Kenni vagy nem kenni?



    - Lemeztisztító folyadékok: LencoClean és Plastool -


        Akár  a  B  betűt  is  kirakhatnánk,  hiszen  a  címben   szereplő
    tisztítófolyadékok boltban kapható  árucikkek,  tehát  megvolna  rá  a
    joguk,  hogy  a  Bemutatjuk  rovatban  szerepeljenek.   Dehát   hogyan
    teszteljünk  egy  folyadékot,  amely  -  eltérően  a  lemezjátszóktól,
    magnóktól  -  nem  nyávog,  nem  dübörög,   sőt:   még   bemenő/kimenő
    feszültsége/impedanciája sincs?! Ha úgy volna közöttünk vegyészmérnök,
    mint amennyire nincs, még akkor se vállalkozhatnánk többre, mint  hogy
    megpróbálnánk analizáltatni a folyadékot - és ugyan mire mennénk azzal
    az analízissel?!
        Egyáltalán,  a  lemeztisztító   eszközöket   mindig   is   tabunak
    tekintettük, mert nem értünk  hozzájuk.  Annyira  biztosan  nem,  hogy
    szakszerűen minősíthetnénk őket. Nyomaszt, nyomaszt ugyan bennünket ez
    az adósságunk, de még nyomasztóbb a  felelősség  súlya,  hogy  esetleg
    olyasmire vesszük rá az Olvasót, amit később mindnyájan  megbánunk:  ő
    is, mi is. (Mondjuk, valamely tisztítóeszköztől a  hanglemezek  másfél
    év múlva kelepelni fognak, és színes tollbokréta nő a címkéjükön stb.)
    Bármennyire  fontosnak   tartjuk   is   a   hanglemez   tisztításának,
    ápolásának, konzerválásának ügyét, eltökéltük, hogy nem szólunk bele a
    mások dolgába: ki-ki válassza azt a módszert, amely neki  a  legjobban
    beválik. Hallgatunk - hogy bölcsek maradhassunk.
        Hallgatásunkat most mégis megtörjük, mert az utóbbi időben - kissé
    váratlanul - szert tettünk  bizonyos  tapasztalatokra,  úgyhogy  végre
    állást foglalhatunk legalább a legfontosabb ügyben, nevezetesen:  hogy
    a hanglemezt vajon szárazon, avagy nedvesen  célszerűbb-e  tisztítani,
    továbbá: hogy  szabad-e  játék  közben  is  tisztítani.  Amit  leírok,
    elsősorban a saját véleményemet tükrözi, de vizsgálódásaim  eredményét
    természetesen mások  előtt  is  demonstrálni  tudom;  a  Hifi  Magazin
    kollektív ítéletét lásd majd egy szövegközti (denevér nélküli) szeánsz
    keretében.
        Most pedig, a rend kedvéért, szükségem  lesz  egy  rövid  bevezető
    fejezetre. Nem mintha én volnék  illetékes  összefoglalni  a  probléma
    lényegét - dehát valahogy csak el kell kezdeni ezt a cikket.


    Lemezjátszás szárazon és vízen


        A hanglemez pvc-ből készül. Elég kemény ahhoz, hogy  sok-sok  száz
    lejátszást  kibírjon  (van  olyan  demólemezünk,   amelyben   legalább
    1000-szer járt már tű, és még mindig nagyon jól szól, sőt: nem is igen
    serceg!), dehát azért mégiscsak meglehetősen puhácska anyag, rendkívül
    könnyen rongálódik-karcolódik,  és  állapotáról  folyvást  tudósít  is
    bennünket, mindenféle kellemetlen sercegéssel, pattogással. Hiába ép a
    gyémánttű,  hiába  óvjuk  féltő  gonddal  a  lemezeinket:  nem  tudjuk
    megakadályozni, hogy érintkezésbe ne lépjenek egy  borzasztóan  kemény
    anyaggal.  Ez   az   anyag:   a   por,   amely   jórészt   éles-hegyes
    kvarckristályokból áll. A szakkönyvekben gyakran hivatkoznak rá,  hogy
    a  játszótű  hegye  hatalmas  erővel  nehezedik  a   barázda   egy-egy
    "geometriai" pontjára. A hanglemez ezt még kibírná,  de  azt  már  nem
    szereti, hogy  az  irtóztató  nyomás  még  kristályokat  is  présel  a
    barázdafalba.  Ekkora  nyomáson  a  kristályok  még  a  gyémántot   is
    kikezdhetik, és jócskán megrövidítik a tű élettartamát. Ráadásul a tű,
    ha  megkopik  (tehát  élek  alakulnak  ki  rajta),  már  önmagában  is
    tönkreteheti a lemezt.
        A por a saját lábán (szárnyán?) is eljut  mindenhová,  a  szekrény
    zárt ajtói mögé, a lemezborítók  belsejébe  is.  Azonkívül  a  pvc-nek
    megvan  az  a  jó  tulajdonsága,  hogy  a  legkisebb  dörzsölésre   is
    elektromosan feltöltődik, miáltal vonzani fogja a port, nemkülönben  a
    levegőben úszó szénát-szalmát-szöszmötöt, amely megtapad a barázdában,
    majd egy alkalmas  pillanatban  rákapaszkodik  a  lejátszótűre.  A  tű
    elveszti közvetlen  kapcsolatát  a  barázdafallal,  nem  tapogatja  le
    rendesen a hajtűkanyarokat  (=a  magashangokat),  és  torzítani  kezd.
    Nincs  annál  bosszantóbb  dolog,  mint  amikor  zenehallgatás  közben
    tisztogatni kell a tűt.
        Se  szeri,  se  száma  annak  a  sok  alkalmatosságnak,  amit   az
    audiofilek és a mérnökök az LP  negyven  és  különösen  a  sztereó  LP
    harminc éve folyamán kiagyaltak. (Oly sok megoldást  javasoltak,  hogy
    már ebből is gyaníthatjuk: egyik sem  tökéletes.)  Felsorolom  a  főbb
    típusaikat,  anélkül  persze,  hogy  teljességre  törekedhetnék.   Két
    válfajukat  kell  megkülönböztetnünk:  a  száraz-,  illetve  a  nedves
    tisztítókét - habár, mint látni fogjuk, a kettő  között  nem  éles  az
    átmenet.
        A nedvesen tisztító eszközök között a legismertebb  a  LencoClean,
    jelen tesztünk egyik tárgya. Ez egy ecsetben végződő  plexicső.  Játék
    közben  az  ecsetet  rá  kell  helyezni  a  lemezre,   a   játszótűvel
    átellenben. A csőből alkohol és víz keveréke folyik ki, s ezt az ecset
    egyenletesen szétteríti a hanglemez felszínén. A folyadék "keni" a  tű
    és a barázda súrlódó felületét, tehát csökkenti  a  súrlódást,  egyben
    eliminálja  a  sztatikus   feltöltődést,   azonkívül   összeszedi   és
    eltávolítja a szöszöket is a tű útjából. Logikus rendszernek  látszik.
    Hátránya, hogy ha valamely lemezt csak egyetlen  egyszer  is  nedvesen
    játszottunk le, akkor most már örök életünkre  így  kell  használnunk,
    mert ha legközelebb szárazon tesszük fel, sercegni és  torzítani  fog.
    Ennek a jelenségnek  állítólag  az  a  magyarázata,  hogy  a  folyadék
    fellazítja a barázdában lerakódott üledéket; sarat képez.  A  játszótű
    szétteregeti ezt a sarat, amely aztán megszárad, és olyasfajta  nyomot
    hagy maga után, mint ősszel az elhanyagolt dűlőutakon az  arra  tévedő
    autó - vagy a tehénpata. Ha  viszont  a  következő  lejátszáskor  újra
    "lenkózzuk" a lemezt, a folyadék feloldja a régi sarat,  és  a  nedves
    "zagy" már puha, nem zavarja a tűt, nem hallunk sercegést.
        Nedvesíti, de rögtön fel is szárítja a lemezt a  Keith  Monks-féle
    drága profi berendezés, amelynek egy példányát a Rádióban  használják.
    (Egy kisiparosnak is van belőle; hirdette is már a  Hifi  Magazinban.)
    Ez a készülék egyik oldalról folyadékot juttat  a  lemezre  (alkoholos
    vizet, á la Lenco), a másik oldalon pedig leszívja az  egész  latyakot
    egy  vákuumszivattyúval.  Ez  persze  nem  játék  közben  történik.  A
    lejátszótűt már száraz barázdák fogadják, nem kell sárban botorkálnia,
    tehát nem is hagy patanyomokat maga után.
        Folyadékot, de egészen másféle folyadékot alkalmaz a  Nagaoka  cég
    és az ő nyomán most idehaza a Plastool. Különleges vegyi anyagról  van
    szó, amely az alkoholon kívül valami celluloidszerűséget tartalmaz. Rá
    kell kenni a lemezre,  ott  néhány  óra  alatt  megdermed,  összefüggő
    filmszerű  réteget  alkot,  s  amikor  lehúzzák,   magával   viszi   a
    szennyeződést a barázdák mélyéről. Körülményes eljárás, inkább csak az
    erősen  elpiszkolódott  hanglemezekhez  ajánlható  -  de,  mint  látni
    fogjuk,   nem   világos,   milyen    lemezeket    tekintsünk    erősen
    szennyezettnek.
        A többi lemeztisztító  eljárás,  amelyet  ismerek,  "száraz":  nem
    nedvesítí be a hanglemezbarázdát. Legfeljebb a  tisztítókefe  (-párna,
    -ecset,  -kendő,  -szivacs  stb.)  felületére  csöpögtetnek  egy   kis
    alkoholos csodaszert, ahogy például a Discwasher (és  még  nagyon  sok
    más cég) csinálja. Ismert praktika, hogy a tisztítóeszközt - általában
    kendőt - antisztatizálják, hogy ezt a tulajdonságát  lemeztisztításkor
    átvihessük a  hanglemezre  is.  A  hatás,  sajnos,  nem  tart  sokáig.
    Készítenek ecsetet-kefét karbonfíberből is (tudomásom  szerint  ezt  a
    Decca kezdte, de például az Ortofonnak is  van  ilyen  terméke).  Ezek
    ugyan  nem  antisztatizálják  a  lemezt,  de   nem   is   töltik   fel
    elektromossággal: a szénszálak jó vezetők, elvezetik a feszültséget. A
    legravaszabb antisztatizáló eszköz  egy  pisztolyszerű  alkalmatosság,
    amellyel a hanglemezre kell "lövöldözni", és akkor ionizálja a levegőt
    a lemezjátszó körül.
        Léteznek aztán tapadós anyaggal bevont görgők, amelyekkel  fel-alá
    kell rollerezni a lemezen, és akkor  felszedik  a  szennyeződést.  Van
    olyan "rollni", amely öntapadós  papírtekercset  tartalmaz  (amikor  a
    tekercs elfogy, újat kell beletenni), és  van  olyan  is,  amelynek  a
    felülete  -  feltehetően  -  szilikongumiból  van,  akár   a   tapadós
    lemezpárnáké. Végül  sokan  használnak  olyan  ecseteket  is  (Dustbug
    stb.), amelyek játék közben is a barázdákra támaszkodnak, úgy, mint  a
    Lenco-kefe, csak éppen nem folyik belőlük  a  lé,  tehát  szárazföldön
    utaznak, nem tengeren. Minthogy ezek is dörzsölik a  lemez  felszínét,
    sztatikus elektromosságot keltenek. A drágább típusokon ezért  (Canton
    stb.) az  ecset  karbonfíberből  készül,  és  van  rajta  szabályszerű
    földelővezeték is.
        Ebből  a  több  tucatnyi   eszközből   most   kettőt   alaposabban
    megvizsgálunk. A kettőnek köze lesz egymáshoz!


    LencoClean

    

        A svájci Lenco cég találmánya. A nyugatnémet hifisták körében igen
    hamar elterjedt, maga a  HiFi  Stereophonie  szerkesztője  is  gyakran
    hivatkozott rá - és hát mi, magyar lemezbarátok  kezdetben  nagyon  is
    német  módra  hifiztünk.  Nem  emlékszem   pontosan,   mióta   kapható
    Magyarországon a Lenco-készlet, de nagyon régóta jelen van  a  RAVILL,
    RAMOVILL és  a  többiek  boltjaiban.  Valószínűleg  több  ezer  magyar
    hifista  "lenkózik".  Jómagam  csaknem  20  évig  használtam  ezt   az
    alkalmatosságot. (Áldom az eszemet, hogy sohasem beszéltem rá  senkit.
    Mindig azt mondtam: én ugyan ezt használom -  de  nem  merem  ajánlani
    másnak.) A Lenco-készlet jelenleg több mint 400  forintba  kerül,  egy
    palacknyi eredeti folyadékért legutóbb 86 forintot kértek a boltban.
        A  LencoClean  azzal  nyer  meg  magának,  hogy   megnyugtatja   a
    lelkiismeretünket.  Ha  egyszer  elszántuk  magunkat,  hogy  most  már
    életfogytig nedvesen játsszuk a lemezeinket, akkor a  lemeztisztogatás
    "magától megy", nem kell  többé  törölgetni-pucolgatni  a  barázdákat,
    csak "fel kell dobni" a kefét a lemezre, és már kezdődhet is a játék.
        A gyári folyadék azonban hamar  kifogy,  és  az  új  flakon  sokba
    kerül;  mindenki  gyorsan  kiszámolja,  hogy  saját   kezűleg   sokkal
    olcsóbban lehet desztvizet keverni  alkohollal  (az  utóbbi  komponens
    részaránya úgy 30-40% lehet). A "házi" LencoClean egy  kicsit  kevésbé
    üzembiztos, mint a  gyári.  Az  eredeti  folyadék  alighanem  egy  kis
    glicerint  is  tartalmaz,  s  emiatt  biztonságosabban   szétterül   a
    barázdákon - viszont jó tudni róla,  hogy  nem  párolog  el,  mint  az
    alkohol vagy a desztillált víz: ott marad, ahová kenték.
        Aztán az a kefe sem mindig arra  sétál  a  lemezen,  amerre  kéne.
    "Szöghibája" van (nem vicc!), és ha nem rögzítik  pontosan  ott,  ahol
    kell, akkor vagy a külső barázdán siet, vagy a belsőkön késik. Arra is
    ügyelni kell, hogy a lemezjátszó mindig vízszintben álljon  -  persze,
    ez egyébként sem árt. A britek nem használnak  LencoCleant,  általában
    szóba se hozzák. Egy valahol olvastam  csak  róla,  vagy  három  évvel
    ezelőtt, hogy "ebben az országban szerencsére  nem  terjedt  el,  mert
    hamar felismerték, hogy akadályozza a lemez forgását, és torzítást  is
    okoz". Bosszantott a dolog (hogyan is ne!), de azért  ellenőrzésképpen
    megtettem, hogy játék közben  fel-felemeltem  a  kefét  a  barázdáról.
    Nemigen hallottam különbséget; talán-talán  egy  icipicit  tisztult  a
    hang, de úgy véltem, hogy ezt csak bebeszélem magamnak. Megnyugodtam -
    és fütyültem a háklis angolokra.
        Igen ám, de az utóbbi időben sokat  javult  nálam  a  hangminőség,
    részben a különféle állványok jóvoltából (bővebben írtam róluk  a  20.
    számban), részben pedig a kábelvarázslás folytán (bővebben írok róla a
    következő számban), és magam sem tudom, miért, de nemrég megint próbát
    tettem a Lenco-kefével:  hallok-e  valamit,  ha  megemelem.  A  betyár
    mindenségit:  de  még  mennyire,  hogy  hallottam!  Amikor  a  kefe  a
    barázdákon  lovagolt,  valami  kellemetlen  köd  borult  a  zenére,  a
    magashangok fátyolosabbak lettek, a basszus tompább,  dübörgőbb  -  és
    valahogy az  egész  muzsika  érdektelenebbé,  levegőtlenebbé  vált.  A
    legnagyobb  különbséget  énekhangon  hallottam.  Végigjátszottam   ezt
    legalább 10 lemezen, és  amikor  már  végképp  nem  voltak  kétségeim,
    kezdtem magam rosszul érezni. A LencoCleannel kötött házasságot,  mint
    tudjuk, az egyház sem tudja felbontani. Először  megpróbáltam  annyira
    benedvesíteni a lemezt, hogy ne kelljen használni a kefét,  de  ez  az
    eljárás nem vezet célra, mert a nedvesség ugyan  nem  párolog  el  egy
    félóra alatt sem, de nem is marad ott, ahol  kéne,  hanem  -  a  lemez
    forgása következtében - koncentrikus körökké rendeződik. Öt-hat percen
    belül  száraz  barázdafelületek  képződnek,  és  jön  a  sercegés,   a
    torzítás...
        Már ott tartottam, hogy  valami  finom  permetezőszerkezetet  kéne
    terveztetni, amely szép lassan, folyamatosan, de a  barázdák  érintése
    nélkül nedvesíti a lemezt  (nem  tréfálok:  szakemberekkel  tárgyaltam
    róla!), amikor szerencsémre eszembe jutott, hogy: nem  kéne  most  már
    azt is ellenőrizni, mit művel a folyadék önmagában,  a  kefe  nélkül?!
    Ellenőriztem. Ugyanazt csinálja, amit a kefe! Beszűkíti,  érdektelenné
    teszi a hangképet, és  nyeli,  nyeli  a  magashangot.  Az  érintetlen,
    szárazon játszott lemez és a lenkózott, nedvesen játszott lemez hangja
    között nálam legalább 2 orta a különbség (ennyi van egy  MC10  és  egy
    MC205, de legalábbis egy FF15 és egy VMS30  között).  Ebből  durván  1
    orto veszteséget a folyadék, 1 orto-t pedig a kefe okoz.
        Azt hiszem, nyugodtan tanácsolhatom bárkinek, hogy esze  ágába  ne
    jusson kipróbálni a LencoCleant; ha pedig már befürdette a lemezeit és
    önmagát, akkor esze nélkül szabaduljon - no nem a lemezeitől (már csak
    azért sem, mert a lenkózott hanglemezt nem nagyon lehet eladni), hanem
    a nedvesen játszás hatásától. Két eljárás kínálkozik: az egyik a profi
    hanglemezmosó módszer a Keith Monks gépével, de  ez  nem  éppen  olcsó
    mulatság, azonkívül ki kéne vinni a  házból  a  lemezeinket.  A  másik
    eljárás szintén nem túl olcsó (bár  az  előzőnél  kevésbé  költséges),
    viszont további előnyöket is  ígér,  és  a  lemezeinket  saját  magunk
    tisztogathatjuk,   odahaza.   Alább   ezzel   a   második   módszerrel
    foglalkozom.

    Plastool Lemezőr

    

        Megvallom, hogy amikor évekkel ezelőtt feltűnt a boltban a Nagaoka
    lemeztisztító   folyadék,  rossz  viccnek  tartottam  az  egészet,  és
    borsózott  a  hátam  még  a  gondolatára  is  annak, hogy a lemezeimre
    csorgassam  a  gyanús  méregzöld  kenceficét. Nekem különben sincsenek
    "elszennyeződött"  lemezeim;  én  lenkózom  őket, tehát olyan tiszták,
    mint a patyolat...
        Még most is, amikor a LencoCleannek  kitelt  a  becsülete,  inkább
    csak  a  kétségbeesés  vitt  rá,  hogy  kipróbáljam  az  immár   hazai
    laboratóriumokban  kotyvasztott  filmképző   folyadékot,   amelyet   a
    Plastool Kisszövetkezet hoz forgalomba, Lemezőr néven *  (*  Valójában
    két  szövetkezetről  van  szó:  az  eljárást   és   a   folyadékot   a
    Balatonfüred-Csopak Tája Mgtsz szolgáltatja,  a  műanyag  készletet  a
    Plastool   gyártja.   Remélhetőleg   nem   fognak   megneheztelni    a
    balatonfürediek (illetve csopakiak), ha ebben a cikkben az egyszerűség
    kedvéért  következetesen  a  Plastoolra  hivatkozunk  -  végül  is,  a
    Lemezőrt az ő neve  alatt  hozták  forgalomba.)  Lehet,  hogy  csak  a
    túlságosan elszennyeződött lemeznek van rá szüksége, de én  ma  már  a
    LencoCleant tartom az egyik legkellemetlenebb szennyezőanyagnak, tehát
    itt az alkalom, hogy próbára tegyem vele a Plastool képességeit.
        Első  benyomásaim,  hogy   úgy   mondjam,   vegyesek   voltak.   A
    Plastool-készlet magyar árucikk létére is ízléses - viszont  drága:  a
    RAMOVILL-nál nem kevesebb, mint 450 forintba kerül; a RAVILL  Elektron
    boltban még drágább,  csaknem  500  forint.  Tartalma:  egy  palacknyi
    folyadék,  egy  darab  filléres  műanyag  kenővályú   és   két   darab
    hanglemezcímke nagyságú  műanyag  korong,  ezekre  kell  ráfektetni  a
    megtisztítandó hanglemezt. Tekintve, hogy a palack  külön  is  kapható
    200 forintért, a két műanyag  korong  pedig,  mint  hallom,  rövidesen
    forgalomba kerül 130-ért - a fennmaradó 120 forintot a kenővályúra  és
    a kartondobozra adjuk ki. (Ha csak nem  számítjuk  azt  az  egy  ívnyi
    öntapadós címkét, amely a Plastool emblémáját viseli, és amellyel majd
    lehúzzuk a filmet a hanglemez felszínéről...)

    

        A használati utasítás úgy szól, hogy fektessük a lemezt a  műanyag
    korongra, a kenővályút pedig a lemezre (központosítja őket a korongból
    kiálló  tengelycsap);   öntsük   a   folyadékot   a   kenővályúba,   a
    jelzővonalig, és forgassuk körbe a vályút "egyszer-kétszer-háromszor".
    Hát   ami   azt    illeti,    körbeforgattam    én    ezenkívül    még
    négyszer-ötször-hatszor   is,   amíg   tényleg   sikerült   viszonylag
    egyenletesen elosztani a híg  olajfestékre  emlékeztető  folyadékot  a
    lemez felszínén - dehát gyakorlat teszi a mestert. A nyolcadik-tizedik
    lemezoldallal már egész tűrhetően elboldogultam. Az előírás szerint  a
    folyadéknak legalább 3 óráig kell száradnia; én a  biztonság  kedvéért
    inkább 4-5 órát pihentettem. A Plastool folyadéknak nagyon  mulatságos
    színe van: a palackban narancssárga, a lemezen  méregzöld,  és  végül,
    amikor dermedt állapotában lehúzzuk  a  lemezről,  rózsaszínű.  Mindig
    sikerült egy darabban lehúzni, sohasem szakadt el, vagy legalábbis nem
    szakadtak ki belőle önálló  anyagdarabkák.  Úgy  kell  leválasztani  a
    lemezről, hogy előbb egy kis öntapadós címkével "feltépjük" a fóliát a
    lemez szélén.  A  többi  már  magától  megy.  (A  címkéket,  mint  már
    említettem, a Plastool emblémája díszíti: egy nagyon helyes kis  csiga
    a T betű tetején. Igazán nem kötözködésből  kérdezem,  csak  mert  nem
    tudom kihagyni:  lehet,  hogy  ez  az  állatfigura  az  egész  eljárás
    tempóját szimbolizálja?!)

    

        A lemezeknek előbb csak az egyik oldalát tisztítottam le, a  másik
    oldalukat egyelőre LencoCleannel használtam. Nos, amikor  a  lenkózott
    oldal  után  a  lenkótlanított  oldalt  tettem  fel,  mintha  napsugár
    mosolygott volna be  a  szobám  ablakán.  Az  egész  muzsika  annyival
    derűsebb lett, annyival szebb és  több  magashangja  támadt,  annyival
    emberibb  és  igazibb  mélyhangokat  sugárzott,  annyival  sztereóbban
    szólt, hogy megdöbbentem tőle; ez volt az a perc, amikor a LencoCleant
    egyszer és mindenkorra "leírtam". Nyilvánvaló ugyan, hogy a drasztikus
    változás nem annyira  a  Plastoolnak,  mint  inkább  a  LencoClean-nek
    köszönhető. Akinek kezdettől fogva szárazak  a  lemezei,  az  "csupán"
    tisztogatásra  használhatja  a  Plastoolt,  a   hangminőségen   aligha
    javíthat vele - és nem fogja megismerni azt az örömöt,  amit  csak  az
    érezhet, aki éppen most dobja szemétre a Lenco-készletnek a  legutolsó
    tartozékát is  -  mint  a  leges-legutolsó  kapcsot,  amely  a  "német
    hifihez" fűzte...
        Vegyianyagok  hatásáért  (és  mellékhatásaiért)  kockázatos  dolog
    garanciát vállalni. Egyet az ért megtettünk. Dankó Emil  megmérte  egy
    mérőlemez zajszintjét "plasztúlozás" előtt és  után.  A  zajszint  nem
    emelkedett.

                                      *

        Most  következik  a  szeánsz,  vagyis  a  Hifi  Magazin  kollektív
    tesztje, amelyről nem világos,  hogy  vajon  a  LencoCleannek  szól-e,
    avagy   a    Plastoolnak.    Föltehetőleg    mindkettőnek.    Bizonyos
    demólemezekből két-két példányunk  van,  a  kettőt  mindig  váltogatva
    használjuk,  állapotuk   tökéletesen   azonos.   Az   egyik   példányt
    kitisztítottam   Plastoollal,   a   másikat    meghagytam    lenkózott
    állapotában. Háromféle műsort válogattam össze: az Ortofon  és  a  JBL
    demólemezét,  valamint  a   Propriustól   a   Cantate   Domino-t.   (A
    lejátszóberendezés: NAD5120 a Triangulumon, Ortofon MC20S, T-30,  Naim
    NAIT, Spendorok a Tönkön.) Házi zsűrink az alábbiakat vélte hallani:
        Előbb csak halvány,  majd  egyre  erősödő  különbség.  A  nedvesen
    játszott lemezen mintha az erősítő hangszínszabályozójával letekernénk
    a magasakat. A száraz lemez jobban szólal meg, és nagyobbat  is  szól.
    Hangerő-differenciát (?) is érzek. A nedves lemez  bágyadtan  szól,  a
    száraz elevenen, csengőn. És nem torzít annyira! * A  mélyhangokon  én
    sem éreztem különbséget, viszont már első hallásra megcsapott, hogy  a
    száraz   lemez   mennyivel    levegősebben    szól.    A    LencoClean
    információ-veszteséget  okoz.  A  száraz  lemezen  hallani,  amint   a
    zenészek mozognak, jönnek-mennek. A másikon nem  tudom  azonosítani  a
    mozgásukat.  Érdekes:  a  tiszta  lemezen  a  futómű  zaját,  a  motor
    egyenetlenségeit is hallom. A JBL-lemezen olyan pengetős hangszín tűnt
    fel, amelyet eddig még sohasem hallottam ezen a felvételen:  ki  tudom
    venni, hogy ütik a húrokat. A lenkózott lemezről  ez  úgy  szól,  hogy
    akár dobseprő is lehetne. * Nemcsak a magashangok, hanem a  mélyek  is
    jobbak.  A  száraz  (emezen  a  húrok  tovább   pengenek.   A   Lenco:
    hangtompító, lefogja a rezgéseket. * (A szerkesztő a saját  véleményét
    másutt már elmondta, itt most nem ismétli meg.)
        Akkor hát itt az ideje takarékoskodni a Plastool-lat. A használati
    utasítás szerint egy palack folyadék körülbelül 30 lemezoldalra, tehát
    15 lemezre elegendő (nekem eggyel kevesebb jött  ki,  de  ne  vesszünk
    össze rajta). Egy palack ára 200 forint, egy  lemez  tisztítása  tehát
    úgy 13-14 forintba kerül. Aki csak hébe-hóba, például magnófelvételhez
    kölcsönkapott, elrongált lemezekhez használná a Plastoolt, annak  édes
    mindegy, de aki -  mint  jómagam  -  az  egész  gyűjteményét  szeretné
    lenkótlanítani,   az   feltehetőleg   érdeklődéssel   fogadna   valami
    anyagtakarékosabb módszert.  Nos,  nekem  170-180  hanglemezt  kellett
    rendbe szednem - nem éppen nagy gyűjtemény, de azért sok munkát ad.  A
    huszadik lemezoldalnál egyébként is elfogyott a türelmem,  nehézkesnek
    találtam a kenővályús szisztémát. Fogtam egy jókora lapos ecsetet,  és
    úgy mázoltam tovább a lemezeket, mint az ajtót vagy az ablakot szokás.
    Így sokkal  kevesebb  anyagot  fogyasztottam  -  viszont  a  filmréteg
    túlságosan  vékonyra  sikeredett,  könnyen  elszakadt,   úgy   kellett
    tapaszokkal kiszedegetni a barázdából. Még szerencse, hogy a  Plastool
    teljes mértékben önjavító: saját magát is eltávolítja, ha újra kenjük.
    Némi kísérletezés  után  azonban  már  meg  tudtam  határozni  azt  az
    anyagmennyiséget, amely még éppen elégséges vastagságú filmréteget ad:
    körülbelül négyszer csurgatom körbe  a  lemezt,  közepesnél  vastagabb
    sugárban öntve a folyadékot. A legelső lemezoldalra  valamivel  többet
    kell önteni, mert akkor még száraz az ecset, sokat elszív az anyagból.
    Így  adagolva,  egyetlen  palack  folyadékkal  20,  de  inkább   21-22
    hanglemezt tudok Plastoollal borítani.
        Igaz viszont, hogy  a  filmet  majd  óvatosabban  kell  lehúzni  a
    lemezről. A kenővályú pont oda viszi fel a folyadékot, ahová  kell;  a
    filmje egyébként is  vastagabb,  egyetlen  mozdulattal  lehúzható.  Ha
    azonban ecsetet használunk, akkor  egészen  a  címkéig  kell  kenni  a
    lemezt (vagy csaknem a címkéig, mert azt persze óvni  kell),  különben
    előfordulhat, hogy a filmréteg még  az  utolsó  barázdáknál  elszakad.
    (Cellux-szalaggal így is könnyen felszedhető.) Másodszor, az  ecset  a
    hanglemez szélét is óhatatlanul megnedvesíti, és  emiatt  majd  a  két
    lemezoldalt összefüggő filmréteg fogja  borítani;  amikor  le  akarjuk
    húzni, előbb a körmünkkel körbe kell karcolni a lemez szélét. A  körme
    mindenkinek kéznél van. A  filmet  ne  tépjük  le  egyetlen  diadalmas
    mozdulattal, mert esetleg  megakad  a  lemez  szélének  recéin.  Tehát
    ajánlatos  körös-körül  feltépegetni,  cellux-darabkákkal,  és   aztán
    finoman húzni a címke irányában. Ha nem rángatjuk, így is  egyben  jön
    le.  Ha   bárhol   foszlányok   maradnának,   nyugodtan   leszedhetjük
    cellux-szal.
        Megértem, hogy a Plastool kisszövetkezetnek olyan módszert kellett
    találnia,   amely   kézben   tartható,   definiálható,    garantálható
    (kétbalkézzel is reprodukálható). Azt is elismerem, hogy az ő módszere
    az elegánsabb, egyszerűbb. Mindazonáltal, aki nagy  mennyiségű  lemezt
    akar bekenni, annak azt ajánlom,  takarékoskodjék  a  folyadékkal,  és
    maradjon az ecsetnél.
        Sőt, még valamit ajánlok neki. Kezdetben  a  lemezeknek  egyszerre
    csak az egyik oldalát tudja bekenni, mert ha mindkettőt bemázolná, nem
    tudná hova fektetni.  A  készlethez  kapott  műanyagkorongokra  persze
    ráteheti, de azokból csak kettő van, és ha lefoglalja  őket,  nem  tud
    tovább dolgozni. Újabb korongokat vásárolni, páronként  130  forintért
    (!) szerintem megbocsáthatatlan pazarlás volna. Én  a  magam  részéről
    nekiálltam papírdobozokat hajtogatni; ráment vagy 5 óra az  életemből,
    de megérte. Néhány ív olcsó kartonpapírból 48 dobozkát  készítettem  -
    lásd a képen.

    
    
        Így  aztán  már  ötvenesével  kentem  tovább  a  lemezeimet.  Este
    szétteregettem a dobozkákat és rajtuk a már bekent lemezeket  a  szoba
    padlóján, reggel pedig (korán,  mielőtt  valaki  rájuk  lépne)  mindet
    módszeresen összeszedtem, és visszaraktam a borítójába. A  filmet  nem
    húzkodtam le róluk: csak majd ha meg akarom hallgatni őket.  Addig  se
    lepje őket a por! A Plastool-készlet használati utasításában egyébként
    is felvetik ezt a lehetőséget: Plastoollal archiválni. Nem  tudom,  ki
    mennyire lát fantáziát a dologban, de ha már az ember -  lenkótlanítás
    végett - amúgyis bekeni egyszerre az  egész  lemezgyűjteményét,  akkor
    tényleg az a legokosabb,  ha  a  munka  végeztével  átmenetileg  rajta
    hagyja a celofánt. Végtére, némelyik lemezünket esetleg csak két-három
    év múltán fogjuk elővenni.
        Ezzel kapcsolatban is van egy fontos észrevételem. Ha  Plastoollal
    archiváltok,  és  felbontjátok  valamelyik   lemezeteket,   okvetlenül
    szedjétek le a filmréteget mind a két  oldaláról,  még  akkor  is,  ha
    pillanatnyilag csak az egyik lemezoldal műsorára  vagytok  kíváncsiak!
    Amíg ugyanis a  túloldalán  rajtamarad  a  film,  a  lemez  egy  kissé
    élettelenül fog szólni!
        Hogy ennek  mi  lehet  a  magyarázata?  Feltehetőleg  az,  hogy  a
    filmréteg "megfogja" a  hanglemezt,  nem  engedi  rezegni  -  márpedig
    nagyon fontos, hogy a rezgésbe hozott membrán (mert  arról  van  szó!)
    szabadon tudjon "lecsengeni", ne tárolja túl sokáig  a  rezonanciákat.
    Gyanítom, hogy a LencoClean - a folyadék is, a kefe is, külön-külön és
    együttvéve! - ugyanebben akadályozza meg  a  hanglemezt.  Lehet,  hogy
    mindez csak üres  spekuláció;  fejtegetéseinket  mindenesetre  érdemes
    összevetni   azokkal   a   diagramokkal   (57.    oldal),    amelyeket
    sajtószemle-rovatunkban, az Audio magazin mérései alapján  közlünk,  s
    amelyekből hasonló következtetéseket lehet levonni.
        Én csak azt furcsállom, hogy az LP "működéséről" most, negyven  év
    után, amikor a fekete korong fölött már megkongatták  a  vészharangot,
    még  mindig  ennyi  újdonságot  mondhatunk,  helyesebben:  még  mindig
    ennyire keveset tudunk.
        Még azt sem tudjuk, például, hogy hát akkor  most  majd  melyik  -
    persze: száraz - tisztítóeszközzel ápolgassuk a lemezeinket.


                                                             Darvas László