Lefüleltük!



    


        az összehasonlítási alapot, a rövidesen esedékes  Fejhallgatóteszt
    etalonját. Merre is  nyomozzunk  utána?!  Van  egy  fülesünk:  a  MEEI
    laboratóriumában rejtőzködik az elektrosztatikus Jecklin  Float,  Jürg
    Jecklin svájci hangmérnök hírneves modellje,  amelynek  neve  már  egy
    évtizede ott szerepel minden nyilvántartó könyvben.  Keressük  továbbá
    azt  a  módszert  -  az  objektívet  és  a  szubjektívet  -,  amellyel
    megbízhatóan minősíthetjük a fejhallgatókat. Eszközeink: a műfülbe  és
    (képünkön) műfejbe épített mikrofon, valamint a saját fejünkbe épített
    fülünk. A delikvenst lefüleltük.


    


        Hát igen, erről van szó: hogyan kell lefülelni  egy  fejhallgatót.
    Hogyan kell megmérni, meghallgatni - hogyan kell minősíteni.
        Az Olvasó ugyan nem kérdez tőlünk ilyesmit.  Csupán  elvárja  -  s
    joggal várja el, immár hosszú évek óta -, hogy tűzzük végre napirendre
    a  fejhallgatók  tesztjét.  Ez  az  egyik  legégetőbb  adósságunk,  de
    rövidesen törleszteni  fogjuk:  legközelebbi  kötetünknek  -  terveink
    szerint - egy monstre fejhallgatóteszt  képezné  a  gerincét.  Erre  a
    vállalkozásunkra  készülünk  fel  most,  amikor  egy   híres-nevezetes
    fejhallgatót  nemcsak  hogy  megvizsgálunk,  de  még   sztárfotót   is
    készítünk róla. A "talapzat", amelyen a Jecklin Float-ot  elhelyeztük,
    nem valamiféle fodrászati kellék, hanem  egy  drága  műszer  (sokkalta
    drágább, mint maga a fejhallgató): a Neumann KU 80-as műfej,  amelynek
    "hallójárataiban" mikrofonok húzódnak  meg,  s  amely  így  az  emberi
    hallómechanizmust modellezi. Elsősorban sztereó  hangfelvétel  céljára
    használják,  de  a   fejhallgatótesztekhez   is   használható.   Jelen
    tesztünknek a Jecklin Float-on kívül maga a műfej is  tárgya  (nemcsak
    eszköze!).
        Őszintén   bevalljuk,   azért   halogattuk   ennyire   sokáig    a
    fejhallgatórevüt, mert féltünk - mit féltünk? rettegtünk! -  tőle.  Az
    az igazság, hogy  a  fejhallgatók  mérésére  van  ugyan  nemzetközileg
    bevált mérési eljárás, de nehézkes, időrabló  és  véleményünk  szerint
    nem eléggé egyértelmű. Végül úgy jártunk el,  mint  hasonló  esetekben
    szoktunk: adaptáltuk a  neves  brit  szakíró,  Martin  Colloms  mérési
    módszerét - de erről majd később. A  fejhallgatók  azonban  nemcsak  a
    laboratóriumban, hanem a szeánszon is  megoldhatatlan  nehézségek  elé
    állítják   a   magunkfajtát.   Ugyanis   a   HFM   szerkesztőinek   és
    munkatársainak, bármennyire röstellik  is,  személyenként  csupán  1-1
    fejük  van,  és  így  aztán  sehogyan  sem  sikerült   megejteniük   a
    hagyományos, szabályszerű A-B tesztet, amikor is  egy  kapcsológombbal
    váltanának  egyik  készülékről  a  másikra.  (Később   még   erre   is
    visszatérünk.)

    Fejhallgatókról általában

        Ezt a fejezetet nem azért  iktattuk  ide,  mintha  feltételeznénk,
    hogy  Olvasóink  eddig  még  nem  láttak  és  nem   hallgattak   volna
    fejhallgatót. Éppen ellenkezőleg. A "fülesről"  mindenkinek  megvan  a
    maga véleménye. Sokan vonzódnak hozzá, mások - mégha elismerik  is  az
    erényeit   -   idegenkednek    tőle,    nem    tartják    teljesértékű
    hifi-készüléknek, csupán "cubehőrnek",  kiegészítő  eszköznek.  Szinte
    minden hifistának  van  valamiféle  fejhallgatója,  némelyikük  szinte
    kizárólag azon hallgat zenét, némelyikük meg csak az  éj  leple  alatt
    teszi fel a fejére, mintha szégyellné - s talán valóban szégyelli  is,
    csak hát másképp nem tudna magnófelvételt  készíteni,  csendben,  hogy
    fel ne verje álmából az egész családot (meg  a  szomszédságot).  Alább
    összefoglaljuk a pro és kontrákat.

    A fejhallgató előnyei

        * Egyszerű.
        * Sokkal olcsóbb, mint a hasonló minőségű hangsugárzó.
        * Kevésbé jó erősítővel is beéri.
        * Esetleg nem is kell hozzá külön erősítő, ráköthetjük a tunerek,
          magnók fejhallgató-kimenetére.
        * Nagy (szubjektív) hangerőt kelt.
        * Membránjának alig kell mozdulnia - ezért kevésbé fog torzítani.
        * Többnyire egyutas, tehát nincs benne keresztváltó.
        * Hangképe független a lehallgatószoba akusztikájától.
        * Zenehallgatás közben fel-alá lehet mozogni vele, mit sem
          változik a "színpadképe".
        * Elszigeteli a hallgatót a környezettől.
        * Elszigeteli a környezetet a hallgatótól.

        (Bizonyára  még  más előnyei is vannak - de ezek a legfontosabbak.
    Nézzük meg most az érem másik oldalát is.)

    A fejhallgató hátrányai

        * Kényelmetlen, szokatlan, nemritkán nehéz, szorít.
        * Pórázon tartja a hallgatóságot (helyhez kötia
          csatlakozózsinórral).
        * A hallgatóság minden tagjának szüksége van egy-egy készletre.
        * Kényes, könnyen megsérül.
        * Hangenergiája csak a fülre hat, nem pedig (mint a hangsugárzóé)
          a teljes testfelületre.
        * Furcsa a térhatása - mintha a fejünkön belül szólna.
        * Irányhatása fogyatékos: nem tudja leképezni elöl a  színpad
          közepét.
        * Elszigeteli a hallgatót a környezettől.
        * Elszigeteli a környezetet a hallgatótól.

        Mint látjuk, némelyik motívum ott szerepel mindkét  felsorolásban:
    előnyös is,  hátrányos  is.  Például  hogyha  "megszűnik  számunkra  a
    külvilág", akkor jobban elmerülhetünk a zene élvezetében - viszont nem
    tudunk ajtót nyitni a vendégnek, hiába csönget; nem halljuk a telefont
    sem. (Valamint a kávéfőzőt sem, amely éppen odaég. A szerk.)
        De  hát  a  fejhallgató  létjogosultságát   kár   volna   vitatni.
    Egyszerűen nem lehetünk meg nélküle. Még a High Fidelityben sem.  (Nem
    beszélve a késő esti  tévénézésről  vagy  éppenséggel  a  Walkman-ról,
    amely kifejezetten a fejhallgatóhasználaton alapszik.)  Mit  tehet  az
    ember egy szűk, agyonzsúfolt szobában, pláne, ha  drága  hangsugárzóra
    amúgysem telik?! Ha átmeneti  segítségnek,  ha  kontrolleszköznek,  de
    mindenki számára jól jön a fejhallgató.

    Miért elektrosztatikus?

        Mint az elektroakusztikai  eszközök  többsége,  a  fejhallgató  is
    többféle elven működhet. Éppen ebből  a  szempontból  nagyon  hasonlít
    egyrészt a mikrofonokra, másrészt  a  hangsugárzókra.  A  mikrofonokra
    azért, mert hasonló  méretű  (e  két  készülékcsaládot  a  szakzsargon
    "kisátalakítók" gyanánt emlegeti), csak éppen  az  ellenkező  irányban
    működik: az  elektromos  energiát  alakítja  hangnyomássá,  nem  pedig
    fordítva. A hangsugárzókkal meg azért áll rokonságban, mert ugyanazt a
    funkciót látja el - kicsiben. Így aztán nem csoda, hogy a fejhallgatók
    is  hasonló  rendszerűek  lehetnek,   mint   a   mikrofonok   vagy   a
    hangsugárzók.  Működési  elvük  szerint  megkülönböztetünk   dinamikus
    (lényegében ebbe a családba tartoznak az  úgynevezett  ortodinamikusak
    is),   elektrét   típusú,    piezo-elektromos    (ma    már    csaknem
    fellelhetetlen), valamint elektrosztatikus,  azaz  kondenzátor  típusú
    fejhallgatókat.   A   különféle   rendszerek   működési   elvét   majd
    legközelebb, a Fejhallgatótesztben szeretnénk részletesebben leírni és
    példákkal illusztrálni; most  csupán  az  elektrosztatikus  átalakítás
    elvét  ismertetjük,  minthogy  sztárfotónk  tárgya  is  ennek  alapján
    működik. És ez nem a véletlen műve. Akárcsak a hangsugárzók világában,
    a fejhallgatók között is az igazán kifinomult jószágok többsége bizony
    elektrosztatikus...
        Természetesen ezeknek is számos változata ismeretes, de  a  lényeg
    mindegyikben ugyanaz. Egy nagyméretű  síkkondenzátor  egyik  felületét
    úgy képezik ki, hogy képes legyen egy  picit  elmozdulni.  Ez  lesz  a
    membrán. Ha ennek a kondenzátornak a  két  fegyverzetére  feszültséget
    kapcsolunk, a felületükön töltés  halmozódik  fel,  a  két  fegyverzet
    között erőhatás  ébred,  és  a  rugalmasan  felfüggesztett  fegyverzet
    elmozdul.  Az  elektrosztatikus  rendszer  működtetéséhez  úgynevezett
    polarizációs feszültség szükséges (párszáz-párezer voltnyi),  és  erre
    szuperponálják a 10-100V nagyságrendű műsorjelet. Az  elektrosztatikus
    fejhallgatónak ugyanazok az  előnyei,  de  a  hátrányai  is,  mint  az
    elektrosztatikus hangsugárzónak a dinamikus típussal szemben.  Előnye,
    hogy a meghajtóerő a membrán teljes felületére hat, vagyis  a  membrán
    minden porcikája azonos fázisban mozog, csökkenhetnek a torzítások.  A
    mozgó  rész  tömege  csekély,  önrezonanciája  igen  magas,  a   felső
    határfrekvenciát tehát feljebb  tolhatják.  Végül:  a  membrán  szinte
    tetszőleges alakot ölthet, alkalmazásától függően. De semmit sem adnak
    ingyen, és mielőtt valaki felesküdne az  elektrosztatikus  rendszerre,
    vegye figyelembe annak kényelmetlenségeit is. Mindenekelőtt, hogy ez a
    megoldás költségesebb a többinél. Aztán szükség van  hozzá  egy  külső
    tápegységre, egy fekete dobozra,  amely  a  polarizációs  feszültséget
    szolgáltatja. Mindezt  betetőzi,  hogy  az  elektrosztatikus  rendszer
    jóval érzéketlenebb a többinél, viszonylag nagy meghajtó  feszültséget
    kíván, tehát általában csak az erősítők teljesítménykimenetéről  lehet
    kivezérelni.  (A  kazettás   magnó   fejhallgatókimenetét   jobb,   ha
    elfeledjük!)
        Mielőtt bekonferálnánk revünk  főszereplőjét,  még  szóba  hozzuk,
    hogy a fejhallgatókat  nemcsak  a  működési  elvük,  hanem  akusztikai
    csatolásuk    szerint     is     csoportosíthatjuk,     s     eszerint
    megkülönböztethetünk fülbe  helyezett  hallgatókat  ("fülhallgatókat",
    ezek  szoros  csatolásban  vannak  a  füllel),   fülkagylón   felfekvő
    hallgatókat (ezek többnyire  egy  lágy  párnával,  szivacsos  anyaggal
    fekszenek fel  a  fülre)  és  végül  fül  körül  felfekvő  hallgatókat
    (amelyek nyilván nagyobb méretűek, nem érintik a fület, inkább egy kis
    üreget képeznek körülötte). Persze, se szeri,  se  száma  a  különféle
    variációknak és kombinációknak, és mint látni fogjuk, éppen a  Jecklin
    Float az, amelyik egyik csoportba sem hagyja besorolni magát.

    A Jecklin Float

        Előrebocsátjuk, hogy nem sokat  tudunk  róla.  Egy  fejhallgatóról
    valahogy nem lehet (vagy csak mi nem tudunk?) olyan  sok  érdekességet
    mesélni, olyan szép terjedelmes ismertetőt kanyarítani,  mint  például
    egy-egy bonyolultabb magnóról vagy erősítőről.  A  készülékhez  kapott
    kezelési útmutató sem segített; nem találtunk benne sem specifikációt,
    sem műszaki leírást, csupán néhány praktikus jótanácsot a  füleléshez.
    Még a legfontosabb gyári adatokat is  az  (1984-es)  nyugatnémet  HiFi
    évkönyvből   kellett   kimásolnunk.   Előadjuk,    amit    innen-onnan
    összeollóztunk.
        Ez a fura, űrhajós sisakra emlékeztető,  futurista  szerkezet  egy
    ismert szakembernek, Jürg Jecklinnek köszönheti létezését.  (Vigyázat,
    nem Dzseklin. Svájci, tehát J-vel ejti a nevét.) A neves hangmérnöknek
    hangsugárzókról szóló könyve 1970-ben Magyarországon is megjelent - ez
    nem ajánlás akar lenni, a könyv nem éppen friss, habár magyar  nyelven
    azóta sem jelent meg jobb vagy  legalábbis  újabb.  A  szintén  másfél
    évtizedet megélt elektrosztatikus fejhallgató viszont a legkevésbé sem
    avult  el;  a  mai  napig  is  szívesen  hivatkoznak  rá,  és  gyakran
    újratesztelik a különféle hifi-orgánumokban. Ára ma is körülbelül 1000
    nyugatnémet márka. (Megjegyezzük, hogy  Jecklin  időközben  forgalomba
    hozott néhány dinamikus típust is, ezek a megszólalásig hasonlítanak a
    Floatra, de utána már kevésbé. Természetesen sokkal olcsóbbak is.)
        Az "igazi",  tehát  elektrosztatikus  Jecklin  egy  körülbelül  12
    centiméter  széles,  kengyelszerűen  meghajlított  műanyag  szalag.  A
    kengyel  belülről  puha  szivaccsal  van  borítva,  és  nem   oldalról
    támaszkodik a fülünkre, hanem elég szokatlan módon a fejünk búbján  ül
    meg. (Elnevezése - "Float" - mindenképpen  erre  utal.  Ez  a  szó  az
    angolban tutajt jelent, illetve lebegést; végül is  a  tutaj  a  vízen
    lebeg.) A kezelési útmutatókban külön felhívják a  figyelmet,  hogy  a
    fejhallgató nem érhet hozzá a fülhöz. A kengyel két lehajló oldala nem
    teljesen párhuzamos,  hanem  előrefelé  kissé  szűkül.  Hátrább  tehát
    jobban elállna a fejünktől,  ott  viszont,  a  fülünk  mögött  egy-egy
    függőleges műanyag borda  van  rá  felragasztva,  s  ezek  valamelyest
    mégiscsak lezárják az utat hátrafelé.  A  Jecklin-fejhallgató  azonban
    még így is teljesen "nyitott" rendszerű.

    

        A Float-ot egy körülbelül 5 méteres,  többeres  kábel  köti  össze
    tápegységével, melynek típusjele PS-1. Ez egy  viszonylag  kis  méretű
    dobozka, és a 220 voltos hálózati feszültségre csatlakozik.  Egyszerre
    két  Float-ot  is  kiszolgál  (vagyis  két   fejhallgatóhoz   egyetlen
    tápegység is elegendő -  házaspároknak  fenntartott  kedvezmény?),  és
    különleges kiképzésű csatlakozóhüvelyekkel fogadja őket. Ugyanitt, még
    a   dobozka   előlapján   egy   nyomógomb   is   található,   felirata
    "Speakers-Headphones", vagyis  hangsugárzó/fejhallgató  átkapcsoló.  A
    tápegység  ugyanis  a  teljesítményerősítő  és  a  hangsugárzók   közé
    iktatódik; hátoldalán 2x2 rugós ("snap in")  csatlakozóval  fogadja  a
    műsorjelet,   és   2x2   ugyanilyen   csatlakozón   adja   tovább    a
    hangsugárzókra. Végül is  háromféle  feladatot  lát  el:  polarizációs
    feszültséget szolgáltat, impedanciát illeszt és -  ha  kell  átkapcsol
    hangsugárzóról fejhallgatóra vagy vissza.
        Amikor szétszedtük, nem sok mindent találtunk benne. A 220  voltos
    hálózati   feszültség   2   leválasztó   kondenzátorra   kerül,   majd
    feszültségnégyszerezés útján 1240V egyenfeszültséget állít elő - ez  a
    polarizációs feszültség  -,  és  nagyértékű  ellenállásokon  keresztül
    táplálja  az  átalakítókat.  Ami   a   műsorjelet   illeti,   ez   egy
    leválasztó-feszültségemelő transzformátoron  keresztül  hajtja  meg  a
    fejhallgatót.

    

        Érdemes     megvizsgálni     a      Jecklin-kengyelbe      épített
    átalakítórendszert is. (Lásd  a  Jecklin  könyvéből  vett  ábrán.)  Ez
    szimmetrikus felépítésű. Két rögzített, hangáteresztő elektróda között
    helyezkedik el  a  membrán.  Az  elektródák  fémrácsnak  látszanak,  a
    membrán egészen vékony műanyagfólia. A már említett  transzformátornak
    2x27-szeres   a   feszültségáttétele;   ellenfázisban    vezérli    az
    elektródákat. Ez azt jelenti, hogy  a  teljesítményerősítő  1  voltnyi
    kimenőjele   nyomán   2x27V   váltakozó   jel   jut   a    fejhallgató
    ellenelektródáira. Az átalakítókat mindkét oldalról fémrács védi.

    

    Műfejek és műfülek

        A fejhallgatókról körülbelül ugyanazt szeretnénk megtudni, amit  a
    hangsugárzókról, de a dolgunk most nyilván sokkal nehezebb. Pedig  már
    a  hangsugárzók  mérésekor  is  úgynevezett  süketszobába,  "semleges"
    akusztikájú  térbe  kell  költözködnünk,  hogy   a   mérés   eredménye
    többé-kevésbé  reprodukálható  legyen.  A  fejhallgatók  azonban   nem
    méternyire, hanem csupán centi-, sőt: milliméterekre  helyezkednek  el
    őket érzékelő "biomikrofontól"  (a  fülünktől),  tehát  nekik  nemcsak
    semleges kiképzésű szobára, de semleges kiképzésű  fülre  és  semleges
    kiképzésű  emberi  fejre  is  szükségük   volna.   Minthogy   egyikünk
    fejét-fülét sem  nevezhetjük  semlegesnek,  illetve  ha  a  sajátunkat
    használnánk,  azt  legközelebb  nem  tudnánk   másoknak   kölcsönadni,
    mesterségesen kell készíteni olyan  eszközöket,  amelyek  az  "átlagos
    emberi hallószervet" modellezik. Ezek az eszközök: a műfej és a műfül.
        A  műfül  egy  aprócska  fémtest,  közepében  üreggel,   amely   a
    hallójáratot imitálja, valamint egy mérőmikrofonnal, amelyet  a  műfül
    dobhártyájának  tekinthetünk.  Mi  Brüel-Kjaer  4153  típusú   műfület
    használtunk, félcollos kondenzátormikrofonnal. A műfej még alaposabban
    modellezi hallószervünket: nemcsak hallójárata, de még fülkagylója  is
    van. A legismertebb műfejtípus a sztárfotónkon látható Neumann KU  80,
    ez a bőrszínét  tekintve  negroid,  arcvonásai  és  neve  után  ítélve
    azonban  erősen  germános  úriember,  akinek  "dobhártyáit"   (szintén
    Neumann) KM 83-as kondenzátormikrofonok  képezik.  A  kétféle  eljárás
    közül a műfüles mérés a gyakoribb, a szakirodalomban  jobbára  az  így
    nyert görbéket közlik. Viszont például Martin Colloms,  brit  szakíró,
    akinek  méréseire-munkásságára  már  gyakran   hivatkoztunk,   mindkét
    módszert alkalmazza, és mint 1979-ben kiadott  kötete  (Hi-Fi  Choice:
    Cartridges  and  Headphones)  tanúsítja,  éppen  a  Brüel-Kjaer   4153
    műfüllel és a KU 80 műfejjel dolgozik. Ha jól vesszük ki,  a  szöveges
    részben a kettő közül mindig arra a görbére hivatkozik, amelyik jobban
    korrelál a szubjektív teszt eredményével.  Ez  nem  Colloms  kritikája
    akar lenni, inkább csak éreztetni szeretnénk hogy  a  fejhallgatómérés
    nem úgy megy, mint a parancsolat.
        A bajok már akkor elkezdődnek, amikor a fejhallgatót  fel  akarjuk
    helyezni a műfülre. A kettő nem fog  passzolni,  ezért  a  fejhallgató
    kialakításától    függően    (nyitott,    zárt    stb.)     mindenféle
    illesztőelemeket kell  közbeiktatni.  A  zárt  rendszerekhez  még  egy
    nagyobb méretű lapot is kell erősíteni a műfülre, hogy  azon  feküdjék
    fel a fejhallgató  párnája.  Sőt,  a  párna  szélét  még  be  is  kell
    zsírozni,  hogy  "ne  szeleljen".  De  akárhogyan  járunk  is  el,   a
    mikrofonmembrán és a fejhallgatómembrán között mindenképpen  egy  üreg
    fog    kialakulni,    s    a     maga     állóhullámaival     méréskor
    kiemeléseket-beszakadásokat idéz elő a frekvenciajelleggörbén. Úgy  is
    mondhatnánk, hogy a  műfülnek  saját  frekvenciajelleggörbéje  van.  A
    szóban  forgó  üreg  piciny,  tehát  a   felső   frekvenciatartományt,
    nagyjából az 500Hz feletti szakaszt fogja meghamisítani. Namármost,  a
    hamisítás  mértéke  fejhallgatóról  fejhallgatóra  változni  fog,   és
    egyébként   sem   lehet   objektív   módszerrel   meghatározni,   csak
    statisztikai úton, sok-sok szubjektív  mérés  összevetésével.  Ha  ezt
    elvégezték, rendelkezésünkre áll egy átlagoláson alapuló  diagram,  az
    úgynevezett  korrekciós  görbe,  ennek  megfelelően  kell   módosítani
    méréseinket, ha azt akarjuk megtudni,  mire  képes  valójában  egy-egy
    fejhallgató. Persze, ugyanez vonatkozik  a  műfejre  is,  neki  éppígy
    megvan a maga "sajáthangja". A két mérőeszköz, a B-K 4153 és a  KU  80
    korrekciós görbéjét Colloms fent említett kötetéből  vettük  át  (1-2.
    diagram).
        A   műfülekkel   szemben    támasztott    követelményekről    több
    szabványelőírásban  is  szó  esik,  ezért  a   mérés   reprodukálható,
    összevethető a más laboratóriumokban,  más  időben  megejtett  mérések
    eredményével.

    Mit mértünk és hogyan mértük

        Hogy mit kell tudnia egy fejhallgatónak, azt szintén leszögezik  a
    szabványok. Közülük a legismertebb a DIN 45500  (a  nyugatnémet  Hi-Fi
    norma), amely a fejhallgatókról szóló,  10.  részében  egyebek  között
    ezeket a minimálkövetelményeket írja elő:

        a) A frekvenciaátviteli sáv legalább 50Hz-től 12500kHz-ig
           terjedjen (tűrésmezőt is előírnak, ezt a 3. diagramon
           ábrázoljuk);
        b) A sztereó fejhallgatók bal és jobb csatornájának
           frekvenciajelleggörbéje  250  és  8000Hz között legfeljebb
           2dB-vel térhet el;
        c) A névleges terhelhetőség legalább 100mW legyen;
        d) A 94dB hangnyomáson mért harmonikus torzítás nem haladhatja meg
        az 1 százalékot 100 és 2000Hz között;
        e) A fejhallgató nyomóereje nem lehet nagyobb 5N-nál;
        f) A fejhallgatók névleges impedanciáját a
           8-16-60-200-400-600-1000-2000-4000 ohm értéksorból kell
           kiválasztani, és az impedancia 1000Hz-en csak ±30 százalékkal
           térhet el a névleges értéktől.

        Rátérve már most a saját méréseinkre, mi  ezeket  a  paramétereket
    határoztuk meg:
        Frekvenciajelleggörbe.   Azt   vizsgáljuk,   hogyan   változik   a
    hangnyomás a frekvencia függvényében.
        Harmonikus torzítás. Szintén a frekvencia függvényében írjuk fel a
    2. és a 3. harmonikus szintjét.
        Impedancia. Meg lehet adni az 1kHz-en mért  értéket  és  az  attól
    való  eltérést,  illetve  fel  lehet  rajzolni  a  teljes   sávban   a
    jelleggörbét. Mi az utóbbinál maradtunk.
        Nemkívánatos hangsugárzás. A fejhallgató nemcsak  a  gazdájának  a
    füle felé, hanem az ellenkező irányban is sugároz, és ezzel zavarhatja
    mindazokat,  akik  a  közelben  tartózkodnak.  Ezt  a  helyzetet   úgy
    szimuláljuk,  hogy  a  fejhallgató  hátoldalával  szemben,  0,5  méter
    távolságban, helyezzük el a mikrofont, és eközben a fejhallgatót  94dB
    hangnyomással  működtetjük.  A  nemkívánatos   hangsugárzás   mértékét
    egyetlen, diszkrét frekvencián, 500Hz-en adjuk meg.
        Hangcsillapítás.  Ugyanez,  de  visszafelé.  Ez  a  paraméter  azt
    mutatja   meg,   mennyire   izolál   bennünket   a    fejhallgató    a
    környezetünktől. A műfültől, illetve műfejtől 1 méter távolságban  egy
    hangsugárzót működtetünk, és kétféleképpen is megmérjük  a  mikrofonok
    jelét: egyszer úgy, hogy fenn van a fejhallgató,  egyszer  pedig  úgy,
    hogy  nem.  A  két  érték  aránya  decibelben  kifejezve  adja  meg  a
    csillapítás mértékét.
        Adott   hangnyomás   eléréséhez   szükséges   teljesítmény   (vagy
    feszültség).   Ezt   általában   500Hz-en   vizsgáljuk,   és   azt   a
    teljesítményértéket adjuk  meg,  amelynek  hatására  94dB  hangnyomást
    keltünk. (Ismeretes egy másik módszer is, ez  1kHz  középfrekvenciájú,
    tercsávú zajjelet alkalmaz.)
        Nyomóerő. Arról az  erőről  van  szó,  amellyel  a  fejhallgató  a
    fülünket terheli. Egymástól 145 milliméternyire két lapot állítunk fel
    párhuzamosan, ezeket  fogja  közre  a  fejhallgató,  ezeken  mérjük  a
    nyomóerőt.
        A   fenti   paramétereket   műszerrel,   objektív   módon   tudjuk
    meghatározni. Hátravan a szubjektív teszt, amely ezúttal nem is  egy-,
    de kétféle. Az első természetesen a hagyományos szeánsz,  amelyen  azt
    vizsgáljuk, hogyan tetszik nekünk egy-egy fejhallgató hangképe. Az A-B
    tesztről persze le kell mondanunk. A zsűri mindig csak egy  személyből
    áll, s neki  is  folyvást  cserélgetnie  kell  a  fejhallgatókat.  Van
    azonban még egy szubjektív paraméter, amelyet  jobb  híján  "használat
    során fellépő  fárasztó  hatás"-nak  nevezhetünk.  Magyarán:  mennyire
    kényelmetlen a fejhallgató. Ez részben a  rendszer  súlyától,  részben
    pedig a fejpárna kialakításától és anyagától függ.

    Méréseinkhez

        Az impedanciát a 20Hz-20kHz sávban határoztuk meg. A Jecklin Float
    impedanciája távolról sem olyan, ahogyan  ez  a  szabálykönyvben  írva
    vagyon: 20Hz-en 15 ohm körül  jár,  1kHz-en  33  ohm,  20kHz-en  pedig
    egészen 3 (!) ohmig zuhan,  vagyis  úgyszólván  kutyába  sem  veszi  a
    szabványelőírást.  Ezt  a  fajta  impedanciát  valószínűleg   egyetlen
    erősítő  sem  szereti.  Úgy  látszik,  az  egzotikus  holmik  tervezői
    kivonják magukat a szabályok alól. Az 1kHz-re  specifikált  impedancia
    (4/16 ohm) végképp nem stimmel; talán  csak  arra  gondoltak,  hogy  a
    fejhallgatót  olyan  erősítőkhöz  lehet   csatlakoztatni,   amelyeknek
    kimenete 4-16 ohmmal terhelhető.
        A frekvenciagörbét műfejjel és műfüllel is megmértük,  külön-külön
    mind  a  két  csatornán  (5-8.  diagram  -  mindegyikre  felvettük   a
    harmonikus torzítás görbéjét is).  A  diagramok  úgy  készültek,  hogy
    előbb   94   decibeles    hangnyomást    állítottunk    be    1kHz-en,
    tercsávszélességű zajjal. A  diagrampapír  alsó  vonala  így  60dB-nek
    felel meg. Mindegyik jelleggörbéhez berajzoltuk szaggatott vonallal  a
    korrekciós   görbét   is.   Hogy   őszinték    legyünk:    ezeket    a
    frekvenciajelleggörbéket  még  korrekcióstul   is   csak   tájékoztató
    jellegűnek tekinthetjük - habár érdekességképpen megemlítjük,  hogy  a
    HiFi Stereophonie 1982/12-es számában  rábukkantunk  a  Jecklin  Float
    görbéjére. A mérést ott is Brüel-Kjaer 4153-as műfüllel végezték,  bár
    korrekciót nem alkalmaztak. Az eredmény kísérteties azonosságot  mutat
    a mi frekvenciajelleggörbéinkkel. Ezt  azért  fontos  elmondani,  hogy
    leszögezhessük: a görbe nem mérési hiba és nem is a fejhallgató hibája
    miatt lett olyan, amilyen.
        Az átvitel ugyanis nem  éppen  egyenletes.  A  100Hz-5kHz  közötti
    frekvenciasávban még megjárja (Colloms is erre hivatkozik), de  a  DIN
    45500 szerinti 50Hz-12,5kHz-es tartományban a görbe már jócskán  kilóg
    a tűrésmezőből. Hogy megnyugtassuk  a  lelkiismeretünket,  valamint  a
    fejhallgató  és  a   mérőmikrofon   között   fellépő   állóhullámokat,
    felvettünk  még  egy  frekvenciajelleggörbét  (9.  diagram),  mégpedig
    úgynevezett vobulált jellel: 16Hz-es moduláló frekvenciával,  ±40Hz-es
    frekvencialökettel módosított csúszófrekvencia  alkalmazásával.  Ettől
    azt vártuk, hogy csökkenti a  rezonanciák  hatását  és  egyenletesebbé
    teszi az átvitelt. De ez sem jött be!
        A műfejjel, illetve műfüllel  készített  görbék  sok  hasonlóságot
    mutatnak egymással, de  a  felső  tartományban  nincs  meg  köztük  az
    összhang.
        A két csatorna közötti eltérés a 250-8000Hz-es  sávban  körülbelül
    2dB. Végre valami, amivel a Jecklin is teljesíti a szabványelőírást...
        A 94dB hangnyomáshoz 500Hz-en 1,8V-ra volt szükség a jobb és a bal
    oldalon egyaránt. Ebből és az 500Hz-en  mért  impedanciából  (33  ohm)
    számítottuk ki a 94dB hangnyomáshoz szükséges  teljesítményt,  ez  0,1
    wattnak adódott.
        A harmonikus torzítás  rendkívül  alacsony!  Felhívjuk  az  Olvasó
    figyelmét, hogy a harmonikusok felvételekor 10 decibellel  növeltük  a
    szintíró érzékenységét, hogy a torzítás görbéje egyáltalán  rákerüljön
    a diagrampapírra! A  torzítás  a  DIN  szerinti  100-2000Hz-es  sávban
    gyakorlatilag észlelhetetlen; 60Hz körül éri el maximumát,  ez  a  bal
    csatornán 7-8, a jobb csatornán csak 3 százalék. Ne feledjük, hogy ezt
    "fortisszimókon" mértük.
        A nemkívánatos hangsugárzás igen erős, a Jecklin ugyanúgy  sugároz
    kifelé, mint befelé.  A  hangcsillapítás  igen  csekély.  Jecklin  nem
    törődött ezzel a két paraméterrel - neki csak arra volt  gondja,  hogy
    széphangú fejhallgatót tervezzen...
        Nem  mértük  meg  a  rendszer  terhelhetőségét.  Ehhez   semmiféle
    támpontunk sem volt, és hát nem szerettük volna  tönkretenni  a  drága
    holmit, különösen, hogy még hátravolt a szeánsz.
        A Jecklin Float méréseit Szalai Lajosné végezte.

    
    


    Szeánsz

    

        A Jecklin Float most nem a saját készülékcsaládjával hasonlítottuk
    össze  (azzal  majd  legközelebb!);  egyelőre  hallgatólagosan,   sőt,
    fejhallgatólagosan   elfogadtuk   etalonnak.   Inkább   azt    akartuk
    meghatározni mennyiben tér el egymástól  a  kétfajta  hangreprodukció,
    tehát  a   hangsugárzós   és   a   fejhallgatódzós.   Habár   eközben,
    akarva-akaratlanul, de  utalunk  az  "átlagos"  fülesekre  is,  hiszen
    mindnyájunknak voltak  már  tapasztalataink  fejhallgatókkal,  nem  is
    rosszakkal.
        Minthogy a fejhallgatót egyszerre csak egy  személy  hallgathatja,
    azt a módszert választottuk, hogy egymástól  függetlenül,  külön-külön
    randevúztunk a Jecklinnel, és egyenként foglaltuk  össze  élményünket,
    amint alább következik. Dankó Emil és Szalai  Márti  a  NAD/MC10S/T  -
    5/NAIT/Spendor láncot használta, a Szerkesztő nagyjából  ugyanazt,  de
    másféle  kábelezéssel,  Sólymos  Antal   pedig   egy   Dual   721/MC10
    II/T-10/Onkyo  elő-  és  végfok/JVC  Zero  6  láncban  helyettesítette
    Jecklinnel a hangdobozokat. Haladjunk betűrendben.
        DE. A  régi  Shadows  lemezen  meglepetésszerűen  tisztán  szól  a
    Jecklin, de a legkisebb lemezhiba, karcolás,  pattogás  is  kiválik  a
    műsorból,  és  zavaróan  előtérbe  tolakszik.   A   mélyhang-arányokat
    kezdetben helyesebbnek éreztem, mint a hangsugárzón,  viszont  azonnal
    feltűnt, hogy a fejhallgató elszínezi a magasakat. A faütő hangját nem
    ismertem fel azonnal, holott  hangszórón,  hallgatva  egy  pillanatnyi
    kételyem  sem  volt,  mit  hallok.  A  fejhallgatón  keresztül  valami
    újszerű, elektromos "effektnek" hangzott.  Ortofon  0003  I/1:  nagyon
    tiszta, analitikus középhang, a zongora egészen élethű,  a  hangszerek
    jól  szétválnak.  Kezd  viszont  kiderülni,  hogy   bajok   vannak   a
    mélyátvitellel. A fafúvósok veszítettek lágyságukból. A bőgő  hangjait
    már jelentősen mélyszegénynek éreztem.  II/1:  a  női  hangból  kitűnő
    fejhallgatóra  következtettem,  ezen  a  felvételen  a  mélyhiány  nem
    zavaró, a hang tisztább, az ének kevesebb sziszegőhangot tartalmaz,  a
    hangszerek mélyregisztere megfogottabb, mint  a  hangsugárzón.  Dixie:
    kicsit  ércesebb  fúvósok.  Az  együttesnek  mintha  a  dinamikája  is
    csökkent volna - ezt először a  megváltozott  térérzetnek  tudtam  be.
    Proprius Cantate Domino: itt döbbentem  rá,  hogy  a  fejhallgató  nem
    zenehallgatásra való.  Az  egész  felvételnek  elveszett  a  mélysége,
    kétoldalassá vált, és ami nem fért bele a  két  fülembe,  az  a  fejem
    közepében dongott. Összesítve: a Jecklin középsávját nagyon  tisztának
    érzem, a mélyei hiányoznak, magasban valahol színez.  Ijesztő  formája
    ellenére  is  könnyű  és  jól  viselhető  fejhallgató,   nem   éreztem
    kényszert, hogy zenehallgatás közben mindenáron levegyem. De  még  egy
    ennyire  drága,  elektrosztatikus  fejhallgató  hangjának  tisztasága,
    részletgazdagsága sem feledtetheti, hogy a térhatás  a  feje  tetejére
    állt.
        DL. A demólemezeken  kívül  főleg  Händel-kamarazenét  hallgattam.
    Emlékeim   szerint   a   "köznapi"   típusok   nem   szólnak   ennyire
    tisztán-lágyan; hasonló különbségről lehet szó, mint  a  dinamikus  és
    elektrosztatikus hangsugárzók, vagy az MM és MC hangszedők  között.  A
    Jecklin  levegősen  szól,  kevésbé   csörömpöl,   mint   a   dinamikus
    rendszerek, de a magastartománya bizony túlburjánzik.  (A  basszusával
    megelégedtem.) Hogy még valami jót mondjak: a Jecklin nem  túl  nehéz,
    és nem is esik le az ember fejéről (pedig sokáig ettől  féltem).  Több
    jót, sajnos, nem mondhatok: a Jecklinnek is ugyanolyan a tere, mint  a
    többi fejhallgatóé. Minden benn szól  a  fejemben,  kissé  hátulról  -
    skizofrén érzés.
        Furcsa dolog, de ha behunytam a szemem, akkor egy kicsit jobban el
    tudtam képzelni, hogy  a  fejemben  tevékenykedő  zenészek  valamiféle
    zenekart alkotnak. De még  így  is  bezártságérzetem  volt:  segítség,
    szabadítsanak ki innen.
        SA. Könnyen viselhető fejhallgató, nem kényelmetlen, nem fárasztó.
    Először ugyan bizonytalannak éreztem a felfekvését, és  mozgás  közben
    az volt az érzésem, hogy le akar esni a  fejemről.  Hangminősége  első
    benyomásra igen jónak  tűnt,  főleg,  mert  csengett-bongott,  és  nem
    torzított. Később már  hiányoltam  a  műsor  legmélyebb  frekvenciáit.
    Erőtlen volt a  basszus.  (A  frekvencia-jelleggörbén  látható,  100Hz
    körüli kiemelés nem érződik  a  hangképen.)  A  magaskiemelés  érződik
    ugyan, de nem hoz be torzítást. A hangkép "felfelé húz".  De  kellemes
    hallgatni, a hangszerek külön-külön  jól  szólnak.  Ehhez  képest  más
    fejhallgatók középtartománya  és  magasa  matt,  összemosott,  mélyben
    viszont valamivel jobbak.  (Tesztműsorom:  Dire  Straits:  Brother  in
    Arms, Pink Floyd: Dark Side of the Moon, Fleetwood Mac: Rumours.)
        SzM. Azzal kell kezdenem, hogy nem szeretem  a  fejhallgatót  mint
    olyat. Véleményem szerint a hangsugárzók jobban le  tudják  képezni  a
    zenekart, inkább vissza tudják adni a hangverseny élményét. A  "csoda"
    Jecklint először nehezen viseltem. Igaz,  nem  nyomja  a  fülemet,  de
    megérzem azt a több mint  fél  kilogrammot,  amivel  a  fejem  tetejét
    nyomja.  Vigyáznom  kellett,  nehogy   meglóduljon,   és   ráessen   a
    lemezjátszóra,  miközben  a  lemezek  között   válogatok.   Akusztikai
    élményem: hiányzik a tér és a basszus.  Nem  érzem  a  templom  terét,
    levegősségét.  A  mélyek  összemosódnak,  az  igazán  mélyek  meg  sem
    szólalnak, és a többi hang is kevésbé plasztikus, talán  a  töpörödött
    tér miatt. A magas hangok viszont túlhangsúlyozódnak, az egész hangzás
    magasba húz, emiatt a lemezről jövő  pattogás-sercegés  sokkal  jobban
    hallatszik, és közvetlenül idegesíti a dobhártyámat. A  hangsugárzóról
    mindez alig érezhető, nem zavar. A mélyek nem eléggé  testesek,  egyes
    hangszerekre  nem  lehet  ráismerni  (pengetett  húrok  a  nagybőgőn).
    Általában mindennek megváltozik egy kicsit a  színezete,  a  női  hang
    "szopránosabb" lesz. A kevésbé jó felvételek, mint  Händel  Vízizenéje
    egy Philipsen, teljesen  kétoldalasak;  a  hegedűsök,  a  csembaló,  a
    fúvósok hol a jobb, hol a bal fülembe zenéltek,  a  kettő  között  meg
    semmi. (Na, na, azért ott is van  valami.  A  szerk.)  Talán  túl  sok
    rosszat írtam a  Jecklin  fejhallgatóról  -  pedig  azt  hiszem,  igen
    tisztességesen   szól.    Valószínűnek    tartom,    hogy    ha    egy
    fejhallgatótesztben szólnék róla, akkor már csak az erényeit zengeném,
    és  a  többi  típust  csak  pocskondiáznám.  De  hát  minden  relatív.
    Mindenesetre nem adnék a Jecklinért ennyi pénzt; inkább  megmaradok  a
    hangsugárzóknál.

                                      *

        Hát igen, kutyából nem  lesz  szalonna,  fejhallgatóból  nem  árad
    igazi zene - habár mi  is  más  húrokat  pengetnénk,  ha  mondjuk  2x3
    méteres szobában laknánk, vagy pedig már  egy  fél  éve  zenehallgatás
    nélkül  tengenénk.  A  fejhallgató  afféle  szükséges  rossz:   inkább
    információt nyújt, semmint élményt -  de  a  nívós  fejhallgató  azért
    mégiscsak  több  élményt  nyújt,  mint  a  gyatrább  típusok.  Mindent
    egybevetve, nem lehetünk meg fejhallgató nélkül.
        Ugyanezt mondják egyébként  a  hangmesterek  is:  "lehet,  hogy  a
    fejhallgatóval nem  jó  zenét  hallgatni,  viszont  nagyszerűen  lehet
    dolgozni vele." Ezt úgy kell érteni,  hogy  gyakran  a  fejhallgatóból
    hallható  sztereofónia   alapján   kreálják   meg   a   nekünk   szánt
    sztereofóniát.
        Biztató.

                                                             Sólymos Antal