Ég és Föld: Audio Research SP-6C-1 előerősítő |
Nem csekély leleményre van szükségünk, hogy lapszámról-lapszámra
új készüléktípust prezentáljunk a Harmadév Nyuszija gyanánt. Egy
hifi-láncnak általában csak 3-4 "láncszeme" van - nekünk viszont ez
itt már a 32. sztárfotónk. Leltárt készítettünk, és az jött ki, hogy
hangsugárzót hétszer, lemezjátszót négyszer, komplett erősítőt
háromszor, CD-játszót, kazettás magnót, hifi-videómagnót és
teljesítményerősítőt kétszer-kétszer "sztároltunk", de volt már
receiverünk, orsós magnónk, DAT-magnónk, magnókazettánk,
ekvalizátorunk, fejhallgatónk, sőt, még parabolaantennánk is.
Előerősítővel viszont még nem próbáltuk működésre serkenteni a
tisztelt olvasóközönség nyálmirigyeit. A Hifi Magazin 11. lapszámában
teszteltünk ugyan egy AGI511A előerősítőt, de csak mint appendixet,
mert a főszereplő nem ő volt, hanem a Linn Sondek lemeze játszó. Az
AGI egyébként kapóra ott nekünk, ezt a készüléket akkoriban, 7-8 évvel
ezelőtt sokhelyütt tisztelték, mint a félvezetős (tranzisztoros és
IC-s!) technológiának egy immár kiforrott, teljesértékű produktumát.
Mi magunk is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztunk róla, dehát most
valami még drágábbra, elegánsabbra, arisztokratikusabbra volna
szükségünk, olyasmi pedig nem terem minden bokorban.
Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnunk a magyar hifista ama nemzeti
sajátosságára, hogy dollárjait (ha vannak) az égegyvilágon mindenre
hajlandó kiadni, csak éppen előerősítőre nem; azt idehaza fogja
megépíttetni, mert "így is csaknem ugyanolyan jó lesz". Ehhez az
optimista filozófiához alighanem mi is hozzájárultunk, legalábbis
kezdetben. És éppen az AGI511 A volt az a gép, amely végleg meggyőzött
minket arról, hogy még a viszonylag egyszerű kapcsolásokat is
gyakorlatilag lehetetlen reprodukálni. Mindegy. Előerősítőt továbbra
sem igen importálnak a hazai audiofilek, következésképpen ezt a
láncszemet nemigen van honnan kölcsönkérnünk. Végül lapzárta előtt,
mindenre elszántan lerohantuk egyik barátunkat, és megszereztük
dédelgetett kincsét, egy Audio Research ARC SP-6C-1 típusjelű
előerősítőt (a teljesítményerősítőjével együtt lásd majd a szeánszon).
Az AGI, mint említettük, félvezetős volt, az ARC viszont
elektroncsöves. Az elektroncső világít, ég - szemben a félvezetővel,
amely szilíciumból készül, anyagát tekintve tehát föld. Hát innen
vettük jelen revünk címét. (Vesd össze a régi adomával: "Mi a
különbség a német és a magyar szén között? Ég és föld!") Félretéve a
viccet, mindig tanulságos dolog újra előszedni a régi, "túlhaladott"
technológiát, és ellenőrizni, vajon tényleg annyira túlhaladott-e. Ami
a teljesítményerősítőket illeti, az ellenőrző próbát mi már kétszer is
megejtettük, egyszer leges-legelső lapszámunkban, amikor az jött ki,
hogy az öreg magyar BEAG EA057-es végfok szebben szól egy "delux"
félvezetős Marantznál jó, jó, ez ma már evidens, de tíz évvel ezelőtt
az a teszt roppant nevelő hatású volt ám. Másodszor pedig a Hifi
Magazin 18. számában éppen egy Audio Research teljesítményerősítőt
próbáltunk ki ("Hátra ARC!"), és azt tapasztaltuk, hogy még a mi
alapfokú körülményeink között is megveri a Quad405-öt - ez sem éppen
váratlan eredmény, mindenesetre leszögezzük, hogy így történt. Szóval,
a csövekkel eddig csupa jó tapasztalatot szereztünk.
Audio Research Corporation
Sztárfotóinkhoz természetesen egy kis mese is jár, tehát nagyon
fontos, hogy a készülékhez mindig meglegyen a kellő dokumentáció, és
hogy magáról a gyárról is tudjunk pletykálni valamit. Nos, a
Mineapolisban (Minnesota, USA) székelő Audio Research Corporation, ha
igaz, éppen az idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Tudomásunk
szerint azok a szakemberek alapították, akik előzőleg David Haffler
elektroncsöves Dynakitjeit gyártották, és amikor beköszöntött a
félvezetős korszak, nem akartak beletörődni, hogy tudósuk nagyrésze
veszendőbe megy. Egyetlen kis megingástól eltekintve (amikor is
átmenetileg IC-s modulrendszerekkel flörtöltek), a mai napig
megmaradtak az elektroncsöves elektronikáknál - világhírüket ezeknek
köszönhetik. Természetesen az ARC készülékekben is bőven találunk
félvezetőket, de azok többnyire a tápegységben, a kiszolgáló
áramkörökben helyezkednek el; a hangfrekvenciás jelet elektroncsövek
dolgozzák fel. (A 9. kötetünk lapszemléjében szóbahozott SP-14 típusú
előerősítő alighanem kivétel. Közreadtuk az elvi kapcsolási rajzának
egy részét, és abban csupa FET-et látunk, köztük egyetlen egy trióda
árválkodik.) Az Audio Research Corporation igazi "specialista" cég,
csakis különépített elő- és végerősítőket gyárt. (Mellesleg,
következetesen kisbetűvel írja a nevét, így: audio research
corporation - vagy reklám okából, vagy mert elítélte őt a gittegylet,
mint nemecsek ernőt. A lényegen ez nem sokat változtat.)
Az első ARC-előerősítő, amely úgyszólván fogalommá vált, az SP-3
típusszámot viselte, ezt a kapcsolást, vagy legalábbis a
fono-fokozatát Magyarországon is sokan megépítették, és megelégedéssel
használják mind a mai napig. Az ARC jelenleg az SP-15-nél tart a
számozásban, s ebből kiderül, hogy a mi SP-6C-1-ünk már nem mai
csirke. Jó 8 éves lehet, eredetileg csaknem 2000 dollárba került, és a
használt példányait ma sem lehet sokkal olcsóbban megkapni - itt most
nem Mercedesről: Rolls-Royce-ról beszélünk. Tájékoztatásul egy
ártábIázat az 1989 októberi Audio-ból, a most futó típusokról: (lásd
alul).
Az utoljára említett, félmázsás gép monó erősítő. Sztereóban
kettő, többcsatornás erősítéshez négy vagy hat darab kell belőle,
ennyivel tessék szorozni, és hozzáadni az előerősítő és a keresztváltó
árát (mennyi jött ki, mennyi jött ki). A mai választékból a legolcsóbb
kombináció is több mint 4000 dollárba kerül, ez bizony nem a mi
világunk - reménytelenül epekedhetünk, "uram, nem vagyok méltó, hogy
hajlékomba jöjj".
Dehát az SP-6C-1 mégiscsak ellátogatott hozzánk.
Szolgáltatásai
Mint már mondtuk, nem újkeletű, most futó típussal van dolgunk, a
kapcsolási rajz dátuma szerint 1982 elején bocsátották útjára;
készülékünk körülbelül 7 éves, az alaptípus, az SP-6 nyilván még
régebbi. (Mellesleg már 1981-ben megjelent az SP-8, és csak egy évvel
később az SP-6C-1. Feltehetőleg egy jól bevált alaptípus
újraélesztgetéséről van szó. Jelenleg az SP-9 a legolcsóbb, ennélfogva
legelterjedtebb ARC-előerősítő.) Az SP-6C-1 tehát 7 éve működik,
éspedig a legcsekélyebb üzemzavar nélkül, ezt talán nem is kéne
hangsúlyoznunk - vagy mégis? Bizonyára még sokan emlékeznek azokra az
időkre, amikor a csöveket felváltották a tranzisztorok, és az egyik
leghatékonyabb reklámérv az volt, hogy az elektroncsövek elöregszenek,
a félvezetők pedig nem. Ez így igaz - de a tisztességesen megépített
elektroncsöves erősítők igencsak tisztes kort érhetnek meg.
Az ARC előerősítő spártaian egyszerű, de elegáns. Az alumínium
előlap két szélén függőleges fogantyúk meredeznek, hogy legyen hol
megmarkolni ezt a "mindössze" 10 kilós masinát, amely nagyjából annyit
nyom, mint egy mai félvezetős, komplett 2x100 wattos erősítő. A
kezelőszervek két sorban helyezkednek el.
A felső sorban 4 darab, azonos méretű és alakú forgatógombot
találunk. Balról az első a hangerőszabályzó (GAIN), mellette a
balansz-szabályzó. Az üzemmódkapcsolónak (MODE) 5 állása van: Mono,
Reverse, Stereo, Left, Right. Nincs mit hozzáfűzni, talán csak annyit,
hogy a Reverse kapcsoló átfordítja a bal csatornát jobbra, a jobbot
balra. Ennek az volna az értelme, hogy a hanglemezgyárak állítólag
néha véletlenül felcserélik a csatornákat. Annyira gyakori volna ez a
hiba, hogy megérne egy külön kapcsolóállást? Akkor már több értelmét
látnánk egy fáziskapcsolónak, amellyel az abszolút fázist lehet
helyreállítani (lásd HFM 22) - habár azt sem érezzük túlságosan
indokoltnak. Az utolsó forgatógomb a bemeneti választókapcsoló (INPUT
SELECTOR), a gép 5 jelforrást fogadhat: Phono, Tape, Tuner, Aux-1,
Aux-2.
Alul négy darab, szintén azonos külsejű kapcsoló sorakozik: kettő
plusz kettő, köztük két zöld fényű LED-del. Az első kapcsoló a
hálózati feszültséget bocsátja a készülékre. Bekapcsoláskor az egyik
LED villogni kezd, ez az állapot 2 percig tart, az erősítő ilyenkor
még nem ad ki jelet, megvárja, míg a csövei felfűtenek, üzemi
állapotba kerülnek. Két perc után a némítás megszűnik, a LED ekkor már
folyamatosan világít. A második kapcsoló a hálózati feszültséget adja
tovább az előerősítőhöz csatlakoztatott egyéb készülékeknek, például a
teljesítményerősítőnek; a készülék hátoldalán 4 hálózati
csatlakozóaljzatot találunk, az egyik folyvást feszültség alatt van, a
többi három az előlapról kapcsolható. A harmadik kapcsolóval a
készülék kimenetét némíthatjuk (Mute/Operate). A sort a
monitorkapcsoló zárja (Monitor/Input).
Ennyi és nem több. Nincs hangszínszabályzás, nincs loudness,
nincsenek szűrők - de itt azért álljunk meg egy pár mondatra. Mint
majd a méréseknél látni fogjuk, az előerősítő átvitele 2Hz-től
teljesen lineáris, ami elvben jó dolog, de fennáll a veszélye annak,
hogy egészen alacsony frekvenciájú, tehát nem hallható, de azért mégis
zavaró jelek (például a hangkar-hangszedő rezonanciából vagy a lemezek
hullámosságából fakadó infrahangok) kerülnek a teljesítményerősítőre,
majd a hangsugárzóra. Az ARC-konstruktőrök ezt a következőképpen
védték ki. A bekapcsolási némítást végző áramkör az előerősítő
kimenetét figyelő áramkörrel együtt érzékeli és határolja a
nemkívánatos szubszonikus jeleket, állítólag;" anélkül, hogy a műsor
dinamikáját: megváltoztatná. Működésbe lép,
1. ha hibás hálózati csatlakozás, miatt kontakthiba lép fel a
hálózati táplálásnál,
2. ha a bemeneti kábelek hibásak (illetve amikor éppen
csatlakoztatjuk őket), 3. ha elfeledjük használni a kézi
némítókapcsolót, amikor más készülékeket bekapcsolunk vagy a hangkart
mozgatjuk (például a barázdába tesszük a tűt, vagy felemeljük onnan -
de ezt már csak mi tettük hozzá),
4. ha az előerősítőt határolásig vezérlik, úgy, hogy véletlenül
nagyszintű jelforrást csatlakoztatnak a fono bemenetre,
5. ha szubszonikus jelek érkeznek az elő-előerősítőből, tunerből
vagy más jelforrásból és végül 6. ha a csövek meghibásodnak (illetve
javításkor, amikor csövet cserélnek).
Ezután egy teljes oldalon keresztül ismertetik, hogyan reagál a
némítás a különféle hibákra, s egyáltalán, hogy hogyan működik. Nem
túl bonyolult - és nagyon hasznos szolgáltatás.
Az előlap feliratai egyszerűek, ízlésesek. Nincs sok belőlük.
"Audio Research SP-6 High Definition Stereo Preamplifier". A pontos
típusjelet (SP-6C-1 ) csupán a hátoldalon tüntetik fel.
A hátoldali négy hálózati csatlakozóaljzatot már említettük. A
hangfrekvenciás be- és kimeneti csatlakozók RCA-típusú aljzatok; van
földelőcsavar is a lemezjátszó földelésére. A készülék fémháza
teljesen független az áramkörök hidegpontjától! A ház és a hidegpont
egy-egy banándugóra van kivezetve, normál esetben össze kell kötni
őket, így jelentősen csökken a különféle rádiófrekvenciás zavarok
hatása. "Rack"-rendszerbe építéskor viszont célszerű eltávolítani ezt
a rövidzárat, a készülék házát ilyenkor külön kell összekötni a
"rack"-ba épített többi készülékkel.
Van egy kapcsoló is az SP-6C-1 hátoldalán, felirata GAIN SWITCH,
azaz erősítés-kapcsoló. Ez 6dB-lel csökkenti a készülék lineáris
erősítő fokozatának alaperősítését, tehát lényegében fél-hangerőt
állít be. Akkor érdemes használni, ha a hangszedőnk nagyobb kimenetű,
vagy ha a hangsugárzónk érzékenyebb a szokásosnál. A hangerőszabályzó
ugyanis 2dB-s lépésekben szabályoz; a kezelési útmutató szerint az a
legkényelmesebb, ha a "11" és "2" óra közötti
hangerőszabályzó-tartományban használjuk. Ha így túl nagy volna a
hangerő, segíthetünk rajta az érzékenység-csökkentő kapcsolóval.
Az előerősítő egyszerű, ízléses fadobozba építhető, fényképeinken
így mutatjuk.
Felépítése
Bármily furcsán hangzik, a készülék szorosan vett hangfrekvenciás
erősítő része rendkívül egyszerű. Összesen 6 darab kettős triádát
(tehát csatornánként 6 triódát) tartalmaz. Hogy még egyszerűbb legyen
a dolog, a korrekciós erősítő és a hangerőszabályozás utáni lineáris
fokozat gyakorlatilag teljesen azonos felépítésű. Ezzel el is mondtuk
az ARC cég tervezési filozófiájának lényegét. Megterveztek egy 3
triódából álló erősítőegységet, és ezt használják mind
fono-előerősítőnek (a negatív visszacsatolás itt frekvenciafüggő),
mind pedig lineáris erősítőnek (a negatív visszacsatolás itt nem függ
a frekvenciától). Ezt az elvet az SP-3-ban alkalmazták először - és
azóta sem tágítottak tőle. Ha még azt is hozzátesszük, hogy közismert,
általánosan használt, ECC83 és ECC88 típusú csöveket használnak, akkor
az Olvasó tényleg azt fogja hinni, hogy ezt az erősítőt visszakézből
meg lehet építeni. Úgyhogy mindjárt pontosítjuk a dolgot: a csövek
valójában E83 CC és E88 CC típusúak, tehát hosszú élettartamúak. Az
ARC egy régebbi gyártmányismertetőjéből azt is tudjuk, hogy az
elektroncsöveket beépítés előtt "égetik", bemérik és gondosan
válogatják. A kisjelű fokozat első csövét zaj szempontjából külön is
ellenőrzik.
És most nézzük magát a kapcsolást.
A fono-előerősítő rész első triódója kis anódárammal (kb. 0,7mA),
de magas tápfeszültségről (410V) működő fokozat. A felerősített jel
kondenzátoros csatolással jut a második trióda rácsára. Ez a cső
1mA-es anódárammal működik, a tápfeszültsége szintén 410V, és
egyenáramú csatolással vezérli a harmadik triódát, amely
katódkövetőként működik, kb. 4mA-es árammal. A korrekciót a
katódkövetőből az első trióda katódellenállására vezetett,
frekvenciafüggő negatív visszacsatoló hálózattal állították be. E
fokozat erősítése 1kHz-en 34dB (50-szeres). Az első trióda egy kiszajú
E83 CC fele, a második ugyancsak, a harmadik pedig egy fél E88 CC.
Reméljük, leírásunk alapján könnyű képet alkotni erről a kapcsolásról,
de a szemléletesség kedvéért a blokkvázlatát is közreadjuk (a
következő oldalon). Igaz, mennyire egyszerű?!
A katódkövető kimenete egy csatoló kondenzátor után a bemeneti
választókapcsolóra kerül, a többi bemenet jelével együtt. A
monitorkapcsoló, majd az üzemmódkapcsoló következik (akárcsak a
bemeneti választókapcsoló, ez is hagyományos, forgótárcsás kivitelű),
majd a balansz-szabályzóra kerül a jel. Most a hangerőszabályzó
potenciométer van soron - és itt álljunk meg egy pillanatra. Nem
akármilyen alkatrész ez. A drága erősítőkben hangerőszabályozás
céljára gyakran sokállású forgókapcsolót (dzsekszlit) alkalmaznak, és
fix ellenállások között kapcsolgatnak. Ennek az az előnye, hogy a két
csatorna tetszőleges pontossággal együtt futhat. Persze, ez is drága
mulatság. Az SP-6C-1-ben az ARC leírása szerint egy speciális, metál
film szegmensű, kb. 2dB-s lépésekben szabályzó alkatrészt használnak.
Együttfutási hibája maximum 1,5dB (tipikusan 0,5dB), és a zaja is
alacsony. A rajzon hagyományos potenciométer gyanánt jelölik.
A hangerőszabályozóról a lineáris fokozatra kerül a jel. Ez a már
ismertetett, 3 triódából álló egység, annyi különbséggel, hogy a
tápfeszültség 410V helyett 423V, a negatív visszacsatolás pedig
frekvenciafüggetlen. A hátlapon elhelyezett erősítés-csökkentő
kapcsolóval ezt a visszacsatolást lehet változtatni, és akkor az
erősítése csupán 20dB (tízszeres) lesz. Normál esetben az erősítés
26dB (20-szoros). E fokozat már az előerősítő kimenetére dolgozik, de
közbeiktatódik egy sorosan kötött optocsatoló, amely a bekapcsolási
némítást végzi. Ugyancsak a kimeneten helyezkedik el a kézi
némítókapcsoló is, amellyel földre köthetjük a kimenetet.
Amennyire egyszerű volt a hangfrekvenciás rész, annyira bonyolult
a különböző tápfeszültségeket előállító tápegység; vannak benne olyan
megoldások is, amelyeket nem egészen értünk. De menjünk szépen
sorjában.
A hálózati transzformátornak 3 önálló szekunder tekercse van. Az
egyik Graetz egyenirányítót táplál, és +28,3V-ot állít elő. Szűrés
után 24,6V marad, ezzel fűtik a két, sorba kötött fűtésű E88 CC-t.
Hogy csökkentsék a búgást, az egész áramkört +120V potenciálra emelik,
ezt a feszültséget az anódfeszültség-előállító részből vezetik ide.
Ugyancsak ez a kisfeszültségű tápegység működteti azt a relét, amely a
külső készülékeknek, az előerősítőhöz csatlakoztatott tunernek,
magnónak stb. ad hálózati feszültséget.
A második tekercsből feszültség-kétszerező kapcsolással +38V-ot
nyernek, ebből IC-s stabilizálással +24V-ot állítanak elő. Ezzel a
feszültséggel fűtik az összes többi csövet (kettőt-kettőt sorbakötve).
Ezt a 24V-ot egyéb célokra is felhasználják. Innét kap tápfeszültséget
az a két LM555 típusú timer IC, melyek közül az egyik a 2 perces
bekapcsolási időt szolgáltatja az automatikus némításhoz, a másik
pedig kb. másodpercenként villogtatja a némításról tudósító LED-et. Az
első IC működteti az optocsatolót, amelyről már szóltunk. Ugyancsak
24V-ról táplálkozik az a quad komparator IC is (LM 339N), amely
mindkét hangfrekvenciás kimenetet figyeli, hogy hiba esetén működésbe
hozza a némítást. A mérések során azt tapasztaltuk, hogy a védelem
máskor is működésbe lép. Amikor a maximális kimeneti feszültséget
mértük, és az megközelítette a 20-30V-ot, a szinuszhullám
aszimmetrikussá vált - mire a készülék nyomban némította magát.
Nyilvánvalóan azért, mert a jel vágásakor ("klippeléskor") egyenáramú
komponens is megjelenik (mint torzítási produktum). Normál
használatkor persze ez nem fordulhat elő, hiszen egy átlagos
teljesítményerősítőt 0,7-1,5V közötti feszültség már teljesen
kivezérel.
A harmadik tekercs is Graetz egyenirányítóra dolgozik, itt
+530V-ot állítanak elő. Két sorbakapcsolt 300µF-os elkó a
pufferkondenzátor. A lineáris erősítő-fokozat számára 423V-ot
produkálnak soros áteresztő stabilizátorral (3 tranzisztor, egy IC).
Ez a már stabil feszültség kerül a következő stabilizátorra (2
tranzisztor, 1 IC), amely már a fono-előerősítő 410V-os
tápfeszültségét szolgáltatja.
Mint már említettük, van itt néhány áramköri megoldás, amelyet nem
egészen értünk. A stabilizátorokat vezérlő IC körében olyan RC-tagokat
találtunk, amelyek valamiféle furfangos cél érdekében különböző
időállandókat állítanak be, próbáltuk kitalálni, hogy miért - szabad a
gazda, nem tudjuk.
A műszaki leírásban közlik, hogy a tápegység
"frekvenciakompenzált, nagyfeszültségű", és hogy az
alacsonyfrekvenciás stabilitása jobb, mint egy 1F-os kondenzátoré.
Tájékoztatásul: 1F=1000000µF, és az egyszerűbb, nem stabilizált
tápegységű csöves erősítők tápegységében párszáz µF-os kondenzátorokat
találunk. Azt is megtudjuk, hogy a feszültségszabályozás jobb, mint
0,001% - ezen feltehetőleg azt értik, hogy a hálózati feszültség
ingadozása nyomán a tápfeszültség értéke csak 0,001%-kal változhat.
Szóval ezen a ponton nem spóroltak a tervezők: amit szükségesnek
tartottak, azt bele is építették a készülékbe.
Időzzünk el egy kicsit az SP-6C-1 mechanikai felépítésénél is. A
vastag, erős nyomtatott áramköri lapon alul és fölül is találunk
alkatrészeket. A panel alján néhány nagyméretű kondenzátor helyezkedik
el, az összes többi alkatrész felül kapott helyet. A csőfoglalatok
közelében lyukak vannak a panelen, ezek valószínűleg a hűtést
szolgálják. A készülék U-alakú fémkeretet képez, melyet elöl a
robusztus előlap zár le (na azért van mögötte még egy vas merevítőlap
is). A vaskeret még vissza is van hajtva az oldalán, hogy még merevebb
legyen. Ebbe építették a hálózati transzformátort és a NYÁK-lap
tartószerelvényeit. A traszformátornak árnyékolóbúrája is van, és még
el is kerítik egy fémlemezzel az erősítő bal hátsó sarkában.
Az egész mechanikai konstrukció igen egyszerű, könnyen szerelhető
és rendkívül masszív. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert ismerünk más drága
készülékeket, amelyekről ezt nem mondhatnánk el. Sokszor szinte
teljesen fel kell koncolni a masinákat, hogy ki tudjunk cserélni
egy-egy nehezen hozzáférhető alkatrészt. Nehéz szavakkal leírni azt a
megnyugtató érzést, amely akkor fog el bennünket, amikor az
SP-6C-1-ről lecsavarjuk a tetőlapot. Mindennek megvan a helye,
mindenhez hozzá lehet férni - letisztult, kiérlelt konstrukció,
messzemenően praktikus. Sok neves cég példát vehetne róla.
És még valamivel belopta magát a szívünkbe az ARC: a kezelési
útmutatóval. Nem azért, mintha olyan szép vagy különleges volna.
Csupán gondosan leírják benne mindazt, ami szükséges, ismertetik a
kezelőszerveket, megadják a specifikációt, és közlik az elvi
kapcsolási rajzot, azonkívül megadják a lényeges feszültség-értékeket,
sőt, a részletes anyaglistát is!
Hát igen, ők nem csinálnak ebből államtitkot. A rajzot nézegetve,
olyan pofon egyszerűnek tűnik az a pár trióda, az emberben tüstént
felmerül a kérdés: mások vajon erre még nem jöttek rá?! Dehogyisnem
csak az ARC-nek nem ebben van az erőssége. Ők a részletekre figyelnek,
jóminőségű alkatrészeket válogatnak, és különösen nagy gondot
fordítanak például a csatolókondenzátorokra (nagyértékű, hangzásra
válogatott Electrocube poliészter kondenzátorok). A csövekről már
elmondtuk, hogyan válogatják őket. Az ECC83-akat egyébként a General
Electrictől, az ECC88-akat az Amperextől vásárolták. (Biztosan sokan
emlékeznek még rá, hogy az ECC83 és ECC88, pontosabban PCC88 valaha a
Tungsramnak is gyártmánya volt, és potom pénzért meg lehetett kapni
őket. Régi szép idők!)
És ha már az alkatrészeknél tartunk, megemlítjük a
potenciométereket és a kapcsolókat. A potméterek 7 évi használat után
sem sercegnek vagy recsegnek - ugyanúgy működnek, mint újkorukban.
Teljesen tokozott, zárt alkatrészek, akárcsak a bemeneti- és
üzemmódkapcsolók. A por, a szennyeződés nem juthat könnyen a
belsejükbe.
Méréseinkhez
A készülék specifikációját némely pontban másképp adták meg, mint
ahogy azt mi megszoktuk, de semmi baj, csak egy kicsit többet kell
számolgatnunk.
A bemeneti impedancia (mindenütt 50 kohm) megfelel a
specifikációnak: a korszerű készülékekre jellemző, viszonylag alacsony
érték. A bemeneti feszültséget nem adják meg, helyette az erősítés
mértékét közlik. Könnyű kiszámítani, hogy a fono-bemenettől a
kimenetig (amelyet mi vonal kimenetnek kereszteltünk el) az
1000-szeres erősítés 60dB-nek felel meg, és a névleges, 2V-os
kimenőfeszültséget alapul véve, a mágneses hangszedő bemeneten 2mV-nak
felel meg. Nagyszintű bemenetekről az erősítés 20-szoros, azaz 26dB-s,
itt 100mV adódik. Méréseink is körülbelül ezt mutatják.
A maximális bemeneti feszültség a nagyszintű bemeneteknél
gyakorlatilag tetszőleges, hiszen a jel közvetlenül a
hangerőszabályzóra kerül. A korrekciós erősítőre 900mV-ot adnak meg,
mi ennél jóval kisebbet mértünk, 0,01% össztorzítással határolva (a
gyártó itt nem specifikálja a torzítást) dehát az az 530mV, amit
mértünk, az is elképesztően magas, ilyet még sosem láttunk. A sok száz
voltos tápfeszültség megteszi a magáét, a csövek igen nagy jeleket
képesek feldolgozni.
A kimeneti impedanciák a specifikáció szerint alakulnak, picivel
magasabbak az 1 kohmnál, de ez lényegtelen. Mindenesetre igen
alacsonyak, bármiféle teljesítményerősítőt hibátlanul meghajtanak. A
gyári leírás szerint a készülék 20 kohm és 1nF komplex terhelésen is
"maximális audio minőséget garantál". Mi minden mérést 47 kohmos
kimeneti terheléssel végeztünk, kivéve, amikor a specifikált 100
kohmon is meghatároztuk a maximális kimeneti feszültséget. Irdatlan
nagy értéket kaptunk. Ne feledjük, a teljesítményerősítők teljes
kivezérléséhez 0,7-1,5 V szükséges. Az ARC-nek döbbenetes tartalékai
vannak.
A maradékhangerő lényegében a hangerőszabályozón potméter
tulajdonsága, itt sincs gondunk. Ellenőriztük, hogy a különféle
hangerőszabályozó állásokban mennyivel tér el a két csatorna hangereje
(ezt együttfutásnak hívják), a specifikáció legfeljebb 1,5dB-t,
tipikusan 0,5dB-t enged meg - mi csak tizeddecibeleket mértünk, ez a
potméter tényleg igen jóminőségű, drága alkatrész lehet. Itt említjük
meg, hogy a balansz-szabályozás hatásossága is megfelelő.
A harmonikus torzítás a névleges kimenő feszültségnél bármilyen
bemenetről kisebb mint 0,003% (a specifikáció 0,01%-nál kisebbet ad
meg); valószínűleg még ennél is kisebb volna, de itt már elértük a
Brüel-Kjaer 2010 típusú analizátor felbontóképességének határát.
Meghatároztuk a harmonikus torzítást a kimenő feszültség függvényében
is; 0,5-20V között bármelyik bemenetről kisebb volt mint 0,003%.
Megint csak azt hajtogatjuk: hatalmas tartalékai vannak az ARC-nek.
Sávszéleken, tehát 20Hz-en és 20kHz-en, 2V kimeneti feszültséggel a
torzítás teljesíti a specifikációt.
Az intermodulációs torzítással bajban voltunk, műszereink mérési
képessége elmarad az ARC képességei mögött. Mi 0,04%-nál kisebb
értéket kaptunk, a gyár egy nagyságrenddel kisebbet ad meg, és nem
állíthatjuk, hogy nem neki van igaza.
A frekvenciajelleggörbék ideálisak. A korrekciós bemenetről
2Hz-től 200kHz-ig +0,5;0,0dB a tűrésmező, mindkét csatornán!! És ez a
pici kiemelés is csupán 2Hz és 20Hz között domborodik. Ettől
eltekintve, mintha léniával húzták volna meg a görbéket! A nagyszintű
bemenetekről 2Hz és 30kHz között teljesen lineáris az átvitel, majd
esni kezd a szintje. Ravaszul van ám ez kitalálva! A korrekciós
erősítő saját frekvenciajelleggörbéje éppen 30kHz fölött kezd
kiemelni, a két görbe kompenzálja egymást, így lesz a fono
előerősítőről tökéletesen lineáris az átvitel.
Azt már mondanunk sem kell, hogy a két csatorna kínosan azonos. De
ne is csodálkozzunk rajta, mert a lényeges helyeken igen pontos értékű
alkatrészeket alkalmaztak (a katód, anód ellenállások, a korrekciós
tagok 1% tűrésűek).
Az áthallási csillapítás átlagos (nem is specifikálják), a mai
félvezetős készülékek ennél különbet produkálnak.
A fázis-frekvencia jelleggörbe csak magasabb frekvenciákon tér el
az ideálistól, az eltérés átlagos.
És akkor elérkeztünk a zajokhoz, a csöves előerősítők
Achilles-sarkához. Az ARC ugyan elég körmönfontan adja meg a
zajértékeket, de azért majdcsak boldogulunk valahogy. Táblázatunkban a
jel-idegenfeszültség aránnyal kezdjük, a zajt 22,5Hz és 22,5kHz között
linárisan értékeltük, maximális hangerőszabályozó állásban, a 2V
kimenő feszültséghez arányítva - ez a legkedvezőtlenebb, legszigorúbb
módszer. Az adatok így is megfelelőek. Emlékeztetőül, a 11. lapszámban
tesztelt AGI511A-a 62/62dB-t, itt 58/58dB-t kaptunk. Az "IEC A"
értékelő szűrővel 68dB az eredmény, ez is tisztességes érték. A gyár
előírása szerint mérve, tehát 10mV-ot adva a fono-bemenetre, majd a
kimeneti jelet a hangerőszabályozóval 2V-ra visszaszabályozva már
81,5/82dB adódott (lineárisan mérve 71dB, ezt az adatot táblázatunkban
nem közöltük), a specifikáció 66dB-ről beszél, az eredmény nagyon
tisztességes. Furcsa, hogy a monitor bemenetnél kicsivel gyöngébb
értéket mértünk, mint a többi nagyszintűnél. A hangerőszabályozó
minimális állásában kapott zajok megfelelnek a specifikációnak.
Összefoglalva a zaj-eredményeket: nem kell félnünk, hogy zajos
lesz a zene. Még maximális hangerőszabályozó állásban is csak egy halk
sziszegés hallható.
A különbségi torzítás fono-bemenetről (az erősítő kimenetén mérve)
csak 130kHz fölött nő fel 0,3%-ig, és csak másodrendű torzítási
produktumot találtunk.
A magnó kimenet feszültsége megfelelő. Ebből kiszámolhatjuk, hogy
mekkora a korrekciós rész erősítése. Ha a 100mV-ot elosztjuk a
bemenetre adott 1,83mV-tal, 54,6-szoros értéket kapunk, ez 34,7dB-nek
felel meg - a gyár 34dB-t specifikál.
A különböző bemenetek közötti áthallási csillapítás a
legkedvezőtlenebb esetben is kifogástalan.
Végül a négyszögjel-átvitelről kell beszélnünk. A 100 Hz-es és
1kHz-es válaszjelek hibátlanok, a 10kHz-es négyszög felfutó éle egy
picit lekerekedik, úgy, ahogy ezt a frekvencia-átvitelből
megjósolhatjuk.
Összefoglalva: minden szempontból kifogástalan, éspedig
egyenletesen kifogástalan jellemzők. Pontosan annyi, amennyit az
elektroncsöves technikából egyáltalán ki lehet hozni.
Szeánsz
Nehéz méltó ellenfelet találni egy 2000 dolláros előerősítőnek, s
különösen nehéz olyan párviadalt rendezni, amely valamiféle praktikus
tanulsággal is szolgálhatna, azon kívül, hogy a drága holmi
feltehetőleg jobb az olcsónál, és hogy minden ellenkező híresztelés
ellenére a pénz igenis boldogít.
Komplikálja az ügyet, hogy az ARC elektroncsöves készülék. Mi
nyilván tranzisztoros vagy IC-s erősítővel fogjuk összehasonlítani -
akkor viszont milyen teljesítményerősítővel hallgassuk őket? Ugyanis,
ha hihetünk a szaksajtónak, a csöves és a félvezetős elektronikák
házasélete nem mindig zavartalan. Pusztán a teljesítményerősítő
kiválasztásával már eleve előnyhöz juttathatjuk egyik vagy másik
előfokot. (Tekintsünk most el attól a lényegtelen körülménytől, hogy
körülöttünk nem hemzsegnek a jobbnál-jobb teljesítményerősítők,
amelyekből úri kedvünk szerint csak úgy, szabadon válogathatnánk.)
Mindent figyelembe véve, úgy határoztunk, hogy az előerősítő -
mellé rögtön kölcsönkérjük a hozzá rendelt teljesítményerősítőt is, az
ARC D-90-et, ezt a csaknem 4000 dolláros és 30 kilós hőerőművet. Ők
nyilván kompatibilisak egymással. Kölcsönkérjük továbbá a 7 évvel
ezelőtt tesztelt AGI511A előerősítőt a Naim NAP250 végfokkal (lásd
Hifi Magazin 11); róluk biztosan tudjuk, hogy kompatibilisak. Igaz, az
AGI csak fele-harmadába került az ARC-nek, de jónevű előerősítő volt,
ismerjük és becsüljük. A Naim NAP 250 pedig jelenleg is 2800 dollárral
szerepel az amerikai évkönyben, s annyiért már ARC-t is lehet kapni -
habár ez az összehasonlítás megtévesztő, mert a brit készülék erősen
megdrágul, mire eléri az Óceán túlsó partját. Angliában az amerikai
készüléket sújtja a szállítás, a vám stb., és ott az ARC
két-háromszorta drágább a Naim-nél.
Először meg fogjuk hallgatni külön a félvezetős zenét és külön a
csöves zenét. Utána összehasonlítjuk a két előerősítőt előbb a csöves,
majd pedig a félvezetős végfokon. Ebből már biztosan le tudunk szűrni
10 deka tanulságot, talán még többet is. És hogy el ne veszítsük a
realitásérzékünket, meghívunk a szeánszra egy "evilági" hifi-erősítőt
is, a Denon PMA-320A-t, amely Magyarországon forintért kapható, és
amellyel a Bemutatjuk rovatban behatóan foglalkozunk.
A lemezjátszó a Linn Axis volt az Ortofon MC30S-sel és a T-30
transzformátorral, a hangsugárzó a Spendor BC1. Kapcsolóberendezést
nem használtunk, mindig csak a kábeleket kötöttük át egyik erősítőről
a másikra. Ami a tesztmódszert illeti, adaptáltuk a teniszsportból az
úgynevezett rövidített játék adogatási szabályát - tessék jól
megfigyelni, mert ebben a kötetünkben már az összes szeánszot így
bonyolítjuk le! Szemléletesen, táblázatszerűen:
---------------------------
Zeneszám Készülék
---------------------------
1. "A" (az etalon)
---------------------------
1-2. "B"
2-3. "A"
3-4. "B"
4-5. "A"
---------------------------
és így tovább. Az a lényeg, hogy egy-egy készüléken mindig két-két
zeneszámot hallgatunk végig, és hogy az egyiken "A"-ról kapcsolunk
"B"-re, a másikon pedig "B"-ről "A"-ra. A műsor mindig dél-amerikai
népzenével kezdődött (az Opus 3 cég demólemezéről, erre az utóbbi
időben megint rákaptunk), pánsíppal-dobbal-nádihegedűvel, tapssal,
rikoltásokkal, lábdobogással. A Proprius híres demólemezének is ("Jazz
At The Pawnshop") mostanában éreztünk rá az ízére. Feltettük még az
Ortofon 0003-at és a Sheffield direktvágott Wagnerét a Walkűrök
Lovaglásával, esetenként pedig a Philipsről a Toscát.
I. Szép új világ
A 6000 dolláros ARC SP-6/D-90 kombinációt legelőször is a 300
dolláros Denon PMA-320A-val vetettük össze, amely idehaza forintért
kapható, tehát elvben bárki hozzáférhet vagy találkozhat vele - ha
másutt nem, hát majd a tesztrovatban. Az árarány tehát 1:20.
ARC. Vidámabb. Nagyobb mélyenergia (iszonyatosan nagyot lendül a
membrán!). Nagyszabásúbb. Életszerű. Rendíthetetlen stabilitás és
magátólérthetőség. Egységesebb, természetesebb, popzenén a basszus
gyönyörű, a nő nem egyszerűen csak kikiabál a zenekarból - benne marad
az együttesben, hiszen a zenekar kitölti az egész teret. Még a Walkűr
rezesei sem bántóak. A zenészek figyelembe veszik, hogy a társuk mit
csinál, ez eddig még soha nem jutott az eszembe. Egyáltalán, ennek a
Wagner-részletnek most először sikerült fff-en is elhitetnie, hogy -
zenemű. * Minden szempontból jobb. Cseng, bong, levegős, könnyed, a nő
nagyobb szobában és jobban(!) énekel, A mélyek nemcsak nagyot
lendülnek, hanem meg is vannak fogva! Minden szempontból szuperhang.
Semmi mesterséges, semmi színeződés, semmi erőlködés. És meleg hang,
nem hűvös! A tere sokkal nagyobb. * Levegős, könnyed, hatalmas
mélyenergiák, és meg is vannak fogva! A dzsessz: élmény. Furcsa, de
elveszítem a kritikai hajlamomat, és csak élvezni akarom a zenét.
Denon. Minthogy az első számon ez szólalt meg először, és nem is
rosszul, azt próbáltam felmérni, miben jönne jól, ha javulna: lehetne
egy kissé színesebb, a színpada magasabb és szélesebb stb. stb. Aztán
megszólalt az ARC, és kiderült, hogy itt nem (ehet olyasfajta
mennyiségi fogalmakkal operálni, hogy "egy kicsit kevesebb", "egy
kicsit több". Itt klassziskülönbségek vannak. A
Denon nem rossz, de keményebb, a tér minden irányban kisebb. Az
energiák arányosak ugyan, de a sávszélek hamar elmennek, a basszusnak
nincs 1engése, a zenészek némiképp kínlódnak, "dolgoznak". Olyan, mint
egy NAD lemezjátszó a Linnhez képest. Popzenén kaparósabb, a zene egy
kisebbfajta burkolatot képez, a nő időnként kidugja a fejét, és
kikiabál belőle. Van egy felismerhető prezenszkiemelése. Wagner sem
rossz, csak nem elég nagyvonalú. Sápadtabb. "Szólamai" vannak, azokból
van összerakva, az energiája nem folytonos. * Még a dzsessz is
tisztességesen, rendesen szólalt meg, azt hinnénk, minden a helyén
van, mígnem... Az ARC-hez képest sovány, fakó, le vannak faragva a
mélyek, a magasak. A fúvósok durvák, a zene nem csillog - kulturált,
de nem lehet egy napon említeni a másikkal. A basszusa olyan, hogy
odacsapnak egyet, és máris vége. Keskenyebb sáv, meleghangú, de a
mélye kevesebb, a tere kisebb. Jó hang, de mindenben szegényebb. *
Elsőre lenyűgözően jó - aztán az ARC után: veszít a zenehallgatási
kedvből. Sokkszerűen ért ez a minőségi veszteség, de idővel
hozzászokik az ember. Más kategória. A magas-mély nem olyan szép.
Valami folyton hiányzik. Wagneren már az első hangoknál komoly
csalódás.
II. Még szebb új világ
Lépjünk most feljebb, sokkal feljebb a ranglétrán. Az AGI és a
NAIM rangban és árban távol marad ugyan az arisztokratikus ARC-től, de
mindkettő riasztóan jó erősítő, képességeikről gyakran
meggyőződhettünk. Gyártási évüket tekintve egyidősek az ARC
kombinációval, de persze ők már az Új Technikát képviselik.
ARC. Még ezekhez az elit erősítőkhöz képest is több klasszis
különbség - egy teljesen más világ! Kiterjedtebb és megfogottabb
basszus, jobb sávszélek, nagyabb térmagasság stb. stb. - mindenben
jobb, éppúgy, ahogy a Denonnál is jobb volt, csak némileg csökkent a
különbség. Az elcsépelt zene hirtelen érdekfeszítővé válik rajta! A
tér működik, nem pedig a szólamok. A fúvósok figyelnek egymásra és
megértik egymást. * Lényegesen finomabb, könnyed, a levegőben szól,
nem több a magasa, de tisztább. Wagneren nincs verseny: minden
megszólal, ami csak rajta van a lemezen! * Csak amit eddig mondtam:
klasszissal jobb. * Sokkal szívesebben hallgatom. Továbbra is
lényegesen erőteljesebb mély, sokkal finomabb magas, kicsengés
(faütők, fúvósok).
AGI/Naim. Tiszta, száraz, de nem indít meg annyira. Olyan, mint a
Denon, csak javított változatban, sterilebb, komorabb (CD az LP
után?!), még mindig a szólamok uralkodnak, de azért már összefüggőbb
tér. A sávszélek még mindig hiányoznak. A NAD lemezjátszó feljött
Dualnak. Dzsesszen igen jó, de a széleken hiányoznak az energiái.
Tárgyilagosabb. Wagneren szűk, megint nincs tartása, kezd kiürülni és
szólamokká szétesni. Jó hangminőség, de nem több annál. * Csalódtam,
régi emlékeim alapján többet vártam tőlük. Nem olyan könnyed. Sok
hasonlóság az előbbi Denonnal: mindene megvan, de a zenészek
"munkálkodnak", nincs baj, de izzadtságszagú: igyekezzünk, fiúk! * A
basszusa nem megy le igazán, kicsit puffog, a taps nem nyugodt, a
csörgő kissé rozsdás. A bőgő nem kottázható, az igazi mélyeket nehéz
követni. Kisebb tér, kevesebb levegő, kevesebb tagú nagyzenekar. *
Kicsit fedettebb, a magasai keményebbek, a finomságok hiányoznak. Nem
rossz különben: semmi komoly hiba.
Csalódottak vagyunk, azt hittük, hogy az AGI/Naim ellenében az ARC
csupán "nyerni" tud, vagyis ő lesz a jobb, ennyi vagy annyi
százalékkal, dekagrammal vagy centiméterrel. Nem voltunk rá
felkészülve, hogy ez a két csöves monstrum egy másik zenei világba
kalauzol bennünket. Az egész hangkép gyönyörű, ami pedig 500 és
különösen 100Hz alatt történik, az szavakkal leírhatatlan. Ha ehhez
még hozzávesszük, hogy 1. a szaksajtóban inkább a félvezetős erősítők
basszusátvitelét dicsérik, továbbá 2. a Naim NAP250 kifejezetten
"meleg", "csöves" hangkarakterű erősítő hírében áll - akkor
elképzelhetjük, mit művelhetnek azok a készülékek, amelyek "igazi
félvezetős hangúak".
III. Régi szép világ
Most pedig összpontosítsunk az előerősítőre. A két végfokozat
közül természetesen az ARC D-90-et hagytuk a helyén, tekintet nélkül
arra, hogy szeretni fogja-e őt a félvezetős AGI. Szereti, nem szereti
- most nem kap mást. Az előerősítőket váltogatva ezt tapasztaltuk:
ARC SP-6C-1. Mint eddig. Stabilitás mint domináns jelleg. Minek
beszéljek sokat. Hihetetlen késztetés a zenehallgatásra. Életnagyságú,
de sohasem tolakszik. A hangszerek nem egymáshoz, hanem a teremhez
képest találják meg arányaikat. A stúdió operává nő. * Ahogy
hallgatom, egyre nagyobb differencia, a fene egye meg. Mindenben jobb.
Operán igen erős különbség, már az első néhány taktus után. Gyorsabban
forog a lemez. Klasszis. * Gyönyörű mélyek. A dobseprő, a dob fizikai
valóság. Élmény.
AGI 511A. Megint ugyanaz! A teljesítményerősítő kölcsönöz ugyan
neki egy kis színt, de változatlanul sápadtabb, soványabb, nincs benne
annyi meggyőző erő. Minden nagyon kulturált, és amint megszoktam,
nagyon jól el vagyok vele, de a klassziskülönbség fennmaradt. Szépen
szól, de szárazon, ismét a szólamok dominálnak. Wagneren már-már
összefüggő tér, de az egésznek nincs meg az íze-bűze, a zenészek
nincsenek tekintettel egymásra. A mélyek messze nem lendülnek akkorát.
Toscán: jó analóg. Kicsit rekedtes, hiányzik a legteteje, kemény és
hűvös. * Nagyon jó, nem találok hibákat, de messze elmarad a másiktól.
Nem változott annyit, mint reméltem volna. Wagneren még mindig matt,
puffog, élettelen. Fáradt. * Javult, de a jellege megmaradt.
Szerényebb. "Igyekszik", de ez rányomja bélyegét. * Csak "jól szól".
Javulni javult, de messze nem éri el a másikat. Elkent, fátyolos,
szőrös, kevés a lendület benne. My Fair Lady: Elza hercegnőnek öltözik
- és el is hiszik neki addig, amíg meg nem szólal.
Igazán csak ellenőrzésképpen, de összehasonlítottuk a két
előerősítőt a tranzisztoros Naim NAP 250-re kapcsolva is. A
hangminőség ugyan visszaesett, de a két előerősítő között ugyanakkora
és ugyanolyan különbséget észleltünk, mint eddig. Szó sincs itt
kompatibilitásról, összeférhetőségről vagy összeférhetetlenségről. Az
SP-6 a félvezetős végfokkal párosítva is élénkebb, teresebb, finomabb,
levegősebb, dinamikusabb - és még további 20-30 jelzőt fűzhetnénk
hozzá.
Valójában nem "elektroncsöves erősítőket" és "félvezetős
erősítőket", nem absztrakciókat hallgattunk, hanem eleven
készülékeket: ARC-erősítőket, amelyek történetesen elektroncsövesek és
másféléket, amelyek történetesen félvezetőkre épültek. Szeánszunk
tehát nem bizonyítja be, hogy a csöves elektronika eredendően jobb
volna a tranzisztorosnál. Ennek ellenére, nehéz másképpen gondolni az
ARC-re, mint bánatos nosztalgiával a csövek iránt. Napokkal a szeánsz
után, amikor a gépek már rég nem tartózkodtak a szobánkban, a hangjuk
még egyre ott rezgett a levegőben vagy legalábbis az emlékeinkben.
Költőnek kéne lennünk, hogy dalba foglaljuk, miben éreztük másnak a
"csöves" és a "félvezetős" hangot...
A költők mindig is konyítottak valamit a zenéhez; talán még a High
Fidelityhez is. Shakespeare például kitűnő hifista lett volna, lásd a
tőle vett idézetet a Hifi Mozaik 4. kötetében. Mai szeánszunknak
azonban inkább Babits Mihály legyen a tiszteletbeli vendége, aki az
alábbi sorokkal mintha csak a kétféle (az új és a régi) technológia
lényegét kívánta volna megvilágítani:
"Idelenn a város
villanya villog,
de fenn a nagy ég
száz csillaga csillog,
a villany a földi,
a csillag az égi,
a villany az új,
a csillag a régi."