Ég és Föld: Audio Research SP-6C-1 előerősítő



        Nem csekély leleményre van szükségünk,  hogy  lapszámról-lapszámra
    új készüléktípust  prezentáljunk  a  Harmadév  Nyuszija  gyanánt.  Egy
    hifi-láncnak általában csak 3-4 "láncszeme" van -  nekünk  viszont  ez
    itt már a 32. sztárfotónk. Leltárt készítettünk, és az jött  ki,  hogy
    hangsugárzót  hétszer,  lemezjátszót   négyszer,   komplett   erősítőt
    háromszor,   CD-játszót,   kazettás   magnót,   hifi-videómagnót    és
    teljesítményerősítőt  kétszer-kétszer  "sztároltunk",  de   volt   már
    receiverünk,    orsós    magnónk,     DAT-magnónk,     magnókazettánk,
    ekvalizátorunk, fejhallgatónk, sőt, még parabolaantennánk is.
        Előerősítővel viszont még nem  próbáltuk  működésre  serkenteni  a
    tisztelt olvasóközönség nyálmirigyeit. A Hifi Magazin 11.  lapszámában
    teszteltünk ugyan egy AGI511A előerősítőt, de  csak  mint  appendixet,
    mert a főszereplő nem ő volt, hanem a Linn Sondek  lemeze  játszó.  Az
    AGI egyébként kapóra ott nekünk, ezt a készüléket akkoriban, 7-8 évvel
    ezelőtt sokhelyütt tisztelték, mint  a  félvezetős  (tranzisztoros  és
    IC-s!) technológiának egy immár kiforrott,  teljesértékű  produktumát.
    Mi magunk is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztunk róla, dehát  most
    valami  még  drágábbra,   elegánsabbra,   arisztokratikusabbra   volna
    szükségünk, olyasmi pedig nem terem minden bokorban.
        Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnunk a magyar hifista ama  nemzeti
    sajátosságára, hogy dollárjait (ha vannak)  az  égegyvilágon  mindenre
    hajlandó kiadni,  csak  éppen  előerősítőre  nem;  azt  idehaza  fogja
    megépíttetni, mert "így is  csaknem  ugyanolyan  jó  lesz".  Ehhez  az
    optimista filozófiához  alighanem  mi  is  hozzájárultunk,  legalábbis
    kezdetben. És éppen az AGI511 A volt az a gép, amely végleg meggyőzött
    minket  arról,  hogy  még  a  viszonylag  egyszerű  kapcsolásokat   is
    gyakorlatilag lehetetlen reprodukálni. Mindegy.  Előerősítőt  továbbra
    sem igen  importálnak  a  hazai  audiofilek,  következésképpen  ezt  a
    láncszemet nemigen van honnan kölcsönkérnünk.  Végül  lapzárta  előtt,
    mindenre  elszántan  lerohantuk  egyik  barátunkat,  és   megszereztük
    dédelgetett  kincsét,  egy  Audio  Research  ARC   SP-6C-1   típusjelű
    előerősítőt (a teljesítményerősítőjével együtt lásd majd a szeánszon).
        Az  AGI,  mint  említettük,  félvezetős  volt,  az   ARC   viszont
    elektroncsöves. Az elektroncső világít, ég - szemben  a  félvezetővel,
    amely szilíciumból készül, anyagát  tekintve  tehát  föld.  Hát  innen
    vettük jelen  revünk  címét.  (Vesd  össze  a  régi  adomával:  "Mi  a
    különbség a német és a magyar szén között? Ég és föld!")  Félretéve  a
    viccet, mindig tanulságos dolog újra előszedni a  régi,  "túlhaladott"
    technológiát, és ellenőrizni, vajon tényleg annyira túlhaladott-e. Ami
    a teljesítményerősítőket illeti, az ellenőrző próbát mi már kétszer is
    megejtettük, egyszer leges-legelső lapszámunkban, amikor az  jött  ki,
    hogy az öreg magyar BEAG EA057-es  végfok  szebben  szól  egy  "delux"
    félvezetős Marantznál jó, jó, ez ma már evidens, de tíz évvel  ezelőtt
    az a teszt roppant nevelő hatású  volt  ám.  Másodszor  pedig  a  Hifi
    Magazin 18. számában éppen  egy  Audio  Research  teljesítményerősítőt
    próbáltunk ki ("Hátra ARC!"), és  azt  tapasztaltuk,  hogy  még  a  mi
    alapfokú körülményeink között is megveri a Quad405-öt - ez  sem  éppen
    váratlan eredmény, mindenesetre leszögezzük, hogy így történt. Szóval,
    a csövekkel eddig csupa jó tapasztalatot szereztünk.


    Audio Research Corporation

        Sztárfotóinkhoz természetesen egy kis mese is  jár,  tehát  nagyon
    fontos, hogy a készülékhez mindig meglegyen a kellő  dokumentáció,  és
    hogy  magáról  a  gyárról  is  tudjunk  pletykálni  valamit.  Nos,   a
    Mineapolisban (Minnesota, USA) székelő Audio Research Corporation,  ha
    igaz, éppen az idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Tudomásunk
    szerint azok a szakemberek alapították, akik  előzőleg  David  Haffler
    elektroncsöves  Dynakitjeit  gyártották,  és  amikor  beköszöntött   a
    félvezetős korszak, nem akartak beletörődni,  hogy  tudósuk  nagyrésze
    veszendőbe  megy.  Egyetlen  kis  megingástól  eltekintve  (amikor  is
    átmenetileg  IC-s  modulrendszerekkel   flörtöltek),   a   mai   napig
    megmaradtak az elektroncsöves elektronikáknál -  világhírüket  ezeknek
    köszönhetik. Természetesen az  ARC  készülékekben  is  bőven  találunk
    félvezetőket,  de  azok  többnyire  a   tápegységben,   a   kiszolgáló
    áramkörökben helyezkednek el; a hangfrekvenciás  jelet  elektroncsövek
    dolgozzák fel. (A 9. kötetünk lapszemléjében szóbahozott SP-14  típusú
    előerősítő alighanem kivétel. Közreadtuk az elvi  kapcsolási  rajzának
    egy részét, és abban csupa FET-et látunk, köztük egyetlen  egy  trióda
    árválkodik.) Az Audio Research Corporation  igazi  "specialista"  cég,
    csakis  különépített  elő-   és   végerősítőket   gyárt.   (Mellesleg,
    következetesen  kisbetűvel  írja  a   nevét,   így:   audio   research
    corporation - vagy reklám okából, vagy mert elítélte őt a  gittegylet,
    mint nemecsek ernőt. A lényegen ez nem sokat változtat.)
        Az első ARC-előerősítő, amely úgyszólván fogalommá vált,  az  SP-3
    típusszámot   viselte,   ezt   a   kapcsolást,   vagy   legalábbis   a
    fono-fokozatát Magyarországon is sokan megépítették, és megelégedéssel
    használják mind a mai napig. Az  ARC  jelenleg  az  SP-15-nél  tart  a
    számozásban, s ebből kiderül,  hogy  a  mi  SP-6C-1-ünk  már  nem  mai
    csirke. Jó 8 éves lehet, eredetileg csaknem 2000 dollárba került, és a
    használt példányait ma sem lehet sokkal olcsóbban megkapni - itt  most
    nem  Mercedesről:  Rolls-Royce-ról   beszélünk.   Tájékoztatásul   egy
    ártábIázat az 1989 októberi Audio-ból, a most futó  típusokról:  (lásd
    alul).
        Az utoljára  említett,  félmázsás  gép  monó  erősítő.  Sztereóban
    kettő, többcsatornás erősítéshez négy  vagy  hat  darab  kell  belőle,
    ennyivel tessék szorozni, és hozzáadni az előerősítő és a keresztváltó
    árát (mennyi jött ki, mennyi jött ki). A mai választékból a legolcsóbb
    kombináció is több mint 4000  dollárba  kerül,  ez  bizony  nem  a  mi
    világunk - reménytelenül epekedhetünk, "uram, nem vagyok  méltó,  hogy
    hajlékomba jöjj".
        Dehát az  SP-6C-1 mégiscsak ellátogatott hozzánk.

    


    Szolgáltatásai

        Mint már mondtuk, nem újkeletű, most futó típussal van dolgunk,  a
    kapcsolási  rajz  dátuma  szerint  1982  elején  bocsátották   útjára;
    készülékünk körülbelül 7 éves,  az  alaptípus,  az  SP-6  nyilván  még
    régebbi. (Mellesleg már 1981-ben megjelent az SP-8, és csak egy  évvel
    később   az   SP-6C-1.   Feltehetőleg   egy   jól   bevált   alaptípus
    újraélesztgetéséről van szó. Jelenleg az SP-9 a legolcsóbb, ennélfogva
    legelterjedtebb ARC-előerősítő.)  Az  SP-6C-1  tehát  7  éve  működik,
    éspedig a legcsekélyebb  üzemzavar  nélkül,  ezt  talán  nem  is  kéne
    hangsúlyoznunk - vagy mégis? Bizonyára még sokan emlékeznek azokra  az
    időkre, amikor a csöveket felváltották a tranzisztorok,  és  az  egyik
    leghatékonyabb reklámérv az volt, hogy az elektroncsövek elöregszenek,
    a félvezetők pedig nem. Ez így igaz - de a  tisztességesen  megépített
    elektroncsöves erősítők igencsak tisztes kort érhetnek meg.
        Az ARC előerősítő spártaian egyszerű,  de  elegáns.  Az  alumínium
    előlap két szélén függőleges fogantyúk  meredeznek,  hogy  legyen  hol
    megmarkolni ezt a "mindössze" 10 kilós masinát, amely nagyjából annyit
    nyom, mint egy  mai  félvezetős,  komplett  2x100  wattos  erősítő.  A
    kezelőszervek két sorban helyezkednek el.
        A felső sorban 4  darab,  azonos  méretű  és  alakú  forgatógombot
    találunk.  Balról  az  első  a  hangerőszabályzó  (GAIN),  mellette  a
    balansz-szabályzó. Az üzemmódkapcsolónak (MODE) 5  állása  van:  Mono,
    Reverse, Stereo, Left, Right. Nincs mit hozzáfűzni, talán csak annyit,
    hogy a Reverse kapcsoló átfordítja a bal csatornát  jobbra,  a  jobbot
    balra. Ennek az volna az értelme,  hogy  a  hanglemezgyárak  állítólag
    néha véletlenül felcserélik a csatornákat. Annyira gyakori volna ez  a
    hiba, hogy megérne egy külön kapcsolóállást? Akkor már  több  értelmét
    látnánk  egy  fáziskapcsolónak,  amellyel  az  abszolút  fázist  lehet
    helyreállítani (lásd HFM  22)  -  habár  azt  sem  érezzük  túlságosan
    indokoltnak. Az utolsó forgatógomb a bemeneti választókapcsoló  (INPUT
    SELECTOR), a gép 5 jelforrást fogadhat:  Phono,  Tape,  Tuner,  Aux-1,
    Aux-2.
        Alul négy darab, szintén azonos külsejű kapcsoló sorakozik:  kettő
    plusz kettő, köztük  két  zöld  fényű  LED-del.  Az  első  kapcsoló  a
    hálózati feszültséget bocsátja a készülékre. Bekapcsoláskor  az  egyik
    LED villogni kezd, ez az állapot 2 percig tart,  az  erősítő  ilyenkor
    még nem  ad  ki  jelet,  megvárja,  míg  a  csövei  felfűtenek,  üzemi
    állapotba kerülnek. Két perc után a némítás megszűnik, a LED ekkor már
    folyamatosan világít. A második kapcsoló a hálózati feszültséget  adja
    tovább az előerősítőhöz csatlakoztatott egyéb készülékeknek, például a
    teljesítményerősítőnek;   a    készülék    hátoldalán    4    hálózati
    csatlakozóaljzatot találunk, az egyik folyvást feszültség alatt van, a
    többi  három  az  előlapról  kapcsolható.  A  harmadik  kapcsolóval  a
    készülék   kimenetét   némíthatjuk   (Mute/Operate).    A    sort    a
    monitorkapcsoló zárja (Monitor/Input).
        Ennyi és  nem  több.  Nincs  hangszínszabályzás,  nincs  loudness,
    nincsenek szűrők - de itt azért álljunk meg  egy  pár  mondatra.  Mint
    majd  a  méréseknél  látni  fogjuk,  az  előerősítő  átvitele  2Hz-től
    teljesen lineáris, ami elvben jó dolog, de fennáll a  veszélye  annak,
    hogy egészen alacsony frekvenciájú, tehát nem hallható, de azért mégis
    zavaró jelek (például a hangkar-hangszedő rezonanciából vagy a lemezek
    hullámosságából fakadó infrahangok) kerülnek a  teljesítményerősítőre,
    majd a  hangsugárzóra.  Az  ARC-konstruktőrök  ezt  a  következőképpen
    védték  ki.  A  bekapcsolási  némítást  végző  áramkör  az  előerősítő
    kimenetét  figyelő  áramkörrel  együtt   érzékeli   és   határolja   a
    nemkívánatos szubszonikus jeleket, állítólag;" anélkül, hogy  a  műsor
    dinamikáját: megváltoztatná. Működésbe lép,
        1. ha hibás hálózati csatlakozás,  miatt  kontakthiba  lép  fel  a
    hálózati táplálásnál,
        2.  ha  a  bemeneti  kábelek   hibásak   (illetve   amikor   éppen
    csatlakoztatjuk   őket),   3.   ha   elfeledjük   használni   a   kézi
    némítókapcsolót, amikor más készülékeket bekapcsolunk vagy a  hangkart
    mozgatjuk (például a barázdába tesszük a tűt, vagy felemeljük onnan  -
    de ezt már csak mi tettük hozzá),
        4. ha az előerősítőt határolásig vezérlik,  úgy,  hogy  véletlenül
    nagyszintű jelforrást csatlakoztatnak a fono bemenetre,
        5. ha szubszonikus jelek érkeznek az  elő-előerősítőből,  tunerből
    vagy más jelforrásból és végül 6. ha a csövek  meghibásodnak  (illetve
    javításkor, amikor csövet cserélnek).
        Ezután egy teljes oldalon keresztül ismertetik,  hogyan  reagál  a
    némítás a különféle hibákra, s egyáltalán, hogy  hogyan  működik.  Nem
    túl bonyolult - és nagyon hasznos szolgáltatás.
        Az előlap feliratai  egyszerűek,  ízlésesek.  Nincs  sok  belőlük.
    "Audio Research SP-6 High Definition Stereo  Preamplifier".  A  pontos
    típusjelet (SP-6C-1 ) csupán a hátoldalon tüntetik fel.
        A hátoldali négy hálózati  csatlakozóaljzatot  már  említettük.  A
    hangfrekvenciás be- és kimeneti csatlakozók RCA-típusú  aljzatok;  van
    földelőcsavar  is  a  lemezjátszó  földelésére.  A  készülék   fémháza
    teljesen független az áramkörök hidegpontjától! A ház és  a  hidegpont
    egy-egy banándugóra van kivezetve, normál  esetben  össze  kell  kötni
    őket, így jelentősen  csökken  a  különféle  rádiófrekvenciás  zavarok
    hatása. "Rack"-rendszerbe építéskor viszont célszerű eltávolítani  ezt
    a rövidzárat, a  készülék  házát  ilyenkor  külön  kell  összekötni  a
    "rack"-ba épített többi készülékkel.
        Van egy kapcsoló is az SP-6C-1 hátoldalán, felirata  GAIN  SWITCH,
    azaz erősítés-kapcsoló.  Ez  6dB-lel  csökkenti  a  készülék  lineáris
    erősítő  fokozatának  alaperősítését,  tehát  lényegében  fél-hangerőt
    állít be. Akkor érdemes használni, ha a hangszedőnk nagyobb  kimenetű,
    vagy ha a hangsugárzónk érzékenyebb a szokásosnál. A  hangerőszabályzó
    ugyanis 2dB-s lépésekben szabályoz; a kezelési útmutató szerint  az  a
    legkényelmesebb,    ha    a    "11"     és     "2"     óra     közötti
    hangerőszabályzó-tartományban használjuk. Ha  így  túl  nagy  volna  a
    hangerő, segíthetünk rajta az érzékenység-csökkentő kapcsolóval.
        Az előerősítő egyszerű, ízléses fadobozba építhető,  fényképeinken
    így mutatjuk.


    Felépítése

    

        Bármily furcsán hangzik, a készülék szorosan vett  hangfrekvenciás
    erősítő része rendkívül egyszerű.  Összesen  6  darab  kettős  triádát
    (tehát csatornánként 6 triódát) tartalmaz. Hogy még egyszerűbb  legyen
    a dolog, a korrekciós erősítő és a hangerőszabályozás  utáni  lineáris
    fokozat gyakorlatilag teljesen azonos felépítésű. Ezzel el is  mondtuk
    az ARC cég  tervezési  filozófiájának  lényegét.  Megterveztek  egy  3
    triódából   álló   erősítőegységet,    és    ezt    használják    mind
    fono-előerősítőnek (a  negatív  visszacsatolás  itt  frekvenciafüggő),
    mind pedig lineáris erősítőnek (a negatív visszacsatolás itt nem  függ
    a frekvenciától). Ezt az elvet az SP-3-ban alkalmazták  először  -  és
    azóta sem tágítottak tőle. Ha még azt is hozzátesszük, hogy közismert,
    általánosan használt, ECC83 és ECC88 típusú csöveket használnak, akkor
    az Olvasó tényleg azt fogja hinni, hogy ezt az  erősítőt  visszakézből
    meg lehet építeni. Úgyhogy mindjárt pontosítjuk  a  dolgot:  a  csövek
    valójában E83 CC és E88 CC típusúak, tehát  hosszú  élettartamúak.  Az
    ARC  egy  régebbi  gyártmányismertetőjéből  azt  is  tudjuk,  hogy  az
    elektroncsöveket  beépítés  előtt  "égetik",   bemérik   és   gondosan
    válogatják. A kisjelű fokozat első csövét zaj szempontjából  külön  is
    ellenőrzik.

    

        És most nézzük magát a kapcsolást.
        A fono-előerősítő rész első triódója kis anódárammal (kb.  0,7mA),
    de magas tápfeszültségről (410V) működő fokozat.  A  felerősített  jel
    kondenzátoros csatolással jut a  második  trióda  rácsára.  Ez  a  cső
    1mA-es  anódárammal  működik,  a  tápfeszültsége  szintén   410V,   és
    egyenáramú   csatolással   vezérli   a   harmadik    triódát,    amely
    katódkövetőként  működik,  kb.  4mA-es   árammal.   A   korrekciót   a
    katódkövetőből   az   első   trióda    katódellenállására    vezetett,
    frekvenciafüggő negatív  visszacsatoló  hálózattal  állították  be.  E
    fokozat erősítése 1kHz-en 34dB (50-szeres). Az első trióda egy kiszajú
    E83 CC fele, a második ugyancsak, a harmadik pedig  egy  fél  E88  CC.
    Reméljük, leírásunk alapján könnyű képet alkotni erről a kapcsolásról,
    de  a  szemléletesség  kedvéért  a  blokkvázlatát  is  közreadjuk   (a
    következő oldalon). Igaz, mennyire egyszerű?!
        A katódkövető kimenete egy csatoló  kondenzátor  után  a  bemeneti
    választókapcsolóra  kerül,  a  többi   bemenet   jelével   együtt.   A
    monitorkapcsoló,  majd  az  üzemmódkapcsoló  következik  (akárcsak   a
    bemeneti választókapcsoló, ez is hagyományos, forgótárcsás  kivitelű),
    majd a  balansz-szabályzóra  kerül  a  jel.  Most  a  hangerőszabályzó
    potenciométer van soron - és  itt  álljunk  meg  egy  pillanatra.  Nem
    akármilyen  alkatrész  ez.  A  drága  erősítőkben   hangerőszabályozás
    céljára gyakran sokállású forgókapcsolót (dzsekszlit) alkalmaznak,  és
    fix ellenállások között kapcsolgatnak. Ennek az az előnye, hogy a  két
    csatorna tetszőleges pontossággal együtt futhat. Persze, ez  is  drága
    mulatság. Az SP-6C-1-ben az ARC leírása szerint egy  speciális,  metál
    film szegmensű, kb. 2dB-s lépésekben szabályzó alkatrészt  használnak.
    Együttfutási hibája maximum 1,5dB (tipikusan  0,5dB),  és  a  zaja  is
    alacsony. A rajzon hagyományos potenciométer gyanánt jelölik.
        A hangerőszabályozóról a lineáris fokozatra kerül a jel. Ez a  már
    ismertetett, 3 triódából  álló  egység,  annyi  különbséggel,  hogy  a
    tápfeszültség  410V  helyett  423V,  a  negatív  visszacsatolás  pedig
    frekvenciafüggetlen.   A   hátlapon   elhelyezett   erősítés-csökkentő
    kapcsolóval ezt a  visszacsatolást  lehet  változtatni,  és  akkor  az
    erősítése csupán 20dB (tízszeres) lesz.  Normál  esetben  az  erősítés
    26dB (20-szoros). E fokozat már az előerősítő kimenetére dolgozik,  de
    közbeiktatódik egy sorosan kötött optocsatoló,  amely  a  bekapcsolási
    némítást  végzi.  Ugyancsak  a  kimeneten  helyezkedik   el   a   kézi
    némítókapcsoló is, amellyel földre köthetjük a kimenetet.
        Amennyire egyszerű volt a hangfrekvenciás rész, annyira  bonyolult
    a különböző tápfeszültségeket előállító tápegység; vannak benne  olyan
    megoldások  is,  amelyeket  nem  egészen  értünk.  De  menjünk  szépen
    sorjában.
        A hálózati transzformátornak 3 önálló szekunder tekercse  van.  Az
    egyik Graetz egyenirányítót táplál, és  +28,3V-ot  állít  elő.  Szűrés
    után 24,6V marad, ezzel fűtik a két, sorba  kötött  fűtésű  E88  CC-t.
    Hogy csökkentsék a búgást, az egész áramkört +120V potenciálra emelik,
    ezt a feszültséget az anódfeszültség-előállító  részből  vezetik  ide.
    Ugyancsak ez a kisfeszültségű tápegység működteti azt a relét, amely a
    külső  készülékeknek,  az  előerősítőhöz   csatlakoztatott   tunernek,
    magnónak stb. ad hálózati feszültséget.
        A második tekercsből  feszültség-kétszerező  kapcsolással  +38V-ot
    nyernek, ebből IC-s stabilizálással +24V-ot  állítanak  elő.  Ezzel  a
    feszültséggel fűtik az összes többi csövet (kettőt-kettőt sorbakötve).
    Ezt a 24V-ot egyéb célokra is felhasználják. Innét kap tápfeszültséget
    az a két LM555 típusú timer IC, melyek  közül  az  egyik  a  2  perces
    bekapcsolási időt szolgáltatja  az  automatikus  némításhoz,  a  másik
    pedig kb. másodpercenként villogtatja a némításról tudósító LED-et. Az
    első IC működteti az optocsatolót, amelyről  már  szóltunk.  Ugyancsak
    24V-ról táplálkozik az a  quad  komparator  IC  is  (LM  339N),  amely
    mindkét hangfrekvenciás kimenetet figyeli, hogy hiba esetén  működésbe
    hozza a némítást. A mérések során azt  tapasztaltuk,  hogy  a  védelem
    máskor is működésbe lép.  Amikor  a  maximális  kimeneti  feszültséget
    mértük,  és   az   megközelítette   a   20-30V-ot,   a   szinuszhullám
    aszimmetrikussá vált  -  mire  a  készülék  nyomban  némította  magát.
    Nyilvánvalóan azért, mert a jel vágásakor ("klippeléskor")  egyenáramú
    komponens   is   megjelenik   (mint   torzítási   produktum).   Normál
    használatkor  persze  ez  nem  fordulhat  elő,  hiszen   egy   átlagos
    teljesítményerősítőt  0,7-1,5V   közötti   feszültség   már   teljesen
    kivezérel.
        A  harmadik  tekercs  is  Graetz  egyenirányítóra  dolgozik,   itt
    +530V-ot  állítanak   elő.   Két   sorbakapcsolt   300µF-os   elkó   a
    pufferkondenzátor.  A   lineáris   erősítő-fokozat   számára   423V-ot
    produkálnak soros áteresztő stabilizátorral (3 tranzisztor,  egy  IC).
    Ez a  már  stabil  feszültség  kerül  a  következő  stabilizátorra  (2
    tranzisztor,   1   IC),   amely   már   a   fono-előerősítő    410V-os
    tápfeszültségét szolgáltatja.
        Mint már említettük, van itt néhány áramköri megoldás, amelyet nem
    egészen értünk. A stabilizátorokat vezérlő IC körében olyan RC-tagokat
    találtunk,  amelyek  valamiféle  furfangos  cél  érdekében   különböző
    időállandókat állítanak be, próbáltuk kitalálni, hogy miért - szabad a
    gazda, nem tudjuk.
        A    műszaki    leírásban     közlik,     hogy     a     tápegység
    "frekvenciakompenzált,     nagyfeszültségű",      és      hogy      az
    alacsonyfrekvenciás stabilitása jobb,  mint  egy  1F-os  kondenzátoré.
    Tájékoztatásul:  1F=1000000µF,  és  az  egyszerűbb,  nem   stabilizált
    tápegységű csöves erősítők tápegységében párszáz µF-os kondenzátorokat
    találunk. Azt is megtudjuk, hogy a  feszültségszabályozás  jobb,  mint
    0,001% - ezen feltehetőleg  azt  értik,  hogy  a  hálózati  feszültség
    ingadozása nyomán a tápfeszültség értéke  csak  0,001%-kal  változhat.
    Szóval ezen a ponton  nem  spóroltak  a  tervezők:  amit  szükségesnek
    tartottak, azt bele is építették a készülékbe.
        Időzzünk el egy kicsit az SP-6C-1 mechanikai felépítésénél  is.  A
    vastag, erős nyomtatott áramköri  lapon  alul  és  fölül  is  találunk
    alkatrészeket. A panel alján néhány nagyméretű kondenzátor helyezkedik
    el, az összes többi alkatrész felül  kapott  helyet.  A  csőfoglalatok
    közelében  lyukak  vannak  a  panelen,  ezek  valószínűleg  a   hűtést
    szolgálják.  A  készülék  U-alakú  fémkeretet  képez,  melyet  elöl  a
    robusztus előlap zár le (na azért van mögötte még egy vas  merevítőlap
    is). A vaskeret még vissza is van hajtva az oldalán, hogy még merevebb
    legyen. Ebbe  építették  a  hálózati  transzformátort  és  a  NYÁK-lap
    tartószerelvényeit. A traszformátornak árnyékolóbúrája is van, és  még
    el is kerítik egy fémlemezzel az erősítő bal hátsó sarkában.
        Az egész mechanikai konstrukció igen egyszerű, könnyen  szerelhető
    és rendkívül masszív. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert ismerünk más drága
    készülékeket,  amelyekről  ezt  nem  mondhatnánk  el.  Sokszor  szinte
    teljesen fel kell koncolni  a  masinákat,  hogy  ki  tudjunk  cserélni
    egy-egy nehezen hozzáférhető alkatrészt. Nehéz szavakkal leírni azt  a
    megnyugtató  érzést,  amely  akkor  fog  el   bennünket,   amikor   az
    SP-6C-1-ről  lecsavarjuk  a  tetőlapot.  Mindennek  megvan  a   helye,
    mindenhez  hozzá  lehet  férni  -  letisztult,  kiérlelt  konstrukció,
    messzemenően praktikus. Sok neves cég példát vehetne róla.
        És még valamivel belopta magát a  szívünkbe  az  ARC:  a  kezelési
    útmutatóval. Nem azért,  mintha  olyan  szép  vagy  különleges  volna.
    Csupán gondosan leírják benne mindazt,  ami  szükséges,  ismertetik  a
    kezelőszerveket,  megadják  a  specifikációt,  és   közlik   az   elvi
    kapcsolási rajzot, azonkívül megadják a lényeges feszültség-értékeket,
    sőt, a részletes anyaglistát is!
        Hát igen, ők nem csinálnak ebből államtitkot. A rajzot  nézegetve,
    olyan pofon egyszerűnek tűnik az a pár  trióda,  az  emberben  tüstént
    felmerül a kérdés: mások vajon erre még nem  jöttek  rá?!  Dehogyisnem
    csak az ARC-nek nem ebben van az erőssége. Ők a részletekre figyelnek,
    jóminőségű  alkatrészeket  válogatnak,  és   különösen   nagy   gondot
    fordítanak például  a  csatolókondenzátorokra  (nagyértékű,  hangzásra
    válogatott Electrocube  poliészter  kondenzátorok).  A  csövekről  már
    elmondtuk, hogyan válogatják őket. Az ECC83-akat egyébként  a  General
    Electrictől, az ECC88-akat az Amperextől vásárolták.  (Biztosan  sokan
    emlékeznek még rá, hogy az ECC83 és ECC88, pontosabban PCC88 valaha  a
    Tungsramnak is gyártmánya volt, és potom pénzért  meg  lehetett  kapni
    őket. Régi szép idők!)
        És   ha   már   az   alkatrészeknél   tartunk,    megemlítjük    a
    potenciométereket és a kapcsolókat. A potméterek 7 évi használat  után
    sem sercegnek vagy recsegnek -  ugyanúgy  működnek,  mint  újkorukban.
    Teljesen  tokozott,  zárt  alkatrészek,  akárcsak   a   bemeneti-   és
    üzemmódkapcsolók.  A  por,  a  szennyeződés  nem  juthat   könnyen   a
    belsejükbe.

    


    Méréseinkhez

        A készülék specifikációját némely pontban másképp adták meg,  mint
    ahogy azt mi megszoktuk, de semmi baj, csak  egy  kicsit  többet  kell
    számolgatnunk.
        A   bemeneti   impedancia   (mindenütt   50   kohm)   megfelel   a
    specifikációnak: a korszerű készülékekre jellemző, viszonylag alacsony
    érték. A bemeneti feszültséget nem adják  meg,  helyette  az  erősítés
    mértékét  közlik.  Könnyű  kiszámítani,  hogy  a   fono-bemenettől   a
    kimenetig  (amelyet  mi  vonal   kimenetnek   kereszteltünk   el)   az
    1000-szeres  erősítés  60dB-nek  felel  meg,  és  a  névleges,   2V-os
    kimenőfeszültséget alapul véve, a mágneses hangszedő bemeneten 2mV-nak
    felel meg. Nagyszintű bemenetekről az erősítés 20-szoros, azaz 26dB-s,
    itt 100mV adódik. Méréseink is körülbelül ezt mutatják.
        A  maximális  bemeneti  feszültség   a   nagyszintű   bemeneteknél
    gyakorlatilag   tetszőleges,    hiszen    a    jel    közvetlenül    a
    hangerőszabályzóra kerül. A korrekciós erősítőre 900mV-ot  adnak  meg,
    mi ennél jóval kisebbet mértünk, 0,01%  össztorzítással  határolva  (a
    gyártó itt nem specifikálja a  torzítást)  dehát  az  az  530mV,  amit
    mértünk, az is elképesztően magas, ilyet még sosem láttunk. A sok száz
    voltos tápfeszültség megteszi a magáét, a  csövek  igen  nagy  jeleket
    képesek feldolgozni.
        A kimeneti impedanciák a specifikáció szerint  alakulnak,  picivel
    magasabbak  az  1  kohmnál,  de  ez  lényegtelen.  Mindenesetre   igen
    alacsonyak, bármiféle teljesítményerősítőt hibátlanul  meghajtanak.  A
    gyári leírás szerint a készülék 20 kohm és 1nF komplex  terhelésen  is
    "maximális audio minőséget  garantál".  Mi  minden  mérést  47  kohmos
    kimeneti terheléssel  végeztünk,  kivéve,  amikor  a  specifikált  100
    kohmon is meghatároztuk a maximális  kimeneti  feszültséget.  Irdatlan
    nagy értéket  kaptunk.  Ne  feledjük,  a  teljesítményerősítők  teljes
    kivezérléséhez 0,7-1,5 V szükséges. Az ARC-nek  döbbenetes  tartalékai
    vannak.
        A   maradékhangerő   lényegében   a   hangerőszabályozón  potméter
    tulajdonsága,  itt  sincs  gondunk.  Ellenőriztük,  hogy  a  különféle
    hangerőszabályozó állásokban mennyivel tér el a két csatorna hangereje
    (ezt  együttfutásnak  hívják),  a  specifikáció  legfeljebb   1,5dB-t,
    tipikusan 0,5dB-t enged meg - mi csak tizeddecibeleket mértünk,  ez  a
    potméter tényleg igen jóminőségű, drága alkatrész lehet. Itt  említjük
    meg, hogy a balansz-szabályozás hatásossága is megfelelő.
        A harmonikus torzítás a névleges  kimenő  feszültségnél  bármilyen
    bemenetről kisebb mint 0,003% (a specifikáció  0,01%-nál  kisebbet  ad
    meg); valószínűleg még ennél is kisebb volna, de  itt  már  elértük  a
    Brüel-Kjaer  2010  típusú  analizátor  felbontóképességének   határát.
    Meghatároztuk a harmonikus torzítást a kimenő feszültség  függvényében
    is; 0,5-20V között  bármelyik  bemenetről  kisebb  volt  mint  0,003%.
    Megint csak azt hajtogatjuk: hatalmas tartalékai  vannak  az  ARC-nek.
    Sávszéleken, tehát 20Hz-en és 20kHz-en, 2V  kimeneti  feszültséggel  a
    torzítás teljesíti a specifikációt.
        Az intermodulációs torzítással bajban voltunk,  műszereink  mérési
    képessége elmarad  az  ARC  képességei  mögött.  Mi  0,04%-nál  kisebb
    értéket kaptunk, a gyár egy nagyságrenddel kisebbet  ad  meg,  és  nem
    állíthatjuk, hogy nem neki van igaza.
        A  frekvenciajelleggörbék  ideálisak.  A   korrekciós   bemenetről
    2Hz-től 200kHz-ig +0,5;0,0dB a tűrésmező, mindkét csatornán!! És ez  a
    pici  kiemelés  is  csupán  2Hz  és  20Hz  között  domborodik.   Ettől
    eltekintve, mintha léniával húzták volna meg a görbéket! A  nagyszintű
    bemenetekről 2Hz és 30kHz között teljesen lineáris  az  átvitel,  majd
    esni kezd a szintje.  Ravaszul  van  ám  ez  kitalálva!  A  korrekciós
    erősítő  saját  frekvenciajelleggörbéje  éppen   30kHz   fölött   kezd
    kiemelni,  a  két  görbe  kompenzálja  egymást,  így   lesz   a   fono
    előerősítőről tökéletesen lineáris az átvitel.
        Azt már mondanunk sem kell, hogy a két csatorna kínosan azonos. De
    ne is csodálkozzunk rajta, mert a lényeges helyeken igen pontos értékű
    alkatrészeket alkalmaztak (a katód, anód  ellenállások,  a  korrekciós
    tagok 1% tűrésűek).
        Az áthallási csillapítás átlagos (nem  is  specifikálják),  a  mai
    félvezetős készülékek ennél különbet produkálnak.
        A fázis-frekvencia jelleggörbe csak magasabb frekvenciákon tér  el
    az ideálistól, az eltérés átlagos.
        És  akkor   elérkeztünk   a   zajokhoz,   a   csöves   előerősítők
    Achilles-sarkához.  Az  ARC  ugyan  elég  körmönfontan  adja   meg   a
    zajértékeket, de azért majdcsak boldogulunk valahogy. Táblázatunkban a
    jel-idegenfeszültség aránnyal kezdjük, a zajt 22,5Hz és 22,5kHz között
    linárisan  értékeltük,  maximális  hangerőszabályozó  állásban,  a  2V
    kimenő feszültséghez arányítva - ez a legkedvezőtlenebb,  legszigorúbb
    módszer. Az adatok így is megfelelőek. Emlékeztetőül, a 11. lapszámban
    tesztelt AGI511A-a  62/62dB-t,  itt  58/58dB-t  kaptunk.  Az  "IEC  A"
    értékelő szűrővel 68dB az eredmény, ez is tisztességes érték.  A  gyár
    előírása szerint mérve, tehát 10mV-ot adva a  fono-bemenetre,  majd  a
    kimeneti jelet  a  hangerőszabályozóval  2V-ra  visszaszabályozva  már
    81,5/82dB adódott (lineárisan mérve 71dB, ezt az adatot táblázatunkban
    nem közöltük), a specifikáció  66dB-ről  beszél,  az  eredmény  nagyon
    tisztességes. Furcsa, hogy  a  monitor  bemenetnél  kicsivel  gyöngébb
    értéket mértünk,  mint  a  többi  nagyszintűnél.  A  hangerőszabályozó
    minimális állásában kapott zajok megfelelnek a specifikációnak.
        Összefoglalva a zaj-eredményeket: nem  kell  félnünk,  hogy  zajos
    lesz a zene. Még maximális hangerőszabályozó állásban is csak egy halk
    sziszegés hallható.
        A különbségi torzítás fono-bemenetről (az erősítő kimenetén mérve)
    csak 130kHz fölött  nő  fel  0,3%-ig,  és  csak  másodrendű  torzítási
    produktumot találtunk.
        A magnó kimenet feszültsége megfelelő. Ebből kiszámolhatjuk,  hogy
    mekkora a  korrekciós  rész  erősítése.  Ha  a  100mV-ot  elosztjuk  a
    bemenetre adott 1,83mV-tal, 54,6-szoros értéket kapunk, ez  34,7dB-nek
    felel meg - a gyár 34dB-t specifikál.
        A   különböző   bemenetek   közötti   áthallási   csillapítás    a
    legkedvezőtlenebb esetben is kifogástalan.
        Végül a négyszögjel-átvitelről kell beszélnünk.  A  100  Hz-es  és
    1kHz-es válaszjelek hibátlanok, a 10kHz-es négyszög  felfutó  éle  egy
    picit   lekerekedik,   úgy,   ahogy   ezt   a    frekvencia-átvitelből
    megjósolhatjuk.
        Összefoglalva:   minden    szempontból    kifogástalan,    éspedig
    egyenletesen  kifogástalan  jellemzők.  Pontosan  annyi,  amennyit  az
    elektroncsöves technikából egyáltalán ki lehet hozni.

    
    
    


    Szeánsz

    


        Nehéz méltó ellenfelet találni egy 2000 dolláros előerősítőnek,  s
    különösen nehéz olyan párviadalt rendezni, amely valamiféle  praktikus
    tanulsággal  is  szolgálhatna,  azon  kívül,  hogy   a   drága   holmi
    feltehetőleg jobb az olcsónál, és hogy  minden  ellenkező  híresztelés
    ellenére a pénz igenis boldogít.
        Komplikálja az ügyet, hogy  az  ARC  elektroncsöves  készülék.  Mi
    nyilván tranzisztoros vagy IC-s erősítővel fogjuk  összehasonlítani  -
    akkor viszont milyen teljesítményerősítővel hallgassuk őket?  Ugyanis,
    ha hihetünk a szaksajtónak, a  csöves  és  a  félvezetős  elektronikák
    házasélete  nem  mindig  zavartalan.  Pusztán  a   teljesítményerősítő
    kiválasztásával már  eleve  előnyhöz  juttathatjuk  egyik  vagy  másik
    előfokot. (Tekintsünk most el attól a lényegtelen  körülménytől,  hogy
    körülöttünk  nem  hemzsegnek  a   jobbnál-jobb   teljesítményerősítők,
    amelyekből úri kedvünk szerint csak úgy, szabadon válogathatnánk.)
        Mindent figyelembe véve, úgy határoztunk,  hogy  az  előerősítő  -
    mellé rögtön kölcsönkérjük a hozzá rendelt teljesítményerősítőt is, az
    ARC D-90-et, ezt a csaknem 4000 dolláros és 30  kilós  hőerőművet.  Ők
    nyilván kompatibilisak egymással.  Kölcsönkérjük  továbbá  a  7  évvel
    ezelőtt tesztelt AGI511A előerősítőt a  Naim  NAP250  végfokkal  (lásd
    Hifi Magazin 11); róluk biztosan tudjuk, hogy kompatibilisak. Igaz, az
    AGI csak fele-harmadába került az ARC-nek, de jónevű előerősítő  volt,
    ismerjük és becsüljük. A Naim NAP 250 pedig jelenleg is 2800 dollárral
    szerepel az amerikai évkönyben, s annyiért már ARC-t is lehet kapni  -
    habár ez az összehasonlítás megtévesztő, mert a brit  készülék  erősen
    megdrágul, mire eléri az Óceán túlsó partját.  Angliában  az  amerikai
    készüléket  sújtja  a  szállítás,  a  vám  stb.,   és   ott   az   ARC
    két-háromszorta drágább a Naim-nél.
        Először meg fogjuk hallgatni külön a félvezetős zenét és  külön  a
    csöves zenét. Utána összehasonlítjuk a két előerősítőt előbb a csöves,
    majd pedig a félvezetős végfokon. Ebből már biztosan le tudunk  szűrni
    10 deka tanulságot, talán még többet is. És hogy  el  ne  veszítsük  a
    realitásérzékünket, meghívunk a szeánszra egy "evilági"  hifi-erősítőt
    is, a Denon PMA-320A-t, amely  Magyarországon  forintért  kapható,  és
    amellyel a Bemutatjuk rovatban behatóan foglalkozunk.
        A lemezjátszó a Linn Axis volt az  Ortofon  MC30S-sel  és  a  T-30
    transzformátorral, a hangsugárzó a  Spendor  BC1.  Kapcsolóberendezést
    nem használtunk, mindig csak a kábeleket kötöttük át egyik  erősítőről
    a másikra. Ami a tesztmódszert illeti, adaptáltuk a teniszsportból  az
    úgynevezett  rövidített  játék  adogatási  szabályát  -   tessék   jól
    megfigyelni, mert ebben a kötetünkben  már  az  összes  szeánszot  így
    bonyolítjuk le! Szemléletesen, táblázatszerűen:

    ---------------------------
    Zeneszám  Készülék
    ---------------------------
     1.         "A" (az etalon)
    ---------------------------
     1-2.       "B"
     2-3.       "A"
     3-4.       "B"
     4-5.       "A"
    ---------------------------

        és így tovább. Az a lényeg, hogy egy-egy készüléken mindig két-két
    zeneszámot hallgatunk végig, és hogy  az  egyiken  "A"-ról  kapcsolunk
    "B"-re, a másikon pedig "B"-ről "A"-ra. A  műsor  mindig  dél-amerikai
    népzenével kezdődött (az Opus 3  cég  demólemezéről,  erre  az  utóbbi
    időben  megint  rákaptunk),  pánsíppal-dobbal-nádihegedűvel,  tapssal,
    rikoltásokkal, lábdobogással. A Proprius híres demólemezének is ("Jazz
    At The Pawnshop") mostanában éreztünk rá az ízére.  Feltettük  még  az
    Ortofon 0003-at  és  a  Sheffield  direktvágott  Wagnerét  a  Walkűrök
    Lovaglásával, esetenként pedig a Philipsről a Toscát.


    I. Szép új világ

        A 6000 dolláros ARC SP-6/D-90  kombinációt  legelőször  is  a  300
    dolláros Denon PMA-320A-val vetettük össze,  amely  idehaza  forintért
    kapható, tehát elvben bárki hozzáférhet vagy  találkozhat  vele  -  ha
    másutt nem, hát majd a tesztrovatban. Az árarány tehát 1:20.
        ARC. Vidámabb. Nagyobb mélyenergia (iszonyatosan nagyot  lendül  a
    membrán!).  Nagyszabásúbb.  Életszerű.  Rendíthetetlen  stabilitás  és
    magátólérthetőség. Egységesebb,  természetesebb,  popzenén  a  basszus
    gyönyörű, a nő nem egyszerűen csak kikiabál a zenekarból - benne marad
    az együttesben, hiszen a zenekar kitölti az egész teret. Még a  Walkűr
    rezesei sem bántóak. A zenészek figyelembe veszik, hogy a  társuk  mit
    csinál, ez eddig még soha nem jutott az eszembe. Egyáltalán,  ennek  a
    Wagner-részletnek most először sikerült fff-en is elhitetnie,  hogy  -
    zenemű. * Minden szempontból jobb. Cseng, bong, levegős, könnyed, a nő
    nagyobb  szobában  és  jobban(!)  énekel,  A  mélyek  nemcsak   nagyot
    lendülnek, hanem meg is vannak fogva! Minden  szempontból  szuperhang.
    Semmi mesterséges, semmi színeződés, semmi erőlködés. És  meleg  hang,
    nem hűvös!  A  tere  sokkal  nagyobb.  *  Levegős,  könnyed,  hatalmas
    mélyenergiák, és meg is vannak fogva! A dzsessz:  élmény.  Furcsa,  de
    elveszítem a kritikai hajlamomat, és  csak  élvezni  akarom  a  zenét.
    Denon. Minthogy az első számon ez  szólalt  meg  először,  és  nem  is
    rosszul, azt próbáltam felmérni, miben jönne jól, ha javulna:  lehetne
    egy kissé színesebb, a színpada magasabb és szélesebb stb. stb.  Aztán
    megszólalt  az  ARC,  és  kiderült,  hogy  itt  nem  (ehet  olyasfajta
    mennyiségi fogalmakkal operálni,  hogy  "egy  kicsit  kevesebb",  "egy
    kicsit több". Itt klassziskülönbségek vannak. A
        Denon nem rossz, de keményebb, a tér minden  irányban  kisebb.  Az
    energiák arányosak ugyan, de a sávszélek hamar elmennek, a  basszusnak
    nincs 1engése, a zenészek némiképp kínlódnak, "dolgoznak". Olyan, mint
    egy NAD lemezjátszó a Linnhez képest. Popzenén kaparósabb, a zene  egy
    kisebbfajta burkolatot képez,  a  nő  időnként  kidugja  a  fejét,  és
    kikiabál belőle. Van egy felismerhető  prezenszkiemelése.  Wagner  sem
    rossz, csak nem elég nagyvonalú. Sápadtabb. "Szólamai" vannak, azokból
    van összerakva, az  energiája  nem  folytonos.  *  Még  a  dzsessz  is
    tisztességesen, rendesen szólalt meg, azt  hinnénk,  minden  a  helyén
    van, mígnem... Az ARC-hez képest sovány, fakó,  le  vannak  faragva  a
    mélyek, a magasak. A fúvósok durvák, a zene nem csillog  -  kulturált,
    de nem lehet egy napon említeni a másikkal.  A  basszusa  olyan,  hogy
    odacsapnak egyet, és máris vége.  Keskenyebb  sáv,  meleghangú,  de  a
    mélye kevesebb, a tere kisebb. Jó hang,  de  mindenben  szegényebb.  *
    Elsőre lenyűgözően jó - aztán az ARC  után:  veszít  a  zenehallgatási
    kedvből.  Sokkszerűen  ért  ez  a  minőségi   veszteség,   de   idővel
    hozzászokik az ember. Más kategória.  A  magas-mély  nem  olyan  szép.
    Valami  folyton  hiányzik.  Wagneren  már  az  első  hangoknál  komoly
    csalódás.


    II. Még szebb új világ

        Lépjünk most feljebb, sokkal feljebb a ranglétrán.  Az  AGI  és  a
    NAIM rangban és árban távol marad ugyan az arisztokratikus ARC-től, de
    mindkettő    riasztóan    jó    erősítő,    képességeikről     gyakran
    meggyőződhettünk.  Gyártási   évüket   tekintve   egyidősek   az   ARC
    kombinációval, de persze ők már az Új Technikát képviselik.
        ARC. Még ezekhez az  elit  erősítőkhöz  képest  is  több  klasszis
    különbség - egy  teljesen  más  világ!  Kiterjedtebb  és  megfogottabb
    basszus, jobb sávszélek, nagyabb térmagasság  stb.  stb.  -  mindenben
    jobb, éppúgy, ahogy a Denonnál is jobb volt, csak némileg  csökkent  a
    különbség. Az elcsépelt zene hirtelen érdekfeszítővé  válik  rajta!  A
    tér működik, nem pedig a szólamok. A  fúvósok  figyelnek  egymásra  és
    megértik egymást. * Lényegesen finomabb, könnyed,  a  levegőben  szól,
    nem több  a  magasa,  de  tisztább.  Wagneren  nincs  verseny:  minden
    megszólal, ami csak rajta van a lemezen! * Csak  amit  eddig  mondtam:
    klasszissal  jobb.  *  Sokkal  szívesebben  hallgatom.   Továbbra   is
    lényegesen  erőteljesebb  mély,  sokkal  finomabb   magas,   kicsengés
    (faütők, fúvósok).
        AGI/Naim. Tiszta, száraz, de nem indít meg annyira. Olyan, mint  a
    Denon, csak  javított  változatban,  sterilebb,  komorabb  (CD  az  LP
    után?!), még mindig a szólamok uralkodnak, de azért  már  összefüggőbb
    tér. A sávszélek még mindig  hiányoznak.  A  NAD  lemezjátszó  feljött
    Dualnak. Dzsesszen igen jó, de  a  széleken  hiányoznak  az  energiái.
    Tárgyilagosabb. Wagneren szűk, megint nincs tartása, kezd kiürülni  és
    szólamokká szétesni. Jó hangminőség, de nem több annál.  *  Csalódtam,
    régi emlékeim alapján többet vártam  tőlük.  Nem  olyan  könnyed.  Sok
    hasonlóság  az  előbbi  Denonnal:  mindene  megvan,  de   a   zenészek
    "munkálkodnak", nincs baj, de izzadtságszagú: igyekezzünk, fiúk!  *  A
    basszusa nem megy le igazán, kicsit puffog,  a  taps  nem  nyugodt,  a
    csörgő kissé rozsdás. A bőgő nem kottázható, az igazi  mélyeket  nehéz
    követni. Kisebb tér, kevesebb levegő,  kevesebb  tagú  nagyzenekar.  *
    Kicsit fedettebb, a magasai keményebbek, a finomságok hiányoznak.  Nem
    rossz különben: semmi komoly hiba.
        Csalódottak vagyunk, azt hittük, hogy az AGI/Naim ellenében az ARC
    csupán  "nyerni"  tud,  vagyis  ő  lesz  a  jobb,  ennyi  vagy   annyi
    százalékkal,  dekagrammal   vagy   centiméterrel.   Nem   voltunk   rá
    felkészülve, hogy ez a két csöves monstrum  egy  másik  zenei  világba
    kalauzol bennünket. Az  egész  hangkép  gyönyörű,  ami  pedig  500  és
    különösen 100Hz alatt történik, az szavakkal  leírhatatlan.  Ha  ehhez
    még hozzávesszük, hogy 1. a szaksajtóban inkább a félvezetős  erősítők
    basszusátvitelét dicsérik,  továbbá  2.  a  Naim  NAP250  kifejezetten
    "meleg",  "csöves"  hangkarakterű  erősítő   hírében   áll   -   akkor
    elképzelhetjük, mit művelhetnek  azok  a  készülékek,  amelyek  "igazi
    félvezetős hangúak".


    III. Régi szép világ

        Most pedig összpontosítsunk  az  előerősítőre.  A  két  végfokozat
    közül természetesen az ARC D-90-et hagytuk a helyén,  tekintet  nélkül
    arra, hogy szeretni fogja-e őt a félvezetős AGI. Szereti, nem  szereti
    - most nem kap mást. Az előerősítőket váltogatva ezt tapasztaltuk:
        ARC SP-6C-1. Mint eddig. Stabilitás mint  domináns  jelleg.  Minek
    beszéljek sokat. Hihetetlen késztetés a zenehallgatásra. Életnagyságú,
    de sohasem tolakszik. A hangszerek nem  egymáshoz,  hanem  a  teremhez
    képest  találják  meg  arányaikat.  A  stúdió  operává  nő.  *   Ahogy
    hallgatom, egyre nagyobb differencia, a fene egye meg. Mindenben jobb.
    Operán igen erős különbség, már az első néhány taktus után. Gyorsabban
    forog a lemez. Klasszis. * Gyönyörű mélyek. A dobseprő, a dob  fizikai
    valóság. Élmény.
        AGI 511A. Megint ugyanaz! A  teljesítményerősítő  kölcsönöz  ugyan
    neki egy kis színt, de változatlanul sápadtabb, soványabb, nincs benne
    annyi meggyőző erő. Minden  nagyon  kulturált,  és  amint  megszoktam,
    nagyon jól el vagyok vele, de a klassziskülönbség  fennmaradt.  Szépen
    szól, de szárazon,  ismét  a  szólamok  dominálnak.  Wagneren  már-már
    összefüggő tér, de az egésznek  nincs  meg  az  íze-bűze,  a  zenészek
    nincsenek tekintettel egymásra. A mélyek messze nem lendülnek akkorát.
    Toscán: jó analóg. Kicsit rekedtes, hiányzik a  legteteje,  kemény  és
    hűvös. * Nagyon jó, nem találok hibákat, de messze elmarad a másiktól.
    Nem változott annyit, mint reméltem volna. Wagneren még  mindig  matt,
    puffog,  élettelen.  Fáradt.  *  Javult,  de  a   jellege   megmaradt.
    Szerényebb. "Igyekszik", de ez rányomja bélyegét. * Csak  "jól  szól".
    Javulni javult, de messze nem éri  el  a  másikat.  Elkent,  fátyolos,
    szőrös, kevés a lendület benne. My Fair Lady: Elza hercegnőnek öltözik
    - és el is hiszik neki addig, amíg meg nem szólal.
        Igazán  csak  ellenőrzésképpen,  de   összehasonlítottuk   a   két
    előerősítőt  a  tranzisztoros  Naim  NAP  250-re   kapcsolva   is.   A
    hangminőség ugyan visszaesett, de a két előerősítő között  ugyanakkora
    és ugyanolyan  különbséget  észleltünk,  mint  eddig.  Szó  sincs  itt
    kompatibilitásról, összeférhetőségről vagy összeférhetetlenségről.  Az
    SP-6 a félvezetős végfokkal párosítva is élénkebb, teresebb, finomabb,
    levegősebb, dinamikusabb - és  még  további  20-30  jelzőt  fűzhetnénk
    hozzá.
        Valójában   nem   "elektroncsöves   erősítőket"   és   "félvezetős
    erősítőket",   nem   absztrakciókat    hallgattunk,    hanem    eleven
    készülékeket: ARC-erősítőket, amelyek történetesen elektroncsövesek és
    másféléket,  amelyek  történetesen  félvezetőkre  épültek.  Szeánszunk
    tehát nem bizonyítja be, hogy a  csöves  elektronika  eredendően  jobb
    volna a tranzisztorosnál. Ennek ellenére, nehéz másképpen gondolni  az
    ARC-re, mint bánatos nosztalgiával a csövek iránt. Napokkal a  szeánsz
    után, amikor a gépek már rég nem tartózkodtak a szobánkban, a  hangjuk
    még egyre ott rezgett a levegőben  vagy  legalábbis  az  emlékeinkben.
    Költőnek kéne lennünk, hogy dalba foglaljuk, miben  éreztük  másnak  a
    "csöves" és a "félvezetős" hangot...
        A költők mindig is konyítottak valamit a zenéhez; talán még a High
    Fidelityhez is. Shakespeare például kitűnő hifista lett volna, lásd  a
    tőle vett idézetet a  Hifi  Mozaik  4.  kötetében.  Mai  szeánszunknak
    azonban inkább Babits Mihály legyen a tiszteletbeli  vendége,  aki  az
    alábbi sorokkal mintha csak a kétféle (az új és  a  régi)  technológia
    lényegét kívánta volna megvilágítani:

       "Idelenn a város
        villanya villog,
        de fenn a nagy ég
        száz csillaga csillog,
        a villany a földi,
        a csillag az égi,
        a villany az új,
        a csillag a régi."