Basic Library



Ha a HFM új névtáblát szegezett az ajtóra, annak ünnepélyes (?) felavatását mi egyébbel kísérhetnénk, mint a nyitányok muzsikájával? A nyitány műfaja meglehetősen "hifi": hatalmas előadói apparátus szólaltatja meg, és mindent elkövet, hogy dinamikájával lenyűgözze, földhöz szögezze a hallgatóságot. Erre érez rá úgy 1840 táján, a hangversenyélet és a gőzgépek első virágkorában Grandville francia grafikusművész. A Basic Libraryt most az ő karikatúráival illusztráljuk. A képek magyarázószövege: 1. Gőzmeghajtású fém-muzsikusok előadják az Én és a Nem-Én című szimfóniát C-dúrban. 2. Ugyanebből a koncertből: Air 200 trombonra. 3. A koloratúr-énekesnő egy különösen magas A-t bocsát ki magából. 4. Csodagyermek a harmonikus vonattal, amint éppen bonyolult variációkat játszik a gőzhárfán. 5. Baleset a koncerten; egy rézfúvósnak megártott a sok harmónia, teletüsszenti a hallgatóság fülét hangjegyekkel. Hogy mit értsünk nyitányon, arról nem óhajtok értekezni, inkább ide másolom a Grove Lexikon tömörségében világrekorder meghatározását, miszerint a nyitány: mérsékelt hosszúságú zenei kompozíció, amely nagy drámai műveket vezet be, vagy amelyet hangversenydarabnak szántak. Ez a kettősség abban is tükröződik, hogy lemezen vagy szalagon a nyitányok kétféle funkciót töltenek be. Vagy ráadás-szám gyanánt szerepelnek, hogy az LP, a kazetta vagy a CD utolsó fertálya ne szégyenkezzék üresen, vagy pedig műfaji gyűjteményt alkotnak, jellemezve egy-egy szerzőt, korszakot, stílust, esetleg egy-egy virtuóz zenekart, karmestert. (A nyitányok legtöbbje többszakaszos, s ezek hangulati, tempóbeli és hangszerelési ellentétei - különösen a hangzatos, gyakran briliáns befejező szakasz! - pompás teret kínálnak a karmesteri-zenekari virtuozitás csillogtatására.) A műfajon belül nagy a keveredés, az átfedés. Ez már a nyitányok elnevezéséből is kiderül: néha előjátéknak, bevezetésnek titulálják az opera vagy a prózai színmű előtt felcsendülő zenedarabot, máskor szimfonikus költemény jellegű műveket jelölnek a nyitány (esetleg nyitányfantázia) névvel, ismét máskor alkalmi ihletésű, azaz bizonyos társadalmi események bevezetőjeként hangzik el a nyitány, mint Brahms Akadémiai ünnepi nyitánya, illetve Beethoventől a Házavatás. Magam sem hagyhattam figyelmen kívül az egyes nyitányok eredeti funkcióját, tehát számításba vettem egy-egy mű nyitányának azokat a felvételeit is, amelyek a teljes opera felvételein hangzanak el. Ezt annál is inkább megtehetem, mivel a csoportokba, műsorokba válogatott nyitányok jó része éppen e felvételekről származik, és a gyűjteményes kiadással már a második (vagy sokadik) bőrt nyúzzák le róluk. A Basic Library kereteit most szétfeszíti, az ajánló helyzetét a szokásosnál jobban megnehezíti a választék bősége, s az, hogy sokféle ízlésre kell tekintettel lennem. Bár a lemezeken ritkán keverednek operai és hangverseny nyitányok, az áttekintésben nem eszerint teszek különbséget, hanem megközelítően a kronológiát követem. Erre ösztökél, hogy végül is a koncertteremben elég gyakran operanyitányok is megszólalnak, egy-egy műsor be- vagy levezető számaként. S hogy mi a nyitányok szerepe az otthoni lemezhallgatásban? Erre hosszas töprengés után sem tudnék válaszolni. Mikor hallgatok külön nyitányt vagy nyitánylemezt? Amikor megveszem, bizonyára. Aztán? Összehasonlításul, leginkább. Igen gyakran, ha hallok vagy olvasok egy felvételről, s az a kezem ügyében van. Vagy kiegészítésül, ha már úgy is ott van a lemezen a szimfónia vagy versenymű után. Három négy évtized, úgy látszik, kevés az önmegfigyelésre. Mentségül az álljon, hogy lemezhallgatási szokásaink úgy 5-10 évenként megváltoznak. Bőségre panaszkodtam fentebb; hány mű szerepeljen az alapgyűjteményben, s egy-egy műből hány felvételt merjek ajánlani? Mily egyszerű is volt hat-hét Beethoven-versenymű vagy nyolc Mozart-szimfónia "kinevezése" a Basic Librarybe! Most a legszűkebb marokkal is 30-35 címet kell kiragadnom a négyszer-ötször is többet tartalmazó zsákból. Aztán két-három ajánlással beérni...amikor némely címből száznál is több (!) felvétel készült eddig a világon. (Már az "őskorban" is készült belőlük néhány tucat az akkori karmester-héroszok tolmácsolásában, s ezeknek szellemi tartalmát azóta is alig múlták felül - néha még ők maguk sem - a mikro-korszak újrafelvételeinek idején. E Toscanini-, Furtwängler-, Walter-, Erich Kleiber- és Busch-lemezek jórészt átkerültek az újfajta hanghordozókra, közéjük értve a CD-t is.) E bőségnek azonban van kellemesebb következménye is; ebben a témakörben a szokottnál kevesebb a hiánycikk a hazai piacon, bőven tudok ajánlani beszerezhető lemezeket is, sőt: ezúttal éppen rájuk összpontosítok. Csak a terjedelem korlátozza, hogy Händel- vagy Gluck-nyitányokat is besoroljak a Basic Librarybe - zenei szépsége okán nem egy közülük itt is helyet érdemelne. De inkább Mozarttal kezdem, a vitathatatlannal. A Szöktetés, de különösen a Figaro házassága, a Don Giovanni és A varázsfuvola nyitánya egyetlen gyűjteményből sem hiányozhat, még a nem operabarátokéból sem. (Más kérdés, hogy ha valaki meghallgatja őket, igazi drámai felfogásban, s utána nem lesz kíváncsi magára az operára, az...az megbánja még.) Kifejezetten Mozart-nyitányokból nem szoktak önálló lemezt szerkeszteni. (Más, alább szereplő szerzők műveiből viszont igen. Ki érti ezt?) De Bruno Walter egyik "szórakoztató" Mozart-lemezén nyitányok is helyet kaptak, egy sorozatot pedig Otmar Suitner vezényletével adott közre az Eterna. Magyar lemezen Klemperer budapesti archívjai nem valók a kényes hifi-füleknek, de az Erdélyi Miklós vezényelte Varázsfuvola-keresztmetszeten ott a nyitány is, a licences Don Giovanni elején pedig egy, talán mindenki másét felülmúlóan drámai feszültségű nyitányt hallunk Giulinitől. A Karl Böhm-féle Varázsfuvola nyitánya is meggyőző. A műfaj nem-vegytiszta jellegére világít rá, hogy az eredetileg operanyitánynak szánt Beethoven-kompozíció, az immár harmadik nekirugaszkodásra megalkotott Leonóra lett éppen a legszimfonikusabb, legtipikusabb és legtöbbet játszott hangverseny-műsorszám. A III. Leonóra a többi Beethoven-nyitánnyal együtt általában az EMI Klemperer-szimfóniaciklusának kiegészítő számaként került forgalomba, s a hetvenes években ezekből többször importált az MHV is. A remek nyitánysorozatot (1959-64-ben készültek, már CD-n is újra megjelentek) Geoffrey Horn úgy jellemezte, hogy nemcsak a szerző és Klemperer nagyságát fejezi ki, de tisztelgésre kényszerít a csodálatos hajdani producer, Walter Legge előtt is. (A III. Leonóra, a Philharmonia Orchestra e felvétele Melódia lemezen is kapható volt valaha, az Egmont-részletekkel együtt, a Fidelio-nyitány pedig az Eterna-kiadta Eroica-licenclemezen is rajta van. Talán három évvel ezelőtt importálták "Az évszázad hangversenye" című CBS kiadványt, azon szintén volt egy III. Leonóra. A Bernstein vezényelte élő felvétel (a Carnegie Hall jubileumán készült, 1976-ban, a New York-i Filharmonikusok - nem teljes - zenekarával) a "volt jobb" kategóriába tartozik. Jobb volt például Bernstein teljes bécsi Fidelio-felvételén is, amelyet DG-importlemezen vehettünk meg. A III. Leonóra egyébként rajta van az Eterna két, itthon is forgó teljes Fidelio lemezén Böhm, illetve Kurt Masur produkcióin. A másik listavezetőből, az Egmont-nyitányból szintén többféle Eternakiadvány lelhető fel; a hazai felvételt Ferencsik neve fémjelzi. Aki külföldön és CD-ben utazik, az RCA/Eurodisc Jochum-lemezét keresse: azon a III. Leonóra és az Egmont is "nagyszabású, súlyos atmoszférájú, heves és ékesszóló" - legalábbis ezeket a jelzőket kapták Stephen Johnsontól a Gramophone-ban. Ugyanott Colin Davis Philips-lemeze sokkal kevesebb jó szót érdemelt ki. Bruno Walter CD-re tett CBS szimfóniaciklusa (a Columbia Symphony Orchestrával) nem a III., hanem a II. Leonóra és a Coriolan-nyitányt is tartalmazza. (Bizonyára csak ízlés dolga, ha valaki a második vonalba sorolja ezeket az előbbiek mögött: mindkettőben "színházi láng gyúl" - írja róluk Robert Osborne -, Walter a lírai témákat "glóriásan frazírozza", azaz ragyogóan formálja meg, különleges érzéke van a hangszeres ariosók megszólaltatásához. Mintha valaki Goethe verssorait olvasná hangosan - teszi hozzá. Abbado 85-ös "élő" Coriolanjában dicsérik ugyan a drámai lendületet, de keveslik a tragikus pátoszt. A Mozarttól Wagnerig oly sokak zenéjét összekötő, oly sokakkal rokon Carl Maria von Weber A bűvös vadász-szal és az Oberonnal a nyitányok történelméből is kitörölhetetlen. Egy magyar tasakos Melódia lemezen a Mravinszkij vezényelte Leningrádi Filharmonikusok 1978-as bécsi koncertükről remek, kettős értelemben is "élő" Oberon-nyitánnyal szolgálnak. Magyar lemezre Oberfrank Géza dirigálta, Eternán Gustav Kuhn és a Stadtskapelle Dresden adja elő több más Weber-nyitánnyal együtt. Ez alábbinak nyugati (Capriccio) kiadását "vonzó gyűjteménynek" nevezte Trevor Harvey. Legjobb előadása e műveknek - valószínűleg - Rafael Kubliké és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekaráé; ez a lemez a DG legújabb olcsó "utánnyomásában", a Galleria sorozatban is megjelent. Oberon varázsszerétől édes-nyűgös a Szentivánéji álom. Mendelssohn e nyitánya leggyakrabban a teljes kísérőzene előtt hangzik el (régebben inkább szvit formájában játszották, a Notturno-Scherzo-Nászinduló vezette be); kitöltőként inkább a Hebridák szerepel gyakran, mint Fischer Iván Hungaroton CD lemezén is, a Skót-szimfónia mellett. Kórodi András és Fischer Ádám felvétele Hungarotonon, Masuré Eternán árasztja a szentivánéji varázst. (Fischer Ádámot érzékeny Mendelssohn-előadónak nevezi Ivan March.) Az ausztriai kishatárforgalomban két-három díjnyertes produkció is kifogható a Szentivánéjiből, mindenekelőtt André Previn 1977-es analóg EMI-felvétele, amelynek friss és áttetsző hangzásáról állítja ugyanaz a kritikus, hogy a "top drawer"-ből, azaz a legfelső fiókból való. Klemperer ugyane cégnél készült 60-as lemezén is "olyan friss a hangzás, mint az új festék", és a csodálatosan játszó Philharmonia Zenekar is biztos örömforrás (mindkettő jobb Neville Marriner lemezénél). Végül itt is Kubelik élvezetes, valódi romantikától csillogó előadása sorolható még a legajánlottabbak közé (DG Galleria). Még mindig a romantikus tündérvilágban turistáskodva, Schubert nyitánya kívánkozik a listára, csak éppen nem is tudjuk hamarjában, hogy minő nevén nevezzük. A Rosamundáról van, amely színmű kísérőzenéjéhez Schubert tudvalevően nem írt nyitányt, hanem kikölcsönözte saját régebbi szerzeményét á la Rossini. A bemutatón az Alfonso és Estrella című operanyitány volt szíves beugrani a Rosamunda-nyitány szerepébe, három évvel később Schubert egy másik operájának, A varázshárfának a nyitányát illesztette a a Rosamunda-zene elé. Tehát gyűjtők vigyázat: amit ma a Rosamundazene első darabjaként általában lemezre szerkesztünk, az az "Alfonso és Estrella", ezzel szemben amit régebben Rosamunda-nyitánynak hívtak, az "A varázshárfa". Manapság ezt inkább függelékként a teljes kísérőzene végére illesztik, mint Willy Boskovsky Eterna-lemezén is. Boskovsky, a nagy Johann Strauss hegedűs itt a Drezdai Állami Zenekart vezényli; fegyelmezett, precíz, jó ritmusú előadásából éppen az hiányzik, amit Strauss-hangversenyein annyira kedveltünk: a melegség és kedély. Van, aki Schubertben is Masurt részesíti előnyben - a lipcsei Gewandhaus Zenekara alig marad alatta a kontinens öt legjobbja között jegyzett drezdaiaknak. A Hungarotonnak is van teljes Rosamundája, szintén Fischer Ádám felvétele, én azonban egy jóval régebbi lemezt kedvelek e tündéri témakörben: Széll Györgynek a sztereó-kor kezdetén készített felvételét az Amsterdami Concertgebouw Zenekarral, eredetileg Philips-, de Eterna-kiadványként is. A Szentivánéji-szvit és a Rosamunda-részletek (kínálkozó) párosítása Széll nagyszabású előadásában is remek. Rossini-nyitányok - speciális választék speciális ínyenceknek! Ha valaki még 78-asokat gyűjt, az Antikváriumban sorban meglelheti Toscanini (és a New York-i Filharmonikus-Szimfonikus Zenekar vagy az NBC) Sevillai borbély, Olasz nő stb. lemezeit. A maiak közül Riccardo Mutit emlegetik úgy, mint aki sokban emlékeztet Toscaninire. EMI-lemezén a Tell Vilmos és a Semiramis lendülete nem is cáfolja ezt az állítást. (Mi is meggyőződhetünk róla, ezt a lemezt Eternán is kiadták.) Ahol Muti, ott mindig kéznél a párhuzam Abbadóval, akinek 1978-as (szokatlan tőle, de RCA) lemeze a Londoni Szimfonikusokkal nagyon jó hangminőségű, azonkívül zeneileg határozott körvonalú, s tele van szellemmel, lendülettel - ez Alan Sanders véleménye. Marriner és az Academy of St Martinin-the-Fields Philips-lemeze a hetvenes évek második felének kiváló analóg színvonalán szólal meg. Ivan March a gyönyörű vonóshangzástól és a részletek kidolgozottságától volt elragadtatva. S megemlítem még, hogy egy egészen új együttes, az amerikai Orpheus Chamber Orchestra éppen ezzel a programmal aratta első lemezvilágsikerét, a DG kiadványán, s e karmester nélkül játszó együttes a végső megméretésben jobbnak találtatott Marrineréknél! A Supraphon negyedszázados CBS-licencei között volt Bernstein Rossini-lemeze is; aki akkor megszerezte, aligha bánta meg. A Hungaroton ezt a zenét is Fischer Ádámra bízta (ez volt az első Felvétele az MHV-nál), egy jó Sevillai-nyitányért pedig nem kell messzebbre menni a Gardelli-féle teljes vagy keresztmetszet lemeznél. Verdi nyitányai, előjátékai közül nehéz kiemelni az egyiket vagy a másikat. A par excellence operaszerző legszimfonikusabb szerkesztésű darabjai is csak eredeti helyzetükben sugározzák ki teljes energiájukat - nem véletlen, hogy a koncertek közönsége előtt ritkábban csendülnek fel. A végzet hatalma, a Nabucco, A siciliai vecsernye nyitányai, az Aida vagy a Traviata előjátékai persze kiemelkedő remekek, készül is számos gyűjteményes lemez belőlük, melyek között Abbado RCA-felvétele az egyik élenjáró (a London Symphony Orchestrával). Karajan DG lemezének - magas színvonalán túl - az is nagy előnye, hogy gyakran kapható az NDK centrumban Eterna préselésen. Modernebb ajánlatok Chailly Decca-, illetve Sinopoli DG-lemeze, az utóbbi a Bécsi Filharmonikusokkal. A régi nagyok generációkon át éltetett legendás felvételeire eddig éppen hogy csak hivatkoztunk, most viszont már végképp nem hagyhatjuk említetlenül az abszolút Verdi-specialista Toscanini (RCA) és Tullio Serafin (EMI) egy-egy gyűjteményes lemezét. A magyar kínálat: önálló lemezen az egykori karmesterverseny-győztes és közönség-kedvenc Trikolidis vezényelte sorozat. A Hungarotonhoz nemrég egy levél érkezett; írója azt nehezményezte, hogy a KGST-országok miért nem egyeztetik licencvásárlási terveiket. (A választ a PRESTO című reklámkiadvány 13. számában olvashatják.) Nos, most oly esetet említünk, amelyben a legnagyobb egyeztető, a véletlen játszott jótékony szerepet: az Eterna Verdi/Karajan átvételével szemben a Hungaroton Wagner/Karajant kínál, s micsoda színvonalon! A Lohengrin és a Tristan előjátékain kívül a Tannhäuser nyitánya és a teljes bacchanália-zene rajta van. Ezek bármely más felvétel művészi és technikai kvalitásaival kiállják a versenyt. Az "Eterna-ellendarab" e repertoárban a Silvio Varviso vezényelte drezdaiak játéka. Bármennyire autentikus és kiérlelt a zenekar Wagner-stílusa, ez a dirigens semmiképpen sem a Karajan zsenialitásával mérhető mester. A fiatalabb maestrók (értsd: az ötven alattiak - vö. a "fiatal magyar írókkal") legizgalmasabb egyénisége az orvosból orkeszter-mágussá, operáló sebészből operai vezénylővé alakult Giuseppe Sinopoli. A New York-i Filharmonikusokkal készített DG-lemezéről ezt írta a kritika: "A legérdekesebb zenekari Wagner-lemezek egyike" - habár a hangzását helyenként túl tömörnek ítélték. Ha Wagner-zenében is a régiekhez fordulunk, egy olyan Tristanlemezzel kezdjük, amelyet a Melódia hozott forgalomba. A háború alatti (1942. novemberi) élő adásból származó Előjáték és Isolda szerelmi halála grandiózus felépítésében és érzelmi mélységében Furtwängler máskor és más cégek stúdióiban rögzített tolmácsolásaival egyenértékű, sajnos, a differenciálatlan hangzás meg a feltűnően sok és kellemetlen közönségzaj megnehezíti, hogy a hallgatóság azonosulni tudjon a zenével. Ezzel szemben a másik nagy wagneriánus, Hans Knapperstbusch eredeti (1960-as) Deccalemezét hallgatva nagyszerű hangzásminőség, életszerű presence és "melegség" érzete töltötte el Alan Blytht. (Az erre a karmesterre jellemző, nagyon szélesen áradó-hömpölygő zene az Eterna 1966-os préselésén szűk és dinamikailag erőtlen hangképet nyújt!) A Parsifal-előjáték 1961-es sztereó CBS felvételének kapcsán Trevor Harvey nagy Wagner-dirigensnek nevezi Bruno Waltert. (Ugyan miben nem volt nagy?) Nemesség, elragadó vonósjáték, pazar basszus - mindez persze nemcsak a dirigenst, hanem a Columbia Symphony Orchestrát is dicséri; a kritikus megjegyzi, hogy Walternek több szerencséje volt velük, mint nagyhírű New York-i kollégáikkal. Ez az értékelés az új CD-kiadvány kapcsán íródott a Gramophone-ban. E régi nagyok közül a digitális technikát csak Karl Böhm érte meg. A DG Galleria sorozatban most újra megjelenő 1981-es Wagner-lemezről az eddigiekhez a Mesterdalnokok és A bolygó hollandi nyitányait ajánljuk. (A hangminőséget igen gazdagnak találták.) Klemperer "súlyos", Solti "heves és izgalmas" jelzőket kap hasonló gyűjteményeiért, Marriner viszont rossz kritikát, a kiváló Telarc CD-hang ellenére is - a minnesotai zenekar nem áll a nagy amerikai társulatok szintjén. A virtuóz zenekarok egyik kedvence Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya, ezért is került fel a Budapesti Fesztiválzenekar első koncertjének és hanglemezének programjára. Fischer Iván és a zenekar teljes mértékben eleget tesznek a virtuozitás követelményeinek. Ez a muzsika Fedoszejevvel nemcsak Melódián, hanem Eterna címkével is megjelent, mindkettő kapható (volt?) Budapesten. Johann Strauss Denevér-nyitánya a műfaj legkiemelkedőbbjeinek a társaságában is joggal tűnik fel, alig akad nagy karmester, ki műsorra ne tűzte volna. Általában a keringők szomszédságában kap helyet a lemezeken. Itthon Ferencsik János vezeti e listát, több más felvétel előtt. Az Eterna pedig az utolérhetetlen Johann Strauss-specialista hegedűs-karnagy, Willy Boskovsky (van-e, ki őt nem ismeri a hetvenes évek újévi koncertjeiről?) felettébb népszerű Decca-sorozatából vett át két lemezt, ezeken a pompás keringők mellett ott a Denevér és A cigánybáró nyitánya is. Zenei különlegesség Musszorgszkij Hajnal a Moszkva folyó felett című szimfonikus hangfestménye, amely nem más, mint a Hovanscsina című opera előjátéka. A páratlan hangulatú zene Németh Gyula Hungaroton lemezén és két Melódia-kiadványon szerezhető be. Fedoszejevé az egyik, André Cluytens albuma a másik; ez a nagy értékű archív sorozatokból való, sajnos, monóban, 1959-ből. Csajkovszkij 1812 nyitányát, ezt a közkedvelt hifi-parádét szeptembertől magyar lemezen is megkaphatják a szerző hívei. (Lásd a HHH programját a 42. oldalon. A szerk.) A hasonlóképpen gyakran keresett Rómeó és Júlia nyitányfantáziából egy régebbi Gardelli-előadás (legutóbb a Szereti Ön...? sorozat Csajkovszkij lemezén) és Németh Gyula felvétele jelenti a hazai választékot. A kereskedelmileg is indokolt nagy külföldi kínálatból kiragadjuk Bernstein éppen ilyen párosítású (+Szláv induló) bestseller lemezét. (Természetesen ez is belekerült a CBS Great Performances sorozatának száz lemeze közé.) Charles Dutoit egyre jobban tért hódít a Decca repertoárjában, többek között ezekkel a művekkel is. Végül a nagy választékból Colin Davis és a bostoni szimfonikusok lemezére szavazott Ivan March. Az Egy faun délutánja csak címében viseli az Előjáték szót, mégis megállunk említésére. Karajan háromszor is felvette, s hát persze, az 1965-ös sztereó DG nemcsak a legújabb digitálist múlja felül, de az 1978-as EMI-t is. "Az utóbbiak minden édessége ellenére is a varázs a legelsőből árad" - írja Robert Layton. Igen jónak tartja a kritika Serge Baudo (EMI Eminence, olcsóbb sorozat) digitális Faunját is: atmoszférája legalább oly hiteles, mint bármely más interpretációé; formálása szebb, mint a legtöbbé. Ezt azért jegyeztük ide, mert ennek a karmesternek igen jó előadása jelent meg a Supraphonnál is. A Faun "magyarul" Sándor János és Lehel György vezénylete alatt kapható, az utóbbi felvétel digitális. Brahms-szal fejezzük be, éspedig hogy ne a Tragikus legyen az utolsó szó, az Akadémiai ünnepi nyitánnyal. Számtalan felvétele van ennek is (a magyar változatot Pál Tamás dirigálja). Felsorolás helyett a semmitmondó, mégis hasznos tanács: ki-ki keresse a kedvenc előadójával! Mi pedig kapjuk fel inkább e Brahms-nyitány mindenki által ismert motívumát: Gaudeamus igitur, "örvendezzünk tehát" a gyűjteményünknek, azzal a felismeréssel, hogy az alaprepertoárunkat tároló alkalmatosság (sőt, helyiség!) falainak folyvást tágulniuk kell. Mert a nyitányok "nagyot szólnak"- azonkívül mindig akad belőlük még egy, amelynek be kell férnie...