Hanglemezív |
KANASZTA
Tud-e kanasztázni a Kedves Olvasó? Bevallom, én nem, csak egyszer
láttam társaságban másokat játszani, de azt hiszem, hogy
hanglemezgyárunk általános műsorkínálatából lassan megértem ezt a
kártyajátékot is: annak a játékosnak van esélye a győzelemre, aki
lapjaiból különféle sorozatokat, ún. kanasztákat tud az asztalra
letenni. Ha készlete erre nem elegendő, még mindig van lehetősége a
hiányzó lapokat Jolly Jokerekkel pótolni, bár az ilyen "piszkos"
kanaszta a játék szabályai szerint kevesebbet ér...
Még nem is ismertem az (idén szeptemberben már kilencedszer
megrendezett) Hungaroton Hanglemez Hetek ajánlatát, de már biztos
voltam benne, hogy régi jó szokás szerint ezúttal is előállnak néhány
kényelmesen biztos nyerőlappal. Mire számíthattam? Először is
természetesen Liszt Ferenc műveire, hiszen halálának centenáriuma
különösen jó indok akár a kuriózumok, akár a már ismert darabok
felvételére, és esetleg gyűjteményes kiadására. Liszten kívül a Liszt
Ferenc Kamarazenekar új lemezeit is vártam, arra gondolva, hogy a
kínálat egy egész tekintélyes százalékát már eddig is ők
szolgáltatták. Felkészültségükkel, állandó színvonalú játékukkal
szinte kényszerítik a hanglemezgyárat, hogy majdnem az összes vonós
kamaradarabot velük adassa elő. (Bár igaz, hogy különösen gonosz, és
komolyan semmiképpen sem vehető muzsikus ismerőseim szerint az MHV
csak le akarja dolgoztatni Rolla Jánossal ama Guarneri hegedű árát,
aminek beszerzéséhez annak idején állítólag hozzájárult. Lásd HFM,
17-es szám!) Végül: reneszánsz és barokk művek korhű felvételét
vártam, viszonylag nagy számban. Meglehet, rögzíteni is egyszerűbb egy
kis létszámú zenekar hangzását, olyanét, amely egyébként is intim;
visszafogott hangú hangszereket használ, de talán értékesíteni is
könnyebb ezt a divatosnak számító műfajt. Főleg a külpiacon.
Mint bizonyára kitalálták, várakozásomban nem kellett
csalatkoznom. Az MHV a saját stílusát-profilját meg nem hazudtolva
ugyan, de igazán kitett magáért, és meggyőző színvonalon bőkezűen
ellátott bennünket szoftverrel, azaz programmal, amit gépeinken
futtathatunk...
1. Szép barokk könnyűzene
A HHH-felvételekről szóló részletes beszámolómat egy személyes
élménnyel szeretném kezdeni. Szeptember hetedikén jegy nélkül beosonva
és a fal mellett állva ugyan, de meghallgattam a Hungaroton Hanglemez
Hetek nyitóhangversenyét a Zeneakadémián, ahol életemben először
találkozhattam Händelnek Barthold Heinrich Brockes szövegére írott
passiójával. Persze, az a tény, hogy ez a találkozás számomra valóban
az első volt, még nem lehet a darab értékének fokmérője, de az, hogy
egy Händel mű budapesti bemutatóját 1986-ban tartják, sok mindent
elárul. Noha sokak szerint helytelen mindent a korszakalkotó
géniuszhoz mérni, merthogy "a jéghegynek nemcsak csúcsa van" - én
mégsem tudok nem a Máté passióhoz viszonyítani, ha bárhol, bármilyen
passiót hallhatok. S miért is ne viszonyítanék, ha egyszer ugyanannak
a kornak, ugyanabban a stílusában íródott, ugyanolyan témájú művéről
van szó? Sőt, az előadás körülményei is egyformák lehettek annak
idején bár ezzel aztán végére is jutottunk az összes hasonlóságnak.
Händel darabja ugyanis egészen más, és könnyebb fajsúlyú, mint Baché.
Maklári József karnagytól hallottam egyszer egy másik kompozíció
kapcsán: "Ha Händel ma élne, ő lenne a legjobb pop-zeneszerző!" Hogy
ez a bon mot mennyire igaz, megérthetjük a Brockes passió nyitós
tételét, sinfoniáját hallgatva. Az egész alkotás témájától, tragikus
tartalmától gyakorlatilag teljesen független, szvit tánctételszerű,
barokk könnyűzenét élvezhetünk. Nem tudom (bevallom, nem is nagyon
akarom) leküzdeni a gyanút, miszerint Bach egyházi műveinek súlya és
hitelessége nagyrészt a szerző hitének és életmódjának korrelációjában
rejlik - természetesen a tehetségén túl. Komponálhat-e ateista,
esetleg szabódó hívő vallásos tárgyú műveket? Már hogyne
komponálhatna, sőt, igen szép darabokat is komponálhat, de
téríteni?... téríteni valószínűleg nem fog velük! Persze-persze, nem
hiszem, hogy Händel ne lett volna valóban vallásos és igazi hívő, de
világnézetéhez bizony nem igazította hozzá annyira egész életmódját és
viselkedését, mint a lipcsei kántortanító. Különben is, autenticitását
megkérdőjelezi az a már-már humorosnak ható körülmény is, miszerint
hallei születésű német létére olasz divatú operákat komponált -
Angliában. Talán ezt a differenciát érezte és fogalmazta meg Bach,
amikor azt a híressé vált kijelentést tette: "Ha nem lennék Bach,
Händel szeretnék lenni!" Ebben a zseniális mondósban egyaránt benne
van a kortárs szerző nagyrabecsülése, de a reális önértékelés is.
Mindaz, amit idáig - első benyomásaim hatására - leírtam, azt
sugallhatná, hogy véleményem szerint a Brockes passió méltán
elfeledett, rossz mű. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nem
értek egyet a saját véleményemmel, de végül is az előadás (és a
hanglemezfelvétel) letagadhatatlan erényeinek sikerült belopniuk
szívembe a darabot, diszkotékámba a hanglemezt. Ez a passió minden
fenntartás és összehasonlítgatás ellenére meggyőzően szép alkotás. A
bevezető sinfonia gondtalan Courante-jától töretlen íven fejlődik és
érik meg a kompozíció, egészen az utolsó előtti (105-ös számú) tétel
döbbenetes hatású dramaturgiai remekéig. Ez az oboa-szoprán uniszónó
kettős talán az egyik legmeglepőbb, legszebb részlete az egész műfaj
történetének, de ezen kívül is mindig akad a tételek sorában egy-egy
pillanat, amely kisebb-nagyobb feszültséget teremtve, s azt feloldva,
élményszerző módon lendíti tovább az egész folyamatot, és a
csúcspontig, azaz a katarzisig vezet. Hallgassák meg például akár a
nyolcadik tételt, az egyik legszebb korálfeldolgozást, vagy a 61-es
ariózót, a 82-es duettet, vagy bármelyik kórusturbót!
Természetesen az előadó apparátusnak is komoly része van abban,
hogy sikerült és főleg: hogy érdemes volt életre kelteni ezt az
elfeledett, periferikus alkotást. Nicholas McGegan angol karmester
megingathatatlanul, koncepciózusan irányítja az erre az alkalomra
összeverbuvált multinacionális együttest. Valószínű, hogy
stílusismeretén, felkészültségén kívül szuggesztív lendületének,
egyéniségének is tulajdoníthatjuk ezt a sikeres interpretációt. A
produkció összefogásában bizonyára segítségére lehetett az is, hogy a
recitativók csembalószólamát is ő maga játszotta. Így lehetett valóban
hiteles.
Az énekes szólisták is igen kellemes benyomást keltettek bennem.
Úgy érzem, többeket is ki kell emelnem; például Gáti István olyan
meggyőző Jézus volt, hogy pillanatnyilag nehéz őt elképzelnem
bármelyik korábbi, romantikus operaszerepében. Zádori Mária
fellépéseit, bevallom, mindig egyfajta pozitív előítélettel hallgatom.
Egy korábbi Hungaroton lemezen (Mozart: Vesperae Solannes de
Confessore, SLPX 12235) nyújtott bravúros teljesítménye óta elszánt
híve vagyok rendkívül érzékeny, hajlékony, erőlködéstől mentes
hangjának. Ennél több dicsérő jelzőt most sem volna értelme
összehordanom.
Händel: Brockes passió
Martin Klietmann, Gáti István, Zádori Mária,
Farkas Katalin, Guy de Mey, Bándi János, Drew Minter
A hallei Stadtsingechor-t és a
Capella Savariát
Nicholas McGegan vezényli
SLPD 12734-36
A kitűnő Drew Minter férfialt hangja, egész szerepköre még mindig
kuriózumnak számít nálunk. A dús női hanghoz képest annyira
felhangszegény és tiszta intonációt tesz lehetővé ez a hangképzés,
hogy ez egyszerűen nélkülönözhetetlenné teszi ebben a stílusban. Mivel
a korhű előadás egyre nagyobb divat nálunk is, bizony ezen a téren még
importra szorulunk, habár éppen ezen a felvételen kisebb szerepekben
két fiatal magyar férfialt énekes is ígéretesen mutatkozott be. Baján
Péter és Csányi Tararás nevével valószínűleg hamarosan többször is
találkozhatunk majd. Biztos pontja még a nemzetközi szereplőgárdának
Guy de Mey belga tenorista is, aki egészen szókatlan, különleges
virtuozitással lep meg bennünket a századik tételben.
Szándékosan hagytam beszámolóm végére a zenekart és a kórust. A
Capella Savaria, e régi zenét régi hangszereken játszó együttes
fölkészültségéről, stílusáról sokan írtak már, éppúgy, mint az egész
hagyományőrző előadási gyakorlatról; nekem nincs is sok
hozzáfűznivalóm, legfeljebb csak annyi, hogy most jöttem rá: talán az
egész irányzatot a hanglemezfelvételek lehetősége élteti leginkább.
Hangversenyteremben, jelen esetben a Zeneakadémián, nagy közönség
előtt, tehát jól csillapított akusztikai térben az öreg hangszerek kis
hangja bizony hagyott némi kívánnivalót maga után. Az Akadémia
félemeletén, a zenekart nem látva azon tanakodtam magamban, hogy ez az
együttes vagy nagyon korhű, vagy pedig amatőr... amatőrségről persze
szó sincs, de erről a zenekar csak a hanglemezen tudott meggyőzni. Egy
szombathelyi múzeumban készült a felvétel, kellően élénk, visszhangos
teremben, közönség nélkül. Valószínű az is, hogy a helyiséget igen
gondosan, és a hangszerektől nem túlságosan távolról mikrofonozták be.
Így aztán egészen meggyőzően szól a zenekar. Íme ez az eset, amikor
egy élő, helyszíni előadást a gépi reprodukcióhoz lehet viszonyítani!
A lemezvásárló közönség tulajdonképpen jól jár, némely muzsikus
szemében viszont éppen ez a tény szolgáltatja a legnagyobb okot az
autentikus előadásokkal szembeni szkepticizmusra.
Végül a kórus. Megintcsak behozatalra kellett hagyatkoznunk.
"Hogyhogy, hát nem éppen verseny-nyerő, külföldet járó,
fesztiválbajnok kórusainkról vagyunk híresek Európa-szerte?" Persze, a
fiúkórus valami más, de hát akkora lenne a különbség a miénk és a
másoké között, hogy újabban minden reneszánsz és barokk mű előadásakor
előnyben részesítsük a nálunk szinte kizárólagosan elterjedt, nőket is
foglalkoztató vegyeskarral szemben? Erről a kérdésről Igor Stravinsky
így nyilatkozik egy Gesualdo monográfiához írt előszavában: "A
madrigalista nem telt hangra énekel, hanem művészien, falsetto hangon
vagy sotto voce, amihez hozzátenném, hogy sűrűbb harmóniai
koagulációkban kristálytiszta intonációt másképpen nem is tehet
elérni, elemi vibrátókkal bizonyosan nem."
Ha ez igaz, vajon miért nincsenek már nálunk is koncertképes
fiú-vegyeskarok? Válaszom: mert az alsófokú zeneoktatás programja és
struktúrája miatt a fiúgyerekek mutálós korukig egyszerűen nem jutnak
el arra a képzettségi szintre, hogy ilyen grandiózus zenei feladat elé
állíthassák őket! Az ország egyetlen intézményében pedig, ahol szinte
egyedül volt lehetőség a gyerekek intenzív kórusnevelésére
(természetesen az MRT gyerekkarára gondolok) a legutóbbi időkig csak
kivételesen véletlenszerűen fordultak elő a repertoárban ilyen stílusú
művek. Kötelességem megjegyezni, hogy az MRT gyerekkar új
hangversenyei biztatóak, de azért bizony a hallei fiúkórusnak komoly
előnye van. Már csak a hagyományai miatt is. A Stadtsingechor Halle
(bizonyítottan!) 1116 óta fennáll, eddigi vezetőinek névsorában
Scheidt, Zachow és Wilhelm Friedmann Bach nevét olvashatjuk... Hogy
aztán a jólápolt-jólőrzött zenei hagyományok teszik-e, vagy más -
tény, hogy a kórus mind a hangversenyen, mind pedig a hanglemezen igen
kellemes benyomást keltett.
Summa summárum: igaz, hogy ezt a művet nem vártam türelmetlenül;
nem szerepelt azon a hiánylistámon, amit időnként barátaim körében
közrebocsátok, hátha valamelyikük egy magnófelvétellel szolgálhat az
illető darabokról; ha akár a stílus, akár a passió műfaját kell
ismertetnem laikus közönség előtt, ezután sem ezt a művet fogom
felhasználni illusztrációképpen. De mindenesetre szívesen meg fogom
hallgatni máskor is, esetleg nem mint passiót, hanem mint kellemes,
hatásos, barokk zenét.
2. Másodlagos Eszközök tára
Liszt összes szimfonikus költeményei
Az MRT szimfonikus zenekarát Joó Árpád vezényli
Hungaroton - Sefel Records koprodukció
SLPD 12 677-82
Nem lehet véletlen az, hogy a Hungaroton Hanglemez Heti kínálat
vaskos paksamétájából éppen Liszt Ferenc szimfonikus költeményeinek
gyűjteményes kiadását vettem először a kezembe - nem röstellem
bevallani, a szép kivitelű borítón akadt meg a szemem. Megismerve
ennek a kiadásnak reprezentatív külsőségeit, a belvilágával szemben
támasztott igényeink is magasabbak. Mit nyújt ez a produkció a
vásárlójának, mekkora lehet ezeknek a műveknek a repertoár-értékük
manapság (azon túl, hogy Liszt Ferenc halálának századik évfordulóján
tiszteleghetünk a Mester előtt). Van-e létjogosultsága az ilyen
jellegű összkiadásoknak? Szorgalmasabb olvasóink bizonyára emlékeznek
Pernye András cikkére a Hifi Magazin 1980. téli számában, amelyben a
szerző megkérdőjelezi ezt a kiadói gyakorlatot. Ésszerű és
megalapozott érveivel nem szállhatok vitába - de ajánlok egy másik
szempontot. Nemcsak a kiadók: a zenekedvelők is teljességre
törekszenek. Valóban sokan vannak, akik szinte megható eltökéltséggel
próbálnak szert tenni - például - kedvenc karmesterük összes
felvételére (a diszkográfiákat tanulmányozván, földrészek között
levelezve). Mások pedig kedves darabjuk valamennyi felvételére
vadásznak. Tiszteletre méltó igény ez, megérdemli, hogy kielégítsék.
Például Liszt összes szimfonikus költeményével...
Habár újabban eléggé vegyesen ítélik meg e Liszt műveket. Ezek
ugyanis nem számítanak nagy jelentőségű, művészi előrelépést hozó
kompozícióknak, még akkor sem, ha történetesen a szimfonikus költemény
műfaját de facto Liszt találta föl.
Gondoljunk csak Joseph Matthias Hauerre. Ismerik a nevét? Nem
sokan, pedig Schönberget megelőzve, először dolgozott tizenkétfokú,
úgynevezett dodekafon technikával. Mégis az utóbbi zeneszerző vált
híressé, fantáziadúsabb, szellemesebb darabjaival. És akkor még nem is
szóltam Igor Stravinsky utolsó alkotói periódusáról. Az ő művei ekkor,
tíz-húsz évvel Schönberg után már végképpen nem számítottak
avantgarde-nak - viszont gyönyörűek!
Valahogy az az érzésem, Liszt sem lenne ilyen neves komponista, ha
csak ezeket a szimfonikus költeményeket írta volna. Az elégikus
hangvétel, lágy dallamosság, valamint a bombasztikusan harsány
zenekari tuttik gyakran céltalan váltakozása, míg a mű végére
nagy-nagy csinnadrattás triumfálásig nem fokozódnak... Szó se róla,
néhány igézően szép melódia, néhány Wagnert megelőző harmóniasor
fölcsillantja szerzőjük tehetségét, de Liszt igazi nagysága nem
ezekben a darabjaiban mutatkozik meg, hanem nagy zongoraműveinek
sorozatában, a h-moll szonátától a Szürke felhőkig.
Ezek a darabok mégis népszerűek. Nagy közönséget vonzanak;
különösen a valóban jól sikerült Les Préludes. Hogy mivel hódítanak
meg bennünket? Egyszerűen a jó hangzásukkal, mégpedig jogosan!
Félretéve minden zenetörténeti és alaposkodó esztétikai megfontolást,
nem elegendő-e az az érv egy zenemű mellett, hogy csak úgy
közönségesen "jól szól"; bizonyítván, hogy a zenének nem csak három fő
komponense van, mint ahogy azt sokan tanítják? A dallam, ritmus és
harmónia szentháromságához további három egyenrangú eszköz járul: a
dinamika, a hangszín és a térhatás. (A zeneszerzők többsége ez utóbbit
sem hagyta figyelmen kívül. Gondoljunk csak Giovanni Gabrieli kettős
kórusaira, vagy a Verdi Requiem karzati trombitásaira, de ha jól
emlékszem, a különösen alapos Bartók Béla még az ülésrendet is előírta
Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára című művének
előadógárdája számára.) Vannak, akik szerint a lemezjátszó minősége
nem fontos, mert a zene három lényeges alkotóelemét a legsilányabb
gépek is reprodukálni tudják, a többi meg csak ráadás. Nos, ez a
ráadás néha nagyon is fontossá válhat...
Talán Liszt szimfonikus költeményeinek népszerűsége is a
"másodlagos" eszközök hatásosságában rejlik. Igenám, de otthon a
hanglemezeket hallgatva vajon nem fakulnak-e unalmassá ezek a művek,
tekintve, hogy a különféle hifi eszközök, még a jobbak is, elég sokat
lefaraghatnak az eredeti hangzásból. Arról nem is beszélve, hogy a
Hungaroton lemezek nem éppen nagy dinamikájukról híresek. (Emlékeznek
a Bartók-összkiadás Cantata profanajára? A vadászfugát megelőző
hatalmas crescendo szinte visszájára fordul a felvételen, mintha
megfulladna a zene: egyszerűen nem mer fölerősödni. Becsületszavamra,
úgy érzem, mintha azon a ponton még halkulna is!) Nem akarom
elkiabálni, sőt le is kopogom, de mintha az MHV a javulás útjára
lépett volna. Ezek a szimfonikus költemények legalábbis elég
meggyőzően hangzanak. Bizonyára sokan fogják örömüket lelni ebben az
albumban, és valószínűleg olyanok is lesznek, akik kedvelve a
nagyzenekari hangzást, ezekkel a felvételekkel teszik majd próbára
lejátszóberendezésüket. Ezennel javaslom, tüntessük ki ezt a kiadványt
az ezután akár rendszeresen kiutalható "Szegény ember Demólemeze"
büszke címmel. (Annak ellenére, hogy az a bizonyos, lassan megszokottá
váló érdes vonóskari hangzást ezen a lemezen is felismerem.)
Néhány szót illenék ejtenem az előadásról is. Az MRT zenekarára,
amely e művek jelentős részét rendszeresen adja elő hangversenyein,
üdítően hatott a vendégkarmester Joó Árpád alapos munkája. (Egy
együttesnek akkor is alkalmazkodnia kell egy új dirigenshez, ha már
sokszor játszott repertoárdarabok kerülnek műsorra; új szempontokra,
új tempókra ügyelni, ez gyakorlatilag új betanulást jelent.) Ő az a
karmester, aki kanadai magyarként különösen hozzászokhatott ahhoz,
hogy idegen zenekarok élén és idegen közönség előtt kell elfogadtatnia
a magyar, illetve a magyaroknak tekintett darabokat. Ezt csakis
temperamentuma és felkészültsége segítségével érheti el, hiszen nem
számíthat a kényelmes rutinosságra. Zenélésének jellegzetessége, hogy
képes figyelmen kívül hagyni a tradicionális, de a partitúrában nem
szereplő és kellően meg nem alapozott megoldásokat. A tiszta
kottaképből indul ki, közvetlenül a szerző gondolataira hagyatkozva,
és nem rendeli magát alá a karmester elődök bevált-hatásos
adaptációinak. Ez néhol magától értetődően szokatlan hangzásokat és
szokatlan tempókat eredményez, elég, hogyha csak a Les Préludes
átlagosnál nagyobb tempóira utalok. (Bár hallhattuk már ennél gyorsabb
előadását is. Az 1979-es MTV karmesterverseny második helyezettje,
Ivan Kozsuharov a gálakoncerten - talán véletlenül 45-ös
fordulatszámon vezényelte e művet. )
Hogy az interpretáció eredetiségét nem mindegyik szimfonikus
költemény előadásán érezzük meggyőzőnek, az már inkább a kompozíció
hibája...
3. Digitális vizeken
Händel: Vízizene
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János
SLPD 12756
Új köntösben, új felvételen a már jólismert mű, méghozzá
ugyanannak a zenekarnak az előadásában! Ugyan mi egyéb indokolja
Händel Vízizenéjének új kiadását, mint az, hogy kevés export képes
zenekarunk egyikével a Hungaroton naprakész, modern, azaz
digitális-hibrid technikával készült felvételt akar a piacra dobni.
(Állítólag hamarosan elkészül a Brandenburgi Koncertek kiadása is.)
Vajon az új eljárás annyival különb, hogy miatta eldobják a régi
mesterszalagot? (Egyáltalán: megvan még?) Akik rendszeres olvasói a
HFM-nek, már értesültek a digitális technológiával készült
felvételekkel szembeni szkepticizmusról, és habár az új médiummal, a
CD-vel kapcsolatban nekem egyelőre nincs sok tapasztalatom, kénytelen
vagyok hinni a kétkedőknek. A hibrid hanglemezek hangját ugyanis már
kezdem megismerni. Különösen a vonós hangszerek hangjában érhető
tetten egy kissé felkeményedő, érdes tónus, ami azonban jelen van az
egész zenekarban is, szúróssá téve a teljes középtartományt.
(Természetesen arra is gondoltam, hogy az egész jelenséget az én
készülékeim okozzák, de ha vannak is lényegesen korrektebb "láncok",
mint az enyém - időnként meghallgatok ilyeneket is, hogy kontrolláljam
magam -, már ismerem a tulajdonságait annyira, hogy figyelembe tudjam
venni őket. Csak a rend kedvéért sorolom föl: Garrard DDQ650
lemezjátszóban használok Ortofon SL20/E MC-hangszedőt az STM72
transzformátorral. Erősítőm egy JVC JR-5301 receiver, és Orion
HS400-as hangszórókat hajt meg.)
Egyszóval maga a megváltozott felvételi technika önmagában aligha
indokolná az új kiadást, amelynek erőltetésében persze az is
közrejátszhat, hogy CD-korongot főleg digitális felvételről illik...
majd azt mondtam: vágni - szóval, készíteni. Márpedig ez elég nyomós
érv, ha tudjuk azt, hogy hanglemezgyárunk arra törekszik, miszerint az
összes újonnan készült komolyzenei felvételét párhuzamosan CD-a is
közreadja.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarról már tettem említést a bevezetőben,
mondván, hogy sokat foglalkoztatják őket. (Egynéhány az utóbbi hónapok
terméséből: Mozart két divertimentója, klarinétversenye,
fuvolaversenye, Haydn öt kettősversenye.) Tulajdonképpen örülnünk
kellene ennek a bőségnek, hiszen ez az együttes valóban a legjobb
ilyen jellegű zenekarunk. Ha mégis berzenkedem, azt csakis a féltés
mondatja velem. Lehet-e ilyen rövid idő alatt ilyen iszonyatos
mennyiségű munkát végezni, mindvégig töretlen lelkesedéssel? Tartok
tőle, hogy az a precíz, korrekt, mindazonáltal kissé színtelen
hangzás, amit e felvételek némelyikén hallhatunk, máris ennek a
rutinnak a következménye. Kézenfekvő az összehasonlítás, ha már
annyira el vagyunk kényeztetve, hogy Händel Vízizenéjének többféle
felvételéhez is hozzájuthattunk. Az NDK-centrum üzletében nemrég
megvásároltam az Eterna által préselt lemezt, amelyen az Academy of
St. Martin-in-the-Fields zenekara játszik, Neville Marriner
vezetésével. Bizony izgalmasabban hangzik.
Szeretném viszont kiemelni azt az érdekességet, hogy a
kamarazenekar utóbbi felvételeinek zenei rendezője is Rolla János.
Példamutató dolognak tartom ezt: a hangzás megítélésében senki a
világon nem lehet illetékesebb, mint a karmester, vagy ebben az
esetben a művészeti vezető.
4. Johann Sebastian Jehmlich
Bach-orgonaművek
Lehotka Gábor
a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Központ Jehmlich orgonáján
SLPD 12781
Egy ízben véletlen tanúja voltam, amint egy bácsika a
hanglemezboltban "Lehotka Gábor d-moll tokkátáját" kereste. Meg volt
róla győződve, hogy legismertebb orgonistánk egyben a szerzője is
ennek a darabnak. Tévedése tulajdonképpen kézenfekvő. Az egész barokk
orgonairodalom, és ezen belül a legnépszerűbb Bach mű már annyira
összefonódott képzeletünkben Lehotka Gábor személyével, mint például a
Hazám, hazám ária Simándy Józsefével. (Más előadásban talán már fel
sem ismernénk.)
Lehotka Gábor új hanglemezének műsora most is Bach darabjaiból
áll. Ezek közül az Esz-dúr triószonáta már korábban is kapható volt a
Hungarotonnál. Újra felvetődik a kérdés, mi indokolja már ismert művek
új felvételét, már ismert előadásban? Ezúttal nemcsak a (Händel
Vízizenéje kapcsán említett) új digitális felvételtechnikára
hivatkozhatok; szolgálhatok egyéb magyarázattal is.
Egyetlen más hangszer sincsen, amelynek két példánya ennyire
nagymértékben különbözne egymástól. Hegedűből sincs két egyforma
példány, de a hegedűkészítő mesterek - tehetségükre és tudományukra
támaszkodva - legalább törekedtek rá, hogy műveik méretükkel,
arányaikkal és persze hangminőségükkel a lehető legjobban
megközelítsék az eszményt: a régi cremonai hangszereket. Az
orgonaépítők még csak a törekvéseikben sem voltak ennyire egységesek.
Egy nagy templomi orgona építésekor ugyanis a vezérelveket a helyszín
akusztikája, elrendezése, no meg az eklézsia pénztárcája szabja meg -
ezek az adottságok mindenütt mások. Még a legnagyobb, leghíresebb
építők munkái között sincs két hasonló orgona! Érthető, hogy az
orgonisták azt szeretnék: aki elbírálja teljesítményüket, a
legteljesebb mértékben vegye figyelembe a hangszer kvalitásait is.
A kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Központ új orgonáját a
drezdai Jehmlich cég építette, a barokk hangzásideálok alapján. A régi
idők remekelt elsőnek talán éppen az orgonakészítők kezdték kopírozni,
s ez nem véletlen! A romantikus korszak egészségtelenül nagyra nőtt,
nehezen kezelhető monstrumai fölött hamar eljárt az idő. A barokkra
legjellemzőbb polifonikus zeneműveket szinte egyáltalán nem is lehet
előadni ezeken az orgonaóriásokon, alapvetően két ok miatt. A
regiszterek, azaz hangszínek viszonylagos homogenitása gyakran
összemossa a szólamokat, azonkívül a nagy méretek miatt pneumatikus
"szervó" traktúrát használnak, s emiatt csak komoly késéssel szólalhat
meg a hang. Az orgona belsejében járatlan, de műszaki érdeklődésű
olvasók képzeljék el: a billentyű lenyomásával levegő jut egy hosszú
és kacskaringós ólomcsőbe, majd ennek végén fölfújódik egy
halhártyából készült tasakocska, míg ez végül megemeli a szeleptűt, és
a síp megszólalhat... Még ebből a végletekig leegyszerűsített
leírásból is kiderül, hogy ez a rendszer nem lehet valami gyors
működésű. A közel egy másodperces késés miatt az orgonista mást hall,
mint amit játszik. Így aztán a komoly koncentráláson és
gyakorlottságon kívül némi skizofréniára is szüksége lehet, hogy a
darab végéig sikeresen eljusson. (Az orgonaépítés alapelveiről lásd
éppen Lehotka Gábor és dr. Szigeti Kilián beszélgetését a Hifi Magazin
2. kiadásában. A szerk.)
A Jehmlich cég hangszerei már újra mentesek az ilyen hibáktól. A
mechanikus szerkezet biztos megszólalást tesz lehetővé, és a kisebb
méret is előnnyé válik, ha viszonylag kevés, de karakterük miatt
egymással szabadabban kombinálható hangszíncsoport váltakozik
egymással. Egy "jól intonált" orgona basszusregisztere szólóban
esetleg nagyon halk és lágy, de még a legnagyobb tutti
fortisszimójából is jól kihallható. Érdekes tulajdonsága még ezeknek a
hangszereknek, hogy a hang korrekt megszólalását még egy parányi zörej
is érzékelteti. (Mintha a furulyás egy félreismerhetetlen, t-hangzó
kiejtésével indítaná a szólamát...) Mivel ezek a jó tulajdonságok a
kecskeméti hangszernek is sajátjai, méltányos, hogy a Hungaroton
közkinccsé tegye ezt a hangot, akár egy népszerű repertoárdarab
ismételt felvételével is. Nagy kár, hogy otthon sehogysem sikerült
abba az illúzióba ringatnom magam, hogy valódi orgonát hallok. Tudom
jól, egy hangversenyterem akusztikája más, mint egy nagy templomé, de
mindenképpen furcsa érzés ilyen közelről és fejmagasságban hallani a
hangszerek királynőjét. A felvétel kontrollált, kicsit száraz
visszhangja és talán mikrofonpozíciója miatt csak egy intim sípsor
szólal meg szobám végén. Nagyon hiányzik az orgonahangversenyeken
megszokott hatalmas tér.
Lehotka Gábor, akit a hanglemezbarátok is régóta ismernek,
stílusával erősen megosztja hallgatóságát. Vannak, akik szeretik, és
vannak, akik nem. Rendíthetetlen biztonsága, precíz billentése
különösen hangversenyen érvényesül. Vele egyszerűen nem fordulhat elő,
hogy indiszponált legyen. Talán, mert a legegyszerűbb fordulatok
ujjrendjét is följegyzi, talán, mert mindig kottából játszik - vagy
talán csak a habitusából adódik, hogy mindig korrekt. Időnként az az
érzésem, hogy az sem hozná ki a sodrából, ha előadás közben föl-le
kapcsolgatnák a villanyokat, vagy egyszerűen odébb cipelnék a
hangszert. Ez a stabilitás bizony még lemezeit hallgatva is feltűnő.
Az egyenletes tempók, megfontolt lassítások soha semmi kétséget nem
hagynak a hallgatóban... és ez az a tulajdonsága, amit sokan a szemére
vetnek. Valóban hiányérzetünk lehet: sóvároghatunk egy-egy
szélsőségesebb megoldás után. A kiszámíthatóságot nem szokták a
legértékesebb művészi erények közé sorolni. Valószínűleg Lehotka Gábor
önismerete tükröződik abban a tényben, hogy a nagyromantikus irodalmat
nem szokta műsorára tűzni.
Jól tudom, aki eddig nem szerette legismertebb és leggyakrabban
hallott orgonaművészünket, e lemez meghallgatása után sem fog híveinek
táborához csatlakozni, de azért az ő figyelmüket is szeretném fölhívni
az Esz-dúr triószonáta harmadik tételére. Lehotka Gábor fölényesen
sodró tempójú non legato előadása kifejezetten könnyeddé, sőt
szellemessé teszi ezt az egyébként nagyon nehéz virtuóz darabot. Nem
kis élmény!
5. Empirikus oratórium
Liszt: Krisztus
Sólyom-Nagy Sándor, Kincses Veronika,
Takács Klára, B. Nagy János, Polgár László
Az MRT Énekkarát és az Állami Hangversenyzenekart
Doráti Antal vezényli
SLPD 12831-34
Már megint egy szép borító! Az exluzív grafika és az arany-barna
tónusú alapszín szinte érzéki örömet nyújt a vásárlónak. Ha
feltételezzük, hogy magáért a dobozért mint műalkotásért is érdemes
kifizetni a lemez vételárát, akkor a felvétel minden további erénye
már csak ráadás. Ezúttal bizony sem a kompozíció, sem az előadás nem
számíthat olyan egyöntetű sikerre, mint éppen a csomagolás.
1865-ben a kisebb egyházi rendeket is fölvevő Liszt abbé a római
Madonna del Rosario kolostorban lakott, és az egyházi zene
megreformálásán munkálkodott. Érdekes ambíció ez egy olyan embertől,
aki nem sokkal korábban még udvari muzsikus, Európa-járó virtuóz - és
botrányhős világfi volt. Ha életmódját gyökeresen, már-már teátrálisan
meg is változtatta, az új külsőségek nem takarhatták el nyomtalanul a
komponista régi énjeit. Ez a sajátos tudathasadásos állapot is felelős
lehet az ebben az alkotói periódusban keletkezett művek
eklekticizmusáért.
A Krisztus oratórium zavarba ejtően sokszínű alkotás. Az egyszerű
homofón kórusrészektől kezdve a szimfonikus költemények hangvételéig,
az elmélyült, intellektuális tételtől a nagyzenekari üresjáratig
minden megtalálható benne. Profán kereskedelmi szlogennel: "minden
szinten szinte mindenféle színvonal". Természetesen más mesterekkel is
előfordul, hogy valamely munkájuk stílusa nem egységes, de egészen
ritka alkalom, hogy egyetlen alkotáson belül tanulmányozhassuk a
szerző életművében föllelhető majd minden stílust és fejlődési
stációt. Az összbenyomás így persze elég kedvezőtlen lehet, de hogy
azonnal meg is nyugtassam azokat, akik félnek belevágni az ennyire
grandiózus (majdnem három órás) mű meghallgatásába: a legfárasztóbb
sivatagi túrán is bukkanhatunk üdítő oázisra.
Rögtön az első tétel, az imitációs szerkesztésű bevezető
megdöbbentően szép, sőt: értékes zene. Ez a világos, letisztult
többszólamúság késői, de méltó rokonságot tart az egyházi zene vitán
felül legnagyobb mesterének tartott Palestrina műveivel. Az ennyire
filozofikus mélységű tétel a legtudatosabb szerzőkre jellemző, és nem
túlságosan gyakori az impulzív, rapszodikus Lisztnél. Bár később is
felbukkannak az első tételre visszautaló, rímelő részek (a 6. tétel és
a zárófúga), az oratórium többé már nem éri el ezt a magas
színvonalat. A negyedik tétel egészen más jellegű: pásztorjáték a
bölcsőnél. A zene könnyedségét, népiességét a téma ugyan indokolja, de
a mandolint imitáló hangszerelésre, a részlet közönségességére nem
találok magyarázatot. Az ötödik tétel, a három királyok bevonulása
nagyszerű ürügy Liszt számára, hogy sziporkázó zenekari indulót
komponáljon. Hatásos színfoltja ez az oratóriumnak (bár helyenként
zavarbaejtően emlékeztet Wagner operájának, a Rajna Kincsének a
végére). Kiemelkedő szépségű a kompozíció tizenharmadik tétele is. Az
O filii et filiae húsvéti himnusz már újra az abbé Liszt hangja. Liszt
partitúrája egyébként előírja, hogy ezt a részletet láthatatlan
helyről kell a kórusnak énekelnie. Az, hogy ez a kórus nőikar legyen-e
avagy gyermekkar, nem szerepel az utasítások között. Most éppen
gyermekkart hallatunk - annyira jót, hogy mostantól kezdve el nem
tudok képzelni mást. A nyíregyházi 4. számú általános iskola kórusa
most is nagyon szépen énekel (vezetője: Szabó Dénes). Sőt, azt a
kijelentést is megkockáztatom, hogy produkciójuk ezúttal nemcsak a
hazai gyerekkarok átlagos színvonala fölé emelkedett, hanem a Krisztus
oratórium előadói apparátusának is a legmegbízhatóbb része volt.
Sajnos, ez a tény a többiekre legalább olyan rossz fényt vet, mint
amilyen jót rájuk.
Az utóbbi években Doráti Antal sokszor dolgozik itthon, mint
deviza-külföldi. Sajnos, kénytelen vagyok a karmesternek, mint az
egész produkció irányítójának számlájára írni, hogy néha igen
kényelmetlenül éreztem magam lemezhallgatás közben. Egynémely
részletet gyanakodva hallgattam meg újra és újra: vajon biztosan jól
hallottam-e? Kifejezetten dilettánsnak tűnő, indokolatlan
tempóváltások borzolták kedélyemet. Pusztán egy sűrűbb ritmusképlet
nem kéne, hogy ilyen belegyorsításokat, elrohanásokat okozzon! (Többek
között: 12. tétel, 864. ütem.) Másféle, de szintén jellemző hiba, hogy
a Stabat Mater speciosa 24. ütemétől kezdve a háromnegyedes metrumból
kiesve egyszerűen lyukasra tagolódik a ritmus.
Az MRT kórusa helyenként bizony rászorul Liszt bölcs
előrelátására, ti. az intonációt orgonakísérettel támasztotta meg,
jótékonyan stabilizálva az együttes kilengéseit. Természetesen nem
nagy tisztátalanságokról van szó, hanem csak a már-már megszokott
pongyola indításokról. A megszólaltatott hangzat a második
tizedmásodpercre már rendszerint kitisztul. Csak az az első, csak azt
tudnám feledni!
Kincses Veronika hangkaraktere jól illeszkedik ehhez az
oratóriumstílushoz. Szépen is énekel, a második tételt indító,
hangszerkíséret nélküli szoprándallama nagy élmény. Takács Klára,
sajnos, nem keltett bennem ennyire kellemes benyomásokat. Rendszeresen
alacsonyan intonál, mintha mesterségesen sötétítené hangszínét, az
optimálisnál öblösebb hangképzéssel. Egész biztos, hogy ő az igazi
alt? B. Nagy János és Sólyom-Nagy Sándor teljesítménye
kiegyensúlyozott, megnyugtató.
Tudomásul véve mind a mű; mind az előadás rendkívüli szépségeit és
zavaró momentumait, bizony az egyik fülem sírt, a másik nevetett!
Ezúttal talán a teljes mű felvétele helyett jobban jártunk volna egy
szép, reprezentatív válogatással, egy szép, meggyőző előadásban!
Dauner Nagy István
Uborkaszezon - uborkadömping
(Új magyar operafelvételekről)
A modern, történelmi tudaton alapuló kultúra az emberi psziché
egyik legfontosabb, gyakorlati és egészséges működése szempontjából
egyik legnélkülözhetetlenebb funkcióját akarja kiiktatni: a felejtést.
A léleknek azt a képességét, hogy szelektáljon, különbséget tegyen
lényeges és lényegtelen, fontos és kevésbé fontos, sőt felesleges
között, s meg tudjon szabadulni attól az anyagtól, ami holttá és
teherré vált, s tompítja problémaérzékenységét és friss
reagálókészségét. Mi lenne az egyénnel, ha emlékezete mindent
megőrizne, s az egészséges felejtés nem szabadítana fel kapacitást -
goethei kifejezéssel - "a nap követelménye" számára! Az ún. kultúrának
azon a területén, amely nem természettudományos (azaz nem a
természetre, s az emberre mint a természet részére vonatkozik), hanem
a történelmet, a művészeteket, a hagyományosan humán tudományoknak
nevezett diszciplínákat foglalja magába, az utóbbi két évszázadban
fokozatosan uralomra jutott, s immár hegemóniára tett szert a
történetiség eszméje. Pontosabban: a történeti objektivitás. Az az
eszme, hogy a történeti jellegű jelenségeket természettudományos
objektivitásai tárják fel és így is szemléljék. Bár az utóbbi száz
évben időről időre komoly kételyek fogalmazódnak meg ezzel a
programmal szemben, irreverzibilisnek látszik, s a közgondolkodásba, a
mindennapi tudatba is felszívódik.
Ez a modern, történeti tudaton alapuló kultúra a megismerés
végtelen eszkalációjára törekszik: a kultúrjelenségek végtelen
felhalmozására és folytonos készenlétben tartására, sőt fogyasztására.
Lenézően bírálja a múlt korszakait, amelyek történetietlenül,
"önkényesen" szelektáltak a kulturális örökségben, egyes korszakokat
kiemeltek, másokat leértékeltek; kiemeltek remekműveket, s nem
fordítottak figyelmet arra a művészi közegre, amely a remekműveket
mintegy "felnevelte". Az, amit hagyományos értelemben humán kultúrának
szokás nevezni, ma fő irányát tekintve enciklopédikus, teljességre
törekszik - a tudományban és a kultúrjavak fogyasztásában egyaránt. A
művészetekkel foglalkozó alaptudományok (az irodalomtörténet és a
művészettörténet a tudatosság magasabb fokán, a zenetörténet a
tudatosság alacsonyabb fokán) a 20. században permanens válsággal
küzdenek. Felismerték, hogy a megismerés objektivitást és
korlátlanságot párosító dinamikája, mivel a tudás értelmét
veszélyezteti, a tudomány önmegsemmisítésével fenyeget, s bár időről
időre megpróbálnak rákérdezni saját céljukra és értelmükre, mégis
tehetetlenül haladnak a parttalan felhalmozás kényszerpályáin.
A művészeti fogyasztás területén is hasonló a helyzet. Míg a 20.
századig minden korszak elsősorban a saját művészetével élt, és
nagymértékben csakugyan önkényesen, azaz saját értékeinek-eszményeinek
jegyében válogatott a kulturális örökségből, addig ma a fogyasztás
elsősorban a kulturális örökségre orientálódik, amely (az eddig
feltárt mértékben) szinte teljes terjedelemben piacon van és
fogyasztható. Ha a kulturális piac, választék, fogyasztás terjedelmét
nézzük, úgy látszik, hogy soha még ennyire nem virágzott a kultúra.
Csak az a kérdés, hogy ez valóban kultúra-e. A szónak abban az
értelmében, amelyben Antonio Gramsci, olasz filozófus használta, s
amelyről e sorok írója nem szívesen mondana le, aligha az: "Le kell
szoknunk arról, és fel kell hagynunk azzal, hogy a kultúrát
enciklopédikus tudásnak tekintsük: ebben a szemléletben az ember csak
mint befogadó van jelen, akit meg kell tölteni és tele kell tömni
empirikus adatokkal, nyers és összefüggéstelen tényekkel, amelyeket
szótár módjára raktároz el agyában, hogy aztán a külső világból jövő
ösztönzés hatására minden alkalommal megadhassa a választ. (...) A
kultúra egészen más dolog. Saját belső énünk megszervezése és
fegyelme, saját személyiségünk birtokbavétele, olyan magasabb fokú
öntudat megszerzése, amelynek révén képessé válunk történelmi
jelentőségünk, az életben betöltött funkciónk, jogaink és
kötelességeink megértésére." A korábbi korszakok, amelyeket ma
történetietlennek és önkényesnek látunk, azért válogathattak és
felejthettek, mert erős és szuverén saját kultúrájuk volt, amelynek
szempontjából magabiztos autonómiával tekinthettek a kulturális
örökségre. Amire szükségük volt, adaptálták, amire nem volt szükségük,
elfelejtették, bátran értékeltek, azaz a sugárzó esztétikai értéket
jól meg tudták különböztetni a történeti helyi értéktől. Hogy
korunkban a történeti felhalmozó szemléletnek s a kulturális piac és
fogyasztás telhetetlenségének végzetes összetalálkozása vajon oka-e
vagy inkább okozata-e annak, hogy a kultúra a fenti értelemben
illuzórikussá válik - ez minden bizonnyal "tyúk-tojás" probléma: a két
folyamat kölcsönösen pörgeti fel egymást. Erős és szuverén aktuális
kultúra híján a "kultúrember" védtelenné válik a habzsoló mindenevés
ingerével szemben, ez pedig tovább gyengíti saját pozícióját és
disztingválóképességét. A kulturális örökségre ma fájdalmasan igaz
Marx mondása: "Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként
nehezedik az élők agyára".
A történeti felhalmozás és a mértékét vesztett fogyasztás egymást
stimuláló kettős-egyazon folyamata kínzó pszichózisként hozta létre a
felejtéstől való félelmet és a felfedezés kényszerét, amely azonban
parodisztikusan a visszájára fordult: az újdonság hajhászása, amely
egykor az avantgarde mozgalmak sajátossága volt, ma az egyre újabb meg
újabb régiségek felfedezésében éri el tetőfokát. A zene területén,
ahol a fogyasztás a hangfelvétel segítségével nemcsak a művek száma,
hanem ("hangkulissza"!) a ráfordított idő tekintetében is messze
felülmúlja az irodalom vagy a képzőművészet fogyasztását, ez az egész
problémakomplexum különösen drámai és szemléletes módon jelenik meg.
Itt klasszikus tisztasággal megy végbe az értékek nivellálódása. A
zenetudomány és a hanglemezüzlet egyaránt az egyszerű zenekedvelő
orrára koppint: mert szereti és hallgatja a barokk zenét, azt hiszi,
hogy ismeri is? Hiszen a korszak másfélszáz esztendeje alatt született
műveknek talán egytizedét hallgatja újra meg újra. Vagy azt hiszi,
hogy a történeti igazságszolgáltatás rendje szerint szükségszerűen a
legkiválóbb művek lettek népszerűek, s ezek csakugyan reprezentálják a
korszakot? Ezt a nem tudás várának biztos sáncai mögé húzódva vélheti
csak. Beéri a két Bach-passióval? Hát a passió-zene hatalmas vonulata?
Händel, Telemann, Keiser és Mattheson passiói? Ez persze csak paródia,
ad absurdum vitele egy tendenciának de létező tendenciának. A
zenetörténet és a hanglemezüzlet felfedező heve egyaránt abba az
irányba hat, hogy a közönség mind több "újdonságot" fogyasszon,
illuzórikussá téve egyszersmind, hogy meg is eméssze a műveket, és
hogy differenciálódjon a kvalitásérzéke. A zenetörténész, aki
sajnálja, hogy a jéghegy nagyobb része a víz alatt marad, nem veszi
észre, hogy a kiálló csúcsa viszont lassan beleolvad a tengerbe.
Persze az emberek befogadóképessége véges, többé-kevésbé mindenki
válogat, s a hagyományosan remekművekként klasszicizálódott darabok
megőrzik kitüntetett helyüket - az alaprepertoár meglepően kialakult
és változatlan. A nagy művek, az alapművek tehát az értéknivellálódás
közepette sem veszítették el presztízsüket - sőt. Ám ezzel együtt nem
tudták kivonni magukat az értéknivellálódás hatása alól. A
hanglemezüzlet természetesen reagált a velük kapcsolatos kultuszra, s
bőségesen táplálja azt. A régi újjá avatásának kampánya egyfelől a
határtalan repertoárbővítésben nyilvánul meg, másfelől az
alaprepertoár területén az interpretációk dömpingjéhez vezet. Az
alapművek a hanglemezpiaci verseny révén az előadóművészek és a
lemezcégek számára egyaránt presztízsszimbólummá váltak - irreálisan
sok felvétel készül belőlük. S mivel ez a verseny ráadásul egy
audiokultúra-forradalom keretei között zajlik, az értéknivellálódás
itt is óriási arányokat ölt. A hifikorszak felvételei eleve "jobbak."
a hifi-korszak előtti felvételeknél, a hifikorszak haladottabb
stádiumainak felvételei mindig "jobbak" a korábbiakénál - függetlenül
az interpretáció művészi-szellemi kvalitásától -, s az egyes
stádiumokon belül is olyannyira elsődleges az audiokultúra
normarendszere, hogy a felvételek mennyisége és versenye paradox módon
nem az interpretációk sokféleségét mozdítja elő, hanem az
egységesülés, a standardizálódás, a konfekcionálódás irányába hat. Nem
segíti elő a művek mélyebb elsajátítását, nem segít disztingválni a
művészi-szellemi nagyság és a "jól megcsináltság" között.
*
A kritikus, aki azt a feladatot vállalta, hogy rendszeresen
figyelemmel kíséri a Hungaroton-operafelvételeket és nem csupán
önmagukban értékeli az egyes felvételeket, hanem a folyamatnak, a
tendenciáknak próbál mintegy krónikása lenni, a felvételi terv és a
forgalmazás szeszélyéből kifolyólag olykor túlságosan nagy dózist kap
egyszerre másodlagosságból. Hiába, hogy őbenne is él történeti
érdeklődés és hogy ő is szívesen szerez hangzó élményeket a csúcsok
alatti területekről is; hiába tudja és hiába ért egyet vele, hogy a
Hungarotonnak mindenekelőtt ezeken a területeken vannak világpiaci
esélyei. Mégis kutya kötelessége, hogy a hazai közönség szükségleteit
képviselje, és az sem lenne célszerű, ha elfojtaná saját ízlését és
esztétikai igényeit. Mint minden művészettel kapcsolatot tartó
embernek, a kritikusnak is vannak elfogultságai. Bizonyos korszakokat,
alkotókat és műveket jobban szeret a többinél, de választása nem
teljesen szubjektív, hanem bizonyos fokig objektívan megalapozott.
(Végül is a kritikus egész működése azon a feltevésen és bizalmon
alapul, hogy ízlése nem teljesen excentrikus, tehát elfogultságainak
is van valami objektív igazsága.) Ha egyfolytában sokáig és intenzíven
másod-, sőt többedrangú műveket hallgatunk, előbb-utóbb valamiféle
szellemi légszomjat érzünk, és kényszerítő vágy támad bennünk egy
igazi remekműre. Eddig szerencsém volt, a recenzeálandó lemezek között
mindig akadt olyan, amely igazi szellemi izgalmat és táplálékot
nyújtott. Most azonban itt állok lapzárta előtt, remekmű vagy
legalábbis fontos mű nélkül, két merőben történeti érdekességű opera
féleételével. Ezúttal nem tudom hallgatás mögé rejteni, hogy e
lemezek, noha hanglemezprodukcióként nagyon is méltánylandó a
színvonaluk, nem tudtak szellemi érdeklődést kelteni bennem.
Félreértések elkerülése végett: egyik opera felvételét sem lehet
kifogásolni, bár indokoltságuk más és más típusú. Mindössze arról van
szó, hogy ezúttal nem a legjobban jött ki a lépés. A kritikus pedig,
miután hosszabb időre bezárkózott e két opera világába, a szellemi
légszomj fent jelzett állapotába került s ez minden bizonnyal rányomja
bélyegét véleményére vagy inkább hangvételére.
*
Liszt: Don Sanche
Hamari Júlia,
Gérard Garino,
Farkas Katalin,
Komlósi Ildikó,
Gáti István
Az MRT Énekkar A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Pál Tamás (francia nyelven)
SLPD 12744-45
Liszt Ferenc tizenhárom-tizennégy éves korában írt (egyetlen)
operájának, a Don Sanche-nak lemezen való megjelentetése abszolút
indokolt. Liszt halálának 100. évfordulójára kihozni ezt a kuriózumot
- ez semmiféle védelemre, magyarázatra nem szorul, és még akkor is
méltánylást, sőt dicséretet érdemelne, ha a darab kevésbé volna jó,
mint amilyen. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak, mostani dinamikus
fejlődési szakaszában voltaképpen hivatása is volt ez a
hanglemez-világpremier, s dicséretére válik, hogy ezt a hivatását fel
is ismerte és teljesítette is. Még inkább dicséretére válik, hogy
magas művészi színvonalon teljesítette.
A Don Sanche-felvétel legörvendetesebb tényezője, amely egyúttal
döntő jelentőségű az egész produkció színvonalára nézve, a karmesteri
és zenekari teljesítmény - ez a partitúra által meghatározott
nagyságrend határán belül optimálisnak mondható (alighanem első ízben
a magyar operalemezek történetében). Pál Tamás és a Magyar Állami
Operaház Zenekara, úgy tűnik, tökéletesen adekvát, a zenei textusnak
teljesen megfelelő teljesítményt nyújt. Pál értelmezése
kristálytiszta, tempói természetesek és meggyőzőek, minden zenei
karakter szabatos, a hangváltások határozottak és kifejezőek, az
előadás folyamatos és eleven. Az Operaház zenekara talán még sohasem
tetszett annyira lemezen, mint most, a hegedűszólamok vonókezelése
könnyedebb, hangja karcsúbb a szokottnál, a fúvósszólamok kevésbé
tolakodóak és szépelgőek, mint általában (csak Elzire E-dúr áriájában
hozza az első kürt a gyakori rossz formát).
Az énekesek közül profizmusa jóvoltából kiemelkedik Hamari Júlia.
Tökéletesen kimunkált, konzisztens hangon énekel, amely csak a
kadenciák egy-egy csúcshangjánál bizonyul sérülékenynek. Teljes
biztonsággal ismeri fel az énekszólam zenei formuláinak
jelentésértékét és hangulati színezetét, s azt mindig egyértelműen
realizálja, hangváltásai formailag-értelmileg bámulatosan tiszták,
ugyanakkor a szólamot mégsem aprózza el, éneklése zeneileg mindig
lendületes, sőt szárnyaló, formálása folyamatos, koherens. És a magyar
anyanyelvű énekesek közül egyedül ő tud franciául énekelni,
előadásában a szöveg nemcsak hogy kitűnően artikulált és plasztikus,
de él is, a drámai vagy lírai impulzusok irracionális, rendszerbe
foglalhatatlan, taníthatatlan ám a jelek szerint mégiscsak
megtanulható spontaneitásával-hitelességével. A felvételen
egyértelműen Hamari Elzire hercegnője a legelevenebb és
legjelentékenyebb egyéniség.
A tenor-címszerepet francia vendég, Gérard Garino eleveníti meg. A
hang és a technika kitűnő és biztos, a nagyon kényes magasságokat is
imponálóan győzi, s a művész anyanyelvén énekel, a szöveg az ő
előadásában természetes módon eleven tényező. Sajnos azonban Garino
zenei anyanyelve eléggé távol esik a szólam idiómájától (a szerepet az
1825-ös bemutatón a nagyszerű Adolphe Nourrit, Rossini párizsi
Aménofisza, első Ory grófja és Arnoldja énekelte, aki az utóbbinak
hatalmas IV. felvonásbeli áriáját a második vagy harmadik előadás után
el is hagyta, mert meghaladta az erejét), egy olasz spinto vagy a
Carmen utolsó felvonásának Don Joséja stílusában énekel, lendületesen
és erőteljesen, ám semmit nem ad a francia lírai tenornak abból a
kifinomult és hajlékony művészetéből, differenciált vokális
kultúrájából, amely ebben a szerepben szükséges, és egy francia
tenoristától elvárható volna. Az első részben a nagy C-dúr ária
előadása még az ő harsány stílusán belül is mértéktelenül hangos. A
Hungaroton jó okkal szánja el magát időnként, hogy tenorszerepekre -
lehetőleg nemzetiségét tekintve autentikus - vendéget szerződtessen,
ez azonban ritkán szokott telitalálatnak bizonyulni. Most sem az.
A hazai szereplők között kiugróan jó Farkas Katalin. Az ő apródja,
nemcsak hogy zeneileg és stilárisan kifogástalan - "esprit" van benne,
s olyan valóságos és eleven, mint egy kitűnő színpadi alakítás. Ennek
a kivételesen tehetséges énekesnőnek az Operaház két színpada helyett
- az Atalanta után - ismét a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat adott
módot arra, hogy alkatának megfelelő szerepben, tehetsége színvonalán
produkáljon. Apródja ezen a felvételen olyan, mint egy ígéretes
előtanulmány Az álarcosbál Oscar apródjához.
Gáti István ezen a felvételen jobban tetszik, mint az olasz
operákén, mintha orgánuma, amelynek jellege és identitása az ő
pályáján oly nehezen alakul ki, ebben a könnyebb fajsúlyú és
hajlékonyabb francia baritonszerepben élne leginkább természete
szerint. Hogy a hang ezúttal valahogy "jobban érzi magát", még akkor
is észlelhető, ha Gáti most is túlzottan "vokalizál", túlságosan
óvatosan és artisztikusan énekel, s a vokális túlartikulálás közepette
a szöveg elmosódva, úgyszólván csak vakszövegként hangzik. A szólam
vonalának és a szövegnek az elszakadása megbosszulja magát, az
énekprodukció sokat veszít értelem, plaszticitás, kifejezés, sőt erő
dolgában - olykor (mint például a viharidézésben) még az a benyomásunk
is, hogy a hang kevés a szólamhoz, inkább erre, mint a hang volumenére
vezethető vissza. Mindamellett Gáti produkciója most elegáns, stílusos
és karakterisztikus, a felvétel biztos pontja.
Az operaszínpadról nagyon tehetségesnek megismert Komlósi Ildikó
ezen az első lemezfelvételén megerősíti azt a tapasztalatot, hogy amíg
valaha a kezdő énekesek pályájuk elején természetesek voltak s csak
később vált éneklésük mind "manierisztikusabbá", addig ma a fiatal
énekesek - talán elsősorban éppen a hanglemezkultúra következtében - a
mesterkélt éneklés olyan fokán kezdik pályájukat, amelyet igen nehéz
felülmúlni, s ami nagyobb baj: még nehezebb levetkőzni. Komlósi rövid
és jelentéktelen szólamát óriási szakmai bevetéssel, roppant
rafináltan és agyonformálva, finomkodva adja elő, nincs benne semmi
természetes. Nagy kár, nem is annyira e pár ütem miatt, hanem mert ez
a végtelenül szofisztikált énekstílus az eredeti tehetség - és a hang
- egyik legnagyobb ellensége, márpedig Komlósi Ildikónak mindkettő
nagyon is megadatott. Szereplésének üdítő ellenpontja a felvételen
Zádori Máriáé - az ő néhány frázisára, amely csak a kórusból
kiemelkedő szóló, felkapjuk a fejünket: megszólalt egy természetes,
friss és eleven hang.
A Don Sache igen jól sikerült, bízvást mondhatjuk: világszínvonalú
felvétel, méltó a zenetörténeti érdekességhez, amelyet "feltálal", s a
hanglemez-világpremierhez - és kellemes hallgatni. Nem a felvétel,
hanem a mű az oka, ha felmerül a kérdés, amely hanglemezzel
kapcsolatban végül is nem teljesen jogtalan: érdemes-e többször is
meghallgatni.
*
Giordano: Fedora
Marton Éva,
José Carreras,
Kincses Veronika,
Martin János,
Gregor József
Az MRT Ének- és Zenekarát Giuseppe Patané vezényli (olasz nyelven)
SLPD 12578-79
A másik Hungaroton-operaújdonság, Giordano Fedorája nem rossz
opera és van történeti érdekessége - ha nem is jelentősége. A
szándékként már 1892-ben megfogant, de csak 1898-ban elkészült opera
tanulságosan illusztrálja, hogy a Puccini műveiből ismert operatípus
(ebben az időszakban, 1893-ban, illetve 1896-ban született a Manon
Lescaut, illetve a Bohémélet, két év múlva a Tosca és hat év múlva a
Pillangókisasszony) nem úgy jött létre egyetlen művész leleményéből,
ahogy Pallasz Athéné pattant ki Zeusz fejéből, hanem nagyon is benne
volt a levegőben, a kor művészi tendenciáiban. A Fedora olyan, mint
egy Puccini-opera - Puccini zsenije és elementáris vonzereje nélkül.
Meglepően készen van benne a dramaturgia, amely mindenekelőtt
szituációkra épül (s ezeket részint kiélezett konfliktusok, részint
trükkös hangulati kontrasztok hatásmechanizmusai teszik érdekessé), és
egyfajta élesen körvonalazott drámai recitativót alakít ki közegéül, s
a zenei idióma, a harmóniák és a dallamfordulatok zamatai is erősen
"puccinisak". A lemez kísérőszövegében Várnai Péter Giordano
jellemzésére Hanslickot idézi: "A drámai szellem erősebb benne, mint a
zenei invenció; zenéjét leginkább az jellemzi, hogy gondosan és
lelkesen húzza alá a drámai dialógust", majd hozzáteszi: "igen,
Giordano zenéjét némi joggal a régi filmzenékhez lehet hasonlítani,
azokhoz, amelyek végig kommentálják a cselekményt". Csakugyan,
Giordano a szituációk külső atmoszféráját, zsánerét, szorítását,
mindazt, ami a drámában dramaturgia, zeneileg erősen tudta
megteremteni: a Fedora első felvonása dramaturgiailag, bonyolítás,
tempó-ritmus, feszültségadagolás, ökonómia tekintetében kitűnő (a
további két felvonás a nyomába sem jön). Csak éppen a zenei anyag
minősége sohasem elég magasrendű, nem eléggé szuggesztív, kifejező és
költői, a formálás nem eléggé hajlékony, némileg merev, a
szituációábrázolásra összpontosító komponálás (főleg a II. és III.
felvonásban) gyakran zsánerekre esik szét, s az opera azokon a
pontokon, amelyeken igazi lélekdrámai csúcsokra kellene, hogy
emelkedjen, reménytelenül alant marad, vagy ami még rosszabb: vészesen
a szalonzene közelébe kerül, sehol sem tud igazán felszárnyalni, van
benne valami lehűtően prózai, s ez a probléma már elvezet a darab, sőt
Giordano tehetségének alapproblémájához: nem tud olyan valóságos
figurákat teremteni, amilyeneket ez az új, realisztikus operatípus
megkíván, hús és vér, eleven embereket, akiknek idegeik vannak,
temperamentumuk, szívük, agyuk, testük és elméjük. Figuráinak nincs
mélységük, nincs kiterjedésük, s minden dramaturgiai titokzatoskodás
ellenére nincsenek titkaik. Puccinihoz hasonlóan - s ez az egész
korszak érzékenységét jellemzi - Giordano is elsősorban a női lélek
iránt fogékony, Fedora figurájában közelíti meg leginkább az
emberábrázolás elfogadható fokát, férfi főhőse viszont kiábrándítóan
arcnélküli figura. Giordano igen jó dramaturg, de nem jelentős
drámaköltő; a Fedora nem rossz opera, de nem is jelentős, fontos
opera.
Természetesen hasznos, ha egy ilyen történeti érdekességgel bíró
opera meghallgatható, hanglemezen elérhető. S a Hungaroton-felvétel
teljesen adekvát képet ad a darabról, megállja a helyét az
operafelvételek világversenyében. Nagyon jó gondolat volt ezt a
felvételt Giuseppe Patanéval elkészíteni. Ez a legjobb részeiben igen
tömör, határozottan megformált, de némileg prózai kompozíció pontosan
megfelel Patané karmesteri művészetének, amelynek nem annyira a költői
emelkedettség, mint inkább a szigorú, összefogott, lényegre
összpontosító formálás, a drámai erő a jellegzetessége. A karmester és
a mű találkozása itt szerencsésebb, eredménye meggyőzőbb, mint a
Pillangókisasszony- és a Simon Boccanegra-felvételeken volt. Patané
interpretációja némileg "egy tömbből faragott", nem olyan
túlszínezett, mint a mai operakarmester-sztároké, egy Mutié, egy
Sinopolié, egy Chaillyé, de azért érvényre juttatja a partitúra
vitathatatlanul kiváló hangszerelését. A Magyar Rádió és Televízió
Szimfonikus Zenekara igen jó teljesítményt nyújt - a zenekari
produkció ezúttal nem gyenge pontja, hanem erőssége az előadásnak.
A felvétel legragyogóbb teljesítménye Marton Éva Fedorája. Ilyen
kikezdhetetlen énekessztár-produkciót magyar operafelvételen még
sohasem hallhattunk. A hang teljesítőképessége volumen, énektechnika
és kifejezés tekintetében egyaránt végtelennek tűnik, csak egyetlen
problematikus magas cé (Fedora és Loris II. felvonásbeli kettősének
vége felé) árulja el, hogy azért esendő emberi orgánum. Fedora, ha
gazdagságát tekintve nem is mérhető Puccini nőalakjaihoz,
nagyformátumú szerep, pontosabban: nagyformátumú énekesnőt, ha szabad
így mondani, "nagy nőt" kíván. Marton Éva minden szempontból tökéletes
ebben a szerepben, megformálása nagyvonalú, ugyanakkor minden
részletében intenzív, ám az intenzitás ellenére is mindig valami
sajátos előkelőség sugárzik hangjából napjainkban szinte párját
ritkító kvalitás! -, az általa teremtett figurának dimenziója van.
Marton Fedorájáról túlzás nélkül le lehet írni: perfekt.
Nem lehet ugyanezt elmondani a másik világsztár, José Carreras
produkciójáról. Természetesen egy pillanatra sem kétséges Carreras
általános nagyságrendje, hogy - miként a lemeztasakon olvasható - "a
legfelső nemzetközi színvonalon a »tenore liricospinto« mai vezető
triászának legfiatalabb tagja". Az orgánum eredendő kvalitása, az
énekművészet színvonala, a fellépés és a hanghordozás szuggesztivitása
igazolja ezt a rangot. Mégis, az a benyomásunk, hogy Carreras nem jár
helyes úton, hogy az alkatilag inkább lirico spinto erőszakkal hősivé
lett "felsrófolva", s egy fáradt hangot, egy erején felül teljesítő,
erőlködő és kiabáló énekest hallunk - mintha nem legfiatalabb, hanem
legidősebb tagja volna annak a bizonyos triásznak, immár
"torslusszpánikban". Carreras éneklése a II. felvonásban különösen
merev, erőszakolt és erőszakos, csak a III-ban válik oldottabbá és
hajlékonyabbá, de mindig túlzottan a közvetlen és egysíkú
expresszivitásra törekszik, és adós marad a frazírozásnak azzal a
művészetével, azzal a kantilénával, tenorlírával, amely az olasz
operában még legverisztikusabb stádiumában is jellegzetes minőség és
nagy érték. Mindamellett jelenléte jóvoltából Loris Ipanoff mégiscsak
valamilyen és valaki ezen a felvételen.
A hazai énekesek közül kiemelkedően jó teljesítményt nyújt és nagy
elismerést érdemel Kincses Veronika, aki ezúttal teljesen intakt és
színdús hangon énekel, s kivételes emberábrázoló művészetével Olga
Sukarev grófnő karakterisztikus, de nem túl sokrétű szerepében
teljesen körüljárható, eleven figurát teremt. Kincses orgánumában itt
van valami elragadóan frivol színezet, s ennek jóvoltából a figura
eleve "megvan", az énekesnő azonban ezen túl is a szólam minden ízét
képes jellemző és hiteles emberi reakcióvá tenni. A
Hungaroton-operafelvételeken végigtekintve Kincses ezért a
produkciójáért megérdemelné "a legjobb női epizódalakítás" díját.
Öröm, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is felfedezte a maga
számára az igen tehetséges Martin Jánost, nem biztos azonban, hogy ezt
a legalkalmasabb szereppel tette meg. Miként az utóbbi időben az
Operaház, úgy a Hungaroton is hangjának túlfeszítésére kényszeríti
Martint, akinek hangi és vokális világát legjobban kitűnő
Papageno-alakításának felemlítésével tudnám megjelölni. Az énekes
produkciója orgánum és stílus dolgában De Sirexnek, a diplomatának
szerepét sem a nagyvilági elegancia, sem a reprezentatív fellépés,
drámai súly és erő tekintetében nem tudja teljesen kitölteni.
Mindazonáltal már ez a lemez is sejteti, hogy Martin, megfelelő
szerepekkel találkozva, igen jó hanglemezénekessé válhat.
A kisebb szerepek megelevenítői közül ki kell emelni Gregor
Józsefet, aki perfekt, egyszersmind nyers énekbeszédével tökéletes
hitelességgel állít elénk egy nyomozó rendőrtisztet, és Bokor Juttát,
aki Dimitri inas szerepében egyszerre teszi élményünkké a buzgalmat és
a megfélemlítettséget.
*
Fent azt írtam: hasznos, ha egy olyan történeti érdekességgel bíró
opera, mint a Fedora, meghallgatható, lemezen elérhető. Most
hozzáteszem: büszkeség, hogy a Hungaroton ezt a felvételt ilyen
színvonalon tudta elkészíteni. Persze ennek nem elhanyagolható
feltétele, hogy a felvétel a CBS-szel való koprodukcióban készült.
Csakhogy itt érkezünk el a lemezzel kapcsolatos gondokhoz is. A
Guntram után a Fedora a második CBS-Hungaroton koprodukcióban készült
operafelvétel, s követni fogja az Andrea Chénier és a Gioconda. Ha
ehhez a sorhoz hozzávesszük a két Respighi-operát, a már megjelent A
láng címűt s a felvétel előtt álló Belfegort... van valami ijesztő a
másod-, sőt többedleges késő és posztromantikus operának ebben az
áradásában. Noha nem biztos, hogy e művek esetében mindig nagy
igazságtalanság volna a feledés, önmagában véve nem baj, sőt hasznos,
ha meg lehet hallgatni őket, ha elérhetők hanglemezen. De csak a
remekművek, az alapművek után. Biztos, hogy a Magyar Hanglemezgyártó
Vállalat számára előnyös a CBS-szel való koprodukció. Ez azonban
bizonyára együtt jár azzal, hogy a CBS műsorpolitikai szempontjai
meghatározóan beleszólnak a Hungaroton műsorpolitikájába. Ezek a
szempontok azonban egyértelműen a világpiac, a világpiaci választék
arányaihoz alkalmazkodnak. A magyar közönség, a magyar hanglemezgyűjtő
azonban nem részesedik a CBS kínálatából, választékából. Addig, amíg
nem kapható nálunk a Figaro házassága, a Cosí fan tutte, a Don Carlos,
az Otello, a Verdi-Falstaff, A bolygó hollandi, a Tannhäuser, a
Lohengrin, a Nibelung-tetralógia, a Trisztán, A nürnbergi
mesterdalnokok, hogy csak ezeket a nyilvánvalóan abszolút remekműveket
és alapműveket említsem, addig mindig kínosan visszás lesz, hogy
hanglemezboltjaink polcain ott sorakozik a másodlagos vagy még
lényegtelenebb minőség. Végignézve rajtuk, joggal merülhet fel
bennünk: jó, Liszt bizonyos fokig magyar volt, a Don Sanche kiadása
nemes feladat, de mi közünk nekünk ehhez az olasz NB II-es csapathoz?
A kritikus jól tudja, hogy nem ilyen egyszerűek a kérdések, hogy
itt bonyolult és nagy tendenciák-erők működnek. Ezért míg
rákényszeríti magát, hogy nagy figyelemmel hallgassa Giordanót és
Respighit, s méltányolja is a felvételek színvonalát, megpróbál bízni
a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatban, hogy az e felvételek és a
CBS-szel való koprodukció hasznából licencfelvételekkel az
alapművekből is mind többet tesz hozzáférhetővé. S ha majd egyszer a
fenti hiánylista már nem lesz aktuális, az akkor - remélhetőleg csak
akkor - sorra kerülő Cileát, Franchettit, Smaregliát, Alfanőt és
Zandonait sem fogja olyan rossz szájízzel és szellemi légszomjjal
hallgatni.
Fodor Géza