Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Tesztrovatunk törzsét a Sanyo egyik hifi-tornya képezi.
Hibrid-toronynak nevezhetjük, amennyiben a lemezjátszója a 300-as
szériából, másik három darabja a 400-asból való, és nincs hozzá
hangsugárzó. Komponenseit (TP 388 lemezjátszó, JT 488L tuner, RD-W488
kétkazettás deck, JA 488 erősítő) külön-külön is meg lehet vásárolni a
RAMOVILL-nál, de figyelem! a tunerben nincs külön tápegység, csak az
erősítővel együtt működik (vagy bárhonnan is, de szüksége van 12
voltra). Ennek ellenére megpróbáljuk úgy kezelni, mint önálló masinát.
Gazdagítja a választékot egy Akai lemezjátszó, s még inkább egy
pompázatos, új ITT hifi-videomagnó.
Akai AP-A305/C lemezjátszó
Ha a Videoton annakidején össze lett volna házasodva az Akaival,
akkor most feladhatna egy hirdetést lapunk Közérdekű Hírek rovatában,
ezzel a szöveggel: "Egykori házastársam cselekedeteiért semmiféle
felelősséget nem vállalok." (S hát az Akai, ő milyen szövegű
hirdetéseket adna fel?)
A kooperáció immár a múlté, a nemrég forgalomba került Akai
AP-A305/C ugyanolyan, normál importcikk, mint a többi, tehát nem itt,
Székesfehérvárott szerelik össze - vajon ettől jobb lett-e avagy
rosszabb? Valószínű, hogy egyik sem. A Low-Fidelity lemezjátszók
olyanok, amilyenek. Műanyag tojáshéj-sasszi, egyenáramú motor +
szíjhajtás (ma ugyanis ez a legolcsóbb műszaki megoldás és nem a
Direct Drive), azonkívül többnyire T4P rendszerű hangszedő, amelyet
nem kell, de nem is lehet beállítani vagy elállítani. Olyanok ezek a
lemezjátszók, mint a jólnevelt kispolgárok: jámborak, becsületesek és
főleg szerények. A szerénység egész biztosan a legfőbb műszaki
paraméterük. "Olcsó" - ezt nem mondhatjuk rájuk. Ahhoz túlságosan
drágák.
Kezelése, szolgáltatásai
Szóval, az AP-A305/C is olyan alapfokú masina, amelyből 12 egy
tucat és 144 egy nagytucat. A takarékosság jegyében fogant,
kezelőszerve csak nagyon kevés van, de ez inkább hasznára válik. Az
előlapján két gombot találunk. A baloldali a fordulatszámváltó, a
jobboldali nagyméretű, téglalap alakú gomb pedig a CUT/RETURN, ez
utóbbival meg lehet szakítani a játékot, s akkor a hangkar visszatér a
helyére, a motor kikapcsol. Ugyanez történik a kifutóbarázdákon is.
Magyarul, félautomata lemezjátszóval van dolgunk. Csak bekapcsolni
kell kézzel, úgy, hogy a kart a barázdák fölé visszük és a karlifttel
leengedjük.
A hangkar egyenes cső, T4P rendszerű hangszedőkhöz van kiképezve,
vagyis semmit nem lehet állítani rajta, a tűerő a szabványos 12,5mN.
Antiskating sincs a készüléken. Nem világos, kitől vásárolták a
hangszedőt, csak annyit tudunk, hogy típusjele PC-35. A tűhegy kúpos.
Felépítés
A fekete színű műanyag héjszerkezet alkotja a készülék burkolatát,
egyszersmind vázát is. Erre szerelték a tányércsapágyat, a karmozgató
mechanikát és a "kardeszkát", amely itt fémből van. A kicsiny
egyenáramú motort egyszerű elektronika táplálja. A motor
fordulatszámának beállítására néhány ellenállás és egy LA 5515 típusú
IC szolgál. Az elektronika kisméretű nyomtatott áramköri lapon
helyezkedik el, a hálózati transzformátort és az egyenirányító részt
egy másik NYÁK-lap hordozza. A motor lapos gumiszíjjal hajtja meg a
lemeztányért, amely alumíniumból készült, átmérője 300mm, tömege
borítással együtt is csak 0,6kg.
A készülék alaplapja lemez, 4 darab nagyméretű, rugalmas lábbal. A
lemezjátszóra füstszínű plexitető borul, s az "elöl kissé lecsapva"
divatot követi. A hangszedő jelét kivezető 1 méteres árnyékolt kábel
végén egy pár RCA dugót találunk. Van külön földelővezeték is.
Ennyi és nem több, amit az Akai AP-A305/C-ről elmondhatunk. Azon
kívül, hogy tulajdonképpen szemrevaló kis jószág.
Méréseinkhez
Már elmondtuk, hogy ezeknek a készülékeknek legfőbb műszaki
paraméterük a szerénység; kommentárjaink ezt némiképp figyelembe
veszik.
A fordulatszám eltérése a névlegestől átlagos, a tűerő okozta
fordulatszám-esés csekély. A nyávogásértékek igencsak becsületesek. A
specifikáció 0,03%-ot ad meg WRMS szerint, a szigorúbb hazai vagy a
DIN szabvány nyelvére átültetve ez 0,05%-nak felel meg - és a kis
gépezet ezt teljesíti is! (Le a kalappal!) A felfutási idő átlagos
(ennek a paraméternek nincs különösebb jelentősége), a zajok
megfelelőek, a "B" görbével mért 64-65dB határozottan jobb a
specifikáltnál (60dB).
A frekvenciajelleggörbe meglepően egyenletes, mindkét csatornán, a
tejes hangfrekvenciás sávban. Nem dominál az a bizonyos, olcsó
MM-hangszedőkre jellemző rezonancia, amely előbb megdobja, majd
meredeken vágni kezdi az átvitelt. Persze, a rezonancia azért így is
jelen van. Elárulja őt, hogy az áthallási csillapítás mértéke az egyik
irányban még átlagos, a másik irányban viszont már igen csekély.
A kimeneti feszültség elegendő, de a letapogatási képesség igen
gyönge. A különböző torzítások kis kivezérlésen még átlagosak, de
nagyobb kivezérlésen már ugyancsak felszöknek, főleg a jobb csatornán.
Az akusztikai visszahatás goromba: széles sávban jelentkezik, és
nagyon erőteljes. Érdekes, hogy 4kHz fölött újra felüti a fejét. Ez a
diagram, sajnos, sok mindent elárul.
A hangkar-hangszedő rezonancia igen erőteljes, viszont kedvező
frekvenciára (12Hz-re) esik. Érdekes, hogy a másik csatornán egész
másféle, jobban csillapított rezonanciát mértünk. Más készülékeken a
különbség sokkal kisebb.
Az impulzusátvitel jól látható túllövést, de csak alig észlelhető
berezgést mutat.
összegezve: számos jó osztályzat - intőkkel tarkítva.
Sanyo TP 388 lemezjátszó
Ugyanaz zöldben. Ez is tojáshéjra épített, könnyűtányéros,
félautomata lemezjátszó, T4P hangszedővel. Szinte mindent elmondtunk
róla - az előző fejezetben.
Ezen a gépen mindenesetre nem két, hanem 3 gombot találunk,
mindhármat jobboldalt. Az első a fordulatszámváltó, a második a liftet
működteti, a harmadik - ez nagyméretű és téglalap alakú - a STOP/
REJECT, ami pontosan ugyanazt teszi, mint az Akai lemezjátszón a
CUT/RETURN: lejátszás közben megszakítja a műsort, alaphelyzetbe viszi
a kart és kikapcsoja a motort.
A hangkar egyenes, és mint mondtuk, csak T4P rendszerű hangszedőt
fogad. Az ellensúly ugyan rugalmasan van felfüggesztve, de állítani
természetesen nem lehet, a hangszedő tömege és tűereje szabványosítva
van. Antiskating azért lehetne, de nincs. A hangszedő az
Audio-Technica gyártmánya (nincs ráírva, de fel lehet ismerni),
típusjele MG-44J.
Felépítése
Szinte mindenben megfelel az előbbi Akainak, úgyhogy csak röviden.
A fekete műanyag burkolat egyben váz is. Közepe táján egy fémlap
hordozza a tányércsapágyat és a karmechanika zömét. A motor a
szokásos, egyenáramú kivitel, vezérléséről egyetlen IC és néhány
ellenállás gondoskodik. Az IC, amelynek típusa µPC 1470H, a
tápegységgel együtt egy kisméretű nyomtatott áramköri lapon
helyezkedik el. A motor egy lapos szíjjal hajtja meg a lepkesúlyú,
borítóval is csak 46 dekás tányért.
A hangkar igen egyszerű felépítésű, nehéz róla mit írni (vagy még
valamit lespórolni). A lemezjátszó alja pozdorja lemez, és 4
harangszerű gumilábon áll. A plexitető füstszínű. A kezelőszervek
kívül esnek a lecsukott plexitetőn.
Méréseinkhez
A gyári specifikáció gyakorlatilag a nullával egyenlő, és ez
nemcsak a magyar nyelvű kezelési útmutatóra vonatkozik, mert az
eredeti szervízkönyv sem ad meg egyetlen fontos minőségi jellemzőt
sem. (Ó idők, ó erkölcsök!)
A fordulatszám nemigen tér el a névlegestől, a gyárban rendesen
beszabályozták (a készülék belsejében található két piciny
potméterrel). A fordulatszám-esés már nem ennyire csekély, a Sanyo
sokkal jobban megérzi a tűerő fékező hatását, mint az Akai. A nyávogás
középszerű, a Sanyo ebből a szempontból is gyöngébb. A felfutási idő
itt is rövid (aminek itt sincs jelentősége). A zajok szintén
közepesek, a rezgésmentesítő állványon mért értékek (mert ezek a
mérvadók!) pár dB-vel gyengébbek, mint az Akain. A hangkar
csapágysúrlódása vízszintes irányban kimondottan nagy, itt súlyosan
megalkudtak a tervezők. A kábelkapacitás kicsi (ennek sincs különösebb
jelentősége).
A frekvenciajelleggörbe 15-17kHz táján drasztikus kiemelést mutat,
ez egyértelműen a rezonancia műve. Ebben a frekvenciatartományban
alaposan leromlik az áthallás is (12kHz-ig még megjárná)! A
frekvenciaátvitel egyébként egész tisztességes, láttunk már rosszabbat
is, még drágább hangszedőtől is. A csatornák közötti különbség
csekély.
A letapogatási képesség épphogy átlagos (inkább átlag alatti), de
még mindig jobb annál, amit az Akai hangszedője produkál. A
frekvencia-intermodulációs torzítás átlagos, de nagy kivezérlésen és
különösen a jobb csatornán már ugyancsak felszökik. Az
impulzustorzítás elfogadható.
Várakozáson felüli az akusztikai visszahatás jelleggörbéje, ha
figyelembe vesszük, hogy alapfokú gépről van szó. A Sanyo sokkal
kevésbé érzékeny, mint az Akai. A visszahatása ugyan szintén elég
széles sávban jelentkezik (és még 320Hz-en is látható egy magányos
tüske), de a szintje jó 10 decibellel alacsonyabb.
A hangkar-hangszedő rezonancia meglehetősen éles, de "jó helyre"
esik. A négyszögjel-átvitel erős túllövést mutat, majd lecsillapodik -
körülbelül ezt vártuk.
Összefoglalva: intők - néhány jó osztályzattal tarkítva.
Szeánsz
Akai AP-A305
Ez a lemezjátszó úgy 4-5 hónappal a Lencók után, de csak néhány
nappal a Dual 410 és 435 után szerencséltetett bennünket látogatásával
(HFM 8); emlékeink még frissek voltak, bíztunk benne, hogy össze
tudjuk vetni akkori élményeinket a mostanival. Az Akait természetesen
a NAD 5120/Ortofon 320U-val hasonlítottuk össze (erősítő: Naim NAIT,
hangsugárzó: Spendor), és meglehetősen rövid idő alatt kiismertük a
hangkarakterét. Íme:
Akai AP-A305. Dixiezenén szűk, sávhatárolt. Se fel, se le, se
előre, se hátra. Kellemetlen érzetet kelt, holott tulajdonképpen semmi
rosszat nem csinál. (Jót sem.) Popzenén ványadt. Az énekesnő árván,
panaszosan énekel, hangulata mint az ürgéé az esőben. A gitár nagyokat
üt a felső basszusban, nem jó hallgatni. Valószínűleg sokkalta
gyöngébb a múltkori Dualoknál. Operán előbb kemény, grízes, de inkább
csak a hiányai zavarnak. Aztán a fortisszimón már nagyon mehetnékem
van.
Ványadt, a klarinét fojtott. Nincs magasa, a mélye pedig erőtlen.
Matt, bágyadt, a rezesekből kiment minden élet. Követési hibák. És még
a lépészajra is nagyon kényes.
Az alja hiányzik, a magasa hiányzik, a közepe harsány. Kemény,
tolakodó hang. Popzenén érdektelen, a női énekhang sziszeg is. Ha ez
volna az analóg technika, akkor tényleg ki kéne söpörni. Operán
kétoldalas, a hangszórókból szól, összepréselt, testetlen-erőtlen -
jaj de jó, hogy vége a szeánsznak.
Kevés benne a mélyhang és az élet. Bánatos és tompa. Magashiány.
Torzítás. A tere is kisebb.
Az etalon. A szokásos lágy, telt, kiegyenlített, hallgatható zene.
Derűsebb, nagyvonalúbb, tart valami távoli kapcsolatot a valósággal.
Minden elképzelhető paramétere jobb. Operán éppenséggel ez sem nagy
műélvezet, dehát ebben az árkategóriában nem az opera képezi a hifit.
Testes, természetes, jók az arányai, sokkal jobb hallgatni. Minden
szempontból jobb. De ennek is vannak követési hibái.
Lágy, megnyugtató, tiszta, részletező.
Sokkal élvezhetőbb és zeneibb.
Ide nem kell kommentár. Csak egy jobb lemezjátszó.
Sanyo TP388
Ez a gép sem találkozott az előzővel, tehát közvetlenül nem tudjuk
összehasonlítani vele. A tesztkörülmények azonban változatlanok
voltak: NAD/Ortofon 320U/NAIT/Spendorok; minden készüléket külön
állványra raktunk, a két lemezjátszó egyforma fémállványon állt
(tüskék, pozdorjalap, ahogy ez megkívántatik).
Mindenekelőtt kipróbáltuk, mennyire érzékeny a Sanyo a különféle
külső zavarokra. Hát meglehetősen érzékeny, játék közben elég
megérinteni az állványt vagy a pozdorjalapot, és a mélyhangszóró
membránja máris kóvályogni kezd. Érdekes, azt viszont egész jól
elviseli a TP388, ha a lábunkkal dobogunk a padlón. Rosszabbra voltunk
elkészülve. Ami a hangminőségét illeti, jegyzeteinkből ez derül ki
róla:
Sanyo TP388. Kicsit keményebb. Nem annyira levegős, kevésbé
választja szét a szólamokat. Kicsit recsegősebb, a magasai kevésbé
szépek. Bizonyos torzítások a női hangon; nem a tű piszkos,
tisztogatás után a torzítás változatlanul fennmarad, nyilvánvalóan
követési hiba. A nő rekedtesen énekel és "lassan", bizonytalanul - az
egész zene kissé döglött. Túl nagy baj nem volna - ha a követési hiba
nem volna. Tosca: itt már nyávog is, és újra a követési hibák. Érdes;
a prezensztartomány dominál. A hangkép rendezetlen,
kiegyensúlyozatlan, minden egyszerre szól, csak nemigen tudom, mi
honnan. Nincs tartása, nem elég nagyvonalú, a fortisszimón megdöglik.
Előbb mintha magasabb, szellősebb, világosabb volna, aztán: inkább
csak a mélyei erőtlenek. Csengőbb. Néha szépen szól, de torzít. A női
hang forszírozott, a mélyhang kevés, de nincs túl nagy baj.
Sávhatárolt, főleg alul, néha felül is. Összemosottabb, középen
torz, tompa, fedettebb.
Én nem érzem csilingelőnek, határozottan kevés a magas, és inkább
szúr. A cintányér: fedőket vernek össze. A nő megfázott, náthás, a
hangja altba csúszik. A gitárkíséret nem cseng ki. Torzít,
sávhatárolt. A tere is kisebb.
Az etalon. Itt is követési hiba, de sokkal enyhébb. Valamelyest
szellősebb a muzsika, nem igazán élénk, de az előzőnél feltétlenül
elevenebb. Széjjelebb húzza a színpadot. Általában nem szól eléggé
színesen. Operán fedett, steril, de azért egész jól leképezi a -
nagyméretű! - színpadot. A magasai mindazonáltal szürkék (ez rá a
legjobb szó).
Kulturált, semmi hiba (habár rögtön hallom, hogy csak MM pickup!).
Egyenletes, nyugodt. Követési hiba, de csak kevés.
Tovább kicseng, levegősebb, nyíltabb, tisztább.
Puhább mélyek, határozottabb magasak, jobban kicseng, kevésbé
torzít, jobb a tere, az egész hangzás egészségesebb.
A Sanyo TP388-nak nem annyira a hangminőségét kárhoztatjuk, mint
inkább azt az eredendő, megbocsáthatatlan fogyatékosságát, hogy (a
hangszedő vagy a karcsapágy vagy mindkettő hibájából) kóvályogni kezd
az erősebben modulált barázdákban. Nem kell hozzá "vájt fül", hogy ezt
megállapítsuk.
Sanyo JT 488L tuner
Egyszerű kivitel, de már szintézeres hangolású rádióvevő, amely
hosszú-, középhullámon és a CCIR URH-sávban működik, s amely jókora
memóriával van felruházva: AM-en is, FM-en is 12-12 adó frekvenciáját
képes megjegyezni. Csinos jószág, előlapján az áll, hogy Lighted LCD
Display, ami annyit tesz, mint Megvilágított Folyékonykristályos
Kijelző. Másik felirata, Phase Locked Loop Frequency Syntesizer, azaz
Zárt Fázishurkú Frekvencia Szintézer, a tuner működésének mikéntjére
utal.
Ismét hangsúlyozzuk: a JT 488L-nek 12 voltra van szüksége,
bárhonnan, akár a föld alól is, de leginkább a Sanyo JA 488
erősítőről. Arról nem is beszélve, hogy a tápfeszültség ugyanazon a
csatlakozón áramlik befelé, amelyiken a tuner a hangfrekvenciás jelet
adja kifelé. Lesz bajunk elég, ha ezt a rádióvevőt idegen redszerbe
akarjuk iktatni!
Kezelése, szolgáltatásai
Baloldalt a ki-bekapcsoló árválkodik, semmi egyéb. Jobboldalt a
kijelző a kezelőgombokkal.
A kijelző minden lényeges dologról tájékoztat, igencsak luxöriőz
módon (lux = fény!), a bekapcsolt tuneren sárgán világít, a feliratok
élesen kirajzolódnak rajta. A display baloldalt a vételi sávokat írja
ki, egymás alatt (FM1, FM2, MW, LW, AM) - ne reménykedjünk, a két FM
nem OIRT és a CCIR sávot különbözteti meg, mind a kettő a CCIR sávban
dolgozik, csak megosztoznak a 12 programhelyen, 6-6 jut egyikre is,
másikra is. Készülékünk 50kHz-es lépésekben járja be az URH sávot.
Középhullámon 9, hosszúhullámon 1kHz-es lépésekben hangol. A display
középső részét egy 5 számjegyes frekvenciakijelző foglalja el, a
számok mellett mindig megjeleníti azok dimenzióját is (MHz vagy kHz).
Ha bekapcsoljuk az automatikus keresést, megjelenik az Auto felirat
is, amely Auto-Stereo-ra módosul, ha éppen sztereó műsort veszünk.
Végül a kijelző jobboldalán a "ch" jelzés olvasható, utána pedig
mindig egyetlen számjegy, az éppen bekapcsolt programhely száma. (Más
készülékeken is előfordul, hogy a programra a "channel" szóval utalnak
- ez voltaképpen helytelen, hiszen csatornán egészen mást értünk.)
A kijelzőtől jobbra találjuk a széles, lapos hangológombot
(Tuning), ennek a két oldalát kell nyomkodni, és akkor "+", illetve
"-" irányban mozdulunk el a frekvenciaskálán. A kijelző alatt 6
nyomógomb, az előválasztó (memória) gombok. Ha azt akarjuk, hogy a gép
megjegyezze a már kiválasztott adó frekvenciáját, az egyik
memóriagombot 2 másodpercnél tovább benyomva kell tartanunk, akkor
először villogni kezd a "ch" felirat, majd megjelenik a kijelzőn a
csatornaszám, közölve velünk, hogy már tudja a leckét.
Már csak két piciny gomb van hátra, ezek az előválasztókkal egy
sorban helyezkednek el, csak kissé távolabbra tőlük. Az egyik az FM
ST/ AUTO - MONO/MAN feliratot viseli. Nem kell különösebb
találékonyság hozzá, hogy megfejtsük, mit tud ez a kapcsoló: ezzel
választhatunk az automatikus és a kézi hangolás, egyszersmind a
sztereó és a monó üzemmód között. Ezt a két funkciót ugyan nem szokták
összekapcsolni, de kétségtelenül van logika a dologban. Amikor ugyanis
megnyomjuk ezt a gombot, a gép önműködően hangolni kezd, és megáll az
első olyan adónál, amelynek kielégítően nagy a térereje. Ha ez az adó
még sztereó is, kigyullad az AUTO STEREO felirat a kijelzőn. A
sztereofóniának azonban csak akkor van értelme, ha elegendően nagy
antennajelet kapunk, mert különben zajos lesz a vétel. Ha az
antennajel csekély, átkapcsolunk kézi hangolásra, egyben monóra.
A második gomb a BAND, azaz a sávválasztó kapcsoló. Valahányszor
megnyomjuk, a készülék sávot vált.
A tuner hátoldalán 75 ohmos szimmetrikus antennacsatlakozót
alkalmaztak, elhagyván a 300 ohmos szimmetrikus bemenetet (nem is
nagyon van szükség rá). A készülékhez mellékelt AM-keretantenna
kivezetéseit rugós csatlakozópár fogadja. Végül az a bizonyos lapos, 5
pólusú csatlakozósáv, a "köldökzsinór", amely az anya-erősítővel köti
össze a tunerbébit. Itt is elmondjuk: a JA 488-nak nincs külön
hangfrekvenciás kimenete!
Felépítése
Korszerű, átlagosan bonyolult készülék.
Az URH antennajel egy illesztőtranszformátoron keresztül vezérli
az első hangolt kört, majd FET-es nagyfrekvenciás erősítő fokozat
következik, mely egy újabb hangolt körre dolgozik. A keveréshez
szükséges nagyfrekvenciás jelet egy FET-es oszcillátor állítja elő, és
a keverőtranzisztorra adja. A "tuner tunere" tehát három hangolt kört
tartalmaz. A hangolóelemek kettős varicapok.
Keverés után újabb illesztőtag, majd egy kerámia KF szűrő
következik(E 10,7S); két ugyanilyen, sorbakapcsolt szűrőt
egytranzisztoros erősítő hajt meg, kimenetük azt az IC-t táplálja,
amely KF erősítő és demodulátor is egyben, azonkívül az AGC
feszültséget is előállítja. Ez az LA 1265 típusjelű integrált áramkör
a sztereó dekóderre dolgozik, amely egy LA 3361-es IC-n épül.
A jobb és bal csatorna jele a pilotszűrőre jut, majd
egytranzisztoros erősítőrészt vezérel, s végül egy némító fokozat után
a tuner kimenetére kerül.
Az AM vevőrész is egyszerű jószág. Természetesen szintén varicap
hangolású. Az antennajel a közép- és hosszúhullámú modulátorkörre jut
(a kiválasztott sávnak megfelelő modulátor- és oszcillátorköröket
tranzisztorok kapcsolják be), majd a már említett LA 1265 következik,
ez tartalmazza az oszcillátor- és keverőrészt, de ez végzi a KF
erősítést is. A szűrők itt is kerámiaszűrők. Demodulálás után a
hangfrekvenciás jel egytranzisztoros impedanciaillesztő fokozaton
keresztül jut a sztereó dekóderre, majd a kimenetre.
Rádióvevőnk agyközpontja egy nagybonyolultságú IC (TC 9302AF), ez
vezérli a tunert, ez állítja be a hangolófeszültséget, ez vezérli és
hajtja meg a kijelzőt. Ide csatlakoznak a kezelőszervek, itt rejtőznek
a memóriák. (Amikor a készüléket kikapcsoljuk, egy kisméretű, de igen
nagy kapacitású - 0,1F, 5V - kondenzátor "tartja életben" a
memóriákat, meglehetősen sokáig.) Még egy integrált áramkört találunk
a készülékben, ez az AM és FM rész oszcillátorának jelét osztja le és
adja be a központi áramkörbe, ahol összehasonlítják a referencia
frekvenciával. A már felsorolt aktív elemeken kívül jónéhány
tranzisztorról is említést tehetnénk, ezek az AM/FM váltásra, a
bekapcsolási zajok elnyomására, a varicapok vezérlésére stb.
szolgálnak.
A tuner fémdoboza kisebb, mint a torony többi komponenséé, de még
ennek is csak a felét foglalja el a nyomtatott áramköri lap, amely a
kapcsolókon kívül az égvilágon mindent magában foglal.
Méréseinkhez
A specifikáció persze ezúttal is szűkszavú, de a legfontosabb
adatokat azért közli velünk. A gyári adattáblázat zárójelben közölt
adatai a magyar nyelvű kezelési útmutatóból származnak, a többi a
szervizkönyvből.
A zajhatárolt érzékenység, sajnos, egyik specifikációt sem
teljesíti, mi 2,5µV-ot mértünk. A gyár valószínűleg 75kHz-es löketre
adta meg az 1,5µV-ot - de ez sem stimmel, mert akkor nekünk kb. 2µV-ot
kellett volna kapnunk. Nyilvánvaló, hogy ezt a készüléket nem
távolsági vételre tervezték. Ne feledjük, mindössze három hangolt köre
van, annyiból pedig nem is telik többre. A sztereó zajhatárolt
érzékenység is meglehetősen szerény, tekintélyes antennajelre lesz
szükségünk, ha csöndes sztereóvételre áhítozunk. A zajok monóban
átlagosak, sztereóban rosszabbak. A tervezők mindezt figyelembe
vették, amennyiben a határolási küszöbszintet viszonylag magasan
tartották.
A pilotjelző érzékenysége nagyjából megfelelő; amikor a készülék
sztereóra kapcsol, 29dB-es jel-zaj adódik. Ez felel meg a
zajzárküszöbszintnek is, sztereó üzemmódban. Monóban a zajzár nem
értelmezhető, minthogy ezen a készüléken nincs külön zajzár és külön
monó/sztereó kapcsoló (lásd az előző fejezetben).
A pilotjel elnyomás megfelelő, a szűrőket szerencsére nem
spórolták el a tervezők. A segédvivő elnyomásra viszont már nem
fordítottak különösebb gondot. Az AM elnyomás átlagos.
A harmonikus torzítás magas, ettől a készülék-generációtól jobbat
várunk.
Igen szép viszont a frekvenciajelleggörbe: 100Hz-től 16kHz-ig
teljesen lineáris.
Az áthallási csillapítás egyik irányban jó, másik irányban
érezhetően gyöngébb - az eredmény átlagos.
A tükörfrekvenciás és a középfrekvenciás zavararány megfelelő, a
kétjeles szelektivitás jó. A nagyjelszelektivitás átlagos, a 96MHz
feletti csúcs jobb készülékeken lényegesen kisebb.
A hangfrekvenciás kimenő feszültség megfelelő, bőven kivezérli a
tunerhez kapcsolt erősítőt.
Összefoglalva: vegyes kép. Egyszerűen kezelhető, csinos jószág, de
nem lehet rá azt mondani, hogy olyan érzékeny volna, mint egy mimóza.
A frekvenciaátvitele szép, a torzítása magas, a többi jellemzője
átlagos. Lényeges szempont, hogy csak a CCIR sávban dolgozik, és hogy
nincs saját hálózati tápegysége.
Szeánsz
Aznap délután minden adón lehetett valamiféle zenét fogni, olyat,
amilyet - többségében nagyon rosszat. A rádióhallgatónak, ha hifista,
nagy-nagy türelemre van szüksége, s folyvást gyakorolnia kell magát a
megbocsátás művészetében, amikor a minősíthetetlen, tönkrejátszott
hanglemezek magnófelvételét hallgatja. Ezért a hangminőségért nem
volna érdemes hifi-tunert vásárolni, dehát az ember amíg él, remél, s
időnként valóban oázisra bukkan a sivatagban, főleg, amikor élő
előadást hallgathat. Nekünk most nem volt ilyen szerencsénk: csak a
rossz, a rosszabb és a még rosszabb között válogathattunk. Túránkat a
Danubius-sivatagban kezdtük, CCIR-en, aztán egy OIRT-átalakító
segítségével átruccantunk a Kossuth és a Bartók adó homoktengerére.
Hallgattunk vegyes popműsort, nosztalgiaszámokat és heavy metált,
Mendelssohn és mások szimfonikus zenéit, belehallgattunk Mozart
"Titus" című operájába, s természetesen figyelemmel kísértük azt, ami
mindebből élőben szólalt meg: a bemondó hangját.
Etalonunk változatlanul a Pioneer F-99X. A két tunert egyforma,
háromlábú fémállványokra helyeztük (alul-fölül tüskék, felül a tüskék
egy pozdorjalapot tartanak, arra jön a készülék), hangsugárzónak a
Spendorokat használtuk, erősítőnek pedig a Naim NAIT-et. Egy kicsit
ügyeskednünk kellett, mert, mint tudjuk, a Sanyo tunernek
tulajdonképpen nincs kijárata más erősítő számára, csak a sajátjával
hajlandó kommunikálni. Jegyzeteink meglehetősen egyneműek, lényegében
véve mindnyájan ugyanazt hallottuk, és a különbséget is ugyanakkorának
ítéltük.
Sanyo JT488L. Kezdetben nagyon kevés különbség. Tömöttebb hang,
időnként még jobban is tetszik, de gyanús, hogy szűkebb az átvitele. A
tere is beszűkül. A hangkép mesterségesen "felmelegszik", de nem
kellemetlenül teszi. Kicsit durvább, közönségesebb. A középsáv
dominál. Kevésbé mutatja meg a színpad egyes részleteit. A bemondó
hangja magasabbra csúszik, kissé nazális, bizonytalanul helyezkedik el
a térben. Több zaj, több apró kellemetlenség. Az opera összeszűkül, a
felső-basszus és a felső-prezensz dominál, kisebb a tér, nem válnak
szét a szólamok, itt nagy differencia a két hangkép között.
Színezettebb szoprán, "izgatottabb", erőszakosabb. A végén, popzenén:
nyugtalanabb, ál-magasakkal.
Kevesebb magas, lefelé húz, több dübörgést hallok, egyáltalán,
lényegesen nagyobb a zaja. Kicsit torzabb (bár mind a kettő torzít).
Ugyanaz nálam is. Mindegy, mikor melyik számon; az ítéletem nem
fordult meg soha. A Sanyo magasai keményebbek, középtől felfelé
érdesebb, kicsit tölcséres, forszírozott, alul döng, sávhatárolt. A
mélyei nincsenek megfogva.
Kisebb tér, ebben érzem a legnagyobb különbséget. Összemosottabb,
torzabb, elvékonyodik, a legmagasabb tartományban hiány.
Az etalon. Magasabbra megy, erősebb a basszusa. Később: a tere jól
érezhetően kinyílik (bár ez is gyatra). Komolyzenén egyértelműen
tartalmasabb (habár én ezért a hangminőségért sem fizetnék egy fillért
sem). A bemondó hangja teltebb, mélyebb tónusú. Az operán: nagyobb
energiák, szélesebb színpad. Az énekhang sejteti, hogy hosszabb távon
ez a hangkép meggyőzőbb. Popzenén is nyugodtabb, hallgathatóbb.
Kienyenlítettebb, finomabb, szebb, a mélyei megfogottabbak.
Még a legrosszabb lemezeken is ez a jobb.
Jobb magas, jobb mély, jobb tér, kisebb torzítás. Levegősebb,
tisztább.
Gyorsan le kell szögeznünk, hogy jegyzeteinkben mi sarkítva
fogalmazunk, szándékosan eltúlozzuk a különbségeket, mintegy
nagyítóüvegen vizsgáljuk a tesztkészülék hibáit. Valójában a
véleményünk nem csak abban egységes, hogy a Sanyo tuner jócskán
gyöngébb az etalonunknál, hanem abban is, hogy ez a gép önmagában véve
egész tisztességes, és valószínűleg jobb, mint az általunk eddig
tesztelt "kistornyok" tunerjei. A hangja semmiképpen sem kellemetlen.
Feltéve, hogy magának a rádióműsornak a hangja nem kellemetlen...
Sanyo JA 488 erősítő
A Sanyo torony központi darabja. Ez így nem egészen pontos, hiszen
a lemezjátszót, a magnót és az erősítőt egyenként is meg lehet
vásárolni, a tunernek viszont (lásd ott) nincs tápegysége, csak az
erősítővel együtt működik, mint valami kettős dobozba épített receiver
- s végül is a receiverre mondják azt a németek, hogy "Steuergerät",
tehát vezérlőkészülék. A Sanyo JA 488 specialitása ennek megfelelően
nem az előlapon, hanem a hátoldalon tekinthető meg: két különlegesen
kiképzett csatlakozósáv, amelyeken keresztül a tápegység nélküli tuner
(illetve a Sanyo valamely szintén tápegység nélküli magnója) egyrészt
megkapja a feszültséget, másrészt közvetíti a műsorjelet.
Figyelmet érdemel még a JA 488 a teljesítményével is, 2x55 wattos
nyugati hifi-erősítőt eddig nem árultak magyar boltban. És van rajta
egy 5 sávos hangszínszabályozó, vagy ahogy kissé fellengzősen nevezik,
"grafikus ekvalizátor" - ezt elhagytuk volna.
Kezelése, szolgáltatásai
A fekete előlapon áttekinthetően, jól kezelhetően helyezkednek el
a kezelőszervek. Bal oldalt hálózati kapcsoló, alatta a fejhallgató
6,3mm átmérőjű Jack hüvelye, mellette a hangsugárzók ki-beiktatását
szolgáló kicsiny gomb.
Az 5 sávos grafikus ekvalizátor síkpályás potenciométerei
értelemszerűen függőlegesen állnak, mintegy kirajzolják az általuk
beállított frekvenciaátvitelt. Alattuk kicsiny forgatógomb: a
balansz-szabályzó.
Viszonylag nagyméretű plexi ablakban LED-ek (6) jelzik vissza,
melyik bemenetet választottuk. A 6 bemeneti választókapcsoló az ablak
alatt helyezkedik el, egy sorban. Az első kettő a Tape 1 és 2
(erősítőnkre két magnót is csatlakoztathatunk), felettük a Monitor
felirat, vagyis ezek egyszersmind monitorkapcsolók is. A két gomb
alatt a Tape 2 -> 1 illetve Tape 1 -> 2 jelzés arra utal, miként kell
másoláskor eljárnunk. A többi bemenet: CD, Tuner, Video, Phono.
Ugyanezeket a feliratokat a kijelző részen is megtaláljuk,
piktogrammok kíséretében.
Jobboldalt nagyméretű forgatógomb a hangerőszabályzó
ki-bekapcsolója. (A "lúdnessz" itt nem kötelező.)
Egyebet nem is találunk az előlapon. Hátul a hangsugárzók kábelét
szorítós aljzatok fogadják, az összes többi bemenet és a két
magnó-kimenet RCA rendszerű aljzat. (A két speciális csatlakozóról már
szóltunk.)
Felépítése
A Sanyo JA 488 elektromos felépítése nem bonyolult, könnyű
áttekinteni. Ha eltekintünk a hangszínszabályzó résztől, a manapság
megszokott "alapfelállást" látjuk: 1 IC a fono-előerősítő, 1 IC a
teljesítményerősítő. Mindegyik dual (kettős) kivitelű, így aztán
nagyon kevés alkatrészre van szükség. A JA 488 belvilága azért egy
kicsit differenciáltabb ennél, de így sincs túlbonyolítva semmi.
A fono-előerősítő LA 6458DS típusú, a korrekciót a negatív
visszacsatoló ágában elhelyezett frekvenciafüggő hálózattal állítják
be. Kimenőjele a választókapcsolóra kerül (a nagyszintű bemenetek jele
közvetlenül fut oda), majd a hangszínszabályozás következik: 5
tranzisztor, egy LA 6458S típusú IC körében elhelyezve. Innét vezérlik
a balansz szabályozót, majd a hangerőszabályzót, mely utóbbin belül
egy kikapcsolható áramkör a fiziológiai hangerőszabályozó. A jel
ezután közvetlenül a teljesítményerősítő IC-re jut (STR 4192 Mk II).
Ebben némító áramkört is kialakítottak, ezt egy külön tranzisztor
vezérli. A kapcsolási zajokat tehát kiküszöbölték. A kapcsolási rajz
alapján úgy látszik, ez a tranzisztoros fokozat egyben termikus
túlterhelés ellen is védi a teljesítményerősítőt. Az IC 3,15 A-es
olvadóbiztosítékon keresztül dolgozik a kimenetre, azaz a
hangsugárzókra.
A hálózati transzformátornak két önálló szekunder tekercse van. Az
egyik egyenirányítás után +24,5V-ot állít elő, s ebből 1-1 IC-s
stabilizátor közreműködésével produkálnak 12V-ot, külön-külön a
tápegység nélküli hifi-komponensek, tehát a magnó és a tuner
táplálására. A transzformátor másik tekercsének feszültségéből egy
nagyteljesítményű dióda híd állít elő ±43V-ot a teljesítményerősítő
számára. A tápegységben 4700µF-os pufferkondenzátorokat találunk.
Az erősítőt gondosan védik a rádiófrekvenciás zavarok ellen: soros
RC tagokkal (1 kohm, 100pF) a nagyszintű bemeneteken és a magnó
kimeneteken, többszörös szűrőegységgel a hangsugárzó kimeneten.
A fém dobozban egyetlen, nagyobb méretű nyomtatott áramköri lapon
helyezkedik el az elektronika nagy része. Kisebb panelen találjuk a
korrekciós erősítőt, egy másikon a hangszínszabályzót, s ezeken kívül
is van még néhány miniatűr NYÁK lap a dobozban.
Méréseinkhez
A specifikáció szűkszavú, sőt, a szervizkönyvben sem találunk
sokkal többet - úgy látszik, a Sanyo ebből nem csinál különösebben
nagy ügyet.
A bemeneti impedancia a korrekciós bemeneten az előírás szerinti,
a nagyszintű bemeneteken viszonylag alacsony - ahogy ezt manapság
megszoktuk. A bemeneti feszültségek megfelelnek az előírásoknak. A
maximális bemeneti feszültség példás.
A jellemző kimeneti teljesítmény pontosan teljesíti a
specifikációt. Egyetlen csatornát működtetve igencsak nagy
teljesítmény-értékeket mértünk! A kimeneti feszültség stabilitása is
megfelelő, a teljesítményerősítő derekasan működik. A
teljesítmény-frekvenciatartomány rendkívül széles, ez is a végerősítő
IC-t dicséri.
A frekvenciajelleggörbék tisztességesek, mágneses hangszedő
bemenetről egészen enyhe kiemelést mértünk a 30-80Hz és a 4-50kHz
sávokban. A fázis-frekvencia jelleggörbe lehetne egy kicsit szebb, de
ne legyünk maximalisták. Az áthallási csillapítás jó.
A hangszínszabályzók precízen működnek, de persze ez csak játék, a
legjobb, ha mindegyik potmétert középállásban tartjuk. Hiányoljuk azt
a kapcsolót, amellyel a jobb ízlésű zenebarát kiiktathatná a műsorjel
útjából ezt az egész grafikus jojót. A fiziológiai
hangerőszabályzással ezt szerencsére megteheti. Ez utóbbinak, valamint
a balansz-szabályzónak a működési tartománya is megfelelő.
A zajok alacsonyak, az erősítő viszonylag "csöndes". A
maradékfeszültség-erősítés, valamint a különböző bemenetek közötti
áthallás megfelelő.
A különbségi torzítás a nagyszintű bemenetekről igen alacsony,
csak 30kHz fölött emelkedik meg egy kicsit. A fono-előerősítő
torzítása a ma használatos, IC-s korrektorokra jellemző görbét adja.
A kimenő teljesítmény függvényében mért torzítás igen alacsony,
egészen a névleges érték 75%-áig (kb. 41W), és csupán 55 wattnál
emelkedik meg, feltehetőleg a tápegység korlátozó hatása miatt. Az
intermodulációs torzítás viszont csak közepes. Megadjuk a komplex
terheléssel mért kimeneti teljesítmény diagramját is, erről a mérési
módszerről részletesen írtunk 7. kötetünkben ("Kisebbrendűségi komplex
terhelés"). A JA 488 egész tisztességesen viselkedett - egyáltalán nem
volt kisebbrendűségi érzése a különféle, komplex terhelések hatására.
A négyszögjel-átvitel nagyjából a frekvenciaátvitelt tükrözi.
Kapacitív terhelés hatására némi berezgést mutat, de ez sem veszélyes.
A fejhallgató kimenet megfelelően van kialakítva. A két magnó
kimenet azonos, kivitelük olyan, hogy a jelforrások kimeneti
impedanciájához csak a készülékben lévő soros zavarszűrő (elválasztó)
ellenállások impedanciája adódik hozzá.
Összegezve: Számunkra is váratlan, de a Sanyo erősítőt csak
dicsérni tudjuk. Tekintélyes kimenőteljesítmény, kiadós
teljesítménysávszélesség, alacsony torzítás, és egyébként is csupa
tisztességes paraméter. De figyelem: nem dolgozhat 8 ohm alatti
terhelésre!
Szeánsz
Ez a mostani Sanyo-kollekció ugyan nem egyetlen torony
komponenseit egyesíti, hanem két készletből van összeszedve, egy
drágábból és egy olcsóbból, de már magának a (drágábbik) 400-as
szériának is messze a JA 488 erősítő a legnívósabb darabja. Arról nem
is beszélve, hogy ekkora teljesítményű erősítőt eddig még nem árultak
a hazai boltok, forintért legalábbis még nem. Műszakilag is korrekt
darab benyomását kelti, méltó rá, hogy megkülönböztetett figyelemmel
kísérjük.
Tanakodtunk, milyen készülékkel küldjük a ringbe. Az 5500 forintos
Orion SE 1025 túl szerény mércének látszott, a Naim NAIT II túl
magasnak.
(*A NAIT II tesztjét lásd a Hetedhéthatárban, az augusztusi
HFN/RR-ben. Megjegyezzük még, hogy az általunk használt gépet a
Szerkesztő úgyszólván "agyonkezelte" á la PWB, aminek megvan ugyan a
maga előnye, de a NAIT-et most már végkép nem szabad közvetlenül
összevetni más erősítőkkel.)
A HFM I/Quad kombinációt a Manók Tánca óta (HFM2.) egyre kevésbé
érezzük megbízható etalonnak. Visszanyúltunk tehát Menő Manóhoz, a NAD
3020 erősítőhöz, amely jelenleg a 3020e típusjelet viseli; ha
valamelyik állami vállalat behozná, úgy 15-16 ezer forintot illene
kérnie érte. A Sanyo 18 ezer forintba kerül, ez nagyon nagy pénz,
ezért már teljesíteni kell valamit, éspedig nemcsak "szocialista
viszonylatban".
A JA 488 persze olyanokat is tud, amikre az "audiofil",
"minimalista" készülékek nincsenek felkészítve (hangszínszabályzás
ötsávos ekvalizátorral!), de az ilyesmit mi értéktelen szolgáltatásnak
tartjuk, egy fillért sem fizetnénk érte. Az viszont jó dolog, hogy a
JA 488 csaknem kétszerte nagyobb teljesítményt szolgáltat, 2x55 wattot
a NAD kb. 2x30 wattja ellenében, ezt tényleg érdemes megfizetni -
föltéve, hogy ez a teljesítmény nemcsak papíron érvényesül, hanem
füllel is érzékelni lehet. Hangsugárzónk, a Spendor BC1 amúgyis rossz
hatásfokú; szereti, ha az erősítőnek nincs kisebbrendűségi komplexusa.
A NAD 5120 lemezjátszót használtuk az Ortofon MC10S hangszedővel
és a T-2000 transzformátorral. A két erősítőt azonos (közepes)
minőségű állványra tettük, és egyszerre mindig csak az egyiket
iktattuk be a láncba, vagyis nem kapcsolgattunk közöttük, inkább
minden egyes zeneszám lejátszása után átszereltük a kábeleket a
Sanyo-ról a NAD-ra vagy vissza. Főleg az Ortofon demólemezt
hallgattuk, valamint a direktvágott Sheffieldet. Jellemrajzok:
Sanyo JA 488. Puhább, melegebb hangkép. Kellemes, de nem tágul,
nem mozog, túl statikus. A Wagner-zenén nincs elegendő sodrása. A
rezesek hangjában a prezensztartomány dominál, nem pedig (ahogy kéne)
egy mélyebb "test" plusz felhangtartomány.
Általában egy mély és egy magas frekvenciapúp adja ki a hangképet.
A hegedűk színezete nem tetszik. Az egész túl szűk, hamarabb kezd
fárasztani. Mindazonáltal sokkal jobb az eddigi olcsó japán
torony-erősítőknél. Érezhetően abban az irányban mozdul el, amerre
kell - de még messze van az audiofil erősítőktől.
A középmély tartományban kisebb az energiája. Matt a teteje, a
csillogásból valami eltűnt. Wagneren is mattabb, a mélyei nem elég
jók. Azt vártam, hogy a teljesítménytartalékai nagyobbak - mégis:
"kisebbet szól" a NAD-nál. Ami a mélyben hiányzik, azt valami
harsánysággal pótolja. Nincs nagy baja, de valami nem eléggé jó benne.
Az első néhány taktusnál még nem tudtam dönteni. Kicsit keményebb,
nyugtalanabb, az ének fedettebb, kásásabb. Wagneren hidegebb,
érdesebb, hiányoznak a mélyenergiák. A középtartomány nyüzsgőbb,
zavaróbb, de azért egész tisztességes.
Elsősorban a mélytartományban nagy a különbség. A Sanyónak alul
hiánya van, de felül sem megy elég magasra. A középhangok vannak
túlsúlyban, prezenszes. Össze is mossa a hangképet, zongora-pedál
módjára. Operán óriási mélyenergiák hiányoznak.
NAD 3020e. Viszonylag kiegyenlített. Dixien minden szempontból
közepes. Popzenén már észlelhetően nagyvonalúbb. Nagyobb a tere, az
egész valahogy sokkal érdekesebb, "áradóbb" pedig a NAD-nak nem ez a
legerősebb oldala. Az audiofil irányba esik. Némi ridegséget azért így
is hallok. Wagneren igen jó, a hegedűk élénken nyüzsögnek (a szó jó
értelmében), alul nincs meg a kellő tartása, a basszusa kissé kong, de
a fortisszimóknál így is megtartja a zenekar egységét. A vonósok néhol
kissé szegényesek. A rezesek jók.
Simább. Jobb mélyek. Magasabbra is megy, világosabb a hangképe, de
időnként kong. Nem tetszik maradéktalanul, de jobb.
Kicsit kiegyenlítettebb.
Sokkal szélesebb sáv, levegős, szépen kicsengenek az akkordok.
Habár Wagneren mintha mesterségesen visszhangosítana.
Nem vagyunk ebtenyésztők, de azért tudjuk, hogy az ebek nem
egyformák. Van fekete kutya, fehér kutya, tarka kutya. Van pincsi és
bernáthegyi, van közönséges korcs és van fajtiszta agár. Egyvalami
azonban közös bennük.
Kutyából nem lesz szalonna.
*
A HFM szerkesztősége köszönetet mond a Zsolt Audio-nak a teszthez
kölcsönzött NAD 3020e erősítőért.
Sanyo RD W488 kazettás magnó
Ez a magnó mindent tud, amire egy magnónak szüksége lehet:
kétkazettás, kétféle szalagsebességgel tud másolni, a lejátszó gépezet
oda-vissza játszik... kell-e több ennél?
Hát bizony kéne. Elkellene rá mindenekelőtt két tisztességes
kivezérlésjelző, egy a bal, egy a jobb csatornára, ahogy illik (nem
pedig összesen 5 LED, amely mind a két csatornajelét mutatja
egyszerre!). Kellene még aztán egy fejhallgató-kimenet is.
Legisleginkább pedig tisztességes magnó-mechanikára volna szükség,
mert a lejátszómagnó, tisztesség ne essék szólván, kinyávogja magát
mindennemű hifi-szabványból. Igazság szerint nem is Mutathatnánk Be
ezt a magnót, hiszen egyik legfontosabb jellemzője, a nyávogás,
túlhaladja a szabványban rögzített ±0,2%-ot. Emiatt nem is lenne
lelkifurdalásunk, csak az a bökkenő, hogy ha már a Sanyo-toronynak
minden egyes emeletét végiglátogatjuk, nem tehetjük meg, hogy pont a
magnónál ne szálljunk ki a liftből. A magnó még mindig sokak számára a
legfontosabb műsorforrás (erről a közvéleménykutatás eredménye is
meggyőz bennünket, lásd a 10. oldalon), mások viszont csak kiegészítő
eszköznek használják: szükségük van rá de nem annyira minőséget várnak
tőle, mint inkább különféle szolgáltatásokat, akkor pedig miért ne
maradhatnának meg az RD W488-nál.
De ne is keltsünk fölöslegesen pánikot. A kétkazettás Sanyo
magnónak csak az egyik, az "A" jelzésű, kizárólag lejátszásra szánt
csévélője gyöngélkedik. A másik, a felvevő/lejátszó mechanika viszont
("B") még éppen belefér a hifibe, vagy legalábbis a
szabványkövetelmények skatulyájába. Úgy tekintjük tehát, mint normál,
egykazettás magnót, amelynek számos szolgáltatása van, de azok
némelyike (tehát éppen a másolás) még nem eléggé hifinomult...
Csak hát jókora pénzt kell leszurkolni érte: kishíján 18 ezer
forintot.
Kezelése, szolgáltatásai
Külsejére, felépítésére nézve nem tér el a többi kétkazettás
decktől. Vasoxid, krómoxid és metál szalagot fogad, és mint
említettük, az egyik csévélője csak lejátszani tud, felvételeket csak
a másikkal lehet készíteni. Ez utóbbi, a "B" rész teljesen
hagyományos, semmi említésre méltót nem találunk rajta. A lejátszó
magnó viszont oda-visszajátszó gépezet.
Az előlap bal oldalától indulva, előbb a ki-bekapcsoló lapos,
keskeny gombja kerül a kezünkbe. Alatta 6,3mm átmérőjű Jack-hüvely a
mikrofon jelét fogadja - monóban. Mindkét csatornára ugyanazt a jelet
veszi fel.
Az "A" magnórész kazettatartó rekeszének bal oldalán két egyforma
karocskát találunk. A felsőnek 3 állása van, ezzel a lejátszás módját
határozhatjuk meg, tehát hogy a kazettának csak az egyik oldalát
játsszuk le, vagy mind a kettőt - de azt is megtehetjük, hogy a gép
folyamatosan ismétli a teljes műsort, amíg csak Stopra nem kapcsoljuk.
Az alsó karocska irányváltásra szolgál. Az üzemmódkapcsoló gombok
természetesen a kazettatartó alatt sorakoznak: Lejátszás, Gyorshátra,
Gyorselőre, Stop (egyszersmind kivetőgomb), Pillanat-állj. A "B"
jelzésű mechanika üzemmódkapcsolói ugyanígy vannak elrendezve.
Mindegyik gomb egyforma, és csak enyhén kell megnyomni őket, a "
munkát" részben a mechanika végzi el helyettünk.
Jobboldalt jónéhány kapcsoló és LED díszíti a magnót. Felül
egyszerű, kisméretű, 3 számjegyes számláló, ez kifejezetten a "B"
mechanikához van rendelve. Mellette a Dolby Ki/Be, majd a Dolby B/C
választókapcsoló, két LED-del megsegítve. Szintén két LED jelzi, hogy
az "A" mechanika oda- avagy visszafelé játszik éppen. LED gyullad ki,
ha nagysebességű másolásra állunk, valamint ha felvételre kapcsolunk.
Az imént felsorolt 6 LED egy sorban helyezkedik el, s alattuk
sorakozik az az 5 LED, amely a készülék kivezérlésjelzőjének szerepét
játssza. Mint már elmondtuk, ez csupán "monóban" működik, a két
csatorna közös szintjét jeleníti meg. A kivezérlésjelző lámpasor alatt
kisméretű forgatógomb a szintszabályzó.
Lejjebb 5 kisméretű nyomógombot találunk. Az elsővel az "A" magnó
lejátszási korrekcióját válthatjuk, a 2-3. a "B" magnó felvételi
korrekcióját állítja be, a 4. a másolás sebességét kapcsolja
(Normal/High), az utolsóval pedig azt határozzuk meg, honnan kapja a
jelet a főmagnó: a vonal bemenetről (felvétel), avagy az "A" magnóról
(másolás). Ez valójában a tényleges bemeneti választókapcsoló.
A hátoldalon még egy szelektor, ezzel a vonal és a mikrofon
bemenet között választhatunk. A "BEAT" jelzésű gombbal egy
zavar-elhárító, interferencia-kivédő kapcsolást aktiválhatunk, ez
voltaképpen az előmágnesező- és törlőoszcillátor frekvenciáját
változtatja meg kismértékben. Csatlakozások: 2 pár RCA hüvely.
Felépítése
Essünk előbb túl a mechanikán. A bevezetőből már sejthetjük, hogy
a két gép nem azonos.
Az "A" mechanikát kicsiny egyenáramú motor hozza mozgásba.
Minthogy a gépnek oda- de visszafelé is kell játszania, a motor két
rendszert működtet. Mindenből kettő van: hangtengelyből,
nyomógörgőből, lendkerékből (ez utóbbiak fémlemezből vannak kivágva,
és négyzet keresztmetszetű gumiszíj hajtja őket). Olyan ez, mintha
kettős "capstant" látnánk, de mindig csak az egyik fele működik,
aszerint, hogy merre fut a szalag. Irányváltáskor a lejátszófej 180
fokban elfordul.
A másiknak, a főmagnónak is ugyanilyen a motorja, a lendkerék itt
is fémlemezből sajtolt alkatrész, de két lemez van összefogva, tehát
nagyobb a lendítőtömege - alighanem ez a legnagyobb különbség az
ikermagnó két tagja között. A meghajtómotor fordulatszámát
elektronikus úton váltják aszerint, hogy normál avagy kétszeres
szalagsebességet állítottunk-e be.
Elnézve a Sanyo ikermagnót, az a benyomásunk, hogy mechanikailag
az igényesebb hordozható rádiósmagnóknak felel meg. Elektromos
felépítésével viszont már valamivel bizalomgerjesztőbb.
A felvételi úttal kezdve: a mikrofon jele egytranzisztoros
erősítőre kerül, s ezt a monó jelet a mikrofon/vonal
választókapcsolónál osztják szét. (Értelemszerűen ide fut be a vonal
bemenet jele is.) A felvételi szintszabályzó potméter következik, majd
pedig egy újabb egytranzisztoros erősítő, amely a kikapcsolhatatlan
segédvivő- és pilotszűrőt táplálja. A zajcsökkentő (Dolby B és C,
mindkét csatornára) egyetlen integrált áramkör (CXA 20 188), az IC
kimenete a fejmeghajtó erősítőt vezérli. Ez is egytranzisztoros; a
szalagfajták szerinti korrekciót negatív visszacsatolással állítják
be. Egy újabb tranzisztor ugyanezt a korrekciót módosítja kétszeres
sebességű másoláskor.
A magnófejnél 5 tranzisztort találunk, ezek a fej
csatlakozópontjait váltják a felvétel/lejátszás során. A
törlő-előmágnesező jelet ellenütemű oszcillátor állítja elő: a
tápfeszültségét változtatják, s így állítják be a jel nagyságát az
egyes szalagfajtáknak megfelelően, további 2 tranzisztor segítségével.
Az 5 kivezérlésjelző LED-et egy LB 1416S típusú IC vezérli. Önálló
erősítő-részekkel külön-külön fogadja a bal és a jobb csatorna jelét,
összegzi őket, és az így képzelt jellel hajtja meg azokat az
erősítőket, amelyek a LED-eket táplálják. A kivezérlésjelző bontása:
-10, -5, 0, +3, +6dB.
Lejátszáskor az "A" vagy "B" magnó fejei egyetlen kiszajú erősítő
IC-t vezérelnek (BA 3416BL), ennek visszacsatoló ágában képzik ki a
lejátszási korrekciókat, csatornánként 3 tranzisztor révén. Az IC
belsejében kapcsolót is találunk, amely (attól függően, hogyan
vezéreljük) hol az "A", hol a " B" magnó fejének jelét fogadja és
erősíti. Tartalmaz az IC egy némító áramkört is, ez valószínűleg a
zavaró tranzienseket védi ki, amikor irányt váltunk vagy lejátszásra
kapcsolunk. Az IC kimenete a Dolby áramkörre, majd a vonal kimenetre
kerül.
További némító áramkörök helyezkednek el többhelyütt, például a
vonal kimeneten vagy a fejmeghajtó fokozat bemenetén. Néhány
tranzisztort a motorok fordulatszámváltásához használtak fel, pár IC
pedig a két magnórész funkcióit vezérli. A tápegység igen egyszerű, a
ki-bekapcsoló a hálózati transzformátor szekunder körét kapcsolja. A
készüléket egy stabilizátor IC látja el +12V-tal. Ezzel közvetlenül
táplálják a vezérléshez és a motorok működtetéséhez szükséges
áramköröket, közvetetten (egy áteresztő tranzisztor közbeiktatásával)
a magnó többi részét.
A készülék belsejében rend és tisztaság uralkodik. A nagyméretű
alaplaphoz több kisebb nyomtatott áramköri lap csatlakozik. Külön
egység még a komplett zajcsökkentő, a kivezérlésjelzők és vezérlésük a
többi LED-del, valamint a mikrofon erősítő. A masina fém dobozba van
építve, előlapja műanyag.
Méréseinkhez
A szalagsebesség mindkét magnón jócskán "mínuszos": lassabbak a
kelleténél. Ez a fajta hiba viszonylag ritka, a legtöbb gép inkább
"siet", semmint "késik".
Az "A" jelű mechanika, mint ezt előrebocsátottuk, erősen nyávog.
Szűrővel ±0,25%-ot mértünk, ez igen magas érték, különben, ha
figyelembe vesszük, hogy egy különösen csekély nyávogású BASF
mérőszalaggal dolgoztunk, s hogy itt csak lejátszást vizsgáltunk, nem
pedig felvétel/lejátszást. Az is nyilvánvaló, hogy nem egyedi hibáról
van szó, mert a specifikáció már eleve ±0,35%-ot ad meg: ezt a
félmagnót szándékosan ilyenre tervezték.
Hál istennek, a "B" mechanika már becsülettel helytállt, a
felvétel/lejátszáskor kapott ±0,15-17% ha nem is tündökletes, de már
nem is macskajajos. Íme a relativitás: mennyire tudunk örülni egy
ennyire szerény, közepes-alatti teljesítménynek!
Az átcsévélési idő az "A" részen átlagos, a "B"-n kicsit hosszabb.
A bemenő feszültségek/impedanciák megfelelőek. Igaz: nincs a
magnón felvétel/lejátszás csatlakozó, de bocsássuk meg neki. A kimenő
feszültségek/impedanciákkal nincs baj.
A lejátszási frekvenciajelleggörbék átlagosak, nincs
megjegyzésünk. A teljes frekvenciagörbék úgy-ahogy, de teljesítik a
specifikációt (amely, mindazonáltal, csak a sávszélességet adja meg, a
tűrésmezőt már nem). A Sanyo ezúttal valószínűleg igen szerény
képességű fejeket alkalmazott (mármint a magnóban), mert az összes
görbe a középmagas tartományban enyhén kiemel, majd utána csökken a
szint - ebből mi arra következtetünk, hogy az előmágnesezés jól van
beállítva, az átvitelt a fejek képessége korlátozza. A
metál-jelleggörbén, a jobb csatornán hiányzik az a bizonyos enyhe
kiemelés, s ennek folytán az átvitel már 12kHz táján kilép a ±3dB-es
tűrésmezőből.
A Dolby-görbék vegyesek. Krómon a középmagas kiemelés egyre
erőteljesebb. Mindegyik szalagfajtán a jobb csatorna görbéje a
csúnyább. A nagy jelszinten (-10 és 0dB) készített diagramok
átlagosak.
Ha másolás, legyen másolás mindhárom szalagfajtával megadjuk a
másoláskor kapott jelleggörbét, a bal csatornáról, -20dB-n felvéve.
Ezeken a diagramokon három-három görbét látunk. Felső görbe: a "B"
magnó felvétele az "A" magnón lejátszva. Középső görbe: az előbbi
felvétel átmásolva a "B" magnóra, majd ugyanazon lejátszva. Alsó
görbe: megfelel az előzőnek, de a másolást kétszeres szalagsebességgel
végeztük. A normál másolás eredménye egész tisztességes, de a "High
Dubbing" már alaposan fejbeveri a magashangokat. A HFM olvasói ezen
már nyilván nem lepődnek meg.
A harmonikus torzítások megfelelőek, a készülék alighanem jól van
beállítva. A nyugalmi zaj átlagos, az üzemi zajszintet kissé
sokalljuk. Méréseink eredménye messze elmarad a specifikált 57dB-es
jel-zaj aránytól. A Dolby C-re megadott 74dB sem teljesül. Az
áthallási és a törlési csillapítás megfelelő.
Összegezve: nem sok jót mondhatunk. A frekvenciaátvitel mérsékelt,
a zajok magasak, hiányzik egy valamirevaló kivezérlésjelző, ráadásul a
"segédmagnó" még nyávog is. A szolgáltatások olyanok, amilyeneket a
kétkazettás gépektől elvárunk - olcsóbban, mint amennyibe a Sanyo RD
W488 kerül.
Szeánsz
Ahogy múlik az idő, a magnók egyre rosszabbak lesznek - a
legkevésbé sem érezzük szükségét, hogy etalonunkat, az Aiwa AD-F220-at
lecseréljük. Most is ezt az "öreg" masinát vettük elő. Csak annyiban
alkalmazkodunk az új idők szelleméhez, hogy minden készüléket
állványra helyezünk, és megkeressük a csatlakozódugójának a helyes
"polaritását" a hálózatban.
Vasoxid. A felvételeket a Sanyo "B", azaz felvevő/lejátszó
magnóján készítettük, és azon is játszottuk le.
Sanyo RD W488. Erős zaj, "s"-karakterű. A zene elég jól együtt
van, de sávhatárolt, és túl középről szól. Popzenén a prezenszsáv
dominál, a nő mikrofonozottabb, torzításokat hallok, de egész
elviselhető. Az arányok mindenesetre rosszabbak, minden középről szól,
egyáltalán nem képez színpadot. Mintha a csatornaelválasztás 10dB-t
romlana! A prezensze ugyan nem "vág", de azért meglehetősen domináns.
Dixien erősen zajos. Erőtlen mélyek. A zongora nyávog! (Pedig a
magnó még vadonatúj - mi lesz később?!) Popzenén grízes, kásás, torz.
A nő bizonytalan - mintha nem egyhelyben állna. A hibái nem túl
durvák, csak messzebb esik a valóságtól. Operán élénk, de nem az
igazi.
Mindkét gépnek szűk a dinamikája, érdektelen a hangja, eltűnik a
magas, eltűnik belőlük az élet-de a Sanyo zajosabb, a mélye kevesebb,
a rezesei oxidáltak. Nem egetverő a különbség.
Meghökkentően nagy alapzaj. Nyávogásgyanús. A női hang kásás,
mellékzörejekkel - nem biztos, hogy torzítás. Erőtlenebb, bánatosabb,
mattabb.
Az etalon. Már most, az első számon is sokkalta jobb. A zaja,
suhogása lágyabb. A zenéje színesebb, jobbak a sávszélei, szélesebbre
húzza a színpadot. Hangszerszerűbb. Popzenén neki is lehetne több
magasa, de legalább rendezett, kiegyenlített. A szólam és a kíséret
egyensúlyban van. Operán lényegesen jobb, sok mindent megőriz az
eredetiből, habár persze érezhetően magnófelvétel. De sokkal
nyitottabb, sztereóbb.
Kisebb és egyenletesebb zaj, könnyebb megfeledkezni róla. Élénkebb
hang, jobb balansz. És nem nyávog. Popzenén ez is zajos, de nincs
durva hibája.
Kicsit jobb.
A zaja kisebb. Az átvitele egyenletesebb, szélesebb. Megfogott
mélyek. Nincsenek mechanikai bajai. Jó kompromisszum, a magasak-mélyek
egyensúlyban vannak. Tosca: lényegesen erőteljesebb. Mélyebb mélyek,
magasabb magasak. Elég nagy különbség!
Krómdioxid - I. (Még mindig a "B" magnót használtuk felvételre is,
lejátszásra is.)
Sanyo RD W488. A zaj csökkent, de még mindig intenzívebb, mint az
Aiwáé. Kicsit direktebb, prezenszesebb hangzás. Később: keményebb,
szűkebb. Kevésbé érdekes. Nem monós, de nem is nyílik meg eléggé.
Rekedtes női hang, kemény, mikrofonozott. A sávszélek szűkebbek, a
lendület kisebb, de soha rosszabbat. Tosca: előbb derekasan helytáll
(erős prezensz, megkülönbözteti a szólamokat!), még a zenekart is
tűrhetően hozza, tulajdonképpen jobb, mint vártam. Elviselhető. De
kétségtelenül "stúdiósabb" hangkép.
Hasonló ahhoz, amit vasoxidon hallottam.
A közepe harsány, forszírozottabb. Kaparós. Kevesebb mély. A
zongorával valami baj van, nyávogásjellegű tónus. Zajosabb. Operán az
egész erőtlenebb, dinamikátlanabb, beszűkül - de nem is olyan rossz.
Magasabb zaj. Dixien világosabb, élénknek tűnő hang, de se magasa,
se mélye, a középmagasak kiemelnek. Észrevehetően gyengébb. Popzenén
még nagyobb differencia, tölcséres énekhang, bizonyos tartományokat
kiemel. Tulajdonképpen minden hibát elkövet, de egyiket sem durván. Ha
nyávog: picit belenyávog. Magasak: csak egy kevés hiányzik. Ahol
megjöhetnének a mélyek: nem jönnek meg igazán. Operán a felső
tartomány matt, a mélyek kemények, elég komoly különbség.
Az etalon. Kisebb zaj, és méginkább "lehelet-tónusú". (Legalábbis
a Sanyóéhoz mérten.) Lágyabb, nagyvonalúbb zene. Levegősségben,
szterofóniában, meglepően nagy különbség. Érzelmileg megfogható
differencia, a zene színesebb, és semmi kétség, hogy a hangkép a
lemezhang felé mutat. Operán már nem eléggé színes (magasátvitel!),
nem többet, hanem inkább kevesebbet mutat fel a kelleténél. A
fortisszimója elviselhetőbb. Szemben a Sanyo mikrofonozott
technikájával, inkább emlékeztet az élő színpadra vagy legalábbis a
lemezhangra.
Egyik kutya, másik eb. De az Aiwa kevésbé torzítja el az
énekhangot, jobb a mélye, kisebb a zaja. Levegősebb, több benne az
élet.
Jobb mélyek. Tisztább női hang. A gitár tovább kicseng. Közelebb a
lemezhanghoz.
Sokkal elfogadhatóbb a zaja, egészen meg tudok barátkozni vele.
Krómdioxid - II. A Sanyo oda-visszajátszó gép, de csak a lejátszó
magnója tud kétirányban játszani, aki tehát ki akarja használni a
dupla műsoridőt (mármint hogy 30 vagy 45 perc után nem kell odamennie
a magnóhoz, kazettát fordítani), az következetesen az "A" gépet fogja
használni zenehallgatásra. Logikus, hogy a szeánszon is az "A" magnón
játsszuk le a "B" magnón készített felvételt. Megpróbáltuk és cifra
dolgokat tapasztaltunk. Olyannyira, hogy jegyzeteink most már
kizárólag a Sanyóra vonatkoznak.
Bágyadt. Erőtlen. Nem annyira jó hallgatni. Döglött. NAGYON zajos.
Egyébként hasonló az előzőhöz, csak vérszegényebb. A nyávogást már a
gitárhang lecsengésén is érezni lehet. Olcsóbb magnó. (A "B"
elfogadhatóbb volt.)
Méginkább sávhatárolt. Csökkent benne az élet - nőtt a két magnó
közötti különbség. Bágyadt, csenevész. Másutt prezenszes, ordibáló. A
zaja is megnőtt. A hibái most már igenis durvák.
Tovább romlott. Magasveszteség. Lényeges jobban nyávog.
Mindenben romlott. Durván nyávog. Nem tudom miért, de rosszabb
hallgatni. Zajosabb. A nő fejbevert, bágyadt. Az operaénekesek
ordibálnak. Kezd nagyon zavarni.
Metál. Vissza a "B" magnóra. Jegyzeteink továbbra is kizárólag a
Sanyóra vonatkoznak - ez nem jelent jót. Lágyabban szól, mint eddig,
de még kevésbé tetszik. Valahogy jelentéktelen, a zene nem tud
függetlenedni a géptől, se íze, se bűze. A tranziensek rosszak, a
hangnak nincs meg a felfutó éle. A króm jobb volt. Az az érzésem, hogy
el van állítva a fej (ami persze képtelenség, mert ugyanazon játszunk
le, amin felvettünk). Bágyadt. Torz is. A lemeztorzítást időben
elkeni, hosszan kitartja. Gyatra, élettelen. Nagy-nagy differencia a
két magnó között.
Midenben nagyon kutya. Krómon sokkal csengőbb volt. Ez a hangkép
nem igazolja a metált. Valahogy olyan megfoghatatlan. Zajos, grízes,
úgy rossz, ahogy van.
A zaj nőtt, a nő náthás, a hangja torz. Rosszabb, mint krómon.
Sávhatárolt. Vérszegény opera és színpadkép (bár az Aiwa sem elég jó).
Romlott a krómhoz képest. Forszírozza a zajt. Az énekhang közepe
kiemel. Kevés a magas, kevés a mély. Enervált, vérszegény. Az Aiwa
valamivel jobb, de az is romlott.
Másolás
Nincs mit tenni, a Sanyo kétkazettás magnó, csak akkor van
létjogosultsága, ha másolni is akarunk vele. Elkerülhetetlen, hogy az
"A" mechanikán adjuk le a műsort. A felvételt lejátszhatjuk akár az
"A", akár a "B" magnón - a következőkre legyünk elkészülve:
Zavaros. Gyönge. Erőtlen. Zajos.
A nyávogás most már konstanssá vált. A mélyek dinamikája tovább
romlott. Zaj, torzítás.
A zaj tovább nőtt. Permanens nyávogás. Az egész hangminőség
romlott.
Nyávogás most már csaknem mindenütt. Tovább nőtt a zaj. A női hang
kezdi elveszíteni jellegzetességeit.
Gyorsmásolás
Ezt már nem lehet alulmúlni. Valami zene szüremlik ki az
alapzajból, és zavarosan kóvályog ide-oda.
Summa summárum, amit a Sanyo 18 ezer forintért kínál, az végül is
nem más, mint egy szerény "normál" kazettás magnó, se jobb, se
rosszabb az átlagosnál, és mindenképpen messze alatta marad az Aiwa
AD-F220-nak. Még krómdioxid szalagon mutatkozik be a legjobb
oldaláról. Metállal ne kísérletezzünk. Ami az RD W488-ba épített
második magnót illeti, azzal tényleg csak az autómagnó számára
készíthetünk felvételt.
Feltéve, hogy az autómagnónk nem túl háklis.
ITT/Nokia VR 3998 hifi-videomagnó
Az ITT és a Skála megállapodása értelmében egyre több készüléket
ITT szerelnek össze, Magyarországon - jóllehet a fődarabjaikat még
Nyugaton gyártják. Lényegében ugyanolyan együttműködésről van szó,
mint amilyet annakidején a Videoton hozott össze az Akaival. A VT-Akai
kooperációra már nem számíthatunk, reményeinket a Selectronicba, a
Skála-ITT közös vállalatba vetjük, melynek életképességéről immár
számos készülék tanúskodik: tv, rádiós magnó, CD-játszó, videomagnó...
Erősen szurkolunk a Selectronicnak, bízva benne, hogy tevékenysége
nemcsak a "videofilek", de előbb-utóbb az audiofilek számára is
áldásos lesz.
Ha nagyon akarjuk, már ma is az. A videomagnók társadalmának
legfelső kasztja feltétlenül hifi-médium is. Ezek a képmagnók nem
csupán állófejes eljárással rögzíthetik a hangot, hanem forgófejjel
is, frekvenciamoduláció útján, megahertz-magasságokba felkeverve.
Hi-Fi VHS készülékről (a meglehetősen nívós Nordmende V502-ről)
először a HFM 21. lapszámában írtunk. Később, a Hifi Mozaik 6.
kötetében az ITT/Nokia VR 3968-at már a tesztrovatban Mutattuk Be; szó
ami szó, nem nyerte meg tetszésünket. Most azonban, amikor a múltkori
ITT legnagyobbik testvéréhez van szerencsénk, fölöttébb bizakodóak
vagyunk. Persze, 80 ezer forintért már illik is nyújtani valamit.
Ennyiért két készüléket lehetne vásárolni egyszerre: egy "menő"
kazettás decket, meg még egy "normál" videomagnót is.
Habár a "nagy" ITT, teljes nevén VR 3998 Hifi VPS Digital nemcsak
hangmagnónak, hanem képmagnónak is rendkívüli. Ezért (noha
változatlanul nem kívánunk belekontárkodni a képtechnikai magazinok
dolgába) ezzel a masinával némiképp kivételt teszünk, amennyiben az
audio-funkcióin kívül a videoszolgáltatásainál is elidőzünk egy
kicsit. Még egyszer ideírjuk összes predikátumát: HIFI - VPS -
DIGITAL. Az elsőt értjük. A második egy olyan rendszerre vonatkozik,
amelyet a magyar tv-adóállomások még nem használnak. A harmadiknak
viszont, a "digitális"-nak itt komoly jelentősége lesz. Nem az az
újdonság benne, hogy az egész készüléket a digitális elv alapján
vezérlik-működtetik. Ilyen volt az előző ITT is. Ámde a mostani gép a
képet (nem a hangot) fel tudja bontani digitálisan, s ezáltal
különleges szolgáltatásokra képes. Ilyen szolgáltatás a PIP (Picture
In Picture azaz Kép A Képben); módot ad rá, hogy tv-nézés közben a
többi adó műsorát monitorozzuk. (Mindig mondtam, hogy a sok
tévénézéstől pípet kap az ember. A szerk.). No de menjünk szépen
sorjában.
KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI
Ez a fejezet annyira terjedelmes, hogy alfejezetekre kell
bontanunk. A VR 3998 egyszerű, szimpla masinának látszik, de valójában
rengeteg kezelőszerve van, csak éppen keveset hoztak belőlük
nyilvánosságra. Nagyrészük "belső információ" vagy éppenséggel
"szamizdat".
Első nyilvánosság
A ferde homloklapon csak két kezelőgombot találunk szabadon, a
készülék bal felső sarkában, egymás alatt: a ki-bekapcsolót, illetve a
kazettakivetőt. Mellettük, a kazettarekesz nyílása után sztereó
kivezérlésjelző, amely felvételkor és lejátszáskor is működik. Bontása
-40, -30, - 20, -10, - 7, - 4, - 2, 0, + 2, +7, +10dB, ez
csatornánként összesen 12 LED - végre egy tisztességes-becsületes,
finom bontású kivezérlésjelző! Fölötte 2-2 további, piros LED: felül a
sztereó, illetve a kétnyelvű adás indikátorfénye, alattuk a bal és a
jobb csatorna indikátora, mely utóbbiak közül sztereó üzemmódban
értelemszerűen mind a kettő világít. Ezek voltak a közvetlenül a
hangfrekvenciás részhez tartozó indikátorok.
A többfunkciójú display már az előlap jobb oldalára esik.
Gyakorlatilag minden lényeges dologról tudósít bennünket, csak persze
meg kell tanulnunk, melyik szimbólum mit jelent. Hál' istennek az
utóbbi időben a CD-játszókon, a Hi-Fi VHS-eken és legújabban a
DAT-magnókon nagyjából ugyanazt a szimbólumrendszert alkalmazzák. Az
előrefelé mutató nyíl most is Lejátszást jelent, a kettős nyíl
Gyorscsévélést, a kör Felvételt, a kettős hasáb Pillanat-álljt.
Ezekhez járul még itt az egy hasábtól induló, előrefelé mutató nyíl
(Léptetés képről képre), a két hasábra rámutató nyál (Állókép, illetve
kétszeres sebességű játék), valamint a régi magnószimbólum, a két kört
összekötő szalag, amely itt a kazetta-behelyezést jelenti. Végül két
betűjelzés: a lassú szalagsebesség jele LP, a Pillanatfelvételé QSR.
Találunk még a display-n 3 önálló számkijelző részt. Piros szám
mutatja, hányadik programhelyet állítottuk be a lehetséges 32-ből. Kék
számok mutatják az időt órában és percben. Alattuk pedig az
úgynevezett lineáris számláló a kazetta futásidejét méri órában,
percben és másodpercben (0H 00M 00S)
- korszerű készülékről ma már ez sem hiányozhat. Hangoláskor ez a rész
átkapcsolódik csatornaszámkijelzőre, azonkívül a kapcsolóóra
működtetéséhez is itt állíthatjuk be az évet, hónapot és a napot
(például e cikk írásának dátumát: 29 6 89), továbbá a programozott
felvételek készítéséhez a be- illetve kikapcsolás időpontját.
Intelligens masina, talán túlságosan is az. Igaz, a szolgáltatásai is
rendkívül sokoldalúak, s ennek megfelelően kell adagolnia az
információt, hogy a gazdája mindig mindenről értesüljön.
Ha eddig keveselltük a babrálnivalót az ITT videomagnón, hajtsuk
le a készülék teljes hosszában végigfutó ajtót, és akkor nem kevesebb
mint 51 kezelőgomb tárul a szemünk elé; egy részük nem is fért el a
homlokfalon, csak magán az ajtón. Megkönnyítendő a tulajdonos dolgát,
az egyes gombcsoportokat egy fölöttük húzódó csík segítségével eltérő
színnel jelölték: a piros szín a felvételre, a kék a lejátszásra, a
sárga a tv-programok tárolására vonatkozik, a szürke szín az "egyéb".
Második nyilvánosság
A frontoldalon (tehát még rajta a készüléken) balról a fejhallgató
3,5mm-es Jack-hüvelye kezdi a sort. Van hozzá egy parányi
hangerőszabályzó gomb is.
Az üzemmódkapcsolók következnek: Pillanat-állj, Gyorsvissza,
Lejátszás (ez a gomb szélesebb a többinél), Gyorselőre, Stop (ez is
szélesebb), Felvétel, Állókép és Léptetés. Lejátszásról közvetlenül
lehet gyorscsévélésre kapcsolni.
A fentiekből már kiderült, hogy videomagnónkkal ki lehet
merevíteni a képet, azaz állóképet lehet produkálni, és aztán képről
képre lehet lépegetni. Ez még nem volna nagy kunszt, de itt azt is
megtehetjük, hogy tetszőleges helyen egy-egy hosszabb-rövidebb
jelenetet 5-ször automatikusan megismételtessünk. (Ez a szolgáltatás
első pillantásra fölöslegesnek látszik, pedig néha nagyon is hasznos
lehet, például ha valaminek a mozgását akarjuk elemezni, vagy a leckét
szeretnénk ismételgetni - s valóban: vannak olyan készülékek,
amelyeken ezt a funkciót "leckeismétlésnek" is nevezik!) Le is
lassíthatjuk a képet, ilyenkor a normál szalagsebesség egytizedével
játszunk, s ezt tovább módosíthatjuk a távvezérlő "+" és "-"
gombjával, az 1/5 és 1/25 sebességhatárok között. Szintén a
távvezérlőn kapott helyet az a gomb, amellyel kétszeres lejátszási
sebességre kapcsolhatunk. De folytassuk a kezelőszervek listáját.
Három kisméretű forgatógomb közül az első kettővel a szinkron
stabilitást (Tracking) lehet beállítani, normál, illetve lassú
lejátszáskor. A harmadik a képélességet szabályozza lejátszáskor
(kontúrszabályzó).
Most három tolókapcsoló következik. A felsőnek 3 állása van: ki-
és bekapcsolja a kivezérlésjelzőt, hifi hangrögzítéskor pedig
beállítja a szinkronstabilitást. (Ne feledjük, hogy amikor
forgófejekkel rögzíti a magnó a műsort, akkor is szükség van rá, hogy
a rendszert "sávon tartsák".) A középső kapcsolóval a normál és a hifi
hangrögzítés között választhatunk. A harmadik kapcsoló szintén a
hangrészhez tartozik. Csak lejátszáskor hatásos, amikor is csak a bal,
csak a jobb, illetve mindkét csatorna jelét adja a hangfrekvenciás
kimenetre.
Ezután piciny nyomógombok (5+6) sorakoznak két sorban. A felső sor
első gombocskája a P-C jelölést viseli, ez a Program-csatorna
átkapcsoló. A második és harmadik: léptetőgombok, amelyek a tunert
irányítják egyik csatornáról a másikra. A hangolás előre
programozottan, a szabványos csatornakiosztásnak megfelelően folyik, a
készülék memóriájába betáplálták az Európában használatos összes
csatornát. A kiválasztott csatornát a Memória gombbal beírhatjuk a
beállított programhelyre. Végül a Band feliratú gombbal
lerövidíthetjük a csatornakeresés folyamatát, beállítván azt a sávot,
amelyben hangolni akarunk. Háromszor nyomhatjuk meg. Első gombnyomásra
a kijelző (amely természetesen megint mindenről informál bennünket)
CH-t ír ki, ekkor a normál csatornák körében mozgunk. Második
gombnyomásra CC felirat jelzi, hogy most a külön-, illetve
kábelcsatornák között hangolunk. Harmadik gombnyomásra S betű jelenik
meg, ilyenkor "átléphetjük", azaz kihagyhatjuk a beállított
programtárolót.
Az alsó gombsor a szalagsebesség-kapcsolóval kezdődik. A normál
(SP) és a lassú (LP) szalagsebesség között akkor is módunk van
választani, ha a gépet nem kép-, hanem hangmagnónak használjuk. A
TV-AUX feliratú gombbal a beépített tuner, illetve a külső jelforrás
között választhatunk. A harmadik gombbal a kijelző fényerejét
csökkenthetjük. A negyedik a számlálót kapcsolja át: ilyenkor nem az
óraidőt fogja mutatni, hanem a kazettán még hátralévő időt. Az ötödik
gomb a számlálót nullázza, az utolsó pedig a már említett
"leckeismétlő" gomb.
Harmadik nyilvánosság
Az előlapon található nyomkodnivalóval végeztünk, de az ajtóban is
van vagy két tucat (pontosabban 23) fólia-tasztatúra kiképzésű gomb.
Egy részük (8) a különleges digitális üzemmódokhoz van rendelve, s
ezeket ha nem is a helyük, de a színük mindenképpen megkülönbözteti a
többitől, ezek ugyanis kék színűek. Innentől nem a topológiai
sorrendet követjük, hanem a digitális funkciókat írjuk le. (A
digitális funkciók 8 gombját a számsor 10 gombja, 3 választógomb és 2,
nyíllal jelölt léptetőgomb egészíti ki, így jön ki a 23. De még ennyi
sem volna elég, ha itt-ott be nem segítenénk a távvezérlőn elhelyezett
gombokkal!0
A digitális funkciók csak lejátszáskor (illetve Stop állásban)
működnek. Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a digitális funkciók
csakis PAL színrendszerben rögzített műsoron adnak színes képet -
SECAM rendszerben felvett műsoron csupán fekete-fehéret mutatnak! A
képernyőre varázsolt különleges képeket felvehetjük egy másik
videomagnóra is, mivel a képi információt minden további nélkül
rögzíteni lehet. A digitális funkciók tehát a következők:
*Állókép, miközben a szalag (vagy a tv-műsor) fut és a kísérőhang
szól: a digitálisan tárolt állókép tetszés szerinti pillanatban
kihívható a készülék memóriájából az M1 gomb segítségével.
*Keretezés változó állóképekkel (stroboszkóp hatás): a képernyő
közepén kisméretben fut a folyamatos program, és ezt ugyanekkora
állóképek sorozata keretezi. (A kapcsológomb jelölése ennek
megfelelően egy 9 egyenlő részre osztott téglalap.) Az állóképek a
középen futó műsor mindenkori időpillanatait rögzítik, miközben hol az
egyik, hol a másik "ugrik" egyet, azaz követi az eseményeket. A
képváltozás sebességét (0,1-1 másodpercen belül) a távvezérlővel lehet
szabályozni. Hogy szemléletesebb legyen, amit mondunk: ha a
képváltozás sebessége 1 másodperc, akkor a körben elhelyezkedő 8
állókép közül az egyik a 8, a másik a 7, a harmadik a 6...a nyolcadik
az 1 másodperccel ezelőtti fázist rögzíti abból a műsorból, amely a
középső mezőben folyamatosan fut.
*Többszöri állókép: az előzőnek egy még flexibilisebb változata,
amikor is a képeket teljesen meg lehet állítani ("befagyasztani").
Ilyenkor akár a sorrendjüket is felcserélhetjük.
*Több tv-program megjelenítése. A képernyő ismét 9 egyenlő mezőre
oszlik, s ezekben az (előre beprogramozott) tv-adók műsorának képei
jelennek meg, egymás után, míg ki nem töltik a képernyőt. Ezek mind
állóképek, de innen kezdve 1 másodpercenként hol az egyik, hol a másik
műsor "ugrik tovább 1 kockával", miáltal egyszerre 9 adást követhetünk
figyelemmel. Rendkívül értékes szolgáltatás, de a jó isten legyen
irgalmas annak, akinek ezt pár percnél tovább kell néznie... Rövid
távon mindenesetre fölöttébb látványos.
*Képnagyítás (a ZOOM gombbal): a középső képet a 4-, 9- vagy
16-szorosára lehet nagyítani. Azt is megtehetjük, hogy valamelyik
szélső (keretező) képet nagyítjuk a 4-szeresére.
*Kép a képben (PIP): ezzel a funkcióval egyre gyakrabban
találkozunk a videotechnikában. Az a lényege, hogy egyidejűleg
nézhessük a tv-ről, illetve a kazettáról jövő képet. Az egyik műsor
kitölti a képernyőt, és csak egy kis keretnek hagy helyet, abban
látható a másik műsor. A kettőt bármikor megcserélhetjük, miközben
mindig (az éppen) "nagyméretű" műsorhoz tartozó kísérőhangot fogjuk
hallani. A kis keret helyét magunk jelölhetjük ki, a távvezérlő
gombjaival. A kis képet akár "be is fagyaszthatjuk", állóképpé
merevíthetjük az M1 gombbal.
*Mozaikkép: a kép felbontását csökkentve, mozaikszerű hatást érünk
el, miközben az élességet és a színárnyalatokat is megváltoztathatjuk
(ezt szolarizációnak nevezik).
Most már csak egyvalamiről kell szólnunk, a VPS-ről, azaz Video
Program Systems-ről. Ennek programozott (tehát időkapcsolóval
indítandó) felvétel készítésekor van jelentősége. Programozáskor
ugyanis ki vagyunk szolgáltatva a műsorkészítők szeszélyének, a
műsorváltozás veszélyének: beprogramozzuk Charles Bronsont, és aztán a
Hupikék Törpikéket találjuk a szalagon... Ez ellen véd meg bennünket a
VPS rendszer. Műsorváltozás esetén a műsorral együtt sugárzott VPS-jel
tudósítja a videomagnót, hogy módosítania kell programját. A
VPS-rendszernek további előnyei is vannak. Bizonyára többen is láttak
már Nyugat-Európában kiadott tv-újságot, amelyben az egyes műsorok
címe alatt vonalkód látható (hasonló a bolti árucikkek vonalkódjához).
Ezt a vonalkódot "ki lehet olvasni" a videomagnóhoz csatlakoztatott,
fényceruzához hasonló eszközzel, és ekkor már be is programoztuk a
magnót, nincs szükség végigjátszani a kissé körülményes és könnyen
elhibázható időkapcsoló-játékot. A VR 3998-hoz nem jár fényceruza -
dehát a magyar tv-adások amúgy sem tartalmazzák a VPS-jeleket...
A készülék hátoldalán egy külön részen helyezkedik el a koaxiális
antenna be- és kimeneti csatlakozó és a teszt ábra kapcsoló*. (*Ha
tv-készülékünk nem rendelkezik video- és hangbemenettel, akkor azt is
megtehetjük, hogy a videomagnó RF (rádiófrekvenciás) modulátorának
segítségével a műsorjelet a 36. csatornán nagyfrekvenciás hordozóra
"ültethetjük" és a tv-antenna bemenetére adhatjuk. Ehhez van szükség a
szóbanforgó tesztábrára hogy a tv-készüléket pontosan beállíthassuk!)
Mellettük 21 pólusú EURO-AV (Scart típusú) csatlakozóhüvely, ezen
keresztül is közlekedhet a magnó a tv-készülékkel. A hangfrekvenciás
be- és kimenet 2-2 RCA hüvely; nekünk majd természetesen ezeket kell
használnunk.
A távvezérlő közepes méretű, jól kézreeső holmi. Összesen 41
gombja van - nagyon sok, dehát ennyire van szükség.
FELÉPÍTÉSE
Hogy ebben a magnóban mi minden van összezsúfolva - reménytelen
vállalkozás volna leírni. Külsejét tekintve, ez igaz, spártaian
egyszerű, és még csak nem is nagyobb a többi videomagnónál. Amikor
lehajtjuk az előlap ajtaját, már gyanút fogunk, és amikor a burkolatot
is leszedtük, végleg elborzadunk. Az igazi sokk azonban akkor éri az
embert, amikor a kétkötetes szervizkönyvet kezdi tanulmányozni.
Iszonyúan sok alkatrészt sorolnak fel benne, annak ellenére, hogy
készülékünk elektronikája igen korszerű, nagybonyolultságú integrált
áramkörökből épül fel, melyek alig-alig igényelnek kiegészítő
alkatrészeket. El kell hát tekintetnünk tőle, hogy a VR 3998 teljes
felépítését (ti. a hangrészen kívüli elektronikáét is) részletesen
ismertessük. A műszaki érdekességek nagyrészét amúgy is illik
meghagynunk laptársainknak, a videoújságoknak. Egy valamire- a
digitális képfeldolgozás elvi működésére - azért mégis kitérünk majd,
egy alfejezet erejéig.
Hangrész
Rögtön hangsúlyoznunk kell, hogy a "Digital" felirat kizárólag a
képtechnikára vonatkozik, a hangrögzítés mindvégig analóg módon
folyik, a jelet sehol sem vetik alá felbontásnak/mintavételezésnek.
Hogy az Olvasónak ne kelljen előkeresgélnie régebbi kiadványainkat
(HFM 21, Mozaik 6), röviden összefoglaljuk, hogyan dolgoznak a
hifi-VHS-ek.
A hifi-videomagnó kétféle magnót egyesít magában. Az egyik egy
közönséges, állófejes, 23,39mm/s szalagsebességű, monó kazettás magnó,
amely a szalag egy keskeny sávjára írja fel a műsort, erről nincs mit
mondanunk. A másik rendszer a képi információval együtt rögzíti a
hangjeleket, közös fejdobba épített, két forgófejjel, igen nagy
relatív szalagsebességgel, ugyanis a szalag lassan fut, de a fej
roppant gyorsan forog! Mint ezt az FM-rádióadásban teszik, a
hangjelekkel nagyfrekvenciás jeleket modulálnak (bal csatorna: 1,4MHz,
jobb csatorna: 1,8MHz), és ezt a modulált jelet rögzítik a szalagon. A
frekvenciamoduláció mértéke (a "löket") itt lényegesen nagyobb, mint a
rádiós FM-technikában, s ennek folytán a hifi-VHS jel-zaj aránya igen
kedvező lesz, alig marad el a digitális rendszerek jel-zaj arányától.
Ha nem is a digitális technika mércéjével mérve, de rendkívül kedvező
az áthallási csillapítás és a torzítás, valamint az egyenfutás is.
Ráadásul a magnószalag is olcsó, 6-700 forintba kerül a 3 órás
videokazetta amelyre (kisebb szalagsebességgel) akár 6 órányi műsort
is felvehetünk.
A VR 3998 hangrészét külön áramköri lapra építették. Önmagában is
igen bonyolult áramkör, igen sok funkciót kell ellátnia.
Értelemszerűen neki kell továbbítania a vonal bemenetre adott jelet,
de ide fut be a készülék saját tuneréről is a monó, sztereó, esetleg
kéthangú műsor jele is. (És ne feledkezzünk meg a hagyományos,
állófejes hangcsík jeléről sem!) Az audioáramkör fogadja az EURO-AV
csatlakozóról érkező jeleket, valamint az előlapon elhelyezett
kapcsolók parancsait. Azonkívül még azt is "fejben kell tartania",
hogy a kép-a-képben funkció gyakorlásakor mindig a "nagy" képhez
tartozó hangot kell továbbadni... Szóval, van dolga éppen elég.
A szoros értelemben vett hangrészről, amely egy másik panelen
kapott helyet, valamivel részletesebben írunk. Két jól elkülöníthető
részből épül fel. Az egyik a vízszintes, monó hangcsíkra dolgozó
állófejet táplálja (illetve lejátszáskor ennek a jelét dolgozza fel).
Egyetlen IC-ből áll, típusa LA 7294. Felépítését, kialakítását
tekintve nem tér el a szokványos videomagnók azonos áramkörétől.
A második, az FM-hangrész persze már sokkal bonyolultabb.
Zajcsökkentő áramkörrel kezdődik; mint az FM-rádiózásban, itt is
előkiemelést alkalmaznak. Egyetlen BA 7720 típusú IC végzi a szintek
beállítását, az előkiemelést (lejátszáskor ennek érzékelését és
kiegyenlítését), sávontartási hiba esetén pedig a némítást. A
modulátor (lejátszáskor demodulátor) következik, egy BA 7710 típusú
IC, mely egyben a nagyfrekvenciás hordozót is előállítja. Bemenetén
egy limitert tartalmaz, megakadályozandó, hogy túl nagy jellel
"túlmodulálhassák". Akár az előző IC, ez is kiszolgálja mind a két
csatornát. A bal és a jobb csatorna műsorát hordozó, 1,4 és 1,8MHz-es
jelet még átteszik a videó előerősítő panelra, ott egy TA 7742P típusú
IC erősíti, és most már közvetlenül a forgófejre adja.
Lejátszáskor is ugyanezen az úton jut vissza a jel a hangrészre,
ahol egy nagyfrekvenciás erősítő IC (AN 3920S) fogadja, 1,4/1,8MHz-es
sávszűrőkkel a kimenetén, majd a demodulátor visszaállítja az eredeti
műsort. Noha az áramkörben további 5 IC-t és néhány tranzisztort is
találunk, elmondhatjuk, hogy felépítése lényegesen egyszerűbb, mint a
korai hifi-videomagnóké volt.
Megemlítjük még, hogy minden be- és kimeneten (a fejhallgatóén is)
gondosan kialakított rádió- és tv-frekvenciás szűrők akadályozzák meg,
hogy nemkívánatos nagyfrekvenciás jel jusson a készülékbe.
Digitális képfeldolgozás
Furcsa helyzet. A hangrögzítésben egyre inkább teret hódít a
digitális elv, olyannyira, hogy a videomagnókkal rokon R-DAT is
digitális információt rögzít a maga forgófejeivel - és akkor egy olyan
videomagnó, amely pedig a képet már digitálisan is feldolgozza,
hangtechnikailag megmarad az analóg metódusnál... No persze: a
tv-technika ma még eredendően analóg, s a videomagnónak nyilván
alkalmazkodnia kell a tv-készülékhez. A képi jelet is csak átmenetileg
ültetheti át a számok nyelvére: csak addig, amíg elvégzi rajta a
kívánt manipulációkat. Utána mindent vissza kell alakítania analóggá,
mert különben a tv-készülék "nem értené meg", mit akar a magnó.
A valóságban azért ez az átmeneti digitalizáció is éppen elég sok
bonyodalmat okoz. A VR 3998 elektronikájának jelentékeny hányadát a
digitális képfeldolgozó rész teszi ki, annyi alkatrésszel, hogy
azokból már eleve meg lehetne építeni egy normál, egyszerűbb
videomagnót vagy akár kettőt is. Kövessük nyomon a jel útját, így
talán fogalmat alkothatunk róla, mi mindent kellett átgondolniuk a
konstruktőröknek.
A szalagról vagy a belső tunerből származó komplex video jelet
először is szét kell bontani világosság jellé (Y jel) és színkülönbség
jellé (R-Y és B-Y)* (*R= Red (piros), B= Blue (kék), Y= Yellow
(sárga)), s külön kell választani a szinkronjeleket is. Erről a (külön
panelen elhelyezett) PAL dekóder áramkör gondoskodik. A világosság jel
most egy analóg/digitális átalakítóra kerül, egy nagysebességű
konverter IC-re (M52678FP). Ugyanilyen konverterre jut az R-Y és a B-Y
jel is, csak éppen váltogatva, egy kapcsolón keresztül. A digitalizált
jelet 3 nagykapacitású tároló (Dual Port RAM) fogadja be. A teljes
rendszert a központi vezérlőegység és memória-vezérlő irányítja, két
nagybonyolultságú integrált áramkör, azaz százlábú - ezt az elnevezést
szó szerint is vehetjük, mert az egyiknek tényleg pont száz lába van.
A digitális jel visszaalakítására 3 D/A konverter szolgál (egy-egy az
Y, az R-Y és a B-Y jel számára). Az így kapott analóg jelekből a PAL
dekóder (M52679 típusú IC) visszaállítja a komplex, PAL rendszerű
videojelet. Külön áramkörök állítják elő és keverik a videojelhez a
vízszintes-függőleges szinkronjeleket. A fenti tortúrák után a jelet
egy keverőáramkör veszi kezelésbe, ez szintén külön panelen
helyezkedik el. Említettük, hogy videomagnónk lassan változó
állóképeket is meg tud jeleníteni, akár a főműsorral együtt is. Ezt a
funkciót egy külön video keverő és szelektor áramkör látja el...
Mégis, a készülék belsejében példás rend uralkodik, mindennek
megvan a maga helye.
Méréseinkhez
A hagyományos, állófejjel rögzítő rendszerről nincs sok
mondanivalónk. Ebből a szempontból a VR 3998 is ugyanaz az olcsó, monó
kazettás deck, mint amilyen a legszimplább videomagnó. A nyávogás
átlagos, az átcsévélési idő szintén. A bemeneti feszültségek
megfelelőek, a szintszabályzó automata derekasan dolgozik. Úgy 100mV
bemenő feszültség hatására már elfogadható kivezérlés adódik a
szalagon, ekkor kapjuk a 340mV kimenő feszültséget. A teljes
frekvenciajelleggörbe lehetne szebb is: 1kHz-től felfelé egyenletesen
esik. Ha az előmágnesezés jobban volna beállítva, 9kHz-ig lineáris
lehetne az átvitel. A zajok megfelelőek, a törlési csillapítás
tisztességes.
Dehát mi nem erre vagyunk kíváncsiak, hanem a hifi-magnóra. Abban
nem is csalódunk. A nyávogása mindkét szalagsebességen rendkívül
alacsony, nagyságrenddel kisebb a hagyományos magnókénál. A
hozzáférési idő átlagos - vagyis a kazettás magnókéhoz képest eléggé
hosszú.
A bemenő feszültség 0dB kivezérlésnél megfelelő, és ekkor a 2. és
3. harmonikus torzítás is rendkívül kicsi, különösen az alacsony
szalagsebességen hogy miért éppen azon, arra nem találtunk
magyarázatot.
Magnónk igen nagy túlvezérlési tartalékokkal rendelkezik: a 0dB-es
kivezérlés elérése után teljes 16dB-lel kell növelnünk a bemeneti
feszültséget, mire működni kezd az FM modulátor előtti limiter
fokozat, és erőteljesen határolni kezdi a jelet. A kezelési útmutató
azt javasolja, hogy a szalagot legfeljebb +2dB-ig vezéreljük. Eszerint
kb. 14dB tartalék marad. Elvben az se baj, ha a kivezérlésjelző
legutolsó, +10dB-es LED-je is felvillan - csak hát ilyenkor már nem
tudhatjuk, mi történik még feljebb. Mivel a csúcsszint közelében
gyakorlatilag nem lehet felvételt készíteni (már jóval előbb "kiakad"
a kivezérlésjelző), méréseink során a zajfeszültséget mindvégig a
0dB-es szinthez viszonyítottuk. Az eredmény híven modellezi a
valóságot.
A frekvenciajelleggörbék kitűnőek, 2Hz-től 20kHz-ig gyakorlatilag
teljesen lineárisak, mindkét szalagsebességen és mindkét csatornán +1
és -0,2dB között marad a görbe, és ez még a hifi-VHS-ek mércéjével
mérve is igen szép teljesítmény!
A teljes harmonikus torzítás a frekvencia függvényében szintén
igen alacsony, a kivezérlés függvényében (315Hz-en mérve) úgyszintén.
A zajok hallatlanul alacsonyak, a szokásos magnómérések nyelvén
kifejezve csúcsszintű kivezérléshez itt 94-96dB-es zajszint járul, és
ez már a CD-re és a DAT-ra jellemző érték!
Az áthallási csillapítás és a törlési csillapítás sem hagy
kívánnivalót maga után.
A fejhallgató kimenet feszültsége/impedanciája megfelelő.
Összegezve: kiváló, kiváló, kiváló - legalábbis hangtechnikailag. Ami
a video szolgáltatásait illeti, itt már negatívum is akad,
nevezetesen, hogy a digitális funkciók csak PAL rendszerben adnak
színes képet, SECAM rendszerben meg kell elégednünk a fehér-feketével.
De ez már nem a mi asztalunk.
Szeánsz
Minthogy a poszterünkön meg a hozzá csatlakozó "tananyagban" most
éppen magnó szerepel, úgyszólván kötelező volt, hogy az ITT VR 3998-at
egy kazettás riválisával is összehasonlítsuk, lásd a Nakamichi
tesztjében. Habár ez inkább a kazettás magnó számára jelentett
megmérettetést. Az ITT-nek nem volt félnivalója, ugyanis ez a gép
egyrészt olcsóbb, másrészt sokoldalúbb: ha megvesszük, a pénzünkért
csak úgy mellékesen még egy képmagnót is kapunk - és milyet! Mégis,
úgy gondoljuk, hogy a VR 3998 potenciális vevői fel fogják lapozni a
Nakamichi szeánszát.
Alább az ITT videomagnót csak önmagával szembesítettük,
mérlegelvén, hogy mennyire képes feledtetni velünk a műsorforrás
hangját. A műsorforrás természetesen a NAD 5120 "néplemezjátszó". (Már
halljuk is az audiofilek apprehendálását: "ennyire gyatra front-end
egy ennyire drága magnóhoz?" Még szerencse, hogy audiofilek ritkán
hallgatnak magnót - ez itt nem az ő rovatuk.) Először felvételt
készítettünk a hifi-videomagnóra, majd pedig felváltva hallgattuk hol
a lemezhangot, hol pedig a magnófelvételt. Elsősorban a
demólemezeinket tettük fel (Ortofon, JBL, Philips), valamint a
direktvágott Sheffieldet, a Walkűrök lovaglásával. A felvételek
elkészültek, vigyázz, kész, rajt. Előbb a lemez szól, aztán a magnó, a
következő számnál pedig fordítva. Figyeljük, mi a különbség köztük.
Amit a Nakamichinál mondtunk a magnófelvételekről általában, az persze
most is érvényben marad. Jegyzeteinkben értelemszerűen hosszabban
időzünk a magnófelvételnél, s csak ritkábban hivatkozunk a
lemezhangra.
A lemezhang. Elevenebb, csengőbb, áttetszőbb, ritmikusabb.
Popzenén még éppen eléggé lágy és puha, ugyanakkor a csengése is
megmarad. Némi kis mellékzörej itt-ott (MC10S!), ezek nem biztos, hogy
jók, de végül is ott vannak, és a felvételen is ott kéne lenniük.
Country-zenén a sercegés pregnánsabb, mint a másolaton. Világosabb
hangkép, magasabb tónusú, egzaktabb. Nagyobb a nyüzsgés, a
sürgés-forgás, ahogy az ujjak ide-oda csúszkálnak a húrokon, a
kíséretben pedig a leányzók lelkesebben visítoznak. Az operaelőadás
áttetszőbb, máshová (magasabbra) esnek a magashangjai.
Dixien leheletnyivel jobb magasak, de nem vagyok biztos benne.
Popzenén már egyértelműen jobb.
Nagyobb dinamika, levegősség, élet, magashangok.
Tegyetek macskakörmöt: a lemezjátszó élénk, világos, levegős,
dinamikus. A country-zenén ugyanez. Az operán néha összezavarodtam.
A magnófelvétel. Már a dixiezenén felismerem. Tompább, a magasai
nem csengenek ki. Apróbb zajok, lemeztorzítások eltűnnek. Jellegzetes
hifi-VHS-másolat, emlékeim szerint a többi is hasonló tónusú volt. Úgy
látszik, minden médiumnak megvan a maga jellegzetes színezete,
"szignatúrája". Éppúgy eltér az eredetitől, mint mondjuk egy orsós
Revox. Ha a hangképét egyszer már elfogadtam, akkor kellemesnek
találom, puhának, nyugodtnak, illetve azért egy kissé döglöttnek is.
Picit monósodik is. Önmagában igen jó, csak A-B tesztben érződik, hogy
másolat. Popzenén lényegesen szárnyaszegettebb, nincs meg az a
sodrása, lebegése. Kicsit piszkosabb, zsírosabb, döngőbb, pici zaja is
van. Dinamika-kompresszió lép fel, néha hangosabbnak érződik, pedig
nem az. Az énekhang szopránból altba csúszik, a gitár lejjebb hangol.
A country-zenén erős dinamika-kompresszió, nagy hangerőn túldöng, kis
hangerőn hiányérzetet kelt - ennek a számnak nem nagyon használ.
Elkeni a csúcsokat. Az operán megint dinamikai aránytalanságok, sosem
tudom, hangos-e vagy halk-e. Egy csomó zaj, mellékzörej elvész. Az
egész egy kicsit süketebb, érdektelenebb.
Erőtlenebb, különösen a mélyeken. Kevesebb magas: a magashangok
diszkréten elvesznek. Semmi nagy baja, de mattabb. Zaj, torzítás egy
szál se - a magashangokat nagyon finoman levették róla. Még a Toscán a
legjobb, ott majdnem lemezhang, össze is kevertem volna.
Hangképe a mélyek felé tolódik, tompább, kevesebb a magasa,
gyöngébbek a rezesek, a pendített húrok stb. Egy kis bajom van a
hangerővel, vagy túl hangos, vagy túl tompa. A dinamikatartománya
szűkebb. A Toscán viszont igen jó tér - szinte jobb, mint az eredeti!
Szerintem is elsőre nagyon elfogadható, de felül fedett, nincs
elég magashangja. Popzenén is magasban hiány, mélyre húz, az énekhang
elbillen, veszt a tisztaságából.
Nem volt semmi kétségünk aziránt, hogy a videomagnó hangja eltér a
lemezhangtól. Csak azon vitatkoztunk, hogy milyen mértékben tér el
tőle: némelyikünk szerint drasztikusan, másikunk szerint csak egészen
kevéssel. Sólymos Antal arra gyanakodott, hogy a magashanghiányt
(amely tagadhatatlanul fennáll!) túlvezérlés okozza. Talán túl nagy
jelet kapott a szalag, mégha a műszer ezt nem is mutatta ki.
Megpróbáltuk csökkenteni a kivezérlést, és valóban, a magashangok
gyarapodtak és finomodtak - de a felvétel hangkaraktere lényegében
azonos maradt. Ekkor tettük fel a Sheffield lemezt, hadd lássuk,
hogyan lovagolnak a Walkűrök a magnófelvételen. Második
jegyzőkönyvünkben ezt írjuk:
A lemezhang. Rég hallottam ezt a zenét, nagyon tetszik. A rezesek
nyitottak (kicsit elölről szólnak, de ilyen a felvétel!), a vonósok
lágyak és mégis élénken "nyiszorognak", áttetszően a levegőből. Kitűnő
térérzet.
Megdöbbentően jó.
A magnófelvétel. Nagyon kellemes, de mélyebb tónusú. Sötétebb,
monósabb. Nem "lovagol" olyan könnyedén. Önmagában szépen szól, de a
dinamika megint komiszkodik, nehéz beállítani a hangerejét. A rezesek
kissé szűkek, a vonósoknak viszont jót tesz a mélyebb tónus. A tér
érezhetően szűkebb. A dinamikai szélsőségek leragadtak. Nívós hang, de
A-B tesztben könnyedén kimutatható, hogy eltér az eredetitől.
Ha csak ezt hallanám, nagyon tetszene, de a lemezhang után az
élmény csökken, mindenben "lejjebb adja".
Kicsit tompább, érdektelenebb. Kevesebb magas.
Mindenben kicsit gyatrább. A zenei élmény csökkent.
Minden médiumnak van valamiféle "szignatúrája". A
hifi-videomagnóknak is van, s erről rájuk lehet ismerni. Mégis, az ITT
VR 3998 meghökkentően jó magnó, feltétlenül jobb a múltkori ITT-nél,
és minden bizonnyal felér első "video repülőgépünkkel", a négy évvel
ezelőtt tesztelt Nordmendével. Hanglemez helyett magnófelvételt
hallgatni, audiofil lélek számára ez súlyos megalkuvás, amelytől, ha
igaz, talán majd a digitális technika szabadít meg bennünket. Addig
is: ha már kompromisszum - akkor a VR 3998 nagyon-nagyon elfogadható
kompromisszum.
*
ELŐZETES
Audiotechnikai Kft. Preludium B-31 hangsugárzó
Nem igazán Bemutatjuk - inkább csak Beharangozzuk. Előzetes revű,
vagy ahogy az angolszászok mondják, preview. Ilyet mi nem szívesen
publikálunk, mert magyarok vagyunk és túlságosan jól ismerjük
honfitársainkat, megtanultuk, hogy a Kárpát-medencében soha semmi sem
készül el határidőre (mér', tán a HFM akkor jelenik meg, amikorra
ígérjük?), mindig közbejön valami, minden átterveződik, minden elakad,
minden elalszik - csak az ördög az, aki soha nem alszik. Ezért hiába
jelzik nekünk a konstruktőrök, hogy pillanatokon belül boltban van az
erősítőjük, hangdobozuk stb. stb., tehát nyugodtan tesztelhetjük a
mintadarabot - mi általában elhárítjuk a megtisztelő felkérést,
mondván, hogy szeretnénk megvárni, amíg a masina tényleg odakerül a
boltba.
Mégis, minden szabály alól van kivétel, és ha egy akkora
gyártókapacitású és annyira ismert vállalat, mint a
Videoton-leányvállalat Audiotechnikai Kft azt állítja, hogy az ő új
hangsugárzója hamarabb a boltban lesz, semmint a HFM 9. kötete
megjelenne, mert a konstrukció igenis végleges, a nullszéria már kész,
a hangszórókészlet már meg van rendelve és a kereskedők is ugrásra
készen állnak - akkor neki ezt elhisszük, mégha mások részrehajlással
vádolnak is érte.
De még tőlük is írást kértünk a dologról, meg is kaptuk. Felföldi
Ferenc műszaki igazgató és Lakatos Ernő főkonstruktőr hozzánk intézett
levelében ez áll: "Kérjük Önöket, hogy új fejlesztésű Preludium B-31
típusú hangdobozunk tesztelését végezzék el. A sorozatgyártás
tervezett kezdete 1989. november 30." Reméljük, senki sem fog
csalódni: sem mi az Audiotechnikai Kft-ben, sem pedig az Olvasó
mibennünk, és az új hangsugárzó valóban megfő karácsonyig, vagy ha
addig nem jő, hát akkor újévig. ("Vagy ha addig sem jő, búzavirulásra"
- ezt már nem mi mondjuk, hanem egy magyar népdal.)
Hogy miért "lelkizünk" ennyit egy VT-hangsugárzó miatt? Azért,
mert a Preludium B-31, nevéhez méltóan, valóban "előjáték", egy új
korszak nyitózenéje - a székesfehérváriak számára is, a magyar
hifisták számára is. A Preludium az első olyan hazai hangsugárzó,
amelynek hangszóróit neves nyugati cégtől vásárolták! Fél évvel
ezelőtt ugyan még csak arról volt szó, hogy a dómot a VIFÁ-tól
(régebbi nevén: SEAS) veszik, és ha már éppen őtőle, akkor miért ne
válasszák éppen azt a típust, amelyet a Heybrook HB1-ből ismerünk.
Végül azonban a tervezők úgy döntöttek (pontosabban: a tervezők így
döntöttek és az igazgatók jóváhagyták!), hogy ha már prelúd, legyen
kövér: jöjjön csak a dohogó is a VIFÁ-tól. Amit tehát a kezünkben
tartunk, az nem más, mint a HB1 hangszórókészlete, ugyanakkora és
ugyanannyira ízléses dobozban, mint a HB1, de kétharmad-áron: 17-18
ezer forint helyett 12 ezerért.*
(*Fél évvel ezelőtt még arról volt szó, hogy az új hangsugárzó ára
10 ezer forint alatt marad. Mégsem teszünk szemrehányást a
székesfehérváriaknak. Időközben ugyanis az állam kétszer leértékelte a
forintot, ráadásul a B-31-nek nem csupán az egyik, hanem mindkét
hangszórója nyugati importból származik - gyaníthatólag ezt senki sem
bánja.)
(A rend kedvéért azért leszögezzük, hogy a speciálcégek általában
speciál-rendelést adnak fel: amikor a nekik szállítandó hangszórók
futnak a gyártószalagon, némi változtatást kérnek a technológián. A
Preludiumban tehát így sem hajszálpontosan az van, ami a HB1-ben.)
A mintapéldányokat szeptember legvégén kaptuk meg, jóval lapzárta
után. Műszeres vizsgálatra már nem volt időnk, de egy szeánszra még
igen. (A tesztet legközelebb így is, úgy is meg kell ismételnünk a HFM
10. kötetében, akkor már valóban bolti példányokon.)
Szeánsz
Amikor a mintapéldányokat átvettük, megkérdeztük Lakatos Ernőtől:
ők, akik ma már elsőrangú lehallgató-berendezéssel,
Roksannal-Exposure-ral dolgoznak, tehát minden bizonnyal jól érzékelik
az új doboz hangkarakterét, vajon milyennek hallják a B-31-et a HB1
mellett, amelyet nyilván szintén jól ismernek? Ernő azt válaszolta,
hogy bizony maguk is kíváncsiak voltak rá, mit produkál a Preludium a
Heybrookhoz képest. Nagyon sok kísérletet végeztek, és azt
tapasztalták, hogy a két hangsugárzó teljesen más tónusban szól még
akkor is, ha a Preludiumot is a HB1 eredeti keresztváltóján át
hajtják! "Fel vagyunk rá készülve, hogy az emberek azt mondják:
persze, jó hangszórókból könnyű jó hangsugárzót építeni. Fogalmuk
sincs, mennyit kell kínlódni, amíg a hangkép egyáltalán összeáll! Úgy
érezzük, a mi hangsugárzónk más karakterű, mint a HB1, de ennek a
hangképnek is megvan a létjogosultsága. Ízlés dolga, kinek melyik
tetszik jobban."
A Preludium B-31-et két hangsugárzóval hasonlítottuk össze:
először természetesen a Heybrook HB1-gyel (még a régebbi, 4 évvel
ezelőtti típussal), amelynek minőségét el kell érnie vagy legalább is
meg kell közelítenie - aztán pedig az Orion HS 282-essel, amelyet
illik nagyon-nagyon megvernie. A hangdobozokat Linn Index állványra
helyeztük, ez a talapzat mind a 3 típushoz több mint megfelelő.
Megkönnyítette a dolgunkat, hogy mind a három típus nagyjából ugyanott
érezte jól magát: úgy 20-25 centiméterre a hátsó faltól. (A basszusban
szegény Orion HS 282-t talán érdemes jobban rátolni a falra, dehát
akkor meg "ütni" fog.) Hangszóróvezetéknek a lehető legszerényebbet
választottuk: azt a fajta "lámpazsinórt", amely a HS 282-esekből is
kilóg - nem mazochizmusból, hanem hogy teljesen egyforma feltételeket
teremtsünk, s a hangsugárzók minősége döntsön, ne a kábeleké.
Kapcsolóberendezést nem használtunk, a szobába mindig csak egy pár
hangsugárzót hoztunk be, hogy ne zavarják egymást "akusztikailag".
(Egyszersmind azonban ellenőriztük és meglepetéssel tapasztaltuk,
mennyire erősen megérzik a hangsugárzók, ha a szomszéd szobában levő
társaik kimenetét matrózcsomóval blokkoljuk. Hogyan is van ez, azzal
az akusztikai visszacsatolással?).
A NAD lemezjátszót vettük elő, az Ortofon MC 10S-t és T-2000-est,
meg a Naim NAIT erősítőt. Hanglemezek: "Jazz At The Pawnshop" és
Händel: Messiás (Proprius), Ortofon és Philips demó-lemez,
Wagner-részletek (Sheffield).
1. Preludium B-31-Heybrook HB1
Azt a módszert követtük, hogy lejátszottunk egy zeneszámot, majd
hangsugárzót cseréltünk, megismételtük az előbbi zenét, lejátszottunk
egy újabbat, akkor megint hangdobozt cseréltünk - és így tovább.
Preludium B-31. Dzsesszen nagyon kellemes. Dúsabb, mélyebb tónus,
zártabb hangkép, de semmi baja. Hallgatható. Első kritikám: nem elég
tágas a tere. Második: nem elég stabil a színpad, nem eléggé
megfoghatóak a szólamok. Kicsit szűkebb frekvenciaátvitel. Popzene:
mélyebb tónusú, elsőre civilizált benyomást kelt, az energia-eloszlása
helyes, minden egyensúlyban van, de a középsáv nem rajzolja ki az
egyes szólamokat. A HB1-ről ismert zavaró felső regiszter itt
lejjebbre, a sziszegés sávjába csúszik. A basszus telt. Semmi zavaró
motívum - de az énekesnő túlságosan altos. Szimfonikus zenén, zongorán
kissé színezett a prezensztartománya. Kissé németes ízlésű hangkép, de
így is kulturált, kellemes. Az átviteli sáv szűkebb. Nem tud elég
magasan szárnyalni, kissé monós, van tere, de az is szűkebb. Tosca:
színezettebb énekhangok, de nem rosszak. A zene "nem emelkedik meg"
eléggé. Wagner: tömörebb, szűkebb. A pianó-részeken minden igen jól
együtt van, ilyenkor a finom basszus-beütések jobban érvényesülnek;
később, a crescendo folyamán mezzofortétól kezdve már nincs meg a
tartása. De ott is akadnak kifejezetten szép hangjai. A tranziensei
kevésbé jók. Közelibb, mikrofonosabb hangzás, a hegedűk "benne vannak
a mikrofonban", nem igazán szépek (bár persze jobbak, mint eddig
bármiféle hazai hangsugárzóról). A fortisszimó nem szép, de végig
lehet hallgatni. A zene ilyenkor mintegy beszorul a két hangszóró
közé, nem tud meglendülni). A Händel-oratórium kevésbé teres, nem
szárnyal eléggé, dobozosabb. A nők sziszegőbbek, nem annyira szép a
hangjuk, a férfiaké kissé túl-testes, de azért az egész jól együtt
van.
Ennyire jó VT-hangsugárzót még nem hallottam. Sehol sem bántó vagy
durva, egészen tisztességesen szól. Mindazonáltal a HB1-hez képest
kevesebb a magas, matt a hangzása, a tere kissé kétoldalas, középen
kiürül. A fúvósai levágják a rezességet, a jóleső harsogást. Hátrább
is húzódnak. Kisebb a terük. Az egészen ott ül egy kis fedettség,
szomorúan szól, kevesebb benne az élet. Néha mintha neki volna több
mélye, de tévedés, nem megy elég mélyre, nehezebben tudom követni a
bőgőszólamot.
Dögösebb mély - nem feltétlenül jó, inkább döng. Kásásabb közép.
Kevésbé cseng ki magasban. Időnként zavaros. Wagner: Siegfried
temetése távolabb zajlik, tompább, a lemezzaj is kevesebb. Nem elég
élénk. A fúvós elveszti csillogását. Kissé összekenődik. A cinnek
kemények, a hangszerszólók nem olyan tiszták. Händel: így is érzem,
hogy ugyanaz a hangszórócsalád, rokon - de távoli, szegény rokon.
Minden szempontból alulmarad. Kétségtelen, persze, hogy ilyen
kategóriájú magyar hangsugárzót még nem láttunk ez idáig.
Heybrook HB1. (Dzsessz:) Ma egészen kellemesen szól, nem zavar az
az érdes felső regisztere. A mélybasszusa azért elég zavaros,
bizonytalan, de mélyebbre megy, mint a másiké. (Megismételve az előző
számot:) Most már jól érzem, hogy ez színezetlenebb. Szélesebb sáv,
stabil zenekar, minden a helyén, leszámítva a basszust. Popzene:
kellemes, lágy, koherens, de az a felső érdesség megint ott van.
Szimfonikus zenén klassziskülönbség, szélesebb sáv, a muzsika jobban
leszakad a hangszórókról, szebb hegedű, szebb fúvóshang, sokkal
igazibb zongora, a színpadon mindenkinek a helye definiálható, minden
hangszerszerűbb - kevésbé érződik az elektronika. Tosca: sokkal
drámaibb, érdekesebb, a színpad méterekkel nagyobb. Messiás: tiszta,
levegős, a női kórus kifejezetten szép, a férfiak arányosak.
Realisztikus méretek, a hegedűk is szépek - a HB1 itt a legjobb
oldaláról mutatkozik be. Siegfried gyász-zenéjén kissé könnyűsúlyú,
nincs benne elég lendület és méltóság (bár így is több, mint a
másikban).
Szebb magasak, és tovább is mennek. Az egész zene lendületesebb,
jobb a tere is, de ennek a hangsugárzónak sincs mélye (visszasírom a
Spendort).
Megfogottabb mélyek, talán mélyebbre is mennek, a zongora jobban
kicseng. Jobban hasonlít a megszokott hangképhez. Az énekhang
tisztább, lendületesebb. A teret jobban meg tudom határozni. A
mélyszólam precízebb, jobban követhető. A hangszerek különválnak.
2. Preludium B-31-Orion HS 282
(Minden tekintetben azonos körülmények, mint az előző szeánszon.)
Preludium B-31. Dzsesszen lágyabb. Szélesebb sáv, szélesebb
színpad, szélesebb minden. Kellemesebb mélyek. A HB1 felé mutat.
Popzenén sokkalta jobb arányok, nyugodt hangkép, kissé túlságosan is
az, lehetne lendületesebb (persze, ez a hiányérzet nagyon is indokolt
az Orion kukorékolása után). Kissé fedett, de mindent egybevetve,
egészen más kategória. A basszus itt nagyon jó, megvan a súlya.
Hallgathatóságban hatalmas különbség a két hangsugárzó között. Wagner
most nagyon tetszik, meggyőző tuttik, nincs igazi plafonjuk, de a
tónusuk helyes. Kellemes, végighallgatható. Zenei és színes - bár nem
igazán szépek a színei. A Messiáson lágyabb, szélesebb sávú, egészen
más arányok, nem esik az ember nyakába, ez tényleg élő felvétel.
Lehetne kicsit definiáltabb, de hallgatható, emberi. Igazibb, a
basszusa lényegesen jobb, a hangszereinek megvan a testük.
Tisztább, szélesebb sáv alul-fölül, kulturáltabb, de:
visszahúzódó, tartózkodó, hűvös hangkép. A tere szélesebb. Nincs rajta
torzítás, jobban rá lehet ismerni a hangszerekre (például itt van
csembaló-az Orionon nincs!), de a hangképe kicsit szomorkás, nem elég
életteli. Mégis azt mondom: fizetnék a Preludiumért!
Jobb mély, tisztább ének, jobb gitár - feltétlenül lecserélném az
Oriont erre a hangsugárzóra! Csak Wagneren van bajom vele: a fúvósok,
amelyek az Orionon gyakran dinamikusak, elevenek, itt valahogy nem
élnek meg igazán.
Orion HS 282. Szűkebb tér. Monó. Keményebb, erőszakosabb, de nem
bántóan teszi. Dzsesszen nem szenved elsöprő vereséget, de minden
szempontból gyöngébb (habár még mindig jobb, mint vártam). Kiemeli a
szólamokat-a felhang-struktúra és a basszus-lendület rovására. Mélyben
csak valami döngés hallatszik. Fárasztóbb hallgatni. Popzenén az ének
és a gitár a kukorékolós regiszterbe csúszik, minden erősen középről
szól, kopogós mélyek, rekedtes énekesnő, de soha rosszabbat. Kicsit
üres. Egyszínű - és ezért fárasztó. Wagneren a középső sáv dominál, és
minden elölről szól. A frekvenciasáv két széle le van csapva, a
basszus éppen csak bele-belehuppog. A halk fúvós szólamok szépek, a
hegedűknek viszont nincs testük, meg felhangjuk se nagyon, de azért
egész becsületesen végigjátsszák a zenét. Habár a fff már nagyon
rossz: dörömböl, prüszköl, kopog, és mindez 4-5 négyzetméterbe
zsúfolva. Tölcséres, mikrofonos, mindent középről vág bele a képembe.
Hazai hangsugárzónak így is elfogadható, a régi VT-k a közelébe sem
jönnek. A Messiás kellemesen kezdődik, csak minden úgy szól, mintha
fényképek volnának felragasztva egy lepedőre. A basszus teljesen
megszűnik (a Proprius igen arányos, semmit sem hangsúlyoz túl - nehéz
feladat!). A férfiak és nők mintegy váltakozva lépnek a mikrofon elé,
holott ez kétmikrofonos, térhatású, "live" felvétel!
Wagneren a csend mögött nem volt semmi zaj - magasban valami
hiányzik! A mélye is kevés. Viszont nem annyira visszahúzódó. Torz, a
Messiás szinte elviselhetetlen, a csembaló felismerhetetlen.
Dzsesszen zavar, hogy a dobseprő minden más hangot háttérbe
szorít. Ennek sincs igazi mélye, nem is megy mélyre. Sokkal gyöngébb.
Kétoldalas. Magashiány, a gitár nem cseng ki. A nő tölcséres,
forszírozott, középről jön, kásás, reszelős- fenntartom, hogy ezt a
hangsugárzót modifikálni kell!* (*Ezt Dankó Emil írta, akit előzőleg
hosszasan kapacitáltunk, hogy tervezze meg a HS 282 MOD-ját úgy, ahogy
ő ezt már régebben is pedzegette (és ahogy számos levélírónk tőlünk
függetlenül, magától is elvégezte): távolítsa el az Orion "kukorékoló"
középsugárzóját, s produkáljon inkább egy kétutas dobozt. A MOD vagy
két hónappal ezelőtt elkészült, Emil kiszedte a kék dómot a szűrőjével
együtt, és beépített egy kétutas, másodfokú szűrőt. A magas és mély
szűrőt enyhén módosította, a névleges átmeneti frekvenciát 5kHz-re
változtatta. Nagyon kiérlelt MOD volt, a keresztváltó úgyszólván
tankönyvszerűen működött - csak éppen a HFM kollektívája nem volt
elragadtatva az egésztől. Kétségtelen, hogy a HS 281 (=282 mínusz 1
hangszóró) kevésbé tolakodott, viszont elment belőle a HS 282-es
minden erénye, és a színpadképe teljesen szétesett. Úgy döntöttünk,
hogy "levesszük a kezünket" az Orionról, többé nem kísérletezünk vele,
és mást is lebeszélünk a kísérletezésről, mert egyszerűen nem éri meg
a fáradságot. Ezt a hangsugárzót így kell használni, ahogy van - vagy
pedig nem kell használni. A szerkesztő jegyzetei.)
Úgy véljük, a két szeánsz nyomán világosan kirajzolódott a
Preludium B-31 minden erénye és hibája. Kellemes, jóhangú doboz, szó
sincs róla, hogy a tervezők elrontották volna, amit a VIFA produkált -
arra viszont egyelőre nem voltak képesek, amit a Heybrook produkált.
Bízunk benne, hogy a Preludium, mint a neve mondja, csak előjáték az
Audiotechnikai Kft későbbi, még kifinomultabb hangsugárzóihoz.
Addig is: az 5 ezer forintos Orionok és a csaknem 18 ezer forintos
Heybrookok ára és hangminősége között egyaránt hatalmas a hézag,
nyugodtan beékelődhetne közéjük egy-egy, rendre 8, 10, 12, 15 ezer
forintos típus, s ezeknek akár mindegyike "Best Buy" ("Legjobb Vétel")
lehetne. Az Audiotechnikai Kft, jó érzékkel, éppen a középtájra
célzott, és nem is hibázta el a célt. Versenytárs hiányában a
Preludium B-31 nem tud más lenni, csak Best Buy.
*
Artel Maestro készülékláb
Fémtüskékkel nem most először van dolgunk, a Szerkesztő is már
régóta kísérletezik velük. Kezdetben kifejezetten rossz
tapasztalatokat szerzett, a Hifi Magazin 20. számában még azt írta,
hogy a fémtüskék bármely komponens (lemezjátszó, erősítő, magnó,
illesztőtranszformátor) alá téve elrontják, felkeményítik a hangot,
egyedül a hangsugárzónak használnak, de annak se mindig. Később más
következtetésre jutott, a fémtüskéket számos ponton úgyszólván
"beépítette a berendezésébe", figyelembe vette a hangkarakterüket,
hozzájuk hangolta a rendszer többi részét.* (*Az egész telistele van
tűzdelve 20mm magas és ugyanekkora átmérőjű rézkúpokkal. Három-három
tüske van a hangsugárzó állvány és a hangdoboz között, illetve
(lemezjátszó vagy a CD-játszó alatt) a Triangulum asztalka és az arra
fektetett pozdorjalap között. Három-három tüske csatolja a kis Naim
erősítőt egy pozdorjalaphoz, a pozdorjalapot pedig egy másik
Triangulum asztalkához; a tüskék mindkét irányból a hegyükkel érintik
a pozdorjalapot. Ez a technika messzemenően bevált a súlyos, 4 kilós
Ortofon T-2000 illesztőtranszformátorhoz is. DL.) Arra gyanakszik,
hogy maga a módszer, t. i. tüskével csatolni környezetükhöz a
különféle készülékeket eredendően helyes, ideális rendszerben
mindenképpen ajánlatos - dehát melyikünknek ideális a
hifi-berendezése? Maradjunk annyiban, hogy a fémtüske drasztikusan
megváltoztatja a hangképet: ront vagy javít, de nem henyél. Olyan
technikát ad a kezünkbe, amellyel fillérekért nagyot nyerhetünk. Vagy
ugyanennyit veszíthetünk is...akkor azonban szépen kivesszük a tüskét
a lemezjátszó vagy a hangdoboz alól - ilyen egyszerű a dolog.
Egyvalahol egész biztosan beválnak a tüskék: közvetlenül a
padlónál. A nagyméretű hangdobozokat mindenképpen "le kell választani"
a padlózatról, a fémállványokat szintén, olyannyira, hogy ez
utóbbiaknak úgyszólván kötelező tartozékuk 3-4, csavarmenettel
szabályozható magasságú, anyával megszorítható tüske. Igaz,
Magyarországon jelenleg fémállványt sem kapni, se tüskével, se
anélkül.** (**Viszont a RAMOVILL Hifi Áruházban (ahol a Maestro tüske
is kapható) már előjegyzést vesznek fel éppen az Artel Kft
állványaira. A mintadarabok nagyon szépek. A lemezjátszóasztalka
négylábú, irányára 5900 forint. Alul-fölül 4-4 tüskéje van, a felsők
egy falapot tartanak. A hangsugárzólábazatok irányára 2500-2700
forint. Központi pillérük egy vastag cső, amelyet (kiviteltől függően)
három-, illetve négyszögletű alap- és tetőlap határol. A lábazat
tüskéken áll, a tetőlap sima, mindenki maga dönti el, mivel csatolja a
hangdobozhoz.) Kapható viszont maga a tüske, a kecskeméti Artel Kft
gyártmánya. Több mint tüske: "precíziós készülékláb". Sárgarézből
esztergált, tényleg nyugatias kinézetű, finom holmi, amely összesen
három alkatrészből tevődik össze. Maga a tüske 30mm átmérőjű és
körülbelül ugyanilyen magas. Közepébe lyukat fúrtak, menetet vágtak,
így a tüskét rá lehet csavarni egy vele azonos átmérőjű, tengelyben
végződő talprészre, azt meg fel lehet csavarozni a lemezjátszó vagy a
hangszóródoboz aljára. A készlet harmadik darabja egy 2mm vastag
rézkorong, amelyet a tüskehegy alá lehet tenni, hogy meg ne sértse a
padlót vagy az asztalt. A rézkorong közepén pontszerű bemélyedés, hogy
a tüske el ne csússzon.
Az Artel Kft tüskéi a Maestro fantázianévre hallgatnak.
Csomagolásuk meglepően ízléses (nem is akármilyen feladat ám egy
tüskét becsomagolni!), s ennek megfelelően vannak árazva is. Egy-egy
készlet ára 250 forint, tehát egy-egy készülék vagy hangdoboz
feltüskézése 750, illetve 1000 forintba kerül, aszerint, hogy három
tüskét használunk-e, vagy négyet; mivel a tüskék magasságát
szabályozni lehet, a készülékeinket vízszintesbe állíthatjuk, s négy
lábon sem fognak billegni. A karton hátoldalán pársoros szöveg
kifejezetten a rezgésmentesítésben jelöli meg a Maestro készüléklábak
feladatát, következésképpen csak lemezjátszókhoz és hangsugárzókhoz
ajánlja őket.
A dolog természetéből fakadóan sem gyári adatokkal, sem
méréstáblázattal nem szolgálhatunk, így hát csak néhány megjegyzésre
szorítkozunk.
Először is néhány szó a rezgésmentesítés téziséről. Le kell
szögeznünk, hogy a tüskék "hatásmechanizmusa" a legkevésbé sincs
tisztázva. Az Artel Kft bölcsen teszi, hogy csak a lemezjátszókra és a
hangsugárzókra hivatkozik, mert hát tényleg ki lehet mérni, hogy a
tüskére állított hangdoboznak csökkennek a káros basszusrezonanciái. A
lemezjátszó meg...a lemezjátszóról valahogy magától értetődőnek
vesszük, hogy "rezgésmentesíteni kell". Szeretnénk rámutatni, hogy a
tüskék már a hangdobozok alatt is egészen különös dolgokat művelnek, a
lemezjátszó hangját pedig sokkal jobban elváltoztatják, semmint ezt a
rezonanciacsökkenés mértéke indokolná. A többi készüléktípus pedig
(CD-játszó, tuner, erősítő, s pláne egy gyantával kiöntött
illesztőtranszformátor) lényegében véve érzéketlen az enyhe
rezgésekre. Mégis megváltoztatják a hangképüket, ha tüskékkel
csatoljuk őket.
Ami a tüskék árát illeti, a Maestro jókora összeget vezényel ki a
zsebünkből, de az vesse rá az első követ, aki olcsóbban ki tudja
hozni. A magánember, ha bejáratos valamely forgácsolóüzembe, a
tüskéket akár darabonként 30 forintért is elkészíttetheti, vasból,
rézből, alumíniumból, amiből csak akarja - dehát nem mindenkinek van
esztergályos barátja. Azonkívül nem mindegyik esztergályosnak áll
módjában fusizni, meg ha fusizik is, soha nincs a kezeügyében a kellő
anyag. Ha pedig már nekünk kell anyag után szaladgálnunk a városszéli
telephelyekre, akkor többe fog kerülni a benzin, mint a tüske.
Kisiparossal is lehet dolgoztatni, de az ritkán vállalja el az ennyire
kicsi munkát. Szinte biztosra vehetjük, hogy a hifisták többsége nem
fogja megcsináltatni a tüskéket - tehát csak boltban veheti meg őket.
A Maestro tüskék szépek, precízek, anyag van bennük, munka van bennük,
ÁFA van bennük, reklám- és nyomdaköltség van bennük, és akkor még hol
marad az üzleti kockázat ellenértéke és egyáltalán a vállalkozás
haszna. A tüskék árát tehát méltányosnak tartjuk, feltéve, hogy a
vásárlónak tényleg ezekre a tetszetős és praktikus "precíziós
készüléklábakra" van szüksége, nem pedig egyszerű, de közönséges
fémkúpokra.
Mi a magunk részéről inkább az utóbbiakra szavazunk. Három darab
tüske minden készülék alatt tökéletesen elegendő, nem kell belőlük se
több, se kevesebb, a készülékek magasságát általában úgysem kell
szabályozni, a csavarmenetes szerelvény fölösleges fényűzés.* (*Ez itt
ugyan a Bemutatjuk rovat, nem pedig a 4. Dimenzió, de Olvasóink talán
megbocsátják, ha a Szerkesztő itt is szóba hozza a Belt-effektust.
Először is, minden páros rendszer körül káros erőtér képződik - tehát
négy tüske helyett csak hármat célszerű alkalmazni. Másodszor,
csavarmenetnél lazán érintkező felületek szintén káros teret keltenek
- tehát lehetőleg mellőzni kell a csavarmenetet. (S ha mégis
csavarmenetet alkalmazunk, szükség van egy "kontrára" is, egy
anyacsavarra, amellyel a rendszert meghúzhatjuk, a lötyögését
megszüntethetjük. Mellesleg, ezt már a "rezgésmentesség" klasszikus
paramétere is megkövetelné!)
Ha mindezt végiggondoljuk, oda lyukadunk ki, hogy a tüske talán
nem is annyira a rezgésgátló képességével hat, mint inkább azzal a
tulajdonságával, hogy redukálja a Belt-féle "töltést". A fémkúp hegyén
hatalmas nyomóerő összpontosul, kielégítően szoros érintkezést hoz
létre a tüske és a vele találkozó felület között, így ott nem képződik
káros "töltés". A nyomóerő még a túloldalon, a fémkúp alaplapján is
tekintélyes, a csatolás itt is viszonylag szoros, de már korántsem
ideális! Ki lehet mutatni, hogy e felületek mentén már káros tér éled,
s hogy azt redukálni lehet a PWB alátétkoronggal vagy az ezüstfóliával
("töltéskötés", HFM 7). A készlet harmadik darabja pedig, a vékony
alátétkorong csak 2 forintot ér, mert alátétnek egy kétforintos éppígy
megteszi. (Mellesleg tökéletesen megértjük, ha valaki nem akarja a
tüskék hegyével "felsebezni" a padlót vagy az asztal felületét, de jó
tudni, hogy a tüske erre van kitalálva, és a hangminőség akkor lesz
optimális, ha a tüskéket alátét nélkül használjuk.) Szóval, akkor
volna teljes az örömünk, ha forgalomba kerülne a Maestro
készüléklábnak egy egyszerűsített változata is: egy csupasz tüske -
féláron.
Szeánsz
Mint a segédeszközöket általában, a fémtüskéket is nehéz
tesztelni, mert a hatásuk szélsőségesen "rendszerfüggő". Egyébként is
előfordulhat, hogy valamely hifitermék nálunk beválik, másoknál meg
csődöt mond, de ez a veszély most különösen fenyegető, mert a mi
lejátszóberendezésünkbe a fémtüskék már "bele vannak tervezve".* (*A
rendszert tehát előbb tüskétleníteni kellett, hogy aztán próbát
tehessünk a Maestrókkal. A szeánsz nem arra ment ki, hogy kinek a
tüskéi a jobbak (erre ma még nem vagyunk felkészülve!), hanem hogy
egyáltalán érdemes-e tüskékkel operálni.) Okvetlenül meg kell
ismételni a szeánszot másutt is. Abban maradtunk, hogy a kollektív
hallgatódzás után munkatársaink hazaviszik a tüskekollekciót,
kipróbálják, ahol csak lehet, és beszámolnak tapasztalataikról.
(Közülük otthon csak Dankó Emil használ tüskét, a padlóra helyezett
hangdobozok alatt.)
A "hivatalos" szeánszon a következő stratégiai pontokat jelöltük
ki: 1. a lemezjátszó-állvány és a reá helyezett pozdorjalap
találkozása, 2. a T-2000 illesztőtranszformátor és az alatta levő
pozdorjalap találkozása, 3. a hangdobozok és állványuk találkozása.
A Maestro tüskékből sehol sem használtunk négyet, hanem mindenütt
csak 3-3 darabot, egyrészt tekintettel a Belt-féle Páros/ Páratlan
szabályra, másrészt pedig mert tudvalevőleg "három pont meghatározza a
síkot", és így nincs szükségünk a magasság-kiegyenlítő
csavarszerkezetre, amelyet egyébként is kompromisszumnak tekintünk.
Hangsúlyozzuk, hogy mi csak magát a kúp alakú tüsketestet
vizsgáltuk. A tüskéket úgy fordítjuk, hogy hegyük mindig a falappal,
illetve a fadobozzal találkozzék. (Fordítva is lehet, de úgy nagy
valószínűséggel rosszabb. Tessék kísérletezni!)
1. Tüskék a lemezjátszó alatt
Valójában nem a lemezjátszó alá tettük a tüskéket, hanem a
készüléket tartó pozdorjalap alá. (Közvetlenül a lemezjátszó alá téve
a tüskék túl brutálisan "dolgoznak". Érdemes kipróbálni - de ritkán
válik be. A szerkesztő megjegyzése.)
Country-zene (JBL demólemez). Tüskével megjön a magashang, kitágul
a tér.
Picit jobb magasak.
Tüske nélkül jobbak, követhetőbbek a mélyek.
Tüske nélkül zavarosak a mélyek.
Ortofon I/6 (templomi zene). Tüskével a templom kitágul, megjönnek
a magasak. Tüske nélkül az egész döglött és rendezetlen.
Kompromisszum. A magasak tüskével, a mélyek anélkül jobbak.
Minden szempontból jobb tüskével.
Tüskével középtől felfelé tisztább, erőteljesebb. Jobbnak tűnik.
Picit finomabb, magasabb tónusú.
Wagner (Sheffield). A rezesek fél oktávval feljebb szólalnak meg,
és rezesebbek is. A tér kitágul.
Kipusztul a művi basszus. Először olyan hatás, mint ha kiürülne,
de amikor a nagydob beüt, puff, minden energia mégis ott van. Tisztább
lett. Megszabadult valami rárakódástól.
Ugyanazt hallom, mint eddig: a tér és a magashang javul, a basszus
romlik. Szerintem nem valami többlet vész el, hanem hiány keletkezik.
A mélyeken nem érzek különbséget, de a fúvosok hangját a tüske
megtisztítja.
Afro-amerikai ütőhangszerek (a Reference Recordings híres, "Däfos"
című demó-lemezéről, ellenőrzendő, hogy a basszusenergia fogyott-e
avagy nőtt). Hármunk szerint az igazán mély hangokat éppen a tüske
hozza meg. Egy ellenszavazat, mindazonáltal.
2. Tüskék a transzformátor alatt
A tüskék minden elképzelhető készülék alatt működnek, az
illesztőtranszformátorok alatt is, különösen, ha azok annyira
súlyosak, mint a T-2000.
Wagner (Sheffield). Tüskével élénkebb, érdekesebb, tisztább,
teresebb.
Semmi különbség.
Van különbség: a tüske "túlinformál", a hangkép ridegebb.
Tosca (Philips demólemez). Tüske nélkül a zene "leül". Minden
középről szól.
Tüskével keményebb a hang - talán. A bebeszélés határán.
Tüske nélkül jobb - talán.
Tüskével túl kemény. Nélküle jobb.
3. Tüskék a hangsugárzó alatt
Pontosabban: az állvány és a doboztest között. Ez a technika
gyakran csődöt mond, mert csökkenti a rendszer felső
basszustartományát. Ha a hangsugárzónk egyébként is "vékonyan" szól, a
tüskézés felboríthatja a hangzás egyensúlyát. Viszont csaknem mindig
beválik a tüske a padlóra állított hangsugárzó-dobozok alatt. A
Spendor BC1 (amivel alább próbát teszünk) meglehetősen dús basszusú,
egyáltalán nem is szabad letenni a földre, legalább 30 centire meg
kell emelni. Feltehetően ezért jutottunk teljesen egységes eredményre,
gyakorlatilag bármiféle zenén:
Tüske nélkül teljesen "leül" a hang. A két hangszóró közül szól,
egyáltalán nem sztereó. Tüskével derűsebb, lágyabb, magasabb tónusú,
sztereóbb. Még a sercegése is kellemesebb. A templomi zenén
klasszis-különbség, tüske nélkül pici fatemplom, tüskével katedrális.
Tüske nélkül bágyadtabb. A női hang kong, kóvályog. A bajok egy
részét a tüske leszedi, nem teljesen ugyan, mert így is "üt", de
határozottan emberségesebb, jobb.
Térben óriási differencia, tüskével kitágul, egyértelműen jobb
tüske nélkül nem jó.
Levegősebb, tisztább hang.
4. Egyéb próbák
Bár vészesen közeledett a lapzárta, munkatársaink otthon futólag
még próbát tettek a Maestrókkal. Szalai Márti (aki egyébként már a
szeánszon is opponálta a tüskehasználatot), fanyalogva tapasztalta,
hogy nála a könyvespolcon álló Heybrook HB1 alá tett tüskék csak
rontanak a zenén: a magashangok feldúsulnak és kicsengenek ugyan, de a
basszus ellágyul, a hangképnek elmegy a testessége. Dankó Emil
viszont, aki eddig is vastüskéket használt az Orion HS 400-as
hangsugárzók alatt, meg volt elégedve a Maestrókkal. Sőt, kipróbálta a
fémtüskéket egy csöves előerősítő alatt is, és legnagyobb
meglepetésére azt találta, hogy a magashangok dinamikája megnőtt,
tovább csengtek; a hangszerek (cintányér, zongora, akusztikus gitár,
fúvósok) egytől-egyig javultak, az ének könnyebb, tisztább lett. "A
tüskék nélkül minden döngővé válik, összekenődik."
Szeánszunk "hivatalos" eredményét tehát akként foglalhatjuk össze,
hogy a fémtüske igen hatékony eszköz, feltétlenül érdemes próbát tenni
vele a lejátszóberendezés számos pontján. De azért ne veszítsük el a
kritikai érzékünket, mert gyakran előfordul, hogy a tüskék nem
"illeszkednek a rendszerbe", s felborítják annak hangzási egyensúlyát.
Legyünk tehát óvatosak. Mint már annyiszor leírtuk, a hifi társas
hobbi. Egy-egy baráti kör összedobhatja a pénzt 3 darab tüskére, s
azokat sorban mindenki kipróbálhatja. Amikor a társaságban már
legalább ketten "ráharaptak", akkor kell megvenni a második 3 darabot.
A 2x3 tüskét már a hangdobozok alá is oda lehet próbálni - és így
tovább.