A fekete macska farka II.



        - A High Fidelity kritériumai - II.


        Cikkem első részében arról értekeztem, hogy amikor a High Fidelity
    kritériumait kutatjuk, akkor úgy érezzük, mintha elsötétített szobában
    kergetnénk  egy   fekete   macskát.   A   probléma   (és   a   macska)
    megközelítésének három módozatát taglaltam.  Az  első  lett  volna  az
    úgynevezett lánc-analógia ("minden lánc  csak  annyira  erős,  mint  a
    leggyengébb láncszeme"), de ez sokkal jobban sántít, mint a hasonlatok
    többsége. Másodiknak  a  műszaki-auditív  korrelációt  tettem  kritika
    tárgyává, és azt találtam, hogy a paraméterek nem modellezik elég  jól
    a  valóságot.  Harmadik  nekifutásra  azt  firtattam,  mennyire  lehet
    megbízni  a  szaktekintélyekben:  a  konstruktőrökben,   az   elméleti
    szakemberekben, a hangmérnökökben, illetve a zeneművészek  fülében  és
    (hogy ne kerülgessem, mint macska a forró  témát)  az  audio-újságírók
    ítéletében. A helyzetet meglehetősen sötétnek festettem  le.  Most,  a
    második részben csak egyféleképpen próbálom fülön  csípni  a  macskát:
    egy olyan módszerrel, amelyet jobb híján tapasztalati  megközelítésnek
    nevezek. Madách Imre, miután Az  ember  tragédiájában  tizenöt  színen
    keresztül halálosan elkeserít bennünket, a  végén  egyetlen  mondattal
    próbál lelket verni belénk: "Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál."
    Nagy drámaírónkhoz képest  zsenerőz  az  ismeretlen  pesti  viccköltő,
    akinek mindig két híre van, egy jó meg egy rossz (habár a kettőnek  az
    aránya nem éppen fifti-fifti). Ami engem illet,  én  három  fejezetnyi
    aggályoskodás után adagolok egy optimista zárófejezetet. Ez  éppen  25
    százaléknyi derűlátás - igazán nem is rossz arány.


                                      *

        Azzal kezdem, hogy  visszamenőleg  rehabilitálom  az  előző  három
    "megközelítési módot". A lánc-analógiát nyilván nem szabad szó szerint
    és túl komolyan venni, de azért mint irányelv, helytálló lehet. Hiszen
    a gyakorlatban folyvást az egyes láncszemek  erejét  próbálgatjuk,  és
    igyekszünk jobbra,  erősebbre  cserélni  hol  a  hangsugárzót,  hol  a
    lemezjátszót, hol az erősítőt, hol a többit. Amelyiken  a  legkevesebb
    pénzzel a  legtöbbet  tudunk  javítani,  az  a  leggyengébb  láncszem.
    (Vagyis utólagos a bölcsességünk, akárcsak az egyszeri gombavizsgálóé,
    aki onnan tudja, melyik a bolondgomba, hogy attól  a  kuncsaft  mindig
    megbetegszik.)
        Önmagában véve a műszaki megközelítés sem elegendő - de már azt  a
    puszta tényt, hogy vannak készülékeink, jobbak és rosszabbak, már  ezt
    is a  "paramétereknek"  köszönhetjük.  És  a  mérnökök  újabban  egyre
    okosabb kérdéseket intéznek a Természethez...
        A tekintélyérvek, önmagukban véve,  nevetségesek  és  ostobák,  ez
    igaz. De ha tényleg nem bízunk meg a konstruktőrökben, a kutatókban, a
    hangmérnökökben,  akkor  miért,  hogy  mégis  minduntalan  konzultálni
    akarunk velük?!  Miért  tesszük  próbára  újból  és  újból  zeneművész
    barátaink fülharmóniáját?! (És miért  fogadják  meg  mégis  annyian  a
    hifi-újságok tanácsait?!)
        Lehet,  hogy  az  egyes  érvek,  szempontok   és   szaktekintélyek
    külön-külön csődöt mondanának, de ha következetesen figyelembe vesszük
    valamennyit, akkor mégiscsak közelebb kerülünk az igazsághoz? Ez annál
    is  inkább  így  lehet,  mert  (mint  a  figyelmes  Olvasó   bizonyára
    észrevette) az általam körvonalazott  megközelítési  módok  átfedésben
    vannak, nem lehet őket élesen elválasztani egymástól - és a hétköznapi
    tapasztalattól.
        Tudok egy próbát, jobban mondva  egy  gondolatkísérletet,  a  jobb
    módúak tényleg el is végezhetik. Cseréljük vissza  hifi-készülékeinket
    az  1-2-5  évvel  ezelőtt  használt  példányokra.  Véleményem  szerint
    Olvasóim  többségének  nagyon-nagyon  nem   fog   tetszeni   a   zene,
    fellélegeznek majd, amikor újra visszaállnak  a  jelenlegi  hifijükre.
    Tehát akkor  mégiscsak  van  értelme  a  "természethűség"  fogalmának?
    Mégiscsak  útbaigazít  a  lánc-analógia,  a   valóságot   tükrözik   a
    paraméterek, meg  lehet  bízni  a  különféle  szakértőkben?  Mégiscsak
    létezne a Fekete Macska?
        Vagy talán nem is csak egyetlen Fekete Macska létezik,  hanem  egy
    cica, két cica, száz cica, jaj,  és  tudtunkon  kívül  néhányat  -  ki
    többet, ki kevesebbet - már meg is fogtunk belőlük?  Jó  volna  tudni,
    hogyan csináltuk. Megpróbálom rekonstruálni a macskafogás  folyamatát.
    Nem állítom, hogy ismerem a High  Fidelity  összes  kritériumát  -  de
    ismerni vélem bizonyos kritériumait. Azt tapasztaltam, hogy ezek  néha
    külön-külön is  beválnak,  együttvéve  pedig  igen  gyakran  a  helyes
    irányba terelnek. Igyekszem felidézni őket. Lássuk a macskát.


    Két stádium

        Hadd  különböztessem  meg  mindenekelőtt  a  High   Fidelity   két
    stádiumát. Nem válnak el élesen egymástól, de azért fel lehet  ismerni
    őket.
        Az első, mindenki által  ismert  stádiumban  a  zene  "jól  szól".
    Vannak "mélyek" és "magasak", fel lehet ismerni a különféle hangszerek
    hangját,  egyáltalán:  a  berendezés  lesugározza  a   zenemű   teljes
    információtartalmát.  (Habár  ezt  sohasem  tudhatjuk  biztosan.  Elég
    kicserélni egy hangszedőt,  hogy  olyan  szólamokat  ismerjünk  fel  a
    zenében, amelyeknek létezéséről addig fogalmunk sem volt.  Hacsak  nem
    partitúrával a kezünkben fülelünk.) Ez a  "korszerű  elektroakusztika"
    világa, amelybe a közhasznú hifi-tornyokkal, a DIN  45500  szabvánnyal
    válthatjuk meg a belépőjegyet. Aki ebben a világban él,  úgy  képzeli,
    hogy a még drágább és még jobb  készülékek  "még  jobban  szólnak";  a
    mélyek  "még  mélyebbek",  a  magasak  "még   magasabbak     és   "még
    tisztábbak" lesznek. Ennél tovább nemigen terjednek a képzetei.
        Nehezen fogja megérteni, hogy létezik a High Fidelitynek egy másik
    stádiuma  is,  amelyben  nem  annyira   a   zene   információtartalmát
    reprodukáljuk,  mint  inkább  a  zenehallgató  embert  szembesítjük  a
    zenei-akusztikai történéssel.  Ezt  a  fajta  élményt  a  hifi-tornyok
    tulajdonosai nem ismerhetik;  a  stúdió-emberek  se  nagyon.  Ebben  a
    stádiumban sem veszíti el  fontosságát  a  magas-  és  mélyátvitel,  a
    torzítatlanság stb., de ezek valahogy  másodlagossá  válnak,  helyükbe
    térérzet és arányérzet  lép.  Nem  állítom,  hogy  most  aztán  "jelen
    leszünk" a koncerten, de - és ez nagyon fontos! - azt  kell  éreznünk,
    hogy az itteni hangkép úgy  aránylik  az  ottanihoz,  mint  a  szobánk
    mérete a koncertterem méreteihez. A hangerő most sem nagyobb, mint  az
    első stádiumban volt, és mégis, az ember a teljes  testfelületével  ki
    tudja tenni magát a zene áradatának.
        Hangsúlyozom, hogy nem a lárma nő. Én úgy interpretálom a  dolgot,
    hogy ha a hangátvitel bármilyen szempontból is egyenetlen (azaz torz),
    akkor egyes részletei már igen kis hangerőn is kellemetlenül  hangossá
    válhatnak, holott a zene - tehát a hangkép törzse -  viszonylag  halk.
    Ilyenkor a zene egyszerre túl sok és túl kevés. Ha viszont  a  hangkép
    nagyjából kiegyenlített, akkor nem kell túlságosan felerősíteni, mégis
    elegendően  hangosnak  hat,  hiszen  minden  regiszterében  azonos   a
    hangereje. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha  a  családtagjaink  és  a
    szomszédaink eddig  elviseltek  bennünket,  akkor  ezután  sem  fognak
    többet panaszkodni. A High Fidelity két  stádiumát  nem  a  hangnyomás
    mértéke különbözteti meg egymástól. Többet ésszel, mint hangerővel.

    Nyiss nekem tért!

        Azt mondtam: térérzet. A sztereofóniát úgy idézzük elő,  hogy  két
    pontot,  két  hangsugárzót  jelölünk  ki  a   térben.   Ezek   elvileg
    egydimenzós hangképet kell hogy szolgáltassanak. Egyetlen  dimenziónak
    két irány felel meg: a "jobbra" és a "balra" - és valóban, a  kommersz
    hifi-berendezések  egydimenziósan  szólnak,  kétirányú   sztereofóniát
    produkálnak. És a zene bizony  tényleg  a  hangsugárzókból  jön,  úgy,
    ahogyan  azt  a  múltkoriban  az  én  akusztikusom  állította.   Pedig
    egyáltalán  nem  szükségszerű,  hogy  így  legyen.  A   hangfelvételek
    iszonyatosan sok információt hoznak magukkal a felvétel  színhelyéről,
    és  a  hangmesterek  minden  igyekezete  kevés  ahhoz,  hogy  ezt   az
    információáradatot kiirtsa. (Pardon.) Már viszonylag olcsó  készülékek
    is képesek rá, hogy  feltárják  a  hangfelvétel  második  dimenzióját,
    "színpadmélységét", amelynek  értelemszerűen  az  előre-hátra  irányok
    felelnek meg. A kis Heybrook HB1 ízelítőt ad ebből az  élményből:  nem
    két pontból szól, hanem egy összefüggő légtérből, és zenéjének nemcsak
    szélessége, de mélysége is van.
        Ha idáig eljutottunk, hamar fel fogjuk  fedezni  a  zene  harmadik
    dimenzióját   (amelyre   egyébként   manapság   még   alig-alig    van
    pszichoakusztikai  magyarázat!),  nevezetesen,   hogy   a   zene   nem
    feltétlenül a hangsugárzók magasságából szól, hanem jóval magasabbról;
    olykor a teljes  hátsó  szobafalat  lefedi.  Tessék  próbát  tenni  az
    Ortofon 0003-as tesztlemez I/6. számával. Kórust  és  orgonát  hallunk
    róla, valamint egy kőtemplom akusztikáját, amelynek a mennyezetig kell
    érnie!
        Véleményem szerint a High Fidelity egyik legfontosabb  kritériuma,
    hogy a zene teljesen leváljon a hangsugárzókról. Mintha csak két ládát
    vagy fiókosszekrényt látnánk: ott  vannak  ugyan,  de  semmi  közük  a
    zenéhez. Ezt az effektust némiképpen imitálni lehet azzal, hogy durván
    megvágjuk a rendszer basszusátvitelét. Tapasztalataim szerint  ha  nem
    érezzük  dohogni  a  hangsugárzónk  rezonanciafrekvenciáját,  akkor  a
    hangkép függetlenebbé válik a dobozoktól, de persze változatlanul  két
    pontból fog szólni, és szétesik (!). Ha viszont a  két  hangkép  közül
    egyiknek sem rosszabb a basszusa,  akkor  érdemes  arra  koncentrálni,
    hogy melyik szól  inkább  a  "levegőből".  Később  csaknem  bizonyosan
    igazolódni fog, hogy ez a hangkép a kellemesebb és a természethűbb.
        A  térérzet   nem   egyetlen   paraméterrel,   hanem   paraméterek
    sokaságával függ össze. Előbb a hangsugárzó rezonanciáját  említettem.
    Ez csaknem minden evilági hangsugárzó zenéjében jelen van. (Az  igazán
    jól csillapított mélysugárzónak hamar elfogyna a  basszusa.  Az  olyan
    basszus,  amely  csillapítva  is  van,  meg  még   mélyre   is   megy,
    nagyon-nagyon   sokba   kerül.)   A   hangsugárzók   rezonanciáját   -
    helyesebben: a legalsó  rezonanciájukat  -  mindenki  jól  ismeri.  De
    minden egyéb hangátviteli eszköznek is megvannak a maga rezonanciái. A
    rezonancia nem okvetlenül mechanikai jelenség: ismerjük az  elektromos
    megfelelőit! A lemezjátszó-futómű vagy a hangkar, de éppígy az erősítő
    vagy a kábelezés (!) is okozhat rezonanciát  vagy  rezonancia  gyanánt
    interpretálható  effektust.  Ez  általában   szimmetrikusan,   mindkét
    csatornán jelentkezik, vagyis monó  jelet  szolgáltat.  Ha  ki  tudjuk
    oltani, a hangkép sztereóbb  lesz,  azt  érezzük,  hogy  függetlenebbé
    válik a hangsugárzótól. A térérzet mindenesetre olyan jelenség,  amely
    kényes az amplitúdó- és fázisátvitel minden  elképzelhető  és  el  nem
    képzelhető hibájára. Érdemes nagyon-nagyon figyelni rá!


    Zenével élni

        A  hanglemez  idejétmúlt  találmány.  Legnagyobb  hibája,  amelyet
    mindenki  jól   ismer,   a   lemezzaj:   egy   kellemetlen,   intenzív
    sercegés-pattogás, amely úgy tapad a zenére, mint kutyára a bogáncs...
    Hadd  álljak  elő  egy  meglepő  közléssel:  ez   a   sercegéspattogás
    tökéletesen  elviselhető  maradna,  ha   nem   találkozna   az   olcsó
    lejátszóberendezés hasonló hatású  hibáival!  A  brutális  sercegésért
    elsősorban a kommersz lemezjátszók felelnek, de a  közhasznú  erősítők
    és persze a hangsugárzók is megteszik a magukét. Jó  átlagos  minőségű
    berendezésen lejátszva, a  hanglemez  o1y  kevéssé  serceg,  hogy  nem
    zavarja a zeneélvezetet. Annál kevésbé, mert  a  zene  (=sztereofónia)
    hátrébbról, a térből jön, a sercegés  pedig  (=monó  zörejek)  csaknem
    kizárólag  a  hangsugárzókból.   A   préshibák,   a   karcolások   már
    kellemetlenebbek, de tisztességes berendezésen még ezeket is el  lehet
    viselni, és ugyanez vonatkozik a  lemeztorzításokra  is.  Ha  zavaróan
    nagy a lemezzaj: a hiba az Ön rendszerében van! Tudom, hogy ezt  sokan
    nem fogják elhinni, de én se hittem el  addig,  amíg  csupán  olvastam
    róla, s nem éltem át. Az, hogy mennyire lehet elviselni  a  lemezzajt,
    igen fontos hifi-kritérium.
        Szeretnék egy másik babonát  is  eloszlatni,  egy  olyan  babonát,
    amelyben jómagam is sokáig hittem. Hifisták gyakran mondogatják,  hogy
    "minél jobb a berendezés, annál  rosszabbul  szól  a  zene".  Ezzel  a
    paradoxonnal   azt    akarják    kifejezni,    hogy    a    jóminőségű
    lejátszóberendezés úgyszólván kinagyítja  a  hibákat.  Ez  a  jelenség
    azonban csak az Első Stádiumra jellemző, a  kommersz  készülékekre,  a
    hifi-tornyokra, a házigyártmányú berendezések többségére. Habár  éppen
    nemrégiben hallottam panaszkodni egy barátomat (méregdrága berendezése
    van, az elején egy DD-lemezjátszóval!), hogy az  ő  összes  hanglemeze
    közül csak egyetlen egy szól jól; egy különleges demólemez,  a  többit
    sajnos nem jó hallgatni...
        Később, amikor eljutunk egy magasabb színvonalra, s főleg,  amikor
    rendbe tesszük a lemezjátszónk ügyét, ez  a  tendencia  megfordul,  és
    helyreáll a dolgok természetes rendje: minél jobb a berendezés,  annál
    szebben szól a zene. Hogy a jobb berendezés a hibákat  is  kinagyítja?
    Persze!  Kinagyítja  -  de  nem  dörgöli  az  orrod  alá!  Felveszi  a
    hibajegyzéket  és  diszkréten  a  kezedbe  csúsztatja,  anélkül,  hogy
    elterelné figyelmed a muzsikáról!
        Hanglemez - általában erről  beszélek,  minthogy  a  Compact  Disc
    világában még nem érzem magam járatosnak. De  valószínűleg  LP-re  is,
    CD-re is igaz, hogy sokkal többet tudnak, mint amennyit mi  ki  tudunk
    facsarni belőlük. Mindenkinek vannak  széphangú  lemezei  meg  (főleg)
    csúfhangú lemezei. Ha össze akarsz hasonlítani  két  hifi-berendezést,
    melyik lemezedet fogod feltenni?  Ugye,  hogy  a  legszebb  hangút,  a
    "demót" veszed elő és azt mondod: amelyik rendszeren szebben szól,  az
    a jobbik... Most én egy  kiegészítő  módszert  ajánlok.  Ha  szeánszra
    indulsz,  vidd  magaddal  a  legcsapnivalóbb  lemezedet  is:   amelyik
    rendszeren  e1viselhetőbben  szól,  az  a  jobbik!  (Valójában  persze
    mindkét módszert alkalmazni kell.)
        Az előző motívumhoz még  annyit,  hogy  a  High  Fidelity  sohasem
    szolgáltat teljesen torzításmentes hangot. (Habár nekem titokban az  a
    véleményem, hogy a torzítások egy része már eleve "be  van  építve"  a
    zenébe. A hegedű mellékzörejei, goromba vonóindításai néha  élőben  is
    csúnyák, közelmikrofonozva még csúnyábbak. A terem  csörgővisszhangjai
    pedig hűségesen utánozzák, az az, hogy jó előre felidézik a  hanglemez
    belsőbarázda-torzítását, az  erősítő  túlvezérlődését.)  Zenehallgatás
    közben  időről  időre  hallani  fogunk  olyan  hangokat,  amelyek  nem
    kellemesek, tehát tudatunk alá kell nyomni, magyarán: el kell  viselni
    őket. Sávszűrőkkel semmire se megyünk, az auditív irritációkkal együtt
    az elevenséget is kiszűrnénk a zenéből. Nyugodtan tekinthetjük a  High
    Fidelity egyik fontos kritériumának, hogy többnyire az  a  rendszer  a
    jobbik, amelyik nem hagyja magát  felidegesíteni  a  rossz  műsoranyag
    által, és mindig legalább elviselhetően szól.
        Ugyanez   hosszabb   távon:   a   hallgathatóság   kritériuma.   A
    legkáprázatosabb  hifi  sem  ér  semmit,  ha  rövid   idő   elteltével
    fárasztóvá válik. Hogy ki mitől és  mennyi  idő  alatt  fárad  ki,  ez
    szélsőségesen szubjektív dolog, ráadásul a pillanatnyi  hangulatunktól
    is függ. De ha számon tartjuk, hogy  valamely  berendezéshez  hányszor
    ültünk oda zenét hallgatni, és hányszor álltunk fel egy  félóra  múlva
    azzal, hogy "ma valahogy  nincs  kedvem  hozzá",  akkor  a  szubjektív
    adalékok  szép  lassan  objektív  ítéletté  kristályosodnak.   Mielőtt
    megvásárolnátok   egy-egy   drágább   készüléket,   próbáljátok    meg
    kölcsönkérni,  vagy  ugyanannak  a  típusnak   egy   másik   példányát
    kölcsönképpen megszerezni, és hallgassatok  rajta  végig  legalább  20
    lemezt. (CD játszók potenciális tulajdonosai, ez nektek is szól!)
        Gyanakvással kell fogadni az "elsöprően" jó hangzást, az agresszív
    hifit, amelyre "oda muszáj figyelni", még akkor is, amikor  a  zenében
    éppen semmi sincs, ami hangsúlyt érdemelne. Ez 20-30  percig  izgalmas
    és szórakoztató lehet, de milyennek hallod majd 2 óra múltán? Pláne  a
    jövő héten vele eltöltött 2 óra múltán? Elismerem, hogy  amit  mondok,
    az elsősorban komoly zenére,  másodsorban  dzsesszre,  harmadsorban  a
    "klasszikus" slágerzenére vonatkozik, s csak  negyedsorban  a  tisztán
    elektronikus popzenére (abban mások a normák és az abnormák),  de  azt
    hiszem, a  hallgathatóság  kritériuma  a  könnyűzenei  műfajokban  sem
    veszti érvényét. A High Fidelitynek az az egyik legfőbb mércéje,  hogy
    mennyi ideig hallgatható.
        És hogy mekkora hangerővel hallgatható. Nem, nem jól mondom:  az a
    fontos, hányféle hangerővel hallgatható. Bizonyára észrevettétek  már,
    hogy a legtöbb  hifi-berendezésnek  van  egy  hangerő-optimuma.  Ennél
    hangosabbra  állítva  már  csörömpöl  a  zene,  halkabbra  véve  pedig
    lapossá,  érdektelenné   válik.   Ez   részben   az   arányérzékünkkel
    magyarázható.  A  karmester  sem  veheti  tetszőlegesen   hangosra   a
    fortisszimót, halkra a pianisszimót, minthogy tekintettel kell  lennie
    a terem méreteire, a zenekar  összetételére  és  egyéb  körülményekre.
    Ugyanígy a lakószoba  mérete,  akusztikája,  valamint  a  saját  zenei
    ízlésünk is meghatároz egy optimális sávot, amelyen belül a forték  és
    a pianók még éppen arányban állnak egymással. De hogy ez az  optimális
    hangerősáv mennyire széles, az  nemcsak  a  lakószoba  akusztikájától,
    nemcsak a zenei ízlésünktől, nemcsak a  szomszédaink  tűrőképességétől
    függ, hanem igen nagy mértékben a hifi-berendezésünk  minőségétől  is.
    Minél   jobb    a    hifi,    annál    kötetlenebbül    bánhatunk    a
    hangerő-szabályzóval. A High-Fidelitynek ezt a kritériumát, sajnos,  a
    szeánszokon nemigen lehet figyelembe venni.
        Még aki csak a lehető legegyszerűbb módon hasonlít  is  össze  két
    erősítőt, lemezjátszót stb., az is ösztönösen ügyelni fog rá,  hogy  a
    hangerejük  nagyjából  azonos  legyen,  ami  pedig  a   Hifi   Magazin
    gyakorlatát illeti, mi az  AB-vaktesztek  előtt  hangnyomásmérővel  is
    ellenőrizzük a hangerőt, hiszen csak így lehet közös nevezőre hozni  a
    kétféle  hangképet.  (Ismert  jelenség,  hogy  "a  hangosabbik  jobban
    szól".) Ez  egy  kötelező  procedúra,  része  annak  a  szertartásnak,
    amellyel a teszt objektivitását,  elfogulatlanságát  biztosítjuk.  Így
    azonban csak azt tudjuk megítélni, hogyan  szólnak  a  tesztkészülékek
    egy bizonyos, előre meghatározott  hangnyomásszinten.  Nem  derül  ki,
    melyikük tudna hangosabban is kellemesen szólni.
        Vagy halkabban is kellemesen - ez még fontosabb kritérium. Este 10
    óra múlt, a család és a szomszédság nyugovóra  tért,  Te  pedig  éppen
    most szeretnél zenét hallgatni. Fejhallgatód viszont nincs. (Vagy  nem
    elég jó. Vagy utálod a fejhallgatót mint olyat.) A zenét csak  annyira
    hangosíthatod fel, hogy, ki ne szűrődjék az ajtó résein. Érdemes-e így
    zenét hallgatni egyáltalán? Azt mondod, nem? Bizonyára igazad van.  De
    azért azt javaslom, hogy egyszer majd  (jónéhány  készülékcsere  után)
    tégy újra próbát a félárbocra  eresztett  hangerővel.  Nines  kizárva,
    hogy kellemes meglepetés ér.


    Hangzatos szólamok

        Nyilvánvaló, hogy a High Fidelitynek ezenkívül még nagyon  sokféle
    kritériuma van, és hogy valamennyit  figyelembe  kell  venni,  ha  nem
    akarjuk, hogy tévútra jussunk.  Nem  soroltam  fel  azokat,  amelyeket
    mindenki ismer, inkább csak az újabb keletű szempontokra szorítkoztam.
    Befejezésül szóba szeretnék hozni még egyet, amelyet a  legtöbben  nem
    ismernek, némelyek pedig éppenséggel kétségbe vonnak.  Az  úgynevezett
    szelektív hallásra gondolok.
        A természethűség kritériumát ma már sokan elavultnak tartják.  Azt
    állítják, hogy a High Fidelity alapvetően más műfaj, más médium,  mint
    a koncertzene, a  kettőnek  úgyszólván  semmi  köze  egymáshoz.  Egyik
    legfőbb érvük azon alapul (lásd: "Hűséges hűtlenség", HFM  16.),  hogy
    az emberi fülnek csupán élő zene hallgatásakor van meg az a képessége,
    hogy tetszés szerint ide-oda pásztázzon a  hangszereken,  a  különböző
    zenei szólamokon. Azt állítják, hogy amikor gépet  hallgatunk,  fülünk
    elbizonytalanodik,  nem  képes  szelektálni,  "masszában"   hallja   a
    zenekart, hacsak  a  hangmérnök  nem  siet  a  segítségére  mindenféle
    manipulációkkal, s nem ugratja ki a mindenkori domináns szólamokat.  A
    hangmérnöknek tehát már csak a High Fidelity gyatraságai miatt is  meg
    kell hamisítania (vagy ahogyan ő  mondaná:  újra  kell  teremtenie)  a
    hangképet.
        Hogy  a  hangmérnökök  mi  miatt  kényszerülnek  rá  a   különféle
    manipulációkra,  azt  ők  maguk  gyakran  elmondották   már   a   Hifi
    Magazinban; eljárásukat el tudom fogadni, mint  esztétikai  hitvallást
    vagy mint  bocsánatos  bűnt.  De  hogy  a  hamisítás  ódiumát  a  High
    Fidelityre  hárítsák,  az   ellen   ünnepélyesen   tiltakoznom   kell.
    Véleményem szerint az egész  okoskodás  egy  ördögi  körben  forog.  A
    hangmérnökök, tisztelet a kivételnek,  nem  ismerik  a  High  Fidelity
    képességeit. (Ez kiderül nyilatkozataikból is - lásd a 19.  és  a  21.
    lapszámot.) Legfeljebb  kommersz  hifi-gépeket  ismernek,  vagy  olyan
    stúdióberendezéseket, amelyek  szintén  nemigen  alkalmasak  rá,  hogy
    tisztességgel  leképezzék  a  tér  három  dimenzióját.  Ezt  nyugodtan
    állíthatom, miután volt (bal)szerencsém zenét hallgatni mind  az  MHV,
    mind a Rádió, mind pedig a MAFILM stúdióiban. Persze, hogy azt hiszik:
    gépzenét hallgatva a szelektív hallás felmondja a  szolgálatot.  Tehát
    manipulálni kezdenek a  szólamokkal  -  és  ettől  a  zene  zsúfolttá,
    fárasztóvá, tolakodóvá válik.
        Én azt tapasztaltam, hogy jó minőségű hifi-berendezést  hallgatva,
    a szelektív hallás jelensége igen  nagy  mértékben  fennmarad,  vagyis
    függetlenül a domináns szólamtól, könnyedén figyelemmel kísérhetjük  a
    többit is, főleg a kevés mikrofonos, kevéssé manipulált  felvételeken.
    Ebből kiindulva két fontos hifi-kritériumot fogalmazok meg.
        Az egyik: kihalljuk-e, mit mesterkedett össze a hangmérnök. (Ehhez
    azonban nem elég  a  jó  hifi-berendezés,  gyakorlat  is  kell  hozzá,
    jómagam is mostanában tanulom.) A másik kritérium:  a  hifi-berendezés
    hallgatásakor milyen mértékben marad fenn a szelektív hallás.
        A hifisták nagyon szeretik mások előtt demonstrálni, hogyan tudnak
    megszólaltatni  egy-egy  szólamot  a  lakószobában:  "hallod   ezt   a
    hegedűt?", "hallod  ezt  a  trombitát?"  Helyes:  hallgassátok  azt  a
    hegedűt, trombitát, de közben próbáljatok odafigyelni a többi szólamra
    is, különösen a basszus-szólamra. (Le tudnátok kottázni, mit játszik a
    bőgő?) Azonkívül, ami különben eretnekség volna, figyeljetek egyszerre
    a zenére és egymás beszédére! Sikerül? Könnyen  sikerül?  Nem  zavarja
    egyiket se a  másikat?  Akkor  gratulálok:  a  berendezésetek  tényleg
    nagymértékben természethű.
        Nem  tudom,  sikerült-e  újat  is  mondanom  az  Olvasónak.   Vagy
    csupa-csupa magától értetődő  bölcsességgel  terheltem?  Ha  így  van,
    akkor újra Madáchot idézem (csak most Karinthy paródiájából):  "Mostan
    hányjál egy bukfencet, / Mert a tanító csak henceg, /  Nem  tud  ő  se
    jobbat ennél, / Amitől okosabb lennél!" Vagy, ami  nagyjából  ugyanaz,
    és talán ér is valamit, mert eddig minden  társadalom  ezzel  próbálta
    csillapítani polgárai türelmetlenségét:

                                ORA & LABORA!

        ami latinul annyit tesz:  dolgozz  és  imádkozz.  De  azért  a  mi
    közösségünk, az audiofilek társadalma többet érdemel ennél. Egészítsük
    ki a latin mondást olyképpen, hogy kitűnjék  belőle  hobbink  lényege.
    Aki a zeneművek hangképét igyekszik közös nevezőre  hozni  a  műszeres
    mérés eredményével, annak ez lehetne a jelmondata:

                          ORATÓRIUM & LABORATÓRIUM!

                                                             Darvas László