz egy apró
    elektromágnest, amely aztán lekapcsolja a gyorscsévélést, és  a  magnó
    automatikusan Lejátszásra áll.
        Csendesítésről összesen 4 tranzisztor gondoskodik. Az elektronikát
    egyetlen  áteresztő  tranzisztorból   álló   stabilizátor   látja   el
    +11,2V-tal.  A  ki-bekapcsoló  nem  választja  le   a   készüléket   a
    hálózatról, csak a transzformátor  szekunder  tekercsét  emeli  le  az
    egyenirányítóról. A magnó ilyenkor csak nagyon keveset, a specifikáció
    szerint mindössze 0,8 wattot fogyaszt.
        A fejhallgató csatlakozót nem mi hagytuk ki a felsorolásból, a JVC
    konstruktőrei feledkeztek meg róla. Magyarán: kispórolták a gépből.
        A  magnó  doboza  fémből  van.  Belsejében   egyetlen   nagyméretű
    nyomtatott  áramköri  lapon  helyezkedik  el  a  komplett  elektronika
    (leszámítva a kivezérlésjelző áramkört). A csatlakozók, kapcsolók mind
    ezen a panelon kaptak helyet.

    

    Méréseinkhez

        A gyári adattáblázatból nem derül ki, ezért itt mondjuk el, hogy a
    KD-V11E-hez igen alapos specifikációt adtak.  Mely  specifikáció  csak
    megerősíti abbeli véleményünket, hogy a  JVC  ezúttal  nem  törekedett
    többre, csak egy szerény készülékre.
        A mechanikai jellemzőkkel kezdve: a szalagsebességet elég pontosan
    beállították. A nyávogás átlagos, kisebb a specifikáltnál. A  bemeneti
    feszültségek/impedanciák  megfelelőek,  szabványosak,   és   mivel   a
    felvétel-lejátszás csatlakozó  sem  hiányzik,  magnónkat  gond  nélkül
    összekapcsolhatjuk az erősítővel, receiverrel.
        A lejátszási frekvencia-jelleggörbe 18kHz-en meredeken zuhan,  két
    okból is. Először,  mert  a  konstruktőrök  a  felső  határfrekvenciát
    16kHz-re tervezték, másodszor,  mert  a  kikapcsolhatatlan  pilotszűrő
    erősen érezteti  hatását.  A  14kHz-es  jel  még  szinte  hiánytalanul
    megvan, de 16kHz-en már 10-14 decibelt esik a görbe.
        A teljes frekvencia-jelleggörbe vasoxidon és krómdioxidon egyaránt
    enyhén lejt, de krómdioxid szalagon még  egy  kiemelést  is  láthatunk
    12kHz környékén. Ez a magaskiemelés metál szalagon már  igen  erős,  a
    bal csatorna görbéje ki is lép  a  +3  decibeles  tűrésmezőből,  ezért
    kellett  11kHz-re  tennünk  a  felső  határfrekvencia  értékét.  Ha  a
    tűrésmezőt +4 decibelre növeljük, 15kHz-es határfrekvencia adódik.
        A  mélyfrekvenciás  átvitel  50Hz  alatt  egyenletesen  esik,   az
    50-200Hz-es sáv szokás szerint hepehupás, de nem túlságosan.
        A zajcsökkentő nemcsak ugyanannyira effektív, de  az  átvitelt  is
    éppúgy   összemalackodja,   mint    a    Dolby.    ANRS=(zajcsökkentő)
    Automatikáktól Ne Remélj Sokat!
        A magasabb  felvételi  szinteken  rögzített  görbék  egyenletesek,
    különösen krómon és metálon. Ezt részben annak tudhatjuk  be,  hogy  a
    gép egy kicsit alul van vezérelve, 315Hz-en 0 decibeles  kivezérléssel
    igen   alacsony   torzítást   mértünk   (k3=0,2-0,9%).   Az
    erősítőrész is viszonylag keveset torzít (k2=0,3%).
        A nyugalmi zajszint kedvező, az üzemi zaj egy kicsit  több,  de  a
    csúcsszintű kivezérléshez viszonyítva  a  gép  így  is  csendesebb  az
    átlagosnál.  Dicsérjük  meg  a  mikrofonerősítőt,   merthogy   az   is
    meglehetősen zajtalanul dolgozik.
        Az áthallási csillapítás átlagos,  a  törlési  csillapítás  jó.  A
    kivezérlésjelző  vasoxidon  és   metálon   jól   van   beállítva,   de
    krómdioxidon viszonylag nagyot téved.
        Összegezve: egyszerű és nem nagyszerű, de azért becsületes  magnó.
    Nehezményezzük, hogy nincs rajta fejhallgató-csatlakozó  -  pedig  azt
    még mi is alapvető szolgáltatásnak tekintjük.

    
    
    
    


    Szeánsz

    

        A   két   magnóról    szalagtípusonként    foglaljuk    össze    a
    jegyzetfüzeteinkben olvasható ítéleteket. Előbb mindig a tesztpéldányt
    minősítjük, zárójelben a kommentár az etalonra,  az  Aiwa  AD-F220Z-re
    vonatkozik.

    Akai HX-2

        Vasoxid. Puhább, lágyabb hang. Néha kicsit fojtott, de nyugodtabb.
    Többet megtart az eredeti programból. Tere is  jobb,  közelebb  áll  a
    megszokotthoz. (Kicsit keményebb, forszírozottabb. Kicsit szűkebb tér.
    Élénkebb. Színez. Reszelősség. Feszesebb. Világosabb hangkép,  kevésbé
    kellemetlen zaj.)
        Krómdioxid.  Puhább  tónus.   Dinamikája   kicsit   szűk   (majd:)
    dinamikusabb, élénkebb. Közelebb áll az eredetihez. A  zaja  rosszabb.
    Érdes. Élénkebb. Másképpen torzít, mint a  másik.  (Jobb  zongorahang,
    tisztább mélyek, de feszesebbek is,  kevésbé  lendülnek.  Időnként  ez
    tetszik jobban. Jobb a zaja.)
        Metál. Nehezen kiértékelhető eredmény; inkább az  Aiwát  szerettük
    jobban, de nem tudtuk, miért.
        Összegezve: igen jó magnó a HX-2. Vasoxiddal és krómdioxiddal  még
    túl is szárnyalta az Aiwa  hangminőségét,  metállal  kevésbé  tetszett
    tehát érdemes inkább krómmal használni.

    JVC KD-V11E

        Vasoxid.  Durvább,  kiegyenlítetlenebb  hangzás,  csúnyább  tónus,
    érdes   és   mégis   tompa,   forszírozott   mélyek,   rosszabb   zaj.
    (Egészségesebb, tisztább, világosabb, minden tekintetben közelebb  áll
    az eredetihez. A mélye néha kevésnek tűnik, viszont definiáltabb.)
        Krómdioxid. Ködös. Zajosabb. Néha  több  finomság,  több  részlet,
    viszont   lendülettelen,   sápadt,   beszűkült,   erőtlen.    Bágyadt.
    Megváltoztatja a hangképet, a  női  hang  préselt.  Sovány.  Elvesz  a
    programból. (Dinamikusabb, lendületesebb, néha durvább,  de  teresebb,
    meggyőzőbb. Élénkebb. Jobb mélyek.)
        Metál.  Sziszegős.   Erősen   zajosabb.   Ványadtabb.   Rátesz   a
    prezensztartományra.  Nagyobb   stressz.   (Tisztább,   lendületesebb,
    nyugodtabb.)
        Összegezve:   semelyik   "versenyszámban"   nem   nyerte   meg   a
    tetszésünket.

                                      *

    Elektrofon ESA-230 erősítő

    

        A Három Nagy (a Videoton, az Orion és a BEAG) után most végre  egy
    kisüzemtől is vásárolhat komplett sztereó erősítőt a  magyar  hifista.
    Az  ESA-230  típusjelű  készüléket  az  Elektrofon   Elektronikai   és
    Elektromechanikai Gazdasági Társaság gyártja,  és  főleg  a  budapesti
    Sugár Áruház KERAVILL szaküzlete árusítja, 7990 forintért, ami nem kis
    pénz,  tekintve,  hogy  az  ESA-230  mindössze  2x20  wattos,  hasonló
    teljesítményű, mint a  jóval  olcsóbb  mini-Orion.  Fejben  is  könnyű
    kiszámolni,  hogy  az  Orion  (csatornánként)   körülbelül   270,   az
    Elektrofon viszont 400 forintért  árulja  a  wattot  -  persze,  az  a
    kérdés, milyen az a watt. Az sem  mindegy,  mire  képes  a  gép  többi
    egysége. Ha például beválik a fono-előerősítője,  és  nem  kell  hozzá
    külső RIAA-korrektor (amit az SE 1025-ről nem mondhatunk  el!),  akkor
    az Elektrofon máris előnyös helyzetből startol.
        Ami a méreteket illeti, fordul a kocka, az  ESA-230-nak  kétszerte
    nagyobb a doboza, és  első  pillantásra  elegánsabbnak  is  látszik  a
    mikiegér-stílusú Orionnál, de  ha  közelebb  hajolunk  hozzá,  tüstént
    kiderül, hogy előlap és gombalapanyag és  eloxálás  egyaránt  mennyire
    magyar - és most nem a hazafias lelkesedés beszél belőlünk. Az ESA-230
    egyébként  a  Technics   kazettás   magnók   méreteihez-kialakításához
    illeszkedik, tervezői szándékosan erre törekedtek.

    Kezelése, szolgáltatásai

        Balról jobbfelé haladva  a  kellemesen  arányos,  lapos  előlapon,
    legelöl találjuk a  hálózati  kapcsolót  egy  pici  piros  LED-del.  A
    fejhallgatót (8-2000  ohmig)  egy  5  pólusú  dominó  csatlakozóaljzat
    fogadja, mégpedig kétféleképpen; ha a dugót 180 fokkal elforgatjuk,  a
    hangsugárzók lekapcsolódnak a végfokozatról.
        Ezután  három,  egymás  alatt  elhelyezett,  keskeny  nyomógombbal
    találkozunk.    A    felsővel    (tone    off)     kiiktathatjuk     a
    hangszínszabályzókat, ezt a Hifi Magazin általában lelkesen ajánlja. A
    középső gomb a mély-, az  alsó  a  magasszűrő.  Ezekkel  a  dübörgést,
    illetve a tűzörejt lehet csökkenteni az olyan lemezjátszókon,  illetve
    lemezeken, amelyeknek úgyis minden mindegy. Három  kis  forgatógomb  a
    balansz, valamint a mély és magas  hangszín  beállítására  szolgál.  A
    hangerőszabályzó  forgatógombja  nagyobb,   méretében   megegyezik   a
    bemeneti választókapcsolóval (tape 1, tape 2,  tuner,  phono).  A  két
    nagy gomb között bújik meg  a  monitorkapcsoló  lapos  nyomógombja.  A
    készülék jobb szélén egy csinos kis műszer  8-8  LED-del  indikálja  a
    mindenkori  kimeneti  szintet  -   nem   éppen   elengedhetetlen,   de
    megbocsátható díszítés a gépen.
        Erősítőnk  hátoldalának  mintegy  kétharmadát  a  25  milliméterre
    kiálló hűtőbordák foglalják el. A fennmaradó  felületen  a  szabványos
    hangszóró-csatlakozók,  illetve   a   hangsugárzó-kimenetek   2   A-es
    olvadóbiztosítékai     osztoznak     összesen     hat     5     pólusú
    csatlakozóaljzattal: tape 1 és 2, tuner, phono,  valamint  monitor  és
    line out - tehát vonalkimenet is van a készüléken.

    Felépítése

        A   fono-elektronika   egyetlen,   µA   739-es    IC.    Jele    a
    választókapcsolóra kerül, ide csatlakozik a három  nagyszintű  bemenet
    is  (és  innen   táplálják   a   vonalkimenetet).   A   jel   útja   a
    monitorkapcsolón   át   a   hangerőszabályzóra   vezet,   majd   a   3
    tranzisztorból megépített hangszínszabályzó részre, melynek első tagja
    emitterkövető,  és  ha   a   hangszínszabályzást   kiiktatjuk,   akkor
    közvetlenül a balansz-szabályzóra adja a  jelet.  Újabb  emitterkövető
    hajtja   meg   a   magas-   és    mélyszűrőt.    Kimenetük    már    a
    teljesítmény-erősítő fokozatot vezérli.
        A    végfok    11    tranzisztort    tartalmaz,     csatornánként.
    Differenciál-erősítővel kezdődik, kisjelű meghajtókkal és komplementer
    meghajtó- végerősítőrésszel folytatódik.  A  teljesítménytranzisztorok
    típusjele BD 245C-246C, a meghajtóké BD 139-140.
        A  teljesítmény-erősítő  és  a  hangsugárzók  közé   egy   jelfogó
    iktatódik,  ez  arra  szolgál,  hogy  a   hangsugárzók   csak   azután
    szólalhassanak  meg,  miután  a  bekapcsoláskor  keletkező  zajok  már
    elcsitultak. A kivezérlésjelző LED-jeit egy A2770 típusú IC vezérli.
        Erősítőnk tápegységét 4 nagyáramú dióda  és  két  10000µF-os  elkó
    alkotja. A  teljesítmény-erősítők  ±32V-ot  kapnak,  a  többi  fokozat
    többszörös, Zener diódás  stabilizátorokról  nyeri  a  megfelelőképpen
    szűrt tápfeszültséget. A hálózati transzformátor toroid  kivitelű,  és
    fémbura árnyékolja. Az erősítő doboza  körös-körül  fémből  van.  Ezen
    belül külön-külön panelon kapott helyet egy-egy  teljesítmény-erősítő,
    a  fono-előerősítő,  a  hangszínszabályozó  rész,   a   tápegység,   a
    kivezérlésjelző,  valamint  a  relét  működtető  áramkör.  Így   aztán
    viszonylag sok vezeték tekereg a készülék belsejében - igaz,  gondosan
    vannak rendezve.

    Méréseinkhez

        A bemeneti feszültségek szabványosak. A bemeneti  impedanciák  egy
    kicsit alacsonyak. (A szabvány  220  kohmot  ír  elő,  a  tengerentúli
    készülékeken  47-68  kohmot  mérhetünk,  az  ESA-230  160-170   kohmja
    gyakorlatilag   megfelelő.)   A   maximális   bemeneti    feszültségek
    tekintélyesek, "túlteljesítik a normát".
        A jellemző kimeneti teljesítmény  derekas,  2x20  helyett  a  2x27
    wattot  is  meghaladja.  Kereskedelmi  mintadarabon   is   ugyanennyit
    mértünk, az  Elektrofon  teljesítménye  tehát  megbízhatóan  ennyi.  A
    harmonikus torzítás alacsony, jóval a specifikált 0,1% alatt marad.
        A  frekvencia-jelleggörbék  megfelelnek   a   specifikációnak,   a
    fázisfrekvencia jelleggörbe és az áthallási csillapítás megfelel az  e
    kategóriában   elvárhatónak.   A   teljesítményfrekvencia    tartomány
    kielégítő, legalábbis a kereskedelmi mintával nem volt  semmi  bajunk,
    de egy másik mintán csak 7-7,5kHz-es felső  határfrekvenciát  mértünk.
    Igaz,  valamivel  magasabb,  0,1  helyett  0,2%  harmonikus  torzítást
    engedélyezve már 30-35kHz-es felső határfrekvenciát kaptunk.
        A zajok nem magasabbak, mint amennyit a specifikáció megenged,  de
    a  két  csatorna  zaja  között  viszonylag  nagy  az  eltérés,  némely
    példányon a 6-8 decibelt is elérheti.  A  specifikáció  tehát  óvatos,
    figyelembe veszi az alkatrészek szórásából adódó hibákat. Ha  gondosan
    válogathatnák  az  alkatrészeket  (ami  ebben  az  árkategóriában  nem
    szokásos), az erősítőt még sokkal csöndesebbé  tehetnék.  Az  áthallás
    alacsony, a különböző bemenetek nem zavarják egymást.
        A  négyszögjel-átvitel  átlagos,   kapacitív   terhelés   hatására
    kismértékű  túllövés  keletkezik  az  oszcillogramon.   A   különbségi
    torzítás   mértéke   és   főleg    karaktere    egyszerű    felépítésű
    fono-elektronikára vall. (Oszcillogramok a következő oldalpáron.)
        A maradékfeszültség-erősítés igen kicsiny, ez azt jelenti, hogy ha
    teljesen  visszaszabályozzuk  a  hangerőt,  semmit   sem   hallunk   a
    hangsugárzókból.
        A magnó és a vonal kimenet  szabvány  szerint  van  kialakítva,  a
    magnósoknak nem lesz bajuk az Elektrofonnal.

    
    
    


    Szeánsz

    

        Elég hamar kiderült, hogy az ESA-230 nem szól annyira szépen, mint
    etalonunk, a HFM I/Quad 405.  Viszont  az  is  igaz,  hogy  nem  szólt
    csúnyán. Tulajdonképpen meg is lepődtünk, mennyire elfogadható  hangot
    produkál a maga egyszál IC-ből  fabrikált  RIAA-korrektorával.  Tovább
    aztán  nem  is  kísérleteztünk  vele,   tehát   nem   próbáltuk   jobb
    elektronikával    helyettesíteni    a     kétségtelenül     szerényebb
    fono-fokozatát, mert véleményünk szerint  egy  mindössze  2x20  wattra
    specifikált,  mindazonáltal  8000  forintos  erősítőhöz  nem  indokolt
    protéziseket illeszteni.
        Az  Elektrofon  így,  kompletten,  egy  kicsit   hűvös   hangképet
    szolgáltat. A felső basszus  néha  kiürül,  elerőtlenedik,  a  hegedűk
    ilyenkor  vékonyan  szólnak.  Többnyire  inkább  a   másik   hangképet
    dicsértük  (testesebb,  lágyabb,  levegősebb,  nyugodtabb,   tömörebb,
    színesebb stb.), ami még mindig jobb, mintha  az  Elektrofont  szidtuk
    volna. Végül is, igazán jó erősítő  nincs  a  boltban,  az  Elektrofon
    pedig feltétlenül teljesít annyit, amennyit ígér.


                                      *

    Radiotechnika S-90 hangsugárzó

    

        Majdnem későn rajtoltunk.
        Az  első   jelzéseket   Olvasóinktól   kaptuk.   "Jókora   szovjet
    reflexdobozt láttam a kirakatban, nem kéne-e  tesztelni?"  "Megvettem,
    tetszik a hangja, hát a Hifi Magazinnak mi a véleménye róla?" Közben a
    vásárlóközönség úgy vitte az S-90-est,  mint  a  cukrot  (a  cukor  is
    éppilyen  nehéz,  különösen  áremelés  előtt!),  és   mire   elszántuk
    magunkat,  már  el  is  fogyott  az  első,  500   páras   szállítmány.
    Pontosabban, csak 499 pár kelt el, az ötszázadikat lefüleltük a RAVILL
    egyik Elektron-áruházában. Az S-90 tehát kurrens árucikknek bizonyult;
    sikerének értékét legfeljebb az a körülmény csorbíthatja,  hogy  ebben
    az  időben  szinte  egyáltalán  nem  lehetett   hangsugárzóhoz   jutni
    Budapesten, se Orionhoz, se Videotonhoz, se másmilyenhez. A  szituáció
    tehát egy kissé arra  emlékeztetett,  amelyet  Petőfi  verselt  meg  A
    helység kalapácsában, imigyen áradozva a  szemérmetes  Erzsók  asszony
    bájairól:
        "És  ennek  okáért  Látogatá  őt   Az   egész   falu   népe,   Oly
    szorgalmatosan; Elannyira, hogy Be se nézett más kocsmába... Az  igaz,
    más kocsma nem is volt A faluban."
        (Nem mondhatjátok, hogy  a  műszaki  holmikhoz  nálunk  nem  lehet
    irodalmat kapni.)
        Az S-90 kétségtelenül olyasfajta hangsugárzó, amilyenre már régóta
    szükség volna, mi  több,  amilyenre  igen  sokaknak  volna  szükségük.
    Robusztus (30 kilós, nehogy a lábadra ejtsd!), nagy terhelhetőségű, és
    nagy hangnyomást is képest kelteni. Ehhez képest  nem  drága,  darabja
    2800 forintba kerül - mi a hangsugárzóknak  sohasem  az  árát  szoktuk
    sokallni.
        A design egy kicsit régimódi és fellengzős. Minden hangszóró előtt
    fémszita feszül, az előlapot ezenkívül szürke hangszóróselyem borítja,
    de alul szabadon hagyja a  fekete  műanyagrácsozatba  foglalt,  100x80
    milliméteres reflexnyílást (amely belül egy felfelé  kanyarodó  csőben
    folytatódik). A  közép-  és  a  magashangszóró  kissé  kitér  a  doboz
    középvonalából,   helyet    hagyva    egy-egy    nagyméretű,    fekete
    műanyagtárcsának,   ezekkel   a   felső   regiszter   szintjét   lehet
    szabályozni, viszonylag szűk határokon belül (0;  -3;  -6dB).  Mindkét
    hangsugárzó "jobbfelé néz" tehát a dobozpárok nem tükörszimmetrikusak.
        A dohogó 250 milliméteres,  gumiperemű.  Porvédő  dómja  különösen
    nagy, 140 milliméter átmérőjű. A zengő  szintén  kónuszos  és  szintén
    gumiszélű,  átmérője  120  milliméter.  Az  a  furcsa  benne,  hogy  a
    membránja   se   nem   egyenes,   se   nem   ívelt   alkotójú,   hanem
    domborúból-homorúba csap át, egy kitapintható törésvonalon  keresztül.
    Ezt a hangszórót műanyagserleg zárja el a  mélysugárzó  légterétől;  a
    serleg alja vattával van kitömve. A  lengőcséve  kivezetése  rendkívül
    merev, ilyet se láttunk még, úgy tűnik, mintha  a  sokerű,  eredetileg
    hajlékony (?) vezetéket valami impregnáló anyaggal vagy lakkal  tették
    volna ilyen keménnyé. Erre egyébként még visszatérünk. A  csipogó  egy
    körülbelül 27 milliméteres, műanyag védőgyűrűvel ellátott dómsugárzó.

    Méréseinkhez

        A két példány között itt-ott elég nagy különbségeket  mértünk  (1.
    diagram).  Szakítva  eddigi  gyakorlatunkkal,  ugyanerre  a  diagramra
    vittük fel a közeltéri görbét is, hogy szemléletesebben  ábrázolhassuk
    a hangsugárzó teljes frekvencia-átvitelét -  mostantól  kezdve  mindig
    így teszünk. Az S-90 hangsugárzó teljes frekvenciaátvitele  körülbelül
    40Hz-től kezdve marad belül a  gyári  prospektusban  megadott  +4;  -8
    decibeles tűrésmezőn; úgy véljük,  31,5Hz-es  alsó  határfrekvenciáról
    semmiképpen   sem   lehet   szó,   bárhogy    manipuláljunk    is    a
    szintszabályzókkal.
        A háromállású szintszabályzók (2-3.  diagram)  két  lépésben,  3-3
    decibellel csökkentik a hozzájuk rendelt hangszóró hangnyomásszintjét.
    Erre feltehetőleg szükség is lehet, ugyanis mind a középső, mind pedig
    a magas regiszterben egy-egy erős kiemelés dominál. Főképp a  10kHz-es
    csúcs tűnik  zavarónak.  A  szintszabályzók  valamelyest  lineárisabbá
    tehetik az átvitelt akkor viszont hogy  lehet,  hogy  a  konstruktőrök
    mégis mindkét kapcsoló felső állását tekintik alaphelyzetnek?
        Az irány-jelleggörbéket  jobbról  és  balról  is  felvettük  (4-5.
    diagram), tekintettel az S-90 aszimmetriájára.  A  20  fokból  felvett
    görbe még egész tisztességes, legalábbis jobb oldalról  mérve,  amikor
    is a hangdoboz felénk fordítja a hangszóróit.  A  másik  irányban  már
    erősebben érvényesülnek a dobozdiffrakciók.  (Sajnos,  a  sztereofónia
    természetéből fakad, hogy az egyik dobozt  jobbról,  a  másikat  pedig
    balról kell hallgatnunk.) A  40  fokból  felvett  görbék  igen  erősen
    beszakadnak 4-5kHz, vagyis a felső keresztfrekvencia környékén.
        A torzítás (6. diagram) a mélytartományban dicséretesen  alacsony,
    a középtartományban sem magas, de viszonylag széles sávban érvényesül,
    és főképp 3. harmonikusokból áll. Nagy  hangnyomáson  (7.  diagram)  a
    torzítás alig-alig növekszik, hiszen a 96  decibeles  hangnyomást  már
    3,4  watt  erősítőteljesítménnyel  elérjük  -  ennyire  jó   az   S-90
    hatásfoka.  Hangsugárzónk  egyetlen  wattra  90  decibellel   válaszol
    (1kHz-en).
        Az  impedancia  átlagos  értéke  7  ohm,   54Mz-en   éles,   magas
    rezonancia-csúcsot mértünk.
        A burst-jelek  nagyon  rosszak.  Nemcsak  az  általunk  bemutatott
    (tehát   egy-egy   frekvenciatartomány   leggyengébb   pontján   mért)
    oszcillogramok csúnyák, hanem azok is, amelyek a kritikus pontok  közé
    esnek. A középsávban az S-90 szinte nem is tud elhallgatni. Nem tudunk
    szabadulni  attól  a  gyanúnktól,  hogy  az  S-90   gyatra   tranziens
    viselkedését a középhangszóró ügyetlen konstrukciója, a  kikeményített
    kábel  okozza.  (A  szerkesztő  megjegyzése:  szétszerelt  és  házilag
    megjavított hangszórókért a Hifi Magazin  semminemű  felelősséget  nem
    vállal.)

    
    


    Szeánsz

    

        A szovjet hangsugárzópárt két Orion  HS  280-assal  mértük  össze,
    újkeletű példányokkal, amelyek már a  Rumba  fantázianevet  viselik  a
    homlokukon.
        Az S-90-ről nagyon hamar  kiderült,  hogy  nem  érdemes  állványra
    helyezni, mert akkor elmegy a  basszusa.  Nem  mintha  kevesebb  volna
    neki,  mint  a  kis  Orionnak,  de   minthogy   a   frekvenciabalansza
    meglehetősen   felfelé   húz,   feltétlenül   erősíteni   kellett    a
    mélyhangjait,   és   ezért   a   földre   állítottuk.    Megpróbáltunk
    leszabályozni valamicskét a magasaiból is, de  rájöttünk,  hogy  ezzel
    csak rontunk az összhatáson (tehát nem véletlen,  hogy  a  tervezők  a
    felső kapcsolóállást definiálták 0 decibelnek). A kis HS 280-ast  csak
    annyira emeltük meg, hogy a két doboz teteje egyvonalban legyen, és  a
    két hangkép ne ugráljon egymáshoz képest.
        Sajnos, ezen a szeánszon csupa rossz tapasztalatot szereztünk.
        Először  is,  mert  nem  tetszett  az  S-90.   Afféle   csinn-bumm
    hangsugárzó ez, felül a gitár cseng, alul a bőgő bong, a kettő  között
    káosz uralkodik. "Előrejön, beleköp az arcomba" - írta  valamelyikünk.
    A hangkép erősen torz, fárasztó, a teret nem  képezi  le,  énekhangjai
    pedig rendkívül furán szólnak. Négyünk közül ketten is  kijelentették,
    hogy nem tudnának együtt élni vele, és hát ez nem  úgy  hangzik,  mint
    valami ködös és bizonytalan vélemény. Az  S-90-et  tehát  inkább  csak
    azoknak ajánlhatjuk, akik kizárólag az elektronikus (és azon belül  is
    lehetőleg az  instrumentális)  popzenében  lelik  gyönyörűségüket,  és
    elengedhetetlennek tartják a viszonylag nagy hangnyomást.
        Másodszor: a Rumba sem tetszett. "Ez már nem az a  HS  280-as!"  -
    jegyeztük le, többen is. Ez a hangsugárzó torzabban szól. Ettől nagyon
    bánatosak lettünk, nem mintha felelősség terhelne bennünket  a  mégoly
    jónak  ítélt  gyártmányok  "szórásáért"   is,   de   ilyenkor   mindig
    úgyérezzük, mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábunk alól.
        Szerettük volna Rumba fojtani a rosszkedvünket.