Eseteim a popzenével - II. |
- Tíz év története Fradi és MTK
Mint bölcselkedésre hajlamos bölcsészhallgató, hamar megtanultam,
hogy az ember a legmagányosabb társaslény. Kétségbeesetten tartozni
akar valahová, szeretne az egész emberiséggel egyetérteni - de erre
csak akkor van módja, ha az egyetértés tárgya valami egészen szimpla
dolog.
Mint például a futball. Senki sem tud olyan jóízűen vitatkozni,
mint két fradista, hiszen olyan témát választanak, amelyben
tökéletesen egyetértenek, t. i. hogy a Fradi a világ legjobb labdarúgó
csapata. De a minél nagyobb egyetértéshez még szükség van egy
ellencsapatra is (nevezzük MTK-nak), amelyet kellőképpen le lehet
csepülni, ezzel is kiemelve kedvenceink zsenialitását (és a saját
nagyszerűségünket, amely abban nyilvánul meg, hogy ily brilliáns
csapatnak hódolunk). Az emberek azt hiszik, a foci modern találmány.
Súlyos tévedés! Már az ókori Rómában is: amikor Néró császárt
megölték, a zavargások egy meccsen kezdődtek, éspedig azzal, hogy a
köznép által hőn szeretett Fradinak végre-valahára sikerült megvernie
a császári kegyben álló MTK-t. Igaz, akkor ezt nem focinak hívták,
hanem kocsiversenynek, de a lényeg ugyanaz. Hogy mi köze ennek a
popzenéhez? Türelem, majd kiderül.
A hatvanas évek kultúréletének császárai nem szerették a
könnyűzenét, de valamit mégiscsak kellett produkálniuk a munkában
megfáradt dolgozó tömegek számára. A produktumot aztán úgy
védelmezték, mintha az is szerves része lett volna a szocialista
ideológiának. A modern amerikai pop, ez a szörnyűséges burzsoá
találmány abban tért el a megszokott könnyűzenéktől, hogy sokat
ordibáltak és gitároztak benne. Következésképpen a magyar könnyűzene
legfőbb műhelye, a Rádió lehetőleg olyan slágereket bocsátott ki,
amelyek nem voltak ordibálósak és kevés volt bennük a gitár. Szabad
volt zenélni síppal, dobbal, sok-sok nádihegedűvel - de lehetőleg nem
elektromos gitárral.
A gitárban különben is van valami lőfegyver-szerűség, és a
zenészek úgy is bánnak hangszerükkel, mintha géppisztolyból adnának le
sorozatokat valami láthatatlan ellenségre. A közönsége előtt ágáló
gitáros ugyanaz a félelem- és gáncsnélküli lovag, mint az akciófilmek
állig felfegyverzett magányos hőse. Legalább akkora ricsajt is csap.
Ekkora lármában nem lehet nyugodtan építeni a szocializmust. Nem is
favorizálták a gitárt az akkori Kelet-Közép-Európa rádióstúdióiban.
Ettől aztán juszt is népszerű lett ez a hangszer. Egyre-másra
alakultak az öntevékeny, csak szombat esténként fellépő
gitárzenekarok, kisebb-nagyobb pártoló tagsággal a hátuk mögött;
mindenki rendíthetetlenül büszke volt a kedvenc tánczenekarára, amely
persze jobb, mint a többi kutyaütő banda együttvéve. (Mert a többiek
tényleg kutyaütően amatőrök voltak...)
Két rivális társaság igen hamar nagy hírnévre tett szert, ők
voltak a legkevésbé amatőrök és nekik volt a legjobb felszerelésük -
lényeges szempont, merthát abban az időben nehéz volt
nagyteljesítményű erősítőt és hangszórót szerezni. Az egyik zenekart
úgy hívták: Frad... akarom mondani, Metró Együttes, Zorán Sztevanovity
volt az énekese, a Metro klubban játszottak, a Dohány utca és a Síp
utca sarkán. A másik, az Illés Együttes a Bercsényi utcai kollégiumot
szállta meg szombat esténként. A szólókat már nem emlékszem, ki
énekelte - a Szörényi fivérek csak később csapódtak hozzájuk.
Ezek a heti táncrendezvények hallatlan fontossággal bírtak a
fővárosi ifjúság életében. Aki csak kicsit is értett a popzenéhez, az
vagy Metro-szurkoló, vagy Illés-szurkoló lett. Aki egyik táborba sem
tartozott, a jó társaság nem fogadta be.
Félelem- és gáncsnélküli lovagok. Íme Zorán, a Metró valamikori
szólistája (igaz, itt már a harmadik, "Country & Eastern" korszakából)
Egy különleges dokumentum Illés Károly tulajdonából: meghívó egy
1963-as Illés-bulira. A képen az Illés Együttes már Koncz Zsuzsával,
de még Szörényi és Bródy nélkül.
A műsor persze mindenütt ugyanaz volt: a legfrissebb angol és
amerikai termés. A legények kotta hiányában fül után tanultak.
"Lekagylózták" a magnószalagot, addig tekercseltek oda és vissza, míg
kínkeservesen le nem jegyezték a dallamot és a harmóniákat - és még
sokkal keservesebben a szöveget. Mi tagadás, néhol nagyon fura angol
szavakat énekeltek, de mindent egybevetve, egész tűrhetően imitálták a
magnófelvételt, élőben. "Egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú de a
miénk".
Amikor a barátaim levittek a Metro Klubba, éppen egy Roy Orbison
szám ment, talán a Pretty Woman; szegény Zoránnak iszonyúan meg
kellett feszítenie a torkát, hogy képes legyen kipréselni Orbison
könyörtelen, vicsorítós fejhangjait. Zoránból később az Illetékesek
megpróbáltak "hivatalos" sztárt faragni, fehér ruhás, elegáns fiút,
aki a Fehér Szikláknál eltöltött boldog-szerelmes napokra emlékezik -
ez a szerep nem állt neki valami jól. Én őt évtizedekkel később
szerettem meg, amikor már harmadvirágzását élte, s Dusán öccse
szövegére, Presser Gábor zenéjére nagyon kedves és nagyon lírai magyar
country stílust teremtett: "...Ha már elsápadt a plakát-arc a házad
tűzfalán, Menj el... Menj el... Menj el."
Nem tudom, hogy Zoránék honnan szerezték a magnófelvételeket.
Viszont összebarátkoztam az Illés Együttes legfőbb anyagbeszerzőjével,
Bélával. Nálunk évekkel idősebb, "felnőtt" magnós volt, tekintélyt
parancsoló hifi-berendezés tulajdonosa (Perpetuum Ebner lemezjátszója
volt - olyan Dual-féle). Minden slágerlemezhez hozzáfért, felvételeit
Illésék rendelkezésére bocsátotta. Afféle tiszteletbeli tagnak
számított, s persze meghívták a koncertekre is. Roppant módon élvezte,
ahogy ott ült a díszhelyen - és úgy hallgatta a zenekart, mintha
otthon a saját magnóját hallgatná.
Enyém a Vár
Én nem tartoztam egyik sztárzenekar hódolóihoz sem, nekünk megvolt
a magunk favoritja, a Futuráma, egy középcsapat, amely a Várban
játszott, a Hess András téren, az egyetem kollégiumában. Nyilván azért
kapta meg szombat estére a tágas aulát, mert több tagja is a Műszaki
Egyetemre járt - habár ebben nem volt semmi rendkívüli, azidőtájt
minden második villamosmérnök-hallgató gitározott... s persze erősítőt
is épített hozzá, hogy összekösse a kellemeset a hasznossal. Emlékeim
szerint a zenekarok többsége nem alkalmazott külön technikust,
mindenki maga adjusztálta az erősítőjét. Emiatt, a hangerő mindig
orkánszerű volt. Ugyanis hiába állítottak be közmegegyezéssel egy
elviselhetőbb hangzásbalanszot, valamelyik gitárművész mindig úgy
érezte, hogy az ő szólama kissé halk, hátrasettenkedett az
erősítőkhöz, és csavart egy jó nagyot a saját csatornájának a gombján.
Félóra múlva minden gomb újra a maximumon állt, és a hangnyomás akkora
volt, mint a repülőtéren, lökhajtásos gép felszállásakor.
Ez a fergeteges hangerő engem fölöttébb idegesített, mert
keresztülhúzta a terveimet. Én ugyanis nem annyira a tánczenéért
jártam oda, mint inkább a lányokért. Nem tudom, más hogyan van vele,
de nekem mindig az ismerkedés első szakasza ment a legnehezebben. Ha
már a beszélgetésig eljutottam, akkor nem is voltak olyan rosszak az
esélyeim. De hogy lehet beszélgetni ekkora égzengésben?! Szerencsére
minden két-három rockszámra jutott egy-egy csendesebb, "andalgósabb"
nóta, úgyhogy a dolog nem volt reménytelen, csak jól kellett időzíteni
a hadmozdulatokat.
Itt sürgősen közzé teszem ama cinikus véleményemet, miszerint a
táncnak és a tánczenének végső célja nem más, mint hogy kézzelfogható
közelségbe kerüljünk a lányokkal. Apáink keringői és tangói erre
sokkal alkalmasabbak voltak, de azért a mi rock'n'rollunk is adott még
módot egy kis testi közeledésre. Ennek a kellemes helyzetnek a twist
vetett véget, azt már nem kettesben ropták, hanem akárhányasban, és
közben senki sem fogta senkinek a kezét, sem a vállát, sem akármijét.
Azóta a közállapotok csak romlottak.
Persze, mi könnyen beszéltünk: magnósok voltunk, a zeneszámokat mi
mind kívülről ismertük. A "köznép" azonban itt hallotta először az új
világslágereket, és teljesen a hatása alá került. Olyannyira, hogy
sokan letáboroztak a zenekar közelében, és csak bámultak, hajladoztak,
révedeztek, tapsoltak és nem akartak hazamenni. Ekkoriban alakult ki
az ülő hallgatóság típusa, az a fajta közönség, mely úgy jár a
táncrendezvényekre, mint ha előadásra menne.
A Futuráma ízig-vérig amatőr zenekar volt, de nem tartozott a
legrosszabbak közé. Mi elsősorban az énekes szólista kedvéért
látogattuk, Gyuri ugyanis közülünk való volt, maga is nagy magnós.
Hétköznap dobolni tanult, ki is tanulta ezt a szakmát, azóta a
nagyvilágot járja, mint zenész, hacsak közben le nem telepedett
valahol (utolsó anzix: Svédország). A zenekar szólógitárosa szintén
profi lett, a Filmgyárban az egyik legjobb könnyűzenei hangmérnök. És
jól emlékszem Katira, aki Brenda Lee és Little Eva legsikeresebb
számait imitálta. Pici lány volt, fülsértően éles hanggal, a magasakat
nehezen fogta meg, inkább csak kivisongatta de a dallam végülis
keresztüljött a rossz erősítő és még rosszabb hangsz6ró torzításain.
Őróla is tudok: jelenleg matematikát oktat az Egyetemen. Újabb adalék
ahhoz az elmélethez, miszerint zene és matézis közös tőről fakadnak.
Aki A-t mond...
Mondják: tanulj, mert amit egyszer megtanulsz, többé el nem
felejted.
Hát én tanultam.
Sokat.
Annyi slágercímet sikerült megtanulnom, hogy el voltam ragadtatva
magamtól. Annál is inkább, mert angolul körülbelül annyit tudtam, mint
Fülig Jimmy spanyolul: "csak néhány előétel nevét" (One Broken Heart
For Sale, A Fool Such As I, Do You Love Me stb.) Dehát az mégsem
járja, hogy könnyekig meghatódom egy-egy popszámon, s közben azt sem
tudom, miről szól. Tehát szorgalmasan jegyezgettem a számok címét, és
addig faggattam az angolul tudó ismerőseimet, míg mindet le nem
fordították nekem. (Mérsékelten effektív módszere a nyelvtanulásnak.)
Az 1965-ös esztendőben öten-hatan megalapítottuk az első hazai
Magnós Klubot, a Fővárosi Művelődési Házban, Cintula (van-e, ki e
nevet nem ismeri) vezetésével. Valójában az egész klub gondolata az ő
lemezgyűjteményén épült. Ugyanis ő volt Komjáthynak, a Rádió popzenei
szerkesztőjének legfőbb szállítója. Cintula akkoriban közgazdász
egyetemi hallgató volt, és már akkor is Nagy Organizátor. Emlékszem
rá, ahogy egy késő éjszaka a termelőszövetkezetekre hatályos törvényt
próbálta adaptálni a mi alakulóban lévő klubunkra. Az egész
klubvezetőség épp az én 6 négyzetméteres wigwamomban kucorgott,
tekintettel arra, hogy az egész társulatból csak nekem volt írógépem.
A Klub dicsőséggel megalakult, s természetesen Cintula lett az
elnöke. Később, mint a banánköztársaságokban szokás, a társaság
kebelén belül katonai junta alakult, és leváltotta az Elnököt, sőt, ki
is zárta a Klubból, mert többszöri figyelmeztetés ellenére az újonnan
vásárolt lemezeket visszakézből bevitte a Rádióhoz, holott az
alapszabály világosan kimondta, hogy ehhez az Elnöknek csak akkor van
joga, ha az új lemezek már átmentek az egész tagság kezén, illetve
lemezjátszóján. (A palotaforradalomban én vétlen vagyok, mert mire a
botrány kitört, én már visszavonultam a klubélettől. Megmaradtam
tiszteletbeli tagnak, akiről mindenki tudta, hogy hervadhatatlan
érdemei vannak legalábbis így állítottuk be a dolgot, hogy az új
lemezekhez azért továbbra is hozzájuthassak.)
A Klubban "nagyüzemi technikával" folyt a felvételkészítés. Minden
héten megszerezték a legújabb Top-lemezeket. A stúdiószoba
keresztül-kasul volt kábelezve, a lemezjátszót vagy huszonöt magnós
ülte körül. (A hét minden napján más-más huszonöt.) A stúdióvezető
módszeresen belehallgat a számok elejébe, aztán vigyázz-készrajt,
huszonöt magnó kattan... beleborzongok, ha rágondolok.
Minden kislemezről két címet lehet megtanulni, mert miként a
lónak, a lemeznek is két oldala van. A B oldalon lévő, árukapcsolt
szám ugyan sokkal. gyatrább, mint a tényleges sláger az A oldalon,
dehát ez már önmagában is kitűnő társalgási téma. Hát még, amikor
valaki kijelenti, hogy neki igenis a B tetszik jobban! És ez nem is
feltétlenül csak polgárpukkasztás. Én például a Cliff Richard "Top"
Young Onesánál sokkal többre tartottam a lemez B oldalát, a We Say
Yeah című rock and rollt, amelyet pedig sehol sem "jegyeztek",
valószínűleg én voltam az egyetlen magnós, aki felvette. Erről és
hasonlókról órákig el tudtunk vitatkozni.
Mostanában is összefutok, néha, egy-egy tisztes úriemberrel,
akinek őszül a halántéka, fölötte pedig sajnos már egyáltalán nincs is
minek őszülnie. Örömünkben egymás nyakába esünk, és anélkül, hogy
családról, foglalkozásról, egészségről s más lényegtelen dolgokról
érdeklődnénk, haladéktalanul rátérünk az egyetlen témára, amely
bennünket összetart:
"...És emlékszel még az Exciters-lemez túloldalára?"
Mi ebből a tanulság?? Tanulj tini - ókor lesz belőled!
Zenecserzők látogatása
Diszkográfiai ismereteimre, popzenei szakértelmemre szörnyen
büszke voltam. Hiszen egyetemes, soha el nem avuló tudásra tettem
szert Csak egyvalami zavarta lelki békémet, de az nagyon. A
zeneszerzők sehogysem akarták elismerni, hogy az én oly kedves zenéim
- zenél egyáltalán.
A szóbanforgó muzsikusok komponista-növendékek voltak, naponta
feljártak hozzánk. Én ugyanis közös háztartásban éltem egyikükkel az
öcsémmel, aki akkor már a Zeneakadémiára járt, zeneszerző, vagy ahogy
ők mondogatták: zenecserző szakra. (Később még alkalmazták is a
főiskolán, zeneelméletet tanított, mint óraadó tanár, de aztán
idejében észre tért, és azóta is inkább filmzenével, színpadi
muzsikával keresi kenyerét. Erre én sohasem hivatkoztam ezeken a
hasábokon, most sem azért mondom el, mintha ettől muzikálisabb lennék.
Valószínűleg épp a fordítottja igaz. Egy-egy család genetikai
állománya meghatározott mennyiségű muzikalitással bír, és ha az egyik
testvér az egészet elviszi, akkor a másiknak sem sem marad.)
Szóval, a zenecserző folyton odajártak, én me lelkesen mutogattam
nekik kedves műfajom legfrissebb termését. Csak a vállukat vonogatták:
"ők ezzel nem tudnak mit kezdeni, ők kizárólag zenével foglalkoznak".
Mérges lettem, és elmagyaráztam nekik, hogy persze vannak igénytelen,
zeneietlen slágerek is, de amit én hallgatok, az nagyonis igényes és
zenei stb. stb. Úgy néztek rám, mint borjú az új kapura. Egyszerűen
nem voltak képesek felfogni a különbséget a kettő között. Ami még nem
is lett volna baj, de meg is kértek, nagyon udvariasan, hogy ugyan
magyaráznám már el nekik, mire gondolok, vagyis hogy milyen alapon
tartom én jobbnak (mondjuk) az Animals együttes számait (mondjuk) a
Korda György slágereinél. Csak hápogni tudtam. Először is, mert
elképzelhetetlennek tartottam, hogy az ennyire magától értetődő
dolgokat bárkinek is magyarázni kelljen. Másodszor pedig, mert...
mert... biztosan van közöttük különbség, de hogy mi, azt ne tőlem
kérdezzétek, mert én nem vagyok szakember.
Jól van, mondták, akkor majd ők fogják elemezni a két slágert.
Nézzük például a harmóniai felépítésüket. Az egyikben ez van
(illusztrációnak egy dübörgő futam a zongorán), a másikban pedig ez
(még egy dübörgő futam). Ugyebár, egyik zene sem több az abc-nél, az
egyszeregynél. Ha ezt valamiféle zenéhez akarjuk közelíteni, akkor
például ezt lehetne csinálni belőle (dübörgő futam), de ez nagyon
snassz, az utóbbi százhúsz évben ilyet nem ír le, aki csak egy kicsit
is ad magára. Helyette ezt lehetne csinálni (újabb dübörgő futam)...
és így tovább.
Hát így nem lehet tárgyalni. Szerettem volna visszaevezni a
verbális módszerhez, de erre azt mondták, ők nem foglalkoznak
szavakkal, csupán: hangjegyekkel, dallamokkal, ritmusokkal,
harmóniákkal - vagyis zenével.
Sehogysem jutottunk közös nevezőre.
Nem adtam föl, makacsul tovább kísérleteztem velük, pontosabban
Borsodi Lacival, aki a legelméletibb és legszemüvegesebb volt
közöttük, de a legtürelmesebb is, mert hajlandó volt alávetni magát az
én empirikus bizonyítási kísérleteimnek. Végighallgattattam vele vagy
százötven számot, a legrafináltabbakat és legbonyolultabbakat, de ő
mindegyiket rémesen primitívnek tartotta. Kitartásom aztán mégis
meghozta gyümölcsét: sikerült találnom két olyan slágert, amely még az
én szigorú bírámat is meghátrálásra késztette. Az egyik a Beatlestől
"A Day In The Life" volt, a Bors Őrmester című albumról, ez a
bonyolult melodikájú modern dal, váratlan ritmusváltásokkal. A szám
vége felé egy szimfonikus zenekar hangolni kezd, a hangolás a
kakofóniáig erősödik s monumentális zongoraakkordba torkollik; a
zongorahúrok jó 50-60 másodpercig zengenek, s csak ekkor van vége a
számnak. (Ugyanez az akkord hallható a Sárga tengeralattjáró című,
káprázatos trükkfilm egyik kulcsponti jelenetében. Láttátok? Nem?
Akkor az Élet még egy nagy élménnyel adósotok.) Ezt a számot még
Borsodi Laci is zenének nevezte. Habár véleményét később visszavonta.
Azért ez mégsem igazi zene.
A Magányos Szívek Klubzenekar, teljes fegyverzetben, mellyel
(rajzfilmjükben, a Sárga Tengeralattjáróban) kiverik Borsországból a
zeneellenes Kék Manókat.
Egy újabb slágerrel aztán utat találtam a lelkéhez. A Beach Boys
leghíresebb száma, a Good Vibrations annyira meghatotta, hogy minden
ellenérzését félretette. Nagyon tetszett neki, hogy különleges
dallamok kapcsolódnak folyondárszerűen egymásba, az öt fiú ötfélét
énekel, parttalan jókedv váltakozik templomi ünnepélyességgel, és az
egészet egy szokatlan hangszer színezi: az akkor még újdonságszámba
menő generátor.
Borsodi Laci kijelentette: minden szabály alól van kivétel. Érett
megfontolás után is fenntartja, hogy ez a popszám: zene.
"Surfin USA". A Parti Fiúk, kedvenc reklámfotójukon (szemközti oldal).
A szörf akkoriban jött divatba Amerikában.
Mit ér a zene, ha magyar
Hát nem sokat.
A magyar tánczenének két válfaját ismertük. A "hivatalos",
magyarnyelvű slágerzene iskolázott volt ugyan, de érdektelen. Az
amatőrök viszont a legjobb angol-amerikai számokat adták elő, igaz:
"egy-az egyben" - de csak másodosztályú, vagy inkább harmadosztályú
kivitelben. Az egyik hallgathatatlanul unalmas volt, a másik pedig
reménytelenül utánzat. Mindkét tábor sok rosszat mondott a másikról,
és utólag mind a kettőnek igazat kell adnom. Mi persze az amatőrök
oldalán álltunk, és készek lettünk volna a barikádokra menni értük -
átvitt értelemben, persze. A politikai helyzet nyomasztó volt, kevesen
merték kinyitni a szájukat, és ha mégis kinyitották, nyilvánosan csak
két dolgot mertek szidalmazni: a magyar futballt és a magyar
tánczenét. Az első nyilvános támadást a "hivatalos körök" ellen Fodor
Lajos zenekritikus hajtotta végre, amennyiben cikket írt a Magyar
Ifjúság című hetilapban Miért rosszak a magyar slágerek? címmel. Az
"akadémikusok táborában" persze nagy felzúdulás támadt. Fodor vádjaira
Tamássy Zdenkó zeneszerző válaszolt a Rádióújságban: "semmi bajuk a
magyar slágereknek - mondta -, csak egy szűk, elfogult réteg
panaszkodik rájuk".
És itt lépett színre az Önök Szerkesztője (akkoriban ötödéves
egyetemista), egy kéthasábos vitacikkel, amelyet szintén a Magyar
Ifjúság adott közre. Sok badarságot összehordtam benne, de a summája
helytálló volt. És goromba is, mint a pokróc: "Miért volnánk mi szűk,
elfogult réteg? Hiszen nekünk semmi anyagi hasznunk az egészből.
Ellenkezőleg: akik ebből a műfajból élnek, azokat lehetne
elfogultsággal vádolni. Például éppen Tamássy Zdenkót."
Kicsit röstelltem, hogy beleharaptam, ugyanis szegény Zdenkó, a
művelt, invenciózus zenész valaha apámnak is szerzőtársa volt. Írtak
kettesben néhány muris (és népszerű) számot, egyet Bilicsi Tivadarnak:
"Nem vurlitzer a verkli", egyet pedig Psota Irénnek: "Nem akarok
mindenáron férjhez menni" címmel. Ezek persze nem slágerek voltak,
hanem kuplék - egészen más műfaj.
*
Másfél évvel később még egyszer szóhoz jutottam, akkor már mint
újságíró gyakornok, az Esti Hírlapban. Noha nem a kulturális rovatnál
dolgoztam, a mániámra való tekintettel kivételesen megengedték, hogy
én számoljak be az előző esti Táncdalfesztiválról. Akkoriban
hétfőnként nem jelent meg más napilap, csak az Esti, így én írhattam
az első rajongó kritikát az első magyar shout énekesnőről, Kovács
Katiról, aki a "Nem leszek a játékszered" című számot olyan vehemensen
adta elő, mint ha éppen akkor érkezett volna Amerikából. Valóságos
dicshimnuszt zengtem róla-kár, hogy a mogorva rovatvezető a felét
kihúzta.
Két kép az 1966-os Táncdalfesztiválról: Kovács Kati és Szörényi
Levente.
Az 1966-os esztendő még egy élménnyel tett gazdagabbá. Moziban,
kísérőműsor gyanánt mutattak be egy fiatalokról szóló rövidfilmet.
Zenéjét az Illés Együttes szolgáltatta, amelynek ekkor már Szörényi
Levente volt a szólistája és Bródy János a szövegírója. A dal, amelyet
előadtak ("Az utcán"), teljes mértékben eltért bármiféle magyar
slágertől - de a nyugatiaktól is. A hangvétele lenyűgözően üde volt. A
Szörényi-Bródy páros ("a magyar Lennon-Mc'Cartney") pályafutását
mindenki ismeri, én is nagyra tartom őket, de többé már soha nem
tudtak annyira magukkal ragadni, mint leges-legelső sikerszámukkal:
"Néha furcsa hangulatban/Az utcát járom egymagamban...
*
Tipikus magyar társasjáték rákérdezni, hogy egy-egy honfitársunk
vajon mire vihette volna, ha Amerikában születik? Az már huszonöt
évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy a sláger nyelve az angol, az
angol és harmadszor is az angol. Persze, énekelni is kell tudni hozzá
valamicskét. Dehát Amerikában annyi a tehetséges énekes, hogy
Mississippit lehetne rekeszteni velük.
Így is azt hiszem, hogy a magyar Lennon-Mc'Cartney szerzőpáros a
tengerentúlon is boldogult volna. Rajtuk kívül is össze tudok
szedegetni egynéhányat, aki szintén nem lett volna elveszett ember az
Újvilágban: Demjén, talán az omegás Kóbor... az elegáns Koncz Zsuzsa
egészen biztosan... aztán Máté Péternek is lettek volna esélyei, ha
nem hal meg olyan fiatalon. (És nehogy azt tessék hinni, hogy Vámosi
János éhenhalt volna Nyugaton.)
De hadd térjek vissza még egyszer az első igazi magyar "shout"
hang tulajdonosára. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ő
valami kivételesen nagy esélyt hagyott kihasználatlanul. Kovács
Katiból, ha Amerikában születik, akár még Kovács Kati is válhatott
volna. Így azonban nem lett belőle, csak Kovács Kati.
Nyűglődések (Epilógus)
A múltkor már szóba hoztam Fats Dominót (aki mellesleg nemrég
Budapesten is fellépett). Maradék szalagjaimon tőle való a legtöbb
szám, s ez már így is marad, hiszen én már régen nem magnózom. Pedig e
kövér, mosolygós néger zongoristaénekes zenéje kezdetben nem tetszett
nekem. Egy LP-jéről ("What A Party" volt a címe), ímmel-ámmal
felvettem néhány számot. Aztán influenzával ágynak estem. Unalmamban
sorra vettem a tekercseimet, és a végén ráfanyalodtam Domino monoton
és mégis dallamos zenéjére. Meghallgattam egyszer, ötször, tízszer -
és rájöttem, hogy a világ legnagyszerűbb LP-jét engedtem ki a
markomból. Betegségemből felépülve, rohantam, hogy újra kölcsönkérjem,
és felvegyem róla a többi számot is. De hiába: a lemez addigra már
eltűnt a forgatagban...
Nem ez volt az egyetlen eset, hogy valamely zenébe csak hosszabb
lelkigyakorlatok után szerettem bele. Általában sokat nyűglődtem
azokkal a számokkal, amelyekben valamiféle "építkezés" folyt, tehát
amelyeknek az elején még nem sejteni, hová is akarnak kilyukadni a
végén.
Most azért (egy lemezgyűjtő barátomnál) mégiscsak ráakadtam arra a
bizonyos LP-re. Fats Domino másik fényképét a Hallo Josephine című
album borítójáról vettem. Megnéztem a hátát is, és megilletődötten
olvastam rajta a többi közt egy réges-régi dal címét: Sentimental
Journey...
A klasszikus (máig is játszott, újrafelvett, felmelegített)
"előadási darabok" közül ilyen például a Righteous Brothers
sikerszáma, a You've Lost That Lovin' Feelin' (Elvesztetted Azt A
Szerelmes Érzést): egy durva bariton és egy hisztérikus tenor
bonyolult dramaturgiájú összjátéka. Szomorú dünnyögéssel kezdődik, két
strófán keresztül az extázisig emelkedik, tehetetlenül
visszahanyatlik, majd újra zakatolni kezd, és belefut a Semmibe... Az
a magnós, aki éppen csak "belehallgat" az első barázdákba, ezt a
számot fel sem veszi. Nekem is ötször kellett végighallgatnom, hogy
elejétől-végéig nyomon tudjam követni a történés ívét... mint valami
szimfóniát. Meg kellett dolgozni érte, de megérte a fáradságot.
Sok ilyen nyűglődésen estem át, mert akkoriban még volt rá időm
(ha pedig nem volt, elloptam máshonnan, ahogy hobbistához illik).
Érdekes: a mai napig is azokat a zenéket kedvelem a legjobban,
amelyeket "nem kaptam ingyen". Vajon éppen ezért vonzódom hozzájuk
annyira? Vagy csupán a sznob beszél belőlem: lám, én képes voltam ezt
a zenét a magamévá tenni, Te viszont bezzeg még nem jutottál el
hozzá...
Habár azoknak a számoknak, amelyek ennyire "nehezen adják meg
magukat", van egy különös ismertetőjegyük: nem lehet őket
reprodukálni! Ezek mind stúdióban készített, egyszeri,
megismételhetetlen műalkotások. A Righteous Brothers dalát, például,
soha sem hallottam "élőben". A Beach Boysnak sok számát előadták az
amatőrök, de a Good Vibrationst nehéz lett volna színpadon imitálni.
Utolsó popzenei nyűglődésem árán a Blood Sweat & Tears zenéjét
szerettem meg, a hatvanas évek végén. Szokatlan volt benne, hogy az
"izmos hangú" énekest egy sereg rézfúvó kíséri, és mindnyájan
rengeteget improvizálnak - megéreztem, hogy ezek "túl jók ide", ebbe a
műfajba. Ők erősítették meg az idegrendszeremet annyira, hogy hajlandó
legyek újabb nyűglődéseket vállalni, immár dzsessz-zenészekért, mint
Brubeck, Dizzy Gillespie stb. Nem állítom, hogy könnyen ment, de
megint csak azt mondhatom: megérték a fáradságot. (Mint később Bartók
is. De őérte már aggasztóan sokat kellett küzdenem.)
A kultúrpolitikusok azt szeretnék hinni, hogy a Zene mintegy
magamagától jön, csak meg kell nyitni előtte a szívünket-lelkünket, és
hagyni, hogy szabadon belénk áramoljon dallam, harmónia és minden, ami
szép és nemes. Mi sem áll távolabb a valóságtól! Szeretem idézni egy
neves magyar író mondását: "... avagy Bach Sebestyént talán ingyen
adják!?"
És itt a nóta vége. Nem tudom, hogy a tegnapi, mai és holnapi
popzenék vajon mennyire értékesek, mennyire "igényesek". Habár
meggondolandó, hogy a tinik újabban megint a Beatlesért lelkesednek,
meg a régi rockzenéért, és teljesen hidegen hagyja őket a Metál. Ennek
ellenére, biztosan meg tudnám szeretni az új popzenéket is, de ez csak
sok-sok nyűglődés árán sikerülne. És nekem már nincs türelmem további
nyűglődésekhez ennek a műfajnak a kedvéért...
Darvas László