Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
A Hifi Magazin hivatalból teszteli mindazt, ami hifi. Nem teszteli
azt, ami nem hifi. Ahhoz viszont, hogy valamiről kiderüljön, hogy nem
hifi, előzőleg tesztelni kell. Ennélfogva nem lehet igaz, hogy a Hifi
Magazin ne tesztelné azt, ami nem hifi...
Ezt a kis logikai képtelenséget valószínűleg Zénon görög bölcselő
is felvette volna híres apóriái, azaz "kételyei" közé, dehát akkoriban
még vagy a High Fidelity nem létezett, vagy Zénon nem tudott angolul.
Az ellentmondás azonban annyira nyilvánvaló, hogy csak jókora adag
dialektika oldhatja fel, ergo kövessük a dalnok tanácsát:
"Tesztellek is meg nem is,
Bizony, így van ez."
Bizony úgy. A nemteszteléshez is érteni kell ám. Ha tehát
Olvasóink sehogysem találják egynémely masina tesztjét a nagy B betű
árnyékában, akkor ne higgyék, hogy egyszerűen csak megfeledkeztünk
róla, vagy nem is vettük észre a boltban. (Az árukínálatot egyébként
is árgus szemekkel figyeljük!)
És nem is az arisztokratikus gőg dolgozik bennünk, amikor
("persze, Maguknak ott a Spendor meg a Quad meg a többi!") nem
méltatunk figyelemre alacsony származású, plebejus masinákat. Amikor
ezek becsengetnek az ajtón, a kapus nem nézi a ruházatukat. A
származásukat sem firtatja. Csak megadja a jelhangot, jó hangosan:
"Din...?" - mire a jövevénynek rá kell vágnia: "45500!" Ha tudja a
jelszót, bejöhet. Habár előfordul, hogy egy-egy faragatlan fickót
később el kell zavarnunk, mert megbízhatatlan jellemű, szitkozódik, a
padlóra köp stb. Mindazonáltal hangsúlyozzuk: demokratikus szelleműek
vagyunk, és nem zárkózunk be a mi elefántcsont hifitornyunkba.
Az NDK-ból ideszármazott kis kompaktberendezés, az RFT S3000,
amikor a jelszót kérdezték tőle, felemás válaszokat adott. A
lemezjátszója igénytelen kis szerkezet, amúgysem tartozik a toronyhoz,
külön kell (?) megvásárolni ("plusz egy fő"), akkor meg mért éppen ezt
kelljen megvásárolni... úgyhogy ő már eleve nem nyert bebocsáttatást.
A hangsugárzók, azok hírét sem hallották a DIN 45500 nevű állatnak, de
nekik mégsem olyan egyszerű ajtót mutatni, hozzá vannak nőve a
toronyhoz: együtt kapjuk őket a fődarabokkal, nagyjából olyan áron,
amennyibe a három Orion került. Amennyiért el tudjuk passzolni a
hangdobozkákat, annyival olcsóbba jön ki az NDK torony a hazainál.
Megjegyezzük, hogy a lengyel Unitra minitorony lemezjátszóját és
hangsugárzóit sem teszteltük (lásd HFM 12. ).
Sajnos, az RFT-nek még a fődarabjai sem viselkednek
kifogástalanul: a magnó frekvenciajelleggörbéit nehéz begyömöszölni a
DIN-tűréshatárok közé. Némely példánynak a nyávogása is tűrhetetlenül
magas. Igaz: más példányok egyenfutásával nem volt baj, márpedig a
gyári szórást és az üzembizonytalanság mértékét mi nem vizsgálhatjuk,
tehát nem is tekinthetjük kritériumnak. De ha még azt is hozzávesszük,
hogy az erősítő mindössze 2x13 wattos, akkor bizony már nem sok kedvet
érzünk az RFT-torony tesztelésére.
Viszont: nagy darabszámban érkezett.
Viszont: Olvasóink reklamálják.
Viszont: kevés a Bemutatni valónk.
A legutolsó érvhez egy kis magyarázat kínálkozik. Mi nem
szenvedünk a Bőség Zavarától, ellenkezőleg, ahogy Fodor Géza barátunk
írta operakritikáiban: a Hiány Zavarával küszködünk, mindazonáltal a
kereskedelmi vállalatok jelenleg sokallják ha nem is a választékot, de
annál inkább az árukészletet, és amíg a jelenleg kapható készülékek ki
nem fogynak, nemigen kockáztatnak meg egy újabb importtételt. A hazai
gyártóvállalatokra a legjobb esetben is csak távlatilag számíthatunk.
Nincs mit tenni: tudomásul vesszük, hogy tervgazdálkodásban élünk.
Megalkudva tehát önnön elveinkkel, műsorra tűztük az RFT főkomponensek
(erősítő, tuner, magnó) tesztjét, azt remélve, hogy a gyakorlatban
talán túl fogják szárnyalni a róluk alkotott elképzeléseinket... E
minitornyot egyébként az RFT-kombináthoz tartozó, sonnebergi Stern
Rádiógyár készíti, régóta és nagy darabszámban. A torony fő
komponensei az SV3000 erősítő, az ST3000 tuner és az SK3000 magnó
(bizonyos típusszám-variációk elképzelhetők). Méretüket tekintve
hasonlóak az Orion és az Unitra típusaihoz, még abban is, hogy itt is
a magnó a legmagasabb építőelem.
Az RFT-ken kívül is van azért egy és más a tarsolyunkban.
Mindenekelőtt az Akai (Videoton által összeszerelt) HX-A3 jelű
kazettás magnója, aztán az Orion új HS282-es hangdoboza, és egy
ugyancsak kisméretű, de meglehetősen drága nyugati hangsugárzó, a
Visonik DC-70, amelyet az NSZK-beli Heco+Hennel, egy nem is egészen
ismeretlen nevű cég gyárt (illetve szerintünk importál), és amely
idehaza annyiba kerül, mint a Heybrook HB1!
RFT SV3000 erősítő
A minitorony központi része egy nagyon-nagyon szerény
teljesítményű erősítő: mindössze 2x13 wattos, és még ezt is csak 4
ohmon, 0,7% torzítással határolva adja le. Ellentétben áll a szerény
teljesítménnyel és ugyancsak szerény specifikációval a szerénytelen,
sőt hivalkodó LED-sorozat az erősítő homlokzatán; mi az ördögnek kell
itt vizuálisan is kijelezni a teljesítményt? Miért akar a bolha
köhögni, ha egyszer nincs tüdeje?
Kezelése, szolgáltatásai
Az előlap bal felső sarkában szabványos fejhallgató-csatlakozó (5
pólusú dominó-aljzat), alatta hálózati kapcsoló, bekapcsolásjelző
LED-del. Most következik az a bizonyos teljesítmény-kijelző LED-sor. A
két csatorna közös teljesítményét indikálja, bontása:
0,06-0,2-0,7-2,5-8-30 watt (az utóbbi persze nem "tartósan",
"szinuszosan" értendő, hanem mint "zenei csúcs"). Lejjebb két
kapcsoló. Az egyik (Linear) a fiziológiai hangerőszabályzást iktatja
ki-be, a másik pedig a magasvágó szűrőt (Rausch) aktiválja. A
balansz-, a mély- és a magashangszínszabályzó forgatógombot a bemeneti
választókapcsoló követi; az SV3000 mágneses hangszedőt, tunert és
magnót fogad. A sort a hangerőszabályzó nagyméretű forgatógombja
zárja.
A hátlapon a három bemenet 5 pólusú csatlakozóhüvelye és a
hangsugárzó-kimenetek szabványos csatlakozói.
Többet nem tudunk mondani róla - de persze ettől még igazi High
End masina is lehetne.
Felépítése
A fono-előerősítő egyetlen B861D jelű IC.
A két nagyszintű, lineáris bemenet egy-egy ímpedancia-illesztő
fokozatra adja a jelet (emitterkövető); a feszültségerősítés
egységnyi.
A bemeneti választókapcsolóról a fel egy A 273D típusú IC-re
kerül, itt szabályozzák a hangerőt aképpen, hogy az IC
egyenfeszültségét változatják. A hangerőszabályzó tehát egyetlen
potenciométer, amely egyenfeszültséget változtat. Ugyanígy szabályozza
a mély- és magasemelés, illetve vágás mértékét a következő fokozatban
egy A 274D jelű IC. Ennek kimenete a balansz-szabályzóra, majd újabb
emitterkövetőn keresztül (impedancia-illesztés) a teljesítményerősítő
fokozatra dolgozik (a teljesítményerősítő IC típusjele MDA2020 -
megfelel az ismert TDA2020-nak), amely aztán meghajtja közvetlenül a
hangsugárzót, illetve leosztás után a fejhallgatót. A
teljesítményerősítő kimeneteit négytranzisztoros áramkör figyeli, és
ha hibát észlel, egy relé segítségével leválasztja őket a kimenetről.
Ugyanezt a relét mozgósítja a fejhallgató csatlakozóhüvelyében
elhelyezett kapcsoló is: ha "fülest" használunk, leválasztja a
hangsugárzó-kimeneteket az erősítőről. A kivezérlésjelző meghajtásáról
egy B861 D és egy A 277D típusú integrált áramkör gondoskodik.
A tápegység 10000µF-os pufferkondenzátorai ±14,1 volttal látják el
a végerősítőt. Az összes többi rész +15 voltot kap egy
háromtranzisztoros stabilizátorról. A ki-be kapcsoló nemcsak a
hálózati feszültséget kapcsolja, hanem a relét vezérlő áramkörbe is
beavatkozik, hogy a kapcsolgatással járó jelenségek zaja ne juthasson
a kimenetekre. A hálózati transzformátor nagyméretű; a készülék doboza
fémből készült.
Meg kell említenünk, hogy noha az előlapon az SV3000 típusjel áll,
a fenéklapon az SV3001 megjelölést olvashatjuk - habár ez valószínűleg
csak arra utal, hogy a készülék megfelel a magyar előírásoknak, s
feliratai is magyar nyelvűek.
Méréseinkhez
Csodára ne számítsunk - elégedjünk meg azzal, ha a kis gép eleget
tesz a specifikációjának.
A bemeneti és kimeneti feszültségek/impedanciák nagyjából rendben
vannak. De máris meg kell jegyeznünk, hogy a specifikáció nem tér ki a
korrekciós erősítő tulajdonságaira. A kapcsolási rajzból azt véljük
kideríteni, hogy ezt az erősítőt kétféle kivitelben gyártják.
Korrekciós erősítőt csak az exportra (?) szánt kivitelbe építenek, a
hazai változat csak kristályhangszedőt fogad, 200mV/1 Mohm-ra
kiképzett nagyszintű bemeneten. A maximális bemeneti feszültségekről
még annyit, hogy bár megfelelnek az előírásoknak, az erősítő csak
viszonylag csekély feszültséget képes feldolgozni, feltehetően azért,
mert a nagyszintű bemenetek nem közvetlenül a hangerőszabályzóra
kapcsolódnak: közbeiktatódik előbb egy emitterkövető, majd egy
feszültségvezérelt aktív rész, márpedig ezeknek nem korlátlan a
jelfeldolgozó képességük!
A jellemző kimeneti teljesítmény annyi, amennyi: megfelel a
specifikációnak, más szóval 4 ohmon 2x13, 8 ohmon viszont már csak
2x10 wattra számíthatunk. Félő, hogy gyöngébb hatásfokú
hangsugárzókkal használva, a kis gépnek kifogy a szuflája, és nagyobb
hangerőn már torzítani fog. A zenei teljesítmény arányban van a
névlegessel. A kimeneti feszültség instabilitása elfogadható mértékű.
A lineáris (nagyszintű) bemenetről kapott frekvencia-jelleggörbe
20Hz-en közel 2dB-t esik, 20kHz-en még a vonalon van. Hasonló a
fonobemenetről felvett görbe lefutása is. A hangszínszabályozók
hatásossága átlagos, de kifogásoljuk a karakterüket. A
hangszínszabályzót általában úgy szokás kiképezni, hogy a legmélyebb,
illetve a legmagasabb tartományban (20, illetve 20000Hz-en) már ne
legyen annyira hatékony. Az SV3000 azonban a sáv legszélein is tovább
emel, holott ezzel inkább már csak a zajt növeli. A fiziológiai
hangerőszabályozás is szokatlanul nagymértékű az alacsonyfrekvenciás
tartományban; véleményünk szerint ennyire nincs szükség. (Egyébként
is: bármiféle hangszínkorrekcióhoz mindenekelőtt
teljesítménytartalékra van szükség, annak pedig itt nyoma sincs!) A
magasvágó szűrő jól van kialakítva.
A fázis-frekvencia jelleggörbe meglehetősen eltér az ideálistól,
jobb eredményhez vagyunk szokva.
Az áthallási csillapítás a két csatorna között nagyon
tisztességes, a különböző bemenetek között pedig kifejezetten jó A
maradékfeszültség-erősítés adata megfelelő: ha leszabályozzuk a
hangerőt, nem lesz hallható a műsor.
A teljesítmény-frekvenciatartomány viszonylag széles, dehát ne
feledjük: 0,7% harmonikus torzítást engedélyez a specifikáció. A
mágneses hangszedő bemenetéről viszonylag magas, a nagyszintűről
átlagos mértékű torzítást kaptunk. A teljesítmény függvényében mért
harmonikus torzítás egészen elfogadható, csupán a névleges
teljesítmény közelében szökik fel. Az intermodulációs torzítás magas,
korszerű erősítőkről jóval kisebb IM-et szoktunk mérni. A különbségi
torzítás nagyszintű bemenetről mérve átlagos, fono-bemenetről viszont
nagyon magas - elárulja, hogy egyszerűen megépített, olcsó géppel van
dolgunk.
Összefoglalásul: igazán durva hibát nem találtunk, de az eredmény
bizony szerény, szerény, szerény.
Szeánsz
Még mindig a HFM I fono-előerősítőt és a Quad405
teljesítményfokozatot használjuk etalonnak, és mint mindig, most is
szabályszerű vaktesztet csináltunk, kapcsolóberendezéssel,
jelzőfényekkel, sok-sok (hagyományos)összekötőkábellel és egy-egy pár
szintszabályzó potméterrel. Tudjuk, hogy ez a "technika " aggasztóan
rátelepszik a hangképre, dehát ez már velejárója az A-B vaktesztnek.
Nem is annyira arról van szó, melyik erősítő a "jobbik", inkább arról,
hogy mennyi idő alatt és mennyire következetesen tudjuk ilyen
körülmények között is kimutatni a tesztkészülék hibáit, leírni a
hangkarakterét. (Ellenszavazatok is lehetségesek ezúttal is volt egy.)
Műsoron: Ortofon demólemez, egy japán dzsessz-trió, Bach IV.
Brandenburgi koncertje, Händel Messiásából egy kórusrészlet.
Az RFT jellemzői: Karcosabb, kaparósabb. "Hifibb". Fás.
Ványadtabb. Agresszívebb, csúnyább. Durvább. Nincs tartása. * Élénk,
jobb magasak, felül időnként torzítás. * Kiegyenlítettebb, néha
nagyobbat szól. * A zongorán furcsaszínezet. Nincs teste, magasban
torz, mélyhiány. (A HFMI/Quad 405 jellemzése ebben a menetben:
Összefüggőbb tér, plasztikusabb. Hitelesebb. Jobb mélyek, lágyabb,
teltebb, tisztább, szebb, nyugalmasabb. * Kicsit bágyadt, de
megnyugtatóbb. * Testes, teres. Időnként kevés magas? * Összemos. A
mélye puffog. De minél élénkebb a program, annál inkább ennek az
erősítőnek lesz jobb a tere.)
A saját munkamódszereink ismeretében és okulva eddigi
tapasztalatainkon, így foglalhatjuk össze az eredményt: a kis RFT-nek
nincs durva hibája, de erősen "tranzisztoros" (vagy "IC-s"?
mindenesetre "félvezetős") a hangja, a szó rossz értelmében. Úgy
hisszük, hogy olcsó rendszerbe illesztve sem szólna annyira jól, mint
akár az Orion SE1025, akár a kis Unitra.
*
RFT ST3000 tuner
Hogy egy kis változatosság legyen a dologban: ez is nagyon
egyszerű készülék. Nem találunk rajta semmi különlegeset, sem kívül,
sem belül. Három AM és az OIRT-URH sáv vételére alkalmas analóg
hangolású tuner, a legszükségesebb szolgáltatásokkal. Habár a
legszükségesebb szolgáltatások közé 1986 nyara óta hozzátartozik az
OIRT-a kívül a CCIR sáv vételének lehetősége is, minthogy
Magyarországon ma már ebben a frekvenciatartományban is sugároznak
műsort. Az ST3000 ehelyett egy kis szorgalmi feladatot vállal,
amennyiben AM-en nemcsak a közép-, de a rövid- és a hosszúhullámú
sávot is fogja - véleményünk szerint erre nem nagyon volna szükség.
Kezelése, szolgáltatásai
A keskeny skálalap fölött az FM-, a skálalap alatt pedig a három
AM-sáv frekvenciabeosztását tűntették fel. A skálamutatóban egy zöld
LED világít, jelezve, hogy hol tartunk a hangolásban. A skála bal
oldalán a térerőjelző: 6 zöld LED (a tervezők itt bőkezűek voltak,
mások erre a célra 3-4 LED-et használnak). Velük egy sorban a sztereó
indikátor piros LED-je.
Alul a bal sarokban a hálózati kapcsoló (szintén egy piros
LED-del), vele egy vonalban a többi nyomógomb. Először egy hármas
csoport: monó/sztereó, muting/5kHz és AFC/FA. Az elsőről nincs mit
mondani. A némító nyilván csak FM-en hatékony, az AM-sávokon ez a gomb
mint magasszűrő működik. A harmadik gomb funkciója szintén kettős:
FM-en bekapcsolja az automatikus frekvenciaszabályzó áramkört
(állomásra hangolás után ez tartja rajta a készüléket a szóbanforgó
adóállomáson), AM-en pedig külső antennára kapcsol a beépített
ferritantennáról.
Középen az URH-hosszú-közép-rövidhullám négy váltógombja
sorakozik. Jobb oldalt hagyományos hangológomb.
A hátoldalon szabványos, 300 ohmos szimmetrikus antennabemenet,
valamint ugyancsak szabványos antenna-föld csatlakozó az AM-sávokhoz.
Hiányoljuk az aszimmetrikus antennabemenetet - ma már az is
elengedhetetlen volna. Minthogy a tuner háza fémből készült, a
ferritantennát a hátlapon kívül, egy műanyag dobozkában helyezték el.
A hangfrekvenciás jelet egy körülbelül 0,7 méter hosszú, árnyékolt
kábelen vezetik ki, ötpólusú csatlakozód ugóval.
Felépítése
Mint erre egyik olvasónk is rámutat (a Hangszerviz rovatban), az
ST3000 áramkörkészlete nagyjából megegyezik a mini-Orionéval; a hazai
készülék is az NDK-gyártotta IC-ken épül.
Az URH vevőrész "tunerjét" hármas forgókondenzátor hangolja. Ez az
egység három SF235-ös tranzisztort tartalmaz. A KF-jel egy
illesztőegység közvetítésével egytranzisztoros erősítőre fut, az
dolgozik az SPF10,7-S1 jelű szűrőre, melynek kimenete az S225D típusú
KF-erősítő IC-t vezérli. Ez az integrált áramkör erősíti a KF-jelet,
elvégzi a demodulációt, vezérli a térerőjelzőt, gondoskodik a
némításról és előállítja az AFC-jelet. Kimeneti jelét egytranzisztoros
fokozat erősíti, és a dekóder-IC-re adja (A 290Dm). A bal és a jobb
csatorna jele a 19 és 38kHz-es szűrőre jut, majd egy emitterkövető már
a hangfrekvenciás kimenetet táplálja. A kimeneten némító
transzisztorokat találunk, ezek védekeznek a ki-bekapcsoláskor fellépő
zajok ellen. A térerőjelző LED-eket egy A 277D típusú IC hajtja meg, ő
pedig a KF-erősítőrészről kap vezérlést.
Az AM vevőrész igen egyszerű egyetlen integrált áramkörre épül (A
244D), de egy tranzisztor is kapcsolódik hozzá, s annak körében hozzák
létre a muting/5kHz gombbal kapcsolható magasfrekvenciás szűrőt.
A készülék áramkörei kéttranzisztoros stabilizátorról +15 voltot
kapnak.
Méréseinkhez
Az ST3000 zajhatárolt érzékenysége sem monóban, sem sztereóban nem
üti meg az átlagot. Ezt a tunert nem távolsági vételre tervezték!
A zajmérés eredményéhez kommentárt kell fűznünk. A zajon belül
viszonylag erős a búgás, és emiatt a lineárisan mért érték
(jel-idegenfeszültség arány) sokkal aggasztóbb, mint a szűrővel mért
zaj, különösen monó üzemmódban. Az értékelő szűrő ugyanis erősen
csillapítja a zaj alacsonyfrekvenciás komponenseit, így az 50, 100,
150Hz-es jeleket is.
A zajzár-küszöbszint jól van beállítva, megfelel a gyakorlatnak. A
határolási küszöbszint viszonylag magas - ez abból adódik, hogy a
készülék meglehetősen érzéketlen.
A pilotjel-elnyomás megfelelő, a segédvivőé lehetne jobb is.
A harmonikus torzítás alacsony, messze a specifikált 0,8 százalék
alatt marad.
A frekvencia-jelleggörbék átlagosak, enyhe magasemelés-mélyesés
tapasztalható.
Az áthallási csillapítás is közepes. A diagramon jól látni, hogy
50, 100 és 150Hz környékén felugrik a jelszint. Ez nem az áthallásból
ered: a búgás komponensei alkalmatlankodnak itt is. Ne feledjük, az
áthallást szelektív módon mérik, a zavaró jelek emiatt "szem előtt
vannak".
A szelektivitás önmagában véve megfelelő, de a specifikációval nem
tudjuk összevetni, mert ott nem határozzák meg pontosan, mit értenek
szelektivitáson. A nagyjelszelektivitás átlagos: nagyjából ennyit
(vagy egy kicsivel többet) várhatunk el egy forgókondenzátorral
hangolt tunertől.
A kimeneti feszültség/impedancia megfelelő, szabványos érték.
Mérési táblázatunkat néhány újabb paraméterrel bővítettük.
Meghatároztuk a pilotjelző löketérzékenységét (megfelelő), a sztatikus
AM-elnyomást (szintén megfelelő), valamint a skála pontosságát a
sávszélek közelében, illetve középen. Ez utóbbi vizsgálattal azt
ellenőrizzük, hogy tényleg azt a frekvenciát fogja-e a tuner,
amelyiken a skálamutató áll. A legnagyobb eltérést 66MHz-en
tapasztaltuk (0,5MHz); a hiba a sáv közepén 0,3MHz-re, a sáv legvégén
0,1MHz-re csökkent.
Az AFC behúzási és benntartási tartománya elegendően nagynak
látszik. (A mérés leírását lásd 18. számunkban, "Rádiók a mérlegen".)
Végül eljátszottunk a térerőjelzővel is, megmértük, hogy az egyes
LED-ek mekkora bemeneti feszültségre kezdenek világítani. Növekvő
nagyfrekvenciás jelet kapcsoltunk az antennabemenetre, az első öt LED
2, 10, 40, 180, illetve 1000µV-nál gyulladt ki - a 6. LED még 1
voltnál nagyobb feszültségre sem válaszolt, valószínű tehát, hogy soha
nem is fog világítani.
Összefoglalva az eredményt: csak ismételni tudjuk önmagunkat. Az
ST3000 egy "minimáltuner". A búgása - mérve - kirívóan erős, de
zenehallgatás közben ezt nem fogjuk zavarónak érezni.
Szeánsz
Még nem halványult el bennünk a 20. lapszám Tunertesztjének
emléke; arra számítottunk, hogy a fülünk még mindig rá van hangolódva
a rádióvevőkre, és kristálytisztán kihalljuk majd a tesztkészülék
minden hibáját és erényét. Hát ez nem jött be. Talán a
tesztkörülményekben van a hiba (a sok kábel, a szintszabályzók stb.),
talán bennünk, talán a műsoranyagban - tény, hogy a szeánsz
meglehetősen keveset mutatott ki, azon kívül, hogy etalonunk, a
Pioneer F-99X valamivel elviselhetőbben szól, mint az ST3000.
Amikor összeültünk, a Rádió éppen konzervvel akart táplálni
bennünket, volt viszont egy élőadás a Debreceni Dixieland együttesről,
azt hallgattuk - nem túl sokáig, mert a hangminőségét irtóztatóan
gyatrának ítéltük. A 3. adón modern kamarazene szólt, azzal se mentünk
sokra. Annyi azért kiderült, hogy a Pioneernak jobbak a sávszélei, a
dinamikája (és egyikünk szerint emiatt túlságosan harsány - de ezt az
ellenszavazatot mi inkább a rádióadás számlájára szeretnénk írni) és
hogy az RFT-rádió hangjában kevésbé lehetett identifikálni az egyes
hangszereket: a cintányér elhalkult, a zongora kifakult, a tér
elbizonytalanodott. De egységes véleményre csak akkor jutottunk,
amikor a bemondónő (!) hangját hallgattuk, persze "élőben". Az emberi
hang mindig elsőrendű tesztprogram.
A szeánsz mindazonáltal hiányérzetet hagyott bennünk. Ilyenkor a
szerkesztő azt a házi feladatot kapja, hogy "ráhallgasson",
megismételje a tesztet egymagában, nyugodt körülmények között,
lehetőleg élőadások alkalmával. Ilyenkor engedélyt kap rá, hogy
mellőzze a kapcsolóberendezést, és szabadon "hifizzen", vagyis úgy
állítsa össze a készülékeket, ahogy neki jólesik. Ő élt is a
szabadsággal: a Quad erősítő helyett a Naim NAIT-et kötötte be,
azonkívül mind az erősítőt, mind pedig a tunereket egy-egy Triangulum
asztalkára állította. És mit tesz a "tuningolás": a rádióadások
tüstént hallgathatóbbá váltak. Este Lehel György Lisztet és Mozartot
vezényelt a 6-os stúdióban, később zongoramuzsika szólt, másnap
viszont (hogy a változást ne a komolyzenének tulajdonítsuk!)
különféle, részben népzenei kórusművek váltakoztak maestro Kálmán
operettjeivel és maestro Komjáthy popműsoráva) - és a hang egyáltalán
nem volt fülsértő! Vajon tényleg a tegnapi dixie-közvetítés volt
annyira gyatra, és az adásminőség csütörtökről péntekre virradóan
hírtelen feljavult? Vagy csupán az "összelőtt" hifi-berendezés erényei
csillantak fel? Mert nem túlzás, hogy szebben szólt ma az RFT, mint
tegnap a Pioneer!
Mindazonáltal: a Pioneer most már sokkal szebben szólt az RFT-nél.
Az is igaz viszont, hogy a "ráhallgatás" megintcsak megerősítette a
vakteszt eredményét, ami végül is megnyugtatja az embert. Az ST3000
hangja nem agresszív, inkább visszafogott, a sávszélei "le vannak
kerekítve", a felső basszusa egy kissé "meleg", a színpadképe nem elég
széles, nem elég mély és a levegője egy kicsit ködös, de mindent
egybevetve, a zenéje "hallgatható". A kapcsolási rajz ismeretében
persze nem jár kockázattal az az állítás, miszerint az ST3000 hangképe
leginkább az Orion minitunerét idézi - de emlékezetünk szerint tényleg
hasonló karakterrel szólt az ST1025 is.
E szeánsz eredménye tehát valamelyest igazolta azt a döntésünket,
hogy legjobb meggyőződésünk ellenére, de teszteljük az RFT
minitornyot. Ahol az Orion kistuner beválik, ott valószínűleg az
ST3000 is megteszi. Habár az Orion a CCIR sávot is fogja, és hát külön
is meg lehet vásárolni, nem muszáj elfogadni vele együtt az erősítőt,
a magnót is...
Tényleg: az RFT-toronyból hátra van még a magnó...
RFT SK3000 kazettás magnó
Úgy látjuk, egyszerű készülék (ezt a jelzőt mintha már használtuk
volna az előbb!), habár van benne egy kis "extra": egy extra motor,
két elektromágnessel, mint üzem módkapcsoló rendszer. Az SK3000 tehát
kétmotoros masina. Vas és krómdioxid szalagot fogad, metált nem.
Zajcsökkentő elektronikáját az RMS névre keresztelték - pedig, ha nem
csalódunk, ez a rövidítés már foglalt, feszültség effektív értéket
jelent (angol kifejezés nyomán).
Kezelése, szolgáltatásai
Az előlap bal felső részében hagyományos kivitelű, 3 számjegyű
szalaghossz-mérő, nullázógombbal. A kazettatartó fronttöltésű, a
nyitógombot a bal alsó sarkában találjuk. Mellette sztereó
mikrofoncsatlakozó: egy 5 pólusú hüvely, amely egyben nagyszintű,
vonal (line) bemenet is asztali készüléken szokatlan megoldás az
ilyesmi.
Lejjebb a hálózati kapcsoló (a bekapcsolást egy piros LED jelzi),
mellette memóriagomb: ez leállítja a csévélést a számláló mindenkori
000 állásában. A két gombbal egymagasságban, a kazettatartó alatt
sorakoznak az üzem mód kapcsolók. Ezek kis méretű nyomógombok;
némelyikhez funkciójelző LED-et rendeltek. Az első a sorban a Rec/Mut,
a felvételnémító, amellyel "csendet vehetünk fel", ha felvétel közben
lenyomva tartjuk. A Pillanat-állj funkciót sárga, a Felvételt piros
LED indikálja. A gyorscsévélők gombjait a Start (zöld LED) majd a Stop
követi. Felvételhez először a Felvétel gombot kell megnyomnunk, akkor
beállíthatjuk a kivezérlést, utána pedig a Starttal elindítjuk a
szalag futását. Az üzemmódkapcsoló gombokat csak enyhén kell
megnyomni, ugyanis ezek csak elektromos érintkezőket működtetnek, a
többit már elvégzik az elektromágnesek. Lejátszáskor a gyorscsévélők
valamelyikét megnyomva felgyorsíthatjuk a műsort, hogy gyorsabban
megtaláljuk, amit keresünk (Cue:Rev funkció).
A jobb felső fertályban két LED-sorozat a kivezérlés mértékét
mutatja (felvételkor is, lejátszáskor is). Csatornánként 12 LED-et
kapunk, bontásuk -20, -15, -12,5, -10, -8, -6, -4, -2, 0, +1, +2,
+4dB, de felirat csak a -20, -10, 0 és +4dB-t jelöli. (A közbülső
stádiumokat mi is csak műszerrel tudtuk meghatározni, amennyiben egyre
növekvő feszültséget bocsátottunk a készülék bemenetére, és figyeltük,
mekkora feszültségtöbblet gyújtja ki a soron következő LED-et.) A -2
decibelnél kisebb szinteket zöld, a 0 körülieket sárga, a +2 és +4
decibelt piros LED indikálja - nagyon szemléletesen.
A kijelző alatt a szalagválasztó-kapcsoló (Fe vagy Cr), ez alatt
pedig a zajcsökkentő ki-bekapcsolója húzódik meg. Mellettük a
felvételi kivezérlést szabályozó nagyméretű potmétergomb. A hátoldalon
ismét csak egy kanóc lóg ki, egy 70 centiméteres árnyékolt vezeték, 5
pólusú dugóval a végén ez a "felvétel/lejátszás" csatlakozó. A
tervezők nyilván "rendszerben gondolkodtak", a lehető legegyszerűbben
akarták összekötni a magnót az erősítővel.
Egy kis zűrzavar a szalagválasztás körül. Az SK3000, mint tudjuk,
nem fogad metált, ami elég nagy baj, a kezelési utasításban viszont a
készülék fényképén a szalagválasztó kapcsoló alatt az Fe és Me felirat
díszeleg - magán a magnón azonban már minden rendben van, a felirat Fe
és Cr. A kezelési utasítás említést tesz a vaskróm szalagokról is, azt
mondja, használhatunk ilyen szalagot, felvételkor vasoxid,
lejátszáskor pedig krómdioxid állásban - de hogy mi lesz az eredmény,
azt nem specifikálja. Mi majd ezt is kipróbáljuk - lásd a mérésekhez
fűzött kommentárjainknál.
Felépítése
(E magnóhoz nem kevesebb, mint 4 darab szétnyitható, nagyméretű
kapcsolási rajzot mellékelnek. Nehezen áttekinthető, bonyolult rajzok,
és még a szakembert is megzavarhatják, ugyanis minden két példányban
van meg: a második példány már a módosításokat is tartalmazza...)
A mikrofon bemenet gyakorlatilag azonos a felvétel/lejátszás és a
nagyszintű bemenetekkel, (csak a jelet ellenállásokkal leosztják).
Felvételkor a jel egy kéttranzisztoros erősítőre jut, annak kimenete a
felvételi szintszabályzóra dolgozik. A felvételi korrekciót IC-s
erősítő állítja be. A pilotszűrő kikapcsolhatatlan - ezt nem
szeretjük; minek lerontani a minőséget, ha az ember éppen nem
rádióműsort vesz fel zajcsökkentővel A felvételi némító áramköre
következik (ezt az előlapon elhelyezett gombbal lehet működtetni). Az
RMS zajcsökkentő 4 FET-et és négy 84761 típusú IC-t foglal magába; a
kompander-expander elven működik. Ha a zajcsökkentőt kikapcsoljuk, az
áramkör egy része továbbra is aktív marad, és lineáris erősítő gyanánt
vezérli a fejmeghajtó áramkört. Ez utóbbi fokozat egy IC-ből és 7
tranzisztorból épül fel. Itt állítják be szalagfajták szerint a
fejáramot, a felvételi korrekciót, azon kívül itt némítják az
üzemmód-indítások alkalmával fellépő zajokat. Ez az áramkör már a
kombináltfejet vezérli. Az előmágnesező-jelet egy ellenütemű
oszcillátor állítja elő; az oszcillátort egy tranzisztor szabályozza,
beállítva - a szalagválasztó kapcsoló állása szerint - a kellő
jelnagyságot. A kivezérlésjelző a zajcsökkentő egyik kimenetéről kapja
a jelet. A LED-meghajtó áramkört (A 277D típusú IC) egyfokozatú IC-s
erősítő előzi meg.
Lejátszáskor az elektromos jel nem ugyanezt az utat teszi meg
visszafelé; a kis magnónak csaknem önálló lejátszóerősítője van! A
kombináltfej kivezetéseit relé kapcsolja felvételkor-lejátszáskor.
Ezen a ponton mindjárt egy némító áramkört is elhelyeztek. A fej jele
egytranzisztoros erősítő fokozatra kerül, majd egy B2761D jelű IC
tovább erősíti. Ebben a fokozatban állítják be a lejátszási
korrekciókat. A gyorscsévéléskor működtethető műsorkereső funkcióhoz
csökkenteni kell a jel nagyságát - ezt is ebben a fokozatban végzik. A
korrekciós erősítő kimenetén újabb némítás következik, majd a
zajcsökkentőre kerül a jel, onnan a kivezérlésjelző áramkörére,
illetve - ismét egy némító fokozaton át - a felvétel/lejátszás
csatlakozó kimenetére.
A végére hagytuk a mechanikát és az azt vezérlő logikai
áramköröket. Jócskán elbonyolított része ez a készüléknek! Az üzem mód
kapcsoló nyomógombok egy-egy kapcsolót működtetnek, azok egy U705D
típusú IC-re csatlakoznak, amelyhez még két integrált áramkör és 9
tranzisztor járul. Innét kapnak vezérlést a különféle némító
áramkörök, az elektromágnesek, valamint a gyorscsévélést végző motor
forgásirányát váltó áramkörök (14 tranzisztor, 1 IC). A felcsévélő
orsó forgását fotoérzékelő figyeli, ennek felerősített jele a központi
vezérlőrészhez fut be. Magában a mechanikában nincs semmi különös: a
szokásos, kisméretű kollektoros motor egy lapos szíjjal hajtja meg a
(dicséretesen nagyméretű, nagytömegű) lendkereket. A motor
fordulatszámát egy UL1901K II típusú szabályozó IC tartja állandó
értéken.
A hálózati tápegység két önálló egyenirányító részt tartalmaz, és
3 stabilizátor IC-a keresztül ±15 volttal látja el a különféle
áramköröket.
A magnó fémházban lakik, és ha leszereljük a tetőt, 13 albérlőt,
azaz nyomtatott áramköri lapot számolhatunk össze. Ezek rendezett
körülmények között, de elég nagy zsúfoltságban élnek. Ha nem
tévesztettük el a számolást, csak tranzisztorból és FET-ből 58 van a
magnóban, és akkor az IC-kről még nem is beszéltünk.
Az SK3000 híven tükrözi azt a tervezői szemléletet, hogy
körömszakadtáig ragaszkodni kell a saját (ez esetben NDK-gyártmányú)
alkatrészekhez, még akkor is, ha egy-egy áramköri funkciót csak
komplikációk árán, sok-sok alkatrész felhasználásával lehet
"összehozni".
Méréseinkhez
A szalagsebesség közel van a névlegeshez, a nyávogás (0,14-0,15%)
megfelel a specifikációnak, de lehetne egy kicsit kevesebb is, még ha
olcsó is a magnó.
A bemenő/kimenő feszültségek/impedanciák előírásosak.
Hiányolhatnánk a fejhallgató-csatlakozót de hiszen ott van az
erősítőn! (Szerkesztői megjegyzés: bármennyire alapfokú masinákból áll
is össze az S3000 torony, teljesen nyilvánvaló, hogy valamivel jobb
hangminőséghez jutunk, ha közvetlenül visszük a jelet a fejhallgatóra,
és nem futtatjuk vele körbe az egész hifi-berendezést.) A
lejátszási frekvencia-jelleggörbe 18 kHz fölött lezuhan, ez a
kikapcsolhatatlan pilotszűrő hatása. A szintváltozás mértéke 16kHz-en
vasoxid szalaggal -10, krómdioxiddal -6dB. A felvétellejátszással
kapott jelleggörbék alsó tartománya leírhatatlanul, mondhatni
komikusan csúnya. Tudjuk, hogy ebben a sávban mindig érvényesül a
magnófej hatása, a görbe szép nagy hullámokat vet, némely magnón úgy
hullámzik, mint a Balaton - de ezen a magnón úgy hullámzik, mint az
Északi-tenger; 35 és 60Hz között 8 decibelnyit változik a szint, és a
hullám taraja még 500Hz-nél is ott fodrozódik. Igazán megérdemelt
volna egy jobb kombináltfejet ez a kis magnó!
A magastartományban kiemel a gép: vasoxiddal nagyon, krómmal
kevésbé. A vasoxiddal kapott eredményt bele se tudtuk gyömöszölni a
hifi-előírások szerinti tűrésmezőbe: felső határfrekvenciának 5kHz
adódott. A kiemelést az okozhatja, hogy a magnó előmágnesezését
régebbi szalagokhoz, feltehetőleg ORWO kazettákhoz állították be,
márpedig a korszerűbb szalagoknak nagyobb az áramigényük. (Mérési
táblázatunkban nem hivatkozunk rá, de a rend kedvéért megmértük a
magnót vaskróm - BASF FeCr - szalaggal is, betartva a kezelési
utasítást: felvételkor vasoxid, lejátszáskor krómdioxid... A teljes
frekvenciajelleggörbét az 5. számú diagram szemlélteti. Az
alacsonyfrekvenciás átvitel természetesen nem változott, a
magastartományban viszont tovább nőtt a kiemelés: 12kHz környezetében
a bal csatornán 4, a jobb csatornán 6dB többletünk van - senkinek se
javasoljuk, hogy ezt a magnót vaskróm szalaggal párosítsa!)
A zajcsökkentő tovább ront az amúgysem rózsás helyzeten, és
teljesen felborítja a mély és a magas frekvenciák egyensúlyát.
A nagyobb kivezérléssel felvett jelleggörbék átlagosak. A
krómdioxid szalag előnyei itt nem jutnak érvényre; mert közepes
frekvenciákon - nulla decibelen - már szinte csúcsszintig vezérlődik a
szalag, nem maradnak tartalékai. Ezt abból láthatjuk, hogy a harmadik
harmonikus torzítás krómdioxid szalagról 2,2-2,8%. (A második
harmonikus értéke átlagos.)
A nyugalmi zajszint átlagos, az üzemi zajszint vasoxidon közepes,
krómdioxidon átlag alatti - megintcsak nem érvényesülnek a krómszalag
kedvezőbb tulajdonságai. Valószínűleg a felvevő erősítő zaja képezi a
"szűk keresztmetszetet", merthogy a zajcsökkentő se nagyon javít a
helyzeten - mivel ez az elektronika csupán a szalagzajt redukálja, az
erősítő saját zajával nem tud mit kezdeni.
Az áthallási csillapítás megfelelő, magasabb frekvenciákon sem
romlik le túlságosan. A törlési csillapítás rendkívül jó, ennyire
kedvező eredményt eddig nem mértünk. (Az SK3000-et indítani kéne a
törléscsillapitás-bajnokságon, ha van ilyen. A s zerk. )
A kivezérlésjelző hibája csekély.
Összegezve: nincs metál, nincs fejhallgató-kimenet, magas a zaj -
és bántja a szépérzékünket a hullámverés a basszustartományban.
(Az SK3000 és az Akai HX-A3 (közös táblázatait és diagramjait lásd
a 84., illetve 90. oldalon.)
Szeánsz
Etalon gyanánt az Aiwa AD-F220 szolgált. Rendesen azt a
gyakorlatot folytatjuk, hogy nemcsak a tesztpéldányt minősítjük az
etalonnal, hanem az etalont is a tesztkészülékkel, vagyis mind a
kettőről elmondjuk, milyen a hangkaraktere a másikéhoz képest. Az RFT
magnó azonban nagyban leegyszerűsítette a dolgunkat. Vakteszten még
sohasem ítéltünk ennyire eltökélten, ennyire egyöntetűen, mint most a
vasoxid-próba után. A négy döntnöknek kivétel nélkül minden
megjegyzése az RFT-re vonatkozott:
Iszonyúan fejbevert, egyetlen ép hangja sincs. Se magasa, se
közepe, se mélye - képtelenség, de így van. Teljesen elviselhetetlen.
* Furcsa, nyamvadt hang, se magas, se mély, a bőgő zűrös, az énekesek
erőtlenek. Amilyen baja csak lehet, az mind megvan. Bizony kutyaütő. *
"...úgy ahogy van". * Meghökkentő: mintha lassabban járna a magnó.
Erejét, fürgeségét veszti. Ennyire rosszat még nem hallottam.
Krómdioxidon valamit javult a helyzet:
Sokkal közelebb került a két magnó. De: így is bágyadtság,
magashiány, háttérbe szorul a zene, nincs "lelke", néha nagyon bánatos
- de elfogadhatóbb, mint az előbb. * Határozottan javult. Sápadt,
fejhevert, de a zaja kisebb. * Fejbevert, dinamikátlan, a fúvósokon
vibrátószerű mellékzörejek, de tényleg javult. * (Csatlakozik az
előtte szólókhoz.)
Kipróbáltuk az RMS elektronikát is. A következő menetben mindkét
magnót krómdioxidon futtattuk, bekapcsolt zajcsökkentővel: az Aiwát
Dolby-B-vel, az RFT-t RMS-sel. Érdekes, most már "partiban volt" az
SK3000 az etalonnal. A zajcsökkentő hatására az Aiwán visszaszorult a
prezensz (a jelenlétérzet), a zene bágyadtabb, erőtlenebb lett. A
másik magnón éppen ellenkezőleg: egy kicsit megjött a prezensz, a
frekvenciasávot kiegyenlítettebbnek éreztük; mintha jót tett volna
neki a manipuláció. Élénkebb, érdesebb lett, első hallásra még
elfogadhatóbbnak is éreztük az etalonnál - aztán rövidesen ismét
idegesíteni kezdett bennünket.
Végül azt is meg akartuk tudni, kompatibilis-e az RMS a Dolbyval,
tehát felvétel után keresztbecseréltük a kazettákat. Az RFT magnó
szinte le se tudta játszani a Dolby B-vel felvett műsort: teljesen
elment a szuflája, agyonverődött, a magashangjai megsemmisültek, a
hang egy lyukon keresztül szűrődött ki. Az Aiwa meg bömbölni kezdett,
hogy ország-világ elé tárja az RMS-sel felvett programot.
(Mindazonáltal még mindig emberségesebben szólt.) Találgattuk, mekkora
lehet a hangerő-differencia: 10dB, 20dB? Az RFT gyár mentségére
szóljon, hogy ő nem is állította sehol, hogy az RMS kompatibilis volna
a Dolby-B-vel. Csak hát a kezelési utasításban az áll, hogy a
zajcsökkentővel felvett műsort zajcsökkentővel kell lejátszani, és
"ugyanez érvényes a Dolby zajcsökkentő rendszerrel felvett kazetták
lejátszására is"...
Akai HX-A3 kazettás magnó
Jellegzetes Akai: elegáns, nyújtott fazon, geometrikusan
elrendezett kezelőszervek az előlapon, példás ergonómia. Természetesen
mindhárom kazettatípust fogadja, és automatikusan alkalmazkodik
hozzájuk. Tetszetős "vákuum-fluoreszcens" kijelzője több funkciót is
ellát. Zajcsökkentője kétféle is van: Dolby B és C. Valójában persze
hagyományos, alapfokú, kétfejes magnó a HX-A3, de elektromos
felépítését tekintve differenciáltabb, mint amit megszoktunk. A
tervezők megadták a vásárlónak, ami a vásárlóé.
Ezt a típust is, mint elődjét, a HX-2-őt, Székesfehérvárott
szerelik össze, japán alkatrészekből.
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt felül a hálózati kapcsoló, utána mindjárt a kazettatartó
rekesz. A kazettafészekben helyezkednek el azok az érzékelők, amelyek
a kazettakivágást figyelik (minden szallagfajtának más-más kivágás
felel meg), és automatikusan beállítják a készüléket. Szalagválasztó
kapcsoló nincs nincs is szükség rá. A nyitógombot a kazettatartó
rekesz jobb felső részében találjuk. Középütt a különleges kijelző egy
sereg funkciót ellát: négy számjeggyel mutatja a szalaghosszat,
kiírja, hogy milyen szalagot helyeztünk a készülékbe (CrO2,
Norm, Metal), hogy be van-e kapcsolva a zajcsökkentő ("B", "C"), hogy
felvételre kapcsoltunk-e ("Rec"). Ezenkívül még egy kis nyílszerű
ábrával jelzi, ha a magnó éppen felvesz vagy lejátszik, tehát normál
sebességgel mozog. Természetesen az a legfontosabb funkciója, hogy
méri a kivezérlést egy nagyméretű kijelzősorral, felvételkor és
lejátszáskor egyaránt. A műszer csúcsszintet mér, bontása -25, -18,
-12, -8, -6, 0 VU, DD (Dolby szimbólum), -1, 0, +2, +4, +8dB.
Dicséretes, hogy nem kevesebb, mint 12 szintet különböztettek meg - de
vajon miért kalibrálták ilyen furcsán a 0 decibeles tartomány
környékét? Nos, jelenleg 250nWb/m a vonatkoztatási szint, ezt
tekintjük 0dB-nek. A Dolby szint 200nWb/m, vagyis 2 decibellel
kevesebb. A régebben alkalmazott vonatkoztatási szint 160nWb/m, ez
most -4dB-nek felel meg. Mint látjuk, az Akai műszerén "kiugratták"
mind a három nevezetes pontot: a nulla decibelt (0), a Dolby szintet
(-2dB) és a régebbi vonatkoztatási szintet (0VU, azaz -4dB).
A kivezérlésjelző alatt 6,3mm átmérőjű Jack-hüvelyek: a
fejhallgató és a mikrofonok csatlakozói. A kijelzőtől jobbra
helyezkedik el a szalaghosszmérő nullázógombja (Counter Reset), aztán
a Dolby zajcsökkentők három kapcsolója (Off, B Type, C Type), majd a
programozott felvétel, illetve lejátszás (Timer Start) 3 állású
tolókapcsolója (Rec, Off, Play). Az utóbbit akkor használjuk, ha
kapcsolóórával akarjuk indítani a készüléket. A felvételi szintet két
síkpályás potenciométerrel lehet beállítani.
Jobboldalt nagyméretű nyomógombok: az üzem mód kapcsolók, igen
logikus elrendezésben. Legfelül a Lejátszás, alatta a Gyors
előre-hátra (ez egyetlen billentyű, amelynek bal- és jobboldalát
nyomkodva hátra, illetve előre futtathatjuk a szalagot), még lejjebb a
Stop gomb, a legalsó sorban pedig még egy többfunkciójú gomb:
Felvétel/szünet, illetve Felvételi Némítás (Rec, Pause - Auto Mute).
Ez utóbbi billentyűvel kissé szokatlan, bár logikus módon kell
operálni. Ha a baloldalát megnyomjuk, a magnó felvételre áll,
beállíthatjuk a kivezérlést, majd a Lejátszás gombba( indíthatjuk a
felvételt. Ha a billentyűnek a jobboldalát nyomjuk meg, maximálisan 4
másodperces szünetet iktatunk a felvételbe. Ha négy másodpercen belül
újra a balfelét, azaz a felvételi gombot nyomjuk meg, a némítás
megszűnik. Ha viszont 4 másodpercnél hosszabb szünetet akarunk, akkor
nyilván többször kell működtetnünk az Auto Mute-ot.
Mivel az üzemmódkapcsolók nem hagyományos típusúak, és nem látszik
rajtuk, hogy éppen milyen állásban vannak, mindig a kijelzőtől fogunk
tájékoztatást kapni. Felvételkor kigyullad a piros "Rec" felirat, és
villog a szalagmozgást jelző nyíl. A Play gomb megnyomására elindul a
felvétel, a nyíl állandó fénnyel világít. Auto Mute üzemmódban a nyíl
változatlanul fényes, de most a "Rec" felirat pislog, mindaddig, amíg
le nem telik a 4 másodperc, illetve újra meg nem nyomjuk a
felvételigombot.
A hátoldalon 2-2 RCA, azaz harangcsatlakozó szolgál vonal be- és
kimenet céljára. Szabványos, 5 pólusú csatlakozóhüvely nincs, kár
érte. Van viszont egy 8 pólusú csatlakozóhüvely, ez a távvezérlőt
fogadja, amelynek típusjele RC-22 vagy RC-92. (Távvezérlő azonban nem
jár a készülékhez, mindenkinek magának kell megszereznie, ott, ahol
tudja.)
Ritka, követendő példája a tervezői gondosságnak, hogy a
használati utasításban ismertetik a magnóhoz ajánlott
kazettatípusokat, megjelölik. hogy melyikre van beállítva a gép, és
még a specifikációt is megadják hozzá. (Vasoxid: Maxell UD,
krómdioxid: TDK SA, metál: TDK MA, illetve Akai MA).
Felépítése
A meghajtómotor a szokásos kivitelű. egyenáramú, kollektoros
típus, a búrájába épített szabályozó elektronikával. Lapos szíj,
lendkerék. A mechanika annyival bonyolultabb csak a megszokottnál,
hogy az üzemmódokat két elektromágnes kapcsolja. Az elektronika
azonban már meglehetősen differenciált; áramkör-készletéből két
szimplább magnó is kitelnék!
Felvételkor a mikrofon és a vonalbemenet jele egy M5218L típusú
IC-re jut. Hogy mekkorát kell erősíteni rajta, azt a mikrofonbemenetbe
épített kapcsoló határozza meg, aszerint, hogy használunk-e éppen
mikrofont vagy sem (eszerint változtatja meg e fokozat negatív
visszacsatolását). A felerősített jel a felvételi szintszabályzóra
kerül, majd onnét egy nagybonyolultságú, több funkciót is ellátó IC
(AN7370) bemenetét vezérli. Ez tartalmazza a Dolby B és C
zajcsökkentőt, azonkívül számos kapcsoló. részt is magába foglal. Ide
csatlakozik a pilotszűrő is, de az csak akkor iktatódik a jel útjába,
ha bekapcsoljuk a zajcsökkentőt (két tranzisztor közreműködésével). Az
IC egyik kimenete a fejmeghajtó fokozatot vezérli (M5218L típusú IC),
itt állítják be a különféle felvételi korrekciókat, amelyeket egy
M54418P jelű IC kapcsol. A fejmeghajtó erősítő bemenetén a némító
áramkört a központi vezérlő rész működteti. Ezután természetesen a
kombináltfejre jut a jel. A Dolby IC másik kimenete kétszeres némítás
közbeiktatásával táplálja a fejhallgató-erősítőt (M5218L) és a
kivezérlésjelző áramköröket. A feliratkijelzéseket különféle IC-k
vezérlik; a szalaghosszmérő kijelzőjének IC-it egy fotoelektromos
érzékelő impulzusai látják el vezérlőjellel. A törlő- és előmágnesező
jelet ellenütemű oszcillátor állítja elő, a már említett M54418P
vezérlése nyomán (de közbeiktatódik egy kéttranzisztoros fokozat).
Lejátszáskor a kombináltfej jele egy némító fokozaton keresztül
jut egy csekély zajú erősítőre (BA328-as IC), ott beállítják a
lejátszási korrekciót, megintcsak az M54418P közreműködésével. Ezután
a Dolby IC következik, annak kimenete vezérli a vonalkimenetet, a
kivezérlésjelzőt és a fejhallgató-erősítőt.
Van a készüléknek egy vezérlő egysége ("Syscon", azaz system
control, reálisabb nevén egy LM6405H-145 típusú IC). Ez fogadja az
információt az üzem módkapcsolók érintkezőiről, a szalagmozgás-figyelő
áramkörökről, a kazettatest-kivágást érzékelő kapcsolókról és a Timer
kapcsolóról. Ez az egység vezérli a magnó összes funkcióját, persze
jónéhány további tranzisztor és IC segítségével.
A tápegység többféle feszültséget állít elő, önálló stabilizátor
áramkörökkel: -7, +5, +12, +20, +28 voltot. (Csak a tápáram-ellátó
részben 9 tranzisztort találunk!) A transzformátor viszonylag
nagyméretű. Primér köre tartalmazza a ki-bekapcsolót, amely így az
egész készüléket leválasztja a hálózatról.
A készülék alja és burkolata is fémlemezből készült. A magnó
elektronikája több nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el; egy-egy
NYÁK nagyjából egy-egy funkcionális egységet tartalmaz. Elkülönítették
egymástól a tápegységet, a kivezérlésjelző meghajtó-áramköreit és a
komplett magnó-elektronikát. A készülék belseje rendezett,
áttekinthető - szinte üresnek látjuk. Feltűnik, hogy a
magnóelektronika nagyméretű lapján valóban sok az üres hely.
Valószínűleg ugyanezt a panelt alkalmazzák a drágább, bonyolultabb
felépítésű modellekben is, csak hát ott lényegesen több alkatrészt
visznek fel rá.
Méréseinkhez
A szalagsebesség kevéssé tér el a névlegestől, a nyávogás csekély,
az átcsévélési idő átlagos.
A bemeneti feszültségek némileg alatta maradnak a specifikált
értéknek, de ez a gyakorlatban aligha okoz majd bonyodalmakat. Nagyobb
baj, hogy nincs a készüléken felvétel/lejátszás csatlakozó, tehát nem
készíthetünk elfogadható felvételt azokról az erősítőkről vagy
receiverekről, amelyeken csakis ilyen rendszerű csatlakozást kínálnak.
A kimenő feszültségek/impedanciák szabványosak.
A lejátszási frekvenciagörbe megfelelő, vasoxid szalaggal a
szintesés 16kHz-en csak 3-4dB, és csak 18kHz-en következik be a
(táblázatunkban jelzett) 7-9 decibeles magashiány. A teljes
frekvencia-jelleggörbéket - és a többi jellemzőt is a kezelési
útmutatóban megadott króm- és metáltípusokkal határoztuk meg (TDK SA
és TDK MA), vasoxidnak a BASF LH Super I-et választottuk, mert nem
állt rendelkezésünkre Maxell UD I. A jelleggörbékből azt állapíthatjuk
meg, hogy az Akai HX-A3 vasoxidon némiképpen megvágja, krómdioxidon
erősen kiemeli a magashangokat. Táblázatunkban azért szerepel 13,
illetve 14kHz mint felső határfrekvencia, mert ezeken a pontokon lép
ki a görbe a tűrésmezőből. A metál görbéje is kiemel, de azért egy kis
jóindulattal beleadminisztrálhatjuk a +3 decibeles tűrésmezőbe. A
zajcsökkentővel készített görbék a szokásos módon görbülnek, de
krómdioxidon a magaskiemelés aggasztóvá válik. A nagyobb kivezérléssel
készített jelleggörbék vasoxidon átlagosak, krómdioxidon viszonylag
gyengék (hiába volt kiemelés -20 decibelen!), végül metál szalaggal
azt az eredményt kapjuk, amit elvárhatunk.
Külön érdemes kitérni (különösen az RFT-magnó vendégszereplése
után!) a frekvencia-jelleggörbe alsó tartományára, amely nemcsak hogy
elfogadhatóan egyenletes, hanem mélyre is hatol: az 1kHz-hez
viszonyított szintesés 20Hz-en körülbelül 1 decibel - vagy még annyi
sem! Olcsó magnóba (márpedig a HX-A3 is az!) ritkán építenek ennyire
jó fejet!
A nyugalmi zajszint átlagos, az üzemi zajszint rendkívül csekély:
az a benyomásunk támad, hogy a HX-A3, ha jól kivezérlik, zajcsökkentő
nélkül is annyira zajtalanul zenél, mint az átlagos holmik Dolbyval!
(Ez persze csak a vonalbemenetre vonatkozik, annak ellenére, hogy a
mikrofonbemenet is igen "csendes".) Az áthallási csillapítás közepes
frekvenciákon jó, magasban átlagos. A törlési csillapítás mindhárom
szalagfajtán átlag feletti.
A kivezérlésjelző metál szalaggal nem hibázik, krómdioxiddal és
vasoxiddal is csak 2dB-t tér el, ennyi pedig elfogadható.
Mindent egybevetve: egyenletesen jó teljesítmény, tiszta
basszustartomány, meghökkentően csekély zaj.
Szeánsz
Annak idején (HFM 17.) az Akai HX-2 igen jól szerepelt a
szeánszon, érthető hát, hogy kíváncsian vártuk a HX-A3 fellépését is.
Etalonunk az utóbbi két évben változatlan, tehát az új Akai is az Aiwa
AD-F220-szal mérkőzött meg a hagyományos három próba-bajnokságon:
vason, krómon, metálon. A műsoranyag is hármas volt: dixie (Ortofon
I/1.), "szelíd popzene" (Ortofon II/1.) és egy operarészlet (tercett a
Toscából, a Philips demólemezéről). A próba vakon folyt,
kapcsolóberendezéssel, jelzőfényekkel. Egy-egy menet után a zsűritagok
jegyzetfüzetéből kitépdestük a lapokat és később megfelelőképpen
csoportosítottuk. (Előbb mindig a tesztkészülékről, utána zárójelben
az etalonról nyilatkozunk.) Ez jött ki:
Vasoxid. Zajtalanabb, de sápadt. Magashiány? A zajnak "s"
karaktere van. Kissé tompa. * Zajtalan, de nem nagyon tetszik. * Nincs
megjegyzés. * Nincs megjegyzés. (Sokkal zajosabb, a zajnak "sz"
karaktere van. Dinamikusabb, forszírozottabb, elevenebb. Zavar a zaja,
de magasban csengőbb. * Jobb mély és magas, de zavaró zaj. * Szebb
énekhang.)
Krómdioxid. Puhább. A basszus simább, talán mélyebb is, sőt,
egészen biztosan mélyebb. A zongora tetszetősebb. Az operán felül
torzítás! * Teljesen zajtalan, nem "fúj". Bágyadt egy kicsit a magasa,
de a dixie-a ez kéne. Az opera már nem úgy szól, ahogy kell: torzít.
Nagyjából hasonló, de kevésbé dicsérő jelzők. * Bajok vannak: a női
énekhang magasban kásás, pösze, mint FM-melléhangoláskor. Tosca
bágyadt, erőtlen. (Loudnesses. Élénkebb. A felső basszus és a csengés
tartománya dominál. * Szebben szól, de zajosabb. * Jobb.
Természetesebb énekhang. A zajban már nincs akkora különbség, mint az
előbb. * A zaj alig zavar. A fúvósok, a zongora jobb.)
Metál. Csendes, lágy, kicsit matt, de a basszus tiszta, nagyon
szép! Most a legnagyobb a különbség a két magnó hangkaraktere között.
A tér, sajnos, összefolyik, szűk. Erős magasvágás. * Kevés magas.
Matt. Rosszabb a hang, mint krómon volt. * Szerintem még a vasnál is
rosszabb. Eltorzul, tompa, sávhatárolt, hiába zajtalan, nem kéne. *
Nem tudok dönteni. (Erős zaj, sziszegő tónussal. Hifis. Loudnesses. *
Zajos, de élénkebb, jobb, elevenebb. * Ez a jobbik. Eddig nem tért el
ennyire a két hangkép. * Nem tudok dönteni.)
Az egyes menetek között "kattogtatni" szoktunk, összevissza
kapcsoljuk a jelzőlámpát, hogy a készülékek a következő menetben
tiszta lappal" indulhassanak. Ámde az Akai hangkarakterét:
basszustartását, magashiányát, zajtalapságát az első menet után már
mindenki felismerte. Véleményünk szerint az Aiwának természetesebb,
valódibb a hangzása - de irigyeljük az Akai zajtalanságát.
Felvetődött, hogy hátha csak a kivezérlésük tér el ennyire
drasztikusan. Tény, hogy az Aiwa ADF220 úgy van beállítva, hogy 0
decibelen a kivezérlés viszonylag csekély, miáltal három dolgot lehet
előre jelezni:
a zaj magasabb,
a torzítás kisebb,
a magaskivezérelhetőség jobb lesz.
Ellenőrzésképpen tehát még egyszer összeeresztettük a két magnót,
krómdioxid szalaggal (véleményünk szerint azzal szólnak a legszebben).
de míg az Akait változatlanul 0 decibelig vezéreltük, az Aiwán +5dB-t
engedélyeztünk. A próba negatív eredményt hozott: az Aiwa még így is
zajosabb maradt az Akainál, viszont a magashangjai a túlvezérlés
következtében elködösültek, eltorzultak. (A szerkesztő most
példabeszédet tart: a zsiráf és az óriáskígyó nemcsak abban tér el
egymástól, hogy az egyik vízszintesen, a másik pedig függőlegesen
hosszú. Ezenkívül is van köztük egy-két konstrukciós különbség.)
*
Visonik DC70 hangsugárzó
"Például Heybrook" - jelentettük ki jó félévvel ezelőtt, amikor is
behozatalra ajánlottuk a HB1-es hangsugárzót (amely azóta
maradéktalanul el is fogyott, de az ezer párból egyet
megkaparintottunk magunknak, és most azt használjuk etalonnak). "Nem
kizárólag és elsősorban és mindenkinek Heybrook. Hanem például." Más
szavakkal: ha egy kereskedelmi vállalat dollárért vásárol, igenis
nézze meg, mire adja ki az ország és az állampolgárok devizáját.
Megértjük, hogy csak az alsó polcokról válogathat, ott pedig nem talál
első osztályú árut. A hangsugárzó különben is mindig valamiféle
kompromisszum eredménye, erények és fogyatékosságok keveréke. De azért
mégis definiáljunk egy minimális mércét, amelyet a devizáért vásárolt,
durván 10 ezer forintos hangsugárzóknak mindenképpen meg kell ütniük
(vagy akár túl is szárnyalhatnák ezt a mércét, dehát ne legyünk
maximalisták).
Provokatív tesztriportunk óta alig telt el egy kis idő, és máris
egy újabb nyugati hangdoboz tűnt fel a kirakatokban, bizonyságául
annak, hogy íme, igenis van dollár a mi kereskedőink kezében. Nézzük
hát, mire adták ki. Bíztató, hogy a szóban forgó hangdobozon nem
valamiféle sosem látott-sosem hallott délkelet-ázsiai márkanév, hanem
az előttünk sem ismeretlen, nyugat-berlini Heco+Hennel cég neve áll.
(Habár ettől még nyugodtan lehet távol-keleti származású!) Éppen a
Visoniknak volt már egy ígéretes kis dobozkája ("David"), amelyet
külföldön, tehát az NSZK-a kívül is érdeklődéssel fogadtak a szakírók.
A DC70 miniatűr méretein ne akadjunk fenn - a Celestion SL6 (lásd HFM
14.) már megtanított bennünket rá, hogy respektáljuk a miniboxokat. A
DC70 ára mindössze 60 forinttal marad el a HB1-étől, márpedig 9500
vagy 9560 forint, az teljesen mindegy a két jószág vitathatatlanul
ugyanabba a kategóriába tartozik.
Tudnivaló, hogy a kisméretű hangsugárzók néha ugyancsak nagyot
szólnak, máskor meg szép basszusuk is lehet - csak éppen a kettőt
együtt nem tudják produkálni. De ha a szobánk nem túl tágas, akkor még
egy minibox is kitölti zenével. A DC70-est 28m2
szobanagyságig ajánlják, és minthogy a legtöbb olvasónknak (és a
szerkesztőnek, valamint munkatársainak) a szobája jóval kisebb, mint
7X4 méteres, a Visonik miniboxot úgy kell elbírálni, mint teljesértékű
hifi-hangsugárzót.
Zárt rendszerű doboz a DC70, olyannyira zárt, hogy szét se mertük
szedni, tehát nem is tudjuk elmondani, mi van a belsejében. Három
hangszórója van, ezeket fémszita borítja, nem látunk alá, de az
biztos, hogy az átmérőjük 50, 100 és 170 milliméter, és hogy mind a
háromnak hagyományos: papírból készült membránja van. A három
hangszóró nem egyvonalban helyezkedik el, hanem úgy, ahogy elférnek az
előlapon a dohogó alul, a másik kettő feljebb egymás mellett. Ezt az
elrendezést a szakírók ma már kritizálni szokták: kusza iránygörbéket
produkál.
MÉRÉSEINKHEZ
A két doboz közös hangnyomás-frekvenciajelleggörbéjét az 1.
diagramra vittük fel. A két görbe között csak a magas frekvenciákon
van eltérés, maximum 1-2 decibel. A magastartományban a legfelső
regiszter dominál, az átvitel felfelé húz.
A 12,5cm távolságból felvett közeltéri görbe (2. diagram) 100 és
150Hz között rendkívül erősen kiemel: a basszus "üt", a mélybasszus
hiányzik.
Az irányjelleggörbék (3. diagram) meglehetősen egyenetlenek.
A torzítás 1 watton (4. diagram) elfogadható, 94dB hangnyomáson
(5. diagram) már erőteljesebb - a 96 decibelt nem kockáztattuk meg.
Itt közöljük a hangsugárzó érzékenységére vonatkozó adatot: 94dB
hangnyomáshoz 22W elektromos teljesítményre volt szükség (1kHz-en, 1
méterről mérve).
Az utolsó diagramra az impedancia-frekvencia jelleggörbét
rajzoltattuk fel.
A burst-fotók 850. 1700, 3000, 7000 és 17200Hz-en jelenítik meg a
rendszer viselkedését. A burst-jelek egyébként végig szépek voltak,
oszcillogramjaink a kritikus pontokat ábrázolják.
Szeánsz
Hangsugárzókat nem nagyon lehet összemérni igazán egzakt módon,
teljesen szabályos vakteszten. Először is, a két pár hangsugárzó
minden szempontból zavarja egymást, úgy is, mint hangolt üreg, úgy is,
mint idegen test, amely diffrakciókat kelt (habár mi egyik hibát sem
tartjuk végzetesnek). Rosszabb, hogy a két hangsugárzó
frekvenciaátvitele annyira el szokott ütni egymástól, hogy képtelenség
egyeztetni a hangerejüket. Előbb mindig műszerrel, mérőjelekkel
próbálkozunk, de a végén csaknem mindig találomra, fülre állítjuk be a
hangerőt: egyikünk a szintszabályzókat tekergeti, a többiek pedig
vezényelnek neki. Mellesleg szólva, a szintszabályzók maguk is sok baj
forrásai, el is hagyjuk őket, amikor csak tehetjük. Hátha most is
megtehetjük? Próba, szerencse. Rákötöttük tehát hol a Visonikot, hol a
Heybrookot a kis Naim erősítő kimenetére - és csodák csodája, annyira
egyforma hangerővel szóltak, hogy nem is kísérleteztünk tovább.
Elvünk, hogy minden készüléket úgy használunk, ahogy a vásárló
használná (tehát nem állítunk a magnók előmágnesezésén stb.), ámde a
hangsugárzókat, különösen a törpe méretűeket mégiscsak rá kell rakni
valamire. Nemcsak azért, hogy fejmagasságba kerüljenek, hanem azért
is, mert hitünk szerint minden hangsugárzó csak egy jó állványon szól
szépen. Mi tehát valamennyi dobozt Talpra állítottuk (a Talp tesztjét
lásd 20. kiadásunkban), ez az állvány nem tartozéka ugyan sem a
Heybrooknak, sem a Visoniknak, de utólag is meg lehet venni, el lehet
készíttetni - tekintsük közös nevezőnek. (Hasonlóképpen: a nagyméretű
dobozokat mindig Tönkre téve fogjuk tesztelni.)
Minthogy a Visonik is, a Heybrook is kis doboz, az állványokat
közel (10-15 centiméterre) vittük a hátsó falhoz. A szokásos módon
rendeztük el őket: baloldalt az egyik, jobbról a másik típus került
közelebb az oldalsó falhoz. A bázistávolságuk egyforma volt; úgy két
méterre becsülőm.
Első benyomásaink nagyon biztatóak voltak: a DC70 természetesen
másképp szólt ugyan, mint a HB1, de mindkét hangkép realisztikus volt,
elfogadható, és annyira jól levált a hangdobozról, hogy nem is tudtuk,
mikor melyiket halljuk - persze, aki nagyon akarja, kitalálhatja, ha
nagyon figyel, de mi mindent elkövettünk, hogy ne találjuk ki és ne
erre figyeljünk. A teszt végeztével, amikor megbeszéltük a
hallottakat, mindenki azt állította, hogy még mindig nem tudja, melyik
hangkép a "sárga" és melyik a "zöld ".
Éppen azért, mert a Visonikot kapásból jobbnak ítéltük a
szokványos olcsó közép-európai, illetve (DX-50!) drága távol-keleti
holmiknál, nagyon sokféle zenén meghallgattuk. (JBL, Ortofon, Philips,
Proprius demólemez, Bach IV. Brandenburgi koncertje, Beethoven V.
szimfóniája, Händel Messiása stb.) A lemezjátszó a NAD volt,
csőkarral, Ortofon MC20 Superrel T-30 trafóval, a Triangulum
asztalkán. Erősítőnek, mint már említettem, a Naim NAIT-et használtuk
(szintén T-asztalra helyezve); a 2x15 wattos kis jószág gond nélkül
kihajtotta a Visonikot - meg persze a Heybrookot is, de ez iránt nem
is voltak kétségeink. A HB1 igen jó hatásfokú rendszer.
A szerkesztő (aki a szeánsz eredményét most összefoglalja) a saját
jegyzeteivel kezdi: több zeneszámon keresztül nem tudtam elkötelezni
magam egyik hangkép mellett sem. A HB1 csengőbben, de harsányabban
szólt; megfogottabban, de kissé keményen. A DC70 hangképe elomló,
lágy, bummogó, de definiálatlanabb, tisztátalanabb. Több mint egy
negyedóra telt el, amikor lehorgonyoztam a Heybrooknál, és újabb
negyedóra, amíg végleg ki is köthettem nála. Perdöntő volt számomra,
ahogy a két hangsugárzó Händel Messiását "játszotta". ("For unto us a
child is born" - történetesen ezt a kórusrészletet hallhattuk a nemrég
színre vitt Jézus Krisztus Szupersztár bevezetője gyanánt. A rendező
így próbálta "közelebb hozni" az Evangéliumban leírt eseményeket a
kultúrtörténetben járatlan, fiatalkorú közönséghez. Hogy sikerrel-e,
arról ne engem kérdezzetek.) Ez a Proprius-felvétel döbbenetesen
életszerű, és a HB1 tolmácsolásában kórust alkotó énekesek szólaltak
meg egy templom légterében - a Visonik ehelyett csak kellemes hifit
szolgáltatott.
A zsűri többi tagja nem volt annyira határozatlan, de ők is csak
viszonylag hosszú zenehallgatás után döntöttek a HB1 mellett. Előbb
őket is megnyerte a Visonik mély tónusa, de aztán egyre inkább úgy
érezték, hogy ez a basszus nem annyira mély, mint inkább sok, és hogy
a HB1-é lejjebb megy. Térleképzésben, definícióban nincs verseny a két
hangsugárzó között. Mindazonáltal úgy véljük, hogy a Visonik tényleg
jó kis doboz, ha már ennyire megnehezítette a dolgunkat.
Ha mármost visszakanyarodunk cikkünk legelejéhez, és újra
felvetjük, hogy például mit hozzanak be a kereskedők, akkor azt
válaszolhatjuk, hogy: akár Visonikot is. Ezt annak ellenére mondjuk,
hogy mindnyájan a HB1-re szavaztunk. A DC70 nem annyival gyengébb a
HB1-nél, hogy ne lehetne vele zenét hallgatni - bár a minősége,
véleményünk szerint, nem csupán 60 forintnyival marad el a Heybrooké
mögött. Akinek nagyon szűk a szobája, és csak egészen kis hangsugárzót
tud elhelyezni benne - a Visonikkal nem jár rosszul. Mi pedig örülünk,
hogy a méregdrága bóvlik után kereskedőink végre egészen elfogadható
hangú dobozra hibáztak rá.
Orion HS282 hangsugárzó
"Miért nem lehet kapni HS280-ast, ha a Hifi Magazin ennyire
ajánlja?" "Miért ajánlja a Hifi Magazin a HS280-ast, ha az Orion
ennyire nem gyártja?" Ezek a kérdések sűrűn visszatérnek a Hifi
Magazinhoz intézett levelekben, frekvenciájuk körülbelül 2db/hét.
Ugyan mit is válaszolhatnánk rájuk? Feltehetőleg nincs elég
hangdoboz-káva idehaza. Vagy nincs elég hangszórójuk a bolgároknak.
Vagy nincs már elegendő lelkesedés az Orionban - honnan tudhatnánk.
Csak annyit hallottunk, hogy az Orion az utóbbi időben Nyugatra is
szállít. Az exportmodell egy kissé leegyszerűsített 280-as, szimplább
keresztváltóval, hogy olcsóbb legyen - és tessék, most egyszerre
idehaza is piacra kerül egy doboz, amely csaknem olyan, de mégsem
olyan, mint a régi volt. A mérete egy kicsit más, a típusszáma egy
kicsit más, de a hangszórói ugyanazok, erről bárki meggyőződhet, aki a
hangszóróselymet leveszi - pontosabban letépi, mert nincs külön
kerete: kárpitos tűzőgéppel egyszer és mindenkorra odaerősítették az
előlaphoz. A hangszórókat hátulról szerelték, a hátlapot facsavarokkal
rögzítették (mindennemű tömítőanyag nélkül!). A belső csillapítóanyag:
vatta. A dobozból egy körülbelül 5 méter hosszú vezeték lóg ki, a
végét lecsupaszították, rugós-szorítós csatlakozókhoz. A "meleg"
vezetéken piros színjelölést alkalmaztak.
Azért így is örülünk, hogy végre megint kapható egy
Orion-középdoboz. Hátha nem vált kárára az egyszerűsítés. Hátha még
előnyére is válik az exportfeladattal vállalt szigorúbb
munkafegyelem... no de elég a költészetből, lássunk a dologhoz.
Az új doboz 20 milliméterrel mélyebb, 24-gyel szélesebb és 4
milliméterrel magasabb a réginél. A hangszórói, mint mondtuk,
változatlanok: a 200mm átmérőjű bolgár dohogó, az MD40 "kék" dóm és a
szintén dóm rendszerű HD25 csipogó. A keresztfrekvenciák 700 és
4000Hz-ről 2 és 8kHz-re tolódtak. Az X-váltót annyira
leegyszerűsítették, hogy mindössze 4 alkatrészt tartalmaz. A
mélyhangszóró felső tartományát egyáltalán nem is korlátozzák: addig
sugároz, ameddig képes rá. (Ez mellesleg nem is rossz konstrukciós
elv. Az angolok ismét szívesen alkalmazzák, lásd Colloms
"direktcsatolt" hangsugárzóját a HFN/RR szemléjében, HFM 19.
Követelmény, persze, hogy a hangszóró frekvenciaátvitelének felső
regisztere sima, kiegyenlített legyen. Annak idején, amikor előszörre
teszteltük az új Orion hangsugárzó-családot, külön is felvettük a
200-as mélyhangszóró frekvenciagörbéjét - lásd 5. kiadásunkban a 100.
oldalon -, de kérdés, hogy vajon a hangszóró még mindig ugyanaz-e.)
Méréseinkhez
A hangnyomás-frekvenciajelleggörbék (1. diagram) végig az egész
sávban eltérnek legalább 1-2 decibellel, a magastartományban többel
is, tehát a gyártás nem éppen homogén. A frekvenciaátvitel nem annyira
kiegyenlített, mint a 280-asé volt, viszont a hangsugárzó érzékenysége
jócskán megnövekedett: a gyár szerint 2 decibellel, szerintünk vagy
öttel. Ami nem is volna baj, de 2 és 8kHz között afféle teknő
képződött, és mintha csökkent volna a basszus. (Gyanítjuk, hogy 2kHz
fölött a mély- és a középsugárzó ellenfázisban dolgozik, ezért szakad
be a görbe. A 3. diagramon a 40 fokos iránygörbe is erre vall.)
A közeltéri görbe (2. diagram) hasonló a 280-aséhoz, az eltérést a
megváltoztatott keresztváltó okozza.
A torzítási görbéken (4-5. diagram) a 2. harmonikus összetevők
dominálnak, a fül ezeket kevésbé érzi bántónak. A 96 decibeles
hangnyomáshoz 1kHz-en mindössze 3,25 watt elektromos teljesítményre
volt szükség.
A hangsugárzó impedanciája (6. diagram) csaknem az egész sávban
állandó, a rezonanciahelyeken sem haladja meg a 10-11 ohmot, s így
csaknem konstans terhelést érez az erősítő.
Burst fotók: 885, 1223, 3780, 5343 és 13885Hz. A jelcsomagok 4 és
8kHz között nagyon csúnyák voltak, a többi tartományban nem torzultak
el ennyire.
Szeánsz
Mindent ugyanúgy csináltunk, mint egy órával (és három
újságoldallal) ezelőtt, a Visonik DC70 meghallgatásakor. A hangerőt
ugyan nem tudtuk pontosan egyeztetni: a HS282 hangosabban szólt, mint
a HB1, és ezért miközben kapcsolgattunk, egyikünk folyvást korrigált a
hangerőszabályzóval - dehát a túlzott módszerességnek most nem is lett
volna sok értelme. A HS282 nem abba a kategóriába tartozik, mint a
HB1; még csak nem is abba, amelyikbe a Visonik. Ez egy pillanat alatt
kiderül. De azért meghallgattuk a hangsugárzókat countryzenével,
Brandenburgi koncerttel, Händel-oratóriummal. Kommentárjaink mindvégig
a HS282-re vonatkoznak:
Ványadt, definiálatlan, szanaszéjjel van, szétesnek a szólamok. A
frekvenciaegyensúly viszont megvan. Fojtott. Händel: az egész fal
szól, de hogy mi honnan? Sávhatárolt. Tisztátalan, de nem bántó.
Sokkal rosszabb magyar hangsugárzók is vannak. * Majdnem minden
hangszín elmegy belőle. Mindenből kevesebb van - tér, basszus,
magashang - és torzít is. Mintha minden énekes meg volna fázva. *
Nagyon sávhatárolt, és a hangszerek testetlenek is. Magasba húz, erős
mélyhiány, a hegedűsök és a fúvósok eltompulnak, a fény elvész - de
nem bántó hangzás. Jobb, mint vártam volna. * Se alja, se teteje, a
sztereója inkább 2x monó, de "ahhoz képest" nem is rossz.
Találgattuk, melyik a jobbik: ez a HS282, vagy inkább az a 280-as,
amelyet 20. kiadásunkban vetettünk össze a HB1-gyel (már nincs a
kezünkben). Nincs véleményünk. Alighanem mindegy, melyiknél maradunk,
csak legyen belőle mindig a piacon - és az egyik darab ugyanolyan
legyen, mint a másik...