Hetedhéthatár |
Hi-Fi News & Record Review
1986. május
Komolytalan dolog, de mulatságos. Legutóbb az egyik olvasó arról
számol be, hogy a hangminőség megítélésekor milyen nagy hasznát lehet
venni az állatok érzékeny hallásának. Neki például- van egy papagája,
és annak viselkedésén le lehet mérni, torzítatlan-e a zene. A papagáj
egyébként digitálpárti, az analógot kevésbé szereti. Erre a levélre
válaszol most a Linn cég egyik mérnöke, a következőképpen. "Nekem
nincs papagájom, de van egy aranyhörcsögöm. Amikor az analóg
lemezeimet játszom, a hörcsög békésen szundikál, de ha digitálisat
teszek fel, dühödten rázza a ketrec rácsait. Ebből egyrészt az
következik, hogy az analóg jobb a digitálisnál, másrészt, hogy a
hörcsögnek jobb füle van, mint a papagájnak." Továbbá: "Az én
hörcsögöm azonkívül A-B teszteket is csinál, amennyiben a fekhelyét
hol a HFN/RR, hol pedig a HFA kitépett lapjaiból készíti. Örömmel
értesíthetem Önöket, hogy 10 esetből kilencszer a HFN-t választja."
(Szerkesztői megjegyzés: ezt az állati jó históriát csak azért
közöljük, mert némely olvasónk szerint a Hifi Magazin és azon belül is
a 776 nem más, mint egy vicclap. Nem akarunk csalódást okozni nekik.)
* Ez viszont már nem vicc, mondhatni: a fele sem tréfa.
Hangkarokról van szó. Mint ismeretes, a hangkartervezés receptje a
legutóbbi időkig az volt, hogy a karnak a lehető legszilárdabban,
tehát lehetőleg fémesen kell érintkeznie talapzatával, hogy kivezesse
a rezgéseket. Ezt a dogmát törte meg nemrég a Well-Tempened Arm (lásd
776, HFM 20.), a WTA ugyanis egy horgászzsinórra van felfüggesztve, és
a talapzata egy szilikonolajjal telt konzervdobozba merül - állítólag
mégis gyönyörűen szól, versenytársa a legdrágább karoknak. Az ára: 550
font... Az egyik olvasó most arról tudósítja a szerkesztőséget, hogy
az 550 fontot sokallja, de a tervezési elvet nem tartja badarságnak,
sőt: megpróbálta követni. Fogott egy balzafa rudat (a balzafa
emberemlékezet óta a hangkartervezők egyik titkos favoritja),
fellógatta egy nájlonzsínórra, a talapzatát szílíkonolajos edénybe
merítette - és a Jólfellógatott Hangkar kenterbe verte az addig
használt Syrinxet. Megdöbbentő, hogy a hagyományos, elfogadott, bevált
tervezési elveket néha mennyire meg lehet hágni! Vagy ahogy Sólymos
Antal mondogatja gyakorta: "A piactérre nem csak egy irányból lehet
eljutni."
* A két piciny szatellit-hangdoboz társaságában időző csinos
szőkeség nem holmi ládán, hanem egy sztereó szub-basszussugárzón
ücsörög. Ezt a szub-basszust, amely a Basset 16 névre hallgat, Trevor
Attewell tervezte, módosítva egyik régebbi "Csináld-Magad"
konstrukcióját. A csöppnyi bútordarab két 110 literes zárt dobozt
rejt. A hangszórók 300mm átmérőjű Rogersek, és lefelé sugároznak, a
ládikót ezért lábak emelik meg, 4-5 centi magasra. A -3 decibeles pont
16Hz-re esik, az akusztikai csúcsteljesítmény 100,5dBA, 2 méterről
mérve (de nem mondják, mekkora elektromos teljesítményre). Ha a
sarokfrekvenciát 16-ról 30Hz-re emelik, a csúcsteljesítmény 6
decibellel nő. A szub-basszust elsősorban olyan, jó minőségű kis
dobozokhoz ajánlják, amelyeknek - 3dB-s pontja 75Hz, Q-faktora 0,7
körül van.
A szőke hölgy (monóban) és a szatellit-hangdobozok (sztereóban) a
2*110 literes Basset 16 szub-basszussugárzón foglalnak helyet. A
felfelé forított ládán jól látszanak a lábak és az egyébként lefelé
sugárzó, 300mm átmérőjű Rogers RB16 hangszóró, illetve a felnyitott
doboz konstrukciója. (HFN/RR május)
A HFN/RR abban állapodott meg a Rogers céggel, hogy a Basset-hez
külön típusjelű hangszórót hoznak forgalomba; de ezt, az RB 16-ost
kizárólag a HFN/RR-től lehet megrendelni, páronként 117,5 fontért.
(Ebben már a belföldi - de nem a külföldi! - postaköltség is benne
van. A cím: HFN/RR Accessories Club, P.O. Box 200, Bedford MK40 IYH,
England.) Megadják a címét egy asztalosüzemnek is, amelytől meg lehet
rendelni a famunkát, két formában, félkészen avagy kompletten is,
200-250 fontért - ez azonban a mi olvasóinkat aligha érdekli. A
dokumentációt sem közöljük, mert aki megrendeli a hangszórót, nyilván
megkéri a leírást is. A keresztváltó tervét Attewell a következő
lapszámra ígéri.
* Kondenzátorok. Meghaladja képességeinket, hogy röviden
kivonatoljuk Malcolm Hawksfordnak - immár egyáltalán nem első, de
valószínűleg nem is utolsó - cikkét a kondenzátorok viselkedéséről és
méréséről. Csupán a cikk irodalomjegyzékéből adjuk meg a fontosabb
referenciákat: MJ Hawksford, HFN/RR 1984. szeptember, majd 1985.
augusztus és december, J. Curl, HFN/RR 1985. augusztus, J. Curl és W.
Jung, Audio Amateur 1985,4, illetve HFN/RR 1986. április, M. Colloms,
HFN/RR 1985. december, D. Preis, JAES 1976. június, RB Randall és J.
Hee, Brüel&Kjaer Technical Review 1981,
Bauman-Lipshitz-Scott-Vanderkooy, AES-preprint 1984. október. Ide
soroljuk mindjárt Ben Duncan cikksorozatát is a HFN/RR 1986.
április-augusztusi (5!) számából.
* Van-e az erősítőknek "sajáthangjuk"? Bárki számára, aki veszi a
fáradságot, és intenzív zenehallgatással hasonlítja össze az erősítők
hangját, teljesen nyilvánvaló, hogy ahány az elektronika, annyiféle a
hangkép - de egynémely makacs jellem nem hagyja meggyőzni magát, amíg
Tudományos Módszerességgel be nem bizonyítják neki az igazságot. Ez
viszont már nem is olyan egyszerű feladat, mert a tesztkörülmények
kényszerzubbonya megdermeszti a zenehallgatás fesztelenségét, és
amikor a tesztszemélyek érzelmileg elveszítik kapcsolatukat a zenével,
akkor már igen könnyen összezavarodnak. A briteknél Mr. Walker, a Quad
cég feje képviselte a legeltökéltebben azt az álláspontot, hogy
"minden jó erősítő egyformán szól", és véleményének számos
demonstrációval igyekezett súlyt adni, mint erről már tudósítottuk az
Olvasót egy évekkel ezelőtti 776-ban. (Walkerék nem minden önérdek
nélkül tették ezt, mert a brit audiofilek éppen abban az időben kaptak
rá néhány újkeletű márkára - a Linnre, a Naimre -, és ócsárolni
kezdték a "klasszikus" hifi-produktumokat, köztük a Quad erősítőit.) A
Quad demonstrációin a résztvevők valóban nem hallottak szignifikáns
különbséget a különféle erősítők között. Persze, ezer és egy a száma
azoknak a demonstrációknak, amelyeken ennek éppen az ellenkezője
derült ki - ámde azok a próbák nem elégítették ki a tudományosság
kritériumát...
Nos, Martin Colloms most beszámol egy olyan kísérletről, amely
minden tekintetben "kielégíti a tudományosság kritériumát" - habár
ezen még el-elvitatkozgatnak majd néhány hónapig! -, és amelyet az
Audio Engineering Society (AES) londoni tagozatán végeztek el. Colloms
maga el se ment, nehogy befolyásolja a résztvevőket; a próbát egy
technikus vezette, ellenőrnek AES-tisztviselőket kértek fel, és az
adatokat végül egy hifiben teljesen ártatlan statisztikusnő
összesítette. Műszakilag egyaránt jó minőségű Mission és Pioneer
erősítőket hasonlítottak össze, természetesen A-B vakteszt keretében.
Hangsugárzónak KEF R104/2-őt, műsorforrásnak Sony DAS-702/CD-P52
CD-játszót használtak, amelyről egy Sheffield (analóg) dzsesszfelvétel
és a Denon korongjáról Bruckner 4. szimfóniája szólt. A két
zenerészletet mindig négyszer játszották le, és akkor a
tesztszemélyeknek el kellett dönteniük, hogy a négy hangkép közül
melyik kettőt hallják egyformának. Ismeretes egy olyan érv, miszerint
az elsőre hallott hangképet hajlamosak vagyunk kellemesebbnek hallani
- nos, Collomsék erre is gondoltak: az A-B teszt folyamán hol ABAB,
hol ABBA, hol BAAB volt a kapcsolási sorrend. A teszt statisztikai
kiértékelése meglehetősen bonyolult, az eredményt úgy foglalhatjuk
össze, hogy a résztvevők összesen 150-szer próbálkoztak, és 95-szőr
helyes választ adtak (a statisztikai módszer 150-ből 87 találatot vár
el). Figyelemre méltó körülmény, hogy a hallgatóság nemcsak
azonosítani tudta az erősítőket, hanem választani is tudott közöttük -
Colloms persze nem mondja el, melyik gép hány szavazatot kapott.
(Később, a júniusi lapszámban egy ismert szakíró arra panaszkodott,
hogy Collomsék AES-tesztjén katasztrofális volt a hangminőség,
"Folyvást az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel, ezek mindjárt
le fognak állni, megpucolják a tűt, és azt mondják: elnézést, kezdjük
újra!" A szerkesztő erre a levélre tömören csak annyit válaszol: "a
teszten CD-t használtak".)
(Még később, júliusban maga Peter Walker szól hozzá a dologhoz.
Tagadja, hogy a teszt ellentmondana az ő tézisének; ő csupán azt
állítja, hogy ha az erősítők eltérően szólnak, akkor ez mindig
megmagyarázható a már ismert paraméterekkel.)
Egy kedvelt előerősítő a felső kategóriából: Musical Fidelity MVT,
külön tápegységgel. (HFN/RR május)
* Hát, ha másképp szólnak, lássuk, hogyan szólnak. Colloms egy
sereg új erősítőt tesztel, ámde ezek mind más árkategória szülöttei,
nem csoda, hogy a hangminőségük is eltérő conrad-johnson, Croft,
Quicksilver, Musical Fidelity (ezek mind drága és - az utolsót
leszámítva - csöves elő-, illetve végerősítők); Cambridge Audio
Integer és Mission Cyrus Two - "összetett", azaz komplett erősítők.
Mindegyik elég jó bizonyítványt kap, és mindegyiket az árához képest
minősítik, de így is nehéz közös nevezőre hozni őket. Ha jól vesszük
ki, akkor közülük a 260 fontsterlinges Mission Cyrus Two lehet a Best
Buy. (Ehhez a szerény kis jószághoz egy különálló, 200 fontsterlinges
tápegységet is csatlakoztatni lehet, tovább javítva a készülék
hangminőségét, de akkor már kevésbé beszélhetünk előnyös vételről.)
Ugyanebben a számban Ken Kessler is jókat ír a kis Missionról. Az új
Quad306 teljesítményerősítőt egyelőre csak futólag mutatják be,
Colloms a következő lapszámra ígéri a tesztjét.
A középkategória egyik legígéretesebb modellje, a Mission Cyrus Two
erősítő. Részletfizetés lehetséges: a 2*35 Wattos készüléket később
"naggyá lehet tenni" a pótlólag megvásárolható -drága- külső
tápegységgel (HFN/RR május)
Még mindig cső: Croft Series Four teljesítményerősítő (HFN/RR május)
* "Goldbug-variációk", mondja Chris Breunig, bemutatva az
Aranybogárnak, a fatestű Brier hangszedőnek legújabb változatait. Az
Aranybogár időközben többnemű lett, és ahogy illik, a családból a
hölgy ér a legtöbbet: a Ms Briert 875, a Mr. Briert 649 fontért
árulják. Kihoztak egy "olcsóbb" modellt is, a Clement II-t, ennek
csupán 295 font az ára de állítólag még a csúcsmodell sem szól annyira
jól, mint a Koetsuk és a többi nagyok.
Aranybogár fából: a Brier új MC-hangszedője (HFN/RR május)
Június
A futurisztikus SME V. hangkar az életben, illetve két metszetrajzon
(HFN/RR június, Audio június)
A címlapon az SME Series V. hangkar. Iszonyatosan drága, 1200
fontsterlingbe kerül, ennyi pénz talán a világon sincs - de állítólag
a Series V. valóban "az utolsó szó az analóg lemezjátszó-technikában".
Ez a kar állítólag tisztábban, semlegesebben szól, mint akár az Ittok,
akár a Zeta, akár az Alphason. Szóval, ez a kar úgy szól, mint egy égi
kar... A műszaki teszt legérdekesebb eredménye: az új SME-karnak igen
enyhék a strukturális rezonanciái. A legalacsonyabb frekvenciájú
berezgése 1,3kHz-re esik.
* Colloms, mint a lap vezéregyénisége, "hivatalosan" is
megpróbálkozik a multikábelezéssel. Aki szorgalmasan bújja a 776-ot,
már tudja, mi az a multikábelezés: az erősítő kimenetéről nem 1-1 pár
kábelt vezetnek, hanem többet. Külön kábelpárral hajtják meg a
hangsugárzó minden egyes regiszterét. A keresztváltó természetesen így
is közbeiktatódik, tehát minden hangszóróra csak a neki szánt
frekvenciatartomány jut, de - és ez volna a lényeg - a hangszórók (és
szűrőik!) nem kommunikálnak a szomszédos hangszórókkal (és
szűrőkkel!), mert mindegyikük önállóan csatlakozik az erősítőhöz. Sem
az oda-, sem a visszavezetések nincsenek közösítve. Ezt a legtöbb
hangsugárzóval meg lehet csinálni, de persze bele kell nyúlni a
dobozukba, meg kell bontani a keresztváltót, kábeleket kell vezetni az
X-váltótól a doboz hátoldaláig, és önálló csatlakozási pontot kell
létesíteni mindegyik regiszter számára. Némely gyár ezt magától
megteszi, lásd például az SD Acoustics hangsugárzóját a 20. szám
lapszemléjében.
Ez azonban még csak az első lépés. Utána el lehet játszani a
kábelekkel, meg lehet keresni az optimális vezetékfajtát külön a
mély-, külön a magassugárzó számára. Sőt, azzal is érdemes
kísérletezni, hogy a magassugárzó kábelét valamivel hosszabbra vesszük
- ugyanis bizonyos számítások (és némelyek tapasztalatai) azt
sugallják, hogy a kábelek fázist tolnak, emiatt a magastartomány
"előresiet", célszerű lesz növelni az útját 10-15 százalékkal...
De ezzel még nincs vége a dolognak. Colloms felfedezi, hogy a
keresztváltó egyébként sincs jó helyen a hangsugárzó dobozában, tehát
a legjobb, ha kiszedjük onnan, és egészen közel visszük a
teljesítményfokozathoz. (Vigyázat: a bal és a jobb csatorna szűrőit
legalább 15 centiméterre kell rakni egymástól!) Az X-váltó most
egészen rövid kábellel csatlakozik az erősítőhöz, viszont hosszú
kábelekkel a hangszórókhoz - tehát pont fordítva, mint egyébként. A
szűrőket így nem is kell szétbontani.
Colloms több hangsugárzón is végrehajtja ezt a manővert: a
Magneplanar MGIII-ason, a Celestion SL600-on és az olcsó KEF
CodaIII-ason. Az eredmény mindig ugyanaz, a hangminőség lépésről
lépésre javul, a tranziensek tisztábbak, a dinamika megnő, a sávszélek
definiáltabbak, a sztereó kép fókuszba kerül. Egyszóval, a
multikábelezés igen egyszerű és hatásos módszer - és persze egyáltalán
nem annyira költséges, mint a multiamplifikálás, azaz többutas
erősítés, amikor is mindezeken felül még külön teljesítményerősítőt is
rendelünk minden egyes hangszóróhoz. Mindazonáltal, mondja Colloms, a
végső állomás azért mégiscsak a multiamplifikálás. (Amire aztán a
szerkesztő itt közbeszúrja, hogy a többutas erősítés már csak azért is
drága mulatság, mert minden egyes teljesítményerősítőnek ugyanolyannak
kell lennie. Ő például azt tapasztalta, hogy amikor a mély és a magas
regisztert egy Krell KSA-100-zal, illetve KSA-50-nel hajtotta,
gyöngébb hangminőséget kapott, mint amikor megelégedett a
multikábelezéssel és egyetlen KSA-100-zal.)
A brit szakíró zárszava: a multikábelezés nagyon sok
hangsugárzó-típuson beválik, habár a legdrágább típusok nyernek rajta
a legtöbbet. Aki egyszer kipróbálta, nem szívesen áll vissza a
hagyományos kábelezésre.
* Az Audio Research erősítőit tesztelni, ez mindig nagy ünnep (a
szakíróknak) és nagy bosszúság (az olvasónak). Csőstül jönnek a
levelek: "már megint ezek az átkozott méregdrága holmik", "nem vagyunk
olajsejkek", "térjenek már vissza a Földre" stb., stb. Mégis, az ARC
SP-11 előerősítő különös figyelmet érdemel, még ha nem fizetjük is ki
érte az 5 kilofontot (ennyi az ára). Az SP-11 ugyanis olyan csöves
erősítő, amely már legalább 90 százalékban félvezetős: van ugyan benne
6 cső, de aztán már mindenütt FET-ek és hasonlók következnek - és
mégis ez eddig a legjobb ARC! A kétrészes, külön tápegységgel ellátott
elit holmit a modern Colloms és a maradi Kessler teszteli, és
mindketten hanyattesnek tőle. Kessler: "Csak azt nem értem, minek a
sok szabályozó rajta. Be kell kapcsolni, meg kell várni, amíg
bemelegszik, és ettől kezdve már csak a Muting gombot kell használni,
amikor LP-t cserél az ember. LP-t mondok; ezen a berendezésen az LP
oly dicsőségesen jobban szól a CD-nél, hogy ezüstlemezt csupán az
összehasonlítás kedvéért tettem fel. És amikor fekete zene szólt a
fekete lemezekről, a fekete egyszeriben azt jelentette számomra, hogy:
gyönyörű..."
Egy előerősítő, amelyen az LP "dicsőségesen jobban szól" a CD-nél:
Audio Research SP-11. (HFN/RR június)
* A HFN/RR Accessories Club már legalább egy tucatnyi segédeszközt
hozott forgalomba. Legújabb ajánlata az Inka Tech aranyozott hálózati
csatlakozódugó/hüvely, 33 fontsterlingért.
Élnek még orsós magnók is - ez itt a TEAC X-2000 (HFN/RR június)
* Ritka madár: orsós magnó a laborban. Ken Kessler a TEAC
X-2000-et teszteli. Nemcsak teszteli, mulatozni is magával viszi egy
bárba (John Atkinson társaságában), és ott egy pár AKG kardioiddal
akkkkkora felvételt készít a zenekarról-táncosokról, hogy otthon az
egész szoba tvisztelni kezd. Kazettás magnóval ilyet nem lehet
csinálni.
* Végül egy személycsere: John Atkinson, a szerkesztő leköszön, az
amerikai Stereophile-hez szegődik. Utóda, a HFN/RR negyedik
szerkesztője Steve Harris lesz.
Július
Aranylemez ezüstlemezből: azt olvassuk, hogy Sir Georg Solti,
elsőnek a klasszikus zene művelői közül, már több mint l millió CD-t
"adott el" (igaz, még nem egyetlen felvételéből, hanem összesen).
* Előző számunk egyik olvasói levelében szóba kerül a
négyvezetékes hangsugárzó-kábelezés, mint műszaki újítás. Úgy látszik,
az ötlet mégsem teljesen új: James Moir úgy hivatkozik rá, mint ismert
dologra.
Moir azt fejtegeti, mit is várunk tulajdonképpen a kábelektől. A
hangsugárzó-kábeltől elsősorban azt, hogy csekély legyen az
ellenállása (habár némely erősítőnek még jót is tesz egy kis extra
lineáris ellenállás, amelyet a rézdrót testesít meg a legjobban). Az
ellenállást csökkenteni lehet, ha növeljük a kábel keresztmetszetét -
csakhogy eközben a kábel ellenállása egyre inkább frekvenciafüggő lesz
(a hangfrekvenciás sávban); a magasátvitele "sietni fog". Jobb, ha
rövidítjük a vezetéket, közel téve a teljesítményerősítőket a
hangdobozokhoz, de akkor meg az előerősítő és a végfok között lesz
szükségünk túl hosszú kábelre. A kábelezésnek ezen a szakaszán az
ellenállás helyett a kapacitás válik kritikus tényezővé, azt pedig még
sokkal nehezebb kézben tartani.
Ha mégis a hangsugárzó kábelét vezetjük hosszan, akkor annak
ellenállását elektronikusan is csökkenthetjük, amennyiben... és itt
következik a négyvezetékes módszer leírása: két segédvezetékkel a
hangsugárzót bekötjük az erősítő visszacsatolási körébe - de ehhez
újra kell szabályozni az erősítő visszacsatolási rendszerét, különben
instabillá válhat. Ehhez a megoldáshoz tehát műszaki ismeretek
szükségeltetnek.
* Lemezváltós készülékekkel utoljára vagy 20 évvel ezelőtt
találkoztunk. Most egyszerre kettőről is olvashatunk. Igaz, ezek nem
fekete, hanem ezüst színű lemezt váltanak. A Mitsubishi DP-409R
(330,-) öt, a Pioneer PD-M6 (350,-) hat korongot képes lejátszani
egyhuzamban. Hangminőségük legfeljebb ha közepes, dehát mindent nem
lehet egyszerre. Jobbnak jön ki Colloms tesztjén a Technics SL-P300
(300,-), de ez csak zenél, nem váltja a tányért, akarom mondani a
korongot. A Toshiba két új CD-játszója a laborban elképesztően
gyatrának mutatkozik, a hangminőségük is gyászos, viszont a kettő
közül az egyszerűbbik, az XR-J9TU mindössze 160 fontba kerül - ez
rekord!
* John Atkinson "együtt él" a KEF R107-es hangsugárzóval (amelyről
előző lapszemlénkben már írtunk.) Ítélete: "Kétségtelenül a KEF
legjobb hangsugárzója. Egyben a legjobb dobozhangsugárzó, amelyet
valaha is hallottam. Az Isobarik hatalmas basszusa, kombinálva egy
semleges balansszal és meghökkentően precíz sztereofóniával - csupán a
legfelső regisztere az, amely nem eléggé transzparens. Ebből a
szempontból jobb nála például a Celestion SL600 és a Quad ELS-63, de
azoknak nincs ekkora basszusuk, dinamikájuk. A nagy panelek, a
Magneplanar MGIII vagy az Apogee Scintilla szebben szólnak, de sokkal
drágábbak is. A Linn Isobarikja hozza ugyan a KEF dinamikáját és
basszusát, de a legkevésbé sem semleges, és nem szép a sztereója. Az
R107 igazi klasszis hangsugárzó."
* Még egy hangkar, amely egészen más, mint a többi: az Eminent
Technology 2: egy lineáris kar, amelynek a csapágyazása légpárnás. A
fényképről és a rajzról talán kiderül, mennyire nehéz lehet
beállítani, és szinte magunk előtt látjuk a tesztelésével kínlódó
Collomsot, amint kétségbeesetten csóválja a fejét, miközben nagy
nehezen elhelyezi az E. T. elektromos légszivattyúját (nem éppen
zajtalan ám!), eligazgatja a csővezetéket, hosszasan bajmolódik a
tucatnyi makacs beállítószervvel és meghatározza, melyek azok a
hangszedők és futóművek, amelyek valamiféle okból inkompatibilisak a
csodahangkarral...
Egy légpárnás jármű Amerikából: az Eminent Technology 2 lineárhangkar
rajza, illetve fényképe - az utóbbi a kompresszorberendezéssel együtt
ábrázolja. (HFN/RR július)
A hangminőség azonban mindent igazol. Az E. T. hangkar, a Science
Fiction e remekműve (amelyet mintha Spielberg ET-je felejtett volna
itt a Földön) az extraklasszisok közé sorolandó.
* Lánc, lánc... Az Acoustic Research és a QED készülékeiből állít
össze antitornyot (lemezjátszó, erősítő, hangsugárzók) Ken Kessler
527, illetve 517 fontsterlingért. Salamoni módon nem tud dönteni
közöttük, mondván, hogy ahol az AR "yin", ott a QED "yang" (vagy
viceverza - az ember nem ismeri ki magát ezekben a kínai
tájszólásokban), pontosabban: az AR hangja dúsabb, melegebb, a QED-é
hűvösebb, analitikusabb. ízlés dolga. Nyilvánvaló azonban, hogy
mindkét berendezés hazavágja a japán hifitornyokat. "Talán mi britek
is labdába rúgunk még... csak azon a fránya külalakon tudnánk
javítani."
Augusztus
Chicagói beszámoló, a CES-ről, a nyári Consumer Electronics
Showról. Itt, az angol lapban persze elsősorban a britek szereplésére
koncentrálnak, dehát Quadokról, KEF-ekről, Linnekről, Naimekről máskor
is olvashatunk az HFN/RR-ben, bennünket most inkább a "többiek"
érdekelnek.
Egy skandináv "dizájn", amelyet Chicagóban is megcsodáltak: a dán
Primare előerősítő és kettős monó végfok
A nagy szenzáció: a Finial (USA) Laser Turntable, azaz optikai
lemezjátszó, amely úgy néz ki, mint egy túldimenzionált, nem eléggé
kompakt CD-játszó, és tényleg minden tekintetben a CD-játszót
utánozza. Megnyomsz egy gombot, mire a készülék azt mondja: "meee...",
és kiölti a nyelvét. Ráfekteted az LP-t, újabb gombnyomás, a masina
lenyeli a lemezt, és ettől kezdve mindent az elektronika intéz. A
műsort lézersugár tapogatja le, a vinil nem kopik, éppúgy örökéletű
marad, mint az ezüstlemez. A sugár oldalirányban is át tudja ugrani a
barázdákat, előre-hátra szökdécselhet, tetszőleges helyen
belehallgathat a műsorba. A készülék megcsinálja a RIAA korrekciót, és
akkora feszültséget ad ki, hogy közvetlenül lehessen csatlakozni a
nagyszintű erősítőbemenetre. Egyszóval: ugyanannyira higiénikus, mint
a digitális ellenlábasa. Európában áprilisra fog megjelenni, 2500
dollár körüli áron, a büdzsé-változat úgy 600 dollárba kerülne. A
japánok élénken érdeklődnek az optikai lemezjátszó iránt; bizonyára le
is koppantanák, de ez nem fog menni, mert Mr. Finial állítólag nemcsak
mérnök, hanem képzett jogász is...
CD-játszó LP-k számára... a chicagói kiállítás legnagyobb
szenzációja, az optikai lemezjátszó, a Finial Technology Laser
Turntable. (HFN/RR augusztus)
* Ha nem volna a Finial, akkor egy CD-játszó lett volna a CES-en a
"láttad-e-már": a Tempest, a California Audio Labor CD-játszója, amely
az atomkort vegyíti a kőkorszakkal, pontosabban a digitális technikát
a vákuum- és üvegtechnikával... szóval, a Tempest egy elektroncsöves
CD-játszó. (Persze, csak az analóg erősítő-része az, ami csöves.)
Ezután az a hír, hogy a New York Audio Labs (a Futtermann utóda)
kiállított egy vadonatúj elektroncsöves tunert, már egyáltalán nem
hatott a szenzáció erejével. Csöves erősítőkből pedig úgyszólván Dunát
lehetett rekeszteni: GSI, Klimo, Counterpoint, ARC...
Űrkorszak találkozik a kőkorszakkal: a California Audio Labs
elektroncsöves CD-játszója. Természetesen csupán az analóg áramkörök
csöveznek, a többi egység félvezetőzik
A hangsugárzók között az Apogee Acoustics új büdzsé-modellje
aratta a legnagyobb sikert. Ez a Caliper névre hallgató ribbonsugárzó
"már csak" annyiba kerül és "már csak" akkora - mint egy Quad63-as.
* Félméteres hangsugárzókat tesztel Colloms, összesen hét darabot
- igazság szerint az egyik csak 35 centi magas, a másik meg a 70
centis szélességével lóg ki a sorból, dehát valahogy csak közös
nevezőre akartuk hozni őket. Az áruk ugyanis túlságosan nagyot szór,
150-től 1150 fontig terjed.
A leginkább a kis Tannoy Merkury (150,-) éri meg a pénzt, Colloms
melegen ajánlja. A KEF C60 (250,-) nem rossz, de nem is az igazi. B &
O Redline 140 (445,-): skandináv dizájn, csapnivaló hang. Az Ensemble
PA-1 (1000,-) egy túlárazott svájci minimonitor. Rogers LSS/9
(1068,-): fékiker, a BBC-monitorcsalád többi tagja jobban bevált.
Meridian M20 (1150,- a beépített teljesítményerősítőkkel együtt):
csalódás.
Káprázatos technológia, káprizatos "dizájn", lesújtó kritika -
Meridian M20 aktivsugárzó. Nem mind fénylik, ami aktív? (HFA
augusztus)
Külön szólunk a hetedikről, a Technics SB-RX50-ről (500,-), ez egy
23 literes reflexdoboz, a hangszórói koncentrikusak és a membránjuk
sík (lásd a lap címoldalán - sajnos, a belső oldalakról vett fotók
túlságosan mosottak). A muzsikája civilizált, inkább klasszikus,
mintsem rockzenére való, vagyis egyáltalán nem "japános", inkább
"angolra van hangolva". Ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy
ezt a modellt egyszerre 4 változatban tervezték meg: egyet a britek,
egyet a németek, egyet a többi európai, egyet pedig a japánok számára.
A brit piacba, mint látjuk, egészen jól beletrafált a Technics.
Dual Concentric japán módra? Technics SB-RX50
* A régen várt, 16-bit-négyszeres-túlmintavételezésű CD-játszók: a
Philips CD650, illetve a szintén Philips-sasszira épített Marantz CD65
és 75. Colloms hozzájuk csapja még az új Yamaha CD-2000-et, és
valamennyit megdicséri.
HIFI ANSWERS
1986. május
Egy japán egyetemista, aki korábban Angliában tanult és azóta is
angol módra hifizik, hozzászól a merev kábelek tanához, amelyet (a DNM
cég névadója, Denis Morecroft nyomán) Jimmy Hughes terjeszt a HFA-ban.
A levélíró egyetért azzal, hogy a kábel ne legyen sodrott, sőt: a
szigetelést is el kell hagyni róla, mert a kábel által keltett
mágneses tér még a szigetelőanyag jelenlétét is megérzi.
A hangsugárzóhoz vezető kábelt a legjobb volna légüres térben
futtatni, dehát ez apróbb nehézségekbe ütközik. Fusson, helyesebben
függjön tehát a levegőben, nájlonhurkokon - jól demonstrálható, hogy
ez a legjobb megoldás. Természetesen, folytatja a távol-keleti
szimpatizáns, a párhuzamosan futó kábelek egymás közelségét is
megérzik, tehát elegendő helyet kell hagyni közöttük. Hogy mennyit,
azt csak bonyolult számítások mutatnák ki. Egy közelítő képlet azonban
felállítható:
R=(0,1P2-P)/2
ahol is R=a minimális sugárirányú szabad tér a kábelek (illetve
bármi más) között, milliméterben, P=a maximális elektromos
teljesítmény, wattban. Eszerint:
P (watt) R (mm)
-----------------
25 18,75
30 30,00
35 43,75
40 60,00
45 78,75
50 100,00
55 123,75
60 150,00
65 178,75
75 243,75
100 450,09
Ez azt jelenti, hogy ha az erősítő maximális teljesítménye 40
watt, akkor mindkét kábelszál körül 60 millimétert kell hagyni, vagyis
a kettőnek nem kevesebb, mint 120 milliméterre kell futnia egymástól.
Amikor a kábelt hajlítani kell, ismét R adja meg a hajlítás sugarát.
(A képlet helyességét az Olvasó remélhetőleg nem rajtunk kéri számon.)
* Egy trónkövetelő lemezjátszó: a Roksan Xerxes. Linn-szerű,
Linn-árú készülék, egyelőre Linn-karral.
Még egy kvázi-Linn lemezjátszó, kvázi hasonló minőségben: Roksan
Xerxes, külső tápegységgel. Az ára is kvázi-Linn - dehát Xerxes, mint
tudjuk Dárius fia volt... (HFA május)
* Interjú az Apogee hangsugárzók tervezőjével, Leo Spiegellel. A
beszélgetés általában a ribbonokról, konkrétabban a középnagyságú
Apogeeról, a Duettáról folyik. Ez a rendszer már valamivel jobb
hatásfokú, mint a Scintilla, 80dB-t ad le 1 méterről mérve - ez sem
volna valami sok, de figyelembe kell venni, hogy ezek a nagy
ribbonhangszórók nem pont-, hanem vonalsugárzók, tehát az általuk
keltett hangnyomás a távolsággal arányosan, nem pedig a távolság
négyzetével arányosan csökken. Mindenesetre legalább 100 wattos
erősítő kell a Duettához is. Az ára egyébként 2300 dollár az USA-ban,
3500 font Angliában - nem valószínű, hogy a közeljövőben azon kéne
gondolkodnunk, mibe kerül Magyarországon.
A bájos Apogee Duetta kétféle nézetből, valamint a csatlakozótábla -
multikábelezésre készen. (HFA május)
* Keith Howard, a szerkesztő "be szeretne segíteni" valakinek.
Egyszer már bőséges teret adott az Epos cég (azaz Robin Marshall)
műszaki fejtegetéseinek, és bekonferált egy nagyreményű hangsugárzót,
amelynek reményei viszonylag hamar szertefoszlottak. Most ismét
felpiszkálja az olvasók érdeklődését, amennyiben címlapra viszi az
Epos ES14 hangsugárzót, azzal, hogy "vajon ez lesz az új referencia a
középkategóriában?" Tény, hogy az új kisdoboznak az ára már nem
annyira ambiciózus, mint az elsőé volt: azt még 700 fontért adták, és
a Celestion SL600-nak akartak konkurenciát csinálni - az ES14
mindössze 300 fontba kerül, és ennyiről talán már lehet beszélni.
Jóhatásfokú, nagyteljesítményű kis bulldog lehet az ES14, Howard
szerint nagyon hasonló a Linn Sarahoz és nagyon nem hasonló a "puha"
AR-ekhez, vagyis némileg agresszív hangja lehet. Műszakilag tucatnyi
érdekességet rejteget (rövid tekercs a hosszú légrésben,
speciálmembrán és speciálmembránszél, különleges mágneskiképzés, metál
dóm stb.), dehát ezek mind másodlagosak, a hangminőség a fontos.
* Rövidtesztek:
Milltek Aurora, egy magaskimenetű MC-hangszedő 200
fontsterlingért. Vajon hallunk-e még róla? Jimmy Hughes szerint igen.
Technics SL-P500 CD-játszó (360,-). A hangja kissé sápadt és
komprimált, de nem offenzív. És nagyon sok mindent tud ez a gép teszi
hozzá Alvin Gold.
Lewis Audio CLM10 hangsugárzó, amelynek ára 220 font, de
kit-formában csak 160, a fő elemeit (fa nélkül) 88-ért is meg lehet
venni, de ha a keresztváltót készre szerelték, akkor már 93 font az
ára, azonkívül a famunka kit-je 48 font... kissé komplikált
költségvetés, de van benne rendszer. A CLM10 afféle Minimax, mint az
LS3/5A vagy a Linn Kann, és hangképét tekintve a kettő közé esik. A
mély/középhangszórója egy Focal, a dóm: a KEF T27.
Egy kit, amelyet mindazonáltal nem lehet kitben is megvásárolni:
az Audiokit. Ez ugyanis márkanév. Két erősítőről van szó, az egyik
172, a másik 230 font, és Alvin Goldnak tetszik a hangjuk. A
tervezőjük egyébként egy gépészmérnök, aki a hifi-bizniszt Videoton
Minimaxok árusításával kezdte.
NAD 3130 erősítő. "Ez is egy óriásölő, mint ahogy a hagyomány
követeli?! Nem, nem egészen: az idő azóta sokat változott, ma már
többet várunk 150 fontért. De így is jobb, mint a 3020B."
* A Kérdések és Válaszok rovatot azért érdemes figyelni, mert a
szakírók itt sokkal őszintébben nyilatkozhatnak a régebben tesztelt
készülékekről. Adrian Orlowski például így jellemzi valakinek a
Spendor BC1-et, amelyet - mint Olvasóink bizonyára tudják - mi
referencia gyanánt használunk: "Szembe kell nézni a tényekkel. Ez a
népszerű, 20 évvel ezelőtt tervezett doboz eredetileg sokkal jobb
volt, mint amit akkoriban kapni lehetett, és ezért anélkül, hogy
megértették volna a lakószobai zenehallgatás problémáit, a BC1-et is
hazavitték, holott ezt a hangsugárzót stúdióhasználatra tervezték. Nem
is javítottak rajta azóta sem, hiszen a stúdiók ragaszkodnak az
eredeti specifikációhoz. Egy tekintetben a BC1 valóban nagyszerű: úgy
szól, mint ha nem is volna többutas. Másrészt azonban otthoni
környezetben túlzott a basszusa, a hangkép nem eléggé definiált, nem
eléggé informatív. Amíg ezt a hangsugárzót használja, nincs értelme
változtatni a lemezjátszóján, hiszen az több információt bocsát
keresztül, mint a BC1". A szóban forgó lemezjátszó persze egy Linn.
Tanulni lehet a Wharfedale Diamond jellemzéséből is: ezzel a kis
dobozzal demonstrálták annakidején a kereskedők, hogy a Linn
lemezjátszó mennyivel jobb a Regánál, "hiszen még ez a csöpp
hangsugárzó is kimutatja a különbséget". Ebből sokan arra
következtettek, hogy a Diamondot a "nagy" berendezésekhez is használni
érdemes. Holott a demonstrációból csak az következik, hogy a
lemezjátszó-differenciák kimutatásához még egy olcsó kis hangdoboz is
elegendő. (Vesd össze ezt a hifi-láncokról írt okfejtésünkkel - HFM
21.)
Június
Egy könnyen koppintható hangsugárzólábazat, az Atlas. (HFA június)
Hangdobozállvány Cliff Stone választékából: a méregdrága Pi és
Foundation után az olcsó, páronként 50 fontos Atlas. Könnyen
utánozható konstrukció, ezért mutatunk róla fényképet. A csövek
üresek, a vásárló maga töltheti meg őket homokkal, ólommal,
savanyúcukorral vagy amivel akarja, és aztán összecsavarozhatja az
egészet. Alvin Gold szerint esetleg érdemes üresen hagyni. A nehéz
állványoknak jobb a basszusuk, a könnyű szerkezetek viszont gyakran
szebben szólnak a középsávban. (Mellesleg: ezért javasoljuk mi, hogy a
hangdoboz sose álljon közvetlenül az állványon, mindig alá kell tenni
valamit: tüskét, gyurmát, balzafakockát stb.)
* Saját hangja, vigye haza. Alvin Gold látogatást tesz a Sound
Clinic stúdióban (amely az Island Records egyik leányvállalata); itt
nemcsak hangfelvételt lehet készíttetni, de a műsort akár lakklemezre
is vághatják. A stúdió egyik vezetője az a Tim de Paravicini, akit a
Michaelson & Austin, illetve Esoteric Audio Research elektroncsöves
erősítők tervezőjének ismerünk. Első ténykedése itt is az volt, hogy
szétszedte a Studereket, és új elektronikákat tervezett hozzájuk. "A
Studer nagyszerű cég, az egész világ tele van a magnóival, és ezek
mechanikailag mind nagyszerűek. De az elektronikájuk kisszerű, és
egyre gyatrább - a hangjuk gyalázatos." Érdekes, Mark Levinsonnak is
ez volt a véleménye.
* Video és audio a tévékészülékben találkozik; a hifistának
esetleg nincs szüksége képernyőre, de szüksége lehet egy komplett
tv-elektronikára, amilyen a Motion Electronics TV Sound Monitor,
amelyet most Keith Howard próbál ki. Ez a 160 fontos készülék
voltaképpen egy szintézeres, programozható tv-túner.
* Jecklin (nem Dzseklin!) svájci hangmérnök Float, azaz Tutaj
elnevezésű elektrosztatikus fejhallgatója kultikus tárgy, régi és
hírneves típus. (Az elektrosztatikus fejhallgató már önmagában is elit
dolog; akárcsak a hangsugárzók családjában, az elektrosztatikus itt is
különb a dinamikusnál.) A Jecklint nemrég módosították, ezért figyelt
fel rá a HFA. Ez a füles nem is úgy néz ki mint egy tutaj, sokkal
inkább olyan, mint egy űrhajós-félsisak. Nyílt rendszerű, azonkívül
úgy van kialakítva, hogy elemelkedjék a fülről, és ezért könnyebb
elviselni, mint a szokványos fülvédő-típusú fejhallgatókat, habár a
súlya tekintélyes: 600 gramm. Alvin Goldnak tetszik a Float, csaknem
annyira, mint a Stax. Bennünket azért érdekel a dolog, mert mi is
hozzáférünk egy Jecklinhez, és azt tekintjük majd referenciának a
Fejhallgatóteszten - ha eljutunk odáig.
A Jecklin-űrhajósisak, a világ egyik legismertebb elektrosztatikus
fejhallgatója, a tápegységgel (HFA június)
* További rövidtesztek:
Myst tma3 erősítő (250,-), a középmezőny egyik ígéretes darabja. A
fono-előerősítő IC-s, de meglehetősen drága IC-k vannak benne (Linear
Technology LT100, darabonként 4 fontért). A többi félvezető jórészt
Hitachi MOSFET.
Cambridge Audio A250. Monoblokk, azaz egy 250 wattos
teljesítményerősítő, 350 fontért - és valahogy nem igazán klasszis
holmi.
Mordaunt-Short MS25Ti hangsugárzó. Metál dóm, mégpedig
titániumból, mint az új JBL-eken, holott az MS25Ti igen aprócska
jószág, csak 120 font a párja. Ugyanennyibe kerül az Acoustic Research
AR8BX is. (Muris: a dómját a konkurenciától, az Audaxtól vették.)
Mindkét doboz jó bizonyítványt kap.
Amerikai bébidoboz, az AR8BX. (HFA augusztus)
Goldring Gerald Louis - ez nem a tervező, hanem a pickup neve. Van
den Hul tűheggyel szerelt MC, potom 400 fontért, de Jimmy Hughesnak
csalódást okoz.
Pickuprevü 1-4:
Goldring Gerard Louis MC-szuperhangszedő. A neve roppantul hangzatos -
és a név kötelez? (HFA június)
Hátha sikerül megoldani a megoldhatatlannak látszó feladatot,
magaskimenetű MC-vel is elérni a normál MC-k hangminőségét... Milltek
Aurora. (HFA május)
Azért, mert valaki CD-ket gyárt, még gondolhat az LP híveire is. A
Denon egyébként is azt állítja, hogy ő találta fel a mozgótekercses
hangszedőt. Képünkön: az új DL 160-as. (HFA augusztus)
Bársonyszív - bársonyhang? A Kiseki Purpleheart Sapphire. (HFA
augusztus)
Augusztus
Jimmy Hughes arról értekezik, hogy némely jól hallgatható, zenei
hangú hangsugárzó azért nem nyeri el az emberek (és a szakemberek)
bizalmát, mert amikor a boltban összehasonlítják más típusokkal, akkor
"színtelennek", "érdektelennek" hat. Hughes a Mordaunt-Short
Carnivalt, a Monitor Audio R352-őt, a Rogers LS7-est, az Arcam Two-t
és a Mission 70/II-őt hozza fel - az utóbbit mi magunk is hallottuk
boltban szólni, és tényleg nem voltunk elragadtatva tőle.
* Szuperhangszedőket hasonlítanak össze abból az alkalomból, hogy
megérkezett a Kiseki cég Bársonyszív, azaz Purpleheart nevű
pickupjának legújabb változata, zafír tűszárral. Ez már 500 fontba
kerül, a zafír nélküli Bársonyszív 400, az ugyancsak a Kisekitől való
Bluespot csak 300. Az összehasonlítási alap általában a Koetsu Black,
mint nonpluszultra, habár Jimmy Hughes most azt mondja, hogy ő egyre
inkább eltávolodik a Koetsu hangzásvilágától, ma már jobb szereti a
Goldbugokat és hasonlóképpen a Kiseki is jobban tetszik neki. (Édes
gondok.)
* További terülj-terülj-asztalkám a lemezjátszókhoz és egyebekhez:
a TCS, azaz The Cornflake Shop terméke, a Sound Organisation asztalkák
konkurense, egy ötvenesért. "A RATA Torlyte azért változatlanul messze
a legkülönb - mondja John Bamford -, habár minden lemezjátszónak más
és más a karaktere, és még a Torlyte-tal is előfordulhat, hogy
valakinél nem válik be." Ide kívánkozik egy MOD leírása: Torlyte-ból
készítik el a Linn lemezjátszó szubsassziját. Persze, ez elég
bonyolult MOD, az egész készüléket szét kell szedni hozzá.
Még egy lemezjátsz-alávaló... The Cornflake Shop-tól (HFA augusztus)
* Keith Howard látogatást tesz a Nippon Gakki, közismert nevén
Yamaha cég főhadiszállásán, ahol is bemutatják neki a Digital Sound
Field Processzort, ez az elektronika, mint neve is elárulja,
hangversenytermet csinál a stúdióból, különféle visszhangosítási
trükkökkel. Ennél talán érdekesebb az a játék, amit a Yahama
laboratóriumában a CD-játszókkal folytattak. Ismeretes, hogy a
CD-játszóknak elmaradhatatlan egységük egy bizonyos felülvágó szűrő
(lásd Szűrővizsgálat, HFM 20.). Az új Yamaha csúcsmodellben, amely egy
kétszeres túlmintavételezésű, 16 bites gép, "5. rendű aktív
Butterworth szűrőt alkalmaznak, amely lényegesen finomabb hatású a 7.
és 9. rendű Csebisevnél és hasonlóknál, de még mindig jóval
drasztikusabb, mint a Philipseken használatos 3. rendű Bessel." Ez
idáig hifizgetés (mert az!), most jön a lényege. "Mi van akkor, ha
egyáltalán nem használunk szűrőt? Jacques Loussier CD-jén, a Best of
Play Bach-on zongora és cintányér szól együtt. Szűrő nélkül a
cintányér egy kicsit nyers, agresszív, de az egész hangképnek hatalmas
meggyőző ereje van - amely nyomban elvész, ha bármely fajta szűrőt
bekapcsolják. Tehát: szűrőnélküli CD-játszók következnének? A Yamaha
mindenesetre gondolkodik rajta, hogy a jövőbeli gépein esetleg ki
lehessen kapcsolni a szűrőt. És időközben suttogni hallottam valamit
egy 16 bites, négyszeres túlmintavételezésű Marantzról is, amelyben
szintén meg lehetne kerülni a szűrőt."
* Rövidtesztek:
Meridian M20 aktívhangsugárzó (lásd a HFN/RR szemléjében is). Nem
győzi meg a kritikust (a HFN/RR-ben sem). "Ez a hangdoboz nem ismeri
azt a szót, hogy nyugi."
Heybrook HB2R (240,-) hangsugárzó. A régi HB2-nek új, nagyobb
hatásfokú változata. A mély/középsugárzó most Bextrene helyett papír
(persze, hogy megnő a hatásfok), az Audax csipogó most 1 coll helyett
csak 3/4 collos, a 12 literes fadoboz most is 12 literes, és bár a
gyár szerint hatalmas basszusa van, ez a basszus Alvin GOld szerint
csak a minidobozokéhoz képest hatalmas. A kritikus kénytelen-kelletlen
elismeri, hogy ez a hangsugárzó jobb, mint az elődje: definiáltabb,
hangosabb is - de valahogy nem igazán tetszik neki a HB2R hangja.
A HB1 kétharmada, csaknem kétszeres áron: a Heybrook HB2R minidoboz.
(HFA augusztus)
Monitor Audio R652/MD hangsugárzó (230,-). Polipropilén membrán,
metál dóm, precíz, de kissé érdes hangkép.
Denon DL160 MC-hangszedő (80,-): mint a Denonok általában, ez is
jó vétel.
Yamaha CD-400 CD-játszó (250,-) - állítólag kiemelkedően jó
alapgép. Remélhetőleg ez a bizonyítvány független a szerkesztő
Japánban tett útjától.
Marantz PM-26 erősítő (109,-). Az új minimanó kellemes hangú, de
elmarad a NAD-tól, a Roteltől. Igaz, azok időközben vagy 30 fonttal
drágultak.
Képeink felülről:
Marantz minimani... manimanó... szóval: a PM-26 erősítő, kevés
pénzért, 106 fontsterlingért. (HFA augusztus)
Nálunk ugyan nincs ennyire sok tévéprogram, de azért érdemes
felfigyelni a Motion Electronics 100 csatornás tv-tunerére, mint
hifi-műsorforrásra. (HFA június)
Ante portas: az Onkyo DT-1000 digitális magnó prototípusa. (Audio
június)
Acoustic Research 8BX hangsugárzó (89,-). Ez a bébi doboz
állítólag jobb, mint a 100 fontos dobozok többsége; basszusa persze
ennek sincs. Jimmy Hughes rávilágít egy konstrukciós problémára: a
8BX-nek a magassugárzója nagyobb hatásfokú a dohogójánál, ezért egy
ellenállással illesztik ahhoz - ha ezt az ellenállást kiszedjük, akkor
túl sok lesz ugyan a magas, de sokkal szebben szól a hangdoboz. "A 8BX
alapvetően jó. De ha az AR cég valahogy másképp is tudná illeszteni a
csipogót a mélyhangszóróval, anélkül, hogy auditíve ekkora árat
kelljen fizetni érte, akkor a 8BX-ből egy mesés kisdoboz válnék."
* A Kérdések és Válaszok rovat visszatérő tippjei (megfigyelésünk
szerint: Mission Cyrus Two erősítő (260,-), A&R Arcam Two
hangsugárzó (200,-).
AUDIO
1986. május
Az ez évi Autós Évkönyv, csaknem 2000 készüléktípusról:
erősítőkről és ekvalizátorokról, rádiókról, hangsugárzókról és egyre
több (már 25!) CD-játszóról. Kettőt (Nem időzünk el az autós-hifinél.
Vagy Olvasóinkat netán mégis érdekelné?!)
Dőljünk hátra az ülésben, és kapcsoljunk zenére... például a
harman/kardon CH160-ra vagy a Sherwood CRD-180-ra. (Audio május)
Június
Bert Whyte még a téli CES-ről, azaz Szórakoztató Elektronikai
Kiállításról számol be. Végigszalad a CD-játszók legújabb
generációján, majd megállapodik az Onkyo DT-1000 forgófejes digitális
magnónál, amelyről részletesebb leírást ad. A szalagsebesség (vagy
mondjunk inkább szalaglassúságot?) 8,5 és 12,225mm/s, a játékidő 120
vagy 80 perc, a fejdob percenként 2000-szer pördül meg, a relatív
sebesség 3,13m/s. A kvantálós 16 bites, a mintavételi frekvencia 48,
44,1 vagy 32kHz, a hibajavító rendszer (mint a CD-technikában)
kétszeres Reed-Solomon kód.
"Figyelemreméltó rendszer ez a DAT. Mindazonáltal kérdés, mi a
haszna. Hogy versenyre kelhessen a CD-vel, nyilván DAT műsoros
kazettákat is kell produkálni. De még ha a nagyüzemi másolás olcsó és
hatékony lesz is, a szalag mindenképpen romlékonyabb, mint a CD."
(Ezután Ken Pohlmann részletesebben is kifejti, mit tud a DAT, azaz
Digital Audio Tape.)
* A szerkesztő megadja az Audio által használt demó-ezüstlemezek
listáját: Opus 3 Test Record1, Depth of Image, CD 7900 (az
LP-változatát mi is használjuk - lásd HFM 8.); Lou Reed: Transformer,
RCA PCD 14807; Oscar Peterson Trio: We Get Requests, Verve 810047-2;
Dave Grusin: Mountain Dance, DPRD-9507; Amanda McBroom: West of Oz,
Sheffield Lab CD-15; Silver Linings: Songs by Jerome Kern, Arabesque
Z6515; Kiri Te Kanawa and Nelson Riddle: Blue Skies, London 414666-2;
Randy Newman: Trouble in Paradise, Warner Bros 923755-2; Shura
Gehrman: Der Doppelgänger, Nimbus NIM 50011; Cantate Domino, Proprius
CDP 7762 (megint!); Denon Audio Technical CD, 38C39-7147.
* Lemezváltós CD-játszók tesztje: Pioneer PD-M6, Nikko NCD-600,
Mitsubishi DP-409R és Sony CDX-A10, mely utóbbi a Sony Disc Jockey
névre is hallgat.
Váltóláz. Lemezváltós CD-játszók: Pioneer PD-M6, Nikko NCD-600, Sony
CDX-A10 (a "Sony Disc jockey") és Mitsubishi DP-409R. (Audio június)
Egy csábos törpemagnó: Marantz PMD 430. (Audio július)
Tégy fel egy lemezt, és megmondom a jövendődet? Oracle Delphi II.
lemezjátszó (Audio június)
* További tesztek: SME V hangkar és Talisman Virtuosi Dti
hangszedő, SOTA Star Sapphire (erről még beszélünk) és Oracle Delphi
II lemezjátszók a szuperkategóriából, Magnum Dynalab FT-101 tuner.
Spártai tuner: Magnum Dynalab FT-101. (Audio június)
* Az Audio tesztjei ritkán tanulságosak, de most a fenti
bekezdésből nagyon is hasznosnak véljük kiemelni a SOTA új
lemezjátszójának tesztjét, pontosabban az egyik paraméter vizsgálatát.
Ez a készülék nagyjából azonos a régi SOTA Sapphire-ral, csak most már
vákuum-szivattyúval is ellátták, hogy rá lehessen szívatni a tányérra
a hanglemezt, és a gép amiatt 1000 dollárral drágább. (A SOTA
eredetileg csak 600-ba került!) Érdemes hát megvizsgálni, valóban
előnyös-e a vákuumszívásos módszer - az Audio persze igyekszik
meggyőzni magát arról, hogy igen. Nézzük, mit mutat a műszer, és mit
mond az emberi fül.
A műszer nagyon szépen kimutatja, mit csinál a lemezjátszó, ha
oldalba rúgják, azaz "mechanikai impulzussal" illetik a tányér szélét
( 1. ábra) vagy a fadobozt (2. ábra). Mindkét esetben a felső görbét
úgy vették fel, hogy be volt kapcsolva a vákuum, az alsót meg úgy,
hogy nem. E. M. Long elégtétellel állapítja meg, hogy a felső görbéken
sokkal kisebb amplitúdójú a "beütés". Az ám, de a hallgatóság - meséli
Long - úgy hallotta, mintha a vákuumos rögzítés hatására a cintányér
ködösebbé vált volna, ami ugye közönséges érzékcsalódás. Long
elmagyarázza, hogy a cintányér nem ködösebb lett, hanem
"realisztikusabb", "precízebb", merthogy most nem rezeg a lemez stb.
stb.
Pedig jobban tette volna, ha egyrészt jobban kinyitja a szemét,
másrészt jobban hisz a többiek fülének. A diagramokon ugyanis
csodálatosan jól látszik, mit idézünk elő, ha rögzítjük a hanglemezt.
Igaz, az első nagy rúgást nem fogja a szívére venni - dehát a lemezt
püfölni, ez mégsem nevezhető üzemszerű használatnak. Ha viszont
eltekintünk a túlméretezett impulzustól, és figyelmünket arra
összpontosítjuk, hogy mi történik ezután, akkor észrevesszük, hogy a
vákuummal megfogott lemez képtelen lecsillapodni - mert együtt rezeg a
tányér tömegével! Ha békén hagynák, és nem bilincselnék a tányérhoz,
akkor a maga néhány dekagrammos tömegével igen gyorsan lecsengene, és
a berezgés nem ködösítené el a hangképet - mint ezt az elfogulatlan
hallgatóság nagyon helyesen érzékelte.
Mi (és Olvasóink) nyilván nem vásárolunk 1000 dolláros
vákuumszivattyút, de léteznek sokkal egyszerűbb és sokkal olcsóbb
alkalmatosságok: tapadós lemezpárnák, lemezleszorító korongok,
amelyekkel csaknem ugyanolyan hatékonyan el lehet rontani a hangképet.
Ne feledjük, a más kárán tanul az okos!
Mellesleg, a dolognak elvi jelentősége is van. Stúdióemberektől
többször is hallottuk már, hogy "ha egyszer a lemezvágógépen vákuummal
szívják oda a lemezt, akkor biztos, hogy a lemezjátszón - amelynek
nyilván tükörképszerűen kell dolgoznia - szintén elengedhetetlen a
vákuumpumpa." A lemezvágó gépen persze tényleg nem megy vákuum nélkül,
hiszen sziklaszilárdan kell tartani a lakklemezt a vágótű alá - de
mint látjuk, a lemezjátszónak mégsem szabad minden tekintetben
utánoznia a lemezvágó gépet. Nem ez az első eset, hogy a stúdióemberek
logikája csődöt mond.
Július
Az egysugaras és a háromsugaras pickup közötti különbséget
magyarázza el Ken Pohlmann - ja igaz: természetesen a CD-játszók
lézer-pickupjáról beszélünk. A kétféle technika hívei újabban heves
futballmeccset vívnak egymással. Pohlmann véleménye szerint az
egysugaras letapogatás a jobb, mert egyszerűbb. Miért térnek át többen
is a háromsugaras technikára? Mert a marketing szakemberek
felfedezték, hogy a vásárlóközönség, a prospektusbújó hifisták
valahogy jobban bíznak a háromban, hiszen az több, mint az egy...
Ne tessék megijedni, ez az erősítő csak 25 Wattos. Így is alig látszik
a hűtőbordáktól. Classé Audio DR-3. (Audio július)
* Tesztek. Classé Audio DR-3: 25 wattos teljesítményerősítő potom
3000 dollárért; a teljesítmény-adatot úgy kell érteni, hogy 25 watt 8
ohmra, 50 watt 4 ohmra, 100 watt 2 ohmra... 300 watt hídkapcsolásban 2
ohmra. Mint látjuk, 25 és 25 watt között jókora különbség lehet, a
Classé-nak például akkora dinamika-tartalékai vannak, hogy képes
szobahangerőre kihajtani az iszonyatosan rossz hatásfokú Apogee
ribbont. A kontrollberendezésben Linn lemezjátszót használtak;
érdekes, hogy a skót futómű még az Audio szakíróihoz is utat talált.
Proton D940, egy 2x50 wattos receiver (450,-), számunkra azért
érdekes, mert a Proton erősítőit már idehaza is láthattuk, a
Thermal-szállóbeli teszten, valamint a RAMOVILL auditóriumában.
Proton D940 receiver. Szójáték, a Ravill-hoz intézve: vajon össze
lehet-e hozni a Protont az Elektronnal?
A Nakamichi azért mindig Nakamichi. Az új CR-7A. (Audio augusztus)
Marantz PMD430 hordozható kazettás deck (500,-), "pofára" a
Nagrákat imitálja.
Augusztus
CD-játszót bármelyik cégtől vehetsz, de ha CD-korongot vásárolsz,
biztos lehetsz benne, hogy azt a bizonyos sokmilliárd "pit"-et amit a
lemez tartalmaz, vagy egy Philips LHH-0400, vagy egy Sony DMC-7200
típusú berendezéssel égették be. Ken Pohlmann most ezekről a 2 millió
dolláros profigépekről ír; cikkét itt részletesen nem ismertethetjük,
a CD-gyártásról egyszer majd bővebben írunk lapunk más részében.
* Tesztek: Nakamichi CD-7A kazettás magnó (1350,-), conrad-johnson
Premier Five csöves monó teljesítményerősítő (3000,-), Technics
EPC-305 MCII hangszedő az SH-305 MC transzformátorral (tehát időközben
a Technics is átállt az elő-előerősítőről a trafóra?! - vesd össze
tesztjeinkkel a HFM 8. és 11. számában).
Ismerős pickup? A Technics EPC-305MC, de immár a második generációja.
(Audio augusztus)