Negyedik Dimenzió



        Alább  a  Szerkesztő  számol  be  a  Negyedik   Dimenzióban   tett
    utazásairól,  a  High  Fidelity  "megmagyarázhatatlan"  jelenségeiről.
    Mivel  ezek  részben  vagy   egészben   kívül   esnek   a   klasszikus
    elektroakusztika  érvényességének  körén,  Olvasóinkban   idegenkedést
    ébreszthetnek, s csökkenthetik  lapunk  műszaki  tesztjeinek  hitelét.
    Nyomatékkal  leszögezzük,  hogy  az  ehelyütt  közölt  írások   teljes
    mértékben függetlenek a lap  műszaki  részétől.  Mérnök  munkatársaink
    csakis azzal járulnak hozzá ezekhez a cikkekhez, hogy  résztvesznek  a
    szeánszokon  -  és  borzadoznak.  A  Szerkesztő  egymagában   vállalja
    munkájának minden ódiumát.


                                     ***



                         "Nem az a kérdés, hogy valamely gondolat őrült-e.
                     Az a kérdés, eléggé őrült-e ahhoz, hogy igaz legyen."
                                                              - Niels Bohr


    I. Rendhagyó dimenziók


        Mielőtt ítélőképességünket elveszítve tényleg (nem  csak  viccből)
    egy negyedik dimenzió után kezdenénk kapkodni,  vizsgáljuk  meg,  mire
    megyünk a jólismert hárommal. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint
    ez  a  három  kiterjedés   bármiféle   fizikai   hatás   szempontjából
    tökéletesen egyenértékű. Peter  W.  Belt  azonban  azt  állítja,  hogy
    lakókörnyezetünk dimenziói nem egyenértékűek: van köztük két  rosszabb
    és egy jobb.


    Disszonáns erővonalak

        Belt szerint (ha jól interpretálom) az elektromos  áram  energiája
    "szóródik" a térben, s kettős erővonalrendszert alkot.  Az  erővonalak
    egyik csoportja függőleges, ez nyilván a gravitációval függ  össze.  A
    másik  erővonalrendszer  vízszintesen  épül  ki,  mindig  párhuzamosan
    valamelyik falpárral; irányát az határozza meg, hogy hol és hogyan lép
    be a lakásba  az  elektromos  áram.  A  fennmaradó  harmadik,  szintén
    vízszintes dimenzióban nem épül ki erővonalrendszer.
        A PWB-teória értelmében a  különféle  objektumok  nem  közvetlenül
    keltik azt a bizonyos káros  teret,  hanem:  kölcsönhatásba  lépnek  a
    lakás PWB-erőterével, miáltal disszonanciát idéznek elő, s ez az, amit
    az emberi szervezet érzékel. E disszonanciának  vagy  interferenciának
    legegyszerűbb,  mondhatni  geometriai   esete,   ha   valamely   tárgy
    egyszerűen csak "keresztbefekszik"  az  erővonalaknak  -  ezt  nyilván
    minden háromdimenziós objektum megteszi. Ha azonban egy  tárgy  lapos.
    akkor lényegesen több vagy kevesebb erővonalat  metsz  attól  függően,
    milyen  irányba  forgatjuk.  ebből  a  szempontból  különös  figyelmet
    érdemelnek a könyvek, folyóiratok, nemcsak amiért laposak, hanem azért
    is, mert tele vannak nyomtatott sorokkal - Belt már régóta  pedzegeti,
    hogy a nyomtatásban és  egyáltalán:  bárminemű  feliratban  igen  erős
    "töltés" koncentrálódik.  Ha  ehhez  még  hozzávesszük  Belt  legújabb
    felismerését is, miszerint az  összes  lehetséges  formátum  között  a
    korong zavarja leginkább a PWB-erőteret  (nesze  nektek,  ókori  görög
    filozófusok! nesze neked, ideális  alakzat!),  olyannyira,  hogy  elég
    behozni egyetlen korongot a szobába, és  máris  romlik  a  hangminőség
    akkor már meg is találtuk ideális  kísérleti  eszközünket:  egy  köteg
    hanglemezt vagy CD-t, a borítójukkal együtt. Tele vannak koronggal  és
    tele vannak betűvel is.


    Lemezforgatás

        Jómagam  először  10  darab  Compact  Disc-kel   végeztem   el   a
    kísérletet.  Ezek,  ha  összefogjuk  őket,   nagyjából   kocka   alakú
    plexiidomot képeznek, amely akusztikailag mindhárom irányban  ugyanúgy
    viselkedik, ha tehát a kocka elforgatásakor fellép valamiféle  auditív
    hatás, annak semmi köze sem lehet a klasszikus akusztikához. De  vajon
    elegendő-e tíz ezüstlemez, hogy előidézzük vele a PWB-effektust?
        Olyannyira   elegendő,   hogy    a    CD-forgatást    az    eddigi
    legeredményesebb  varázslataim  közé   sorolom.   Amikor   90   fokkal
    elforgatom a plexikockát, vendégeim  80-90  százaléka  szinte  azonnal
    észreveszi,  hogy  "valami  megváltozott  a  levegőben".   Habár   nem
    mindenki, például a HFM  kollektívája  sem  találta  el  egyből,  hogy
    melyik a helyes irány. Jómagam  is  sokat  vacilláltam,  s  végül  úgy
    segítettem magamon, hogy halmozni kezdtem az effektust: kiraktam  több
    polcnyi könyvet,  folyóiratot  és  hanglemezt  párhuzamosan  az  egyik
    fallal,  és  egyszerre  forgattam  el  őket.  A  hatás  ilyenkor   már
    drasztikus.
        A PWB-irányhatást más lakásokban is könnyedén demonstrálni tudtam,
    pedig  sehol  nem  forgattunk  meg  többet,  mint  15-20   hanglemezt;
    viszonylag hamar rátaláltunk a helyes irányra is. És  hogy  mi  haszna
    lehet  ebből  a  hifistának?  Nos,  egy-egy  könyvespolc  nyilván  nem
    véletlenül áll ott, ahol  áll,  hanem  feltehetőleg  mert  nem  tudtuk
    máshová rakni. De aki abban az előnyös helyzetben van,  hogy  szabadon
    választhatja meg  a  könyvespolc  (hanglemezállvány  stb.)  helyzetét,
    ezzel a kis lakberendezési trükkel annyit  nyerhet,  mint  ha  drágább
    erősítőt vagy hangszedőt vásárolt  volna  magának.  Ezt  a  fogást  is
    érdemes kipróbálni: fektessük az  erősítőnket  vagy  receiverünket  az
    oldalára, és fordítsuk a helyes irányba. A nyereség szerencsés esetben
    meghaladhatja az 1 ortót. Olyasfajta, mint mondjuk egy  MC20S  és  egy
    MC30S hangszedő különbsége.


    Mérgezett műsorfűzetek

        Mint  tudjuk,  a  PWB-effektus  mindenütt  érvényesül,  nem   csak
    lakószobában, hanem színházban,  operában  is;  nemcsak  gépzenén,  de
    élőzenén is, lásd erről a 8.  kötet  rézkarika-kísérleteit.  Ebből  az
    következik, hogy a koncertlátogató közönség maga is  sokat  tehetne  a
    saját hangverseny-élményéért. Sajnos, az emberek szokásait nem  tudjuk
    megváltoztatni, holott ha a Mélyen Tisztelt Publikum  az  ő  fémszíjas
    karóráját a benne foglalt  gombelemmel  együtt  a  ruhatárban  hagyná,
    akkor a zene mindnyájunk számára élvezetesebben szólna, és  kevesebben
    aludnának el rajta. Apropó elaludnának.  Némely  fizetővendég  -  mert
    hangversenylátogatónak nem nevezhetem őket  -  odáig  vetemedik,  hogy
    karóráján   nem   kapcsolja   ki   az   ébresztő-szerkezetet,    minek
    következtében a koncertközönséget időnként parányi vekkerek  berregése
    veri fel álmodozásából. Ezeket az ébresztőórás janicsárokat meg tudnám
    gyilkolni, meg én.
        Rátérve mármost a koncertek hangminőségére, Belt azt állítja, hogy
    a műsorfüzetek is  megnövelik  a  káros  töltést,  hiszen  a  közönség
    összevissza forgatja őket, miáltal a  nyomtatványok  nagyrésze  "rossz
    irányban" áll. Magam is próbát  tettem,  az  Erkel  Színházban  és  az
    Operában.   Azt   tapasztaltam,   hogy   már    egyetlen    műsorfüzet
    elforgatásával is elő tudom idézni a PWB-effektust, bár  a  hatás  így
    meglehetősen gyönge, csupán "dereng valami", rutin  kell  hozzá,  hogy
    egyáltalán  felismerjük  -  hát  még,  hogy  meghatározzuk  a   helyes
    dimenzióját. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy a műsorfüzeteknek nem
    csupán "nagyrésze" áll rossz irányban. Valamennyi rossz irányban  áll,
    mert zenehallgatás közben a  közönség  az  ölébe  ejti  a  füzetet,  a
    füzetlap  felfelé  néz,  a  nyomtatott  sorok  metszik  a   függőleges
    erővonalakat.


    Észak-Dél, Kelet Nyugat?

        Mióta sarlatánságra adtam a fejem, gyakran megkérdik tőlem,  mi  a
    véleményem a többi irracionális vagy  legalábbis  irreguláris  tanról:
    Uri Geller és mások  mutatványairól,  a  gondolatátvitelről  és  egyéb
    "pszi"  jelenségekről;  gömbvillámról,  varázsvesszős   vízkutatásról,
    Béres-cseppről, Celladamról, az "igazi" negyedik dimenzióról és még ki
    tudja, mi mindenről. Ezt a  fárasztó  kérdezősködést  hadd  vágjam  el
    egyszer és mindenkorra azzal  a  gyönyörűséges  magyar  nótával,  hogy
    sejde:

       "sem utódja, sem boldog őse,
        sem rokona, sem ismerőse
        nem vagyok senkinek,
        nem vagyok senkinek..."

        Kíméljetek meg a többi sarlatánságtól: éppen elég  nekem  a  saját
    bajom.
        Az egyikre azért sejde  mégis  szeretnék  itt  kitérni.  Állítólag
    Japánból származna az  a  megfigyelés,  hogy  az  ember  fekvőhelyének
    pontosan észak-déli irányba kell esnie (vagy  éppen  abba  nem  szabad
    esnie? már nem emlékszem  rá,  mindegy),  és  ezt  a  földmágnességgel
    indokolják. Az Olvasóban  most  bizonyára  felvetődik,  hogy  hátha  a
    PWB-féle vízszintes erővonalrendszert is a Föld mágneses tere  állítja
    be. Hát ez elég valószínűtlen. Az én lakószobám falai például 45 fokos
    szöget  zárnak  be  az  észak-déli  iránnyal.  A  "PWB-tengely"  nálam
    halálpontosan észak-kelet-dél-nyugati irányba esik.


    

    Zenit és nadir

        Visszatérve a  függőleges  erővonalrendszerre:  ha  az  tényleg  a
    gravitáció hatására épül ki, akkor az erővonalaknak irányuk is  lehet.
    Van is: feltehetőleg felülről lefelé  mutatnak.  Ebből  a  szempontból
    (meg egyébként is) figyelmet érdemel, hogy  a  PWB-eszközök  nagyrésze
    kettős színjelölést hordoz, vagyis éppen arra megy ki  a  játék,  hogy
    merrefelé fordítjuk őket. A PWB Polarizátornak is  (lásd  HFM  7)  két
    állása van: "piros", illetve "fekete".
        És most engedtessék meg nekem az,  amit  a  kisebb  poéta  szerény
    köhécselésének neveznek. Túllépve a használati utasításon, amely  csak
    hangszedőről, hangszóróról, hanglemezről, kábelről beszél, kipróbáltam
    a Polarizátort a  legkülönfélébb,  nem-elektromos,  csupán  függőleges
    helyzetű  tárgyakon,  és  azt   tapasztaltam,   hogy   a   Polarizátor
    mindegyiken működik - éspedig két irányban, ellentétes hatással.  Ront
    vagy javít, de nem henyél.
        Először könyveket és hanglemezeket kezeltem; a hatást már  egy-egy
    polcnyi könyvön is meg lehetett érezni. Kezelni lehet a  bútorokat:  a
    könyvespolcok függőleges gerendáit, a fotelek és a  heverő  favázát  s
    különösképpen a nagyméretű tálalószekrényt. Kezelni lehet a vázákat, a
    falon  függő  képeket,  a  lámpák   fémtestét,   a   lemezjátszó-   és
    hangszóróállványokat, egyáltalán: bármit, amiről tudjuk,  hogy  mindig
    ugyanabban az irányban kell állnia.
        Végül, de nem utolsósorban: kezelni lehet magukat a falakat  miért
    is ne? elvégre függőlegesek, és nem kell félni, hogy valaki véletlenül
    megfordítja őket. Egy közmondás szerint a falnak is füle van, ami  még
    nem volna baj, de van neki egy  különösen  kellemetlen  "töltése"  is.
    Amikor ezt kioltjuk, a zene valósággal fellélegzik, elkezd  hullámzani
    előre-hátra, megjön az igazi utózengése.
        Ebben a varázslatban az a  legszebb,  hogy  visszafelé  is  prímán
    működik. Ha valaki makacsul  kitart  amellett,  hogy  boszorkányok  és
    Belt-effektusok pedig nem léteznek, az illetőt szívesen meglátogatom a
    lakásán, ahol is semmi mást nem fogok  csinálni,  csupán  egy  műanyag
    tubus hegyét öt-hatszáz helyen hozzáérintem mindenhez, ami függőleges,
    következetesen a rossz irányban. Az én fogalmaim  szerint  szavatoltan
    tönkreteszem a hangminőséget - de őt ez bizonyára nem  fogja  zavarni,
    hiszen ő nem hisz a PWB-effektusban.


    II. Színvallás


        A  PWB-effektust  eddig  a  következőkön  demonstráltuk:  anyagok,
    felületek, alakzatok, térbeli kapcsolatok,  mozgások,  irányok.  Jöhet
    még valami ezután?  Jöhet.  Belt  ismét  egy  újabb  dimenzióba  röpít
    bennünket. Felszállás előtt tessék jól  megkapaszkodni  a  székben.  A
    biztonsági öveket kérjük becsatolni. A dohányzást  kérjük  abbahagyni.
    Köszönöm.
        Aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri a PWB-effektust,  s  pláne,
    aki személyesen is meggyőződött annak létezéséről és  hatékonyságáról,
    alighanem a megrázkódtatások egész sorozatán esett  keresztül.  Amikor
    egy-egy  újabb  jelenségről  értesülünk,  egész   fogalomrendszerünket
    mintha földrengés rázná meg. Aztán lassan-lassan  eloszlik  a  por  és
    füst; a fogalmak ha nem is tisztázódnak, de némiképp  rendeződnek,  és
    az ember azt reméli, hogy a  forradalom  befejeződött,  az  újdonságok
    kora lezárult, a fejlődés mostantól kezdve ismét  mennyiségi  jelleget
    ölt vagyis  most  már  megint  csak  olyasmit  lehet  felfedezni,  ami
    lényegében azonos a régivel, csak  éppen  jobb  annál.  Ha  egyszer  a
    Polarizátorról elfogadtuk, hogy létezik, senkit sem fog  meglepni  egy
    olyan Polarizátor, amely sokoldalúbb és hatékonyabb a réginél.
        Jómagam éppen erre az  új  Polarizátorra  vártam,  így  hát  kissé
    megnyúlt az arcom, amikor Angliából megint csomag érkezett,  de  abban
    csak egy filctollat és két ív színes konfettit (öntapadó, 8mm átmérőjű
    pöttyöket)  találtam.  Végigborsózott  a  hátamon,  hogy  megint   nem
    kvantitatív, hanem nagyonis kvalitatív dologról lesz szó, amely  ismét
    heves megpróbáltatásnak teszi ki  jelenlegi  fogalomrendszeremet.  Nem
    tévedtem, a kísérőlevél egy  teljesen  új  effektusról  számol  be:  a
    színek PWB-hatásáról. A színek tehát nem csupán a szemünkre  hatnának,
    hanem önálló fizikai hatásuk volna, teljesen függetlenül  attól,  hogy
    nézzük-e őket vagy sem.


    Mostan színes tintákról álmodom

        Négy szín, amelynek funkciója már biztosan ismeretes: a narancs, a
    fehér, a piros és a lila ("violet", azaz  violaszín).  Mind  a  négyet
    korongokon lehet kipróbálni,  azaz  hanglemezeken;  megismétlem,  hogy
    Belt  szerint  minden  geometriai  alakzat  közül   a   korongformátum
    interferál a legkellemetlenebbül  a  PWB-erőtérrel.  Csökken  a  káros
    hatás 1. ha  a  korong  egyik  oldala  narancsszínű,  vagy  van  rajta
    legalább egy parányi narancsszínű folt, 2. ha a koronggal szembekerülő
    felület fehér színű, vagy van rajta legalább egy parányi fehér folt és
    3. ha a korong élére felviszünk egy kurta lila csíkot. (Növeli viszont
    a káros hatást a piros szín a korong élén.)
        A narancsszínű pöttyöt a hanglemez (egyik) illetve a CD (egyetlen)
    címkéjére  kell  ragasztani,  úgy,  hogy  betűt  ne   fedjen   le.   A
    hanglemezborító belseje ugyan általában fehér, de  gyakran  műanyaggal
    van bélelve, s az  már  nem  minősül  fehérnek,  tehát  abba  is  kell
    ragasztani belülről egy fehérszínű pöttyöt. Fehér pötty  kívánkozik  a
    hanglemeztányérra és a  lemezjátszó  plexitetejére  belülről  (hogy  a
    hanglemez alá, illetve fölé  essen!),  valamint  a  CD  tokjába  és  a
    CD-játszó fiókjába is. A lila filctoll feltétlenül "permanens",  tehát
    alkoholos legyen, s mindössze 1cm hosszú  vonalkát  kell  húzni  vele,
    hanglemeznek a peremére, CD-a pedig a peremre és a  lyuk  belső  élére
    is. Hihetetlen, de a pöttyök és a vonalkák  minden  kétséget  kizáróan
    "működnek"! A játékban lévő CD-a azonnal meghallható a hatásuk,  és  a
    polcon sorakozó, tehát elcsomagolt korongok közül is elég kezelni vagy
    ötöt, hogy észre lehessen venni: javult a hangminőség.
        Hatékony a színvarázslat más korongalakú tárgyakon  is,  egyebeken
    kívül a hangszórók hátsó lágyvas-lapján. Sőt, még a nagy,  korongalakú
    fürdőszobai tükör szélén is működik (az  én  lakásomban,  legalábbis),
    holott ezt a tükröt 8 méter és két kilincsrezárt ajtó választja  el  a
    zeneszobától! További receptek  a  Peter  Belt  boszorkánykonyhájából:
    lila pötty a  készülékek  olvadóbiztosítékainak  fémsapkáján,  mindkét
    oldalról, a kör közepén. Piros szigetelőszalagból  vágott,  két  darab
    20x5 milliméteres csík, amely vízszintesen egyvonalba esik és  egymást
    kb.  10mm  távolságban  követi,  a  hangszórók  mágnesének  palástjára
    ragasztva. Ugyanezt a két piros csíkot a  lemezjátszó  lemeztányérjára
    is érdemes felragasztani, s megfigyelni, hogy ennek folytán  mennyivel
    szebben fog szólni - akár a CD-játszó is! Bizonyos színkombinációk  is
    reagálnak a PWB-erőtérre: a lila csík például a fekete színű tárgyakon
    hatékony. Ez jól  demonstrálható  például  a  fekete  lemezjátszó-  és
    hangsugárzó-állványok pillérein, holott az  erős  fekete  háttérben  a
    lila szín teljesen eltűnik! A csíkot egyébként alkohollal le is  lehet
    mosni a fekete felületről, és aztán  újra  fel  lehet  vinni  rá,  A-B
    tesztben.
        Filctollnak  többféle  gyártmány  is  beválik,  de  minthogy  Belt
    történetesen Staedtler Lumocolor 317-et küldött  (közepes,  M  jelzésű
    hegymérettel), célszerű ennél maradni, különösen,  hogy  forintért  is
    kapható  -  néha.  A  Belgrád-rakparti  Hifi  Áruházat  is  megkértem,
    rendeljen belőle párszáz darabot. Öntapadó színes  papírpöttyöket  nem
    árulnak  egyik  hazai  papírboltban  sem,  ezeket  vagy  Bécsben  kell
    megvásárolni,   vagy   sajátkezűleg    kivágni-kistancolni    öntapadó
    tapétából.

    

    Kék (és zöld) rapszódia

        E fejezet végén szólnom kell  egy  pszichoakusztikai  kísérletről.
    Horváth Iván barátom (a reneszánsz irodalom tudora, a számítástechnika
    megszállottja, egyszersmind "őshifista", az  elektroncsöves  erősítők,
    valamint Toscanini és Furtwängler hódolója) e kísérlet eredményét  már
    többször  is  az  orrom  alá   dörgölte.   A   kutatók   azt   akarták
    bebizonyítani, hogy a High Fidelity csupán blöff, és hogy a vájtfölűek
    csak egymást hülyítik. Tételük igazolására  két  tökéletesen  egyforma
    hangdobozpár közül az egyiket kékre, a  másikat  zöldre  mázolták,  és
    ezeket  úgy  adták  be  a  hifistáknak,  mint   eltérő   konstrukciójú
    hangsugárzókat.  És  íme,  a  hallgatóság  szerint   a   kék   dobozok
    "hűvösebben szóltak", mint a zöldek... Quod erat  demonstrandum:  amit
    bizonyítani kellett.
        A pszichológusok nyilván úgy képzelték,  hogy  módszeresen  jártak
    el, holott súlyos mulasztás terheli a lelküket. Túlságosan is  magától
    értetődőnek  vették,  hogy  a  hűvös  hangszín  csupán  a  hallgatóság
    agyszüleménye: "persze, mert  a  kék  szín  hűvösebbnek  hat,  mint  a
    zöld..."  Ha  nem  ennyire  rosszhiszeműek,  s  feltételezik,  hogy  a
    hifisták netán tényleg hallottak valamit, akkor okvetlenül  elvégeznek
    egy  kontroll-kísérletet,  s  kipróbálják,  vajon  akkor  is  észlel-e
    különbséget a  közönség,  ha  nem  látja  a  dobozok  színét!  Ha  ezt
    megteszik, olyan felfedezés birtokába jutnak,  amely  esetleg  megőrzi
    nevüket   a   tudománytörténet   számára.    Nem    érdemelték    meg.
    Elszalasztották a felfedezés dicsőségét, mert nem viselkedtek tudóshoz
    méltóan.
        A színes téntával és  konfettivel  elsőnek  természetesen  Horváth
    Ivánt kerestem fel egy demonstrációra. Azt  hiszem,  többé  nem  fogja
    emlegetni nekem a kék hangszórót meg zöld hangszórót.


    III. PWB-primőrök

    

        Peter Belt folyvást két  irányban  kísérletezik.  Mint  feltaláló,
    szeretné feltárni a PWB-effektus érvényességének  teljes  körét;  mint
    mérnök, igyekszik egyre hatékonyabb és egyre  praktikusabb  eszközöket
    konstruálni. Alább felsorolok néhányat a legutóbbiak közül, olyanokat,
    amelyeket már kipróbáltam és amelyek beváltak, odahaza is, másutt is.
        A Kontra Kondi egy parányi kondenzátor  (kis  feszültségre  2.2pF,
    nagyobb feszültségre 150pF), amelynek mindkét  szárára  rá  van  húzva
    egy-egy ferrit gyűrűcske. Párhuzamosan kell kötni a készülékek ki-  és
    bemeneteivel,  a  hangszórókkal,  valamint   a   készülékekbe   és   a
    keresztváltókba épített kondenzátorokkal  és  induktivitásokkal,  hogy
    blokkolja azok PWB-terét. Mindezt még csak-csak el lehetne fogadni  ép
    ésszel, de mit szóltok ahhoz, hogy a Kontra Kondi kitűnően  működik  a
    hangsugárzók  hátoldalára  csavarozva,   nemkülönben   a   könyv-   és
    hanglemezpolcokon, valamint az ablakpárkányon?! Ez utóbbi  funkciókban
    azonban hatékonyabb nála egy újabb varázseszköz, mint alább majd látni
    fogjuk.
        Belt mérnöki pályafutásának fontos állomása az Elektrét  Tappancs.
    (Angolul  Limpet.  A   szótár   szerint   tagadókagylót   jelent,   de
    fordíthatnánk piócának is, "úgy tapad, mint egy  pióca".)  A  Tappancs
    apró, kb. 6 milliméter  hosszúságú,  színes  műanyag  csavar,  ellátva
    néhány alátéttel és egy záróanyával, ezek szintén színesek, és szintén
    műanyagból vannak. Egyszerűen csak  oda  kell  ragasztani  valahová  -
    szinte mindegy, hogy hová, mert minden  elképzelhető  helyen  működik:
    villany- és gázórán, fűtőtesten, hálózati transzformátoron, nyomtatott
    áramköri lapon, készülékek  hátlapján  vagy  műszerlapján,  hangszórók
    mágnesén, hangdoboz minden egyes lapján (!), mélyhangszóró  membránján
    (!!), szövegszerkesztő gép vagy tv házán és a  gépet  tartó  konzolon,
    bármiféle állványon, továbbá a szoba belső falán, a szoba külső falán,
    az épület külső falán és végül az épületen kívüli objektumokon  (!!!),
    amilyen egy trafóház vagy egy közlekedési lámpa. Ha  rájuk  ragasztunk
    egy Tappancsot, akkor kiderül,  hogy  hatásukat  eddig  is  éreztük  a
    zenehallgató szobában, csak nem tudtunk róla.
        Az  Elektrét  Tappancs  úgyszólván  univerzális  töltéscsapda,   s
    mintegy központi  darabja  a  jelenlegi  PWB-fegyvertárnak.  Különféle
    változatait  más  PWB-eszközökön  is  megtaláljuk:  a   kisebb-nagyobb
    Elektrét   Csipeszeken    (krokodilcsipeszek    szőnyegre,    kábelre,
    csővezetékre),  az   Elektrét   Biztosítótűn   (függönyre,   kárpitra,
    felsőruházatra), valamint a  műanyag  Elektrét  Műszercsipeszen,  mely
    arra  szolgál,  hogy  a  hanglemezt  vagy  az  erősítő  kezelőgombjait
    utoljára ne kézzel érintsük, de  apróbb  tárgyakat  is  lehet  kezelni
    vele. Érdekes körülmény, hogy a Tappancs konstrukciójában már szerepet
    játszanak a színek. Még a krokodilcsipeszeken  is  fel  lehet  fedezni
    alkoholos filctollal húzott színes csíkokat.
        Csak  lapzárta   után   fogom   kipróbálni   az   egyik   legújabb
    PWB-terméket,  az  Arany/Szürke  Elektrét  Krémet  (2   tégely   -   a
    színjelölés csupán  a  polarizációs  tulajdonságukra  vonatkozik).  Az
    elektromos készülékek  alkatrészeit,  mindenekelőtt  az  IC-ket  lehet
    kezelni velük, ami már önmagában is ígéretes dolog. Belt hangsúlyozza,
    hogy még nincs is feltárva a teljes alkalmazási területük - hát  ezért
    nem siettem el a dolgot.
        Eddig a jó  hírek.  A  rossz  hír:  a  PWB-eszközök  változatlanul
    drágák. A Kondinak, a krokodilcsipeszeknek és  a  Tappancsnak  úgy  10
    font lehet darabja, a kéttégelyes Arany/Szürke krém  30,  az  Elektrét
    Műszercsipesz 50 fontba kerül. Az exportár ugyan ennek csak a fele, de
    amit  nyerünk  a  réven,  elveszítjük  a   vámon   és   az   áfán.   A
    Belgrád-rakparti  RAMOVILL   Hifi   Áruház   ezután   is   árul   majd
    PWB-gyártmányokat,  de  csak  korlátozott   mennyiségben,   mert   nem
    tudhatja, lesz-e rájuk kereslet. A Hifi Áruház egyébként magáévá tette
    azt az  üzletpolitikát,  amelyet  Belt  követ  Angliában:  ha  a  vevő
    elégedetlen valamely PWB-gyártmánnyal, s úgy érzi, hogy  nála  ez  nem
    válik be, akkor  záros  határidőn  belül  visszaviheti  a  boltba,  és
    visszakapja érte a pénzét.

    


    IV. Kompakt önkritika


        Alább a tévedéseimet fogom beismerni (legalábbis azokat, amelyeket
    már  beláttam),  és  szólok  egyéb  kudarcaimról  is.   Valamennyi   a
    PWB-jelenséggel kapcsolatos.


    Kábelvég

        A Hifi Mozaik 1. kötetében odáig merészkedtem, hogy  felállítottam
    egy önálló  kábel-teóriát,  a  "légvezeték-elvet",  amely  szerint  az
    ideális kábel:  egyetlen  szál  vékony,  szigeteletlen,  árnyékolatlan
    drót, függetlenül attól, hogy a gyakorlatban ez kivihető-e.  Ötletemre
    rengeteg visszajelzés érkezett: némelyeknél  nagyon  bevált,  másoknál
    nagyon nem vált be, s  ez  a  tény  már  önmagában  is  megkérdőjelezi
    teóriám igazságát.
        Jelenleg, a PWB-technika ismeretében, amellyel  vígan  manipulálni
    lehet egyebek között a kábelek hangját is, a következőképpen  látom  a
    dolgot. Bármiféle kábel súlyos torzításokat termel, nem a  hagyományos
    értelemben,  hanem  a  PWB-effektus  közvetítésével.  Kábelt  cserélve
    folyvást  csöbörből-vödörbe  lépünk:  az   egyik   fajta   torzítástól
    menekülve, beleszaladunk egy másik fajta torzításba.  A  kábel  minden
    egyes komponense és valamennyi  konstrukciós  jellemzője  (a  fém-  és
    szigetelőszálak  száma,  anyaga,  formája,  vastagsága  stb.)   hatást
    gyakorol a  lakás  töltésállapotára,  a  kábelcserével  tehát  ide-oda
    manipuláljuk, mondhatnám  össze-vissza  kutyuljuk  a  PWB-féle  teret.
    Végül azt a kábelt fogadjuk el, amelyik kevésbé borítja fel mindenkori
    lejátszóberendezésünk hangzási balanszát.
        Ha  az  ember  tévedett,  mentséget  keres.  Amikor  a  kábelekkel
    kísérleteztem, nem tudhattam a PWB-effektusról; más  sem  tudott  róla
    (sokan azóta sem akarnak tudni  róla).  Nem  az  én  kábel-teóriám  az
    egyetlen, amelyet a PWB-effektus a lomtárba küld. Félreértés ne essék,
    amit a kábelkísérletek során tapasztaltam, az mind  helytálló  -  csak
    éppen nem lett volna szabad abszolutizálnom  a  tapasztalataimat.  Ezt
    fejezi ki Darvas Első Törvénye, amely kimondja: "Amikor  azt  állítod,
    hogy igenis hallasz valamit, valószínűleg igazad van. De amikor meg is
    akarod magyarázni, hogy miért hallod, akkor valószínűleg tévedsz."


    A digitítisz gyógyítása

        A  fenti  törvény  érvényesült  akkor  is,  amikor   a   digitális
    technikát,  s  különösen,   amikor   a   kompaktlemezt   minősítettem.
    Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Magyarországon engem  tartanak
    a CD-technika fő-fő ellenségének. Én ugyan inkább centristának  vallom
    magam, akit egyaránt támadnak jobbról  a  sonysták  (akik  szeretik  a
    CD-t), illetve balról a linnisták (akik kifejezetten utálják) - de azt
    nem tagadhatom, hogy mindig is komoly fenntartásaim  voltak  a  CD-vel
    szemben. Kritikámat indokolván, a  digitítisz  okait  természetesen  a
    közismert fogalmakkal próbáltam leírni: "bizonyára túlságosan alacsony
    a mintavételi frekvencia, csekély a bitszám, fázistolás lép fel" stb.
        Mintavétel ide, bitszám oda: minden külön értesítés helyett ezúton
    közlöm, hogy  néhány  hónappal  ezelőtt  végleg  eljegyeztem  magam  a
    CD-technikával. Tévedtem volna, amikor a CD hangjáról azt írtam,  hogy
    magashiányos, steril, fárasztó, sőt: emberi fogyasztásra  alkalmatlan?
    Nem: abban nem tévedtem,  azt  a  hangképet  ma  is  olyannak  hallom,
    amilyennek leírtam, sőt, még amolyanabbnak. Tévedtem  viszont,  amikor
    meg akartam magyarázni, hogy  miért  olyan  a  CD  hangja,  amilyennek
    hallom. Nem annyira mintavételről  lehet  itt  szó,  felbontásról  meg
    fázistolásról - sokkal inkább egy rejtett paraméterről, s ez a rejtett
    paraméter: a PWB-effektus.
        Amikor az elegáns Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszóról kiderült, hogy
    bizony alig szól szebben  a  közönséges,  "mezei"  Philips  alapgépnél
    (lásd  HFM  7),  nyilvánvalóvá  vált,  hogy  aki  eddig  ódzkodott   a
    CD-technikától,  azt  egy  ötszörte   drágább   készülék   sem   fogja
    megtéríteni.  Kollektívánk  szkeptikus  kommentárjaihoz  mindazonáltal
    hozzáfűztem,  hogy  véleményem  szerint  a  PWB-technika  révén  máris
    sikerült javítanom a CD-hangon, és hogy "a  kísérletek  még  folynak".
    Nos,  az  én  kísérleteim  előreláthatólag  soha  többé   nem   fognak
    befejeződni. Ellentétben a közhiedelemmel,  a  CD-technika  egyáltalán
    nem valamiféle "zárt rendszer", amelybe kívülről nem lehet belenyúlni.
    A   CD-technika   olyannyira   nyitott,   hogy    fő    paramétereinek
    megváltoztatása nélkül is a végletekig lehet javítani  rajta.  Beltnek
    alighanem megint igaza volt, a CD-nek (főleg? részben?) azért rosszabb
    a hangminősége, mert egy sebesen forgó fémkorong károsabb teret  kelt,
    mint egy lassabban forgó műanyagkorong.
        Azt már nem Belt mondja,  hanem  én,  hogy  a  CD-rendszer  mintha
    sokkal hevesebben interferálna a lakókörnyezet  nyavalyáival...  Ezért
    tartott olyan sokáig, amíg annyira  "kitisztítottam  a  lakást",  hogy
    végre meg tudtam barátkozni a Compact Disc hangjával. Eközben  gyakran
    zsákutcába  jutottam  -  némelyikből  bizony  elég  nehezen   sikerült
    kivergődnöm. Két nagy tévedésemet, amelyről alább szó lesz, jórészt  a
    Compact Discnek köszönhetem.


    Max, a SoundRing

    

        A CD-nek két nagy baja van: először is zavar a zenehallgatásban  -
    másodszor pedig nem ösztönöz eléggé a zenehallgatásra. A két baj közül
    nyilván az első a súlyosabb, ezt próbáljuk redukálni minden eszközzel.
        Hatékony eszköz "Max", a SoundRing, a Monster Cable cég gyártmánya
    (lásd a 8. kötet lapszemléjében), egy színes,  öntapadó  műanyaggyűrű,
    amelyet az ezüstlemez peremére kell ragasztani. Testességet  kölcsönöz
    a  CD-hangnak,  melegebbé,  "analógosabbá"  teszi;   a   CD-barátoknak
    legalább 90%-a méltányolni szokta Max  képességeit.  Jómagam  teljesen
    felesküdtem rá, és elkövettem azt a hibát,  hogy  a  kezdeti  (roppant
    meggyőző!) próbák után később már nem  ellenőriztem  a  hatását.  Csak
    nagysokára jöttem rá a turpisságra.  Max  azáltal  javítja  meg  a  CD
    frekvenciaegyensúlyát, hogy "rátesz" alul  egy  zsíros  felsőbasszust,
    felül meg egy sziszegő, szőrös színeződést. "Megfogja" a hangképet, de
    aztán nem is engedi el, megfosztja  lendületétől,  s  ezáltal  gátjává
    válik minden  további  fejlődésnek.  Olyan,  mint  a  bio-elektronikus
    műláb: megtanulhatsz vele járni, de gátfutással többé ne próbálkozz.
        Max egyébként drága (több mint 1 dollár  darabonként),  ízléstelen
    (piros, kék, zöld vagy sárga gyűrű  a  gyönyörűséges  ezüstkorongon!),
    zavarja a CD-játszót (a gép gyakrabban tilt!), és  amikor  el  akarjuk
    távolítani, gusztustalan ragacsot hagy maga után, alig lehet lepucolni
    - tisztogatás közben tönkre is tettem az egyik  kedvenc  lemezemet.  A
    SoundRingnek egyetlen erénye van: az, hogy működik. Miután a CD-korong
    digitálisan  kódolt  műsorát  elvben  nem  befolyásolhatná   semmiféle
    műanyagkorong,  Max  akaratlanul  is   újabb   példát   szolgáltat   a
    PWB-effektusra.
        Valamint arra, hogy a PWB-technika kétélű fegyver  az  avatatlanok
    kezében!


    Rézmérgezés

        Természetesen magam is avatatlan vagyok, bűvészinas, aki  időnként
    felölti magára a Mester palástját és süvegét, és önállósítani próbálja
    magát merthogy már tudja a  varázsigét  -  a  következményeket  Goethe
    verséből ismerjük. A bűvészinas ugyanis a  PWB-effektusnak  csupán  az
    auditív hatását  érzékeli,  ellentétben  a  Mesterrel,  aki  inkább  a
    lakásban uralkodó töltésállapot változására figyel.
        Hangsúlyozom: a Peter Belt tippjei  és  gyártmányai  hosszú  távon
    szavatoltan beválnak, ha betartjuk a használati utasítást. Aki viszont
    a saját feje után megy, kockázatot  vállal,  mert  a  PWB-manipulációk
    folyvást megváltoztatják a hangkép egyensúlyát. Könnyen megeshet, hogy
    valamely torzítás hatását egy másik torzítással próbáljuk kivédeni,  s
    az átmeneti előnyök kedvéért vakvágányra futunk - mint  például  én  a
    Monster SoundRinggel.
        Valószínűleg  ez  történt  velem  akkor  is,  amikor  a   PWB-féle
    Páros/Páratlan szabályon  tűnődve  felfedeztem  a  kézre,  bútorlábra,
    növényre, lámpára stb. húzott fémkarikák  PWB-hatását  (lásd  HFM  8).
    Elégtételt kell szolgáltatnom K. Z.  budapesti  olvasónknak,  aki  már
    akkor felpanaszolta, hogy a  rézkarikákkal  való  manipuláció  károsan
    ellágyítja a hangképet. Én azzal érveltem, hogy  a  hatás  feltehetően
    előnyös,  csak  éppen  felborította  az  ő   berendezésének   hangzási
    egyensúlyát. Ma egyre inkább arra gyanakszom, hogy a hatás  eredendően
    káros,  csak  éppen  helyreállította  az  én   berendezésem   hangzási
    balanszát. Említést  érdemel,  hogy  éppen  abban  az  időben  kezdtem
    intenzíven CD-t hallgatni. Nem hiszem, hogy felületesen  jártam  volna
    el. Cikkem megírása előtt, sőt: még azután is,  hogy  nyomdába  adtam,
    hosszú hónapokon át tucatjával rendeztem ellenőrző próbákat (egyebeken
    kívül  egy  operaénekes  barátommal  bíráltattam  el,  hogyan  találja
    természetesebbnek Gregor és Gáti  hangját  a  Don  Pasqualéban  stb.).
    Régebben csaknem minden érvünk a  rézkarikák  mellett  szólt.  Újabban
    viszont, amióta a lakás telis-tele van PWB-vel,  a  rézkarikák  zenéje
    egyre kevésbé tetszik.
        Hangsúlyoznom  kell,  hogy  a  Belt  eredeti   tippjei   (például:
    névjegykártyák a negyedik széklábak  alatt-és  természetesen  maguk  a
    PWB-gyártmányok) minden kétséget kizáróan előnyösek. A hangképet ugyan
    ezek is gyakran  ellágyítják  vagy  felmelegítik,  de  sohasem  teszik
    érdessé, és ami  a  legfontosabb:  mindig  javítják  a  magastartomány
    fókusztisztaságát.  A  rézkarika   viszont   mintha   defokuszálná   a
    magashangokat. Ezért arra gyanakszom, hogy a rézkarikás technika talán
    mégsem (jobban mondva: nem csupán!) a Páros/Páratlan  szabály  alapján
    működik.  Elképzelhető,  hogy  egy  másféle  hatásmechanizmussal   is,
    esetleg: mint valamiféle központi magra húzott tekercs befolyásolja  a
    lakás töltésállapotát, PWB-erőterét.
        Egy előnye mindenképpen van a rézkarikának.  Rendkívül  hatékonyan
    lehet vele demonstrálni a PWB-effektust...

    

    A nemlétező kutya

        Visszatérve a  CD-hangképre:  bár  ma  is  érzek  még  rajta  némi
    digitítiszt,  számomra  most  már  inkább   az   erényei   dominálnak.
    Munkatársaimmal egyébként még így sem tudtam megkedveltetni a  Compact
    Disc zenéjét, ők rendíthetetlenül analógpártiak, meg is értem őket: az
    LP-nek még mindig  szebbek  a  magashangjai  és  a  tranziensei.  (Nem
    utolsósorban azért, mert a  lemezjátszóm  szintén  sokat  profitált  a
    PWB-manipulációkból!) De ma már úgy látom, érdemes küzdeni a CD-ért.
        Pedig már eddig is nagyon megdolgoztam érte. Ráment több mint  egy
    fél évem, meg az összes PWB-eszközöm, sokszáz font névértékben; csupán
    magát az ezüstkorongot vagy hatféleképpen  kezelem  digitítisz  ellen.
    Csak hát mint újságíró,  én  ingyen  jutottam  PWB-gyártmánymintákhoz;
    másoknak komolyan  meg  kell  fontolniuk,  belevágjanak-e  a  dologba.
    Jómagam tehát CD-t hallgatok - de senkit sem merek rábeszélni.
        Komikus  helyzet.  Amikor  a  szakemberek  nézeteit  semmibe  véve
    makacsul tiltakoztam  a  CD-hang  ellen:  mintha  csak  egy  nemlétező
    kutyától rettegtem volna.
        Amely ellen most egy másik, szintén nemlétező kutyával  védem  meg
    magamat.
        A  PWB-effektus  létezése   ugyanis   máig   sincs   bebizonyítva.
    Kötelességemnek  éreztem,   hogy   bizonyítékokat   szerezzek   -   és
    kötelességem  beismerni,  hogy  eddig   nem   jártam   sikerrel.   Úgy
    okoskodtam, hogy a PWB-effektust közvetlenül nem  tudjuk  mérni,  mert
    nem ismerjük a dimenzióját. De  hátha  ki  tudnánk  mutatni  közvetett
    úton,  az  emberi  hallásra  gyakorolt   hatása   révén,   audiológiai
    műszerekkel.  Hetekig  jártam  az  audiológiára,   egyik   vizsgálatot
    végezték rajtam a másik után,  de  csupán  azt  mutatták  ki,  hogy  a
    hallásom még ép. Az én pozíciómban ugyan ez sem csekélység,  de  azért
    többre számítottam.
        Kísérleti eszköznek a rézkarikát választottam. A méréseket  mindig
    megismételtük: egyszer felhúztam a karikát a  csuklómra,  egyszer  meg
    lehúztam. A műszer sosem mutatott  ki  különbséget,  a  rézkarika  nem
    változtatta  meg  a  hallásküszöbömet  semelyik  frekvencián,  és  nem
    változtatta meg a "frekvenciaátvitelemet" sem,  ami  annál  is  inkább
    bosszantott, mert a hangzásbeli különbséget, a  rézkarika  jellegzetes
    "magasvágó" hatását még  a  mérőjeleken  is  mindig  észlelni  tudtam.
    Tucatjával   vettünk    fel    dobhártya-engedékenységi    diagramokat
    (tympanogram), és  alávetettem  magamat  egy  olyan  vizsgálatnak  is,
    melynek  során  a  hangimpulzusok  keltette  elektromos  válaszjeleket
    EEG-technikával elemzik. Sajnos, ezek a módszerek meglehetősen durvák,
    igen kicsi a  felbontóképességük.  Néha  ugyan  "derengett  valami"  a
    diagramokon, de az eredmény általában nem volt szignifikáns, ha  pedig
    annak látszott, sosem tudtuk reprodukálni. Nem adom fel, még  hátravan
    jónéhány vizsgálat.
        Egyelőre a szubjektív módszerrel sem jutottam messzebbre.  Noha  a
    PWB-effektust  az  emberek  legalább  75  százaléka  rövid  távon   is
    felismeri, borzasztóan nehéz ezt egzakt módon kimutatni.  Az  egyetlen
    járható útnak az látszik,  hogy  a  hallgatóságnak  kétféle  hangképet
    mutatunk (például a kezelt, illetve a kezeletlen  hanglemez  hangját),
    és mindenkinek szavaznia, vagy legalábbis tippelnie kell a két hangkép
    közül   valamelyikre.   Utána   matematikai-statisztikai    módszerrel
    vizsgálhatjuk, hogy az "A" és  "B"  szavazatok  aránya  vajon  eltér-e
    szignifikáns mértékben a véletlenszerűtől, vagyis az 50-50  százalékos
    aránytól.
        Az   egyik   hazai   intézménynél   el    is    indítottunk    egy
    meghallgatás-sorozatot,   terveink   szerint   száz   tesztszeméllyel;
    ötvennél tartottunk, amikor az intézmény vezetője tudomást szerzett  a
    dologról, leállíttatta a  meghallgatást,  és  felkért,  hogy  ezzel  a
    kísérlettel kapcsolatban ki se ejtsem az ő intézményük nevét.  Még  ki
    is oktatott, mondván, hogy  ha  olvastam  volna  Szentgyörgyit,  akkor
    tudnám, hogy "a természetnek nem  így  kell  feltenni  a  kérdéseket".
    Viszonzásképpen felvilágosítottam,  hogy  tudásbeli  fölényét  csak  a
    szorosan vett szakterületén ismerem el, ha  viszont  módszertanról  és
    hasonlókról diskurálunk, akkor én mint bölcsész előnybe  kerülök  vele
    szemben,  úgyhogy  szíves  engedelmével   inkább   én   ajánlok   neki
    olvasnivalót... Ez a kis berzenkedés egyébként nem sokat  változtat  a
    dolgon,  a  teszteredmény  nem  volt   szignifikáns,   az   50   főnyi
    hallgatóságnak nagyjából a fele szavazott erre vagy arra a  hangképre.
    Az már más kérdés, hogy az 50  tesztszemély  közül  37,  tehát  megint
    csaknem 75% hallani vélt valamiféle  különbséget,  s  mindössze  13-an
    állították, hogy ők nem hallottak semmit, csupán muszájból  tippeltek.
    Én ebből azt a tanulságot vonom le, hogy  a  hanglemezre  felvitt  4-5
    "PWB-kvantumot" még a laikus  közönség  is  észleli  ugyan,  de  kellő
    zenehallgatási gyakorlat hiányában nem tudja  biztonsággal  eldönteni,
    melyik hangkép esik a helyes irányba.  (Nekem,  gyakorlott  hifistának
    néha  hónapokba  kerül,  amíg  kiismerem  egy-egy  manipuláció   igazi
    természetét!) Növelni kell tehát vagy a  dózist,  vagy  a  hallgatóság
    rutinját - csakhát  az  egyikkel  túlkomplikáljuk,  a  másikkal  pedig
    lehetetlenné is tesszük a vaktesztet.
        Kapóra jött azonban egy új fejlemény.


    Peter Belt hullámhosszán

        Kezdetben úgy tudtuk, a PWB-effektus csakis fiziológiai úton fejti
    ki hatását. Nemrég azonban kiderült, hogy transzmittálható! Belt nekem
    is megírta, hogy míg ő egy rádióstúdióban manipulált, ismerősei otthon
    a  rádióműsort  magnóra  vették  -  és  a  magnófelvétel  megőrizte  a
    manipulációk  hatását!  A  PWB-effektus  tehát   nemcsak   az   emberi
    szervezetre  hat,  de  magukra  az  elektroakusztikai  eszközökre:   a
    mikrofonokra, a magnóra... netán a vezetékekben futó feszültségre is?
        Tettünk  egy  próbát.  A  Magyar   Rádióban,   Cs.   Kádár   Péter
    "Hi-Figyelő" című műsorában bejátszottak egy részletet kezelt, illetve
    kezeletlen   hanglemezről.   Még   csak   nem   is   "élőadás"   volt,
    magnószalagról adták, több nappal a felvétel után. A  műsor  hallgatói
    közül többen is jelezték, hogy  észlelték  a  különbséget;  ami  engem
    illet,  én  minden  kétséget  kizárólag  észleltem.  Márpedig   ha   a
    PWB-effektus transzmittálható, akkor a rádiózás  jóvoltából  most  már
    annyira  széleskörű  és  annyira  egzakt  A-B  tesztet   rendezhetünk,
    amilyenről korábban nem is álmodhattunk volna.
        Mihelyt  ez  a  kötetünk  megjelenik,  érdemes  lesz  figyelni   a
    rádióműsort, mert  a  Hi-Figyelő  legközelebbi  adásában  A-B  tesztet
    rendeznek! Kezelt és kezeletlen hanglemezeket  fognak  bejátszani,  de
    természetesen  nem  mondják  meg,  milyen  sorrendben.  A  hallgatóság
    megírhatja, hogy az "A" avagy a "B" hangképre szavaz-e. Az sem baj, ha
    valakinek csak monó (!) táskarádiója van. Az sem baj,  ha  valaki  nem
    egészen biztos a dolgában, és csak vaktában tippel. Még az sem baj, ha
    a rádiókészülék előtt ülő társaság  tagjai  befolyásolják  egymást.  A
    teszt így is tökéletesen egzakt  lesz,  mert  semleges  személy  fogja
    levezetni, akinek fogalma sem lesz róla, miféle lemezeket játszik  be,
    és  csak  hetekkel  később,  az  adatok   feldolgozása   után   fogjuk
    azonosítani, hogy a háromféle tesztműsor közül  melyiknek  az  "A"-ja,
    illetve  "B"-je  származott  a  kezelt  hanglemezről.  A  nagy  számok
    törvénye  alapján  bármiféle  tévedés,   bármiféle   hiba,   bármiféle
    előítélet,    bármiféle    befolyás    statisztikailag     tökéletesen
    kiegyenlítődik. Egy a fontos: hogy minél több levelet kapjunk,  s  így
    minél mélyrehatóbb statisztikát készíthessünk.