Basic Library |
No.14. Verdi: Requiem
Nem tudom, létezik-e valahol a világon zenei rendezőket képező
fő-főiskola, netán Hifi Egyetem, de ha volna ily intézmény, záróvizsga
anyagául mindenképpen a Verdi-Requiemet tűzném ki a rendező- és
hangmérnök-osztályok végzőseinek. Kevés komolyzenei alkotás jelent
összetettebb feladatot: a forte-fortissimo tuttiktól a kíséret nélküli
pianissimo szólóénekig a legkülönfélébb csoportosításokban kell
rögzíteni a hatalmas apparátust, figyelembe véve a zenei formák nagy
változatosságát és a gyászoló alaphang ellenére is sokféle
lírai-drámai hangulatot.
I. Ha Verdi összes operája elveszett volna...
Különös mű ez a Requiem. Egyértelmű, mint Verdi középső
korszakának darabjai, a tökélyig kimunkált, mint az önmagával
magyarázható fogalom, a klasszikussá érlelődött Verdi-opera, az Aida.
Mégis oly sokarcú, hogy szélsőséges értelmezéseit is hitelesnek
fogadhatjuk el. Halotti mise és/vagy liturgiai színmű? Személyes
gyászének, vallási aktus, vagy világdráma? Vagy egyszerűen csak még
egy Verdi-opera, amelynek librettójául a gyászmise latin szövege
szolgál? Mindegyik - s egyik sem? Aki az első (első tíz) alkalommal
találkozik szembe vele, hajlani fog rá, hogy valamelyik értelmezés
kizárólagossága mellett kardoskodjon. Aki sokadszor hallgatja,
sokadszor éli végig, rádöbben: egyértelmű, de megfejthetetlen választ
kap - amilyet csak a halál ád.
Ha Verdi összes operái elvesztek volna, a Requiemből akkor is
fogalmat alkothatnánk zeneszerzői, drámai művészetéről. Vágy élet és
halál iránt; szeretet, félelem és irtózat, áldozat és megnyugvás, hit
és remény a legszemélyesebb érzelmek hőfokán egyesül a tragédia
érzetével, s a tragédia keltette katarzissal, megújulással. Dráma ez
persze, minden színpadok legmegrendítőbb témájáról.
Nem szabad elítélni azokat, akik "csak" operaként hallgatják s
fogják föl. Tekintélyérvre hivatkozom: az Opera on Records sorozat
szerkesztője, Alan Blyth egyszerűen besorolta a 3. kötet operái közé -
szép példája ez a "szerkesztői szabadságnak", amelyet a mű iránti
elfogult szeretet vezérel. Természetesen Blyth írta a megfelelő
diszkográfiai fejezetet, mint ahogy az utóbbi évtizedben a
Gramophone-ban megjelent Requiem-recenziók túlnyomó részét is.
Természetes hát, hogy többnyire az ő értékeléseit fogom idézni, AB
jelzéssel. (Soha senkinek sem jutna eszébe a Brahms-Requiemet vagy a
Mozartét besorolni egy ilyen kötetbe!) A Verdi-mű operai jellegéhez -
kell-e hangsúlyozni? - sokkal járul hozzá a szerző és a mű olasz
volta, s az, ahogyan a mediterrán népek ősi természetességgel látják
egységben a halált és a rítust, az életet és a színjátékot.
Nem csodálkozhatunk hát, ha számtalan művész érzi úgy, hogy e
műről bőségben van mondanivalója. Bizonyos, hogy 58 felvételt
tartalmazó magánlistám korántsem teljes. Nagy önuralommal az 58-ból
kiválasztottam 26-ot. (Nem akarom valamennyit ajánlani, de a
Szerkesztő úrnak meg kell értenie, hogy a viszonyításokhoz ezek mind
nélkülönözhetetlenek!) Táblázatom kronológikus, a tárgyalás menete nem
teljesen az. Némelyik karmester két vagy több felvétellel is szerepel.
A legidősebb Maestro mindjárt néggyel.
II. A Verdi-vallás pápája és bíborosa
Arturo Toscaninit különleges hely illeti meg a Verdi-kánonban. Nem
csak azért, mert személyesen ismerte az agg Verdit, mert működésének
első évtizedeire esik a Verdi-kép klasszicizálódása, s nem csak azért,
mert megmásíthatatlan alapelve volt, hogy a kottát kell híven
megszólaltatni: a szerző szándéka a legfőbb törvény. Toscanini
művészete egylelkű, egylélegzetű Verdi alkotásaival. A Verdi-dallam, a
Verdi-ritmus étele-itala volt az ő zenei generációjának s az
énekeseinek is. Hogy ez ma már Olaszhonban is csak kivételes jelenség,
arról éppen a modern lemezek adnak sajnálatos bizonyságot.
A Beethoven-szimfóniákról szólva emlegettem Harvey Sachs
Toscanini-könyvét. Abban látom, hogy a Maestro már 1902-ben Milánóban
vezényelte a Requiemet! Szólistái között a táblázatban felsoroltakon
kívül olyan sztárokat találunk, mint Emmy Destinn, Martinelli,
Nazzareno De Angelis, Elisabeth Rethberg és Pinza. (Bécsben 1934-ben:
Báthy Anna. Más produkciókban is dolgozott magyarokkal. Bécsben,
Salzburgban és Budapesten Patakyval, Osváth Júliával, Szántó Eniddel
és Rőslerrel. A legtöbbször Svéd Sándorral.)
Toscanini előadásai lemezen a viszonylag rövid tizenhárom
esztendős perióduson belül - lényegüket tekintve azonosak. Azaz mindig
"ugyanazt" tolmácsolta, akárcsak Furtwängler a Beethoven-szimfóniák
esetében. Ez talán természetes is volt akkor, amidőn a karmester még
nem "önmagát valósította meg"; nem az előadást: a művet tartotta
fontosnak. (Lásd Fodor Géza megjegyzését a HFM 8. számában.)
A Toscanini I (1938) egy londoni fesztivál-előadás rögzítése
élőből. A hangfelvétel olyan, 1938-as, "élő". De átsugárzik rajta a
belső izzás, a részletek pontos megmintázása - e nagy dirigens állandó
tulajdonságai. E felvételnél korábbit csak egyet ismerek, a His Master
s Voice Scala-sorozatában 1929-ben készítettek egy Requiemet is, az
egyik akkori házi karnagy, Carlo Sabajno irányításával. (Megbízható
mester, nem kiemelkedő művész.) Ezen a minden szempontból elavult
felvételen azonban átzeng és átzúg egy különleges hang, különleges
művészi teljesítmény. Ezio Pinza a század legnagyobb olasz basszusa
volt, a hátralévő tíz év már nem fog megcáfolni. Az "olasz" itt nem
csak a nemzetiséget, hanem a repertoárt és a típust is jelzi. A
legszebb olaszos mély hang (talán csak Tancredi Pasero vetekedhetett
vele), s a legjobb énekes a basszusok között. Itt fiatalon, 37 évesen
hallható, minden tekintetben a tetőponton. (S még előtte áll a
salzburgi és New York-i együttműködés Bruno Walterrel a Don
Giovanniban és a Figaróban!) A drámai mezzo Irene Minghini-Cattaneo is
kiválóan szerepel ezen az "ókori" lemezen, melyet valamikor a
Supraphon is kiadott licencként. Kettőjükért érdemes (volt) megvenni.
A Toscanini II New York-i studiókoncert. Zinka Milanov, a legendás
drámai szoprán teljes művészi nagyságában hallható, fiatalon. (Első
"hivatalos" teljes felvételén 1952-ben, az RCA Trubadúrján már
negyvennégy éves lesz!) Mellette egy másik fenomén, a svéd Jussi
Björling, élete legjobb periódusában, huszonkilenc évesen, már óriási
európai és amerikai sikerekkel a háta mögött. Björling tenorja ismét a
legszebbek egyike: erőteljes, fényes és minden regiszterében karcsú
marad, nem sötétedik s vastagodik el. Hibátlan éneklés és hibátlan
zenei biztonság jellemezte, no meg ízlés.
A Toscanini III-at sajnos még sosem volt alkalmam hallani. Csak
annyit tudok róla, hogy ahhoz az előadássorozathoz tartozik, amelynek
előkészületei kapcsán a Maestro felfedezte az "angyali énekű"
Tebaldit. (Ő mondta így).
A Toscanini IV közismert, s mivel a négy között a legelfogadhatóbb
hangzású (eleve lemezkiadásra szánt NBC-RCA felvétel), ez a
Toscanini-alapmű, sok kritikus szerint az ideális tolmácsolás, amely a
legközelebb áll Verdi szándékaihoz, tehát mércéül szolgálhat minden
további Requiem-lemez elbírálásához. A szellem, a felfogás ugyanaz,
mint az előzőkön, ehhez járul három pompás fiatal hang parádéja, de
közülük csak Fedora Barbieri nyújt olyan teljesítményt, mely a
Björling-Milanov osztályba sorolható. Di Stefanót hallhatóan
feszélyezi a Nagymester felügyelete és gyors (igen, az áriákban talán
kissé túlgyors) tempói. Neki is egyik legfrissebb hangú felvétele ez,
de sehol sem "ereszti el magát" igazán, noha Di Stefanónak éppen azok
a legjobb percei, mikor ezt megteheti. Sajnos, itt sem technikailag,
sem átélésben nem éri el saját legjobb színvonalát. Siepi gyönyörű
hangú, hibátlanul énekel, de ő gyakran "kívül" marad az előadáson.
Ezúttal is. Herva Nelliről, aki igencsak beférkőzött Toscanini szíve
csücskébe 1948 és 54 között, AB azt írja, hogy ez a legjobb
produkciója. Énekét azonban ezen a lemezen sem érzem átfűtöttnek, s a
hatalmas szoprán hang kezelése most sem mutatkozik jobbnak, mint az
Aidában vagy Otellóban és Falstaffban, sőt.
A legelfogadhatóbb hangzást említettem, de ez ne vezessen félre
senkit! Az eredeti LP-k (hát még a szovjet préselésűek) csak a magas
szólamokat hagyják érvényesülni, a Beethoven-cikkben emlegetett átkos
NBC 8-H Stúdió most is keresztben elnyeli a hangszereket, főként a
közép-tartományt. (Ám Toscanini ragaszkodott hozzá, mint egy csúnya,
de megszokott szeretőhöz.) A CD kissé széjjelebb húzta a hangképet.
Külön érdekesség összehasonlítani Toscanini (szerinte Verdi által
megkövetelt) tempóit az utána következőkével. Szándékosan két olaszt
választottam, olyanokat, kiket néha éppen a Toscanini-hagyomány
örököseinek titulálnak, Abbadót és Mutit. (Lásd az LP lemezoldalakról
készített időtáblázatot.)
Ez a Toscanini IV mindenképpen az egyik örökérvényű verzió.
Mélységes pátosza, látomása és indulata lenyűgöző. Egy régi angol
kritikus ótestamentuminak nevezte ezt a drámai előadást (szembeállítva
Giulini "újtestamentumi" felfogásával). Valóban találó; mintha az
Ótestamentum haragvó, öreg Jehovája sújtana le rémítő erővel a Dies
irae akkordjaiban. Mintha Vörösmarty rettentő képeit ("a sírt, hol
nemzet süllyed el"), tágította volna kozmikus vízióba, s ehhez a
szörnyű látomáshoz szolgáltatna szertartást. Akinek megvan ez a lemez,
óvja is úgy féltőn, mint régi nagyértékű családi bibliát... (A
telhetetlenek pedig hadd sóhajtozzanak, amiért a Toscanini-Callas-féle
Requiem 1954-ben csak terv maradt. A Maestro inkább Tebaldi-párti
volt. De egy Toscanini-Callas-féle Libera me-t még elképzelni is
gyönyörűség!)
Toscanini második felvételével lényegében egyidős a másik nagy
olasz operakarmester, Tullio Serafin produkciója. A mikrobarázdás
korszak kezdetéig ez volt a Verdi-Requiem gyűjtők és rádióhallgatók
számára. Serafin is azzal a természetességgel irányít, mely az élő
Verdi-hagyományból fakadt. A hagyományt éppen az ő előadásai is
segítettek fenntartani félévszázadon keresztül. Ismét Pinza a
legértékesebb közreműködő. A Lux aeterna-ban úgy szólal meg a szintén
kitűnő Ebe Stignani után, hogy beleremegünk. Requiem aeternam-ja
kérlelő, de kérlelhetetlen is, mint a ...mondjam-e a hasonlatot?
Gyász, vigasz és nihil egyszerre hangzik ebből a sötét hangból.
Szenzációs Gigli tenorszólója. Gigli művészete az utóbbi húsz-harminc
évben a kritikusok egyik kedvenc csontja, rágcsálnak is rajta minden
lehető alkalommal. Ifjúkoromban az ő hangját lehetett a leggyakrabban
hallani a rádió opera- és olasz dalműsorában, ő volt az abszolút
tenorista. Az ötvenes évektől kezdve fejére olvasták zenei hibáit,
modoros megoldásait, ízlésficamait. (Kissé elfeledve, hogy a mi
ízlésünk változott meg időközben, ő csak tartotta magát a koráéhoz.)
Joggal lehet kifogásolni szentimentális elcsuklásait, síró-panaszló
"nyögéseit", de milyen bőségesen kárpótol ezekért a ma is
egyedülállóan szép lírai hangszín. S kárpótol a technikai virtuozitás,
a páratlanul finom legatók, meg a szöveg őszinte - ha nem is túl
differenciált - átélése.
Hasonlóképpen kiváló előadás a Serafin II. Az immár nyolvanegy
éves aggastyán hihetetlen energiája már önmagában csodá!atraméltó
volna, gondossága és fantáziája nem kevésbé az. Ezek a régi nagy
olaszok minden ütemben bebizonyítják, hogy zenei anyanyelvükön
beszélnek, ha Verdit dalolják. Akárcsak énekesei, a fiatal Cossotto
(már fölismerhetjük benne a nagy Verdi-mezzoszopránt), Boris
Christoff, aki a mennyország és a halál angyalait egyaránt képes volna
megrendíteni érces hangjának erejével, szuggesztivitásával, iszonyatot
festő vagy könyörgő énekével. S ott van még egy fiatal, rövid
pályafutású tenor, Eugenio Fernandi, Callas partnere olykor, afféle
"átmeneti" tenorista Corelli és Bergonzi között - ami az én
szótáramban remek hangot és technikai biztonságot, stílusérzéket
jelent.
III. Magyar főtisztelendők
Az első Reiner Frigyes, akinek lemeze ismét a közhelyt igazolja,
miszerint csak nagy ember (és művész) téved nagyokat. Bár nehéz
megfogalmaznom, hogy mi itt a tévedés: a tempók megítélése vagy inkább
önkényesnek ható változtatásuk? A Bécsi Filharmonikusok akkor is a
világ egyik legjobb zenekarának számított, de e felvétel alapján úgy
tűnik föl: az együttes és a szigoráról hírhedett amerikai-magyar
zene-diktátor nem voltak képesek fölmelegedni egymás irányában, nem
szerették ezt a közös munkát, illetve egymást. Az eredmény sok
részletben külsőséges, hideg, merev. A dolog annál fájdalmasabb, mert
Reiner szólistái igen jók, sőt ragyogóak. Leontyne Price csodálatos
hangjának és énekesi-asszonyi ifjúságának teljében (31 éves volt)
tüneményes a fülünk és nagyon meggyőző az eszünk-szívünk szerint. Ily
szenvedélyes hangvételt talán csak a következő évben készített
Solti-Aidában és a kilenc évvel későbbi Mehta-féle Trubadúrban
hallottunk tőle. No és Björling, húsz esztendővel a Toscanini II-a
rögzített parádés szereplés után, halálának évében is külön klasszist
képvisel, még mindig ő a Requiem legjobb tenor szólistája. Stílusa és
intenzitása ezt az Ingemisco-áriát is a valaha fölvett legjobbak közé
sorolja, s ha a 49 éves tenor nem lehet is azonos a 29 évessel, még
mindig párját ritkítóan szép hang! A másik két szólistát szintén csak
dicsérni lehet.
Eddig csak Carelli Gábor könyvéből és rádiós emlékezéseiből
tudtunk Fricsay Ferenc 1960-ból való berlini előadásáról. 1989-ben a
Deutsche Grammophon (a Dokumente sorozatában) két CD-a kiadta ezt az
"élő" produkciót, amelyen Fricsay megszokott és összeforrott
együttesével és énekeseivel szerepelt. Az ötvenes évekbeli,
"hivatalos" Fricsay I "tiszteletreméltó és igen pontos" jelzőket
kapott AB-től, ezzel szemben a II, a halálos beteg karmester utolsó
előadása e műből, rendkívül közvetlen és sugárzóan drámai.
Szentimentális-hangzatosan azt mondhatnánk, saját magát siratta el, de
nem tudjuk, persze, tisztában volt-e betegségének
kérlelhetetlenségével. Tragikus erejű és lírai szépségű felvétel, s a
Requiem fent idézett tudós kritikus-diszkográfusa szerint legtöbb
vetélytársát elhomályosítja. Szólistái között a legrangosabb
Verdi-énekes Oralia Dominquez. A mexikói alténekesnő már De Sabata
vitatott értékű II. lemezén is a legjobb volt. A többiek elszármazott
magyarok. A Svájcban tanult s itthon csak vendégként felbukkanó Maria
Stader, Fricsay egyik kedvence, jelentős Mozart-énekes és sokkal
könnyedebb hangú, mint a drámai szopránok, de meggyőző erővel pótolja
fizikai hiányosságát. Carelli Gábort a magyar közönség ma jobban
ismeri kifogyhatatlan rádiós sorozataiból, mint aktív működése idején.
A Metropolitan lírai- és comprimario-tenorja szépen énekel, odaadóan,
s csodálható-e, hogy némileg az ő bálványozott mestere, Gigli
modorában? Ivan Sardi is sok Fricsay-lemezen volt jelen, itt is
megfelel a várakozásoknak, habár súlyosabb egyéniséget s testesebb
hangot szívesebben hallanánk e szólamban.
Solti Györgynek van egy "live" produkciója Kölnből (Movimento
Musica sorozat), 1958-ból, amikor pályája a nemzetközi magaslatokra
ívelt s a frankfurti intendánsból rövidesen a Covent Garden
főzeneigazgatója lett. Már itt is feltűnik a karmester nagy
felkészültsége, de némely alig menthető modorossága is, amelyek
összességükben a show irányába viszik az előadást. A hangminőség miatt
sem ajánlom. Mintha templomhajók helyett teherhajó gyomrából jönne a
hang...
Némelyik kritikus a Solti II-őt, a közismert DECCA lemezt is
kudarcnak tartja, egyértelműen a karmester hibájából. Nem osztom ezt a
véleményt, bár elismerem, hogy Toscanini természetesen sokkal
megrázóbb, Giulini sokkal áhítatosabb és sokatmondóbb, Bernstein
érdekesebb vagy Serafin természetesebb. De úgy érzem, Solti legalább
valamennyit felvonultat mindabból, amit általában számonkérnek tőle, s
így sok villanásban mégis jól felismerhető portrét ad a műről.
Különösen a "nem érdekes", "érdektelen" jelzőt tartom igazságtalannak
vele szemben. Az 1967-es felvétel legalább három szempontból érdekes.
Először: a DECCA akkori legmagasabb nívóján, az akkori
világszínvonalon nagyszerű hangélményt kapunk. (Bár a kórustömbökben a
szöveg érthetősége nem éppen példás). Másodszor: Solti értelmezése
nyilvánvalóan valahol Toscaniniéban gyökerezik (a fiatal magyar
korrepetitor-karmester Toscanini asszisztense volt a II. világháború
előtt Salzburgban). S ha interpretációja kevésbé eredeti, azt némileg
jóváteszi, hogy a forrásai hitelesek. Harmadszor: káprázatos
hangszépséggel megáldott szólista-csapatának nem lehet ellenállni!
Hatalmas hangok, hatalmas tüdők. Kivált Pavarotti ellenállhatatlan.
Ismerem sok érettebb és tartalmilag kidolgozottabb produkcióját, de
frissebb hangút és technikailag hibátlanabbat alig. Nem véletlenül
hasonlították ezen a lemezen a nagy ideálhoz, Björlinghez. Rengeteg
példát sorolhatnék remekléseire, a Hostias indításának gyönyörű
pianóját, majd a kétszer is tökéletesen sikerült trillát, s persze az
Ingemisco áriát. Martti Talveláénál impozánsabb és izgalmasabb
basszushang nem létezett számomra az elmúlt évtizedekben. (Átéltebben
előadott és technikailag szebben kivitelezett énekszólam azonban igen.
A Hostiasban, mint AB is írja, valóban nem a legsimább a legatója, a
trillával is adós marad. De a mélységei zúgnak s a Lux aeterna-ban
nagyon jó.) Talvela ereje megdöbbentő, habár a porba hulló alázat
könyörgő hangjainál (Oro supplex) talán nem ez volna az első
követelmény.
A két nagy - és 1967-ben fiatal - lady szép hangja is lenyűgöz, de
ők zenei értelemben többször vétenek a jólneveltség ellen. A jobbik,
Marylin Horne óriási hangvolumen, de meggyőzőbb volna a túlzások,
mellézések, mélyítések nélkül. Ő is a Lux aeterna-ban ér a csúcsra.
Egy angol kritikusnő, Hilary Finch a hölgyek szoborszerű egyszerűségét
dicséri, én ezt az "erényt" az érzékenység hiányának tartom e
szólamokban. Joan Sutherland bizony teljesen kívül áll a feladaton,
egyáltalán nem közvetíti azt a sűrített lírai-drámai érzelemanyagot,
amiről a szöveg s a zene szól. Mintha nem értené a latin szöveget (ami
lehetetlen!). Bel canto íveket hallunk tőle és verista frazírozást;
rossz értelemben hat színpadiasnak a szoprán legigényesebb szólójában,
a Libera me hatalmas jelenetében. Ezért mondja róla AB, hogy a
"félreértelmezés klasszikus példája", amit azzal toldanék meg, hogy
nem csoda, mert Sutherland szép Gildája és virtuóz Traviatája ellenére
sem Verdi-szoprán, s főként nem drámai szoprán. A mű végén ővele nem
érkezünk el a katarzis utáni feloldódáshoz, nem érezzük bizonyosan,
hogy a halotti ima meghallgatást nyert. Külsőséges elem bőven akad
Solti megoldósaiban is például a Libera me fúgájának "Orff"-ikus*,
(*Orffeumi?) hatásvadász "odatevése", mely fölött csodálkozhatunk,
hogyan kerül ez ide - illik ez az alkalomhoz, a műfajhoz, Verdihez? A
DECCA akkori sonic stage (hangzószínpad) elméletén alapuló
operafelvételi módszer csak kiemeli a külsőséges vonásokat.
Az 1976-os RCA-felvételen ugyanez a karmester a világ legjobbjának
címéért vetélkedő Chicagói Szimfonikus Zenekart vezényli, ez a Solti
III. A lemez egy koncertsorozat betetőzése volt. A zenekar játéka, a
maga rámenős, amerikaias módján valóban káprázatos; a felvétel igen
jó, különösen a részletek "megvilágítása". Nem mindenki kedveli az
ilyesfajta rendezői-hangmérnöki munkát, általában én sem, de mivel
nekem, a laikusnak sok mindenre felhívja a figyelmemet, mégis
elfogadom. Solti tolmácsolása élőbb és egyértelműbb, mint a DECCA-a
volt, a szólistaegyüttes azonban elmarad a korábbiak mögött: nem
eléggé "érdekes". Leontyne Price 1976-ban is nagy, de most már jóval
egyenetlenebb, a hang természetszerűleg nem mutathatja a tizenhat
évvel azelőtti kiváló állapotát. Veriano Luchetti, Pavarotti valamivel
ifjabb kortársa éppen a Requiem szólóival keltett akkoriban jogos
feltűnést a nemzetközi zenei életben. Ennek a tenoristának minden
adottsága megvolt a sztár-státushoz (erőteljes, fényes hang,
muzikalitás, jó külső). Talán az egyénisége nem volt elég erős, hogy a
csillagokig emelje. További két kiváló, nagyon intelligens, kiművelt
technikájú, jelentős egyéniségű és mindig szépen éneklő nagy művész
adta az alt és a basszus szólamot. De Janet Baker brit (és nem eléggé
alt a mélyebb fekvésekben s a magasságok is küzdelemre kényszerítik
olykor), José Van Dam pedig belga (és nem basszus, hanem sötétszínű,
de nagyon sírna, puha töltésű bariton. Mindig bosszankodom, ha
spanyolos "Hoszé"-t csinálnak belőle a rádióban. "Zsoszé" ő - tudható
a Carmenből.) Fentiekkel nem azt akartam hangsúlyozni, hogy nem
olaszok, hanem azt, hogy még csak nem is olaszosak. Mint ahogy az
átütő erő is kevés bennük e szólamokhoz, s ez már hiányérzetet kelt.
*
(Mennyire elégedett volna velem Goethe! Ő egyszer azt panaszolta,
hogy az államban mindenki csak irányítani s nem élni akarja az életet,
a művészetben pedig mindenki folyvást csak alkotni óhajt, s nem az
alkotásokban gyönyörködni. Nos, én gyönyörködöm, folyvást, s a most
következő előadásban a leginkább.)
IV. Egy hercegprímás
Carlo Maria Giulini előadásának vagy inkább szertartásának tétje:
meghallgattatik-e az ima, felszólalhatnak-e az élők a holtakért?
Giulini felvétele, mely hanglemez-esztétikai szempontból is példa
értékű, az EMI fénykorában készült.
Vokális zene (elsősorban opera) élvezetének kétféle testtartással
foghat neki a hallgatóság:
1. Kényelmesen elhelyezkedem: előre hajolok, mintha egy páholy
peremére támaszkodnék, s igyekszem figyelni, mi történik a
"színpadon". E típus örül az erősebb hatásokra épített játéknak, a
zenén kívüli jelzéseknek, zajoknak: a színház élményét akarja
felidézni. Ennek fejében sok hiányosságot elnéz, zenei hibákat,
gikszereket, húzásokat is elfogad. (Gondolom, ez a típus kezdte el
gyűjteni a video-operafelvételeket is.)
2. Kényelmesen elhelyezkedem, hátradőlök, s - kispartitúrával,
zongorakivonattal, de legalább is librettóval a kezemben - azt
figyelem, hogyan hoznak létre egy drámai opera- vagy oratóriumelőadást
merőben zenei eszközökkel, ideális zenei és hangkörnyezetben, a
technikailag legfejlettebb módszerekkel, minimális korrekciók,
szépítések árán.
E kétféle zenehallgatást jellemezve megállapítottam, hogy mind a
kettőt szeretem! Giulini lemezét pedig azért szeretem oly nagyon, mert
a stúdióban is képes volt (a nagy producerrel, Walter Legge-gel
együtt!) oly előadást alkotni, mely feszültségben, intenzitásban,
ihletettségben bármely élő koncerttel felveheti a versenyt, annak
elkerülhetetlen esetlegességei, pongyolaságai, balszerencsés
pillanatai nélkül. Ez a hangfelvétel éppoly természetes és magától
értetődő, mint egy eléadás, és annyira egységes, mintha egyvégtében
vették volna szalagra. Ilyen természetesek a hangulatai is: az áhítat,
a megdöbbenés, az alázat, a fennköltség, s persze, a gyász. Ez a fajta
természetesség a művészet legmagasabb foka, túl minden trükkön,
kozmetikázáson.
A szólisták és együttesek itt sem olaszok, de jelen van a Verditől
elidegeníthetetlen szenvedély, formai tisztaság és mérték: csupa olasz
erények. S jelen van a Toscanini halála óta legnemesebb és
legjelentősebb olasz muzsikus, Giulini. Övé a legmegrendítőbb Dies
irae-k egyike, övé a Salva me tuttijának fenséges kórusa a Rex
tremendae végén. Műyen erők könyörögnek itt a megváltásért! A
Philharmonia Kórus, a bécsi-bayreuthi karigazgató-császár, Wilhelm
Pitz együttese is páratlan társulat. A könyörgő emberiség után a
Sanctusban angyalseregként szólal meg, a legtermészetesebben. Nagyon
szerencsésnek mondható a szólistanégyes is. Érett, szép hangokat
hallunk, nem feszélyezi őket tapasztalatlanság s hangjukat nem törte
még meg az idő múlása. (Ez éppúgy igaz az ötvenhez közeledő szopránra,
mint a többiekre; a mezzo és a basszus 35 körüliek, a tenor 38 körül
volt.) A két német-osztrák énekesnő, az éteri hangú Schwarzkopf
(civilben Legge hitvese) és a dús mezzo, Christa Ludwig mindketten a
század legnagyobbjai közül valók. Külön-külön is elragadnak, de együtt
valóságos énekleckét adnak hangképzésből (Recordare), hangjuk
összeszűrése, vegyít se csodaszámba megy, már-már fájdalmasan szép -
és drámailag sem hallottam soha jobbat, mert igazi Lieder-énekesek
érzékenységével kezelik a szöveget. A karmesterrel együtt ák
garantálják e nagy spirituális élmény mennyei szféráját. Geddával
szemben a lemezt nagyon dicsérő AB egy csöppet túlszigorú. Inkább
örvendezzünk, hogy az Ingemisco-nál végre nem kell izgulni, sikerül-e
a tenornak minden frázist, minden hangot helyesen kiviteleznie. Gedda
átélten énekel, nagyon szép hangon, hibátlan technikával, igaz, e
szólók nem az ő előadásában a legemlékezetesebbek. Ghiaurov a hatvanas
évek közepén ért föl a csúcsra. Olaszos iskoláján, zenei
intelligenciáján, drámai énekén kívül olyan hatalmas erejű, tömör és
fényes basszust mondhatott magáénak, hogy egyszeriben háttérbe
tolhatta az előző generáció két óriását, a műtétje miatt pihenőre
kényszerült Christoffot és a passzívabb Siepit. Ghiaurov később
jelentős énekes színésszé fejlődött, Requiem-szólója is lesz még
átéltebb, de a hangélmény itt (és a nagyjából egykorú Don Giovanni és
Don Carlos lemezeken) volt maradéktalan.
Folytatnám még a résztvevők és a részletek dicséretét, ám ha
létezik produkció, amelyben "az egész több a részek összegénél",
Giulinié ilyen. Az örökérvényű műalkotások között a helye! (másfél
évtizedig a Hungaroton licenckiadványaként hazánkban is élt.)
V. Mágusok
(Barbirolli 1969-es lemezét csupán az időrend miatt említem a két
nagy zenekari varázslóé előtt. Az egykor Toscanini-pártfogoltnak
számító Sir John nem éppen a kritikusok kedvére mozgatta pálcáját a
felvételkor. Fölöttébb vontatott, nehézkes interpretációját a gyönyörű
hangú hölgyek mentik meg. Caballé és Cossotto Agnus Dei-jéről például
John Warrack azt írta hajdan, "mintha egyetlen voce felhangjaiból
szőttek volna glóriát". Caballé valóban élete egyik legjobb lemezének
mondhatjuk ezt a Requiemet. A legjelentékenyebb színész-énekesek
egyike, a kanadai Jon Vickers a Barbirolli szabta lassú tempóban
csaknem ízekre szedi, elemezgeti, majd szintetizálja a szöveget az
Ingemisco-ban; hatásosan, de Verdi aligha számított ilyen, szinte
fájdalmas hatásra.)
Karajan DG felvételét sok hangverseny előzte meg (filmfelvétel
is). A szólisták közben kicserélődtek, elsősorban a DECCA exkluzív
szerződésével kötött Pavarottit kellett nélkülöznie. Ez volt éppen az
az időszak, amikor Karajan zenélési stílusa gyökeresen átalakult. Az
egykori lendületes, a drámára összpontosító, a Toscanini-ideált követő
Verdi-előadások (például a Callasos Trubadúr) vagy a klasszikusan
kiegyensúlyozott Bergonzi/Tebaldi/Simionato-féle Aida után más
irányban kereste az igazságot. A részletgazdagság, a szép hangzás
kedvéért nem egyszer a drámai logikát is feláldozta. Ezek közé az
"átszerkesztett" tolmácsolásai közé tartozik a Requiem is.
Sajnálhatjuk, mert szólistái, főként Ludwig és Ghiaurov ismét
kiválóak.
Eduard Hanslick, a híres-hírhedt Wagner-ellenes kritikus mondotta,
hogy mint régi egyházi freskón a piktor portréja, a Requiemben is ott
van a Verdié. S amint a következő lemez forogni kezd, percek alatt
fölismerhető a Bernsteiné is. Felismerhetők tagadhatatlan
tulajdonságai: elragadó tehetsége, érzéke a nagyság, a "grandeur"
iránt - s hajlama a túlzásra.
Ez a lemeze talán egy klasszissal jobb, mint a sajtója. Hibái
ellenére is jelentős előadás, bár eszemben sincs tagadni, hogy igen
sok a "túlzás" benne. Nem annyira a tempók megválasztásában,
változtatgatásában, mint inkább a "poénok" hatásos előkészítésében és
elsütésében. A Diapason-Harmonie című francia szaklap dicséri mindezt:
"csupa élet és kontraszt", s talán igaza is van, nézőpont kérdése
csupán. Amikor hallgatjuk, szinte hálásan fogadjuk a poénokat. De a
Giulini előadása közben nem kapjuk rajta magunkat, hogy a poénokat
lessük. Vagy mindez pusztán előítélet volna? A szólisták
közelre-távolra tologatásában természetesen a hangmérnök a vétkes. Az
viszont, hogy számos, csaknem ismeretlennek ható, azaz mások által
ritkábban kiemelt zenekari részletet fedezünk fel a műben, már
Bernstein érdeme. Ilyen a Confutatis szólója fölötti akkordok hangzása
vagy az Offertórium zenekari utójátéka. A Salva me itt is csúcspont, a
London Symphony kórusa a Sanctusban excellál.
Négy jó énekes között a hibátlan hangú néger szoprán, Martina
Arroyo a leghalványabb, a fiatal Domingo a legérdekesebb. Tőle hallani
a legszebb tenorszólók egyikét. A szépséges, friss hangon és a
hibátlan éneklésen túl egyéni és átélt előadásmódja ragyog ki, vagyis
az, amitől ő Domingo. (A hetvenes évek közepétől rámenősebb,
szenvedélyesebb, a nyolcvanas években "klasszikusabb" lesz, még
odaadóbban éneklő s mélyebben értelmező.) Josephine Veasey ismét a
tökéletesen felkészült brit énekes, aki nem tud hibázni s nagyon
meggyőző; ennek ellenére sem vált nemzetközi nagysággá, talán mert a
hangja nem eléggé jelentős. Raimondinak akkor még igazi basszusa volt
(később kivilágosodott, szárazabb, "átmeneti" színű), de a mély
hangjai impozánsabbak, mint a mély érzései.
VI. Napjaink papjai
Olyan felvételek következnek, melyek az elmúlt tíz-tizenöt évben
elérhető közelségben, a "szocialista piacon" is kaphatók voltak.
Patanét az Eterna kínálta, mint saját produkciót, Lipcséből. A
hazánkban népszerű néhai karnagy bizony valamennyi résztvevőtől rendre
eltűrte a slendrián megoldásokat, miközben mindent a kimódoltságig
túljátszatott. (Példa rá a vonszolódó tételek, mondjuk a Lux aeterna
különállóvá eső sorai, az elnyújtott szünetek stb.) A hangzás jól
differenciált, bár kissé túlvezérelt. A két egészséges, erőteljes
hangú szláv hölgynek vannak szebb mozzanatai, de mintha Azucenát,
illetve Traviatát alakítanák, ami itt nem dicsérendő. Már valósággal
föltűnik, ha két olasz akad egy kvarttetben. Itt egy provinciális
ízlésű és technikájú, de jó matériával bíró hőstenor, a Magyarországon
is szerepelt Luigi Ottolini s a veteránként még ma is itt-ott
fölbukkanó Bonaldo Giaiotti, az utolsó igazi olasz basszushang
hallható. Mindez azonban kevés az üdvösséghez.
Annál jobb a Muti (első) felvétele. Ellentmondásai ellenére is
szeretem s ajánlom ezt a lemezt mindenkinek, aki a klasszikusnál
kevésbé szabályosat, a romantikusnál modernebbet óhajt. Értelmetlen
volna tiltakozni a kritika ellen, mely szerint Muti teátrális. Az. De
e felvétel atmoszférikus ereje és jó minősége nem csak az EMI, hanem
még a Melódia préselésből is kiütközik. Szakrális show ez,
mindenestül. A zenekar is kiváló, az Ambrosian Kórus- teljesítménye
ragyogó (kivált a basszusokat csodálom). Mutinál is megjegyzem a
hatáskeresést, a csattanók előkészítését, vagyis a teátrum eszközeit,
de ő egyszersmind nagyszabású és nagy hatású drámai cselekményen vezet
keresztül, a feszültségből csak a lírai pillanatok szépségével engedve
néhány voltnyit. Bár Muti a Toscanini-féle kottahűség bajnokaként
szokott fellépni, AB a szemére hányja, hogy mindkét Requiem-felvételén
"intervencionista", "beavatkozik", a szerző és a mű közé lép, kissé
túlzottan "tolmácsol" s ezalatt szem elől veszti a nagyformát. Azaz a
Toscaninié helyett inkább a sikertelen De Sabata-lemez hagyományát
követi. Az előadás fiatalos izgalmát, érdekességét azonban mindez nem
csökkenti számomra. Fiatalost mondtam, mert kétségkívül a fiatal Muti
szabja meg ezt a karaktert. Ő nem sirat - lelke mélyén - a szertartás
alatt is szembeszáll a halállal! Renata Scotto úgy bánik egy
Verdi-szólam zenéjével és szövegével, mint Callas óta senki. Éles és
lebegő forte-magasságaiért bámulnivaló magas pianókkal engesztel ki.
Luchettire még fokozottabban illenek a Solti II kapcsán elhangzott
jószavak. A kitűnő és sokoldalú Baltsa talán nem éppen ilyen szellemű
műben a legotthonosabb. Nyesztyerenko legjobb korszakában, ereje és
tudása teljében elsőrangú - ha eltekintünk a Lacrymosa kezdetétől.
Claudio Abbado felvétele "ügy", vitatéma, konfliktus a
(nehezményező) kritikusok és (az ellenűkre vásárló) közönség között. A
lemez egy Scala-produkció kapcsán született. Egy költséges
Verdi-premiert el kellett halasztani, helyette vették elő a Requiemet.
(Verdi is, kissé opera is, szcenírozgatni is lehet - ám jóval kevesebb
szólistát, díszletet, jelmezt, munkát igényel, s mégis biztos
kasszasiker! Megtörtént ez tíz évvel később is a Scalában, megtörtént
nálunk is.) Majd turnéra vitte vele a társulatot a főzeneigazgató,
1981-ben Magyarországon jártak vele, és hatalmas közönségsikert
arattak az Erkel Színházban, bár a főattrakcióként várt Domingo
lemondta a budapesti föllépést, s hazai tenorjaink, Gulyás és Kelen
kényszerültek beugrani egy-egy estére. Akkor szoprán és mezzo szólamot
énekelt esténként felváltva a szépséges néger sztár, Shirley Verrett;
Freni, illetve Obrasztcova voltak a társnői és Ghiaurov a
basszus-szólista. Abbado ezekkel az erőkkel 1975 és 80 között élete
három legjobb Verdi-felvételét készítette el (Boccanegra, Macbeth, Az
álarcosbál). Miért, hogy a Requiem nem illeszkedett sorukba, nem ér
föl hozzájuk? - hangozhat a kritikusok szónoki kérdése. Persze, hogy
maguk vágják rá a feleletet:
Abbado teljesítménye precíz, de nem átélt. Ahol meg életteli
(például a férfikar a Te decet-ben) ott nem eléggé finom, nem eléggé
tiszta. Vagyis folyik a kákán csomót keresés, ami elkerülhetetlen
ekkora választékkal a háttérben s ily névvel, ranggal, amilyet a
jelenlegi bécsi főzeneigazgató szerzett magának a zenei világban.
Igen, tőle minden ütemnyi zenének támadhatatlannak kell lennie, hiszen
rangja okán egy évszázad legnagyobbjaival hasonlítgatják össze, akár
Mahlerrel, Toscaninivel, Furtwänglerrel, Walterrel is. Természetesen
minden kifogás is csak ezen a szinten érheti őt, az I. osztály fölött!
Ez érvényes az összes résztvevőre. S ily értelemben megjegyezhetjük,
hogy az előadás kevéssé emlékeztet a mű valódi funkciójára, a halotti
misére, inkább egy stúdióban készített hangversenydarabra. Azaz élő
drámaiság sem hatja át, így sem szakrális, sem "operai" funkciójában
nem ideális, a kiváló közreműködők ellenére sem, akiket a Polydor
olasz főspecialistája irányít, a néhai Rainer Brock, számos remek
Abbado- és Pollini-lemez producere.
A közönséget ugyan hiába győzködik a kritikusok, a nagy nevek
vonzanak; s joggal. A Hungaroton licenc-kiadása is szép kereskedelmi
sikert hozott, s végül is mindenki sok szép részletben lelheti örömét.
Domingo Ingemisco-ja alatt új életre kap a kissé már lankadó figyelem,
a Hostias techpikai kivitelezése is tökéletes, (ezúttal a két trillát
is megkapjuk, amit Bernsteinnél még hiányoltunk tőle). Shirley Verrett
gyönyörűen indítja a Lux aeterna-t. Az összhatás azonban elmarad a
várakozástól.
VII. Buzgó hívők
Ami még hátravan: a digitális korszak termése. Élén az egyik
gyakran dicsért felvétellel, Zubin Mehtáéval. Kifogás e felvételt is
érheti az előbb említett szinten. AB jól szabott, gondozott
stúdiómunkának nevezi s egy csöppet vértelennek, de az újabb
összehasonlításokban egyre nő az ázsiója. Mehta ezúttal elkerüli a
túlzásokat, hűséges Verdihez és odaadó a mű iránt. Együttesei is
pontosak, szívvel-lélekkel játszanak, énekelnek. A két spanyol sztár
ismét csodálatraméltó. Caballé felülmúlja korábbi önmagát, ami nagy
szó, hiszen ő sem fiatalodott időközben, Domingónak ez a legjobbja a
három felvételből. Technikailag most is ragyogó, s még
szenvedélyesebben átélt és lélekmozdítóbb, mint a legelső lemezen.
Bianca Berini kevésbé ismert amerikai művésznő. Bő hangú és
tökéletesen tudja, érti feladatát. Plishka megbízható, sokat
tapasztalt énekes, de nekem mindenkor szürke egyéniségnek tetszik. A
jellegzetesen korai digitális hang nem elég természetes.
Muti (most már a második felvételéről lesz szó) a nyolcvanas
években szinte kihívja az állandó összehasonlítást Abbadóval. Úgy kell
versenyt futnia, mint az öttusában; ugyanazon a pályán haladva végig
kellene jobb eredményt elérnie, mint az előtte indulónak. Az Muti
privát balszerencséje, hogy akkor lett a Scala főzeneigazgatója,
amikor a vezető énekesei már nyilvánvalóan hanyatlásnak indultak. Így
csak a veterán Pavarottiba kapaszkodva őrizheti az olasz hegemóniát,
miközben egyre többször kényszerül megalkuvásra. Muti interpretációs
eszményei alig változtak a korábbi felvétel óta. Nagy pozitívuma most
is a drámai ereje, s a részletek iránti gondos figyelme. (Ez a Requiem
is egy másik előadás helyett került a színház műsorára. Az
előadásokból összevágott "élő" felvétel akusztikailag sok bírálatot
kapott, én sem szeretem a hátramenekített szólistákat.) A Scala kórusa
jobban szerepel, mint annak előtte, a Sanctusban a gyors tempót is
virtuóz módon győzi. Cheryl Studer, az új amerikai sztár néhány éve
Bayreuthban hódít, a Scala-évnyitókon is szerepelt. (Nekem a
Tannháuserben tetszett a legjobban, a Teltben és A szicíliai
vecsernyében kevésbé.) Itt csak beugrott a gyengélkedő Margaret Price
helyett, s végül jó osztályzatot szerzett. A koprodukciós magyar
lemezekről ismert Ramey biztos zeneiségú, igen jól éneklő tömör
basszus, némileg több karakterrel jeles nagyság lenne. Pavarotti,
amilyennek ma ismerjük őt, nagy művész; a huszonkét évvel ezelőtti
hang izgalmas szépségét más erényekkel helyettesíti. Delora Zajic is
amerikai, kitűnően szerepel, ő még a jövő egyik nagysága lehet.
Egy lengyel lemez (Kord vezényli) meglepően jó kritikát kapott,
már csak tágas, nem túl visszhangos hangképével is. AB itt is a kórust
dicséri, s a basszus szólistát "a legjobbak közül való"-nak mondja.
Mivel a legfrissebb Requiemet, a Giulini II-t még nem hallottam s
nem is olvastam róla, ki kell hagynom a beszámolóból. A Robert
Shaw-féle Telarc CD hangzásban minden egyebet felülmúl, kifejezetten
hifistáknak ajánlott (no, no - a Szerk.), az amerikai énekesgárda
pedig jelzi, hogy az Államok lassan az operaéneklésben is oly domináns
helyet szerez a világban, mint az élet egyéb területein. Igaz, ma
nincsenek olyan énekes óriásaik, mint korábban (Tibbettre,
Ponselle-re, Warenre, Tuckerre gondolok többek között), de ma
elképesztően sok amerikai énekes áramlik át Európába, s ezek gyorsan
vezető pozíciót szereznek. AB a Telarc lemez művészi kvalitásait is
dicséri, elsősorban a kórus munkáját tartja nagyra. Ami nem is csoda,
ha emlékezünk rá, hogy az idős Robert Shaw hajdan a
Toscanini-előadások karigazgatója volt, a saját maga alapította s
vezette R. Shaw Chorale élén. A szólisták között nagy karrier
ígéretével gyanusítható egy igazi drámai szoprán, Susan Dunn. (1988.
január 1-én a magyar tv is sugárzott egy monte-carlói gálaműsort, ott
hallhattuk a molettnek csak "understatement"-tel nevezhető énekesnőt.
A hangja is "akkora" volt.)
Felfedtem minden ütőkártyámat. Egyértelmű és rendíthetetlen első
ajánlatom a Giulini I - elég egy életre. De nem egymagában. Archív
kincsként a Toscanini IV, modern felvételként a Muti I illik mellé.
(Utólag elégedetten látom, hogy három olasz nevet soroltam föl, három
egymástól távolabb eső nemzedék nagyjait, köztük a zenei Olympos
Zeuszát és Apollónját; s talán a ma még halandó Mutinak is van esélye
rá, hogy a halhatatlanok - vagy haláltalanok, ahogy Devecseri mondaná
- maguk közé emeljék egykor. Aki ragaszkodik a digitális kényelemhez,
rendelkezzék Mehtával! S a mű imádóinak persze ajánlatos Milanov (II)
Leontyne Price (I), Schwarzkopf, Christa Ludvig (I), Björling (I),
Pavarotti (I), Domingo (III) és Pinza "szólamait" is beszerezniük.
Velük nemcsak a halál e szertartása, de az élet is szebb...