Hanglemezív



    Választékos hanglemezek

        Vágyálmom egy olyan hanglemezpiac,  ahol  folyamatosan  meg  lehet
    vásárolni  a  zenetörténeti  korszakok  legjelentősebb  remekeit,   az
    úgynevezett "alap" műveket, méghozzá többféle előadásban. Ahol mondjuk
    állandóan raktáron tartanák a Basic Library hivatkozott  darabjait.  E
    fundamentális kompozíciókon kívül természetesen jó lenne megjelentetni
    esetleg kisebb jelentőségű,  de  szép  darabok  sorozatát  is,  hiszen
    sokszor előfordul az emberrel,  hogy  nem  "igazán"  értékes  alkotást
    választ kedvencének. A rácsodálkozás örömét  adhatják  nekünk  ezek  a
    művek!  A  Beethoven-  vagy  Bach-daraboknak  úgyszólván  kötelességük
    kitűnőnek  lenniük,  de  például   Poulenctől   vagy   Ivestől   extra
    ajándékként könyvelünk el minden frappáns, kellemes  részletet,  pedig
    ilyenekben ez utóbb említett szerzők művei sem szűkölködnek.  Ráadásul
    egy-egy jól sikerült, bár periferikus zenéről  esetleg  meg  lehet  az
    embernek az a (kényszer)képzete, hogy ez  a  mű  igazán  csakis  az  ő
    személyes kincse-tulajdona.
        De térjünk vissza a sztenderd darabokhoz, hiszen nálunk elsősorban
    ezekből mutatkozik  hiány,  nem  pedig  kuriózumokból.  (Groteszk  még
    kimondani is, de nálunk elszaporodtak a ritkaságok!)
        Mekkora kellene hogy legyen a legbézikebb Basic Library? Mennyi az
    a legkevesebb felvétel, amely  még  reprezentatív  mintát  nyújthat  a
    zenetörténeti korokból? Ha nagyon szerények  vagyunk,  elegendő  lenne
    három  album  is.  Vegyük  először  Bach  Máté  passióját,  másodiknak
    valamelyik  Beethoven-szimfóniát,  végül  pedig  Bartók   Zene   húros
    hangszerekre,  ütőkre  és  cselesztára  című  darabját.  (Misztikus  -
    mindhárom gigásznak B-vel kezdődik a neve!) E háromnak, mint  régebben
    a Bibliának (még egy B!) ott kell lennie minden ember polcán!
        Ezt a három darabot bármelyik lemezboltban megvehetjük, bár a Máté
    passió 1976-os felvétele még az egészen elfogultak szerint sem túl jó,
    és bizony a  Bartók-összkiadásban  is  megbúvik  néhány  jellegzetesen
    kényszerszülte produkció. Sőt,  szerintem  a  "Zene"  sem  tartozik  a
    példás  felvételek  közé;  jobban  szeretem  az   Erkel   Színház-béli
    koncertfelvételt, amit Bernstein dirigált (SLPD 12631).
        Ha  viszont  ereklyéinket   nem   alapkőbe   malterozva   kívánjuk
    elsüllyeszteni, azzal a felirattal, hogy "az európai zene  esszenciája
    a XX. századig", hanem változatos, jó programot  szeretnénk  magunknak
    szerezni ráérős perceinkre, akkor ez a Három  Hatalmas  Hegycsúcs  nem
    lesz elég, az alattuk  húzódó  fennsíkon  viszont  már  legalább  1000
    fontos alapmű "terül el",  s  ezekből  nemhogy  nem  kielégítő,  hanem
    egyenesen botrányos a hazai ellátottság.  Hónapok  telhetnek  el  úgy,
    hogy  egyetlen  olyan  felvétel  sem  jelenik  meg,  amivel   akár   a
    leghuzatosabb réseket  betömködhetnénk.  Így  aztán  a  mi  szemünkben
    valóságos  földi  paradicsom  minden  nyugat-európai  üzlet.   Ott   a
    legjelentősebb kompozíciók akár 6-8-féle előadásban is  megtalálhatók,
    sőt, még a "csemegéknek" is megvan a maguk választéka.
        Sajnos, ha a szűken mért és amúgyis  csak  háromévenként  esedékes
    valutaellátmányunkra gondolok, csak nagy  távolságban  dereng  fel  az
    Ígéret Földje, ahová talán majd csak a dédunokáink léphetnek be. Mégse
    keseredjünk el olyan nagyon, gondoljunk arra, hogy az Úr  Mózesnek  is
    megengedte, hogy halála előtt még fölmenjen Moáb földjéről  a  hegyre,
    és hogy  ha  be  már  nem  is  léphetett,  legalább  körültekintsen  a
    Kánaánon. A mi urunk és parancsolónk, a  legalább  annyira  kereskedő,
    mint gyártó Hungaroton most előttünk is  fölcsillantotta  az  elbűvölő
    távlatokat, a párába vesző kies lankákat két olyan hanglemez  képében,
    amelyeket nagy örömmel - sőt, némi  megrendüléssel  fogadtam.  Nemcsak
    hogy két igazán nagyjelentőségű alapművet, de egyben alternatívát,  új
    felvételt, le se merem írni: választékot  is  kaptunk.  Becsüljük  meg
    magunkat!


        Beethoven: Missa Solemnis

        Elisabeth Söderström - szoprán,
        Marga Höffgen - alt, Waldemar Kmentt - tenor,
        Martti Talvela - basszus
        New Philharmonia kórus és zenekar
        Vezényel: Otto Klemperer
        SLPXL 12792-93

    

        A Missa Solemnis remekmű, igazi "sztenderd" darab, még  akkor  is,
    ha a korosodó  (majdnem  azt  írtam,  süketedő)  Beethoven  helyenként
    felettébb szokatlan megoldásokra ragadtatta magát. A IX.  szimfóniával
    nagyjából egyidőben keletkezett hatalmas alkotás messze túlnő  a  mise
    mint műfaj  általános  keretein.  Hatalmas  kórus,  hatalmas  zenekar,
    terjedelmes tételek, bizonyos gyorsan lejátszódó harmóniai  folyamatok
    - csupa olyan romantikus stílusjegy, amely  nem  a  közvetlen  utódok,
    hanem majd csak a XX. század nagy  mestereinek  osztályrésze  lesz.  A
    tartalmi és formai fejlődés egyre meredekebb  lépcsőfokaira  Beethoven
    akkor is  fölhágott,  ha  ezzel  sokaknak  nemcsak  csodálatát,  hanem
    értetlenségét is kiváltotta. Nemcsak a kortársak, hanem néha még a mai
    zenehallgatók is nehezményezik a  lendületes  kromatikus  modulációkat
    (Gloria - "Domine Deus, Rex coelestis"), vagy az ekkora műnél és főleg
    Beethovennél szinte abszurdan rövid, a levegőben maradó befejezést. És
    sajnálkoznak  a  sikítóan  magas,  kitartott  hangok  kínjaira   ítélt
    karénekeseken. A szoprán percekig kénytelen olyan öngyilkos  régiókban
    csillogni, ahol ráadásul (a legkényelmetlenebbül intonálható!) e és  i
    vokálisok vannak a szövegben: "et vitam venturi".
        Ezt  az  énekszerűtlenséget   sokan   a   mester   elhatalmasodott
    betegségének tudják be, pedig a szólamok  bántó  magasságát  leginkább
    annak a közönséges  ténynek  kell  tulajdonítanunk,  hogy  a  hangolás
    magassága századokon  keresztül  folyamatosan  emelkedett.  Bizonyítva
    van, hogy a barokk korban még kb. egy terccel, de  Beethoven  idejében
    is legalább egy kis szekunddal volt mélyebb a kamarahang, az A.  Ez  a
    látszólag kis hangközdifferencia  bőven  elég  arra,  hogy  a  szoprán
    legfényesebb magas hangjait kényszeredett sipítássá emelje; az  emberi
    gége nem hangolódott följebb az idők folyamán. (A szabványosítás talán
    egy kicsit későn jött,  sőt  még  ma  is  előfordul,  hogy  ambiciózus
    zongorahangolók  a  megállapodott  440-es  rezgésszám  helyett  néhány
    hertzcel magasabbra húzzák a rájuk bízott hangszereket,  mondván:  így
    fényesebb a hangzás, jobban  kiszól  a  zenekarból!)  Bárdos  Lajos  a
    kórusával tervezett  is  egy  mélyebbre  transzponált  Missa  Solemnis
    bemutatót, de sajnos, a vonósok üres húrjainak (pl. D-A)  rezonanciája
    egészen másképpen viselkedik az eredeti D-dúrban, mint  egy  esetleges
    C-ben.
        Szerencsére ezen a  felvételen  az  Új  Filharmónia  kórus  igazán
    remekül   győzi   a   leglehetetlenebb   fekvéseket   is.    Klemperer
    kórusválasztása ezúttal jóval szerencsésebb volt, mint az  emlékezetes
    Bach  h-moll  mise  lemezen  (SLPX  12349-51);  abban  a  darabban   a
    szólisztikus, vibrátós s néha forszírozott  hangok  azokat  igazolták,
    akik korhű, tehát fiúkórusos előadást követelnek. Beethoven darabjában
    ugyanaz az előadói attitűd viszont elsöprően meggyőző, autentikus,  és
    azt  bizonyítja,  hogy  önmagában  nincsen  értelme  stílusos,   korhű
    előadásról beszélni: minden  koncepciót  igazolhat  a  Találkozás  egy
    alkalmas darabbal, s Klemperer  stílusa  kiválóan  alkalmas  az  ilyen
    nagyszabású klasszikus darabok interpretálásához.  Kiszámított,  tömör
    és következetes tempói ezen a lemezen is élményszámba mennek.  Ennyire
    lassú és mégis tartalmas, sűrű dallamok megszólaltatására tényleg csak
    ő volt képes...ha meghallgatják a  Glória  tétel  végét,  akkor  képet
    kapnak arról a féken  tartott,  de  iszonyú  energiáról,  amely  az  ő
    művészetét jellemzi.
        Ebben a kitartásban, az  előadáson  végig  uralkodó  intenzitásban
    annak is része lehet, hogy Klemperer nem  hajlandó  egy-egy  produkció
    színvonalát  föláldozni  a   technikai   szőrszálhasogatás   kedvéért.
    Lemezfelvételeken gyakran előfordul, hogy ha minden hibát  ki  akarnak
    küszöbölni, a sokszori újrajátszás miatt zeneileg elfárad a mű. Szinte
    lehetetlen dolog egy-egy csúcspontot százszor  egymás  után,  egyforma
    lelkesedéssel  átélni.  Klemperer  felvételein  néha   olyan   hibával
    találkozunk, amit nem várnánk. (Ilyen például a h-moll mise  Nr.  3-as
    Kyrie  fúgája,  ahol  a  második  oboista  véletlenül  másfél  ütemmel
    korábban lép be.  Alig  hallható  ugyan,  mégsem  hiszem,  hogy  ezért
    hagyták benne!) Klemperer rendkívül  célratörő  muzsikus,  a  lényeget
    akarja tolmácsolni.
        A  szólisták  kiválóak,  a  zenekar  nagyszerű,  a  kórusról   már
    szóltam... Azt hiszem az előadás  szépségeihez  mérve  minden  ezutáni
    hibakeresgélés kicsinyes akadékoskodás lenne. A felvétel  minősége  is
    kielégítő, és  sokkal  inspiratívabban  szól,  mint  egy  átlagos  mai
    hanglemez.
        Ezért az átvételért maradéktalanul hálás vagyok!


        Verdi: Messa da Requiem

        Katia Ricciarelli - szoprán,
        Shirley Verrett - mezzoszoprán,
        Placido Domingo - tenor,
        Nicolai Ghiaurov - basszus
        A Milánói Scala Ének- és Zenekara
        Vezényel: Claudio Abbado
        SLPXL 12847-48 DG-felvétel

    

        Halleluja! Hála légyen! Ismét választék  jelent  meg  a  polcokon!
    Persze, már máskor is előfordult, hogy bizonyos  populárisabb  darabok
    egyszerre voltak kaphatók a Hungaroton és más KGST-cégek  kínálatában,
    továbbá az is  megesett,  hogy  az  Új  Felvételtechnikát  pártolandó,
    sürgősen közreadtak néhány sikeres művet. (Händel: Vízizene,  aztán  a
    d-moll tokkáta új kiadása!) De ami most történt,  arra  még  nem  volt
    példa, legalábbis az én rövid emlékezetem szerint nem!  Hiszen  kitűnő
    Verdi Requiemünk van, EMI-átvételen (SLPX 11639-40). A karmester Carlo
    Maria Giulini,  és  a  szólisták  névsora  is  impozáns  (Schwarzkopf,
    Christa Ludwig, Gedda és Gyaurov). Éveken keresztül  zavartalanul  meg
    lehetett vásárolni. Én még az ősszel kaptam belőle  egy  példányt.  És
    mégis,  most  íme,  itt  van  ugyanaz  a  darab  Deutsche   Grammophon
    felvételen Abbadóval,  satöbbiekkel...nem  lelkendezem  újra  végig  a
    listát, ott van a főcímben. A korábbi szereplőgárdából  mindössze  egy
    összekötő  kapocs  maradt  meg,  az  azóta  Ghiaurovvá   európaisodott
    világhírű basszista. Lehet, hogy az  EMI  visszavonta  a  forgalmazási
    engedélyt, vagy tönkrement a matrica? Mert arra  gondolni  sem  merek,
    hogy csak egyszerűen egy új előadással, más karakterű interpretációval
    kívántak megörvendeztetni bennünket... Nagy kár lenne mindenesetre, ha
    az előző, másik produkciót ezután nem lehetne megvásárolni. Bár  akkor
    is szokatlan, hogy az MHV ilyen viharos gyorsasággal pótolja a  régit.
    Túllépve most az ujjongáson, halljuk csak, mit és  milyen  színvonalon
    nyújt nekünk ez a lemez?
        Maga a Verdi Requiem egyre népszerűbb nálunk.  Koncertteremben  is
    gyakran bemutatják, pár éve a Zeneakadémia nagytermében hallhattuk,  a
    Scala is előadta az Erkel Színházban, de az idei  Tavaszi  Fesztiválon
    is műsorra tűzték. Ezt a művet sokszor érte már vád.  A  leggyakrabban
    Hans von Bülow véleményét idézik, mint éppen  e  lemez  borítóján  is,
    márpedig ha itt is idézik, valószínűleg nem veszik túl komolyan.  Hogy
    ez egy "egyházi mezbe bujtatott opera", nem is olyan lesújtó,  és  nem
    tarthat  vissza  bárkit  is  attól,  hogy  őszintén  szeresse  ezt   a
    kompozíciót. Engem sem tart vissza. A műfaji határokat  egyébként  sem
    lehet ilyen szigorral és ennyire hegyes ceruzával kijelölni.  Nem  egy
    Mozart zongoraszonátában éppen  azt  találom  lenyűgözőnek,  hogy  egy
    eleve  szikárabb,  homogénebb  hangszínkeretben  képes  teljes,   zárt
    számokból  komponált,  olasz   divatú   operát   produkálni.   Ragyogó
    kantábilis ariosót, recitativót, de még strettát is gyakran hallhatunk
    ezekben az alkotásokban. Az pedig,  hogy  egy  Requiem  megfogalmazása
    operaszerű, tehát drámai, az én szememben nem vétség, hanem erény. Két
    pontot ki is kell, hogy emeljek, talán éppen ezek a  részek  szorulnak
    külön védelemre. Először is hallgassák meg  a  Kyrie  tenor-belépését!
    Igazi   "szabadító"   operába   való   hőstenor,   nemde?   Pedig    a
    szövegjelentése  ezen  a  ponton   korántsem   ilyen   öntudatos,   és
    magabiztos: "Uram irgalmazz..." - lehet, hogy Verdi nem tudta, mit ír?
    Ugye, egyetértünk abban, hogy ez képtelenség?! Meggyőződésem, hogy  az
    Úrhoz  ítéletért  fohászkodó  hívő  nem  szükségszerűen  alázatos.  Ha
    ugyanis tisztában van  bűneivel,  még  saját  irgalmas  bírójához  sem
    fordul szívesen, legjobb esetben megpróbálja  inkább  jóvátenni,  vagy
    átmegy  az  utca   másik   oldalára.   (Ugyanerről   a   pszichológiai
    diagnózisról tanúskodik például Mendelssohn 43. zsoltára  is.  "Richte
    mich Gott", azaz: ítélj meg engem uram - mondja szintén egy lendületes
    férfikari motívum.) A másik kérdéses epizód a  Verdi-műben  a  Sancrus
    tétel. Valóban rendkívüli  életöröm  sugárzik  belőle.  Igaz,  hogy  a
    tónusa inkább jellemző egy vígopera fináléjára, mint  egy  misére,  de
    ideológiai  magyarázatot  erre  is  lehetne  találni,  ha  nem   volna
    tökéletesen felesleges. Tudálékoskodás  helyett  inkább  örvendezzünk,
    akármikor halljuk.
        Úgy veszem észre, az új felvétel nyíltabban, dinamikusabban  szól,
    mint az előző. Szükség  is  van  mindenféle  hangmérnöki  praktikákra,
    semmilyen darab nem profitál annyit a  reprodukció  minőségéből,  mint
    éppen ez. Verdi minden  igyekezetével  azon  volt,  hogy  egy  templom
    főhajójának   légköbméterrengetegét   megtöltse.   (Üstdobok    minden
    mennyiségben; a trombiták mindenhol,  lent  a  zenekarban  és  fönt  a
    karzaton egyszerre szólnak, hogy a hallgatót szinte  sokkos  extázisra
    késztessék, a  szegény  hangrögzítő  mestereket  pedig  megoldhatatlan
    feladat elé állítsák. A házilag tákolt előadás tényleg  csak  halovány
    árnyképe lehet az igazinak. A felvétel célja nem is lehet igazán  más,
    mint az, hogy ez az árnykép legalább  hiteles  és  sokatmondó  legyen.
    Erre a feladatra pedig ez a hanglemez alkalmas.
        Az előadói apparátusból a két női  szólistáról  szeretnék  először
    szólni. Mindketten csalódást okoztak, bár nem ugyanabban az  irányban.
    Katia  Ricciarelli  sajnos  korántsem  olyan  biztonságos  és  hiteles
    szereplője a felvételnek, mint bármelyik másik szólista.  A  túl  nagy
    amplitúdójú vibratóval megszólaló magas hangjai gyakran okoznak  enyhe
    lebegést  az  együtthangzásban,   és   a   túl   nagy   hangközlépések
    intonálásával is gondban van.  Az  egyik  legsikerületlenebb  belépése
    éppen  a  legelső:  a  Kyrie-tételben  egy  negyedig  is  eltart,  míg
    körülbelül fiszről g-re tisztít. Persze,  ezek  a  drámai  szopránokra
    amúgyis jellemző hibák csak apróságok,  de  egy  ilyen  jó  előadásban
    sajnos túlságosan  kiugranak.  Shirley  Verrett  kellemes  meglepetést
    szerzett számomra. Úgy  vélem,  ebben  a  kontextusban  különösen  jól
    érvényesül  az  átlagosnál  nagyobb  hangterjedelemmel  párosult  mély
    hangszíne.  Bánatunkra  a  legtöbb  mezzoszoprán  vagy   mesterségesen
    öblösített, mélyített szoprán, vagy ambiciózus, erőlködő alt,  -  vagy
    pedig  csak  azért  énekel  középfekvésben,   mert   nem   győzi   sem
    magassággal, sem  mélységgel.  A  szimpatikus  néger  énekesnő  mentes
    minden ilyen hibától, lenyűgöző teljesítményt nyújt!
        A Hifi Stereophonie újságban, amíg meg nem szűnt,  szokás  volt  a
    hanglemezeket  németes   egzaktsággal   pontozni.   Nullától   tízesig
    osztályoztak például repertoárértéket, előadást, hangminőséget. Ezt az
    értékelési  szisztémát  talán  érdemes  lenne  nálunk  is   használni,
    csakhogy a hazai piac sajátosságai okán praktikusabbnak tűnik,  ha  az
    egyes pontokat nem hanglemezek, hanem maga a monopol helyzetű vállalat
    kapná.  Valamely  hanglemez  esetleges  kelendősége   amúgysem   volna
    megbízható  referencia,  legalábbis  nálunk  biztosan  nem  az.  Sokan
    vásárolnak meg egy kompozíciót csak a kompozíció kedvéért, lenyelve az
    előadás stílusával szemben érzett viszolygásukat, vagy  sokan  vesznek
    "tudományos" gyűjteményt, népszerű keresztmetszetek híján.
        A Missa Solemnis és a Requiem felvétele repertoárérték és  előadás
    szempontjából  is  erőteljesen  fölfelé  kerekítené  a  Hungaroton   e
    harmadévi osztályzatát. Egy kérdés azonban  csak  nem  hagy  nyugodni.
    Lehet, hogy csak azért, mert akadékoskodó és túl aggályos  vagyok,  de
    nem értem, hogy mi vezérelte ezúttal a kereskedőket. Jó  lenne  persze
    azt hinnem, hogy ezek közreadását érezték  a  legsürgősebbnek,  ezeket
    ítélték a "leghuzatosabb résnek" - de kételyeim vannak. Boldog lennék,
    ha a hanglemezkiadó további  programja  nem  a  kételyeimet  igazolná,
    hanem a következő optimista közmondás igazságát:
        "Az ezermérföldes út is az első lépéssel kezdődik!"


    Wagner fekete-fehérben


        Liszt: Wagner átiratok Tannhäuser; Rienzi

        Hegedűs Endre - zongora
        SLPD 12797

    

        Az   átiratok   létjogosultságáról   laphosszat   vitatkozhatnánk.
    Vége-hossza nincs a  rendszerint  unalmas  magyarázatoknak,  bármilyen
    vélemény mellett, vagy akár ellene is. Most  azonban  semmi  jogalapja
    nincs az ilyesfajta morfondírozásnak, Liszt  Ferenc  maga  nyilatkozik
    szándékáról (elolvashatjuk a lemezborító hátoldalán):
        "...A zongora szerintem az első helyet foglalja  el  a  hangszerek
    rangsorában. Hét oktáv terjedelmében egész zenekar kiterjedését  öleli
    át, s egyetlen ember tíz ujja elég arra, hogy  száznál  több  versengő
    hangszer közreműködésével teremtett  harmóniákat  fejezzen  ki.  Az  ő
    közreműködésével  terjednek  el   a   művek,   amelyeket   a   zenekar
    egybegyűjtésének a nehézségei miatt a nagyvilág  nem  ismerhetne  meg,
    vagy alig ismerne. A zongora az a zenekari műnek, ami a festménynek  a
    metszet: megsokszorozza, mindenkihez eljuttatja, s ha nem  adhatja  is
    vissza  eredeti  színezetét,  de  legalább   visszaadja   fényeit   és
    árnyékait..."
        Korrekt  beszéd,  szimpatikus  hitvallás.   Liszt   önzetlenségét,
    zeneszerzői nagyságát mutatja, hogy e nemes  szándéktól  vezéreltetve,
    hangversenyeinek   nagy   részében   átiratait   tűzte   műsorra.   Ha
    meggondoljuk, mily iszonyatos szellemi és anyagi energiák mozgósítását
    igényli  egy   Wagner-opera   színpadra   állítása,   rájövünk,   hogy
    annakidején,  a  múlt  században  kevés  ember  hallhatta  e   monstre
    darabokat eredeti formájukban.
        De nekünk?! Nekünk vajon mit  nyújtanak  ezek  a  Wagner-pótlékok?
    Megpróbálok tételesen válaszolni:
        1. Bizonyítják Liszt halhatatlan zsenijét, amivel  egy  végletesen
    zongoraszerűtlen,   átírásra   tökéletesen    alkalmatlannak    látszó
    kompozíciót kezessé szelídített. Tulajdonképpen  nagyon  jól  sikerült
    neki - de csak tulajdonképpen. A viszonylagos kudarc oka persze nem az
    ő  tehetségtelensége,  hanem  sokkal  inkább  Wagner   tehetségessége.
    Ennyire  jól  hangszerelt,  színgazdag  darabokat  felettébb  hálátlan
    feladat zongorásítani. Amennyire  zongoraszerűek  -  mondjuk  -  Liszt
    eredeti, saját kompozíciói, Wagner legalább annyira  figyelembe  veszi
    és ki  is  használja  a  nagyzenekar  nyújtotta  lehetőségeket.  Igazi
    remekművek egyébként is nagyon nehezen tűrik az átdolgozást. Nem lehet
    véletlen,  hogy  a  legsikeresebb  variációk  például  Paisiello  vagy
    Diabelli    dallamaira    születtek.    Ezzel    szemben     Beethoven
    hegedűversenyének zongorás adaptációja még akkor  is  ijesztően  rossz
    darab, ha a mester önmaga követte el. Az az  érv,  hogy  ahhoz  képest
    nagyon is jók ezek az átiratok, csak egy tudományos összkiadás számára
    védik meg ezt  a  felvételt.  Ettől  még  máshová  megyünk  élményért!
    (Azazhogycsak mennénk!)
        2. Érdekes zeneszociológia-történeti elmélkedésekre is  módot  ad.
    Figyelemreméltó, hogy annak idején  nemcsak  a  publikum,  hanem  nagy
    valószínűséggel a teoretikusok és zeneszerzők  is  így  találkozhattak
    leginkább  ezekkel  a  meghatározó  jelentőségű   alkotásokkal.   Ezen
    tanulhattak!
        3. Nem utolsósorban: végre nekünk is jut valami Wagner-zene, mégha
    ilyen formában is. Igazán nem vagyunk elkényeztetve.  A  televízióbéli
    hátborzongató   életrajzi    filmen    kívül    csak    az    Operaház
    Parsifal-felújítása adhat valami betekintést a  német  zene  óriásának
    életművébe. Lemezen teljes Ringet nem tudom mióta nem láttam. (Illetve
    tudom: utoljára Linzben a Pirngrubernél...) Időnként az NDK Centrumban
    is árulják, de ez aligha vigasztal egy nyíregyházi zenerajongót.
        Summa: Liszt-műnek  nagyon  érdekes,  de  magától  értetődően  nem
    vetélytársa saját önálló műveinek, amelyek  közül  főleg  a  későieket
    tartom igen nagyra. Wagner-műnek fakó. Nem szabad metszetet  készíteni
    olyan festményről, amelynek hatása elsősorban színeiben rejlik.
        Érdekes lehet még e hanglemez,  mint  Hegedűs  Endre  produkciója.
    Annak  idején  szerzőjükön  kívül  aligha  tudott   volna   bárki   is
    megbirkózni e virtuóz darabokkal, azonban a századunkban bekövetkezett
    teljes   specializálódás   révén   a   követelmények   (legalábbis   a
    technikaiak) hihetetlenül megnőttek. Egy ilyen  darab  ma  már  szinte
    házi feladat; egyetlen  ifjú,  sőt  felvételiző  pianista  sem  rúghat
    pedálba egy-egy extrém darab, mondjuk a  h-moll  szonáta  abszolválása
    nélkül. Tehát ezen felül is sokat kell nyújtania valakinek ahhoz, hogy
    kitűnhessen. Hangszereseink közül  egyértelműen  a  fiatal  zongorista
    nemzedék a leghíresebb (méltán). A pedagógiai láncreakció Kadosa Pálon
    keresztül Kocsisig, Ránkiig és most már az  ő  tanítványaikig  terjed;
    Hegedüs Endre Kocsis-növendék volt, és ez már önmagában is rang.  Nagy
    kár, hogy a Hungarotonéhoz hasonló, sajátos piaci helyzet miatt ő  sem
    játszhat bármit, amit szeretne. Ugyan ki vásárolna  "odakinn"  például
    Beethoven    Appasionatát    Hungaroton-felvételen    Hegedűs    Endre
    előadásában?  Érthető  hát,  hogy  "érdekes",  "különleges"  darabokat
    igyekszik megtanulni - esetleg megrendelésre -,  épp  olyanokat,  mint
    ezek itt. Jó  lenne  őt  valami  jelentős  műsorral  is  meghallgatni,
    tehetséges zongoristának hallom, de itt ezen a lemezen (és  ki  tudja,
    mennyi részük van ebben a daraboknak) egy kissé íztelen-szagtalan.


    A zeneszerző becsülete


        Gondolkodott már valaki azon, miért lett a modern szónak  manapság
    pejoratív  mellékíze?  Mert  hogy  rossz  csengése  van,  nehéz  lenne
    tagadni. Akárhányszor kortárs zenei sorozatot  szervez  a  Filharmónia
    vagy közvetít a rádió, a legszűkebb (és  épp  ezért  a  legelszántabb)
    rajongótáboron kívül  még  kifejezetten  agresszív  propagandával  sem
    lehet közönséget toborozni. (A legtöbb ember nemhogy  a  mai  szerzők,
    hanem  a  már  klasszikusnak   számító   Bartók   neve   hallatán   is
    összerázkódik, vagy egyszerűen odébbáll.) A magukramaradt szakmabeliek
    pedig  már-már   mosolyogtatóan   sértődött   hangon   nyilatkozgatnak
    rádiónak, tv-nek, újságoknak, egymásnak. Irigykedve gondolnak  a  régi
    szép  időkre,  amikor  még  mindenki  csak  a   legfrissebb   muzsikát
    hallgatta. Johann Sebastian Bach, midőn  elfoglalta  egyszerű  kántori
    hivatalát, elődei kottáit állítólag egyszerűen  lesöpörte  a  polcról,
    hogy helyet csináljon  a  sajátjainak,  és  meg  volt  győződve,  hogy
    egykoron az övéivel is így tesznek majd. (A félresöprésig ma is  sokan
    eljutnak...)
        Kortársai zenéjétől a közönség a századforduló  környékén  kezdett
    "elidegenedni".  A  romantikus  korszak  végefelé,   amikor   a   zene
    természetadta,  fizikai  törvényeken  alapuló  lehetőségeit  szinte  a
    végsőkig kiaknázták; néhány új, még  nem  próbált  utat  választottak,
    belekapva mindenbe, ami jó ötletnek ígérkezett, a  népzenétől  kezdve,
    az aleatóriáig. Mások pedig (nem feltétlenül  csak  a  kényelmesebbek)
    megmaradtak a hagyományos módszereknél, lemondva az újatközlés sőt úgy
    általában a közlés lehetőségéről...s lőn komoly  zene  és  könnyűzene!
    Gondolom: meg kéne győzni a komponistákat arról, hogy  nem  annyira  a
    nagynevű ősök, mint inkább a jelentéktelen  kortársak  elszívó  hatása
    ellen kellene hadakozniuk.
        Esetleg vegyünk nagy lélegzetet, gyűjtsünk bátorságot,  és  merjük
    kijelenteni  végre,  hogy   a   zene   nem   mindenkié   -   hanem   a
    kiválasztottaké! Vagyis azoké, akik hajlandók befogadásra kész,  aktív
    szellemmel közönséggé válni. Ezután már el lehetne  gondolkodni  azon,
    ki komponáljon, mit és kinek. Mert az asztalfióknak senki  sem  szeret
    írni. Mindenki vágyik a közönségsikerre, még ha  egy  páran  titkolják
    is.
        A legkomolyabb probléma azonban  nem  abban  rejlik,  hogy  a  mai
    zeneszerzők nem  érik  be  viszonylag  szűk  körű,  de  intellektuális
    publikummal, hanem abban, hogy - szélesebb tömegbázis  híján  -  sokan
    csupán a kollégáiknak írnak.  Eljárnak  egymás  hangversenyeire,  sőt,
    időnként  előadóként  is  "besegítenek".  Bizony,  a   kortárs   zenei
    koncerten elhajított  féltégla  nagy  valószínűséggel  egy  szakmabeli
    fejére esne. Ennek  az  irányzatnak  természetesen  megvannak  a  maga
    speciális konzekvenciái, tudniillik mindenki  kétségbeesetten  kapkod,
    nehogy a jól felkészült,  bennfentes  hallgatóság  unatkozzon...nehogy
    valakit epigonnak tartsanak, vagy  lefutott  embernek,  aki  már  csak
    önmagát ismétli. Némelyek egy új  vagy  annak  tűnő  poénért  a  lelki
    üdvüket is képesek  lennének  eladni  -  nemhogy  a  mondanivalójukat!
    Keveseknek  adatik  meg  az  a  lelki  nagyság,   hogy   vállalva   az
    elmaradottság   esetleges   vádját,   legyen   erejük   következetesen
    végigjárni saját útjukat, kidolgozni saját elképzeléseiket.
        Bach még  életében  kiment  a  divatból;  a  rokokó  idejében  már
    egyáltalán nem volt aktuális például a Die Kunst der  Fuge.  Beethoven
    is túlélte saját korát. Richard Strauss úgyszintén: a Négy utolsó ének
    alighanem a leggyönyörűbb romantikus dalciklus, de magának  Straussnak
    feltétlen egyik legszebbje, s ma már évtizedek távlatából nincs  többé
    jelentősége annak, hogy e kompozíció Bartók és Alban Berg halála  után
    keletkezett.
        Na de hát ki az, aki manapság  hajlandó  az  évtizedek  távlatának
    komponálni?
        Például Kurtág György.


        Kurtág György: A megboldogult R. V. Truszova üzenetei;
        Jelenetek  egy  regényből; Búcsú

        Csengery Adrienne - szoprán Kurtág György - zongora,
        Fábián Márta - cimbalom, Keller András - hegedű,
        Csontos Ferenc - nagybőgő;
        az Ensemble InterContemporain,
        Pierre Boulez vezényletével
        Hungaroton SLPX 12776

    

    

        A  szerző  60.  születésnapját  ünnepli  a  Hungaroton   ezzel   a
    kiadvánnyal. Habár, mire egy ilyen kiadás elkészül,  mire  a  recenzor
    megkapja, és írását önök a kezükbe vehetik, már a 62-höz is közel  jár
    a tiszteletre méltó  mester.  De  egyébként  is  fontosabb  az  ünnepi
    alkalomnál,  hogy  napjaink  talán  legszebb  dalciklusát  tartjuk   a
    kezünkben.
        Kurtág György  zenéje  nem  ad  hoc  gegekre,  nem  megalapozatlan
    kísérletezgetésekre, vagy mindent, még az esetleg meglévő mondanivalót
    is a véletlenre bízó  aleatóriára  épül.  Nyilvánvalóan  átgondolt  és
    kiforrott stílusa logikus és bátor folytatása egy századok  óta  tartó
    fejlődésnek. Ha valaki  ilyen  színvonalon  tudja  a  mesterségét,  és
    ennyire jól ismeri az elődök munkáit, nincs szüksége művi úton  kreált
    nyelvre, nem kell halandzsáznia. Hogy  pontosabban  megmagyarázhassam,
    mire gondolok, hadd bocsátkozzam egy kis zeneelméleti fejtegetésbe.
        Amikor a zene kinőtte a hét hangból építkező, úgynevezett funkciós
    rendszert,  megjelent  a  színen  a  tizenkétfokúság,  azaz  a  teljes
    hangkészlet minden hangját egyenrangúnak tekintő szisztéma. A tizenkét
    hang azonban  nem  feltétlenül  több  a  hétnél.  Akik  felesküdtek  a
    dodekafóniára,  gyakran  egyszerűen  megfeledkeztek  arról,   hogy   a
    hagyományos hangrendszerben egy-egy hangnak  (a  hangsorban  betöltött
    funkciója szerint) némiképp  eltérő  a  magassága.  Ugyanaz  a  D-hang
    például  G-re  épített  kvintként  jóval  magasabb,  mint  A-ra  emelt
    kvartként.  Úgy  is  mondhatjuk:  a  tradicionális,  alaphangon  (azaz
    tonikán) épülő zenén az egyes hangokra nemcsak a magasságuk, hanem  az
    irányuk is  jellemző  -  tehát  rendkívül  fontos.  Ezt  a  jelenséget
    okvetlenül figyelembe kell  venni  ahhoz,  hogy  egy  tizenkét  hangot
    tartalmazó dallam valóban gazdagabb  legyen  a  diatonikusnál.  Lehet,
    hogy röstellnem kéne, de nekem gyakran  még  a  vitán  felül  zseninek
    tartott Arnold Schönberg zenéjét hallatva is az  az  érzésem,  hogy  a
    hangok  teljesen  irányt  és  célt  nem  ismerve,  mint  pók  a  falon
    mászkálnak össze-vissza.
        Kurtágnál soha nem kell ilyesmire gondolnom. Az ő tizenkétfokúsága
    nem agy-gyötrés  eredménye;  ő  a  hangok  és  végső  soron  a  dallam
    szabadságát kutatja.
        A Bornemisza Péter  mondásai  című  kompozíción  (Hungaroton  SLPX
    11854) már 1963-ban is dolgozott a szerző. Az archaikus nyelvezetű  és
    rendkívül tömör "mondások" hasonló dalokra inspirálták őt,  mint  most
    Dalos Rimma (Magyarországon élő orosz költőnő) költeményei. A  kétféle
    vers egyébként csak látszólag tér el  ilyen  nagymértékben  egymástól.
    Igaz, hogy Dalos Rimma verseinek témája gyökerem más, de  fogalmazásuk
    hasonlóképpen frappáns, aforisztikus tömörségű  -  és  őszinte.  Ezért
    válhattak rövidségükben is igényes, expresszív darabokká.  (Hallgassák
    meg  például  a  Jelenetek  egy  regényből  c.  ciklus  nyolcadik   és
    kilencedik dalát!)
        A  szólistát,  Csengery   Adrienne-t   már   többször   hallhattuk
    Kurtág-dalokat énekelni. Méltánytalannak  érzem,  hogy  teljesítményét
    bíráljam.  Extrém  hangterjedelme   és   stabil   intonációja   szinte
    predesztinálja erre a stílusra;  minden  bizonnyal  a  szerző  is  már
    komponálás közben figyelembe vette  az  előadó  képességeit.  Csengery
    Adrienne-t nem is mint  interpretátort,  hanem  mint  alkotó  partnert
    tartom nyilván.
        Hogy Kurtág György helyét hol jelölik ki a később  megírandó  nagy
    XX.  századi  zenetörténetben,  még  nem  lehet  tudni;  a  mai   zene
    zűrzavarában semmi sem végleges és  egyedülálló.  De  a  Kurtág  által
    feltárt-megfogalmazott részigazságok hozzájárulhatnak egy új,  ma  még
    csak remélt egyetemes kultúra felépítéséhez.


    Fordulatszámváltás


        Ave Maria

        SPSM 22762
        Sass Sylvia ecsettel

    

        Hát ez meg mi a szösz? Gondolom nemcsak én  kaptam  föl  a  fejem:
    magyar boltban, magyar énekesnő, magyar lemezen, 45-ös fordulatszámon.
    Ezt az ötletet csak az LGT adta el nálunk (külföldi demó lemezeken már
    régebben is találkozhattunk  hasonlóval).  Ugyanannyi  játékidő  alatt
    jóval több információt lehet  rögzíteni,  ergo  javul  a  hangminőség.
    (Természetesen a műsoridő rovására.)
        Ez  vezérelte  volna  a   Hungarotont?   Ha   már   ilyen   ritkán
    találkozhatunk a budapesti operában  Sass  Sylviával,  legalább  minél
    élethűbben szólaltathassuk meg otthon? Nem szoktak  így  elkényeztetni
    bennünket. A hangminőség a  magyar  hanglemezgyár  listáján  általában
    messze a gazdasági  és  műsorpolitikai  megfontolások  mögött  kullog.
    Aligha    azért     lett     ilyen     rövid     a     műsor,     mert
    hifisuperdeluxaudiodigitalcompactlézerstúdió minőségben több  már  nem
    fér el a lemezen; inkább azért választották a magasabb fordulatszámot,
    mert nem akartak (vagy nem tudtak) megtölteni egy  teljes  nagylemezt.
    Maga  a  műsor  szedett-vedettsége  is  erre  utal.   No   de   miért?
    Elképzelhető, hogy Sass Sylvia repertorája nem győzné akár  populáris,
    akár igényesebb darabokkal? Erről nyilvánvalóan szó sem  lehet.  Netán
    azért  ennyire  rövid  a  műsoridő,  mert  ebből  csak  ennyit   lehet
    elviselni?
        Félre a tréfával. Minden bizonnyal  az  a  szándék  szülte  ezt  a
    furcsa  kiadványt,  hogy  a  művésznővel  készült  riportfilm  anyagát
    változtatás és bővítés nélkül közkinccsé tegyék... Magát a filmet  nem
    láttam.  Úgy  döntöttem,  ez  a  felvétel  kívül  esik   hatás-   (sőt
    érdeklődési) körömön. Hogy mégis írok róla, csak egy  oka  van:  az  A
    oldal első száma, Gounod Ave Mariája.
        Nagyon  népszerű  darab,  sőt  talán  a  legnépszerűbb  Ave  Maria
    országszerte.  Vidéki  kántorok  rendszeresen   edzik   rajta   tépett
    hangszálaikat, alig van olyan esküvő, ahol el ne hangzana. Sass Sylvia
    előadása valószínűleg e kompozíció igazi potenciálját hozza felszínre,
    de nekem mégsem tetszik ez a darab. Véleményem szerint Gounod részéről
    felettébb erkölcstelen dolog volt egy létező (és  nem  is  akármilyen)
    darabra  olyan  dallamot  applikálni,  ami  aligha  nyerné   el   Bach
    tetszését.  (N.  B.  A  zongorakíséret  Bach   C-dúr   Prelúdiuma,   a
    Wohltemperiertes    Klavier    első    kötetéből.)    Vigyázat,    nem
    feldolgozásról, hanem hamisításról van szó.  Súlyosbító  körülményként
    róná föl minden el nem kötelezett bíróság, hogy még  a  zongorakíséret
    sem maradt érintetlen, az eredeti mű egyik szép harmóniája szenved így
    változtatást. Vannak, akik szerint a darab így, dallammal  kiegészítve
    több, szebb az  eredetinél.  (Mintha  Dürer  metszeteit  szabad  volna
    ecsettel kiszínezni!)
        Amikor idáig jutottam a dohogásban,  akkor  jöttem  rá,  hogy  nem
    vagyok egyedül, és averziómat már  megfogalmazta  valaki  nálam  talán
    frappánsabban is.
        Keszi Imre így ír A halhatatlanság szamárfülei című regényében:
        - Ezek a  mennyei  tört  akkordok  a  felettük  immanensen  lebegő
    megfoghatatlan dallammal, amelyet Gounod oly otromba  egyértelműséggel
    próbált tettenérni Ave Mariájában...
        És vegyük fülügyre  a  B  oldalt,  Stradella  Pieta  Signore  című
    darabját.  Szintén  kivételesen  népszerű  szám,  lemezre  vették  már
    Carusóval és Pavarottival is. Stílusában azonban ez a romantikus  ária
    sehogysem akar egyezni Alessandro Stradella (1644-1682) korának barokk
    stílusával. Hát persze, mert nem ő írta, hanem  egy  Niedermeyer  nevű
    úr,  úgy  kétszáz  évvel  később  Párizsban.  (A  múlt  század  elején
    gyakoriak voltak az effajta ügyeskedések, gondoljunk  csak  a  hírhedt
    Osszián-dalokra.) A felelőtlen koncertszervezők, kiadók  és  énekesek,
    már emberemlékezet óta az orrunknál fogva vezetnek bennünket.  Ha  már
    egyszer így lett népszerű, így ismerik -  akkor  eladni  is  csak  így
    lehet...?
        Erről ennyit. Nézzük, visszanyerhetjük-e az akusztikai réven, amit
    elvesztettünk a zenei vámon. Szól-e olyan jól  ez  a  45-ös  fordulatú
    lemez, hogy legalább a hangminőségéért kitüntethessük?  Szó  se  róla,
    valóban gyorsabban forog, és talán a jel-zaj viszonya is  kedvezőbb  a
    megszokottnál - de egyébként semmi különös.


    Az öngól


        Britten: Variációk és fúga egy Purcell témára,
        Négy tengeri közjáték a Peter Grimesből

        Philharmonia Orchestra
        Carlo Maria Giulini vezényletével
        EMI/Hungaroton SLPXL 12801

    

        Különleges  csemegét  tálalt  föl  a  Hungaroton,  akaratlanul,  a
    hifistáknak. Azt a darabot, amit már  szerzője  is,  igaz,  pedagógiai
    célzattal,  de  demonstrációs  eszköznek   szánt.   Britten   1945-ben
    keletkezett variációi eredetileg egy, a szimfonikus zenekart  bemutató
    film  kíséretéül  szolgáltak.  Egyenként  jelennek  meg  a   különféle
    hangszerek és hangszercsoportok, bemutatva ugyanazt a  témát  (illetve
    saját magukat), végül pedig az  egész  hangszínkészlet  megszólal  egy
    fúga ürügyén. Az ötlet nem rossz,  módot  ad  mindenféle  hangszín  és
    dinamikai szint szembeállítására, meghökkentő váltogatására.
        Szinte hihetetlen, hogy ezt a tálcán kínálkozó  alkalmat  mind  ez
    idáig még nem ragadták meg  a  "demó"  lemezeket  készítő  cégek,  nem
    készítették el a Lemezt például 45-ös fordulaton, DMM  technológiával,
    esetleg kígyóhájjal,  varjúmájjal.  Szorosan  vett  zenei  szempontból
    nézve ez a műsor sem lógna  ki  a  szokásos  "nagyon  hifi"  programok
    sorából. A fene sem tudja, miért,  de  a  legkifinomultabb,  precíziós
    technológiával csupa közepes, jelentéktelen darabot szoktak rögzíteni.
    (Lásd erről: "Demó-lemezek", HFM 8., valamint "Pro  analóg:  Proprius,
    HFM 21. A szerk.)
        Mi  tagadás,  Britten  egész  életműve  sem   tartozik   századunk
    legfontosabb  alkotásainak  sorába.  "Minden  alkotó  jelentőségét  az
    határozza meg, hogy nélküle mennyire képzelhető el a  Környezet  és  a
    Folytatás" - nos ezek a kompozíciók nem hagynának maguk után túl  nagy
    űrt. Britten életrajzírói és méltatói sohasem felejtik el közölni  azt
    a tényt, hogy ő volt az első zeneszerző, aki Angliában Purcell  halála
    után támadt 250 éves puritán csendet  először  megszakította  -  kissé
    eltúlozzák a szerző érdemeit.
        Ha  valaki  túlságosan  szigorúnak  vélné   szavaimat,   javaslom,
    hallgassa meg a lemez másik oldalát is, a négy zenekari közjátékot,  a
    komponista  egyértelműen   leghíresebbnek,   legfontosabbnak   tartott
    művéből, a Peter Grimesból.
        Viszont az EMI hangmesterei remek munkát  végeztek.  Minden  egyes
    hangszer ragyogóan szól, a mindig-kritikus nagybőgő egyenesen gyönyörű
    (már amennyire  ezt  a  Heybrook  HB  1-es  megengedi),  és  a  kisdob
    rendkívül gyors jelei is a helyükön  vannak.  A  tutti  állások  pedig
    plasztikusak, valamint elég meggyőzően dinamikusak  is.  A  Hungaroton
    részéről  öngól  volt  közreadni  ezt  a  felvételt:   túlságosan   is
    kézenfekvő összehasonlítani az új (természetesen digitális) felvételek
    hangzásával.  Különösen  az  ilyen  párhuzamok  kapcsán  érzem  nagyon
    fájdalmasnak, sőt tragikusnak, hogy  valódi  remekművekről  egyszerűen
    lehetetlen ilyen jó felvételt kapni. (Annyira azért nem jó. A  szerk.)
    És  hát  tény,  hogy  az  EMI   1964-ben   a   (Dolby-mentes)   analóg
    technológiával sokkal jobb felvételt tudott készíteni, mint manapság a
    Hungaroton a digitális eljárással. Érdemes  lenne  felhagyni  a  meddő
    kísérletezgetéssel, és a legújabb felvételtechnikai eljárások  helyett
    szakértőket importálni  (ha  már  másképpen  nem  megy).  Ha  pedig  a
    konvertibilis   piac   ragaszkodik   a   CD-hez   és    a    digitális
    mesterszalaghoz, ám legyen meg nekik, amit szemük-szájuk kíván - de  a
    jó öreg LP-t vágják inkább analóg szalagról. A  montírozás  lehetősége
    miatt úgyis együtt szoktak  futtatni  egy  hagyományos  magnót  is  az
    újjal.



    Schola Hungarica


        Gregorián egy falusi templomban

        Schola Hungarica
        SLPD 12742

    

        Nem véletlenül írtam föl a lemez címe helyett az együttes nevét. A
    Magyar  Gregoriánum  sorozat  sikere,  majd   más   hasonló   dallamok
    gyűjteményes kiadása után ezeken a lemezeken már-már nem a  gregorián,
    hanem az azt feltámasztó gyakorlat tesz szert igazi jelentőségre.
        Ezért most nem is  a  lemezen  hallható  zenéről  szeretnék  írni.
    Lehet, hogy a gregorián ma is népszerű, lehet gyakran  énekelt  kedves
    műfaj mindnyájunk számára, de aktualitása bizony már  nincsen.  Egykor
    hordozott jelentése már lefoszlott róla. Ma már alig van olyan  ember,
    aki világnézete, vallásos műveltsége és persze latin nyelvtudása révén
    maradéktalanul élvezhetné e dallamok originális lényegét.  Legközelebb
    talán még azok a zenetudósok állnak ehhez a  világhoz,  akik  kutatási
    területüknek választották a középkor zenéjét. De  hát  az  ő  számukra
    egészen más értelme van ugyanannak a  gregoriánnak:  zenei  élmény  és
    öröm forrása lehet egy-egy dallamegyezés, esetleg egy ritka, kivételes
    dallamtípus   megjelenése   is   -   de   természetesen   ez    inkább
    intellektuális, nem pedig emocionális élmény. Aki  nincs  tisztában  a
    gregorián zene legapróbb szerkezeti jellegzetességeivel  is,  aki  nem
    tudja, hogy miért más a magyarországi gregorián, mint az  összeurópai,
    az kénytelen a globális zenei élményeire hagyatkozni. Ha pedig  azokra
    hagyatkozik, akkor mi lesz?
        Akkor is tetszeni fognak neki ezek a dallamok! Talán, mert  korunk
    embere  kedvel  bizonyos  nyugodt,  áttetsző   szerkezetű,   művészeti
    produktumokat.
        A legtöbben  egészen  biztosan  nem  a  Magyarországon  fellelhető
    középkori dallamkincs tudományos igényű  gyűjteményét  vásárolják  meg
    ezeknek a lemezeknek a képében. Valószínű, hogy  inkább  háttérzenének
    használják, kikapcsolódáshoz -  tekintet  nélkül  arra,  hogy  Dobszay
    László és persze az MHV ezúttal  nem  az  igényes  szórakoztató  zenét
    kívánta terjeszteni, hanem egy tudományos  alapossággal  összegyűjtött
    és rendszerezett anyagot akart közreadni.
        Az előadás szokás szerint korrekt és hiteles. Nagyon  szimpatikus,
    hogy  a  felvételeken  nem  hallhatunk   természetellenesen   képzett,
    forszírozott hangokat, és úgy általában  semmi  erőszakolt  megoldást.
    Dobszay  Lászlót  és  Szendrei  Jankát  nemcsak  jó   ízlésük,   hanem
    tudományos  felkészültségük  is  vezérli.  Nagy  kár   lenne,   ha   e
    tudományosság  valami  érzelmi  fáradtság   képében   a   zenében   is
    jelentkezne.  A  gyűjtemény  annak  idején   a   karácsonyi   ünnepkör
    dallamaival  kezdődött.  Most  egy  virágvasárnapi  szertartás  zenéje
    hallható a  lemezről.  Az  ünnepekből  lassan  kifogyván,  félő,  hogy
    nemsokára a szürke hétköznapok következnek majd.
        Ezek a gregorián  felvételek  hagyományosan  az  ócsai  református
    templomban készülnek. Az akusztika kiváló, épp az ilyenre találták  ki
    annak idején ezt a műfajt. Mivel a tisztán vokális zenében nem szoktak
    előfordulni szimfonikus nagyzenekarra  jellemző  extrém  hangnyomások,
    sokan úgy  vélik,  ebben  az  esetben  elegendő  egy  viszonylag  szűk
    dinamikai skálát rögzíteni. A dinamika azonban nem egyenlő a maximális
    hangerő szintjével. Bánatomra, a leghalkabb hangok erről a felvételről
    is hiányoznak. A templom tere sem képes igazán kinyílni  a  hangszórók
    mögött. Kár.

                                                        Dauner Nagy István