Mi van a zongorában?



           A HFM 21. kiadásában hangszertörténeti cikket közöltünk
          Pap János tollából, "Hangversenyzongorák százada" címmel.
             A Hifi Mozaik a Hifi Magazinnak ha nem is jogutóda,
      de programjának jogos folytatója, és ezért egészen nyilvánvalónak
           tartjuk, hogy a HFM-ben publikált adatokért, nézetekért,
                  információkért mi tartozunk felelősséggel;
          nekünk kell lefolytatnunk a cikkeink körül támadt vitákat.
             Szokásunkhoz híven ezúttal is közreadjuk a kritikát,
            mégpedig teljes terjedelmében, s felkértük a szerzőt,
             hogy válaszoljon rá. Minthogy olyan témáról van szó,
         amelynek nincs hazai szakirodalma, sem elismert szakértője,
       szerkesztőségünk részéről nem kívánunk állást foglalni másképp,
          mint azzal, hogy egy érdekes képpel illusztráljuk a vitát.
            (A kép egyébként Duke Ellington egyik albumáról való;
           ő ugyan dzsessz-muzsikus volt, de azért remélhetőleg nem
                         követtünk el stílustörést.)


    

        A  szerkesztő,  a  lektor  (?),  a  szerző és esetleg az érdeklődő
    olvasók   figyelmét   szeretném  felhívni  a  21.  számban  megjelent,
    Hangversenyzongorák   százada   című   írással   kapcsolatban   néhány
    pontatlanságra,    illetve    tárgyi   tévedésre.   Minthogy   a   lap
    oldalszámozása   a   13.   oldal  után  abbamarad  és  a  cikk  teljes
    terjedelmében számozatlan oldalakon kapott helyet, egyes gondolataimat
    fejezetcímek szerint csoportosítom.

    "AZ IFJÚKOR ZONGORÁI"

        1.  A  bécsi  és  az angol mechanika közötti különbség említésénél
    csak  annyi  igaz,  hogy  a  bécsit  olcsóbb  elkészíteni,  mert jóval
    kevesebb  alkatrészből  áll.  A többi állítás helytelen, és rendkívüli
    hozzá  nem  értésre vall. A bécsi mechanika járása általában nehezebb,
    és  miért ne lehetne egy bécsi zongorából erőteljes hangokat kicsalni?
    Könnyebb  járásúak  csak a legelső bécsi zongorák voltak, amelyeknél a
    hangszertest  felépítése  alig  különbözött  a  csembalóétól, csak már
    kalapácsmechanika volt bennük. Ez az ún. Hammerflügel vagy fortepiano.
    Az   angol   mechanika  legfeljebb  akkor  nehézkes,  ha  rosszul  van
    beszabályozva.  Az,  hogy  a  billentyűt milyen mélyre lehet lenyomni,
    megint  csak  a beszabályozástól függ, mind a múlt századi, mind a mai
    modern  hangszereknél.  A  "hang  lassan  ismételhető"  furcsa állítás
    helyett inkább azt kellett volna hangsúlyozni, hogy az angol mechanika
    repetícióra alkalmas, azaz a billentyű teljes visszaengedése előtt már
    újra  megüthető  a  hang.  Mert  erre a bécsi mechanika egyáltalán nem
    képes!  A hang teltsége és zengése pedig nincs szoros összefüggésben a
    mechanika angol vagy bécsi mivoltával.
        2.  A  "capotasto"  szerepének  magyarázata  ábra  nélkül a laikus
    számára   érthetetlen.   Csupán  arra  hívnám  fel  figyelmet,  hogy a
    "capotasto" a húrok kilengését egyáltalán nem korlátozza. A "kilengés"
    szó  alatt csak a húrok rezgésére gondolhat az olvasó, enélkül viszont
    nincs  hang!  A  "capotasto"  valójában  a  húrok  hangolótőke  felőli
    végpontját  megadó,  azokra felülről csavarokkal rászorított öntöttvas
    rúd   (a   felső   oktávban),  mely  valójában  arra  szolgál,  hogy a
    hangolástartást  (és  nem  a  hangzást)  tartósabbá  tegye - más egyéb
    funkciók mellett, melyekre itt nem térek ki.

    "A BÉCSI PAPUCSOK"

        1.  Az  előző  fejezet  állításának,  miszerint  a bécsi mechanika
    könnyen  jár,  máris  ellentmond az említett "másik" Streicher-zongora
    nehéz billentése.
        2.  Ugyanebben  a  kérdésben  mindjárt  egy  másik ellentmondás: a
    Pleyel-zongorák könnyű billentése. Pleyel angolmechanikás hangszereket
    épített, tehát nem általánosítható az angol mechanika nehéz járása, és
    ez  egyben  igazolja  azt is, hogy minden egyes hangszernek más és más
    lehet a billentése.
        3.  Nem  Conrad  Graf  a kalapácsfej-bőrözés egyedüli alkalmazója,
    ugyanis  már  Christofori (a kalapácsmechanika feltalálója) óta minden
    bécsi  mechanikus  hangszer  kalapácsfejei bőrrel vannak bevonva, sőt,
    kezdetben  a kalapácsfej csupán néhány rétegnyi, famagra felragasztott
    bőrcsíkból állt.

    "AZ ALTENBURGI GYŰJTEMÉNY"

        1.  A  Beethoven-féle  Broadwood-zongora  "una corda" funkciójánál
    alkalmazott  "dinamikai  színezet" kifejezés helytelen. Dinamika (azaz
    hangerősség)  és színezet (hangszín) két különböző dolog. Úgy hangzik,
    mintha  azt  mondanám,  hogy  szélességi  mélység, vagy fényerői szín.
    Valójában  az  una corda használatakor a hangerő csökken és a hangszín
    is  változik,  kissé  nazálisabb,  puhább  lesz  a hang. Lehet, hogy a
    cikkíró  erre  gondolt,  de  a  két  tulajdonságból  csak  azért, mert
    változásuk egyszerre lép fel, egyet csinálni nem lehet.
        2.  A  Flügel német szó első jelentése szárny, a formai hasonlóság
    miatt  érti  alatta  a német nyelv a zongorát is. A hangversenyzongora
    németül Konzertflügel.
        3. Beregszászy nem tökéletesítette az angol mechanikát, mert ilyet
    soha  nem  épített. Súlyos tévedés! Hangszerei mind bécsi mechanikával
    rendelkeztek.

    "EGY KORAI SZINTETIZÁTOR"

        1.   A   Piano-melodium   harmóniumrészének   leírása   sokhelyütt
    értelmetlen,  miszerint:  mit  ért  a  cikkíró  a harmónium hangjainak
    zengetésén?  Tudvalevően  a  harmónium  hangja  addig  szól, ameddig a
    billentyűt  nyomva  tartjuk. A térdemeltyűkkel fortepiano hatást lehet
    elérni.  Ez  érvényes  erre a hangszerre is, tehát a "tetszés szerinti
    hosszúságú zengetés" és a "fúvószenei hatás keltése" kifejezések ismét
    hozzá  nem  értésre  vallanak.  Hiszen  nem  a térdemeltyű miatt lehet
    tetszés szerint hosszú hangot játszani, és - mivel a harmóniumban csak
    nyelvregiszterek  vannak - a fúvószenei (méginkább: orgonaszerű) hatás
    is  magától  értetődik. Aztán: a zongorarészre a térdemelők nem voltak
    hatással:  a metszeten jól látható a harmónium fújtató-pedáljai között
    elhelyezkedő   hagyományos   zongorapedál,   ezzel   lehetett   a  már
    felengedett  akkordokat  tovább  zengetni  - de erre akkoriban már (és
    azelőtt  is!) minden rendes zongora alkalmas volt. Feltaláltuk tehát a
    spanyolviaszt!  És  végül:  ha az említett külön berendezés hatására a
    zongora  hangjai  a  nyelvregiszterek (vagyis a harmónium) hangja után
    szólaltak  meg,  az  egy  érdekes  effektus  lehetett:  a  harmóniumon
    játszott  zenei  anyag  a zongorán később szólalt volna meg? Tehát egy
    késleltető  kopula  lenne  ez? Alig hihető. Szerintem arról lehet szó,
    hogy a harmónium manuáljára vagy azok egyikére rá lehetett kopulázni a
    zongorát, de természetesen késés nélkül!
        2.  A  mester  Bach  "Orgonafúgáját"  játszotta. De melyiket a sok
    közül?   "Orgonafúga"  néven  a  zeneirodalom  nem  ismer  Bach-művet.
    Hangnemi  megjelölés, esetleg nagyobb műhöz való tartozás és esetleg a
    BWV-szám   megemlítése  elengedhetetlen.  Vagy:  "A  mester  Bach  egy
    orgonafúgáját  játszotta"  -  így  már stimmel, hiszen ismeretes, hogy
    Liszt 6 nagy Bach-orgonaművet, fantázia-, illetve prelúdium és fúgákat
    átírt  zongorára. És mely szerző Ave Maria-ja szólalt meg az egzotikus
    hangszeren? Liszté-e, vagy Schuberté? Ne legyünk ilyen felületesek!
        3.   Blüthner   csak   saját   mechanikájának   kifejlesztése   és
    hangszereibe  való  beépítése  után vette át az Erard-féle mechanikát,
    ugyanis az tökéletesebb volt, ez van minden mai modern hangszerben is.
    Tehát  a  "továbbra  is"  kifejezés  megintcsak pontatlan, mert ez azt
    jelentené,   hogy   már   azelőtt   is  került  volna  Erard-mechanika
    Blüthner-zongorába - ez pedig nem igaz.

    "GIGANTOK KORSZAKA"

        1. Az öntöttvas keretet nem Chickering találta fel, hanem Babcock;
    Chickering csak elsőként alkalmazta.
        2. A weimari Liszt-ház Bechstein-zongorája, amely egyébként a cikk
    utolsó előtti harmadik oldalán felül balról látható (a kép feliratából
    nem  derül ki, hogy ez az a hangszer), nem 7 1/2, hanem 7 1/4 oktávos.
    Hét  és fél oktáv legalább 90 hangot kell hogy jelentsen, ez a zongora
    pedig  csak  a  ma szokásos hangterjedelmű (88 hang, A2-C6), meg lehet
    állapítani a képről.
        3.  Ismét  óriási  tévedés:  Liszt  idejében  Bösendorfer zongorái
    kivétel  nélkül  bécsi  mechanikásak  voltak!  Később, a századforduló
    táján  jelentek  meg  az  első,  saját  szabadalmú ismétlőmechanikával
    ellátott  Bősendorferek,  és  a  bécsi mechanikás hangszerek gyártását
    csak 1923-ban hagyták abba.
        4.       A      "Liszt-zongorák"-nak      nevezett      különleges
    Bösendorfer-konstrukció   leírása   sem   közérthető.   Itt  csak  egy
    körülményre  hívom  fel  a  figyelmet:  a  rezonáns "tartósságát" soha
    semmilyen  zongorakészítő  nem  növelhette  vaslemezekkel.  A rezonáns
    ugyanis  semmiféle  zongorában  nem lehet érintkezésben vaslemezekkel,
    mert  azok  nem  tudnak  a fával együtt rezegni, és nem adna semmilyen
    hangot.   Ha   a   szerzőnek   némi   fogalma   lenne   a  zongorahang
    keletkezéséről,  akkor  ilyet nem írt volna le, vagy nem vett volna át
    ellenőrizetlenül  más  forrásból!  Amiről  itt szó lehet: vaslemezből,
    méghozzá     kovácsoltvas     lemezből     készítette    Bösendorfer a
    kiakasztótőkét,  mely  a rezonáns fölött helyezkedik el, és a hangolás
    tartósságát  biztosítja.  Bösendorfer  meglehetősen későn vette át, az
    öntöttvas  keretet, mely aztán az előbb említett konstrukciót teljesen
    kiszorította.
        5.  Beregszászy és a "csellórezonáns". Az ezt tárgyaló bekezdés is
    tele  van  értelmetlenséggel.  Ugyanis  minden  rezonánssal és afölött
    párhuzamosan  elhelyezkedő  húrozattal  ellátott hangszerben a húrok a
    híd  (stég)  közvetítésével nyomást gyakorolnak a rezonánsra, kezdve a
    csembalónál,   a   fortepianón  át  a  zongoráig,  de  ide  vehetjük a
    cimbalmot,   sőt,   a  vonóshangszereket  is.  Tehát  a  rezonáns  eme
    megfeszítését  nem  Beregszászy  találta fel. Azután. A rezonáns eleve
    domborúra   készül,   hogy   azután   a  húrok  nyomásának  rugalmasan
    ellenálljon, és azokkal együtt egy akusztikai rezgő egységet képezzen.
    Beregszászy   találmánya   az,   hogy   a   a  rezonáns  vastagságát a
    csellótetőéhez  hasonlóan  alakította  ki,  vagyis az általa készített
    zongorarezonáns  lapja  a  szélei  mentén  körben vékonyabb volt, és a
    közepe  felé  vastagodott.  A  körkörös vékonyabb rész jobban lehetővé
    tette  a  középső rész kilengését, és ez hozta az említett hangzásbeli
    javulást.
        6.  Ehrbar  zongorakészítő  neve  kétszer  is hibásan íródott; nem
    Ehrbart.

    "AZ ÚJVILÁG ZONGORÁI"

        1.  Steinway-zongorák:  a  húrok  összhúzóereje nem 30, hanem csak
    15-18   tonna.  Helmholtz  javaslata:  "a  rezonánst  függetlenítsék a
    tőkétől" ismét furcsán hangzik. Helmholtz ilyet biztosan nem javasolt,
    hiszen a rezonáns mindentől független, csak a szélein van felrögzítve,
    és  a  húrok  nyomják felülről. Akkor mitől függetlenítsük szegényt? A
    tőke,   amennyiben  az  elöl  lévő  hangolótőkére  gondolunk,  szintén
    mindenféle  zongorában  független  volt  a  rezonánstól,  mert a kettő
    között egy nagy rés tátong, ahol a kalapácsok ütik meg a húrokat. Vagy
    ha  a  kiakasztótőkére  gondolunk, az Steinwaynél már nem más, mint az
    öntöttvas  keret  hátsó  része,  amely  szintén  nincs érintkezésben a
    rezonánssal.  A  szerző  itt  sem  tudta pontosan, mit ír le, hát hogy
    értse a dolgot az érdeklődő olvasó?

        Ez  együttvéve  túl sok felületesség és tévedés egy ilyen cikkben,
    ezt  a  Magazin  nem  engedhetné meg magának. Annál is kevésbé, mert a
    zongora   történetének  nincs  korszerű,  hozzáférhető  magyar  nyelvű
    irodalma, és ez az írás hézagpótló - lehetett volna.


                                                               Mező András
                                               a bécsi Steinway-képviselet
                                                          koncerthangolója

                                      *

    A szerző válasza

        Nagy  örömömre  szolgált,  hogy ismét e témakörrel foglalkozhatom,
    noha  más  indítékkal  szívesebben tettem volna. Mező András "korrekt"
    állításaival  vitatkoznom  kell,  mert  számos  tévedést tartalmaznak;
    malignus hangvételéhez nincs hozzáfűzni valóm.
        Írásom: egy magazin-tanulmány, amelyben nincs mód minden részletre
    kitérni  a  forma  és  a  terjedelem kötöttsége miatt, s a felhasznált
    irodalom  jelölése  sem gyakorlat. Éppen ezért bosszantó, hogy a fenti
    írás szerzője minden lehetséges gyufaszálból gyárkéményt csinált, hogy
    kedvére füstölöghessen.
        Mező    Andrásnak   abban   a   sorrendben   válaszolok,   ahogy ő
    csoportosította  állításait.  Kérem  az olvasót, hogy próbáljon meg az
    írásokban párhuzamosan tájékozódni.

    "AZ IFJÚKOR ZONGORÁI"

        1.  A leírtak alapján arra lehet következtetni, hogy M. A. a korai
    mechanikákat  kevéssé  ismeri.  Modern  hangszereknél  a beszabályozás
    valóban  eldönti  a mechanika járását. De pl. Liszt lökőnyelves, angol
    mechanikájú  Streicher-zongoráján  nem  lehet  a  mechanikát  könnyűvé
    tenni.  Hát  még  az egyszerűbb hangszereken! Feltételezem, hogy M. A.
    nem   ugyanazt   érti  angol  mechanika  alatt,  amit  én  ábrával  is
    pontosítottam.  A  cikkben közölteket Gát József "A zongora története"
    című  könyvében,  az  55.  oldalon  található,  1828-ban íródott J. N.
    Hummel  idézetre  alapoztam  (Liszt  ekkor  17 éves!). Remélem, ő elég
    autentikus!
        2.  A capotasto-val kapcsolatban: kiegészítésének azzal a részével
    egyetértek, hogy a capotasto "...a húrok hangolótőke felőli végpontját
    megadó..." szerepű. Ezzel együtt ábrára már nincs is szükség. Számomra
    M.  A.  állításából az nem világos, hogyan lehet megadni egy végpontot
    úgy,  hogy  ott  a húrt nem rögzítjük, de a rezgést sem korlátozzuk? A
    keret  és  a  tőke  inkább szolgál a hangolástartás növelésére, mint a
    capotasto.

    "A BÉCSI PAPUCSOK"

        1.    Nem   mond   ellent,   mert   a   cikkben   említett   másik
    Streicher-zongora angol mechanikás (lökőnyelves).
        2. Való igaz, hogy a későbbi hangszereknél nem általánosítható az,
    ami  1828-ban  még  érvényes  volt,  de  ennek  senki sem állította az
    ellenkezőjét.
        3. Szó sem volt arról, hogy C. Graf a kalapácsfej bőrözés egyedüli
    alkalmazója, egyszerűen csak sokáig alkalmazta ezt a megoldást.

    "AZ ALTENBURGI GYŰJTEMÉNY"

        1.   Én  nem  érzem,  hogy  a  dinamikai  színezet  ellentmondásos
    kifejezés lenne, noha akusztikával foglalkozom. Rokonértelműnek tartom
    a  dinamikai  árnyalattal.  Lehet,  hogy  az  ember  fülét  az emóciói
    befolyásolják?
        2. Valóban így helyes, de ennél azt hiszem, maga a szójáték sokkal
    fontosabb.
        3.   M.  A.  tévedett  súlyosan!  Beregszászy  ezt  a  luxust  nem
    engedhette  meg  magának,  mindig a megrendeléstől függött a mechanika
    jellege.  Más  kérdés,  hogy  gyártmányainak többségében valóban bécsi
    mechanikát  találunk. 1846-ban Bécsben "újfajta repetíciós mechanikát"
    (amely  az angol mechanikához állt közel) mutatott be. Sőt, az 1871-es
    londoni   kiállítás   kapcsán   javított   angol  mechanikájáról  maga
    Beregszászy  számolt  be:  "...nach  den  Prinzipien  der  sogenannten
    englischen Mechanik konstruierte neue Mechanik in Anwendung...".

    "EGY KORAI SZINTETIZÁTOR"

        1.  Spanyolviaszba  mártogatott  indulat  nélkül csak annyit tudok
    mondani,  hogy  találgatások  helyett  konkrét  adatokat vártam volna.
    Zengetés  alatt a térdemeltyűk forte piano hatását értem, valamint egy
    általam  teljességében  nem ismert effektust, amit a Steinway-zongorák
    "sustaining"  hatásához  hasonlíthatnék.  Erről  a különlegességről K.
    Wegerer,  V.  Luithlen  és  P.  Kukelka  Katalog  der  Sammlung  alter
    Musikinstrumente   Wien  1966,  múzeumi  kiadványában  a  91.  oldalon
    olvashatunk.  A  fenti szerzők szaktudásában nincs jogom kételkedni! A
    hangszer méreteit, Liszt vágyait és R. Pohl leírását tekintve miért ne
    lehetett volna ez a monstrum valóban különleges!
        2.  R.  Pohl nem említ BWV-számot, de jelzőt használ, így a helyes
    mondat:  "a mester Bach egyik orgonafúgáját" játszotta el neki. Az Ave
    Maria-t  Liszt  saját  maga szerzette és játszotta, Schubertéből aznap
    már elege volt. Elnézést kérek a pontatlanságért.
        3.  Véleményem szerint a "további" szó nem okozhat félreértést (ez
    már  megint  a  gyárkémény-szindróma). Én úgy értelmezem, hogy a saját
    "házi mechanikája" bevezetése után, üzleti megfontolásokból kívánságra
    Ehrbar-mechanikát is beépített. A Blüthner-mechanika alkalmazását 1918
    táján   hagyták   abba,   amikorra   zongoráik  már  több  mint  felét
    Ehrbar-mechanikával építették.

    "A GIGANTOK KORSZAKA"

        1.  Már  megint  olyasmit javít ki M. A., amit nem írt le senki. A
    nagy  találmány  egy  olyan  öntöttvas  keret,  melybe  már a tőkét is
    beépítették   és   a   húrokat   közvetlenül  a  keretre  feszítették.
    Hozzátenném,  hogy  nem  Chickering  alkalmazta  az  öntöttvas keretet
    zongorában először, hanem 1825-ben Pleyel.
        2. Eredeti végzettségem szerint matematikatanár is vagyok. Sajnos,
    nem  számoltam meg a billentyűket, de azért van egy apró ellenvetésem:
    88   billentyű   =  7x12+4  billentyű  és  4  billentyű  =  1/3  oktáv
    hangterjedelem,  azaz a hangszer 7 1/3 oktávos, és nem 7, ahogy azt M.
    A.  állította.  Az  én  forrásom 7 és 1/2 oktávot említ - és én hittem
    neki...
        3.  Matematikai  szempontból  ismét  ellent  kell  mondanom. M. A.
    állításának   az  a  része,  hogy  Bösendorfer  kivétel  nélkül  bécsi
    mechanikával  dolgozott  - hamis, mert éppen a pesti Liszt Emlékházban
    (ami  a  tanulmány megírása óta látogatható, és az említett hangszerek
    nagy   része  kiállítási  tárgy!)  található  egy  1862-ben  Londonban
    díjazott  Bösendorfer-zongora,  amely  angol mechanikás. Azt nem vonom
    kétségbe,  hogy  Bösendorfer  nagyon  sok  bécsi  mechanikájú zongorát
    épített.
        4.  A  Liszt-zongorák  leírása  valóban  félreérthető.  Az 1873-as
    Zenészeti   lapok   312.  oldalán  írtak  erről  a  hangszerről  ilyen
    "félrevezető"  módon.  Azonban senki sem gondolt arra a képtelenségre,
    hogy   a   rezonáns  tartósságot  úgy  növelték,  hogy  egy  vaslemezt
    erősítettek  rá. Közvetett úton, ahogyan M. A. is helyesen gondolta, a
    kiakasztótőke  megerősítésén keresztül már növelhető az egész hangszer
    (így  a rezonánsé is) tartóssága, hiszen a húrok nagyobb feszítőerejét
    kell  ellensúlyozni. Talán szerencsésebb lett volna így: "...a zongora
    tartósságát vaslemezekkel növelte...". A kiegészítés valóban ráfért az
    idézett forrásra, ezért köszönöm.
        5. Azt hiszem, önjelölt lektorom nem nézett bele alaposabban olyan
    Beregszászy-zongorába, amely az idézett csellórezonánst tartalmazza. A
    húrokat  Beregszászy  úgy  rögzítette, hogy azok nem nyomták, hanem az
    úgynevezett  agráfokon  (a  hídon  lévő húrrögzítő elemeken) keresztül
    felhúzták   a   rezonánst.  Éppen  ez  a  találmány  különlegessége! A
    domborulat  tehát nem vékonyítás, hanem formálás eredménye. Való igaz,
    hogy  az  említett  elvékonyítás  is hozzátartozik a konstrukcióhoz. A
    kiegészítést köszönöm, de a bírálat teljesen alaptalan.
        6. Helyesen valóban Ehrbar, magam is észrevettem - köszönöm.

    "AZ ÚJVILÁG ZONGORÁI"

        1.  A  húrok  összhúzóerejét  Gát J. 18-20 tonnára, Tarnóczy Tamás
    Zenei  akusztikájában  20-30  tonnára  becsülte.  Hajlok arra, hogy M.
    A.-nak  van  igaza,  hiszen  Hansing  pl.  17-18 tonnát említ - de mit
    változtat   ez   a   páncéltőke   szerepén?!   Ami  a  "szegény"  tőke
    függetlenítését  illeti,  megint  az  a  gyanúm,  hogy  M. A. a modern
    hangszerekből  indult  ki.  Az  a  mondata  pedig, hogy "...a rezonáns
    mindentől   független,   csak   a  szélein  van  rögzítve...",  kicsit
    ellentmondásos. Azt hiszem, ezt nem úgy kell értelmezni, mint az egyén
    szabadságát,  amely  korlátainak  felismerésével egyenlő. E szabadalom
    előtt    a   rezonánst   igen   bensőséges   kapcsolatban   találjuk a
    kiakasztótőkével,  sőt, emiatt pl. az asztalzongoránál még holt részek
    is keletkeztek rajta.

        Összefoglalásul csak annyit, hogy nagyon köszönöm Mező Andrásnak a
    jogos  kiegészítéseket. Azonban a lap és az olvasók féltése az általam
    elkövetett   felületességektől  és  tévedésektol  alaptalan.  Az  i-re
    mindenképpen  kerekebb  pontot kellett volna tenni. Nem szándékoztam a
    Nagy  Magyar Hézagpótló szerepét betölteni, csupán Lisztről és koráról
    kívántam a magam szerény eszközeivel megemlékezni.

                                                             Dr. Pap János
                                                       akusztikai aspiráns