A kábelhüllő |
Medúzafő (Caravaggio, 1573-1610)
Mióta kiderült, hogy a lemezjátszókhoz-erősítőkhöz-hangsugárzókhoz
hasonlóan maguk az összekötő kábelek is "muzsikálnak", tehát
"sajáthangjuk van" (lásd erről számos sajtószemlénket, aztán a
Negyedik Dimenzió című cikket a HFM 20. számában - de azért ajánlatos
elolvasni jelen számunk szakcikkét is a 80. oldalon), világszerte
drágábbnál-drágább kábeltípusokat hoznak forgalomba a gyárak. És
persze az audiofilek is szorgalmasan drótozzák-foldozzák
hifi-láncaikat, egyedi receptúra szerint. Tapasztalataik, sajnos,
túlságosan esetlegesek, nem következik belőlük szabály, nem derül ki
belőlük, hogyan "működnek" a kábelek. Ami a gyárakat illeti, ők
kimerítően elmagyarázzák, miért az ő kábelük a legjobb, de hát a
sok-sok magyarázat közül feltehetőleg csak egy helyes - és vajon
melyik az?
Megpróbáltuk kitalálni. Kísérleteink valamivel módszeresebbek
voltak, mint egyébkor; egy kicsit több szerencsénk is volt, mint
egyébkor. A szerző fennhangon szabadkozik: állításait egyelőre
fenntartással kell fogadni...titokban mégis azt reméli, hogy
legalábbis kulcsot tud adni a kábelek "hatásmechanizmusához".
*
A drót és a graft
Ismerek egy régi angol, helyesebben jellegzetesen amerikai
reklámszöveget. Ha egy erősítő annyira szszszuper, hogy az már nem is
lehet igaz, e szavakkal ajánlják: "a straight wire with gain", amin
azt kell érteni, hogy az erősítő úgy viselkedik, mint egy darabka
drót, nem tesz hozzá semmit a műsorhoz, csak a graftot: a feszültséget
vagy az áramot, rendeltetése szerint. Frappáns kifejezés, ezért is
olyan nehéz lefordítani. Azon az evidencián alapul, hogy egy darabka
drót nem oszt és nem szoroz, és ha az elektromos jelet bevezetjük az
egyik oldalán, akkor érintetlenül kapjuk meg a másikon.
Nos, ez az evidencia ma már a múlté. Ha valaki azt erősítgeti,
hogy az ő erősítője csupán "drót plusz graft", teljes joggal
rákérdezhetünk, hogy vajon miféle drótra gondol. Egyeresre avagy
többeresre, sodrottra? Vékonyra avagy vastagra? Szimmetrikusra avagy
aszimmetrikusra, netalán koaxiálisra? Árnyékoltra avagy
árnyékolatlanra? Szigeteltre, avagy szigetelés nélkülire? És miből van
a szigetelés: pvc-ből, polietilénből, teflonból avagy...? A kábel
anyagára nem kell rákérdeznünk, az minden valószínűség szerint
közönséges rézvezeték - habár újabban LC-OFC
(nagykristályos-nagytisztaságú) rézből, valamint ezüstből, sőt: LC-OFC
ezüstből is húznak már kábelt...
És ezek a kábelek mind-mind másképpen szólnak. Gyakran az átviteli
lánc más-más pontján is másképpen szólnak. Állítólag még
rendszerfüggőek is, tehát például a B lemezjátszó és F előerősítő
között esetleg az X kábel szól szebben, viszont a C lemezjátszó és G
előerősítő közé helyesebb az Y kábelt iktatni - és így tovább, végig
az egész hifi-láncon és az ABC negyven betűjén. Nyilvánvaló, hogy az
összes kombinációt lehetetlen végigjátszani, hát még lelkiismeretesen,
elmélyült zenehallgatással minősíteni.
Hogy a kábelekkel "hifizni", "tuningolni", "spécizni" lehet,
fölöttébb ígéretes, ám legalább ennyire nyugtalanító dolog is egyben:
újabb eszközhöz jutottunk, amellyel élvezetesebbé varázsolhatjuk, de -
mint bármely más hifi-relikviával - akár háttérbe is szoríthatjuk a
zenét. "Mit hallgatunk ma? Haydnt és Beethovent, Dire Straits-t és
Pink Floydot?" "Dehogy: Shilton Cable-t és Van den Croft koaxot." (Ne
ugorjatok be, ilyen gyártmányok nincsenek. De van legalább ötven
hasonló nevű a piacon.)
A normális zenehallgató persze, ha megelégelte, túlteszi magát az
egész kábelbolondérián, de mi legyen azokkal, akik balvégzetük
rendelése folytán hifi-készülékek minősítésével foglalkoznak?!
Munkához sem láthatnak anélkül, hogy be ne kötnének sok-sok méternyi
kábelt az elektromos jel útjába! Mint szélsőséges példát, az
illesztőtranszformátorok A-B vaktesztjét hozom fel, minden szempontból
ez a legkínosabb. Kábelt kell vezetni a lemezjátszótól a
kapcsolóberendezésig, onnan a két trafóig és aztán újra vissza a
kapcsolóberendezésig. Brumm, torzítás, kontakthiba - ilyenkor minden
előjön.
Mindegy: ha kábel, legyen kábel - no de miféle kábel?! Józan
eszünk sugallatára hallgatva, már nagyon régóta kínosan ügyelünk rá,
hogy az összehasonlítandó két készülék mindig egyforma kábellel
csatlakozzék a többihez, tehát a próba legalább elvben sportszerű
legyen, de bizony nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a
kábelezés mikéntjével mégiscsak befolyásoljuk a teszt kimenetelét.
Hiszen a tesztkészülékek közül az egyik esetleg ilyen, a másik meg
olyan kábelen keresztül szeretne kommunikálni a külvilággal...
A Laokoon-csoport (Ageszander, Athenodorosz és Polüdorosz, ie. 300-250
körül)
Kábelfarm
Azok a kábelek, amelyeket az utóbbi 3 évben használunk a HFM
szeánszain, eredetileg az egyik Pioneer-lemezjátszótípusból lógtak ki,
de mielőtt a készüléket hazai forgalomba hozták volna, le kellett
cserélni a madzagját, mert nem ötpólusú dugó volt a végén. Szereztünk
egy köteggel az elfekvő készletből. Szokványos, sodrott, azaz sokeres
rézhuzalról van szó, amelynek műanyagszigetelése fehér, illetve piros
színű (a bal, illetve a jobb csatorna hagyományos színkódja szerint).
A fehér és a piros vezeték külön-külön árnyékolva van, de az
árnyékolás nem szoros "drótharisnya", hanem laza, könnyen lecsavarható
sodrony. A két vezetékszálat külön-külön fekete pvc-burkolat védi.
Kísérleteimet ezzel, valamint hasonló, hagyományos kábeltípusokkal
kezdtem el. A speciálkábelek nem kísértettek meg. Van ugyan két
különleges kábelkígyóm is, egy vastag fekete az Ortofontól és egy még
vastagabb és még sprődebb, kék színű hüllő, ezt egy Svédországban élő
barátomtól kaptam; mindkét típusnak aranyozott RCA-dugói vannak, de
hangminőségükben alig különböznek a hagyományos kábelektől. Egyébként
is, reménytelen vállalkozásnak tartottam volna, hogy ötletszerűen
váltogassam a madzagokat, sorra kipróbálva, amit mások idehoznak, hogy
"ezt hallgasd meg", "nekem ez vált be a legjobban" stb. stb. Ennek se
eleje, se vége. Én a kábelek belvilágáról szerettem volna megtudni
valamit. Elhatároztam: felboncolom őket.
Abból a feltevésből indultam ki, hogy a kábelek "hangminősége"
elsősorban a konstrukciójuktól, a szerkezetüktől függ. Előzőleg
ugyanis (lásd: Negyedik Dimenzió, HFM 20.) azt tapasztaltam, hogy két
hagyományos, azaz sodrott kábelt össze lehet téveszteni, két egyereset
úgyszintén, de a sodrottat az egyeressel: soha! Jó, jó, tudom, hogy ez
laikus beszéd; lehet, hogy a differencia rövid úton visszavezethető
néhány alapvető műszaki paraméterre (kapacitás-induktivitás
-ellenállás) - de hát ezt majd döntsék el azok, akik értenek hozzá.
Nekem az a dolgom, hogy füleljek, és próbáljak felfedezni valami
szabályszerűséget a kábelek viselkedésében.
Előszedtem egy köteget az előbb említett Pioneer (majd egyéb
hagyományos) kábelekből, egyméteres darabokra szabtam őket, és
nekiláttam a trancsírozásnak. Íme a fő variációk:
A sodrott-szigetelt-árnyékolt kábel úgy ahogy van (a piros és a
fehér vezeték a "meleg", az árnyékolás pedig a "hideg");
Ugyanez, de nem a saját laza árnyékolásával, hanem egy másfajta
kábelről leszedett, szoros szövésű árnyékolóharisnyával (babramunka a
javából);
Az előbbiek, de szimmetrikusan, tehát duplán véve: az elektromos
jel most csakis a belső, színes ereken jön-megy (ugyanolyan vezetéken
jön, amilyenen megy!), és az árnyékolás rá van kötve az egyik készülék
fémdobozára;
Ugyanez, mindennemű árnyékolás nélkül. (A brummot valamelyest
csökkenteni lehet, ha az ember óvatosan, egészen lazán körbetekeri a
kábelt egy földelő vezetékkel.)
Kipróbáltam még 10-12-féle vékony (zománc-, pvc-, illetve
teflonszigetelésű) egyeres kábelt is, ráhúzott árnyékolóharisnyával,
illetve anélkül. Mindegyikre ugyanolyan, olcsó, "bolti" RCA-dugókat
forrasztottam - és mindegyiket ugyanolyan ügyetlenül forrasztottam.
Sem a csatlakozódugók, sem a forrasztás milyensége nem befolyásolhatta
szeánszaim eredményét.
Ádám és Éva (Dürer, 1471-1528)
Kábelbűvölés
Eszközeim a régiek: NAD 5120 lemezjátszó csőkarral, Ortofon MC20
Super hangszedő, Ortofon T-30 transzformátor, alkalmanként a Revox G36
magnó és a Pioneer F-X99 tuner (később CD-játszókkal is kísérleteztem
- lásd majd a 92. oldalon), aztán a Naim NAIT erősítő és a Spendor BC1
hangsugárzók. A lemezjátszó, de a magnó és a tuner is mindig
Triangulumon állt, a hangdoboz mindig Tönkön, de még az erősítő és a
trafó alá is raktam balzafatömböket - én ezt egyszerűen kötelezőnek
tartom. Érthető, hogy a kísérleteket a lánc első traktusában kezdtem
el, az "interconnect" kábelekkel, tehát azokkal, amelyek nem hordoznak
számottevő teljesítményt, csak feszültséget visznek a hangszedőtől a
trafón át az előerősítőig. Ezeket ugyanis könnyebb cserélgetni (igaz
viszont, hogy nem lehet velük A-B tesztet csinálni, mint a
hangszóró-kábelekkel). Hangszórókábelnek egyelőre meghagytam azt az 5
méter hosszú, 1,5 milliméter átmérőjű, egyeres, pvc-vel szigetelt
rézvezetéket (lásd HFM 20.), amelyet méterenként 3,90-ért lehet kapni
a KERAVILL-nál. Minthogy pedig a lemezjátszónak már eleve megvolt a
saját, gyári vezetéke, csak az illesztőtranszformátor és az előerősítő
közötti kábelszakaszt kellett áthidalnom. Kontrollképpen később mindig
kipróbáltam a kábeleket a magnó vagy a tuner kimenete, illetve az
erősítő nagyszintű bemenete között is. (A műszaki érdeklődésű Olvasó
kedvéért itt közbeszúrom, hogy a Naim erősítő műszaki adatait 16., a
transzformátor paramétereit 17. kiadásunkban közöltük; szívesen
fogadom bárkinek a megjegyzéseit arra nézve, hogy kísérleteim
eredményét vajon nem lehet-e viszazavezetni a két készülék
"illesztetlenségére". Véleményem szerint nem lehet - de erről majd
később.)
Mielőtt elemezni kezdeném a különböző kábeltípusok hangminőségét,
még egyszer felhívom az Olvasó figyelmét arra a nagyon fontos
körülményre, hogy kísérleteimnek ebben a korai szakaszában a láncnak
mindig csak egyetlen pontján cseréltem kábelt: a három műsorforrás
valamelyike (hangszedő+trafó, tuner, magnó), illetve az erősítő
között. Ezt nyilván mindenki logikusnak tartja - pedig, mint később
látni fogjuk, nem az. De hát igyekeztem módszeresen haladni, "az
egyszerűtől az összetettig".
Mellesleg nagyon hamar kiderült, hogy teljesen mindegy, mit
hallgatok. A lemez, a rádió és a magnó (38cm/s) műsora egyformán és
következetesen mutatta ki egy-egy kábelfajta "orgánumát",
"kolorációját". Alább jellemrajzot adok a különböző konstrukciójú
kábelekről. Jellemrajzot - de mihez képest? Hiszen a hifi-kábelnek
egyelőre nincs etalonja! Hadd csaljak annyit, hogy most, utólag nem
csupán egymáshoz hasonlítom a különféle kábeleket, hanem egyszersmind
az ideálishoz, az etalonhoz is - amelyet azonban csak jóval később
találtam meg. A kábelek hangját tehát én ilyennek hallom:
a) Hagyományos kábel: Pioneer, Tesla, Ortofon vagy bármi, ami
eddig a kezembe került (sodrott huzal, szigetelve és árnyékolva, a
jelet az árnyékoláson vezetik vissza). Gyatra, zeneietlen hangkép. A
basszus nem megy mélyre, nincs tartása, inkább csak bummog. A
magastartomány érdes, reszelős, a finomságok nem jönnek ki. A szólamok
tisztátalanok, összefolynak. A sztereofónia szűk és ködös. Bizonyos
pozitívumok: a magasak és a mélyek legalább mennyiségüket tekintve
egyensúlyban vannak, a dinamikaérzet elfogadható. "Hifi" - de rossz
értelemben véve.
b) Szimmetrikus konstrukció (sodrott huzal, szigetelve és
árnyékolva, de az árnyékolás csak "házra" van kötve, a jel oda- és
visszavezetése is ugyanolyan kábelen fut). Mélytónusú, sötétebb
hangkép. Erősebb a basszusa, és ez a legtöbb olcsó berendezésen
meghálálja magát; még az egyébként "meleg" hangszínű Spendoroknak is
jót tett. A magastartomány erősen megvágódik, de ami marad, az
tisztább, kiegyenlítettebb, kevésbé csörömpöl. Talán emiatt van, hogy
a térhatása is nagyobb. Az egész hangkép jobban "együtt van", kevésbé
torz, hallgathatóbb de le van fojtva, nem igazán élvezetes.
c) Mint az előző: szimmetrikus kábel, de most már árnyékolás
nélkül. Ebből nagyon sokfélét kipróbáltam. A rend kedvéért elsőnek a
Pioneer-kábelből húzkodtam ki a piros és fehér szálakat, de
természetesen bárhonnan be lehet szerezni vékony, sodrott, szigetelt
vezetéket. Arnyékolás híján mindenféle trükkökhöz kell folyamodni, ha
a trafó és a fonoelőerősítő közé kötjük, és a brummot még így sem
lehet teljesen kioltani. A hangkarakter azonban így is felismerhető
marad: ugyanolyan, mint amikor ugyanezzel a kábellel, de rádióról vagy
magnóról csatlakozunk az erősítő nagyszintű bemenetére. Legfőbb
jellemzője: durvaság, csörömpölés. A basszus nem kevesebb, mint
amennyit a hagyományos kábelről hallunk, de a magastartomány "nincs
megfogva", a hangkép kiegyenlítetlen és felfelé billen. Kifejezetten
rossz hallgatni.
Külföldi szakíróknál azt olvastam, hogy ha a kábelszálak
párhuzamosan, egymástól kissé eltávolítva futnak, akkor a
magastartomány tisztább, de a basszus erőtlenebb, ha viszont a két
szálat összecsavarjuk, akkor a basszus felerősödik, csak éppen a
magastartomány zavarodik össze. Ebben van valami igazság, de
tapasztalataim szerint e hatás annyira csekély, hogy nem ér meg egy
külön alfejezetet. A későbbiekben nem is térek ki erre a technikára;
az ideális megoldás, mint látni fogjuk, amúgy is kizárja, hogy
összetekerjük a kábelszálakat.
d) Egyeres, 0,2-0,4mm átmérőjű, szigetelt, de árnyékolatlan kábel.
(Legalább 10-félét kipróbáltam, a szigetelőanyagok között teflon is
volt - de csaknem mindegy, mivel szigetelünk.) Meglepően tiszta
hangkép, jól megkülönböztethető szólamokkal, de nincs igazi basszusa,
emiatt kissé felfelé billen, kiürül, dinamikailag gyatra. Nem tud
"nekilódulni", steril - mint a Compact Disc. A térhatása mindazonáltal
jobb, mint eddig bármelyiké.
e) Mint az előbbi, de vastagabb: 0,5-0,8mm átmérőjű. Hasonló
hangkép, de a basszusa még gyengébb (!), és feltűnően kiemel a
szoprántartományban - az énekesnők, valamint a fúvósok szólama,
továbbá a hegedű felső húrja is előretolakodik.
f) Mint az előbbi, de 1,5mm vastag (nem más, mint a
hangszóróvezeték egy darabja). Még gyatrább basszus (!!!), a kiemelés
a szopránból a tenortartományba csúszik, és kifejezetten tolakodóvá
válik.
g) Bármelyik egyeres kábel, ráhúzott árnyékolóharisnyával.
Katasztrófa. Érdesség, csörömpölés - csupa hátrány, semmi előny.
Ez volt az első kör. Körülbelül másfél hónapig tartott, és a végén
csak annyival lettem okosabb, hogy az igazság felé vezető
szerpentinutat minden valószínűség szerint vagy a "b", vagy a "d"
kábelkígyó jelöli ki: vagy a szimmetrikus-sodrott-szigetelt-árnyékolt,
vagy pedig a szimmetrikus-vékony-egyeres-árnyékolatlan. Hétfőn,
szerdán és pénteken az egyikben bíztam jobban, kedden, csütörtökön és
szombaton a másikban, vasárnaponként pedig azon tűnődtem, hogyan
lehetne végre biztonsággal dönteni az egyébként nagyonis különböző két
hangkép között.
"Egyiptomi jóskártyák": Szerelem, Védelem, Körültekintés (egy francia
albumból, 1790)
Két pont között a legrövidebb
Eddig egyméteres kábeldarabokkal kísérleteztem, a mindennapos
gyakorlatot modellezve, kutatva az ismeretlen Etalonhangzás után. És
akkor egyszerre csak megvilágosodott előttem, hogy a kábeleknek igenis
van etalonjuk: a Nulla Kábel, vagy legalábbis a Kvázi-Nulla Kábel. A
két készüléket csak egy rövidke madzaggal kell összekötni (ennyi
kábelre mindenképpen szükség van, elvégre azok a csatlakozódugók nem
fityeghetnek csak úgy a levegőben!). Megjósolom, így kapjuk az ideális
hangképet: a való világ kábeleinek ezt kell a lehető legjobban
megközelíteniük. Az egyméteres kábelsiklók után tehát most 12
centiméteres kis kábelviperákat készítettem. Az ennyire rövid (és
egyébként is kiskapacitású) kábel aligha "piszkíthat bele" a zenébe,
remélem, ezzel az Olvasó is egyetért... Ugye, egyetért?
Hát, ha egyetért, akkor jól becsaptam. Mert az az igazság, hogy
hiába kurtítottam meg a kábeleket: még így, 12 centiméteresre
rövidítve is mind megtartották eredeti, félreismerhetetlen
hangkarakterüket! A "b" és a "d" kábel között változatlanul fennmaradt
jó 2 orto-nyi (pénzben kifejezve: többezer forintos) különbség - csak
éppen nem tudtam eldönteni, melyiknek a javára. Nagyon-nagyon sok
vendéget hívtam (audiofileket, hangmérnököket is), és a legtöbben
ugyanazt mondták, amit én: a sodrott-szigetelt-árnyékolt kábel
piszkosabban, de elevenebben, ezzel szemben a vékony egyeres tisztán,
sztereóbban, de élettelenebbül muzsikál. A két hangkép közül az egyik
"hifi", a másik "igazi" - de az is lehet, hogy éppen fordítva... Egy
szó mint száz, a 12 centis kábel csaknem olyan messze esik a Nulla
Kábeltől, mint az egyméteres.
Két dolog azért elgondolkodtatott. Először is, bepróbáltam a
kábeleket az erősítő monitorkörébe (Tape Out -> Tape In), és úgy
éreztem, hogy a vékony, egyeres kábel színezi el legkevésbé a hangot.
Másodszor, ha mindegyik kábeltípusból összehasonlítom a 100 és a 12
centis darabot, akkor is a vékony, egyeres kábel tűri leginkább, hogy
hosszan vezessék, neki romlik legkevésbé a hangminősége. Ennek
ellenére úgy éreztem, hogy ennek a kábelnek a hangja nekem túlságosan
is "digitális", és nehezen tudnék együttélni vele. Kezdtem azt hinni,
hogy tényleg el van rontva a fülem; nem valami lelkesítő érzés. De hát
bármennyire is jó barátom a saját fülem, még jobb barátom az
igazság...készséggel elismerem, hogy az egyeres kábel steril,
élettelen hangja az igazi, csak előbb minden kétséget kizáróan meg
akarok győződni róla. Tovább rövidítgettem a különféle kábeleket, és
azt találtam, hogy amikor már csak 4-5cm hosszúak, akkor egyre inkább
a "merev", egyeres kábel hangját idézik...
Ettől megdühödtem, és elhatároztam, hogy megcsinálom a Perdöntő
Kísérletet: mégis megkonstruálom a Nulla Kábelt, az abszolút érvényű
etalont. Ehhez úgy jutnék, ha a két készüléket összeforrasztanám
egymással...felmentést kérek az Olvasótól, amiért nem szedtem szét az
erősítőt és nem építettem közvetlenül belé a trafót, csupáncsak
egymásnak háttal állítottam őket, mintha meg volnának sértődve
egymásra, és két-két összeforrasztott RCA-dugóval csatlakoztattam őket
egymáshoz. Aki ennél is kevesebb kábelt használ, az okvetlenül csal; a
két készülék között éppen csak annyi hely maradt, hogy az ujjaim
odaférjenek. És a hangkép: Leginkább az egyeres kábel hangjára
emlékeztetett.
De várjunk csak. Térjünk vissza egy kicsit az RCA-dugókhoz. Az
előbb azt mondtam, hogy összeforrasztottam őket. tessék csak jól
megnézni az 1. rajzot: kívül a két "fül" egymáshoz van forrasztva,
belül a két kis csővégződés nem ér össze, marad köztük körülbelül 1cm
hézag, s azt egy darabka 1,5mm vastag rézdróttal hidalom át.
Namármost, ezt úgy is interpretálhatom, hogy a két dugó nincs
közvetlenül egymáshoz forrasztva, hanem kétféle kábel is húzódik
közöttük: 1cm hosszan egy másfél mm átmérőjű rézdrót, 2cm hosszan
pedig egy vékony, de szélesebb rézcsík. Elenyészően kevés kábel - de
mégiscsak kábel, és ráadásul még aszimmetrikus is, márpedig az ilyen
konfiguráció eddig mindig hátrányosnak bizonyult. Tehát igazán csak a
rend kedvéért, szinte saját magammal kötözködve, további
dugótoldalékokat készítettem. A "füleket" levágtam, és csupán a
"házra", illetve a csővégződésekre forrasztottam 2-2cm, azonos fajta
kábelt: 1mm átmérőjű, sodrott, szigeteletlen vezetéket (2. rajz),
illetve az előbbi sodronynak 1-1 csupasz szálát, amelynek vastagsága
körülbelül 0,25mm lehet (3. rajz).
És most tessék jól megkapaszkodni a karosszékben! Az 1-3. rajzon
látható kábelcsatlakozások hangját nagyon jól meg lehet különböztetni!
És nemcsak annak a fülével, aki már hónapok óta egyebet sem tesz, csak
kábeleket hallgat. Annak a fülével is, aki azt se tudja, miről van
szó! Sőt, még azoknak a fülével, jobban mondva pszichikumával, is,
akik tudják, miről van szó, és azt is tudják, hogy a fizikakönyv
szerint ezek a kábeltoldalékok semmiképpen sem szólhatnának eltérően!
Nem szólhatnának eltérően, mert az ellenállásuk gyakorlatilag azonos,
az induktivitásuk úgyszintén, és ebben a kísérletben a kapacitásuk se
számít, ugyanis már maguknak az RCA-dugóknak a kapacitása is
sokkal-sokkal nagyobb, mint a közöttük futó drótdarabkáké!
A háromféle csatlakozás természetesen hasonló karakterrel szólt,
mindhárom az egyeres kábelcsaládra emlékeztetett, de a 2. és 3. számú
között még mindig legalább 1 orto (!) volt a különbség, mégpedig a 3.
számú, tehát az egészen vékony drót javára. Ez szólt a leglágyabban, a
legtisztábban, a legmélyebb (!) tónussal. A sodrott változat
érdesebben, durvábban muzsikált, és gyatrább volt a basszusa. Az 1.
számú a két másik közé esett. Megjegyzem még, hogy ez a szeánsz
egyértelműen "jó" volt; én akkor nevezem a szeánszot jónak, ha a
túlnyomó többség egyformán szavaz, és nekem magamnak sincs kétségem
aziránt, melyik hangképet válasszam. További érv az egyetlen szál
vékony és IMMÁR SZIGETELETLEN rézdrót mellett, hogy amikor meguntam a
körömhegy-letörő manipulációt a rövidke csatlakozó-toldalékokkal
(vagyis hogy az illesztőtranszformátort a csatlakozással együtt
valósággal "rá kell löknöm" az erősítőre, miközben a forrasztások
folyvást letörnek), és visszatértem a 10-12 centis kábelhosszúsághoz,
a vékony rézdrót gyakorlatilag nem változtatta a hangját. Továbbra is
megmaradt a "két pont közötti legrövidebb" csatlakozásnak...
Hangsúlyozom, hogy egyáltalán nem örültem a dolgok ilyetén
fordulatának. Nem tetszett nekem, hogy nincs szigetelés a dróton -
habár úgy gondoltam, majd csak kitalálok valami óvatos-laza
burkolatot, esetleg szigetelőcsövet, a legrosszabb esetben
távtartó-rendszert, ha szükség lesz rá. De sajnos, maga a hangkép sem
tetszett igazán. Tiszta volt, káprázatosan levált a hangdobozokról, de
nem volt benne élet. Csak az eszemmel szerettem, a szívemmel nem
(folyton a digitális technikára, a CD-re emlékeztetett). Még mindig
abban bíztam, hogy valami csoda, avagy egy rejtett paraméter
felfedezése folytán kiderül, hogy mégiscsak a hagyományos kábelezés a
helyes...
(Nem vagyok műszaki ember, nincs rá jogosítványom, hogy műszaki
spekulációkba merüljek, de zárójelben azért elmondom, mire
gyanakodtam. Elképzelhetőnek tartottam, hogy akárcsak az erősítő és a
hangsugárzó között, a transzformátor és a fonoelőerősítő
találkozásánál is felléphetnek elektromos visszaverődések, és ezeket
az egyeres kábel talán jobban "leblokkolja", mint a hagyományos. Ha
tényleg erről volna szó, akkor meg lehetne tartani a hagyományos
kábeleket, csak éppen ki kellene egészíteni őket olyan elektromos
elemekkel, amelyek kellőképpen illesztenék [elválasztanák?] a
transzformátort és az erősítőt... Ezt a spekulációt azonban semmi sem
támasztja alá - és egyébként is: törvény, hogy "a létezők számát nem
szabad fölöslegesen szaporítani").
Tengeri kígyó Olafus Magnus svéd tudós leírása nyomán (Gessner:
Fischbuch, 1598)
A fejétől a farkáig
Végül is elegendő okom volt rá, hogy félretéve aggályaimat és
minden egyéb kábeltípust, behatóbban kezdjek foglalkozni a
"légvezetékkel", azaz a levegőben, mindennemű szigetelés nélkül
futtatott, 0,25mm átmérőjű rézdróttal. Kíváncsi voltam, mi történik,
ha a lánc további szakaszait is ezzel hidalom át. Megtartottam tehát a
vékony rézdrótot a trafó és az előerősítő között, és ugyanilyenre
cseréltem a lemezjátszó hagyományos kivezetőkábelét. Ez könnyen ment,
ugyanis a NAD lemezjátszó karbakja mellett (ha lebontjuk a dobozát)
egy üres ötpólusú csatlakazóaljzatot találunk, párhuzamosan kötve a
kivezetőkábellel. Ide csatlakoztam egy 40-45 centis légvezetékkel,
egyszersmind megtartottam az eredeti, szokványos kábelt is, és hol az
egyiket, hol a másikat dugdostam az illesztőtranszformátorba. A kettőt
20-30 másodperc alatt fel tudtam cserélni - nagyon hatékony A-B teszt.
Feltettem tehát egy lemezt és megdöbbentem. Elvörösödtem,
elfehéredtem, a lélegzetem is elállt, aztán meg legszívesebben
kirohantam volna az utcára, hangosan kiabálva, hogy: Heuréka!
Megtaláltam! Ha költő volnék, verset írnék (mondjuk Óda a rézdróthoz
címmel); ha zongoraművész, megpróbálnám elzongorázni azt a
különbséget, amennyivel szebben szólt most a zene. Megtartotta minden
eddigi előnyét (lágyságát, tisztaságát, térhatását, levegősségét), de
ehhez még Akkora Basszus és Akkora Dinamika járult, hogy eszembe se
jutott többé "digitális sterilségre" panaszkodni; nem, ez már minden
ízében "analóg" hangkép volt, annak megejtő elevenségével,
közvetlenségével. Az Olvasó most nyilván azt gondolja, túlzok - lehet,
de akik eddig kipróbálták a légvezetékes kábelezést, ugyanígy el
voltak ragadtatva tőle. (Mutatóban közlünk egy levelet a 14. oldalon.
Ott NAD lemezjátszóról, NAD erősítőről van szó. De van visszajelzésünk
sokkal drágább berendezés - Linn Sondek stb. - mellől is!)
Innen már nagyon hamar eljutottam a harmadik kábelszakaszig,
amelyet szintén érdemes kicserélni, ha nem is légvezetékre, de
legalább lazán szigetelt vékony drótra: ez a kábelszakasz a hangkaron
belül fut. A NAD csőkarban az egyik csatorna hidegpontja földelve van,
ezt a szálat nincs értelme külön szigetelni, úgyis hozzáér a
fémkarhoz. A másik három drótszálat egy-egy papírhüvelybe bugyoláltam,
és az egész köteget behúztam, majd be is forrasztottam a régi kábel
helyére. A hangkép továbbjavult, ha nem is annyira drasztikusan, mint
előzőleg. Most inkább a középtartomány tisztult fel még egy kicsit,
definiáltabbá váltak a szólamok. De ne feledjük: ez a kábel szigetelve
van. Azonkívül így sem tudtam kiküszöbölni a láncból egy körülbelül
tízcentis sodrott-szigetelt vezetéket, azt, amelyik a hangkarból viszi
ki a jelet a karbak tövéig.
Ebből az a legfőbb tanulság, hogy nem elegendő, ha csak egyetlen
szakaszon cserélünk kábelt. Egy rosszul, azaz hagyományosan kábelezett
rendszerben ha csak egy szakaszt hozunk rendbe, az eredmény nem lesz
teljesen meggyőző, és minden valószínűség szerint tévútra jutunk. A
teljes rendszert kell helyesen kiépíteni!!
És hogy ez mennyire így van, arra igen hamar újabb bizonyítékot
szereztem, amikor megpróbáltam tovább vékonyítani a légvezetéket.
Eddig 0,25mm átmérőjű drótot használtam - mi lenne, ha lecserélném 0,1
milliméteresre?! Nos, mindaz, amit eddig tapasztaltam, most
kísérteties pontossággal megismétlődött! Az első két kábelszakaszt
meghagytam 0,25 milliméteresnek, és kezdetben megintcsak a trafó és a
RIAA-bemenet közé iktattam vékonyabb, 0,1mm átmérőjű vezetéket. És a
hangkép megint "megdöglött"! Tisztábbak lettek a magasai, jobbak
lettek a mélyei (!!!), még szélesebb lett a tere - de odalett az
elevensége, a dinamikája. Kicseréltem a lemezjátszó-kábelt is 0,1
milliméteresre - megszűntek a hibák, megmaradtak az erények.
Kábelcsere a karcsőben is - és a hangkép jobb lett, mint bármikor
annakelőtte. (Itt rögtön el kell mondanom, hogy a 0,1 milliméteres
kábellel reménytelenül nehéz dolgozni. Szabadszemmel alig látható,
azonkívül önálló életet él, soha nem arra hajlik, amerre az ember
szeretné, úgyhogy kínszenvedés összeállítani a légvezetéket úgy, hogy
sehol se érjen össze.)
És ezzel még nincs vége a dolognak. Amikor a lánc eleje már
teljesen át volt kábelezve, eszembe jutott, hogy még mindig van egy
szigetelt kábelhüllőm: a hangszóróvezeték. Nekiestem a bicskával, és
lehántottam a pvc-pikkelyeit. Újra azt éreztem, hogy a zene valósággal
fellélegzik! Mennyivel lágyabb...mennyivel több a levegője...és
mennyivel több, szebb, bársonyosabb a basszusa!
Apróbb kudarcok: megpróbáltam vékonyítani a hangszóróvezetéket is,
de nem ment. Nekem minimum 5 méteres kábeldarabokra volt szükségem, és
ha nem volt ki a másfél milliméteres kábelvastagság, jól érezhetően
veszteségek léptek fel. (Sőt, később még vastagítottam is a vezetéket;
jelenleg 2mm átmérőjű rézdrótot használok.) Ugyanígy nem vezetett
sikerre, amikor 20 mikron (0,02 milliméter) vastag kábelt raktam a
pickupkivezetés és az illesztőtranszformátor közé. Pedig mennyire
logikus ötlet volt ez! Hiszen a hangszedő is ennyire vékony kábellel
van tekercselve, a transzformátor úgyszintén - hát akkor miért nem ez
a kábelvastagság az ideális a két készülék közötti útszakaszon is? A
választ minden technikus megadhatja: azért nem ez az ideális, mert túl
nagy az ellenállása.
Az eredmény tehát e pillanatban: egy kísérleti kábelrendszer,
amely elöl mindenütt 0,1mm, a teljesítményerősítő után pedig 2mm
átmérőjű, és mindig 4x1 szál szigeteletlen rézdrótból áll. Másféle
kábellel már csak rontani tudtam a hangminőségen. Nemrég is idehozott
egy ismerősöm egy olyan hangszórókábelt, amely "többféle drága kábelt
megvert". Bekötöttem a szimpla rézdrót helyére - és azonnyomban
felismertem azt a kellemetlen, mesterséges, teretlen, érdes,
basszusokban szegény hangképet, amely a sodrott-szigetelt vezetékek
sajátja.
Csak az a baj, hogy az én kísérleti kábelrendszerem a levegőben
lóg, a szó szoros értelmében véve. Összeállítom nagy üggyel-bajjal
(mert más kábelezéssel már nemigen van kedvem zenét hallgatni) - és
aztán gondosan szétszedem, nehogy valahol összeérjenek a csupasz
vezetékek, és tönkremenjenek a készülékek. Hogyan is mondta a ligeti
kikiáltó? "Itt látható az óriáskígyó; a fejétől a farkáig 5 méter, a
farkától a fejéig szintén 5 méter, összesen 10 méter." Csak hát az
óriáskígyón nem kell elszigetelni az oda- és a visszafelé futó
szakaszokat.
A kábel vedleni akar
Nehogy bárkiben is vérmes reményeket ébresszek, gyorsan elmondom,
hogy az ebben a fejezetben leírt kísérletek rendre kudarccal
végződtek: nem találtam semmiféle olyan anyagot, amellyel szigetelni
tudtam volna a kábeleket, anélkül, hogy egyszersmind a hangminőségüket
is tönkre ne tettem volna. Csaknem két hónapig kínlódtam, aztán
feladtam a küzdelmet.
Kezdetben megint az 1 méteres "interconnect"-ekkel próbálkoztam,
többnyire a Revox magnó kijárata és az erősítő nagyszintű bejárata
között, itt ugyanis nem kell félni brummtól, rádiófrekvenciás
zavaroktól. Eleinte más, vastagabb kábelekről lenyúzott PVC-burkolatba
húztam a vékony rézdrótot, aztán különféle puha anyagokkal, például
poliuretán habszivacs-csíkokkal operáltam. Végül már csak távtartókat
raktam fel: 20x20 milliméteres szivacskockákat, úgy 10-12
centiméterenként. De még ezeknek a hatását is azonnal megéreztem.
Rájöttem, hogy a dolog sokkal nehezebb, mint amilyennek látszott,
és hogy még sok-sok tucatnyi anyagot kell kipróbálnom. Úgy határoztam,
hogy most inkább a hangszórókábelekkel játszom tovább, mert ezeket
kapcsolóberendezésre köthetem; sokkal kényelmesebb módszer
zenehallgatás közben csupán egy kapcsolóval kattogtatni, mint folyvást
felugrálni és kábelt cserélni oda és vissza. Meg kell azonban
mondanom, hogy később már annyira jól hallottam, amit hallani akartam,
hogy nyugodtan félretehettem kapcsolóberendezést, kapcsolódobozt és
A-B vaktesztet; egész egyszerűen csak bekötöttem az újonnan szigetelt
kábelt a hangsugárzó és a teljesítményerősítő közé, feltettem egy
lemezt - és lemondóan bólintottam: igen, ez se jó.
Ebben az időben több vegyipari vállalatot is felkerestem
műanyagcsövekért (PEMÜ, TVK, Polifoam - hadd mondjak nekik nyilvánosan
is köszönetet), hogy csupasz kábelhüllőim számára valami kellemes,
fesztelen, laza tavaszi öltözéket találjak. Kísérleteimben
mindazonáltal nem az úridivatra, inkább egy fizikai jelenségre
próbáltam tekintettel lenni. Ez a fizikai jelenség a dielektromos
effektus. Jelen kötetünk lapszemléjében név szerint is említik (a 63.
oldalon), de már régebben is idéztünk olyan szubjektív teszteket,
amelyek szerint a legrosszabb "hangminőségű" szigetelőanyag a
közönséges zománc, jobb nála a PVC, még jobb a polietilén és a
legeslegjobb a teflon - márpedig ezeknek az anyagoknak a dielektromos
állandója éppen ebben a sorrendben csökken.
A hozzám hasonlóan laikus Olvasó most nyilván tudni szeretné, mi
ez a különös paraméter. Én is feltettem ezt a kérdést egy fizikusnak,
azzal, hogy egyszerűsítse le a dolgot annyira, amennyire csak lehet.
Némi töprengés után így fogalmazott: "Pontosan arról van szó, amire
kíváncsiak vagytok. Az elektromos jelet szállító kábel körül
elektromágneses tér alakul ki, és ezt a teret bármiféle odahelyezett
anyag megzavarja. Minél jobban zavarja, annál nagyobb a dielektromos
állandója."
[A dielektromos állandót ε-nal (epszilonnal) jelölik,
dimenziója As/Vm, azaz Amper*szekundum / Volt*méter - S. A.
megjegyzése.]
A számszerű értékek: levegő 1; pvc 4-6; polietilén vagy
polipropilén 2,3; teflon <2; polietilén, de habosítva 1,6. A fémek
dielektromos állandója igen nagy - és hadd interpretáljam ezt a tényt
úgy, hogy eszerint bárminemű sodrott kábel szálai egymás
elektromágneses terében húzódnak! (Olvasmányaimban már többször is
találkoztam ezzel a sejtéssel: a sodrott kábel sosem teljesen egynemű.
Az elemi szálak körül lehelletnyi oxid- vagy szulfidréteg húzódik, és
már maga az a tény, hogy a kábelnek szerkezete van, megengedi, hogy
tranziens körülmények között a kábelszálak bizonyos mértékig önálló
életet éljenek.) Ugyanez vonatkozik a koaxiális kivitelű, árnyékolt
kábelekre is. A dielektromos hatás a távolsággal négyzetesen csökken.
A csőbehúzott kábel azonban valahol mindig odaér a cső falához. A
csőtől való tényleges távolsága, tehát hogy mennyi anyagot mekkora
távolságból érez, kiszámíthatatlan.
A pvc az én fülemnek is zeneietlenebb, mint a PE és a PP
(tefloncsövet nem tudtam szerezni). Érdekes, hogy a PE és a PP hangja
meglehetősen eltér, noha mindkét anyag egyaránt csak szén- és
hidrogénatomokat tartalmaz, és a molekulaszerkezetük is hasonló.
Megfigyeltem, hogy a 16mm belső átmérőjű polipropilén gégecső
(2,50Ft/méter) hangja kissé kemény, csengő, basszusban szegényebb,
viszont az ugyanilyen belső átmérőjű, de 5mm falvastagságú, habosított
polietilén (25Ft/méter) inkább ködösebben és szőrösebben, de puhábban
szólt. Különféle fóliákból is hegesztettem csöveket; hosszú estéken át
bajmolódtam a forrasztópákával. Az ilyen csövek persze formátlanok,
nincs tartásuk, nem válnak le olyan jól a drótról, mint a
körkeresztmetszetű, merevebb csövek. A 2mm vastag, habosított
polietilén és az egész vékony polietilén fólia egyformán nyomott,
reszelős hangképet produkált. Utolsó reményemet a 0,02 milliméteres,
azaz mindössze 20 mikronos polipropilén fóliába vetettem (ezt a
TVK-tól kaptam, ilyen fóliával borítják például a cigaretták
kartondobozát). Úgy gondoltam, a vezeték nem fogja megérezni ezt a
lehelletnyi anyagmennyiséget...s pedig mennyire megérezte! Ugyanúgy
szólt, mint amikor a vastag PP gégecsővel borítottam: tisztán, de egy
kissé ridegen, csengőn, sávhatároltan. És ami különösen bosszantó:
ugyanez a borítóanyag az "interconnect" kábeleken, tehát a lánc elején
is pontosan ugyanezt a hanghatást idézte elő, holott azt hittem, a
feszültség-hordozó vékony vezeték kevésbé lesz kényes, mint a
teljesítmény-szállító vastag hangszórókábel.
Megismétlem tehát: a kábel hüllőt semmiféle praktikával nem
sikerült csőbehúznom. Véleményem szerint a légvezetéket csak
egyféleképpen lehet fenntartani: valamiféle kábelalagútban, viszonylag
kevés ponton felfüggesztve. Tudom, hogy ez agyrém; tudom, hogy a
legtöbb ember számára kivitelezhetetlen. Tudom, hogy rossz hírt hoztam
de a rossz hír miatt nem a hírnöknek kell leütni a fejét.
Meg aztán nem is hoztam olyan nagyon-nagyon rossz hírt. Mert ha
jól meggondoljuk, arról van szó, hogy a világ legolcsóbb kábele a
világ legjobb kábele.
A sarlatán műkritikus (Grandville, 1803-1847)
A légvezeték elv
Hadd legyek annyira merész, hogy kísérleteim nyomán egy teóriát
állítsak fel. Az áttekinthetőség kedvéért pontokba foglalom az ideális
kábelezés kritériumait.
1. Az ideális kábel egyeres (tehát nem sodrott), és nincs
semmiféle szerkezete, tehát a réz vagy ezüst szál nem hordozhat egy
tőle megkülönböztethető fémhéjat. (Legfeljebb csak azt az oxidréteget,
amely a drót felületén képződik. Idővel érdemes fel is újítani a
vezetéket!)* (*Láng Miklós barátunk szerint azonban az ezüstözött
rézvezeték sokkal jobban szól a csupasz réznél. De ez talán csak azért
van így, mert az ezüst eleve megfelelőbb anyag a réznél?!)
2. Az ideális kábel nincs közvetlenül szigetelve, sem árnyékolva:
bármiféle idegen (szigetelő vagy árnyékoló) anyagot olyan messzire
kell vinni a vezetéktől, hogy ne zavarhassa meg annak elektromágneses
terét. (Ez a kritérium ugyanis minden valószínűség szerint a
dielektromos effektussal függ össze.) Feltehető, hogy az
"interconnect" kábel körül kevesebb levegőt kell hagyni, mint a
hangszórókábel körül, és hogy minél nagyobb az erősítő
csúcsteljesítménye, annál bővebbre kell méretezni a kábelalagutat.
3. Az ideális kábel a lehető legvékonyabb - ilyenkor a
legszélesebb a frekvenciaátvitele mind a két irányban. Amikor a kábelt
vastagítjuk, visszaesik a basszus és a "treble", erősödik a
prezensztartomány. "Interconnect" kábel céljára - ha nem vezetjük túl
hosszan - a 0,1-0,2mm átmérőjű drót a legjobb. A hangszórókábelt nem
vehetjük tetszőlegesen vékonyra, mert számításba kell vennünk az
erősítő teljesítményét, a hangsugárzó hatásfokát és legfőképp a kábel
hosszúságát. A 2mm átmérőjű vezeték jó kiindulásnak látszik.
4. A légvezeték nem egyetlen darab kábel, hanem egyfajta
kábel-rendszer. Erényeit csak akkor lehet garantálni, ha végig a
láncon, következetesen kiépítjük, és csak ott használunk hagyományos
kábelt, ahol nagyon muszáj (például a hangkar kivezetésénél) - vagy
még ott sem.
Az ideális kábelezés jellegzetes hangképét a következőképpen
definiálhatjuk. Mindenekelőtt: hihetetlenül lágy, hiányzik belőle
mindennemű érdesség, karcosság, agresszivitás, zavaró mellékzörej.
Gyengébb berendezéseken, bizonyos zenefajtákon ez dinamikai
fogyatékosságnak is érződhet - amíg észre nem vesszük, hogy a
lényleges zenei csúcsok viszont nagyobb lendülettel jelentkeznek, mint
valaha! Az egész hangkép kilép a hangdobozokból, a térhatás alapvetően
megváltozik, a teret nem annyira pontok halmazának, mint inkább
összefüggő egésznek érzékeljük, amelynek szélessége, színpadmélysége
és magassága egyaránt kitágul. A basszus kiszabadul a mélyhangszóró
rabságából, nem "üt", hanem lágyan szerteáramlik az egész szobában. A
hangszerek-hangszercsoportok különválnak, vizuális hasonlattal élve:
mint amikor az optikát élesre állítják. A frekvenciasáv alul-felül
oktávnyit tágul. A zene sokkal tovább hallgatható, "nem lehet
abbahagyni". Gyatra hanglemezekről kiderül, hogy ragyogóan szólnak.
Logikus kérdés, hogy mit tartsunk ezekután az úgynevezett
speciálkábelekről. Az én véleményem teljesen egyértelmű; látni sem
akarok semmiféle speciálkábelt. Viszont tudomásul veszem, hogy mint
minden más teória, a légvezeték-elv is csak addig érvényes, amíg
összeütközésbe nem kerül a gyakorlattal. Ha kiderül, hogy mégis
valamely speciálkábel a legjobb a világon - ám derüljön ki. De azzal
ne jöjjön nekem senki, hogy "azért ez a legjobb, mert szebben szól,
mint a többi speciálkábel". A sodrások, szigetelések és árnyékolások
egy teljesen kézbentarthatatlan jelkeveréket eredményeznek, és
véleményem szerint ha valamely moslék jobban ízlik, mint a többi
moslék, attól azért még moslék marad. Elemi követelménynek tekintem,
hogy bármiféle speciálkábelt először is egy következetesen kiépített
légvezetékrendszerbe kell belepróbálni, vagyis a légvezeték egyik
szakaszát kell a szóban forgó speciálkábelre cserélni (avagy a
komplett légvezeték-rendszert kell összehasonlítani egy komplett
speciálkábel-rendszerrel). Ha így is beválik, áldásom rá.
Azazhogy: akkor majd felmérjük, hogy a javulás vajon megér-e annyi
dollárt, amennyivel a speciálkábel drágább a csupasz rézdrótnál.
Meggondolások, következtetések
Hatásmechanizmus. A legtöbb ember nehezen érti meg, hogy az
egészségügyi hatóságok miért nem engednek forgalombahozni egy-egy
csodagyógyszert, amikor pedig már a sógorasszonyom is tudja, hogy ezek
egyaránt hatékonyak a rák, az influenza és az infláció ellen. Nos,
elengedhetetlen feltétel, hogy valamely vegyianyagról, amelyet majd
élő embernek akarunk beadni, pontosan tudjuk: hogyan működik. Az
olyasfajta állítások, magyarázkodások, hogy az új szer "stimulálja a
testnedvek képződését", vagy "serkenti az immunrendszer működését",
önmagukban teljességgel értéktelenek. Atomról-atomra,
molekuláról-molekulára, vegyületről-vegyületre nyomon kell követni a
gyógyszer útját az élő szervezetben. Magyarán: fel kell tárni a
hatásmechanizmusát.
Ezt azért mondom el, nehogy megtévesszem az Olvasót. Amikor én
fázisátvitelre, dielektromos effektusra és egyebekre hivatkozom, alig
fejezem ki magam pontosabban, mint a csodadoktor, amikor azt állítja,
hogy készítménye serkenti a testnedveket. Legfeljebb annyi a
különbség, hogy mi az állatkísérleteken már túljutottunk (a Szerkesztő
és néhány tucat önként vállalkozó audiofil játszotta a tengerimalac
szerepét); azt is tudjuk, hogy az általunk ajánlott szer ártalmatlan
az egészségre, azonkívül gyakorlatilag ingyen van - mindenesetre
sokkal olcsóbb, mint bármely eddig ismert orvosság. Ámde a
légvezetékes rendszer hatásmechanizmusáról halvány fogalmunk sincs.
Őszintén szólva, nem is hiszem, hogy a kábelek elméletét valaha is ki
fogják dolgozni ilyen mélységig. Nem mintha kételkednék benne, hogy a
kábelekben nagyonis racionális, egy cseppet sem misztikus,
fizikailag-matematikailag pontosan leírható folyamatok játszódnak le.
Nem, én abban kételkedem, hogy a tudományos felkészültségű kutatók
valaha is figyelemre méltatják ezt a piszlicsár ügyet: a
hifi-kábelezést. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz.
Profi hangtechnika. Sajnos, túl kicsik vagyunk mi a
hangmérnököknek is. De nekik már joggal tehetünk szemrehányást. Az
eszem áll meg! ennyire alapvető dolgokra 3 évtizednyi sztereózás után
nekünk, laikusoknak kell ráébrednünk?!
A stúdiótechnika és a High Fidelity természetesen nem egy és
ugyanaz a terület, de igen szorosan átfedik egymást. A hifista is jól
teszi, ha legalább érdeklődést mutat a stúdiótechnika iránt, habár
semmiképpen sem muszáj értenie hozzá. A hangmérnöknek viszont
kutyakötelessége, hogy áttekintéssel bírjon a High Fidelityről; hogy a
fenébe ne! hiszen munkájának eredményét kizárólag a High Fidelityn
keresztül lehet elbírálni! A hangmérnöknek jobban kellene értenie a
High Fidelityhez, mint az audiofileknek. Valahányszor a High
Fidelityben olyan jelenség bukkan fel, amely a stúdiótechnikai
ismeretanyagból hiányzik, vagy pláne még ellent is mond annak, minden
valamirevaló hangmesternek azt kéne éreznie, hogy őt most blamálják.
Hál'istennek, a hangmérnökök annyira jó egészségnek örvendenek, hogy
lelki egyensúlyukat, szellemi emésztésüket a legkevésbé sem zavarja
meg a hifisták kárálása.
Mégis, kötelességem nyomatékosan felhívni a figyelmüket, hogy ha a
kábelek tényleg úgy viselkednek, ahogy én hiszem és tapasztalom, akkor
ez beláthatatlan következtetéseket enged meg a profi hangtechnikát
illetően. Ismerem a stúdiótechnikai (házon belüli és házon kívüli)
körülményeket, és nagyon is megértem, hogy miért használnak a
stúdióemberek olyan kábeleket, amilyeneket használnak. De legalább
gondolkodnának el a dolgon! Hiszen a legcsekélyebb minőségjavulás,
amelyet a stúdióban elérnek, azonnal és mindenki számára auditív
nyereséget hoz. Mert ha létezik olyasmi, hogy "leggyengébb láncszem",
a modern hifinek valószínűleg a stúdiótechnika a leggyengébb
láncszeme!
Konstruktőrök. Viszont az is igaz, hogy a stúdióban nem lehet
annyira tönkretenni a hangminőséget, hogy otthonunkban a jobb
készülékek szebben ne szólnának a rosszabb készülékeknél. A
legdrasztikusabb példa: egy-egy klasszis elektroncsöves erősítő,
amelynek erényeit még azokról a hanglemezekről is érezni lehet,
amelyek műsorát IC-s keverőasztalok és limiterek és kompresszorok
közbeiktatásával vették fel. Mindenképpen érdemes tehát szebb hangú
készülékeket fabrikálni. Ebben a konstruktőrök is hisznek.
Márpedig ha hisznek benne, akkor nekik meg azon kell
elgondolkodniuk, hogy: mit csinál a Kábelhüllő, amikor az egyik
készüléktől éppen eljutott a másikig? Tehát mit csinál? Megmondom én:
tekereg tovább, a készüléken belül! Az erősítők, magnók, rádiók
voltaképpen másból sem állnak, mint kábelekből, amelyek közé itt-ott
alkatrészek iktatódnak! Ezekre a kábelekre talán nem vonatkozik, amit
az összekötőkábelekről mondtunk?! Tíz-tizenkét centi
sodrott-szigetelt-árnyékolt vezeték a trafó és a Phono bemenet között
ártalmas - de ugyanez a tíz-tizenként centi kábel a Phono bemenet
csatlakozója és a nyomtatott áramköri lap között már ártalmatlan?!
És ha már a NYÁK-nál tartunk (de jó neve van, az embernek összefut
a nyál a szájában), a NYÁK vajon miféle kábeltípust testesít meg?
Nézzük csak: a NYÁK kábelezése kétségtelenül csak "egyeres", és az
egyik irányban lehelletvékony, ámde a másik irányban meglehetős
kiterjedése van - ez a konfiguráció legalábbis gyanús. Aztán meg ami a
szigetelést, pontosabban a dielektromos hatást illeti: a NYÁK egyik
oldala, vagyis 50 százaléka egy vastag műanyaglapra ragad, a másik
lapja meg gyakran le van lakkozva... Van azonban előnye is a NYÁK-nak.
Az elektromos alkatrészek, ahogy én látom őket, pókszabásúak: apró
test, hosszú lábakkal. Ezeket a lábakat 3-4 centi hosszú, egyeres, de
viszonylag vastag kábelnek tekinthetjük. Namármost, a NYÁK-ba szorosan
"be kell ültetni" az alkatrészeket, és ehhez le kell amputálni a lábuk
egy részét. Amit elvesztettünk a réven, behoztuk a vámon?
Végül az építőelemekről. A tranzisztor csodálatos dolog, az
integrált áramkör még csodálatosabb: ezernyi áramköri elem egy mákszem
belsejében. Ezeket vajon nem zavarja egymás erőtere? Emlékezzünk csak
a régimódi, elavult elektroncsőre: abban bizony még szemmel is nyomon
lehetett követni az elektromos jel útját. Vagyis az "építőelemek" és a
"vezetékek" mindig elegendő távolságra voltak egymástól...
High Fidelity. Ha valaki le akarna torkolni, azt mondaná nekem:
"Úgy beszélsz, mintha a kábelek fontosabbak volnának az egész
hifi-berendezésnél". És akkor én belemennék a játékba, és azt
mondanám: "Számoljunk.
Állítsunk össze egy 1000 dolláros hifi-láncot, a hagyományos
módon. Utána pedig installáljuk úgy, ahogy kell: megfelelő
állványokon, megfelelő kábelekkel - és úgy fog szólni, mint egy 4000
dolláros berendezés! Mely pénzből most ugyebár 25% esik a gépekre, 75%
pedig az állványokra és kábelekre!". Könnyű észrevenni a csalást (a
High Fidelityben a hangminőség csak lassan, az ár viszont rohamosan
emelkedik) - de azért elgondolkodtató ötlet, nemde? Persze, nem
mindenkinek van 1000 dollárja hifire. És hogy a légvezeték mire képes
az olcsóbb berendezésekben - az Orionokban, Videotonokban, Unitrákban
-, most még nem tudom megmondani. Dehát arra való a toll (pardon:
írógép), hogy levelet írjanak vele; és arra való a Hangszerviz, hogy
ott beszámoljunk az Olvasó tapasztalatairól.
Tekintve, hogy a kábelhüllő - bizonyos körülmények között - még
1-2 centiméteres szakaszon is éreztetheti hatását, nem leszek
meglepve, ha kiderül, hogy a csatlakozódugók és hüvelyek kifejezetten
ártalmasak a hangképre, tehát a legjobb lenne mindenütt forrasztani.
De ha már dugókkal csatlakoztatjuk a drótot, akkor sejtésem szerint az
ötpólusú csatlakozó, jobban fog szólni az RCA-rendszerűnél! Az
utóbbiban ugyanis általában vastag fémcsövön fut a jel, az ötpólusú
csatlakozóban pedig vékonyabb fémrudacskákon.
Nyilvánvaló, hogy a légvezetékes kábelezés egyelőre nem más, mint
egy kísérleti szituáció. A vékony dróttal nehéz bánni, a szigeteletlen
hangszóróvezeték pedig még veszélyes is. Csaknem mindenki meg fog
alkudni valahol és valahogyan. De már az a tény, hogy magunk
választhatjuk meg a számunkra leginkább elfogadható kompromisszumot,
már ez is hihetetlen mértékben kitágítja horizontunkat. A
hifi-berendezések eltérő felépítésűek (egyik helyen MM, a másik helyen
MC+trafó; egyik helyen receiver, a másik helyen
korrektor+előerősítő+tuner+végfok stb.), és a legkülönbözőbb módokon
helyezkednek el a lakószobában,tehát mindenkinek magának kell
eljátszania a drótokkal.
Ha abból indulunk ki, hogy a lemezjátszót - az akusztikai
visszahatás miatt - lehetőleg messzire kell rakni a hangsugárzótól,
akkor figyelmet érdemel a következő megoldás. A lemezjátszóhoz egészen
közel visszük a trafót és az előerősítőt, a hangsugárzóhoz pedig a
teljesítményfokozatot, és akkor csupán az előerősítő és a
teljesítményerősítő közötti szakaszt kell hosszan vezetni, egy
viszonylag szűk kábelalagútban. Mert ha ellenkezőleg: a
hangszórókábelt futtatjuk hosszan, annak sokkal kövérebb alagutat kell
építeni.
A kábelek hosszára és vastagságára adott becsléseimet nyilván a
szokványos rézdrótra kell vonatkoztatni - én csak ilyet használtam.
Léteznek azonban olyan vezetékek, amelyeknek - állítólag - előnyösebb
tulajdonságaik vannak (LC-OFC réz és ezüst).
Szükségünk is lesz ezekre a speciális anyagokra, ha egyszer
áttérünk a multikábelezésre! A 776 olvasói tudják, mit értünk ezen az
eljáráson: a hangsugárzóknak minden egyes hangszóróját önállóan
csatlakoztatjuk a teljesítményerősítő kimenetére. Ez már önmagában is
előnyös, de még azt is megtehetjük, hogy mindegyik hangszóróhoz
megkeressük a hozzá leginkább illő kábelt. Akik kipróbálták, csodákat
mesélnek a multikábelezésről (csak jussak túl ezen a lapzártán, magam
is megpróbálkozom vele!). Persze, a multihüllő - ha légvezetékes - még
kellemetlenebbül fog tekergőzni, mint a szimpla hüllő: kétutas
rendszerben dobozonként 4 drót, háromutasban dobozonként 6 drót,
sztereóban pedig nem kevesebb, mint 12 drót.
Igaz, hogy ebben már benne van a teljes hüllő: a fejétől a farkáig
és vissza.
Darvas László
A kígyó mint az örökkévalóság jelképe a hindu világképben (európai
interpretáció, Bettman-Archívum)