Forró drót |
(A szerkesztő tollából:)
Ugye, mindenki tudja, mi az a forró drót? Közvetlen telefonvonal a
világ Két Legfontosabb Embere között. És hogy miért tartják fenn a
szuperhatalmak ezt a forró kommunikációs eszközt? Elárulom: azért,
mert nekik nem a Magyar Postánál kellett sorbanállniuk telefonért.
Azonkívül azért is, mert ők gyorsak, túlságosan is gyorsak. Félnek,
hogy hirtelenében eljár a kezük, amit néhány perccel később már
megbánnának. Ezért van szükségük a mindig eleven telefonvonalra, hogy
késedelem nélkül tisztázni lehessen az esetleges félreértéseket,
amelyek ugyebár a legjobb családban is előfordulhatnak.
Nálunk a forró drót egészen másra való. Mi, közép-európaiak
ugyanis lassúak vagyunk, túlságosan is lassúak. A tej is megalszik a
szánkban. Az iparból véve a példát: amikor a vevő már a készterméket
reklamálja, akkor derül ki, hogy a gyár még az alapanyagot sem
rendelte meg. ("Ha így beszéltek velem, el sem indulok" - mondta a kis
teknősbéka, hat hónappal azután, hogy a szülei cigarettáért küldték a
boltba.) Nálunk minden leül, elhervad, elalszik, abbamarad,
elfelejtődik...
Ha azt szeretnénk, hogy mégse felejtődjék el, hogy mégis
megragadjon az elmékben, hogy mégis gondolkozásra inspiráljon, akkor
csak egyet tehetünk: közre kell adnunk az információt azon frissiben,
amint megszereztük. Információn itt most természetesen nem a
híreszteléseket, a messziről jött ember pletykáit értjük, hanem azt a
tapasztalati anyagot, amely (értelemszerűen) tényeken nyugszik. Csak
hát ezek a tények egyelőre aggasztóan rendezetlenek: nem harmonizálnak
sem egymással, sem az eddigi ismeretanyaggal. Sehogysem tudjuk
megtalálni a helyüket. (Ezért is olyan nehéz cikket formálni belőlük.)
Csak azt tudjuk róluk, hogy fontosak, hogy sok mindenkit érdekelnek
(vagy bosszantanak ez egyremegy); tehát belekiabáljuk az információt a
mi közvetlen telefonvonalunkba: HFM-be, ebbe a mérsékelten forró
drótba, amely csupán négyhavonta eleven, egyébként süket - s csak
remélni tudjuk, hogy üzenetünk nem talál süket fülekre.
Ennyit bevezetőnek. Alább tényleg drótokról lesz szó: forróakról
és kevésbé forróakról, vegyesen.
Ezüsthajszál
"Ha az eredmény negatív, akkor jó, mert megnyugszanak a kedélyek:
az ezüstöt egyszer és mindenkorra leírhatjuk a napirendről, többé
senkinek sem lesznek álmatlan éjszakái az ezüstkábelek miatt. Ha az
eredmény pozitív..." Ezt az alternatívát legutóbbi (4.) kötetünkben
vetettem fel, amikor az ezüsttel mint kábelanyaggal kezdtem
kísérletezni. Sajnos, az eredmény nem lett se pozitív, se negatív. Nem
az ezüst, de nem is a réz, hanem csupán a dialektika győzelmét hozta:
bebizonyította, hogy az igazság összetett dolog, nem fehér, nem
fekete, tehát nem lehet fehéren-feketével megfogalmazni. Én
megpróbáltam - s lám, mi jött ki belőle. Alább szó szerint idézem
néhány megállapításomat a múltkori cikkből.
Amikor a keresztváltótól a magashangszórókig vezető kábelt 0,1mm
átmérőjű rézről ugyanilyenre, de ezüstre cseréltem: "A magas
regiszternek drasztikusan csökkent az érdessége, ennek folytán eltűnt
a magastöbblet, minden hang puhább, kellemesebb, valóságosabb lett. Az
oratóriumok különösen sokat nyertek, az énekesekről most inkább el
lehetett hinni, hogy húsból és vérből vannak, nem pedig mikrofonból és
elektronikából." Ámde, amikor a lánc elején is ezüstre változtattam a
rezet, "hazudnék, ha azt állítanám, hogy a hangkép tovább javult.
Inkább még romlott is. Mindenesetre megváltozott. Akárhol módosítottam
a láncot, akárhol kötöttem be ezüstdrótot, mindig ugyanazt éreztem: a
hangkép egyre teltebb, tömörebb, nyugodtabb, ámde dögunalmas, és ami a
legszomorúbb: hova tűnt a teteje?! A magastartományára mindent
lehetett mondani, csak azt nem, hogy, ezüstösen csilingel.
Megpróbáltam mindent visszacserélni rézre. De szörnyűség: most már ez
a hangkép is az idegeimre mászott. Mesterséges volt, torz és érdes."
(Méginkább áll ez, persze, a hagyományos, sodrott-szigetelt-árnyékolt
vezetékre.) "Az ezüstkábel viszont még azzal az egészen különös
rejtéllyel is szolgált, hogy két etalon hangsugárzónk közül a
Spendorból főleg a magastartományt, az elevenséget, a Heybrookból
pedig inkább a basszust irtotta ki. A nagy doboz teljesen, megdöglött,
a kicsi pedig éppen ellenkezőleg: "kiürült", elveszítette a
testességét."
Pótlólagos idézet (helyhiány miatt kellett kihúznom a kéziratból):
"Még azzal érzékeltethetem a réz-, illetve az ezüstdrót közötti
különbséget, hogy felteszem a lemezjátszóra Beethoven Hegedűversenyét.
A rézzel kábelezett rendszerben a hegedűszóló az egekig szárnyal, és
édes, mint a nosztalgia, de a hegedűnek mintha folyton a legfelső
húrja szólna, a nagyzenekar pedig érdes és dübörgő. Az ezüsttel
kábelezett rendszer zenekara kevésbé torz, de lendületét veszti, ami
pedig a szólóhegedűt illeti, ennek most csak alsó húrjai vannak, és
kihalt belőle minden érzelem; képtelen közelférkőzni a szívemhez. A
térhatás is megváltozik. A rézhuzal tere tág, az egyes hangszerek egy
kissé még lötyögnek is benne, nem eléggé nagyok, nem biztos, hogy
igaziak. Az ezüst térhatása szűkebb, nem annyira visszhangos, de a
hangszerek jobban megtalálják a helyüket, és "valódibbak"... Az ember
hol ehhez, hol ahhoz a hangképhez pártol, és azon tűnődik: nem kéne-e
felülvizsgálnia a hifihangzásról alkotott képzeteit. Azok, a bizonyos,
hifi-magashangok és "hifi-basszusok", amelyek oly elevenné teszik a
zenét, s amelyek oly kedvesek a szívünknek - lehet, hogy ezek
voltaképpen csak kiemelések az alsó-magas és a felsőbasszus
tartományában?..."
Noha (ezt már Arany Jánostól idézem) "se ide nem, se oda nem
fütyül a madárka, hanem...", én mégis arra szavaztam, hogy a madárka
igenis az ezüstnek fütyül. Csak nem mertem egyedül vállalni a döntés
ódiumát... tudniillik már olyasmit forgattam a fejemben, hogy az
ezüstdrótot netalán a HFM javaslatára forgalomba hozatnánk valamelyik
kereskedelmi vállalattal. (Egyébként ugyanis nemigen lehet hozzáférni.
Magánszemélyeket nem szolgál ki a Pénzverde, azonkívül súlyos felárat
számít fel a 2 kilogrammnál kisebb tételek után, tehát csak nagy
tételeket érdemes rendelni.) Nagyon durván, továbbá 25% forgalmi
adóval számolva, a 0,1 milliméter átmérőjű drót méterenként úgy 2
forintba kerülne. A többit bárki kiszámolhatja: az ár a
keresztmetszettel négyzetesen nő, tehát a 0,2mm-es drót négyszerte, az
1mm-es százszorta kerül többe a 0,1mm átmérőjű ezüsthajszálnál.
Szóval, miért csak nekem legyenek ezüst hajszálaim az ezüstdrót
miatt? (Ez költői túlzás volt, az én hajszálaim nem annyira ezüstösek,
mint inkább gyérek.) Küldtem a 0,1 és 0,2mm-es ezüsthuzalból 25
kísérletező kedvű olvasónknak: minthogy egy bolond negyedszázat
csinál, tegyenek próbát ők is, és tudósítsanak az eredményről.
Lapzártáig ugyan csak 15 riportot kaptam kézhez, de már ezeket is alig
tudom feldolgozni, mert eléggé eltérnek egymástól. Megintcsak az a
legfontosabb (és sajnos, az egyetlen igazán kézzelfogható) eredmény,
hogy a különféle kábeleknek minden kétséget kizárólag megvan a maguk
"sajáthangja". A 15 résztvevő között talán egy ha akadt, aki nem
észlelt különbséget a réz és az ezüst (illetve a légvezeték és a
hagyományos kábelezés) között. A többiek véleménye erősen "szór".
Némelyek (le kell szögeznem: a többség!) szerint az ezüst a jobb;
mások szerint a réz a jobb; megint mások szerint a lánc bizonyos
szakaszain az ezüst (avagy a réz, avagy a hagyományos kábelezés) a
jobb - nehéz ezeket a beszámolókat közös nevezőre hozni. Legalábbis
ami a bennük foglalt értékítéletet illeti. Az viszont talán érdekes
lehet, ahogyan olvasóink az ezüst és a réz hangkarakterét jellemzik.
Hadd ismételjem meg: a kísérlet résztvevői nem tudták, miről és mit
fogok írni a 4. kötetben - és megfordítva: amikor azt a cikkemet
nyomdába adtam, még én sem ismertem az ő véleményüket. Az alábbi,
tényleg csupán kiragadott ítéletek általában a 0,1mm átmérőjű
ezüsthuzalra vonatkoznak: "Bár nehéz megmondani, miért a vékony ezüst
a legjobb, sohasem volt kételyem." * "Valamivel több fénye van a
zenének." * "Definiáltabb hangkép, főleg a cintányéron érezni, hogy
elevenebb, egészségesebb a zene. A réz egy kicsit puhábban, lágyabban
szól, kicsit döglött hangkép jellemzi. Viszont a mélyhangokon mintha
ez lenne jobb." * A NAD 3020 erősítő elő/végfokozata között: "a
magastartomány részletgazdagabb, csilingelőbb". Más helyen beiktatva.
"A hangzás keményebb lett, a fortisszimók egységesebben szólalnak meg,
az egész precízebb, talán egy picit sterilebb C is, bár attól tartok,
csak a réz hangképe volt ehhez képest egy kicsit lompos." (Aha! DL.) *
"A dinamikája gyönyörű, a basszus szép és tiszta. Itt kezdődnek a
bajok! Tökéletesen kimutatja a hibákat, középtől kezdve minden visít,
felfelé húz. Tisztán szól, de kibírhatatlan." * (Magnóról erősítőre
vezetve:) "A dinamika nőtt, a magasak magasabbra mennek és tisztábbak,
jobb a tér, nincs középen lyuk, a hangszerek jobban elkülönülnek.
Negatívum: eléggé magasra húz, harsány, kissé tolakodó, de
mindenképpen jobb, mint bármi más." * A CD-játszó és az előerősítő
között: "A rézzel szemben nyugodtabb, eszköztelenebb, magától
értetődőbb hangzás, felesleges felrakódások nélkül. Nagyobbat lélegzik
a zene, a fortisszimók jobban nekilendülnek, bár a csúcsokban némi
torzítás is jelentkezik." * 0,2mm-es ezüst a légvezetékben:
"Elképesztő basszus, de valahogy mégsem tetszett. A vékonyabbik:
eltűnt az erős basszus, megjött a magas, de ez sem tetszett, sok volt,
sziszegett. Visszatettem az eredeti rézhuzalt." * "A hangkép tisztább
lett, de ezt basszushiány kísérte. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez
előnyös-e." * "Az ezüst hangja keményebb, hihetetlenül precíz. a tér
mintha valamelyest összeugrott volna, de a hangszerek helye a zenében
még precízebben felismerhető. A legmélyebb basszus mintha eltűnt
volna, helyette erősödött, keménnyé, megfogottá?! vált a felső
basszus. Magashangokban dús felvételeken némi magasesést
tapasztaltam." (Ez korrelál a legjobban az én tapasztalataimmal, lásd
fenn - DL.) * "A hagyományos kábel kevésbé kelt hiányérzetet: több a
basszusa, tiszta, definiált, a cinnek is szépen ott vannak a
helyükön." * Az erősítő belső kábelezésében: "Minden lépés után,
fehérebb lett a hang, hűvösebben szólt, kissé javult a felbontása,
csökkent a szubjektív tempó. Ez utóbbi nem nagyon tetszett, de ha
visszatettem a rézdrótot, már nem azt kaptam, amire emlékeztem." (Ez
megint nagyon ismerős. DL.) Magnóról vezetve az erősítőre: "Az
ezüstnek a felső tartománya picit visszafogottabb, így aztán jobb az
egyensúly, tisztább, lendületesebb az előzőeknél. Kétségkívül ez a
legjobb... Az ezüst legfőbb erényének azt tartom, hogy életet lehelt a
hibridlemezekbe. Most ott tartok, hogy az analóg lemezeimet hallgatva
hiányérzetem van, pedig pár hónapja még a pokolba kívántam az egész
digitális technikát." * "Az ezüst légvezetékrendszer, bár kellően
tiszta, mégsem tetszik: harsányabb, és emiatt kevésbé természetes,
mint a rézzel kiépített vezetékrendszer... Persze, nem hagy nyugodni
ez a dolog. Lehet, hogy a réz színez az ezüsthöz képest, és ez - a
rendszer hiányosságai miatt - kellemesebbé teszi a hangot... Én a
0,1mm-es rézben találtam meg azt, amit vártam ettől a
kísérletsorozattól: természetesebb vonóshangzást, a basszus és némileg
a magastartomány tisztulását, a térhatást." * "Minőségi változás a
basszusban: a bőgők nem csak dummognak, hanem hallani valamit a
természetes nyerseségükből is. Nagy változás a térélményben: eddig oda
kellett figyelni, erőlködni, keresni kellett; most magától értetődő a
színpadmélység és a sztereofónia. A hangszerek különváltak, olyan
részleteket fedeztem fel, amelyeket ezekről a lemezekről még nem
hallottam." * Mind a 0,1mm-es, mind a 0,2mm-es kategóriában nagyobb
dinamikával és szélesebb sávban szólt az ezüst drót a réznél. Nekem a
négyféle vezeték közül a 0,2-es ezüstdrót hangja tetszett a leginkább.
Ehhez képest azonban a 0,2mm-es LC-OFC rézdrót még dinamikusabban,
lendületesebben szólt, sávszélei tovább javultak, főleg a mély
oldalon. (Vajon még jobban szólna-e az LC-OFC ezüsthuzal?)
Namármost, még az sem bizonyos, hogy mi itt valóban "a" réz és
"az" ezüst különbségét hallgattuk. A mi ezüsthuzalunk, mint már
említettem, 99,99%-os, "négykilences" tisztaságú, a szokványos
rézhuzal viszont csak "háromkilences" (99,9%). Még azt sem tartom
elképzelhetetlennek, hogy a magyar gyártmányú réz, hogy úgy mondjam,
nem eléggé háromkilences... mit lehet tudni, mi minden keveredik a
kilencesei közé a kies csepeli iparvidéken. Huszti Zsolt például
("Zsolt Audio") nagyon határozottan állítja, hogy összehasonlítva
háromféle: magyar, szovjet és nyugatnémet "háromkilences" rézdrótot,
azt találta, hogy a miénk lényegesen rosszabbul szól a másik kettőnél.
Ha pedig visszalapozunk 4. kötetünk olvasói leveleihez, találunk ott
egy tudósítást olyan rézszálakról, amelyeket a QED (LC-OFC!) és a
Monster Cable kábeleiből húzkodtak ki - azok pláne nem úgy szóltak,
mintha Magyarországon gyártódtak volna. Hogy aztán ezt a tisztaságuk
teszi-e, avagy inkább a kristályszerkezetük, a gyártástechnológiájuk?
Vajon tényleg "meg lehet hallani" a kábelek kristályszerkezetét?
Kíséreljük meg! A következő fejezetben ezt tesszük - vagy
legalábbis gyaníthatólag ezt tesszük.
Irányvonal
Egyik korábbi cikkemben, A kábelhüllőben már ellőttem azt a viccet
(a ligeti kikiáltó szövegét), hogy: "Itt látható az óriáskígyó! A
fejétől a farkáig 5 méter, a farkától a fejéig szintén 5 méter,
összesen 10 méter!" A poént fölösleges megmagyarázni, a józan ész azt
diktálja, hogy a kígyónak mindkét irányban ugyanolyan hosszúnak kell
lennie. Ami balról jobbfelé 5 méter, az jobbról balfelé is ugyanannyi.
Se több, se kevesebb.
Éppen ezért a modern High Fidelity misztikus leleményei között is
a legmisztikusabbak közé tartozik a kábelek irányhatása. Forrásaink
(lásd lapszemlénket az utóbbi 3-4 évben) azt állítják, drasztikus
különbséget lehet előidézni pusztán azáltal, hogy két készülék között
megfordítjuk az összekötőkábelt. Ezt mi eddig nem próbáltuk ki,
annyira abszurdnak látszott az ötlet. Pedig ha valami, hát ez a
varázslat tényleg nem kerül pénzbe.
Jómagam először egy Naim hangszórókábelen vizsgáltam meg, igazat
állítanak-e a tapasztalt audiofilek, valóban van-e iránya a kábelnek.
A Naim hagyományos, vastag, sodrott, fehér PVC-vel szigetelt
hangszórókábel, és mivel felirat fut rajta végig, mindig azonosítani
lehet az irányát. Ezt is a bécsi Sound Companytól kaptam kölcsön.
Minthogy megmondták, melyik végét kell az erősítőre kötni és melyiket
a hangsugárzóhoz, a próba nem volt vakteszt. De, őszintén szólva, ez
engem ma már a legkevésbé sem zavar. A vaktesztnek szinte semmi
fontosságot sem tulajdonítok - azon kívül, hogy az ember "alibit" tud
bizonyítani vele, s a pártatlanságát demonstrálhatja mások előtt. Ha
egymagamban vagyok, ritkán csinálok vaktesztet. Tudom, hogy így sem
csapom be magamat.
Mi több, azt is megmondták, hogyan "kell" szólnia a Naim kábelnek
az egyik irányban és hogyan a másikban: a rosszfelé fordított kábel
érdesebb, "szőrösebb" hangot ad. Én is pontosan ezt hallottam. A
különbség elég jól demonstrálható, viszonylag rövid hallgatódzás
nyomán teljesen nyilvánvalóvá válik. Igaz, a rövidtesztek közönsége,
mint tudjuk, ritkán ítéli drasztikusnak a varázslat eredményét, de aki
nyugodt zenehallgatásra rendezkedik be, az megtanulja méltányolni az
ehhez fogható - s mellesleg ingyenes! - auditív előnyöket. A rend
kedvéért azért rendeztem egy vaktesztet is, amennyiben a kábelt
odaadtam Dankó Emilnek, próbálja ki otthon, egymagában, egy
magafabrikálta erősítő és az Orion HS400-asok között. Természetesen
nem árultam el neki, hogy a hüllőnek melyik az eleje, melyik a
hátulja; azt sem mondtam meg, milyen auditív effektusra kell
felkészülnie. Emil azzal hozta vissza, hogy a kábel feliratán az A4
típusjelnek az erősítő felé kell esnie (stimmel!), mert ellenkező
esetben a hangkép torzabb. Ez a jelző meglehetősen jól korrelál az
"érdessel", a "szőrössel", ahogy én fogalmaztam néhány sorral feljebb.
Szert tettem a Naim-en kívül egy Linn és egy Supra
hangszórókábelre is. Mind a három típuson minden kétséget kizáróan
ugyanazt és ugyanakkora különbséget hallottam. Ezek mind hagyományos
kábelek, vagyis "konstrukciójuk van": az elemi szálakat előbb
összesodorják, majd szigetelik valami meghatározatlan minőségű
műanyaggal, többnyire PVC-vel. Ebben a nagy összevisszaságban nehéz
volna megállapítani, mi okozza az irányhatást: a drót
kristályszerkezete, a sodrás, avagy a műanyag szigetelés.
Visszanyúltam tehát bevált kísérleti eszközömhöz, a "szerkezettelen"
légvezetékhez amennyiben a márkás kábelek helyett most 2 milliméter
átmérőjű, közönséges ("magyar") szigeteletlen rézdrótot kötöttem be az
erősítő és a hangsugárzók közé. Két dologra figyeltem föl.
Először is: Naim ide, Linn oda, irányhatás emide, a csupasz
rézdrót - megint! - az én számomra annyival szebben, természetesebben,
zeneibben és torzítatlanabbul szólt, hogy a speciálkábeleket tüstént
visszaadtam tulajdonosaiknak, megszabadulva a tárolás nyűgétől.
Másodszor: a csupasz rézdrót irányhatása sokkal erősebb és
jellegzetesebb! A sodrás és a szigetelés, úgy látszik, elkeni az
effektust! Itt már nem csupán arról van szó, hogy melyik irányban
nagyobb a torzítás, melyik irányban érdesebb a hang. Itt két
alapjaiban eltérő hangképet ismerünk meg, melyek közül az egyiket
"audiofilnek" nevezhetnék: lágy, teres, a színpada széles és mély, a
sávszélei (a legmélyebb, de különösen a legmagasabb hangjai) tiszták
és felemelőek - a másik hangkép pedig drasztikus, "hifi", öblös
csinn-bumm cirkusz, erős monó komponensekkel, kiemelt felső basszussal
és alsó prezensztartománnyal. Ebből a jellemzésből arra lehetne
következtetni, hogy én feltétel nélkül az első hangképre szavaztam.
Tévedés. A két hangkép iszonyúan "egymás ellen dolgozik", és 4-5 napig
kellett csereberélnem a drót két végét, amíg legalább azzal tisztába
tudtam jönni, hogy nekem melyik változat tetszik jobban.
A figyelmes olvasó itt azt a megjegyzést fogja tenni, hogy: ha a
kábelnek irányhatása van, akkor vajon az előző fejezetben leírt
kísérletek során - ezüst kontra réz - valóban a két anyag különbségét
hallottuk-e? Nem képzelhető el, hogy az ezüst és a réz csak azért
szólt másféleképpen, mert az egyiket az egyik, a másikat a másik
irányban használtuk? Válaszom: egész biztos, hogy nem. Először is, az
ezüst- és rézdrótokat nagyon sokszor csereberéltem ide-oda, hol az
egyik, hol a másik lehetett kitüntetett helyzetben - és a két anyag
különbségét mégis mindig ugyanolyannak hallottam. Valószínűbb azonban,
hogy soha egyik anyag sem volt kitüntetett helyzetben. Ha az ember
drótot vág fel méretre, általában úgy jár el, hogy csak egyszer méri
le azt a másfél vagy öt métert, amire szüksége van, majd visszahajtja
a drótot, ezzel a szakaszhosszúsággal méri a következő szakaszt és így
tovább, önkéntelenül is ide-oda forgatva a kábel irányát. Valószínűnek
tartom, hogy eddigi kísérleteimben a kábeleim mindig vegyesek voltak,
vagyis nagyjából ugyanannyi volt bennük az oda, mint a vissza irányú
kábelszál. Most már persze gondosan megjelölök minden egyes
kábelszakaszt, mielőtt levágom a tekercsről. Olvasóimnak is ezt a
módszert ajánlom. Ami a hagyományos, gyári kábeleket illeti, ezek
üzemszerűen, viszonylag nagy mennyiségben készülnek, a munkások
igyekeznek megtalálni a lehető legegyszerűbb és leggyorsabb
mozdulatokat, amelyek természetesen mindig ugyanúgy ismétlődnek, s
ebből az következik, hogy az egyes szálakat mindig ugyanabban az
irányban veszik le a tekercsről. Biztosra vehetjük, hogy a gyári
kábelek, ha nincs is feltüntetve az irányuk, "koherensek", vagyis
minden száluk ugyanolyan irányítottságú. Ennek következtében a gyári
kábelek is valószínűleg irányhatást fognak mutatni. Érdemes kipróbálni
őket mindkét módon, s megjelölni rajtuk azt az irányt, amelyet jobb
minőségűnek hallunk. Ez semmibe sem kerül!
Namármost: mitől függ a kábel iránya, és hogyan lehet elvi úton
meghatározni? Nehéz kérdés. A speciálkábeleken, ez igaz, néha
tudatosan megjelölik (például egy nyíllal) a kábel irányát - ilyenkor
célszerű elfogadni ezt a "használati utasítást". Más típusokon viszont
mindössze egy felirat fut, s ilyenkor egyáltalán nem evidens, hogy
merrefelé van az előrefelé (és hogy mit jelent az, hogy előrefelé). A
közönséges kábeleken legtöbbször egyáltalán nem találunk azonosító
jelet (a csupasz rézdróton még kevésbé), tehát magunknak kell
kitalálnunk, melyik a hüllő feje, melyik a farka. De ha megjelölte is
a gyár, vagy ha mi magunktól is felfedeztük a kábel "menetirányát" -
akkor vajon mi bizonyítja, hogy tényleg úgy áll a dolog, ahogyan mi
képzeljük?! Ismerünk-e bármiféle paramétert, ismerünk-e olyan
elméletet, amelynek birtokában megkülönböztethetjük a "jó irányt" a
"rossz iránytól"? Vagy pedig egyszerűen csak kijelentjük, hogy amelyik
irányban a kábel "szebben szól" (ki ítélje meg?!), az a kábelirány a
helyes?
Egyáltalán, miből gondoljuk, hogy a két irány közül bármelyik is
helyes?! Abból, hogy minden kábelnek csak két vége van, még nem
következik, hogy a két kábelirány közül az egyik feltétlenül optimális
hangképet szolgáltat. Sokszor elmondtuk, mi a High Fidelity lényege:
korrelációt találni a füllel hallható effektusok és a műszaki
paraméterek között. Az effektus megvan. Hol a paraméter?
A két kábelirány között persze igenis van egy lényeges különbség.
A drótot úgy készítik, hogy a felhevített fémet a szószoros értelmében
keresztül húzzák egy lyukon. Ennek a műveletnek nyilvánvalóan van egy
jól definiálható iránya, és azt is nagyon könnyű elképzelni, hogy a
fém kristályszerkezete másmilyen lesz ebben az irányban, mint a
másikban. Tehát megjelölhetjük a Kábelhüllőt akképpen, hogy: amelyik
irányban kibújt a tojásból, azaz kilépett a lyukon, arra van a feje,
az ellenkező irányban pedig a farka.
Vagy fordítva. Miért nem fordítva?
Szeretném, ha az olvasó világosan látná: az a tény, hogy a drót
kristályszerkezetének is van egy kitüntetett iránya, csupán
útbaigazítást kínál, felkeltheti a figyelmünket, spekulációkra
ösztönözhet bennünket - de önmagában semmiképpen sem indokolja azt a
jelenséget, miszerint a kábelek irányhatást mutatnak. A
"kristályszerkezet" ugyanis nem paraméter. Szükség volna egy
fizikailag-matematikailag megalapozott elméletre (nem holmi felületes
spekulációra!), amely okszerűen és számszerűen levezetné, mi módon
határozza meg a kristályszerkezet a kábel hangképét. Amíg ez a
hatásmechanizmus hiányzik, még abban sem lehetünk egészen biztosak,
hogy a kábel irányhatását tényleg a huzal kristályszerkezete okozza.
Délben ebédelünk, és délben harangoznak a toronyban de nem azért
ebédelünk, mert harangoznak, és nem azért harangoznak, mert ebédelünk.
Dugóhúzó
A Kábelhüllő többnyire ötpólusú és RCA-csatlakozókban,
DIN-hangszórócsatlakozókban, valamint banándugókban szokott kezdődni
és végződni, de ismeretes egy különösen veszedelmes fajtája is, ennek
villásdugók képezik a méregfogait, s ez nem más, mint a hálózati
csatlakozókábel. Minden hifi-berendezésben van belőle kettő-három, de
inkább négy-öt példány. Ezt a fajta hüllőt nem csak egy, hanem két
dimenzióban is meg lehet fordítani 180 fokkal. Egyik dimenziója
nyilván ugyanaz, amelyről az előző fejezetben beszéltünk, habár
őszintén bevallom, eddig még nem próbáltam ki, hogy vajon a
220V/50Hz-es hálózati feszültség szintén ki van-e téve a kábel
irányhatásának (pedig némi forrasztgatás árán ezt is meg lehetne
tudni). A másik dimenzióban viszont, amely merőleges az előbbire,
nagyon könnyű megváltoztatni a feszültség irányát: csupán ki kell
húzni a csatlakozódugót a konnektorból, és fordítva kell visszadugni!
Ezt a hifisták meg is szokták cselekedni, de általában csak akkor, ha
"brummot" akarnak csillapítani; ha megfordítják a dugót a
konnektorban, a brumm esetleg csökken. Ezt a trükköt sokan ismerik.
Nagyon kevesen tudják (magam is csak egy-két hónapja tudom), hogy több
trükknél: varázslat.
A dugóhúzással ugyanis nem csak a brumm mértéke változik meg.
Pontosabban: a brumm mértéke nem is mindig változik meg - de a
sztereofónia feltétlenül! Auditív értelemben ugyanaz történik, mint
amikor a "helyes" irányba fordítjuk - mondjuk - a hangszórókábelt: a
színpad kiszélesedik, a magasak magasabbak és finomabbak, a mélyek
mélyebbek és lágyabbak lesznek, és az egész hangkép valahogy nem
annyira drasztikus (emiatt azonban hiányérzetet is kelthet!).
Erre az effektusra, vagyis hogy a hálózati csatlakozót
mindenképpen helyes polaritással kell használni, a bécsiek hívták fel
a figyelmemet, akkoriban, amikor a Linn bemutatót tartották az
Intercontinental szállóban. Odahaza azt tapasztaltam, hogy a mi
készülékeink egytől-egyig kényesek a feszültség polaritására. A Naim
NAIT-en nem csodálkoznék, hiszen az aktív elektronika; a Linn Axist se
bánnám, a Kábelhüllő abban is egy elektronikát hajt meg. De hogy a Rút
Kis Kacsa (NAD 5120) szimpla, 220 voltos motorjának miért nem mindegy,
hogy melyik dróton kapja a fázist?! Ami pedig a Philips CD 150
ezüstlemezjátszót illeti, ez egészen különös módon viselkedett. Az a
példány, amellyel gyakorlatoztam, hibás: hajlamos rá, hogy letiltsa a
játékot. De ha a "helyes"(?) irányból kapja a feszültséget, mintha
ritkábban tiltana...
Említettem, hogy a polaritáshelyességet (illetve polaritáshibát)
még a NAD lemezjátszón is meg lehet hallani. Az Olvasó feltehetően
most azzal érvel: jó, jó, a lemezjátszója neki is ilyen, de a többi
készüléke ugyebár... Nos, hadd meséljem el, hogy egyik barátom
megvásárolta élete első hifiberendezését: egy NAD 5120-at Tesla
hangszedővel, Orion minitoronnyal, HS282 hangsugárzókkal - ugyebár, ez
tényleg csak afféle "néphifi"?! Ráadásul az egész berendezés, a
hangdobozokkal meg még egy színes televízióval súlyosbítva, egyetlen
polcon sorakozott, egy lakótelepi szoba hosszabbik fala mentén. HS282,
közvetlenül mellette a lemezjátszó(!), majd a torony, aztán a tévé, és
megint egy HS282. Mint lakberendezési tárgyak, elég jól néznek ki, de
mint hifi-alkalmatosságokat már nem is lehetett volna elhelyezni őket
ennél szerencsétlenebbül. Sok ötletet nem is tudtam adni az újdonsült
hifistának, de azért bemutattam neki három varázslatot: tüskéket
tettem a hangsugárzók alá, kihúztam a telefont és végül eljátszottam a
dugóhúzó-figurát. Barátom (származását tekintve villamosmérnök, aki a
zenével eddig csak köszönőviszonyban állt) mind a három effektust
azonnal felismerte, és a három közül egyértelműen a dugóhúzó-trükk
tette rá a legmélyebb benyomást. Pedig magam sem számítottam rá, hogy
a Jelenséget itt, idegen környezetben, alapfokú berendezésen is elő
tudom idézni. Az effektus egyébként tényleg elég erősen "kijött".
Mindazonáltal komoly aggályaim voltak, nem annyira amiatt, hogy
eltalálom-e, melyik a helyes polaritás (a már ismert "jellemrajz"
alapján ezt könnyű eldönteni), hanem inkább amiatt, hogy vajon a
házigazda is az általam választott hangképet fogja-e szeretni. Azt
ajánlottam neki, forgassa meg időnként a dugókat, és csak egy-két hét
múltán határozza meg a végleges helyzetüket. Amikor legközelebb
találkoztunk, arról tudósított, hogy egyezik az ízlésünk.
Valóban csak ízlésről van szó? Nem arról, hogy a polaritás az
egyik irányban helyes, a másikban pedig hibás? Hogy az elektromos
készülékek tápegységének két sarka közül az egyik csakis a fázis, a
másik pedig kifejezetten a hidegpont fogadására rendeltetett? Egzakt
hatásmechanizmus hiányában már megint a józan paraszti eszünket hívjuk
segítségül ("common sense", mondja az angol), holott az nemritkán
pácban hagy bennünket. Hogy egy erősítőt a helyes polaritással kell
táplálni, az még lehet "common sense". De a NAD 220 voltos motorját,
amely így is, úgy is ugyanazt a tányért forgatja, ugyanazzal a
gumiszíjjal, ugyanazzal a sebességgel, ugyanazzal a nyávogással - ezt
a motort vajon miért izgatja, ha nem ezen, hanem azon a sarkán kapja a
fázist? Erre vajon mit mond a józan paraszti ész?
Sajnos, ezek a túlságosan is logikus magyarázatok ("egy auditív
jelenség - egy műszaki jelenség") könnyen abba a helyzetbe hozhatnak
bennünket, amelybe a bolhával kísérletező zoológus került, akinek
történetét bizonyára sokan ismerik. Ez a tudós, betartva a
fokozatosság elvét, egyenként tépdeste ki a bolha lábait, s
minduntalan felszólította az állatot: "ugorj!" Amaz ugrott is
szorgalmasan (a tudós eközben szorgalmasan jegyzetelt), de a bolha,
amikor már az utolsó lábától is megfosztották, és megint azt
követelték tőle, hogy ugorjon, immár a füle botját sem mozgatta. A
zoológus pedig beírta a jegyzetfüzetébe: "Ha mind a hat lábát kitépik,
a bolha megsüketül."
Darvas László